Január elején szárnyra kelt a hír: a kormány hamarosan felszámolja a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, az NFÜ-t, az EU-források elosztását pedig közvetlenül a szaktárcákra bízza. (A tervezett változtatás indítékait sokáig nem tették közzé, mígnem tegnap megjelent MTI-interjújában Lázár János az információt megerősítette - az interjúban tett megállapításaira következő írásomban reagálok.) A változás alapvetően átalakítja majd a támogatási rendszer működését. Az alábbiakban sorra vesszük a döntés hátterében meghúzódó tényezőket, és a lehetséges következményeket. Az elemzés legfontosabb következtetése azt, hogy amire a kormány készül, azt rettentő sürgősen el kellene felejteni…

Egyszer volt, hol nem volt

Biztosan ismerik a tanmesét az új miniszterről, aki az első hivatali napján egy levelet és három számozott borítékot talál az asztalán. A levélben az áll: „Ha bajba kerülsz, csak bonts fel egyet ezek közül! ”. Emberünk munkához lát, de nem jönnek az eredmények, fogyni kezd körülötte a levegő. Felnyitja hát az első borítékot. Egy cetli van benne azzal egy üzenettel: „Fogj mindent az elődödre!”. A miniszter így is tesz, és csakugyan, egy időre nyugta lesz. De a béke nem tart sokáig, hamarosan újra célba veszik a mitugrász firkászok, meg a nagyszájú ellenzéki képviselők, úgyhogy kinyitja a második borítékot is. „Szervezz át mindent!” – áll a papíron. És lőn…

A fenti példabeszéd alapján is úgy tűnik, hogy 2012 végén az EU támogatások rendszere új korszakba lépett. A kormányváltás óta folyamatosan azt hallottuk, azért nem megy, mert a baloldal „disznóólat” hagyott hátra. Aztán tavaly júliusban a miniszterelnök kénytelen volt beismerni: a „rendetlenséget” nem sikerült felszámolni. És ennek, úgy tűnik, december végére meg is lett a következménye. Egy karácsony előtt hozott kormányhatározat szerint 2014-től az uniós támogatások elosztása az ágazati miniszterek feladata lesz. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnek pedig vége van, mint a botnak. Ami lényegében egyet jelent a jelenlegi támogatási rendszer teljes felforgatásával.

A hírt a sajtó úgy kommentálta: az átalakításra azért kerül sor mert az NFÜ csődöt mondott, és feladatát nem volt képes megoldani. A kormány pedig azért lép, mert veszélybe kerültek az uniós ezermilliárdok, és másként már nincs esély arra, hogy mégiscsak felhasználjuk őket.

A fenti kommentárban három állítás van elrejtve:

• először az, hogy az NFÜ csődöt mondott;

• másodszor az, hogy az átalakításnak az NFÜ teljesítménye az oka;

• harmadszor pedig az, hogy az átszervezéstől majd javulhat a helyzet.

A magam részéről úgy gondolom, hogy mindhárom állítás téves, de legalábbis erősen vitatható. Lássuk, miért.

Vár állott, most kőhalom…

Ami az első állítást, az NFÜ teljesítményét illeti: mi tagadás, nem sok jót kaptak az úri közönségtől az elmúlt három évben. Tőlem sem. Na, nem mintha a nagyhatalmú intézmény előtte mindenki kedvence lett volna. De az Ügynökség pozíciója a kormányon belül szilárd volt, a tárcákkal együtt tudtak működni. Majdnem 100 százalékos eredménnyel befejezték a 2004-(2006)-2008-as első Nemzeti Fejlesztési Tervet. A második, 2007-es keltezésű „Új Magyarország Fejlesztési Terv” tekintetében pedig – amelyet ma a kormány Új Széchenyi Tervnek hív – hozták az időarányosan elvárható eredményeket. És ezt manapság nem csak ezen a blogon szokták elismerni.

Legyen világos, egy percig sem gondolom, hogy 2010 előtt az uniós pályázati rendszer hibátlan lett volna. Igaza volt azoknak, akik szerint a rendszert, mely túl bürokratikus volt, az ügymenete pedig lassabb a kelleténél, az átlagos pályázó meglehetősen barátságtalannak tarthatta. Minden erőfeszítés ellenére: a források feletti őrködés igyekezete mindig erősebb volt a támogatás igyekezeténél. Ha a felhasználó kérdezett a hatalmas, bonyolult gépezettől, a válasz többször volt „nem”, mint „igen”. Az NFÜ bikkfa nyelven kommunikált, nem volt megoldása a pályázók ezernyi gyakorlati gondjára, melyek közül nem egyet maga okozott. Bár összességében jó úton jártak,  volt tehát még javítanivaló bőven, és nem végeztek a munkával.

Mégis megdöbbentő volt látni, hogy 2010-ben az NFÜ-vel is mekkorát fordult a világ. A kormányváltás után rövid idő alatt több mint száz szakembernek adták ki az útját, és lecserélték az Ügynökség teljes felső vezetését – ésszerű indok nélkül. Az új seprű jegyében Petykó Zoltánék teljesen új pályázatokat és működést ígérték. Neki is gyürkőztek, és fél év alatt valóban új támogatási rendeletet írtak. 2011 tavaszán pedig felbocsátották az Új Széchenyi Terv zöld léggömbjét. De a gyakorlatban nem sok változott. Miközben az NFÜ vezetői szerint a pénzfelhasználás üteme gyorsult, a pályázók egyre elégedetlenebbek lettek, kelet-európai szomszédainkhoz képest pedig egyre jobban lemaradtunk. A történetet korábban megírtam én magam is: itt és itt.

(Az ábra az EU által rendelkezésre bocsátott éves támogatási keretet veti össze az adott évben ténylegesen lehívott összeggel.)

Tavaly év végén az ügynökség a kifizetések jelentős gyorsulásáról számolt be, és – bár a 2012-es összteljesítmény a jelek szerint nemigen haladta meg a 2011-es szintet – egyelőre megúsztuk, hogy a lassú felhasználás miatt véglegesen forrást veszítsünk. A viharfelhők azonban még nem tűntek el. Az idei esztendő nagyon kemény lesz. Az év végéig csaknem öt milliárd eurót kell elköltenünk, ami durván a másfélszerese a tavalyi teljesítménynek. Ráadásul, a javulást nem átlagban, hanem differenciáltan kell hozni, főként pont azokon a területeken, ahol eddig nem ment jól a szekér. A környezetvédelmi operatív program például szinte lehetetlen helyzetben van: az eddig, hat év alatt összesen teljesített felhasználás több mint dupláját kellene az idén produkálnia. Valódi csoda volna, ha csak ebből az egy programelemből nem lenne év végén százmilliárdot is jóval meghaladó bukás.

