A közvélemény – a szakmai és a politika iránt érdeklődő, de inkább laikus része egyaránt – politikai oldaltól függetlenül izgalommal várja, hogy a miniszterelnök valamikor a következő másfél hónapban megnevezze jelöltjét a március 1-vel mandátumát kitöltő és posztjáról távozó Simor András helyére. Az izgalom, a várakozás sok más országban meglepő lenne, ám nálunk teljes mértékben indokolt. Végig tekintve az elmúlt, immáron több, mint húsz éven nálunk az volt normálisnak tekinthető, ha a kormány és a jegybank háborúban állt egymással és a kivétel az, ha nem.

Antall Surányival, Horn Bod Péter Ákossal, Orbán Surányival, Medgyessy, Gyurcsány Járaival és végül most Orbán Simorral igen csak feszült viszonyban volt, ami aztán esetenként a jegybank elnök idő előtti távozásához vezetett.

Miért a feszültség?

Nos, már az iskolásgyerek is tudja, hogy a modern kapitalista piacgazdaságokban a jegybank független a kormánytól, ami többek között abban is kifejezésre jut, hogy a jegybank elnök hatéves hivatali ideje átível a négyéves kormányzati cikluson és ezen idő alatt pozíciójából lényegében elmozdíthatatlan. A találmány nem új; az első világháborút követő hiperinflációs időkben az érintett országokat – Németország, Ausztria, Magyarország és mások – a nemzetközi közösség azzal a feltétellel szanálta, hogy a jegybankokat függetlenítik a kormánytól és feladatuknak lényegében kizárólag a nemzeti valuta értékének védelmét (az árstabilitást) szabták meg. Ez az elv túlélte a második világháborút és integráns részévé vált az Európai Unió intézményrendszerének, így a csatlakozó országok – köztük Magyarországok – alkotmányos rendjének is.

A független jegybank, és tevékenységének eredménye a stabil nemzeti valuta, valóban fontos értékek, ám a dolog még sem ennyire egyértelmű. A kormányok gazdaságpolitikájuk kialakítása során sokféle prioritást egyeztetnek össze és ennek során gyakran, mint korlátba ütköznek a jegybankba, amely kizárólag egyre, az árstabilitásra fókuszál. Ráadásul a kormányokat a választók választják, a jegybank elnököt pedig valaki kinevezi, ami a kormányokat gyakran arra ösztönzi, hogy a jegybankra, mint kisebb politikai legitimációjú egységre tekintsenek és ha kell, vagy lehet, megpróbálják meggyengíteni politikailag, vagy ha másként nem megy, törvényhozási úton (például a Monetáris tanács tagjainak a számát növelve, amit a Gyurcsány kormány épp úgy megtett, mint a jelenlegi).

A kormányok és a jegybankok konfliktusa tehát, ha úgy tetszik, „bele van kódolva” a rendszerbe. A fejlett demokráciákban ez a konfliktus inkább csak súrlódás, a fejletlenebbekben pedig akár nyílt összecsapás, folyamatos háború is lehet. Az olvasóra bízom, hogy eldöntse, Magyarország melyik csoporthoz tartozik.

Ráadásul a dolog valóságos tétje kisebb annál, mint amit ezeknek a konfliktusoknak a visszatérő volta és intenzitása sugall. A jegybank közvetlen ráhatása a gazdasági folyamatokra sokkal kisebb, mint amennyit feltételeznek róla és kiváltképp igaz ez, ha a kormány gazdaságpolitikájával hasonlítjuk össze. A legtöbbet a jegybank kamatpolitikájára szokás hivatkozni, mint ami nagy szerepet játszik a belföldi kamatszínvonal alakulásában. Ám ez így valójában tévedés; amióta a kereskedelmi bankok közvetlen jegybanki refinanszírozása megszűnt (Magyarországon nagyjából a 90-es évek végén), a jegybanki alapkamat sokkal inkább információs, mint pénzügyi jellegű. Az alapkamat változtatásával a jegybank csupán előretekintő, azaz a jövőre vonatkozó véleményét teszi közzé az infláció alakulására vonatkozóan, amit a piac szereplői – ha hisznek a jegybanknak – elfogadnak és beépítik befektetési/beruházási sőt fogyasztási döntéseikbe is (a befektetéseket és más jövedelmet termelő eszközeiket ezzel kamattal értékelik, azaz diszkontálják a várható jövőbeni jövedelmeket).  Ezek a befektetési döntések ily módon aztán valóban megjelennek a jövedelmet termelő eszközök jelenlegi árában (állampapír hozamok, banki hitel-betétkamatok, forint árfolyam). Ha viszont a piac szereplői nem hisznek a jegybanknak, akkor a kamatdöntésben megtestesülő álláspontját (emel csökkent, szinten tart)  nem fogadják el és ennek folytán a jelenlegi eszközárak akár az ellenkező irányba is elmozoghatnak (például a jegybank kamatot csökkent, de az állampapír hozamok mégis emelkednek, vagy a forint gyengül).

Ezért fontos a jegybank hitelessége, aminek a függetlenség a szükséges, de persze nem elégséges előfeltétel (nyilván jó elemzőkre és jó döntésekre is szükség van).

A fenti tankönyvi helyzet békeidőkre vonatkozik és ennek fényében az elmúlt huszonkét év története mintha azt sugallná, hogy Magyarországon ezen idő alatt mindig háború volt. Ám mi van, ha valóban kitör a háború, azaz valóban válság van? Vajon akkor is érvényesek ezek a szabályok?

A mostani válság azt mutatja, hogy a nagy jegybankok – az amerikai, a brit, az EKB, a japán – a válságkezelés érdekében hajlandók túlmenni a szűk értelemben vett törvényi mandátumokon. Ez elsősorban a bankrendszer közvetlen refinanszírozását, illetve a másodpiaci állampapír vásárlásokat jelenti, mely utóbbi célja az EKB esetében a gyengélkedő dél-európai országok költségvetése számára az adósságszolgálati költségek csökkentése.

Magyarországon a kormány, illetve néhány hozzá közelálló közgazdász a fentiekre hivatkozva igényli, hogy a magyar jegybank „tegyen többet a gazdasági növekedés érdekében.” Nos, a jegybank az én megítélésem szerint egy kicsivel valóban tehet többet, de nem sokkal. Konkrétan azt gondolom, hogy jegybank a kormánnyal közösen kidolgozhat olyan refinanszírozási konstrukciókat, amely lehetővé teszi a kereskedelmi bankok számára és ösztönzi is őket, hogy közép- és hosszú lejáratú hiteleket nyújtsanak a gazdaság különböző szereplői (lakosság, vállalatok) számára. Akár arra is lehetőséget látnék, hogy ne csupán a kamat és a futamidő legyen kedvező, de  a bankok a nemfizetési kockázat egy része alól is mentesüljenek. A hitelezés visszaesésének fő oka e pillanatban ugyanis a bankok kockázati averziója, más szavakkal a bankok attól tartanak, hogy az ügyfelek nem fizetik vissza a felvett hiteleket. Ez az aggodalom jogos, ám – mint annyi más dolog a gazdaságban – egyfajta önbeteljesítő jóslat is tud lenni: a bankok aggódnak, ezért szigorítanak (több fedezetet követelnek, árat emelnek),  ami rontja az ügyfelek helyzetét és következésképpen növekszik a bedőlt hitelek aránya. A bankok kockázati averziójának csökkentése tehát fontos eszköz lenne a hitelezési kedv élénkítésében. Ez nyilván elsősorban állami/költségvetési feladat, a jegybank ezen a téren az együttműködő/lebonyolító szerepet vállalhatja.

A másodpiaci állampapír vásárlás bármilyen említésre méltó volumenben azonban már off limits, azaz tiltott terület. Amit szabad Jupiternek – egy nagy gazdasági egység jegybankjának – azt nem szabad a kis ökörnek, egy gyenge, ezer sebből vérző, nyitott kis gazdaság jegybankjának. Ha ezt megtenné, azonnal számolnia kéne az Európai Unió/EKB ellenállásával és súlyos piaci reakciókkal is (aminek az eredményeképpen aztán drágább és nem olcsóbb lenne a költségvetés finanszírozása). A devizatartalékokról pedig nincs is mit beszélni. Ahhoz hozzányúlni kereskedelmi banki refinanszírozási, vagy pláne költségvetési célokra törvénysértő és egyébként életveszélyes is. 

Összefoglalva az új jegybank elnök egészen biztosan nagyobb bizalmat kap a jelenleg regnáló kormánytól és nyilván több együttműködésre lesz képes, vagy hajlandó, mint a jelenlegi. Ha az együttműködés nagyjából a fenti keretek között marad, az hasznos lesz, de a dolog természetéből adódóan nem lesz meghatározó az ország gazdasági teljesítményének javulásában. Ha lényegesen túllép a fentieken, egy újabb front nyílik az Európai Unióval és a piac büntetésével is számolhat. 

