A szociális intézményrendszer állami fenntartásba vételének folytatásaként az állam 2013. január 1-jével negyven szociális és 137 gyermekvédelmi intézményt vesz át a települési önkormányzatoktól. Az állam átveszi az intézményekhez kapcsolódó ingó- és ingatlanvagyont, továbbá a vagyoni értékű jogokat, illetve 2013. június 30-i hatállyal az átvett vagyonhoz kapcsolódó önkormányzati adósságokat, ha fejlesztési, beruházási céllal keletkeztek. Az iskolák államosításának következményei élénken foglalkoztatják a közvéleményt, a szociális intézményrendszer államosításának hatásairól HERCZOG MÁRIA szociológust, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagját kérdezte Pikó András.

Hol van jó helyen a szociális intézményrendszer, az államnál vagy az önkormányzatnál?

A valódi kérdés nem ez.

Hanem mi?

Az, hogy a szociális ellátórendszer szolgáltatásai miképpen lehetnek a legcélzottabbak, ekképpen a leggazdaságosabbak és egyben az ezeket a szolgáltatásokat igénybevevő polgár számára a leginkább kielégítőek. Az elmúlt évtizedekben világszerte általánossá vált az a szakmai szempont, hogy a különböző típusú szociális és egészségügyi problémákat lehetőség szerint ott kell kezelni, ahol keletkeznek Ez a meggyőződés vezérelte az elmúlt évtizedek magyar decentralizálási törekvéseit is.

A problémák többsége a családi környezetben keletkezik, tehát ott is kellene kezelni?

A segítő, támogató szolgáltatásnak oda kell irányulnia, hatnia ahol az érintettek élnek. Ha a családban, akkor a családnak kell segíteni, ha az egyénnek van szüksége erre a támogatásra, akkor az egyénnek kell segítséget nyújtani. Egyrészt mert így érhető el a legnagyobb elégedettség, a legjobb a hatásfok, másrészt mert így olyan közösségi alapú szolgáltatást nyújthatunk, amely közben nem rekesztődik ki a kliens a megszokott környezetéből. Ez emberi jogi szempontból is a legjobb megoldás. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a keletkezés helyén történő kezelés súlyosan sérti az érintett érdekeit, mert ott nem orvosolhatók a gondok.

Elvileg úgy kellene működnie a szociális ellátórendszernek is, mint ideális esetben egy jól szervezett egészségügyi ellátásnak?

Igen. Az analógiánál maradva, amikor fáj a fülünk, elmegyünk a háziorvoshoz, aki megvizsgál és a baj mértékétől függően vagy természetes, illetve gyógyszeres kezelést választ, vagy továbbküld a szakrendelőbe további vizsgálatra, amelyek után vagy a szakorvos által megállapított terápián esek át, vagy, ha ott nem oldható meg a rendkívüli probléma, beutalnak egy rövid időre a kórházba, műtétre. A jól működő szociális ellátórendszerekben a családsegítő központ, a gyermekjóléti szolgálat és a velük együttműködő szakemberek, pszichológusok, pedagógusok, önkormányzati- és civil szolgáltatók hálózata tölti be azt az azonnal, de helyben rendelkezésre álló „kapuőri” szerepet, amelyet az egészségügyben a háziorvosok jelentenek. A már említett előnyök mellett további érv az erős alapszintű szolgáltató rendszer mellett az, hogy a probléma kezelésébe be lehet vonni a családot is, amelynek persze sok esetben ehhez magának is segítségre van szüksége, de persze ők tudják a legtöbbet a saját problémáikról, és mindig van valamiféle saját erőforrásuk, tehát partneri kapcsolatban kell együtt dolgozni a megoldáson. Még egy fontos érv: így a klienst a problémája megoldása közben nem stigmatizáljuk, rekesztjük ki, szemben a bennlakásos intézetekbe utalással. Természetesen szükség van olyan állandóan rendelkezésre álló, de csak időlegesen alkalmazott speciális, célzott szolgáltatásokra, amelyek az ellátórendszer „szakrendelői” jelentik. Ha ez a két szint jól működik, akkor minimálisra csökkenthető azok száma, akiket akut krízisek kezelésére intézménybe kell utalni, de ott is csak addig tartózkodnak, ameddig a problémájuk kezelése miatt elengedhetetlenül szükséges, és nem tovább.