Nyilvánvaló, hogy az események ilyetén alakulásában az NFÜ-t komoly felelősség terheli. De felelőssé tehető-e a Petykó-csapat a folyamatban lévő fejlesztéseket néhol alapjaiban megkérdőjelező törvénymódosításokért (víziközmű törvény, hulladékgazdálkodási törvény, stb.)? Tehetnek-e arról, hogy az EU-forrásokból társfinanszírozott beruházásokat végrehajtó önkormányzatok anyagilag teljesen lenullázódtak? Az ő felelősségük-e, hogy a vállalkozások nem jutnak hitelhez, így adott esetben nincs miből finanszírozniuk a támogatott projektjeik önrészét?

Amiért a Fejlesztési Ügynökség közvetlenül felelős, az egyfelől a támogatási rendszer működését meghatározó jogszabályok kidolgozása, másfelől az EU pénzekből támogatandó programok, pályázatok előkészítése és a kormány elé terjesztése, harmadrészt pedig a támogatásra érdemes fejlesztések kiválasztásának, és végrehajtásának felügyelete.

Vizsgáljuk tehát egyenként meg, mire jó, és mire nem jó az NFÜ, és mi lehet az Ügynökséggel kapcsolatos elégedetlenség oka?

1.,           Először, ami a támogatási rendszer jogszabályi hátterét illeti, a Petykó-féle NFÜ egyenlege nagyjából semleges. Nem javítottak, és talán nem is rontottak rajta lényegesen. A soványka jogalkotói eredmény inkább a korábbi, nagyhangú ígéretek tükrében kínos. Az NFÜ vezetők pechjére azonban a forrásfelhasználás eredményességét egy sor olyan ágazati törvény is meghatározza, amelyeket nem az NFÜ gondoz. 2010 előtt az ilyen szabályok – kisajátítási törvény, építési és környezetvédelmi engedélyezés, örökségvédelem, közbeszerzés, közpénzügyi előírások, stb. – előkészítésénél az Ügynökség szava sokat számított. Így kerülhetett sor annak a kiemelt beruházásokról szóló törvénynek az elfogadására is, amely – akármit is állítson róla néhány parlamenti képviselő – az uniós források felhasználásának gyorsítását, az ilyen beruházásokkal kapcsolatos hivatalos ügyintézés felpörgetését szolgálta, nem is eredménytelenül. A kormányváltás óta sok jel utalt arra, hogy az NFÜ helyzete általában véve meggyengült. És ez bizonyára szerepet játszott abban, hogy az EU-programok lebonyolítására nézve hátrányos jogszabályok, sorozatos, kapkodó törvénymódosítások születtek. Ilyenkor a projektgazdákat – érthető módon – nem nagyon érdekli, hogy a kormányzatnak pontosan melyik része mondott csődöt. A kritika jelentős részét az NFÜ aratja le.

2.,           Másodszor, a fejlesztési programok kidolgozása, a támogatások odaítélése ügyében a stratégiai döntéseket mindig a kormány hozta, és hozza meg. Ezeket a döntéseket fő szabály szerint az NFÜ készíti elő, ezen múlik, hogy a fejlesztéspolitikai célok szempontjából leghatékonyabb, egyben megfelelően előkészített fejlesztések jussanak forráshoz. Az Ügynökségnek a döntés-előkészítés során természetesen egyeztetnie kell a minisztériumokkal. Ha azonban hinni lehet a híreknek, az egyeztetések az utóbbi években igencsak nehezen mentek, a tárcák és az NFÜ viszonya helyenként egészen elmérgesedett. Ez kétség kívül hozzájárulhatott ahhoz, hogy a miniszterek többsége az NFÜ megszűnését kívánja – bízva abban, hogy ezután az lesz, amit ők akarnak. Holott a köz érdeke továbbra is az lenne, hogy az EU-források felhasználásáról ne partikuláris, ágazati szempontok, hanem a mindenkori kormány „közös” stratégiája alapján szülessék döntés.

Ami az operatív forráselosztási döntéseket – a pályázatok lebonyolítását – illeti, a 2010 előtti rendszer alapfilozófiája az volt, hogy az NFÜ a programok stratégiai irányításával foglalkozott, a végrehajtást pedig a tárcák által irányított közreműködő, pályáztató szervezetekre hagyták. Ha nem történik kormányváltás, a rendszer vélhetően erre, a decentralizáció irányába fejlődött volna tovább. Az Orbán-érában viszont folyamatosan arról szólnak a hírek, hogy a pályázati döntéseket nem szakmai szinten, hanem az NFÜ legfelsőbb vezetői hozzák meg. Figyelem: nem a kiemelt állami beruházásokról, hanem a vállalkozásoknak, civil szervezeteknek kiírt pályázatokról beszélünk! Ezeknél pedig a központosított döntéshozatal – túl azon, hogy a szabályszerűsége is erősen megkérdőjelezhető – aláássa a rendszer átláthatóságát, és nehezen lehet elhárítani a verseny politikai befolyásolásának vádját. Ráadásul, ha a döntéshozatalt egy szűk személyi kör feladatává tesszük, azzal automatikusan szűk keresztmetszet hozunk létre. Lassítunk, magyarul.

(Az ábrán a kék vonal az EU által rendelkezésre bocsátott fejlesztési támogatás kumulált összege. A piros vonal a 2011-2015-ös határidőkig minimálisan felhasználandó összeg nagyságát jelzi (N+3 szabály). A zöld vonal a tényleges lehívás Brüsszelből.)

Mielőtt azt hinnék, a döntéshozatali centralizáció ostorozásával önmagamnak mondok ellent, és tudat alatt magam is az NFÜ felkoncolása mellett érvelek, hadd szögezzem le: az NFÜ lényege nem a centralizáció, hanem a standardizáció, a szabványosítás, pályázati rendszer egységes működésének garantálása, a legjobb gyakorlatok elterjesztése – és ha kell, a sürgős és hatékony korrekció. Ha ezen túlmenően a pályázati döntéshozatal centralizációjára is sor kerül, akkor az valóban rossz. Erre azonban nem az NFÜ szétverése lenne a válasz.

3.,           Harmadsorban pedig, ami a projektek végrehajtását, az elszámolások kezelését és a kifizetéseket illeti, ezeket a technikai feladatokat – a közös szabályok mentén – mindig is a közreműködő szervezetek végezték. A kevés adat szerint, ami erről napvilágot látott, a pályázati rendszer teljesítménye pusztán a kifizetések átfutását illetően 2010 óta nem javult, és nem is romlott lényegesen. A magam részéről, mindenesetre, nem hiszem, hogy a kutya itt lenne elásva. Arra, hogy a kifizetési folyamatokban az NFÜ közvetlenül részt vegyen, nem volt és ma sincs szükség. Ha valaki ezért akarná az Ügynökséget felszámolni, rossz helyen kereskedik.