Olaszországban pár hónapja még minden jelentősebb elemző és politikus arra számított, hogy a viszonylagosan nyugodtnak tekinthető karácsonyi és szilveszteri ünnepek után indul be a belpolitikai nagyüzem az eredetileg 2013 márciusára kitűzött választások és az azt megelőző kampány révén. Ezt húzta keresztül Silvio Berlusconi, – az alig több mint egy éve megbukott volt olasz kormányfő – miután december elején bejelentette visszatérését a politikába. Pártja, a Szabadság Népe (PdL) december 9-én úgy döntött, hogy megvonja a bizalmat a Monti-kormánytól. A 2013-as költségvetés megszavazása után Mario Monti be is adta lemondását és a 401 napig kormányzó szakértői kormány átalakult ügyvivő kormánnyá. A választásokat a kormányfő idő előtti lemondása miatt márciusról február végére hozták előre.

Mario Monti, a volt uniós biztos, 2011 novemberétől volt Olaszország miniszterelnöke. A szakértőinek mondott kormány azonban nem parlamenti választásokon került hatalomra. Emiatt legitimitását politikai ellenfelei folyamatosan megkérdőjelezték. A Monti-kormány a Berlusconihoz kötődő média és a radikális baloldali Nichi Vendola által vezetett Baloldal, Környezet, Szabadság mozgalom össztüzében volt kénytelen kormányozni. Jellemző, hogy Berlusconi így kommentálta Monti távozását: „vége a demokratikus űrnek, ismét az olaszok döntenek arról, ki vezesse őket”. A kormányt sok olasz a nemzetközi tőke kiszolgálójának tartotta. Ezt erősíti az a tény is, hogy Monti jelenleg is tagja a vezető üzletemberek és politikusok által alkotott, 1954 óta évente összeülő Bilderberg-csoportnak. Emellett tagja egy másik nemzetközi szerveződésnek, az európai föderális mozgalom zászlóvivőjének tekintett Spinelli Csoportnak is.

A Monti-kormány lemondásának időpontjában az olasz baloldal jelentős előnyben volt a jobboldallal szemben, de Berlusconi méltán bízhatott abban, hogy a PdL és az Északi Liga koalíciója és a centrista-jobboldali Monti valamiféle bevonása többséget eredményezhet a jobboldal számára a választásokon. Berlusconi odáig is elment, hogy Montinak ajánlja fel a miniszterelnök-jelölti pozíciót, de ezt Monti határozottan elutasította, így zárva ki a  jobb-jobbközép szövetségben való részvételét. Berlusconi a Corriere della Sera című lap internetes változatának adott interjújában pár napja kijelentette, hogy soha többé nem lépne szövetségre Montival. Sokak, így Berlusconiék mellett a Pierluigi Bersani vezette balközép Demokrata Párt (PD) legnagyobb meglepetésére, Monti  nem jelentette be, hogy visszavonulna a politikától a választások után. Sőt, először bemutatott egy olyan dokumentumot, az ügyvezető kormány belpolitikai programját, amely a szakértői kormány reformjait kívánó politikai erőknek szól, majd bejelentette azt is, hogy amennyiben az ezt a programot folytatni akaró reformerők kerülnek hatalomra a választások után, úgy, ha felkérik, hajlandó elvállalni a miniszterelnöki posztot. A győzelemre legesélyesebb PD frissen megválasztott miniszterelnök-jelöltje Bersani ezt követően, bár nem olyan élesen, mint Berlusconi és annak médiabirodalma, de azért mérsékelt kritikával illette Montit, annak körvonalazódó visszatérése miatt („vannak dolgok amikben egyetértünk, másokban kevésbé”). Monti lemondásakor a DP még Berlusconiékat támadta azzal, hogy tiszteli Monti méltóságteljes akcióját, amelyet a jobboldal felelőtlen lépésére adott. December közepétől azonban egyre inkább az izgatta a médiát és a politikai közéletet, hogy Monti a szakértői kormányzás után hajlandó-e részt venni a pártpolitikai küzdelemben is. Közvetlenül karácsony előtt, nagy nemzetközi sajtótájékoztató keretében jelentette be, hogy ugyan nem vesz részt a választásokon, de azt nem zárja ki, hogy egy pártszövetség élén újból miniszterelnök legyen. „Nem állok senkinek sem a pártjára, a pártok álljanak a Monti-program mellé” – mondta az ügyvezető miniszterelnök. Monti programjával a baloldal is csak részben ért egyet, de a jobboldal teljes, frontális támadást intézett Monti személye és programja ellen: adóemelésekkel (ingatlan, vagyonadó és ÁFA), németek által sugallt megszorításokkal és az ország tartós recesszióba való taszításával vádolták.

Monti már a két ünnep között lényegében megkezdte kampányát, bár még csak most látszik formálódni személye körül egy eljövendő pártszövetség. December 28-án bejelentette, hogy kész egy olyan centrista választási pártszövetség élére állni, amelynek tagpártjai elfogadják a programját. Ezt azt követően jelentette be egy római sajtóértekezleten, hogy konzultációkat folytatott néhány jobbközép irányzatú politikai pártvezetővel és a több civil szervezet képviselőivel, így a programját felkaroló keresztény centrumpártokkal, a Pier Ferdinando Casini vezette Kereszténydemokrata Unióval (UDC), a Gianfranco Fini vezette Jövő és Szabadság Olaszországért (FLI) párttal és a Ferrari elnök Luca Cordero di Montezemolo alapította Jövő Olaszországa mozgalommal. Hozzájuk csatlakozott és támogatásáról biztosította Montit Berlusconi volt külügyminisztere Franco Frattini és a bal-közép DP pártelnök választásán alulmaradt firenzei polgármester Matteo Renzi is. Meglepő fejlemény volt, amikor a Vatikán hivatalos lapjának számító L'Osservatore Romano karácsony utáni első számában támogatásáról biztosította a katolikus egyházhoz hű Montit. A „közös jót szem előtt tartó” Montival „a politika visszaszerzi legnemesebb és legmagasztosabb értelmét” – írta a szentszéki napilap. Igaz nem sokkal később Federico Lombardi szentszéki szóvivő pontosított, de az írás túl egyértelmű volt ahhoz, hogy az élét el lehessen venni. A szóvivő amúgy hangsúlyozta, hogy a Vatikán szokása szerint nem nyilvánít véleményt az olasz belpolitikai versenyben.

Mario Montinak egyébként nincs is szüksége arra, hogy megmérkőzzék a választási küzdelemben, hiszen örökös szenátor. Arra viszont ígéretet tett, hogy ha egy centrista választási pártkoalíció élére állna, teljes mellszélességgel venne részt a választási kampányban. A centrista pártszövetség megalakítása még fel sem merült az idő tájt, de érdekes előzmény, hogy 2012 júliusában új mozgalom jelent meg az olasz politikai életben, amelynek neve: Állítsuk meg a Hanyatlást (Fermare il Declino). A mozgalom alapítói mind olyan közgazdászok voltak, akik a Monti-kormány eredményeinek és törekvéseinek átmentését, sőt továbbfejlesztését tűzték ki célul. Alberto Saravalle egyetemi professzor a The Wall Street Journal szeptember 24-i számában „Italian Politics After Monti” címmel írt cikket, amelyben határozottan kiállt azon gazdasági növekedést megalapozó reformok mellett, amelyek túlmutatnak a Monti-féle rövid távú kríziskezelésen. A cikk írója szerint nagy probléma volna az, ha Monti nem indulna el a 2013-as választáson, ugyanis visszavonulásával Olaszország visszacsúszhat az állandósult hatalmi válságok és a kiszámíthatatlan kormányzás állapotába, mert a szavazótáboruk vágyainak kielégítésében érdekelt politikai erők minden addigi erőfeszítést sutba dobhatnak a rövid távú politikai haszonért.

A kampányban aztán Monti egyre több konkrétumot is elárult terveiből. Adócsökkentést ígért, a közkiadások mérséklését, a jövedelmek igazságosabb elosztását, valamint hatékonyabb egészségügyi rendszer kialakítását helyezte kilátásba. Érdekes fejleménye a kampánynak, hogy Monti intenzíven igénybe veszi az internet adta lehetőségeket és előfordult, hogy a Twitter közösségi oldalon tartott választási fórumot, ahol legutóbb, múlt szombaton, bejelentette, hogy ha pártjával megnyeri a február végi parlamenti választásokat, akkor a demokrácia megerősítése és a kormányok stabilitása érdekében egyik első dolga lesz a választási törvény megváltoztatása. Ez a választási törvény, melyet még 2005-ben, Berlusconi egyik kormánya idején alkotott meg a parlament, igen népszerűtlen, mert a választópolgárok nem szavazhatnak egyéni jelöltekre, és mert nehéz stabil kormánytöbbséget létrehozni, így a jogszabály sokszereplős, ingatag koalíciók megalakulásához vezet.