  Fotó: Csoszó Gabriella

Klasszikus, magyar értelemben vett gyermekvédelmi bentlakásos intézmények a jól szervezett nyugati ellátórendszerekben nincsenek is?

Intézmények minden országban vannak, de méretük, az ellátás célja és módja szerint sok tekintetben eltérnek a hazaiaktól. Kis létszámú – 4-6 fős – lakásotthonokba, vagy speciális terápiás programot nyújtó otthonba kerülhetnek a gyerekek, főképpen tizenévesek. A családot eközben intenzíven segítik, hogy hazakerülhessen a gyerek, illetve, ha erre nincs remény, akkor örökbefogadásra, vagy tartós nevelőszülői ellátásba kerüljön. A cél tehát az, hogy a gyermekintézményben a gyerek célzott, tervezett terápiás segítséget kapjon, és ne töltsön ott a szükségesnél több időt. Ez általában fél, egy évet jelent. 

Magyarországon ezzel szemben szakellátásba került gyerek mennyi ideig él bennlakásos intézményben?

Átlagosan 5,4 évig. Ez rendkívül hosszú idő, és biztosan nem szolgálja a gyerek érdekeit. Ráadásul nálunk az intézmények többnyire nem tudják azokat a speciális kiegészítő szolgáltatásokat nyújtani, amelyeket másutt az ellátórendszer második, „szakrendelő” szintje nyújt. Ez azért nagy baj, mert ez a második szint Magyarországon mindenhol nagyon gyenge, majdhogynem hiányzik.

Mi működik akkor jól a magyar szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben? 

Szinte semmi. A legfontosabb alapszint nagyon gyenge, mert forráshiányos, alulfizetettek és kevéssé megbecsültek az ott dolgozók, nincs eredményesség- és hatékonyság mérés, hiányzik a számonkérhetőség és felelősség. Alig beszélhetünk a „szakellátó” középső szintről és túlsúlyos a harmadik, intézményi szint, ráadásul ezek az intézmények sem az eredeti funkciójuk szerint működnek. Ahelyett, hogy szolgáltatnának, inkább „tárolnak” – időset, mentális beteget, fogyatékkal élőt vagy nehezen kezelhető, bajba jutott, elhanyagolt, bántalmazott gyereket.

Nyilvánvalóan azért lett ilyen erős az intézményi szint, mert az egyénnek és a helyi  önkormányzatnak „olcsóbb” az állami intézet fenntartása, hiszen nagyobb és közvetlenebb személyes és anyagi áldozatot követel a gondozásra szoruló családtag otthontartása.

Nem feltétlenül van így. Az állami intézmények fenntartása temérdek adóforintot emészt fel kevés hatékonysággal, de ez a megyéket és a központi költségvetést terhelte mindeddig. Ha az idős, ápolásra szoruló nagymamát otthonba adják, annak a család és a nagymama részéről is komoly költsége lesz, mert elvész a lakás, levonják a nyugdíj jelentős részét, és a közösségnek is hozzá kell ehhez járulnia. Másrészt persze több szervezést és gyakoribb áttekintést igényel a közösségi, otthoni segítségnyújtás, a célzott támogatás, és nagyobb rugalmasságra lenne szükség az érintettek és a családtagok részéről is.  Sok múlik azon, hogy milyen az ezzel kapcsolatos közgondolkodás, hogy miként kommunikálunk, milyen kérdéseket teszünk fel közösen és magunknak egyaránt. Mit közvetít a média, mik a közösségi normák, mennyire érték az aktív élet. Sétához, kártyázáshoz, közös főzéshez, beszélgetéshez elsősorban szándék kell, nem külső erőforrás, viszont a meglévő, nagyon korlátozott lehetőségeket jobban lehetne hasznosítani.