Összefoglalva, a hírmagyarázat első állítása kapcsán a következtetésem az, hogy ha a pályázati rendszer működését a kormány kudarcosnak ítéli, azért az NFÜ-t önmagában nem teheti felelőssé. Természetesen lehetséges, hogy az Ügynökség és vezetői teljesítményével a kormány elégedetlen. Az NFÜ felszámolása azonban nem személyi, hanem rendszerszintű beavatkozás. És egy ilyen beavatkozásnak az elégedetlenség nem elégséges feltétele. A Fejlesztési Ügynökség létrehozásának, majd 2006-os megerősítésének alapvető indoka – a támogatások egységes stratégia alapján történő felhasználásának, a pályázati rendszer egységes, átlátható működtetésének követelménye – továbbra is fennáll. 

Cui prodest?

A második állítás, amelyet vizsgálnunk kell, az, hogy az NFÜ tervezett szétrobbantását a „cég” eddigi teljesítménye okozta. A felvetésre a rövid válasz az, hogy valószínűleg nem. Minden jel arra mutat, hogy a változás kezdeményezője – egyben annak legfőbb haszonélvezője – Matolcsy György. Miért?

Kiindulópontként ott van mindjárt Matolcsy eddigi munkássága. Ő volt az a miniszter, aki a rendszerváltás utáni Magyarországon elsőként kezdeményezte, hogy az állami fejlesztéspolitikát egységes fejlesztési terv keretében fogják össze. Ez volt a Széchenyi Terv. Maga a tervdokumentum – akár később az Új Széchenyi Terv – tartalmát, módszertanát, minőségét tekintve a meghirdetett célra kevéssé volt alkalmas. Az ötlet azonban tényleg jó volt, még akkor is, ha – pont úgy, mint 2011-ben – valójában csak már meglévő állami előirányzatok átcímkézését takarta.

Hasonlóképpen Matolcsy mellett szól a jelenlegi kormányban elfoglalt pozíciója. Ha a 2010-es kormányváltáskor az NFÜ felügyeletét az NGM kapja meg, az ellen senki egy árva szót nem szólhatott volna. Az, hogy a fejlesztéspolitikát a gazdaságstratégiáért felelős miniszter irányítsa, teljesen helyénvaló. A lényeg, az erős koordináció, minden további nélkül megvalósítható a gazdasági csúcsminiszter irányítása alatt is. Egyetlen feltétellel: élveznie kell a miniszterelnök töretlen bizalmát, és lehetősége kell legyen arra, hogy a fejlesztéspolitikát érintő kormányzati döntések meghozatalánál az egyenlők között első legyen. Ez a személyleírás pedig tökéletesen ráillik Matolcsy Györgyre.

A harmadik tényező az apparátus. Matolcsy környezetében egy sor olyan ember dolgozik, aki a fejlesztéspolitika területéről érkezett. Ami legalább ilyen fontos: a gazdasági miniszter azt is elérte, hogy milliárdos költségvetéssel külön Nemzeti Tervezési Hivatalt hozhasson létre magának – holott ez a funkció célszerűen az NFÜ-nél kellene legyen.

(A keretek és az eddigi tényleges lehívások összege fejlesztési alaponként is. A piros oszlop mutatja, hogy mit kell még lehívni az idén ahhoz, hogy ne veszítsünk forrást.)

Külön érdekesség hogy az NTH létrehozásáról a Kormány 2011. decemberében döntött. Pont három héttel azelőtt, hogy Fellegi Tamás utódjaként Németh Lászlónét kinevezték volna fejlesztési miniszterré. Márpedig a nagy hatáskör-átrendezések – tessék csak megfigyelni – a kormányzatban mindig akkor történnek, amikor egy miniszter távozik, az utódja pedig még nem érkezett meg. A rivális tárcavezetők általában ekkor somfordálnak be a miniszterelnökhöz, hogy a bukott kollégától gyorsan elszedjék a koronagyémántokat. Kicsit sem lennék meglepve, ha ezúttal is ez történt volna. De akár igen, akár nem, a lényeg az, hogy az NFÜ gyengülése és az NGM előretörése tényleg nem mostanság kezdődött.

Végül, de nem utolsó sorban – árulkodó jel a decemberi kormányhatározat többi része, mely kimondja nem csak azt, hogy az EU-források tervezéséért mostantól Matolcsy György a felelős, hanem azt is, hogy a remélt 2014-es uniós bőségszaru legalább hatvan (!) százalékát „közvetlenül gazdaságfejlesztésre”, azaz Matolcsy területére kell fordítani. Az infrastruktúra, a környezetvédelem, a foglalkoztatáspolitika, az oktatás, az egészségügy, a turizmus, a kultúra, és minden más pedig a „futottak még” kategóriába kerül.

A Fejlesztési Ügynökség bukását tehát nem Petykó Zoltán kudarca, hanem a hódító Matolcsy György okozza. Neki volt indítéka, és neki volt lehetősége arra, hogy az NFÜ-t kiiktattassa – egyben egyértelműen ő a lépés legfőbb haszonélvezője is.

Csöbör és veder

A harmadik állítás, amit vizsgálnunk kell az az, hogy a Matolcsy György által kiharcolt változtatás kedvező eredménnyel járhat. Az elemzést nehezíti, hogy a decemberi kormányhatározat szövege nem egyértelmű. Így egyelőre nem tudhatjuk, hogy valójában mi fog történni.

Egyfelől, annyi biztosnak látszik, hogy a 2014-2020-as tervezési ciklusban Orbánék az NFÜ-nek már nem osztanak lapot. A programok előkészítése Matolcsy György feladata, a források feletti rendelkezés joga pedig közvetlenül az ágazatokhoz kerül. Ez a terv elvben kivitelezhető – ugyanakkor nemhogy sejtjük, hanem pontosan tudjuk, hogy rossz. 2004-2006 között az első Nemzeti Fejlesztési Terv intézményrendszere pont így működött. Akadozva, nehézkesen, és lassan. Ezért került sor 2006-ban az NFÜ jelentős megerősítésére, ami egyértelmű eredménnyel is járt. Arra, hogy miért lenne jó egy korábban már „leszerepelt” rendszerhez visszafordulni, én nem látok semmilyen racionális, szakmai érvet.