A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Montiék 15 százalék körüli támogatottságra számíthatnak. A  Silvio Berlusconi vezette PdL az Északi Ligával együtt mintegy 26-28 százalékon állt a legutóbbi mérések szerint, míg a Beppe Grillo humorista vezette 5 Csillag Mozgalom (M5S) 13-14 százalék körül. A DP a maga 32-33 százalékával továbbra is a baloldal vezető ereje lehet, azonban egyedül nem lesz képes a kormányalakításra. Montiékkal azonban csak akkor lesz képes szövetséget kötni, ha háttérbe tudják szorítani eddigi fő támogatójukat, a Monti-kormány munkaügyi reformját megtorpedózó szakszervezeteket, illetve felbontja szövetségét Nichi Vendolával, a DP-től is balra álló Baloldal Környezet Szabadság (SEL) párttal.

Monti, kormányzásának 13 hónapja alatt átalakította az adórendszert, emelte a nyugdíjkorhatárt és takarékossági intézkedésekkel sikerült megoldania a mintegy 2 ezermilliárd euróra, az olasz GDP több mint 120 százalékára rúgó államadósság piaci finanszírozását. Viszont a recesszió megállítása, a gazdaság növekedő pályára állítása, a munkanélküliség csökkentése, az átfogó munkaügyi- és nyugdíjreform még hátra lenne. Érdekes jellemzője az olasz belpolitikának, hogy az utóbbi pár évtizedben a komplex, nagy elosztó rendszerek reformja szinte mindig technokrata kormányok alatt indult el. Ilyen volt Lamberto Dini 1995-ös nyugdíj- és Carlo Azeglio Ciampi 1993-as munkaerő-piaci reformja. Választott, még akár nagy többséggel rendelkező kormányok, mint a legutóbbi Berlusconi-kormány, képtelenek voltak nagyobb strukturális reformok végrehajtására. Ha már az olasz belpolitika érdekességeinél tartunk, érdemes megjegyezni azt is, hogy a jelenleg szóba jöhető miniszterelnök-jelöltek mindegyike 60 év feletti: Monti (69), Berlusconi (75), Bersani (64) de a parlamenti képviselők alig 7%-a csak a 40 év alatti. Igen széleskörű a korrupció, a 2008-ban megválasztott 945 parlamenti képviselő közül 70-el szemben folyik eljárás, vagy néz szembe ilyen típusú vádakkal. Nem csoda, hiszen semmi sem akadályozza meg a képviselőket, minisztereket vagy akár a miniszterelnököt abban, hogy a köz szolgálata mellett legális módon privát üzletét is folytathassa. A korrupcióra válaszul a szavazók egy jelentős része elfordult a hagyományos pártoktól. Nem véletlen, hogy Berlusconi és az Északi Liga volt vezetője Umberto Bossi politikai karrierje is populizmussal kevert korrupcióellenes, euroszkeptikus programokkal és ígéretekkel kezdett felívelni. Végezetül érdemes még megjegyezni, hogy amíg Monti megjelenéséig az olasz belpolitikai szereplők intellektuális és morális színvonala folyamatosan csökkent, addig a nemzetközi életben kiváló olasz szakembereket ismerhet(t)ünk meg. Monti uniós biztosként is rendkívül sikeres volt, de említést érdemelhet még a kiváló banki szakember Mario Draghi a Goldman Sachs korábbi alelnöke, aki az Európai Központi Bank elnökeként, Jean-Claude Trichet utódjaként elévülhetetlen érdemeket szerzett az eurózóna válságának kezelésében.

A február 24–25-ére előrehozott választások után talán egy új időszak nyílhat az olasz politikában: egy olyan pártszövetség, illetve koalíciós kormány kaphat széleskörű felhatalmazást, amelynek van politikai mersze és elég intellektuális ereje is ahhoz, hogy az eurózóna válságában egyre sürgetőbb reformok és további fájó megszorítások mellett képes a hétköznapi embereknek példamutató erkölcsi mércét is mutatni.  

A mögöttünk hagyott esztendő igazolta az olyan, a közjóra törekvő, a haladó kormányzás felelős és szakszerű gyakorlatát nyilvános szakmai javaslatokkal, elemzésekkel támogató társadalmi szervezet létjogosultságát, mint amilyen a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány is. Soha eddig még nem érezhettük annyira szükségét a jó kormányzás szempontjából megírt elemzéseknek és kritikáknak, mint idén, és örömmel tölt el bennünket, hogy írásainkat itt a blogon, a Facebook oldalunkon milyen sokan olvassák, vagy követik figyelemmel a nyilvánosság azon fórumain, amelyeken hivatkoznak rájuk. Ez számunkra a siker mércéje, hiszen a mi megbízónk a magyar társadalom és nem a mindenkori kormány, még ha javaslataink a kormány számára is használhatók lennének. Nem váltak azzá, mert, ahogy tavaly is írtuk: azt az utat, melyet oly sok szempontból elemeztünk és kritizáltunk az elmúlt esztendőben, az ország vezetői végig akarják járni. Sőt, fokozzák a tempót. Mi természetesen továbbra is figyelni fogjuk a döntéseiket, Önök jövőre is számíthatnak a Haza és Haladás elemzéseire. Néhányat, témájuk szerint is csoportosítva, most ismét a figyelmükbe ajánlunk.

A karácsony előtti hetek a kormánynak a felsőoktatás rendszerét gyökeresen felforgató tervei miatti tiltakozások jegyében teltek. A most érettségiző gimnazistákat lehetetlen döntések elé állító keretszám-módosításokról és azok hatásairól a téma elismert szaktekintélye, Polónyi István írt elemzést, megállapítva, „Az önköltségi tandíj bevezetése – a hallgatók szociális helyzetét figyelembe vevő támogatási rendszer nélkül - a diákhitel mellett is radikálisan csökkenti a keresletet, s alapvetően a kedvezőtlen gazdasági helyzetű, a jövő bizonytalanságaitól félő, a kockázatvállalásra, az egész életre szóló eladósodásra kevésbé hajlandó rétegeket fogja kiszorítani…. a felsőoktatási intézményrendszer nagy tehetetlenségű, de törékeny rendszer. A gyors változások, (fülke) forradalmak, az unortodox tévelygések szétzilálják azt.

Egész évben figyelmemmel kísérték szakértőink a választási rendszer átalakításának folyamatát, kitérve a legalább ilyen fontos választási eljárási szabályozásra is. Akár történeti kronológiai sorrendben, akár a kulcsproblémákra koncentrálva is érdemes végigolvasni Szigetvári Viktor, Tordai Csaba és Vető Balázs írásait, amelyekből a lényeg, a változtatások iránya mindig világossá válik: a választási rendszer szabályait és működését meghatározó változtatások többsége felesleges, vagy politikailag motivált jogkorlátozó intézkedés.

Gazdasági témájú elemzéseinkben két téma különösen fontossá vált az idén. A Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest Alapítványunk számára készített kockázatelemzéseiből valamint technikai kivetítéseiből együttesen kirajzolódik a magyar gazdaságpolitika legfőbb problémája: az unortodox gazdaságpolitika csak egyszeri, a gazdaság rövid és középtávú növekedési esélyeit szétromboló intézkedésekkel tudja tartani a költségvetési hiánycélt, de épp ezen hatások miatt ez rendre kérdésessé válik, és akkor újból jönnek az egyszeri, gazdasági növekedést gátló intézkedések. Az ördögi körből csak egy radikális gazdaságpolitikai irányváltással lehet kijutni.

Másik kiemelt gazdaságpolitikai témánk az uniós források hazai felhasználása és a jövőbeliek megtervezése volt. Dr. Heil Péter erről szóló elemzései elismerik az e tárgyban hozott kormányzati intézkedések mögötti szándékokat, ám ezek megvalósítása sajnos kudarcok sorozatát eredményezték. Úgy tűnik, hogy miközben a következő uniós költségvetési ciklusban kapható források megszerzéséhez szükséges előkészületek tekintetében a Magyarország jócskán megkésett a térség országaihoz képest, a jelenleg is rendelkezésre álló források lehívása és hasznosítása az intézményátszervezések, a pályázati kiírások változtatásai valamint a jó és hasznos programok csekély volta miatt került veszélybe.

Idén tavasszal mutatta be a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány első, átfogó kutatási programjának eredményét. Az egy éves munka célja, magyarországi szegénység vizsgálata és új szakpolitikai eszközök kidolgozása a mélyszegénység csökkentése érdekében. E kutatási program kiterjedt a nem szegény többség számára elfogadhatóbb, de nem megbélyegző, hanem megfelelően ösztönző, feltételekhez kötött szociális támogatások és szolgáltatások hazai bevezethetőségének vizsgálatára is. Javaslatainkról és az azt megalapozó tényekről, vizsgálatokról összegzően itt olvashatnak bővebben.