Miközben tehát a a közösségi ellátás mellett szól az, hogy jobb minőségű, aktív életet biztosít, van valami, ami viszont határozottan az intézetbe adás ellen. Ugyan a rendszerváltás utáni megismert bolgár és román horrorisztikus intézeti állapotok szerencsére itthon soha nem voltak jellemzőek, de a magyar intézményekben is kiszolgáltatottak a hozzátartozóink, legyenek azok fogyatékkal élők, gyerekek vagy mentális betegek. Itthon is elterjedt a rossz, lelketlen bánásmód, az ingerszegénység, a megfelelő külső kontroll teljes hiánya, ami súlyos visszaéléseket, nemritkán erőszakot, abúzust is jelent. Ezek az intézmények gyakorlatilag „fekete dobozként” működnek, nincs érdemi kapcsolatuk a környezettel, nem kapnak segítséget a közösségtől, nem is működik bennük semmiféle, a kliensek jogait, érdekeit képviselő civil kontroll.  És itt térek vissza a kérdéséhez, hogy milyen a magyar közgondolkodás e tekintetben és hogy ezen hatékony kommunikációval lehet-e változtatni. Mert meg lehet hozni kényelmi vagy gazdasági okból, de a legjobb jóindulattal is a döntést a hozzátartozónk intézetbe helyezéséről, de fel kell tennünk a kérdést magunknak: ha netán mi kerülünk majd ilyen helyzetbe, azt az életet kívánnánk-e magunknak, amit épp a gondozásra, segítségre szoruló hozzátartozónknak szánnánk.  

Az intézményrendszer államosítása lehetne akár egy intézménytelenítési folyamat újraindításának első lépése is: az állam levezényli az intézménytelenítést, kialakítja az intézményekben élő gondozottak számára azokat a pályákat, amelyek biztos életet és ellátást jelentenek számukra, tájékoztatással és átképzéssel felkészíti az intézményrendszerben dolgozókat a váltásra, és közben intenzíven kommunikálva megpróbál ehhez támogató társadalmi közhangulatot teremteni. Vagy megint jön a gyakoribb és rosszabb forgatókönyv: az államosítás nem szól másról, mint spórolásról, épület- és ingatlanhasznosításról? Maradjunk az Ön szűkebb területénél, a gyerekvédelemnél, melyik forgatókönyvnek lesz nagyobb esélye?

Elvi alapon optimista vagyok, tehát megelőlegezném a jobb forgatókönyvet…

Fotó: Csoszó Gabriella 

 …mégis, mire alapozza az optimizmusát?

…arra, hogy az Európai Unió nagyon jelentős fejlesztési pénzeket ad annak érdekében, hogy ösztönözze ezt az intézménytelenítési folyamatot, erőteljesen támogatja szakmai anyagokkal, protokolokkkal a tagországokat. Még korábban, a csatlakozó kelet-európai országok túlsúlyos és rettenetes állapotban lévő intézményrendszereit látva egy magas szintű szakértői csoportot hozott létre az előző foglalkoztatásért és szociálpolitikáért felelős biztos. Vladimir Spidla, és az is jó hír, hogy ezt a munkát a jelenlegi biztos, a magyar Andor László minden módon támogatja és folyatja. Többszáz millió euro áll rendelkezésre nemcsak a gyerekek, hanem az idősek, mentális betegek, fogyatékkal élők intézményeinek megszüntetésére, és családi, közösségi ellátásának kialakítására, fejlesztésére. A pénz, szakmai ismeret és lehetőség tehát az átalakításra elvileg rendelkezésre áll.

És megvan-e a politikai szándék?

Megszületett a politikai döntés a gyermekvédelmi intézményrendszer kitagolásáról, a folyamat 2014.-ben elindulhat. Ugyanakkor az eddig nyilvánosságra hozott kormányzati tervek nagyon ellentmondásosak, és rossz előjel, hogy a már korábban megtörtént államosítások csak a rendszer egyetlen elemére, az intézményekre koncentráltak és nem történtek lépések az alapszintű ellátások megerősítésére, újjászervezésére. Ráadásul a közigazgatás átszervezése tovább bonyolítja a dolgokat, december van, és a legtöbb szakembernek fogalma sincs arról, hol és hogyan folytatja majd januártól a munkáját. Nem segít az sem, hogy nyilvánvaló, nincs átfogó koncepció, a rendszer egyes elemei változnak, illetve esetlegesnek tűnnek a lépések, ami súlyos ellátási problémákhoz vezethet. Ez az oktatási rendszernél is egyértelmű, de az intézményes ellátásban élők fokozottan kiszolgáltatottak, sokszor nincs mögöttük család, nincs érdekérvényesítési esélyük, nem képviseli és segíti őket senki. Gondoljon bele, az újonnan csatlakozott EU tagországokban és a volt szovjet tagköztársaságokban 1,3 millió gyerek él családján kívül, közülük legalább 600 ezren intézetben. Az ő beilleszkedésük és későbbi társadalmi sikerességük esélye összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint mint azoké, akik a szociális és gyermekjóléti ellátórendszer által megtámogatott családban, vagy jó minőségű nevelőszülői rendszerben töltötték a gyerekkorukat. Meg kell jegyezni: Magyarországon minden tekintetben a legjobb volt a helyzet a régióban, mert itt csökkent egyedült a rendszerváltást követő években a családjukon kívül nevelkedettek száma, többek között azért is, mert komoly alapjai voltak a j nevelőszülői rendszernek és a szakmai koncepciók már a 80 éves második felétől ezt erősítették. Tetézi a bajt, hogy a térség országaiban még legalább további másfél millió gyerek él olyan családi környezetben, ahol az alapvető igényeiket tekintve ellátatlanok maradnak, sok esetben bántalmazások, visszaélések áldozataivá válnak. Az ő számukra is az intézménytelenített, de nagyon megerősített és kiterjedt, univerzális, prevencióra koncentráló alapszolgáltatásokat nyújtó háromszintű szociális és gyermekjóléti ellátórendszer lenne a megoldás. Ehhez az EU és az ENSZ ajánlásai szerint az első lépés az, hogy 3 év alatti gyerek egy napot se töltsön intézeti ellátásban, a szülőknek épp ezért minden támogatást meg kell adni, hogy képesek legyenek a gyerekeket gondozni, nevelni.