Másfelől, nem lehet kizárni azt a forgatókönyvet sem, miszerint az NFÜ-t lényegében azonnal felszámolják, és a 2007-2013-as programok irányítását is rögvest „decentralizálják”. Erre utalhat a határozat azon pontja, miszerint az új rendszer kiépítése során törekedni kell „az esetleges párhuzamosságok minimalizálására”. Magyarul: az azonos tartalmú, bár két különböző uniós tervidőszakhoz tartozó operatív programokat lehetőleg ugyanaz a szervezet irányítsa. Ha akarom, ez a mondat realizmusról tanúskodik. Valóban elég kevéssé valószínű, hogy a közigazgatás mai állapota mellett ki tudna állítani két teljes garnitúra támogatási intézményrendszert. (A jelek szerint egyet se nagyon tud.)

Ugyanakkor, bármelyik forgatókönyvhöz is nyúlnak, nagy az esélye annak, hogy az NFÜ rövid időn belül tényleg összeomlik. Ha új irányító hatóságok jönnek létre, azokat csak és kizárólag a meglévők kárára lehet kialakítani. Szinte bizonyos, hogy a „halálra ítélt” régi struktúrák kulcsemberei villámgyorsan áteveznek az új minisztériumi szervezetekhez, az NFÜ pedig újra kiürül. Ezzel egy időben a 2007-2013-as időszakra programjai egy csapásra múlt időbe kerülnek, mert az újonnan pozícióba került ágazati miniszterek előre akarnak majd tekinteni. Eleve arra játszanak majd, hogy ha a jelenlegi OP-k végül jelentős veszteséggel zárulnak, azért az előd intézményt tegyék felelőssé. (V.ö.: „első boríték” effektus) A „jelentős” alatt pedig tessék nyugodtan ezermilliárdokat érteni.

(Az ábra azt mutatja, hogy az egyes operatív programokban mekkora forrást kell még 2013-ban lehívni a forrásvesztés elkerüléséhez az eddigi, hat éves összteljesítmény százalékában.) 

De lehet-e a változásnak bármilyen pozitív eredménye? A kormányhatározat alapján arra következtethetünk, hogy az új rendszer fő erénye a javaslattevők szerint az lenne, hogy abban „érvényesül az ágazati szakpolitikákért felelős tárcák tervező és irányító szerepe”. Magyarán, az új miniszterek majd okosabban sáfárkodnak a támogatásokkal. Jól hangzik. Csakhogy - a jelen pillanatban a 2007-2013-as tervidőszak forrásainak nyolcvan (!) százaléka már gazdára talált, és minden számítás szerint az év végére a rendszerben nem marad szabad pénz. Az irányító hatóságok áttelepítése testvérek között is felemésztene legalább fél évet.  Még akkor is, ha az Európai Bizottság, amelynek mindehhez hozzá kellene járulnia, nem akadékoskodik, és nem húzza be a vészféket. Így viszont egyetlen ágazati miniszternek sem lesz arra lehetősége, hogy grandiózus forráselosztási tehetségét kibontakoztathassa. A lebonyolítási oldalon pedig eleve minden marad a régiben.

Mindezzel végleg romba dől a harmadik állítást is, miszerint az átalakulás nyomán akár a jövőbeni, akár a jelenleg rendelkezésünkre álló források felhasználása tekintetében az égvilágon bármi javulhatna.

Epilógus

Összefoglalva a fentieket, a támogatási rendszer tervezett átalakítása, az NFÜ félreállítása, felszámolása okán felhozott mindhárom lehetséges indok tarthatatlannak bizonyult:

• A rendszer elégtelen működésében az NFÜ hibás ugyan, de a bajt legalább annyira okozták azok, akik most felette pálcát törtek.

• Az NFÜ félreállítását nem az Ügynökség teljesítménye, hanem Matolcsy György és az NGM előretörése, a kormányon belüli hatalmi harc okozta.

• A tervezett változásoktól csak és kizárólag a helyzet romlását, szerencsétlen – de korántsem valószínűtlen – esetben a 2007-2013-as fejlesztési programok totális csődjét várhatjuk, ezermilliárdos veszteségekkel megfűszerezve.

Hogy a fenti érvek bárkit meggyőznek-e a , nem tudom. Abban a teremben, ahol a döntést meghozzák majd, valószínűleg nem. Reményt legfeljebb az adhat, hogy a tervezett változtatásokat a választásokig már nem lehet végigvinni. Vagy legalábbis, a következő kormányzati ciklus elején az NFÜ még időben, a teljes szétesés előtt újjáépíthető lesz.

A felületes szemlélő talán úgy érezheti: a határozott lépéssel, a tabula rasa-val a kormány most erőt, határozottságot mutat. Szerény véleményem szerint ez sem igaz. A teljes újrakezdés sokkal inkább azt üzeni: az Orbán-kabinet még mindig nem érti, még most sem tudja, hogy a támogatási rendszer miért nem úgy működik, ahogy ő szeretné. Nem az erő, hanem a tanácstalanság megnyilvánulását látjuk. Ennek megfelelő lesz a végkifejlet is.

Ami pedig az elemzésünk elején megidézett egyszeri minisztert illeti, ha a kormány tényleg úgy dönt, hogy az NFÜ-t felszámolja, miniszter urunk hamarosan kinyithatja a harmadik borítékot is.

Tudják, ugye, mi lesz benne: „Csinálj három borítékot…”

A Haza és Haladás Blog sorozatot indított annak érdekében, hogy a válság kezelésével küzdő Európai Unió és a válsággal küszködő Magyarország viszonyában idén várható történésekről, legfontosabb kérdésekről és konfliktusokról áttekintést adjon olvasói számára. A válságkezelés korábbi kudarcai után az Unió új fokozatba kapcsolt: az Európai Bizottság (EB) javaslatot tett a bankunióra, a fiskális unióra és egy politikai unióra, illetve megindult a vita egy tényleges gazdasági és monetáris unió kialakításáról is. Ahhoz, hogy Magyarország ismét megtalálja helyét az újjászerveződő európai közösségben érdemi változásokra lenne szükség szinte minden területen annak érdekében, hogy számunkra a valódi nemzeti érdekeinknek megfelelő megoldások születhessenek az Unióban és itthon egyaránt. Az előző rész az uniós alapértékeknek való megfelelés kérdéseit érintette, most a gazdasági kormányzáshoz kapcsolódó legfontosabb problémákról és feladatokról olvashatnak.

Túlzott hiány eljárás

Az EB 2012. november 7-én közzétett gazdasági előrejelzése szerint a magyar költségvetési hiány 2012-ben várhatóan a GDP 2.5%-a, 2013-ban pedig 2.9% lesz, viszont 2014-re ismét a 3%-os határérték fölé, 3.5%-ra emelkedik, ezzel meghiúsítva a hiány tartós csökkentését.