Új műfajjal bővült idén blogunk repertoárja. Pikó András egy-egy nagyobb téma, probléma elismert szaktekintélyétől kért interjút, a kötetlenebb forma sokszor szenvedélyes vitákat kiváltó megállapításoknak és véleményeknek is helyt adott, mint például az első beszélgetés, melyet Bíró Andrással, az ismert, alternatív Nobel-díjas jogvédővel készített a magyarországi romák helyzetéről, felemelkedésük, társadalmi integrációjuk esélyeiről és a magyar-roma együttélést meghatározó konfliktusok természetéről. Ilyen formában közölhettük még az év folyamán Balázs Péter volt külügyminiszter, volt uniós biztos, Dénes Ferenc sportközgazdász, Gönczöl Katalin kriminológus, Tálas Péter biztonságpolitikus, Finszter Géza kriminológus, valamint Herczog Mária szociológus gondolatait.

Blogunk idei terméséből eddig a legfontosabb témáinkban született írásokat ajánlottuk ismét olvasóink figyelmébe, és bár természetesen nem térhetünk ki az összes elemzésre, néhány egyedi írást úgy gondoljuk érdemes ismét elővenni.

Ilyen Lakner Zoltán hosszabb írása a magyar középosztályról illetve a kormány középosztály-politikájáról. Most is megfontolandó az írás végkövetkeztetése: „Végső soron Magyarországot középosztályosítani kellene. A középrétegek megerősödésén túl a leszakadók és az alsó-közép felemelkedésének útjait kellene megépíteni és nyitva tartani. A középnek is jobb, ha nem egy szakadék tátong alatta. Nem mellesleg a kiszámíthatóság, a stabilitás, netán a bizalom erősödése a társadalom politikai válságtűrő-képességét is fokozná, háttérbe szorítva a populizmust, teret és értelmet adva a felelős döntéseknek.”

Radó Péter oktatáspolitikai szakértő számos írást jegyzett, különösen emlékezetes volt az az elemzése, mely számba vette, hogy az oktatásban a 2010 előtti két évtizedes fejlődésnek melyek a megőrzendő-helyreállítandó értékei, s melyek azok a jellegzetességek, melyekhez nem kell, sőt, nem szabad visszatérni. 

Bár a blogunkon megjelent írások többsége a jelenről szól, tudjuk, Alapítványunknak a jó kormányzás gyakorlatát népszerűsítő és megalapozó munkája leginkább a jövő építése lehet csak. Ehhez pedig bizalom kell, az, hogy meg tudjuk beszélni a múlt azon eseményeit melyek ma még végletesen megosztják a magyar társadalmat. 2006 őszén kitört utcai zavargások és az arra adott rendőrségi reakciók megítélése ma talán az a kérdés, melyben a leginkább szembenállóak az álláspontok. A méltányos, egymás szempontjait figyelembe vevő értékelésre tettünk kísérletet a 2006 ősze és a politikai felelősség című bejegyzésünkben – a kialakult vita számunka azt bizonyította, ez nem volt hiábavaló.

A jövőnek szólt alapítónk, Bajnai Gordon volt miniszterelnök év eleji programadó írása is, melyben három legfontosabb tennivalónk kapcsán fogalmazza meg a Köztársaság, a kiegyezés és a kilábalás programját. És úgy gondoljuk szintén ezeket a mindannyiunk számára fontos célokat szolgálta október 23-án, az Egymillióan a sajtószabadságért tüntetésén elmondott, már az Együtt 2014 választói mozgalom egyik alapítójaként elmondott beszéd is, melyet természetesen olvashatnak a blogunkon is.

Köszönjük, hogy figyeltek ránk!

Szerzőink, Bajnai Gordon, Balázs Péter, Bojár Gábor, „Boldog Adorján” „BudgetMaker”, prof. Dr. Csoma Mózes, Csókay Ákos, Csoszó Gabriella, Deák István, Dessewffy Tibor, „deVeloper”, Felcsuti Péter, Ficsor Ádám, Gál Zsolt, Gáli Csaba, Charles Gáti, Dr. Heil Péter, Herczog László, Herczog Mária, Inotai G. András, Korányi Dávid, „kozmalevente”, Lakner Zoltán, Lannert Judit, Leideni Hauser Pál, „Lucius Raetinus”, Mester Zoltán, Molnár György, Oszkó Péter, Parászka Boróka, Pauler Tamás, Polónyi István, „PublicBroadcastHun”, Radó Péter, Reményik Kálmán, Sepsi Tibor, Sz. Bíró Zoltán, Szelényi Zsuzsa, Szemelyácz János, Szigetvári Viktor, dr. Szüdi János, „tiglatpil”, Tordai Csaba, Tunyogi László, Ujlaky András, Vető Balázs valamint a felelős szerkesztő, Pikó András kíván Önöknek boldog új évet!

A kapkodó, rossz kormányzás miatt az egymást követő megszorító csomagoknak nem ott lesz tartós hatásuk, ahol a kormány szeretné, állapítja meg a Haza és Haladás Alapítványnak az ország középtávú (2016-ig terjedő) gazdasági kilátásaira vonatkozó, a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest munkatársainak bevonásával készült elemzése: az unortodox lépések ugyanis a hiány és az államadósság helyett a gazdasági növekedést és a foglalkoztatottság bővülését fogják vissza hosszú távon, nem a kedvezőtlen folyamatokat. A tanulmány megállapítja: gyökeres változás nélkül a gazdaság várhatóan középtávon is csak pangani fog, további munkahelyek kerülnek veszélybe, miközben újak nem létesülnek, a hiány pedig már 2014-től újra növekedésnek indul, ahogy az adósságrátánk is.

A 2012. december 10-éig kihirdetett jogszabályok változatlanságát feltételezve az ún. középtávú makrofiskális pálya gazdasági pangást mutat, a lakossági fogyasztás pedig folyamatosan csökkenni fog. Idén és jövőre recesszió várható, miközben a környező országokban már növekedést jeleznek elő az adatok. A rendkívül alacsony bázishoz képest ugyan a beruházás némi élénkülést mutat majd, de a növekedés motorja valójában csak az export lesz, ami viszont a korábbiaknál lassabban növekszik.

Az infláció a 2013-ban életbe lépő fogyasztási adóemelések által előidézett magas, 5 százalék körüli értékről – további adóemelések nélkül – 2014-től visszaesik a 3 százalék körüli értékre. A forint árfolyama viszont – a fokozatosan csökkenő kamatlábak mellett – várhatóan enyhén gyengülni fog.

A gyarapodás egyik legnagyobb akadályát továbbra is az jelenti, hogy az unortodox gazdaságpolitika hatására a munkaerőpiacon a foglalkoztatás bővülése leáll és a versenyszférában foglalkoztatottak létszáma még 2016-ban sem haladja majd meg a 2011. évi szintet. Azonnali lépések hiányában a munkanélküliségi ráta 2015-re eléri a 13,1 százalékot, ahonnan csak 2016-ban kezdhet el csökkenni.

2013-ban ahhoz, hogy a kormány tartani tudja a hiánycélt, nemcsak az összes betervezett tartalék felhasználására lesz szükség, de mindezen felül még egy legalább 30 milliárd forintos megszorító csomagra is. 2014-ben azonban még ezt követően is további közel 2 százalékos „rés” a várható a hivatalosan megcélzott GDP-arányos költségvetési hiány és a valóságos között.

Oszkó Péter, az Alapítvány felügyelőbizottsági elnöke szerint a kormány jelenlegi unortodox lépései „nem oldják meg Magyarország problémáit, csak a szőnyeg alá söprik azokat és így a hiány csökkentése csak bűvész-trükk, ami már középtávon is lelepleződik: ami idén és jövőre 3 százalék alattinak látszik, arról már 2014-ben kiderül, hogy valójában több.”

A költségvetési szakemberek által készített anyag kitér arra is: az adósságráta – a 2013-ban bekövetkező enyhe csökkenés után – 2014-től ismét növekvő pályára áll.

Amennyiben a hitelezés nem emelkedik érdemben a 2012 közepén tapasztalt szint fölé, akkor a lakosság – még a csökkenő fogyasztásának finanszírozásához is – kénytelen lesz korábbi megtakarításait csökkenteni. Márpedig a pénzügyi szektort sújtó különadók mellett nem várható a hitelezési hajlandóság növekedése.