És ez lesz a megoldás nálunk is? Kérem, tegye félre a kötelező optimizmust és nézze reálisan a helyzetet.

Kezdjük akkor egy reális helyzetfelméréssel. Magyarországon a rendszerváltás után megindult az intézménytelenítés, szép sikereket értünk el, hiszen míg 23 éve a családon kívül élő gyerekek 20 százaléka, ma több, mint a fele nevelőszülőknél él. Nyugat-Európában ez az arány 80% körüli, tehát van még lemaradásunk, de messze jobban állunk, mint a társág országai, köszönhetően a kiemelkedően jó 1997.-ben egyhangúan elfogadott gyermekvédelmi törvénynek.

Azonban az intézménytelenítés folyamata leállt, nagyrészt pénzhiány illetve szakmai koncepcióváltás miatt. Nem sikerült az ENSZ Gyermekjogi Egyezményén alapuló gyermekvédelmi törvénynek érvényt szerezni, rengeteg lobbizás folyt az intézményfenntartók, intézmények részéről, és ez nem a gyerekeket szolgálta. Nem jöttek létre azok a speciális intézmények, szolgáltatások, amik a már beutalt gyerekek rehabilitálását, jóllétét szolgálták volna. Hiába szűnt meg a hagyományos nagy intézmények többsége, a szemlélet és gyakorlat nem változott meg alapvetően, nem lettek jobbak az eredmények a gyerekek fejlődése, iskolai, beilleszkedési esélye, hazagondozása, majd felnőtté válásukat követően, az integrációjuk terén sem. Nagyon komoly gond, hogy a helyi alapellátások, a védőnői, gyermekjóléti szolgálatok, iskolai nevelés, gyermekvédelem színvonala nem megfelelő. Ennek okai egyaránt gazdaságiak és szakmaiak: nincs elég pénz a rendszerre, és nincs megfelelő szakmai támogatás, integrált dokumentáció, eredményesség mérés, számonkérhetőség.

Mostanra igazi krízishelyzet alakult ki, a válság miatt rengeteg az elszegényedő és súlyos nevelési gondokkal küzdő család. A szülők növekvő hányada küszködik a napi feladatai ellátásával és segítség helyett csak elvárásokkal és szemrehányással találkoznak. Az iskoláztatási támogatás bevezetése, a segítségnyújtás helyetti családi pótlék megvonás, a gyerekek szegregálása, kirekesztése, a koragyermekkori napközbeni programok elégtelensége, a családsegítés ellehetetlenülése, a büntetés központú gondolkodás fokozott terhet rak a szegényedő ellátórendszer minden szintjére, ami súlyos gyermekvédelmi krízissel fenyeget.

Tehát, ha jól értem, hiába áll rendelkezésre rengeteg uniós forrás az intézménytelenítésre, hiányzik a politikai szándék.