A Magyarországgal szemben 2004 júliusa óta folyamatban lévő túlzott hiány eljárást akkor lehet majd az EUMSZ 126 (12) cikke alapján hatályon kívül helyezni, ha a költségvetési konszolidáció tartós, azaz ha várhatóan a 2014-es hiány is a határérték alatt marad. Jelenleg ez nem teljesül. A 2012-ben és 2013-ban várható eredmények is bizonytalanok, jórészt egyszeri költségvetési intézkedéseken alapulnak, továbbá főként a bevételi oldalra, valamint néhány gazdasági ágazatra koncentrálnak. Magyarország költségvetési politikája értékeléséről a túlzott hiány eljárás keretében legközelebb az EB tavaszi előrejelzése alkalmából kerül sor (a február 22-én közzéteendő téli előrejelzés kapcsán nem készül EDP jelentés).

Amennyiben a túlzott hiány megszüntetését célzó intézkedések nem bizonyulnak megfelelőnek, a Tanács az EB ajánlására új határozatot fogad el az EMUSZ 126 (8). cikke alapján. Ekkor ismét határozatot hozhat a kohéziós források felfüggesztéséről.

Makrogazdasági egyensúlyhiány

Az EB az éves növekedési jelentéssel együtt 2012. november 28-án közzétette a makrogazdasági egyensúlyhiánnyal kapcsolatos riasztási mechanizmusról szóló második jelentést. A jelentés 13 másik tagállammal együtt Magyarország számára is előírja a makrogazdasági egyensúlyhiány felhalmozódásával és felszámolásával kapcsolatos előrelépés részletes felülvizsgálatát.

Az EB ennek a felülvizsgálatnak az elkészítését követően állapítja meg, hogy az egyensúlyhiány túlzott-e. A tavalyi felülvizsgálat eredményeként a tizenkét vizsgált ország közül egyikben sem állapítottak meg túlzott egyensúlyhiányt. Magyarországban ekkor megállapították, hogy komoly egyensúlytalanságok jelentős kiigazítása zajlott le. Az állami, valamint a magánszektor eladósodottságának mértéke bizonyult magasnak, ugyanakkor Magyarországon volt a külső eladósodottság a legmagasabb az EU-ban. Az idei jelentés - 2011-es adatok alapján - a tavalyihoz képest a nettó nemzetközi befektetési pozíció és az államadósság esetében az egyensúlytalanság enyhe csökkenését, a magánszektor eladósodottsága esetében az egyensúlytalanság növekedését, valamint a munkanélküliség területén újabb egyensúlytalanság fellépését állapítja meg.

Az egyensúlytalansági eljárás tavalyi vizsgálati ciklusához hasonlóan várható, hogy az EB az eljárás megelőző ágában tett javaslatait az országspecifikus javaslatokkal együtt a 2013. júniusi Európai Tanácsnak terjeszti elő jóváhagyásra. A tavalyi tapasztalatok alapján nem valószínű, hogy a Magyarország makrogazdasági egyensúlyhiánya túlzottnak minősül.

Európai szemeszter

Az EB 2012. november 28-án adta ki a 2013-ra szóló éves növekedési jelentését. A jelentés tartalmazza a növekedést és a munkahelyteremtést célzó uniós prioritásokat a jövő évre. A 2013-ra megjelölt prioritások változatlanok 2012-hez képest: (1) a költségvetési konszolidáció elősegítése, (2) a hitelezési tevékenység visszaállítása, (3) a növekedés és versenyképesség elősegítése, (4) a munkanélküliség és a válság okozta társadalmi következmények megoldása, valamint (5) a közigazgatás korszerűsítése.

Az Európai Tanács várhatóan 2013 márciusában e jelentés alapján uniós iránymutatást bocsát ki, amelyben meghatározza a tagállami politikaalkotás irányát. A tagállamok április 15-i határidővel benyújtják konvergencia- és reformprogramjaikat. Az EB ezek értékelése alapján júniusban országspecifikus ajánlásokat tesz, amelyeket a Tanács megvitat, az Európai Tanács pedig jóváhagy. Június végén illetve július elején a Tanács formálisan is elfogadja az országspecifikus ajánlásokat.

Tavaly a Magyarország számára tett országspecifikus ajánlások költségvetési, költségvetési keretszabályozási, munkaerőpiaci és adóügyi, szociálpolitikai, termékpiacok szabályozását illető, valamint közlekedési és energiapolitikai természetűek voltak. Az idei országspecifikus ajánlások várhatóan a tavalyi ajánlásokon, valamint az éves növekedési jelentésben megfogalmazott prioritásokon fognak alapulni. A múlt évi ajánlások végrehajtásának értékelése folyamatban van. Egyelőre azonban még nem világos, hogy az EB miként fogja figyelembe venni a 2013-as ajánlások elkészítésekor, hogy milyen előrelépés történt az előző évben megfogalmazott ajánlások teljesítésében.

Makrogazdasági kiigazítási hitelprogram

Magyarország 2011 novemberében hivatalosan kérte a tárgyalások beindítását egy elővigyázatossági EU-IMF makrogazdasági stabilizációs programról. A tárgyalásokban a mai napig nem történt érdemi előrelépés, ugyanis a magyar fél oldaláról nincs jele a tárgyalási hajlandóságnak. Ezzel párhuzamosan az államadósság refinanszírozásának kockázatai az elmúlt hónapokban jelentősen enyhültek.

Egy esetleges elővigyázatossági hitel gazdaságpolitikai feltételrendszere az EU részéről a fiskális és makrogazdasági felügyelet következtetéseit venné kiindulópontul. Az ilyen programban részesülő tagállamok - jelen esetben az euroövezeten kívüli tagállamok közül Románia - mentesülnek az Európai Szemeszter lépései alól, fiskális és makrogazdasági felügyeletük a program keretében történik.

Belső piac

2013 tavaszáig az EB előterjeszti a második egységes piaci intézkedéscsomag valamennyi főbb jogalkotási javaslatát. A 2012 októberében elfogadott második egységeges piaci intézkedéscsomag olyan, Magyarország szempontjából is fontos uniós szabályokat irányoz elő, mint például a további piacnyitás a belföldi vasúti személyszállítási szolgáltatások területén, az elektronikus számlázás kötelezővé tétele a közbeszerzési eljárások során vagy annak lehetővé tétele, hogy valamennyi uniós állampolgár átlátható és igazságos költségek mellett vezethessen bankszámlát.

Szintén várhatóan 2013-ban fogadja el a Tanács és az EP a pénzügyi ágazat újraszabályozása keretei között korábban benyújtott bizottsági jogszabályjavaslatokat, többek között a hitelminősítők működéséről, a tagállami betétbiztosítási rendszerek harmonizálásáról, illetve a bankok szanálásáról szóló javaslatokat.