„Az egyszeri megszorító intézkedések nem tudják pótolni a hosszú távon fenntartható költségvetési politikát, a növekedést és a beruházási kedvet viszont nagyon is visszafogják – hangsúlyozta Oszkó Péter, aki épp emiatt érdemi gazdaságpolitikai fordulatot sürget. E nélkül ugyanis Magyarország tartósan leszakadó pályára kerül: a gazdaság pangani fog, a munkahelyek veszélybe kerülnek, a hiány újra emelkedni kezd, a családoknak pedig a megtakarításaikhoz kell nyúlniuk.

A szociális intézményrendszer állami fenntartásba vételének folytatásaként az állam 2013. január 1-jével negyven szociális és 137 gyermekvédelmi intézményt vesz át a települési önkormányzatoktól. Az állam átveszi az intézményekhez kapcsolódó ingó- és ingatlanvagyont, továbbá a vagyoni értékű jogokat, illetve 2013. június 30-i hatállyal az átvett vagyonhoz kapcsolódó önkormányzati adósságokat, ha fejlesztési, beruházási céllal keletkeztek. Az iskolák államosításának következményei élénken foglalkoztatják a közvéleményt, a szociális intézményrendszer államosításának hatásairól HERCZOG MÁRIA szociológust, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagját kérdezte Pikó András.

Hol van jó helyen a szociális intézményrendszer, az államnál vagy az önkormányzatnál?

A valódi kérdés nem ez.

Hanem mi?

Az, hogy a szociális ellátórendszer szolgáltatásai miképpen lehetnek a legcélzottabbak, ekképpen a leggazdaságosabbak és egyben az ezeket a szolgáltatásokat igénybevevő polgár számára a leginkább kielégítőek. Az elmúlt évtizedekben világszerte általánossá vált az a szakmai szempont, hogy a különböző típusú szociális és egészségügyi problémákat lehetőség szerint ott kell kezelni, ahol keletkeznek Ez a meggyőződés vezérelte az elmúlt évtizedek magyar decentralizálási törekvéseit is.

A problémák többsége a családi környezetben keletkezik, tehát ott is kellene kezelni?

A segítő, támogató szolgáltatásnak oda kell irányulnia, hatnia ahol az érintettek élnek. Ha a családban, akkor a családnak kell segíteni, ha az egyénnek van szüksége erre a támogatásra, akkor az egyénnek kell segítséget nyújtani. Egyrészt mert így érhető el a legnagyobb elégedettség, a legjobb a hatásfok, másrészt mert így olyan közösségi alapú szolgáltatást nyújthatunk, amely közben nem rekesztődik ki a kliens a megszokott környezetéből. Ez emberi jogi szempontból is a legjobb megoldás. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a keletkezés helyén történő kezelés súlyosan sérti az érintett érdekeit, mert ott nem orvosolhatók a gondok.

Elvileg úgy kellene működnie a szociális ellátórendszernek is, mint ideális esetben egy jól szervezett egészségügyi ellátásnak?

Igen. Az analógiánál maradva, amikor fáj a fülünk, elmegyünk a háziorvoshoz, aki megvizsgál és a baj mértékétől függően vagy természetes, illetve gyógyszeres kezelést választ, vagy továbbküld a szakrendelőbe további vizsgálatra, amelyek után vagy a szakorvos által megállapított terápián esek át, vagy, ha ott nem oldható meg a rendkívüli probléma, beutalnak egy rövid időre a kórházba, műtétre. A jól működő szociális ellátórendszerekben a családsegítő központ, a gyermekjóléti szolgálat és a velük együttműködő szakemberek, pszichológusok, pedagógusok, önkormányzati- és civil szolgáltatók hálózata tölti be azt az azonnal, de helyben rendelkezésre álló „kapuőri” szerepet, amelyet az egészségügyben a háziorvosok jelentenek. A már említett előnyök mellett további érv az erős alapszintű szolgáltató rendszer mellett az, hogy a probléma kezelésébe be lehet vonni a családot is, amelynek persze sok esetben ehhez magának is segítségre van szüksége, de persze ők tudják a legtöbbet a saját problémáikról, és mindig van valamiféle saját erőforrásuk, tehát partneri kapcsolatban kell együtt dolgozni a megoldáson. Még egy fontos érv: így a klienst a problémája megoldása közben nem stigmatizáljuk, rekesztjük ki, szemben a bennlakásos intézetekbe utalással. Természetesen szükség van olyan állandóan rendelkezésre álló, de csak időlegesen alkalmazott speciális, célzott szolgáltatásokra, amelyek az ellátórendszer „szakrendelői” jelentik. Ha ez a két szint jól működik, akkor minimálisra csökkenthető azok száma, akiket akut krízisek kezelésére intézménybe kell utalni, de ott is csak addig tartózkodnak, ameddig a problémájuk kezelése miatt elengedhetetlenül szükséges, és nem tovább.

  Fotó: Csoszó Gabriella

Klasszikus, magyar értelemben vett gyermekvédelmi bentlakásos intézmények a jól szervezett nyugati ellátórendszerekben nincsenek is?

Intézmények minden országban vannak, de méretük, az ellátás célja és módja szerint sok tekintetben eltérnek a hazaiaktól. Kis létszámú – 4-6 fős – lakásotthonokba, vagy speciális terápiás programot nyújtó otthonba kerülhetnek a gyerekek, főképpen tizenévesek. A családot eközben intenzíven segítik, hogy hazakerülhessen a gyerek, illetve, ha erre nincs remény, akkor örökbefogadásra, vagy tartós nevelőszülői ellátásba kerüljön. A cél tehát az, hogy a gyermekintézményben a gyerek célzott, tervezett terápiás segítséget kapjon, és ne töltsön ott a szükségesnél több időt. Ez általában fél, egy évet jelent. 

Magyarországon ezzel szemben szakellátásba került gyerek mennyi ideig él bennlakásos intézményben?

Átlagosan 5,4 évig. Ez rendkívül hosszú idő, és biztosan nem szolgálja a gyerek érdekeit. Ráadásul nálunk az intézmények többnyire nem tudják azokat a speciális kiegészítő szolgáltatásokat nyújtani, amelyeket másutt az ellátórendszer második, „szakrendelő” szintje nyújt. Ez azért nagy baj, mert ez a második szint Magyarországon mindenhol nagyon gyenge, majdhogynem hiányzik.

Mi működik akkor jól a magyar szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben? 

Szinte semmi. A legfontosabb alapszint nagyon gyenge, mert forráshiányos, alulfizetettek és kevéssé megbecsültek az ott dolgozók, nincs eredményesség- és hatékonyság mérés, hiányzik a számonkérhetőség és felelősség. Alig beszélhetünk a „szakellátó” középső szintről és túlsúlyos a harmadik, intézményi szint, ráadásul ezek az intézmények sem az eredeti funkciójuk szerint működnek. Ahelyett, hogy szolgáltatnának, inkább „tárolnak” – időset, mentális beteget, fogyatékkal élőt vagy nehezen kezelhető, bajba jutott, elhanyagolt, bántalmazott gyereket.

Nyilvánvalóan azért lett ilyen erős az intézményi szint, mert az egyénnek és a helyi  önkormányzatnak „olcsóbb” az állami intézet fenntartása, hiszen nagyobb és közvetlenebb személyes és anyagi áldozatot követel a gondozásra szoruló családtag otthontartása.

Nem feltétlenül van így. Az állami intézmények fenntartása temérdek adóforintot emészt fel kevés hatékonysággal, de ez a megyéket és a központi költségvetést terhelte mindeddig. Ha az idős, ápolásra szoruló nagymamát otthonba adják, annak a család és a nagymama részéről is komoly költsége lesz, mert elvész a lakás, levonják a nyugdíj jelentős részét, és a közösségnek is hozzá kell ehhez járulnia. Másrészt persze több szervezést és gyakoribb áttekintést igényel a közösségi, otthoni segítségnyújtás, a célzott támogatás, és nagyobb rugalmasságra lenne szükség az érintettek és a családtagok részéről is.  Sok múlik azon, hogy milyen az ezzel kapcsolatos közgondolkodás, hogy miként kommunikálunk, milyen kérdéseket teszünk fel közösen és magunknak egyaránt. Mit közvetít a média, mik a közösségi normák, mennyire érték az aktív élet. Sétához, kártyázáshoz, közös főzéshez, beszélgetéshez elsősorban szándék kell, nem külső erőforrás, viszont a meglévő, nagyon korlátozott lehetőségeket jobban lehetne hasznosítani.