Az Unióhoz benyújtott kitagolási, intézménytelenítési stratégiában a gyerekekről egyetlen árva mondat szerepel, de ott is csak a fogyatékos szülők gyerekei vannak megemlítve. A fogyatékos-ügyben Magyarország nemcsak az Európai Unióban elfogadott általános törekvésekkel megy szembe, hanem az általunk Európában elsőként ratifikált fogyatékos-ügyi ENSZ-egyezménnyel is, amely szintén az intézménytelenítést szorgalmazza.  Amikor a magyar kormány az ENSZ Fogyatékosügyi Bizottsága előtt idén szeptemberben az első kormányzati jelentés megvitatására megjelent, akkor általános megdöbbenésre azt mondták, hogy 30 éves időtartamú kitagolásban (intézménymegszüntetésben) gondolkodnak, és hogy nem akarnak 50 főnél kisebb intézményeket valamint, hogy azt a közösségi alapú ellátást a fogyatékos gyerekek és felnőttek esetében, amiről eddig beszéltünk, a magyar kormány nem tartja követendő célnak. A Bizottság súlyos aggodalmának adott hangot a záró észrevételeiben, és az EU-val együtt erőteljesen szorgalmazza magyar program megváltoztatását.   

Mivel magyarázták ezt a tervet?

Semmivel. Ez fölfoghatatlan, nem találok rá magyarázatot, nem illeszkedik a kormány által  hangoztatott családbarát elvekhez és az általános emberi, jogi, szakmai normákhoz sem.

 Fotó: Csoszó Gabriella

Nyilván nem akarják vállalni a politikai kockázatokat, hiszen fogyatékos, mentális betegek intézményeinek megszüntetése és a helyi-közösségi ellátás megszervezése sokszor éles társadalmi ellenállást vált ki az adott közösségből.

Ez még bizonyos esetekben a gyermekek esetében is megfigyelhető, és igen, a kormánynak szembe kellene mennie ezekben az ügyekben a közhangulattal. Ezeket a konfliktusokat muszáj felvállalni és nem igaz, hogy nem lehet megnyerni a közösségeket, ha jó színvonalú a tájékoztatás, és eloszlatják az alaptalan félelmeket. Sem a gyerekek, sem a betegek, sem a fogyatékkal élők nem jelentenek veszélyt a közösségekre, viszont benntartásuk a helyi közösségekben az adott lakóhelyen növelik a szolgáltatások számát, munkahelyet teremtenek, emberi kapcsolatokat erősítenek. Az intézménytelenítés legfontosabb előfeltétele éppen az, hogy elsőként nagyon megerősítjük az alapszintű ellátórendszert, hogy legyen helyben elég szakember, specialista, egészségügyi, gazdasági és szociális támogató szolgáltatás a befogadó családok és a helyi közösségek számára, hogy helyben elérhetőek legyenek a megfelelő ellátások, és minimalizálható legyen az intézményi szükséglet. Persze ugyanakkor kell, hogy legyen kórházi, intézményes ellátás is, aminek mértéke számítható, tervezhető.

Mi lesz itt akkor jövőre? Hiszen a kormány elkötelezett például abban, hogy 12 év alatti gyerek nem lehet intézetben, ugyanakkor, ha nem teszik meg ezeket a lépéseket…

… az beláthatatlan következményekkel járhat, annak ellenére, hogy ezt a lépést elvileg mindenkinek támogatnia kellene. Bizonytalan hírek keringenek szakmai fórumokon arról, hogy bár az államosítást elkezdik, de a végleges kitagolást csak 2014-ban indítják el. Őszintén szólva még ez is jó hírnek számítana, mert legalább kapnánk egy év haladékot a felkészülésre, mert ha most kezdik el az intézmények bezárást az a rendszer összeomlását jelentené. Elfogadhatatlan, hogy december elején fogalmunk sincs arról, hogy hány ilyen korú gyerek érkezne az ellátórendszerbe az intézmények helyett, hogy mi lesz az intézményekben most bennélő gyerekek sorsa. Miközben nagyon komoly problémák vannak a nevelőszülői rendszerrel, Budapesten és több nagyvárosban például szinte lehetetlen 3 év alatti gyermeknek nevelőszülőt találni a jelenlegi feltételekkel

De nagyobb, rendszerszintű bajok is vannak: a nevelőszülők felkészítő oktatása nem elégséges arra, hogy megfelelő színvonalú szoláltatást nyújtsanak, folyamatos szakmai támogatásra lenne szükség, és sokféle kiegészítő szolgáltatásra. Ritkán derül ki, és gyakran annak sincs következménye, ha a gyerekeket súlyosan elhanyagolja vagy bántalmazza a nevelőszülő vagy az intézményekben dolgozó.  A nevelőszülők esetében át kellene gondolni a díjázás egész rendszerét, a gyerek korának és problémáinak megfelelően, gondos mérlegelés alapján, és a gyerekek egyéni gondozási, nevelési igénye szerint dönteni arról, hogy hány gyerek kerülhet egy nevelőcsaládba. Súlyos problémát okoz, ha ez nem így történik, erről sok, kudarcos kihelyezés tanúskodik. Ilyenkor a gyerekek többszörös hely- és családváltozást szenvednek el, a nevelőszülők pedig feladják, vagy éppen kárt okoznak a gyerekeknek.