Az új jogszabályjavaslatok megjelenése mellett az EB várhatóan fokozottabb figyelmet fog szentelni annak, hogy a tagállamok végrehajtják-e a már hatályos belső piaci jogszabályokat. Az EB előreláthatóan külön koncentrál majd a korábbi energiapiaci liberalizációs csomagok, a szolgáltatási irányelv tagállami végrehajtására.

Folytatódik a felsőoktatási törvény és a kiegészítő kormányrendeletek vizsgálata, különös tekintettel a "röghöz kötésre".

Amennyiben nem kerül sor a vitatott jogszabályok módosítására, várhatóan az Európai Bíróság elé viszi az EB a Magyarország ellen az étkezési utalványok piacán lévő adózási jogszabályok, a kiskereskedelmi válságadó valamint a távközlési adó miatt indított jogsértési eljárásokat. A jogsértő állapot helyreállítását - várhatóan legkorábban csak 2014-ben - kimondó európai bírósági ítéletek komoly költségvetési kiadást okoznának Magyarország számára.

Állami támogatások

Az EB 2012-ben nyújtotta be az állami támogatásokra vonatkozó eljárási szabályok valamint az egyes típusú állami támogatások mentesítésére vonatkozó szabályok módosítására irányuló javaslatát, amelyről várhatóan 2013 végén dönt a Tanács. A módosítások egyrészt erősítenék az EB jogkörét (pl. lehetővé tennék, hogy az EB az állami támogatások vizsgálata során közvetlenül a piaci szereplőktől szerezzen be információkat), másrészt lehetővé tennék, hogy a jelenleginél szélesebb körben mentesüljenek bizonyos típusú állami támogatások a bejelentési kötelezettség alól.

Ezzel párhuzamosan az EB 2013-ban tervezi módosítani a regionális támogatásokra, a környezetvédelmi támogatásokra, a kockázati tőkére valamint a kutatási és fejlesztési támogatásokra vonatkozó iránymutatásokat.

Habár Magyarország GDP-arányosan a harmadik legtöbb állami támogatást nyújtó tagállam (a GDP 1,33%-ával a 2009-2011-es időszakban), mégis abban érdekelt, hogy a többi tagállam által (sok esetben a támogatás abszolút értékét tekintve a magyarországit jóval meghaladó mértékben) nyújtott támogatást az EB alaposan vizsgálja, és indokolatlanul ne szélesítse a mentesített támogatások körét. Így kerülhető el, hogy más, a támogatások abszolút értékét tekintve Magyarországnál bőkezűbb tagállamok ne szerezzenek indokolatlan versenyelőnyt.

(Sorozatunk következő részében a 2014 és 2020 közötti időszak uniós keretköltségvetésével és az abból elérhető magyar részesedéssel valamint a kohéziós politikával foglalkozunk.) 

Az Európai Unió 2012 során is viharos vizeken navigált. Bár az államadósságok finanszírozásának kockázatai több országban jelentősen csökkentek, a legtöbb centrum ország gazdasága jó esetben is csak stagnált. A periféria országai ugyanakkor recesszióba süllyedtek, sokuktól a versenyképesség visszaszerzésének távlata egyre távolabb sodródik. Strukturálissá válik a munkanélküliség, erősödnek a szociális feszültségek. Ezzel párhuzamosan növekedtek az uniós régiók közötti egyensúlytalanságok, illetve összeurópai szinten nőtt a szegénység és a társadalmi kirekesztődés veszélye.

Bebizonyosodott, hogy a válságkezelés hagyományos módjai, a gazdasági kormányzás kiépítése, az új pénzügyi mentőeszközök kialakítása és a megerősített fiskális szigor önmagukban elégtelenek a válság leküzdéséhez. Az Unió új sebességbe kapcsolt: előbb az Európai Központi Bank jelentette be, hogy korlátlan mennyiségben hajlandó vásárolni az eurozóna országainak államkötvényeiből, majd az Európai Bizottság (EB) javaslatot tett a bankunióra, a fiskális unióra és egy politikai unióra, illetve megindult a vita egy tényleges gazdasági és monetáris unió kialakításáról is. A hosszú távú szerkezetváltásról szóló vitákat olyan körülmények késleltetik, mint a német választások, vagy az Egyesült Királyság csak mérsékelten konstruktív hozzáállása a legtöbb uniós ügyhöz, miközben a tagállamok még mindig a következő pénzügyi perspektíva (2014-2020) feltételeinek és számainak a tető alá hozatalával vannak elfoglalva.

Ehhez képest Magyarország a legfelső politikai szinten kevés szándékot mutat az uniós folyamatok alakításában való részvételre, azoknak inkább csak követője (illetve a kormányzati retorika szerint legtöbbször elszenvedője), egyúttal megtartotta az unióval szembeni, legjobb esetben is csak szkeptikusnak nevezhető attitűdjét. Mindeközben a magyar gazdaság 2012-ben recesszióba fordult és idén sem várható számottevő fellendülés. Ennek okai a belső kereslet gyengülésén, a várakozásokat alulmúló exporton túlmenően a kiszámíthatatlan adó- és gazdaságpolitika és mindezek okán a befektetői bizalom hanyatlása.

Mivel Magyarország 2013-as uniós cselekvését vélhetően a kohéziós forrásokból való részesedés maximalizálása fogja irányítani, ezért ennek érdekében hajlandó lehet bizonyos "engedményeket" tenni más, eddig konfliktusosnak bizonyuló területeken (túlzott deficit-csökkentés, uniós jogot/alapelveket sértő intézkedések mellőzése, megengedőbb retorika az EU irányába, stb.). Ahhoz viszont, hogy az ország felismerje a 2013-as év során várható legfontosabb döntéseket, érdemi változásra lenne szükség szinte minden területen. Csak így születhetnek a valódi magyar érdekeknek megfelelő, illetve azokhoz legközelebb álló megoldások, csak így tudunk megfelelni a válság támasztotta kihívásoknak és élni az európai közösség által számunkra biztosított esélyekkel. A Haza és Haladás Blogon ezért sorozatot indítunk, melyben hazánk és az Unió viszonyának a legfontosabb területekeit érintő ez évi várható fejleményeket és teendőket vesszük számba. Elsőként az Unió és Magyarország viszonyát leginkább megterhelő, a korábbi években politikai konfliktusokat eredményező kérdéskört vizsgáljuk: az Európai Unió alapértékeinek való megfelelést.

Folytatódó vizsgálatok

Az elmúlt évek magyarországi és romániai eseményei miatt 2013-ban várhatóan több uniós intézményben továbbra is napirenden marad annak vizsgálata, hogy Magyarország megfelel-e az EU alapértékeinek.