Miközben tehát a a közösségi ellátás mellett szól az, hogy jobb minőségű, aktív életet biztosít, van valami, ami viszont határozottan az intézetbe adás ellen. Ugyan a rendszerváltás utáni megismert bolgár és román horrorisztikus intézeti állapotok szerencsére itthon soha nem voltak jellemzőek, de a magyar intézményekben is kiszolgáltatottak a hozzátartozóink, legyenek azok fogyatékkal élők, gyerekek vagy mentális betegek. Itthon is elterjedt a rossz, lelketlen bánásmód, az ingerszegénység, a megfelelő külső kontroll teljes hiánya, ami súlyos visszaéléseket, nemritkán erőszakot, abúzust is jelent. Ezek az intézmények gyakorlatilag „fekete dobozként” működnek, nincs érdemi kapcsolatuk a környezettel, nem kapnak segítséget a közösségtől, nem is működik bennük semmiféle, a kliensek jogait, érdekeit képviselő civil kontroll.  És itt térek vissza a kérdéséhez, hogy milyen a magyar közgondolkodás e tekintetben és hogy ezen hatékony kommunikációval lehet-e változtatni. Mert meg lehet hozni kényelmi vagy gazdasági okból, de a legjobb jóindulattal is a döntést a hozzátartozónk intézetbe helyezéséről, de fel kell tennünk a kérdést magunknak: ha netán mi kerülünk majd ilyen helyzetbe, azt az életet kívánnánk-e magunknak, amit épp a gondozásra, segítségre szoruló hozzátartozónknak szánnánk.  

Az intézményrendszer államosítása lehetne akár egy intézménytelenítési folyamat újraindításának első lépése is: az állam levezényli az intézménytelenítést, kialakítja az intézményekben élő gondozottak számára azokat a pályákat, amelyek biztos életet és ellátást jelentenek számukra, tájékoztatással és átképzéssel felkészíti az intézményrendszerben dolgozókat a váltásra, és közben intenzíven kommunikálva megpróbál ehhez támogató társadalmi közhangulatot teremteni. Vagy megint jön a gyakoribb és rosszabb forgatókönyv: az államosítás nem szól másról, mint spórolásról, épület- és ingatlanhasznosításról? Maradjunk az Ön szűkebb területénél, a gyerekvédelemnél, melyik forgatókönyvnek lesz nagyobb esélye?

Elvi alapon optimista vagyok, tehát megelőlegezném a jobb forgatókönyvet…

Fotó: Csoszó Gabriella 

 …mégis, mire alapozza az optimizmusát?

…arra, hogy az Európai Unió nagyon jelentős fejlesztési pénzeket ad annak érdekében, hogy ösztönözze ezt az intézménytelenítési folyamatot, erőteljesen támogatja szakmai anyagokkal, protokolokkkal a tagországokat. Még korábban, a csatlakozó kelet-európai országok túlsúlyos és rettenetes állapotban lévő intézményrendszereit látva egy magas szintű szakértői csoportot hozott létre az előző foglalkoztatásért és szociálpolitikáért felelős biztos. Vladimir Spidla, és az is jó hír, hogy ezt a munkát a jelenlegi biztos, a magyar Andor László minden módon támogatja és folyatja. Többszáz millió euro áll rendelkezésre nemcsak a gyerekek, hanem az idősek, mentális betegek, fogyatékkal élők intézményeinek megszüntetésére, és családi, közösségi ellátásának kialakítására, fejlesztésére. A pénz, szakmai ismeret és lehetőség tehát az átalakításra elvileg rendelkezésre áll.

És megvan-e a politikai szándék?

Megszületett a politikai döntés a gyermekvédelmi intézményrendszer kitagolásáról, a folyamat 2014.-ben elindulhat. Ugyanakkor az eddig nyilvánosságra hozott kormányzati tervek nagyon ellentmondásosak, és rossz előjel, hogy a már korábban megtörtént államosítások csak a rendszer egyetlen elemére, az intézményekre koncentráltak és nem történtek lépések az alapszintű ellátások megerősítésére, újjászervezésére. Ráadásul a közigazgatás átszervezése tovább bonyolítja a dolgokat, december van, és a legtöbb szakembernek fogalma sincs arról, hol és hogyan folytatja majd januártól a munkáját. Nem segít az sem, hogy nyilvánvaló, nincs átfogó koncepció, a rendszer egyes elemei változnak, illetve esetlegesnek tűnnek a lépések, ami súlyos ellátási problémákhoz vezethet. Ez az oktatási rendszernél is egyértelmű, de az intézményes ellátásban élők fokozottan kiszolgáltatottak, sokszor nincs mögöttük család, nincs érdekérvényesítési esélyük, nem képviseli és segíti őket senki. Gondoljon bele, az újonnan csatlakozott EU tagországokban és a volt szovjet tagköztársaságokban 1,3 millió gyerek él családján kívül, közülük legalább 600 ezren intézetben. Az ő beilleszkedésük és későbbi társadalmi sikerességük esélye összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint mint azoké, akik a szociális és gyermekjóléti ellátórendszer által megtámogatott családban, vagy jó minőségű nevelőszülői rendszerben töltötték a gyerekkorukat. Meg kell jegyezni: Magyarországon minden tekintetben a legjobb volt a helyzet a régióban, mert itt csökkent egyedült a rendszerváltást követő években a családjukon kívül nevelkedettek száma, többek között azért is, mert komoly alapjai voltak a j nevelőszülői rendszernek és a szakmai koncepciók már a 80 éves második felétől ezt erősítették. Tetézi a bajt, hogy a térség országaiban még legalább további másfél millió gyerek él olyan családi környezetben, ahol az alapvető igényeiket tekintve ellátatlanok maradnak, sok esetben bántalmazások, visszaélések áldozataivá válnak. Az ő számukra is az intézménytelenített, de nagyon megerősített és kiterjedt, univerzális, prevencióra koncentráló alapszolgáltatásokat nyújtó háromszintű szociális és gyermekjóléti ellátórendszer lenne a megoldás. Ehhez az EU és az ENSZ ajánlásai szerint az első lépés az, hogy 3 év alatti gyerek egy napot se töltsön intézeti ellátásban, a szülőknek épp ezért minden támogatást meg kell adni, hogy képesek legyenek a gyerekeket gondozni, nevelni.

És ez lesz a megoldás nálunk is? Kérem, tegye félre a kötelező optimizmust és nézze reálisan a helyzetet.

Kezdjük akkor egy reális helyzetfelméréssel. Magyarországon a rendszerváltás után megindult az intézménytelenítés, szép sikereket értünk el, hiszen míg 23 éve a családon kívül élő gyerekek 20 százaléka, ma több, mint a fele nevelőszülőknél él. Nyugat-Európában ez az arány 80% körüli, tehát van még lemaradásunk, de messze jobban állunk, mint a társág országai, köszönhetően a kiemelkedően jó 1997.-ben egyhangúan elfogadott gyermekvédelmi törvénynek.

Azonban az intézménytelenítés folyamata leállt, nagyrészt pénzhiány illetve szakmai koncepcióváltás miatt. Nem sikerült az ENSZ Gyermekjogi Egyezményén alapuló gyermekvédelmi törvénynek érvényt szerezni, rengeteg lobbizás folyt az intézményfenntartók, intézmények részéről, és ez nem a gyerekeket szolgálta. Nem jöttek létre azok a speciális intézmények, szolgáltatások, amik a már beutalt gyerekek rehabilitálását, jóllétét szolgálták volna. Hiába szűnt meg a hagyományos nagy intézmények többsége, a szemlélet és gyakorlat nem változott meg alapvetően, nem lettek jobbak az eredmények a gyerekek fejlődése, iskolai, beilleszkedési esélye, hazagondozása, majd felnőtté válásukat követően, az integrációjuk terén sem. Nagyon komoly gond, hogy a helyi alapellátások, a védőnői, gyermekjóléti szolgálatok, iskolai nevelés, gyermekvédelem színvonala nem megfelelő. Ennek okai egyaránt gazdaságiak és szakmaiak: nincs elég pénz a rendszerre, és nincs megfelelő szakmai támogatás, integrált dokumentáció, eredményesség mérés, számonkérhetőség.

Mostanra igazi krízishelyzet alakult ki, a válság miatt rengeteg az elszegényedő és súlyos nevelési gondokkal küzdő család. A szülők növekvő hányada küszködik a napi feladatai ellátásával és segítség helyett csak elvárásokkal és szemrehányással találkoznak. Az iskoláztatási támogatás bevezetése, a segítségnyújtás helyetti családi pótlék megvonás, a gyerekek szegregálása, kirekesztése, a koragyermekkori napközbeni programok elégtelensége, a családsegítés ellehetetlenülése, a büntetés központú gondolkodás fokozott terhet rak a szegényedő ellátórendszer minden szintjére, ami súlyos gyermekvédelmi krízissel fenyeget.

Tehát, ha jól értem, hiába áll rendelkezésre rengeteg uniós forrás az intézménytelenítésre, hiányzik a politikai szándék.