Ugyanakkor a megjelent jogszabályi szöveg alapján vélelmezhető, hogy túl sok kiskapu marad az intézmények tartós fennmaradása érdekében. Például nevesíti a fogyatékos, súlyos beteg gyerekeket, pedig nekik, ha lehet, még inkább családias körülményekre lenne szükségük. Nem látható, miként tervezik megoldani a speciális szükségletű gyerekek ellátását, például azokét, akik súlyos traumákat, bántalmazást szenvedtek el, életkoruknál fogva speciális szükségletűek, mint a nagyon fiatal gyerekek, vagy éppen a bűncselekményt elkövető, de nem büntethető gyerekeket, akik legalább annyira áldozatok, mint elkövetők. Hogy világos legyen, ez nem a tervezett program kritikája, hanem azoknak az elmaradt, és sokunk által évtizedek óta szorgalmazott programoknak a megvalósítása, amelyhez mára erőteljes nemzetközi támogatás, sőt, követelés is társul.

Nyilvánvaló, hogy a maradék három hétben lehetetlen, de még újabb egy év alatt is csak megfeszített munkával oldható meg a közösségi ellátásra való átállás előkészítése. Menet közben lehet majd korrigálni?

November végén volt Szófiában egy nagyszabású konferencia az UNICEF szervezésében, az intézménytelenítés a kelet- közép- és dél-európai valamint a volt szovjet tagköztársaságok eddigi, és elkövetkező programjairól, terveiről. 30 ország képviseltette magát legalább miniszteri szintű delegációval. Sajnálatos, hogy magyar delegáció nem vett részt ezen a konferencián és arról sem tudok, hogy egyáltalán válaszoltak volna a meghívásra. Nos, az ott elhangzott beszámolókból leszűrhető volt, hogy minden sikeres átalakítás feltétele, hogy legyen erőteljes politikai elkötelezettség a program iránt. Hosszú távú stratégiára, átfogó programokra és az intézmények lebontásához pontos határidőkre, módszertani képzésekre és széles körű tömegtájékoztatásra van szükség. Ehhez a nemzetközi szervezetek remek kiadványokkal, programokkal segítenek, és minden országban a helyi sajátosságoknak megfelelően kell az adaptációt elkészíteni.

Az intézménytelenítést sikeresen végrehajtó országok másik tapasztalata az, hogy az új rendszer nem lesz olcsóbb, mint a régi. Fontos lenne tudatosítanunk, hogy nekünk sem azért kell bezárnunk az intézményeiket, mert így olcsóbb lesz az ellátás, hanem azért, mert sokkal jobb minőségű, hatékonyabb ellátást nyújthatna egy megfelelő megszervezett új rendszer. Úgy biztosan nem szabad nekivágni az intézménybezárásnak, hogy nincs alaposan előkészítve az új. Az átállás az első időben csak viszi a pénzt, hiszen a régi és az új rendszert a nyugodt és biztonságos átmenet érdekében egy ideig párhuzamosan kell fenntartani. Mindez iszonyatosan sok szervezést, türelmet, társadalmi tájékoztatást igényelne, folyamatos monitorozást, kimenetmérést és értékelést. Ha eleve nem így kezdünk neki, annak katasztrófa lesz a vége, emberek és gyerekek tízezrei maradhatnak ellátatlanul, miközben a válság miatt minden szinten nőnek a problémák, miközben csökken az ellátórenszer kapacitása.. Ekkor már esélye sincs a korrekciónak, mert azok az intézmények és a bennük dolgozók, akik az átalakulás előkészítetlensége miatt vesztesnek érezhetik magukat, joggal mondhatják majd, hogy azért, hogy még rosszabb helyzet alakuljon ki, nem volt érdemes belekezdeni az átalakításba. Akkor pedig beláthatatlan időre elveszhet egy emberibb, közösségi alapú szociális, gyermekvédelmi ellátórendszer létrehozásának esélye is.