Az alapértékeknek való megfelelés hiányát megállapító – akár a tanácsi szavazati jog felfüggesztését eredményező -, az EU-ról szóló Szerződés 7. cikke szerinti eljárás megindításától mind az Európai Bizottság (EB), mind – bár kisebb mértékben – az Európai Parlament (EP) ódzkodik. E mögött részben az a felismerés húzódik, hogy a szavazati jog felfüggesztése tovább erősítheti a magyar kormány euroszkepticizmusát, elidegenítheti a magyar választópolgárokat az uniótól, miközben egyáltalán nem biztos, hogy a szankcióval elérhető a kívánt cél. Továbbá egyes magyarországi események (pl. Klubrádió ügye) esetében erősen kétséges, hogy egyáltalán fennállnak-e a 7. cikk szerinti eljárás jogi feltételei.

Ezért az uniós intézmények várhatóan továbbra is elsősorban egyéb eszközöket fognak használni az alapértékeknek való megfelelés kikényszerítése érdekében.

Valószínű, hogy az EB a specifikus részletszabályok megsértése miatt indított jogsértési eljárások lehetőségével          fog élni, illetve         nyomon követi azok végrehajtását. Az EB vizsgálni fogja, hogy Magyarország eleget tesz-e az Európai Bíróságnak a bírák kényszernyugdíjazása miatt Magyarországot – a hátrányos megkülönböztetést tiltó uniós jogszabályok megsértése miatt – elmarasztaló 2012-es ítéletének (pl.             helyreállítják-e, és milyen feltételekkel, a kényszernyugdíjazott bírák jogviszonyát). Továbbá nincs kizárva, hogy a Klubrádió ügyében az EB jogsértési eljárást indít a pályáztatásnak az Engedélyezési irányelvbe való ütközése miatt.

Az uniós nyomásgyakorlás puhább eszközei

A jogsértési eljárásokkal párhuzamosan az EB új intézményi megoldásokat keres, amelyek – Barroso bizottsági elnök 2012-es évértékelő beszédében elhangzottak szerint – további alternatívát jelenthetnek a politikai meggyőzés "puha eszköze" és a Szerződés 7. cikke által megtestesített "atombomba" mellett.  Ilyen megoldás lehet a Reding igazságügyi biztos által bejelentett, 2013-ban felállítandó "igazságügyi eredményjelző tábla", amely – többek között – igazságügyi rendszerük politikai befolyástól való mentessége alapján fogja értékelni a tagállamokat.

Az EP 2012. decemberi plenáris ülésén elfogadott állásfoglalása - amely többek között azt javasolja, hogy az EB készítsen éves jelentést az Alapvető Jogok Kartájában szereplő jogok tagállami érvényesüléséről – azt jelzi, hogy az EP is napirenden kívánja tartani a "magyar kérdést". Ez következik abból, a médiatörvénnyel és az újalaptörvénnyel kapcsolatos 2011-es, illetve a magyarországi demokrácia helyzetével foglalkozó 2012-es EP állásfoglalásból is, amelyek alapján az EP Állampolgári jogi-, bel- és igazságügyi bizottságának (LIBE) jelentést kell készítenie az alapvető jogok, a médiaszabadság, illetve általában a demokratikus értékek érvényesüléséről Magyarországon. A jelentéstevő a Zöld Frakcióhoz tartozó, portugál Rui Tavares közbenső jelentését 2012-ben mutatta be, majd a LIBE bizottság tényfeltáró küldöttséget küldött Magyarországra 2012 novemberében. A jelentéstevő várhatóan kissé késleltetni fogja a parlamenti eljárást, annak érdekében, hogy így tartsa folyamatos nyomás alatt a magyar kormányt. Ennek megfelelően a jelentés szakbizottsági szavazására 2013 első félévében, a plenáris szavazásra leghamarabb 2013 nyarán kerülhet sor.

Média: a forró kása

Továbbá várhatóan folytatódik az uniós intézmények és az Unión kívüli szervezetek együttműködése az európai alapértékek betartásának vizsgálata területén. Januárban készül el a Vika-Freiberga volt lett elnök vezette "Médiaszabadság és - pluralizmus" nevű munkacsoport jelentése. A jelentés a médiaszabályozásra vonatkozóan EU és tagországi szintű javaslatokat fog tartalmazni, amelyek komoly visszhangot kelthetnek szakmai és politikai körökben, különösen az EP-ben. Mivel a magyar médiatörvény körüli viták jelentős mértékben hozzájárultak ennek a munkacsoportnak a megalakításához, ezért várható, hogy a jelentés kapcsán ismét napirendre kerül a magyarországi média helyzete.

Az Európa Tanács várhatóan folytatja a magyar médiatörvény bírálatát, és szorgalmazni fogja annak módosítását. Amennyiben az EB által is támogatott törvénymódosításokra nem kerül sor, az Európa Tanács "monitoring" eljárást kezdeményezhet Magyarország ellen, amely uniós tagállam esetében példa nélküli lenne.

(Sorozatunk következő részében olyan, a gazdasági kormányzáshoz kapcsolódó területek problémáiról és feladatairól olvashatnak, mint a túlzott deficiteljárás, a makrogazdasági egyensúlyhiány, a belső piaci szabályozás kérdései vagy az állami támogatások ügye.) 

Milyenek a cigányok? Olyanok, mint mások, sokfélék.

Mit szeretnének a cigányok? Amit mások, sok mindent, elsősorban munkát, kenyeret, békességet, méltóságot.

Abban reménykedünk, hogy az orbáni kormányzás okozta riadalom, a lehetséges kormányváltás okozta felszabadulás katarzisa, végre túllöki az országot a roma kérdés több évtizedes mentális blokkján. Reménykedünk, hogy az ország új vezetői és a lakosság is megértik, hogy saját eminens érdekük is a probléma kezelése, a cigányok pedig elhiszik ezt nekik. Ujlaky András vitaindító javaslatai.

A kormányváltásra készülő erők könnyű helyzetben vannak, amikor a romák tarthatatlan helyzetén változtatni képes politikájukat készülnek kialakítani. Munkájuk irányát, kereteit és céljait kijelöli az Európai Bizottság „EU Framework for National Roma Integration Strategies 2011-2020” című 2011 évben kelt dokumentuma. Ez a dokumentum felhívja a figyelmet, hogy „a romákat körülvevő előítélet, intolerancia, diszkrimináció és kirekesztés” nem tűrhető a XXI. század Európájában.