Az Unióhoz benyújtott kitagolási, intézménytelenítési stratégiában a gyerekekről egyetlen árva mondat szerepel, de ott is csak a fogyatékos szülők gyerekei vannak megemlítve. A fogyatékos-ügyben Magyarország nemcsak az Európai Unióban elfogadott általános törekvésekkel megy szembe, hanem az általunk Európában elsőként ratifikált fogyatékos-ügyi ENSZ-egyezménnyel is, amely szintén az intézménytelenítést szorgalmazza.  Amikor a magyar kormány az ENSZ Fogyatékosügyi Bizottsága előtt idén szeptemberben az első kormányzati jelentés megvitatására megjelent, akkor általános megdöbbenésre azt mondták, hogy 30 éves időtartamú kitagolásban (intézménymegszüntetésben) gondolkodnak, és hogy nem akarnak 50 főnél kisebb intézményeket valamint, hogy azt a közösségi alapú ellátást a fogyatékos gyerekek és felnőttek esetében, amiről eddig beszéltünk, a magyar kormány nem tartja követendő célnak. A Bizottság súlyos aggodalmának adott hangot a záró észrevételeiben, és az EU-val együtt erőteljesen szorgalmazza magyar program megváltoztatását.   

Mivel magyarázták ezt a tervet?

Semmivel. Ez fölfoghatatlan, nem találok rá magyarázatot, nem illeszkedik a kormány által  hangoztatott családbarát elvekhez és az általános emberi, jogi, szakmai normákhoz sem.

 Fotó: Csoszó Gabriella

Nyilván nem akarják vállalni a politikai kockázatokat, hiszen fogyatékos, mentális betegek intézményeinek megszüntetése és a helyi-közösségi ellátás megszervezése sokszor éles társadalmi ellenállást vált ki az adott közösségből.

Ez még bizonyos esetekben a gyermekek esetében is megfigyelhető, és igen, a kormánynak szembe kellene mennie ezekben az ügyekben a közhangulattal. Ezeket a konfliktusokat muszáj felvállalni és nem igaz, hogy nem lehet megnyerni a közösségeket, ha jó színvonalú a tájékoztatás, és eloszlatják az alaptalan félelmeket. Sem a gyerekek, sem a betegek, sem a fogyatékkal élők nem jelentenek veszélyt a közösségekre, viszont benntartásuk a helyi közösségekben az adott lakóhelyen növelik a szolgáltatások számát, munkahelyet teremtenek, emberi kapcsolatokat erősítenek. Az intézménytelenítés legfontosabb előfeltétele éppen az, hogy elsőként nagyon megerősítjük az alapszintű ellátórendszert, hogy legyen helyben elég szakember, specialista, egészségügyi, gazdasági és szociális támogató szolgáltatás a befogadó családok és a helyi közösségek számára, hogy helyben elérhetőek legyenek a megfelelő ellátások, és minimalizálható legyen az intézményi szükséglet. Persze ugyanakkor kell, hogy legyen kórházi, intézményes ellátás is, aminek mértéke számítható, tervezhető.

Mi lesz itt akkor jövőre? Hiszen a kormány elkötelezett például abban, hogy 12 év alatti gyerek nem lehet intézetben, ugyanakkor, ha nem teszik meg ezeket a lépéseket…

… az beláthatatlan következményekkel járhat, annak ellenére, hogy ezt a lépést elvileg mindenkinek támogatnia kellene. Bizonytalan hírek keringenek szakmai fórumokon arról, hogy bár az államosítást elkezdik, de a végleges kitagolást csak 2014-ban indítják el. Őszintén szólva még ez is jó hírnek számítana, mert legalább kapnánk egy év haladékot a felkészülésre, mert ha most kezdik el az intézmények bezárást az a rendszer összeomlását jelentené. Elfogadhatatlan, hogy december elején fogalmunk sincs arról, hogy hány ilyen korú gyerek érkezne az ellátórendszerbe az intézmények helyett, hogy mi lesz az intézményekben most bennélő gyerekek sorsa. Miközben nagyon komoly problémák vannak a nevelőszülői rendszerrel, Budapesten és több nagyvárosban például szinte lehetetlen 3 év alatti gyermeknek nevelőszülőt találni a jelenlegi feltételekkel

De nagyobb, rendszerszintű bajok is vannak: a nevelőszülők felkészítő oktatása nem elégséges arra, hogy megfelelő színvonalú szoláltatást nyújtsanak, folyamatos szakmai támogatásra lenne szükség, és sokféle kiegészítő szolgáltatásra. Ritkán derül ki, és gyakran annak sincs következménye, ha a gyerekeket súlyosan elhanyagolja vagy bántalmazza a nevelőszülő vagy az intézményekben dolgozó.  A nevelőszülők esetében át kellene gondolni a díjázás egész rendszerét, a gyerek korának és problémáinak megfelelően, gondos mérlegelés alapján, és a gyerekek egyéni gondozási, nevelési igénye szerint dönteni arról, hogy hány gyerek kerülhet egy nevelőcsaládba. Súlyos problémát okoz, ha ez nem így történik, erről sok, kudarcos kihelyezés tanúskodik. Ilyenkor a gyerekek többszörös hely- és családváltozást szenvednek el, a nevelőszülők pedig feladják, vagy éppen kárt okoznak a gyerekeknek.

Ugyanakkor a megjelent jogszabályi szöveg alapján vélelmezhető, hogy túl sok kiskapu marad az intézmények tartós fennmaradása érdekében. Például nevesíti a fogyatékos, súlyos beteg gyerekeket, pedig nekik, ha lehet, még inkább családias körülményekre lenne szükségük. Nem látható, miként tervezik megoldani a speciális szükségletű gyerekek ellátását, például azokét, akik súlyos traumákat, bántalmazást szenvedtek el, életkoruknál fogva speciális szükségletűek, mint a nagyon fiatal gyerekek, vagy éppen a bűncselekményt elkövető, de nem büntethető gyerekeket, akik legalább annyira áldozatok, mint elkövetők. Hogy világos legyen, ez nem a tervezett program kritikája, hanem azoknak az elmaradt, és sokunk által évtizedek óta szorgalmazott programoknak a megvalósítása, amelyhez mára erőteljes nemzetközi támogatás, sőt, követelés is társul.

Nyilvánvaló, hogy a maradék három hétben lehetetlen, de még újabb egy év alatt is csak megfeszített munkával oldható meg a közösségi ellátásra való átállás előkészítése. Menet közben lehet majd korrigálni?

November végén volt Szófiában egy nagyszabású konferencia az UNICEF szervezésében, az intézménytelenítés a kelet- közép- és dél-európai valamint a volt szovjet tagköztársaságok eddigi, és elkövetkező programjairól, terveiről. 30 ország képviseltette magát legalább miniszteri szintű delegációval. Sajnálatos, hogy magyar delegáció nem vett részt ezen a konferencián és arról sem tudok, hogy egyáltalán válaszoltak volna a meghívásra. Nos, az ott elhangzott beszámolókból leszűrhető volt, hogy minden sikeres átalakítás feltétele, hogy legyen erőteljes politikai elkötelezettség a program iránt. Hosszú távú stratégiára, átfogó programokra és az intézmények lebontásához pontos határidőkre, módszertani képzésekre és széles körű tömegtájékoztatásra van szükség. Ehhez a nemzetközi szervezetek remek kiadványokkal, programokkal segítenek, és minden országban a helyi sajátosságoknak megfelelően kell az adaptációt elkészíteni.

Az intézménytelenítést sikeresen végrehajtó országok másik tapasztalata az, hogy az új rendszer nem lesz olcsóbb, mint a régi. Fontos lenne tudatosítanunk, hogy nekünk sem azért kell bezárnunk az intézményeiket, mert így olcsóbb lesz az ellátás, hanem azért, mert sokkal jobb minőségű, hatékonyabb ellátást nyújthatna egy megfelelő megszervezett új rendszer. Úgy biztosan nem szabad nekivágni az intézménybezárásnak, hogy nincs alaposan előkészítve az új. Az átállás az első időben csak viszi a pénzt, hiszen a régi és az új rendszert a nyugodt és biztonságos átmenet érdekében egy ideig párhuzamosan kell fenntartani. Mindez iszonyatosan sok szervezést, türelmet, társadalmi tájékoztatást igényelne, folyamatos monitorozást, kimenetmérést és értékelést. Ha eleve nem így kezdünk neki, annak katasztrófa lesz a vége, emberek és gyerekek tízezrei maradhatnak ellátatlanul, miközben a válság miatt minden szinten nőnek a problémák, miközben csökken az ellátórenszer kapacitása.. Ekkor már esélye sincs a korrekciónak, mert azok az intézmények és a bennük dolgozók, akik az átalakulás előkészítetlensége miatt vesztesnek érezhetik magukat, joggal mondhatják majd, hogy azért, hogy még rosszabb helyzet alakuljon ki, nem volt érdemes belekezdeni az átalakításba. Akkor pedig beláthatatlan időre elveszhet egy emberibb, közösségi alapú szociális, gyermekvédelmi ellátórendszer létrehozásának esélye is.

A kormány az év végi hajrában időt kerített, hogy eldöntse a 2013-ban a felsőoktatásban felvehető államilag finanszírozott (a kormányzati újbeszéd szerint állami ösztöndíjas és részösztöndíjas) hallgatólétszámot, s annak képzési és szakszerkezetét. A rendelet több meglepetést és megütközést keltő döntéssel szolgál. Polónyi István hatáselemzése.  

Az egyik meglepetése, hogy az alapképzés területén a teljes állami támogatásban részesülők számát radikálisan – negyedére - lecsökkentette, a 2012-ben érdeklődés hiányában megbukott részösztöndíjas keretszámot pedig közel hétszeresére növelte. (1. táblázat) Ezzel lényegében bevezeti a tandíjat, hiszen immár a majdan nappali tagozatos alapképzésre felveendő hallgatóknak csak egy kisebb része (kb. 15%) nem fizet semmit, a nagyobbik része (kb. 70-75%) fizet félönköltséget, s egy további része (kb. 10-15%) teljes önköltséget. (Ez utóbbi kategóriába első sorban a jogászok és közgazdászok tartoznak, de más szakok esetében is van költségtérítéses képzés.) Tehát az alapképzésre felvett hallgatóknak mintegy 85%-a fog valamekkora tandíjat fizetni. A Diákhitel 2, ami a képzési költségeket „átvállalja”, - a kormányzati kommunikációval ellentétben – természetesen nem teszi ingyenessé a képzést, hiszen azt hosszú évek alatt kell majd törleszteni. És az is csak részben enyhíti a hirtelen kormányzati döntés veszteseinek jövőbeli gondjait, hogy a majdani közalkalmazottak, közszolgák és állami vállalatok alkalmazásába lépő diplomások hitelét átvállalja az állam, - ők ugyanis jó, ha a diplomások felét teszik ki.

Ez egy igen radikális irányváltás az eddig kommunikált kormányzati felsőoktatás-politikában, hiszen nyilvánvalóan a tandíjmentesség végét jelenti. Ugyanakkor persze teljes összhangban van a majdani „önfenntartó felsőoktatás” miniszterelnöki víziójával.

Az önfenntartás felé történő elmozdulást különösen jól szemlélteti az egyenértékű felvehető államilag finanszírozott hallgatólétszám alakulása. Az alapképzésre felvehető egyenértékű hallgatólétszám a tizedére, a felsőfokú (felsőoktatási) szakképzésre felvehető pedig kétharmadára csökkent. (Lásd: 2. táblázat, 1. ábra)

A másik meglepetés a felsőfokú (újabb nevén felsőoktatási) szakképzés tavaly elkezdett csökkentésének további radikális folytatása. A mostani döntés alighanem megpecsételi e képzési forma jövőjét.

Pedig az ilyen rövid idejű felsőfokú (tertiary-type B) képzések alapvető szerepet játszottak a fejlett országok felsőoktatásának kiterjedésében, itt levezetve a felsőoktatás iránti növekvő kereslet egy részét. Ez a képzés egyben a hátrányos helyzetű rétegek számára is megnyitotta a felsőoktatás kapuit, s a szerényebb képességűeknek is lehetővé tette felsőfokú végzettség megszerzését. Sajnos a hazai felsőoktatás-politika, és maga a felsőoktatási szféra is kezdettől fogva idegenkedett ettől a képzéstől. Igen nehezen honosodott meg, s a meghonosodás is csak részleges volt, mivel a hazai törvények sosem tekintették valóban felsőfokú képzésnek. A legutóbbi, a 2011. évi CCIV. a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény is lényegében idegen testként kezeli: a 3.§ (3) szerint ugyanis „a felsőoktatás keretében … felsőfokú végzettségi szintet nem biztosító képzésként … felsőoktatási szakképzés… is szervezhető”. Ráadásul az új törvény nyomán a tartalmát is radikálisan átalakították. Ezek és a keretszám extrém leszűkítése alighanem e képzés elhalását eredményezik.

További érdekes meglepetés az alapképzés egyes szakjainak arányalakulása. A jogi és gazdaságtudományi keretszám lenullázásában semmi meglepetés nincs. Abban sem, hogy a társadalomtudomány és a bölcsészettudomány, valamint a művészetközvetítés 2011 óta nagyjából megharmadolódott. Viszont az meglepő, hogy az eddig preferáltnak hirdetett informatika is radikálisan csökkent, és hogy a természettudomány is rosszabbul járt, mint a művészeti képzés. Éppígy az is, hogy a műszaki valamint az orvos- és egészségtudományi alapképzések preferálása azt jelenti, hogy csak kicsit csökkentek.

Azon az értő olvasó meg sem lepődik, hogy két nyertese van a keretszám-alakításnak: az agrár alapképzés (hiszen, mint tudhatjuk kormányunk vezetőitől, agrár ország vagyunk). És persze a sporttudomány, hiszen közismerten sportnemzet vagyunk. Ez utóbbit bizonyítja egyébként az is, hogy a keretszámok között külön megjelenik a „sportolók támogatási keretszáma” (50 fő részösztöndíjas keretszámmal).

Igazi unortodox felsőoktatás-politika. Aligha kíván bizonyítást, hogy a keretszám-alakítás mögött semmilyen munkaerő-piaci elemzés (sem rövid, sem hosszú távú) és semmilyen un. „nemzetstratégiai” célkitűzés sincs. Csak egyszerű szubjektivitás, hozzá nem értés és elfogultság.

Az már sem jelent meglepetést, hogy a mesterképzés létszámát is csökkenteni fogják, - az viszont igen, hogy az indoklás szerint azért, mert a korábbi, már hatályon kívül helyezett, lélekromboló liberális felsőoktatási törvény szerint a mesterképzési keretszám a felvételi évét megelőző harmadik évben új belépőként felvehető állami támogatott létszám 35%-a. Igaz, hogy a jelenleg hatályos NEMZETI felsőoktatási törvény erről semmit sem ír, de kell valamilyen indok a szűkítésre.

A keretszám-szűkítésre nyilvánvalóan azért van szükség, mert 2013-ban a felsőoktatásból – a 2013. évi költségvetési terv tanúsága szerint – további 23 milliárd forintot akarnak kivonni, s persze a miniszterelnök „önfenntartó felsőoktatási” elképzelései megvalósítására rövidebb-hosszabb távon alighanem még jóval többet.

A kormányzati kommunikáció közben mindvégig minőségről, széles hozzáférésről és persze tandíjmentességről beszél.

Tegyük hozzá, hogy a tandíj nem ördögtől való. Fontos szerepe van a felsőoktatás fenntarthatóságában és minőségében is. Azonban ahhoz, hogy a hozzáférhetőséget ne rontsa, a kedvezőtlen gazdasági helyzetű rétegeket ne szorítsa ki a felsőoktatásból,  igen körültekintő szociális hallgatói támogatási rendszerre van szükség. Más oldalról a felsőoktatási intézmények finanszírozásának állami támogatásról tandíjfizetésre való átállítása alapos elemzéseket és felkészítést igényelt volna. Mindkét lépés messze ható következményekkel jár.

Az önköltségi tandíj bevezetése – a hallgatók szociális helyzetét figyelembe vevő támogatási rendszer nélkül - a diákhitel mellett is radikálisan csökkenti a keresletet, s alapvetően a kedvezőtlen gazdasági helyzetű, a jövő bizonytalanságaitól félő, a kockázatvállalásra, az egész életre szóló eladósodásra kevésbé hajlandó rétegeket fogja kiszorítani.

Az intézményrendszer tandíjbevételből történő önfinanszírozásra való átállítása legalább ilyen kockázatos. A szűkülő kereslet nyomán ellehetetlenülnek azok az intézmények, amelyeknek merítési bázisát elsősorban a fenti kiszoruló hallgatórétegek képezték. (Főleg a vidéki főiskolák, egyes kevéssé keresett vidéki egyetemek, illetve vidéki egyetemi karok.) Ráadásul egy ilyen váltás egészen más felsőoktatási intézményvezetést kíván. Olyan vezetést, amely képes intézményi stratégiát alkotni és intézményi marketinget vezetni. Ugyanakkor az elfogadott felsőoktatási törvény sokkal inkább a hagyományos, humboldti felsőoktatás felé fordult (vissza), elvetve a gazdálkodó egyetem modellt, a menedzsmentszerű vezetést, a rugalmas szervezetet és gazdálkodást.

Mind a társadalom tagjainak (felsőoktatási) törekvései, mind a felsőoktatási intézményrendszer nagy tehetetlenségű, de törékeny rendszer. A gyors változások, (fülke)forradalmak, az unortodox tévelygések szétzilálják azokat.