A jelenlegi kormány úgynevezett Felzárkózási stratégiája pedig különösebb konfliktus és lelkiismeret furdalás nélkül archiválható. (kritikáját lásd itt.) Az amúgy is ellentmondásos dokumentum szükséges beavatkozásokra és intézkedésekre vonatkozó valamennyi pontja ugyanis az eddigi tapasztalatok szerint tételesen ellentmond az illető területre vonatkozó kormányzati politikának. Csak néhány példa: munkahelyek helyett közmunka, az iskolai szegregáció felszámolása helyett, annak bújtatott fenntartása az egyházaknak, illetve az ORÖ-nek való kiszervezéssel, az érettségihez való hozzáférés javítása helyett annak korlátozása, piacképes szakmák helyett a rossz minőségű szakiskolai képzés további gyengítése, a gyerekszegénység csökkentése helyett a nyomorban élő családok sanyargatása, stb.

A fenti hibák elkerülésére nem is javasolom egy külön, részletes roma stratégiai dokumentum elkészítését, de azt igen, hogy a romák emancipációjára, helyzetének javítására vonatkozó elképzelések és intézkedések mindjárt az elejétől kezdve szervesen épüljenek bele az egyes szakterületekre vonatkozó program tervezési folyamatába, illetve a végtermékekbe.

Szükségesnek tartom azonban még a tervezés megkezdése előtt néhány elvi kérdés tisztázását, rögzítését.

Politikai akarat

A cigányok helyzetén csak a lakosság egyre nagyobb hányadának együttműködésével, egyetértésével lehet javítani. Ehhez arra van szükség, hogy a politikai véleményformálók egységesen és határozottan a feladat mellé álljanak, lebontsák a diszkrimináló struktúrákat. Szűnjön meg a kettős beszéd, a választókkal való összekacsintás. A felelősöknek meg kell értetniük választóikkal, hogy a cigányok csak dolgozó állampolgárokként, adófizetőkként felelhetnek meg az elvárásoknak, lehetnek egyenrangúak. Ehhez munkát kell kapniuk, minőségi oktatásban kell részesülniük, marginalizáltságukat, hátrányaikat csak közös erőfeszítéssel lehet leküzdeni. Ennek a célnak az elérése, ha prosperáló országban akarunk élni, mindannyiunk jól felfogott érdeke. Az egységes, kitartó, hatékony kommunikáció, a jó példák unalomig tartó ismétlése, bemutatása, az előítéletesség szégyenként való prezentálása, a kirekesztés minden jelének azonnali megtorlása, az Egyenlő Bánásmódról szóló törvény állami betartatása, mind elengedhetetlen része kell, hogy legyen egy sikeres társadalmi változásnak.

Az etnikai adatok kezelése

Bármely hatékony beavatkozás, megerősítő intézkedés, vagy az elkülönítés megakadályozása elképzelhetetlen anélkül, hogy pontosan, okirati formában, a törvényhozás és végrehajtás szempontjából kezelhetően, tudnánk, kik a romák, hányan vannak, hogyan és hol élnek, hogy kutathatnánk adataikat. Persze szó sincs arról, hogy név szerint listát kellene vezetni róluk, hanem arról, hogy összefoglaló, aggregált adatokat lehessen kezelni velük kapcsolatban. Ne fordulhasson elő újra, hogy a cigánybűnözésről hablatyoló gyöngyöspatai polgármester azt mondhassa a Törvényszék előtt, hogy ő nem szegregál, mert valójában nem tudja, nem tudhatja, hogy ki cigány. Ne fordulhasson elő, hogy ösztöndíjjakkal, kedvezményekkel lehessen visszaélni hamis önbevallás alapján. Az etnikai adatok kezelésének módozatairól, a személyiségi jogok sérülése nélkül, több használható javaslat készült, például Kállai Ernő és Jóri András közös javaslata, választani kell közülük.

Munka vagy segély

Józan gondolkodású ember nem gondolhatja, hogy a szegénységre, munka jövedelem hiányára tartós megoldás a segélyezés. Egyértelmű, hogy a segélyre való tartós rászorultság az egyik legsúlyosabb társadalmi csapda. Ugyancsak nagyon veszélyes azonban a segélyezési rendszer lebontása, mielőtt a segélyezettek esélyt, lehetőséget és motivációt kapnak a munkapiacra történő visszatérésre. Ilyen káros, elhamarkodott intézkedésnek tartom például a Bajnai-kormány idején a (azóta megváltoztatott nevű és összegű) rendelkezésre állási támogatás kifizetésének korlátozását családonként egy főre.

A dilemma, hogy egyes egyének, vagy csoportok, szemben másokkal, munka nélkül jutnak forrásokhoz, nem valós. Abból, a sokszor szándékos félrevezetés és populista manipuláció eredményeként létrejövő hibás gondolkodásból ered, mely a munkabér-pótló segélyeket teljesen külön kezeli az egyéb költségvetési transzferektől (energia ártámogatás, családi pótlék, adókedvezmények, ingyenes közszolgáltatások stb.). Nem alkothatunk megalapozott véleményt a segélyezési rendszerről, mielőtt megfelelően katalogizálnánk az összes költségvetési transzfert, azok éves ráfordításával, kedvezményezetteivel, forrásaival, sokszor párhuzamos (felesleges) leszállítói struktúráival és azok fenntartási költségeivel együtt. Elérni szándékolt céljaik szerint elemzendő a transzferek hatékonysága is. Minden bizonnyal kiderül egy ilyen katalógusból, hogy a munkabér-pótló segélyek az összes transzfereknek csak töredékét képezik, valamint, hogy a legrászorultabbak csak az összes transzfer nem különösen jelentős részének a kedvezményezettei.

A megfelelő információ birtokában talán kisebb lenne a hisztérikus nyomás a döntéshozókon, hogy a transzfereknek pont ezt a részét szorítsák le és, hogy olyan drága és kevéssé hatékony, soha meg nem térülő és semmilyen közhasznot nem eredményező programokat hozzanak létre munkanélküliek megregulázására, mint az Út a munkához, vagy a mai közmunkaprogramok. Itt is megjegyezzük, hogy a Haza és Haladás Alapítvány tanulmánya a feltételes transzferekről nagy lépés a helyes irányba.

Szakma vagy érettségi

A közfelfogás azt mondja, hogy „ezeknek a szegényeknek legalább egy szakmája legyen”. Sok esetben maguk a roma szülők is ezt támogatják és nem is merik elképzelni, hogy gyerekük érettségit tehetne. Pedig ez a gondolkodás téves, a Munkaerő piaci tükör 2012 (lásd az econ.core.hu honlapon) szerint a szakiskolai végzettséggel, vagy csak OKJ papírral rendelkező fiatalok több, mint 50%-a nem dolgozik, és csak tizedük talál a szakmájában munkát. Ez az adat azt mutatja, hogy a szakiskolára, OKJ képzésekre költött rengeteg állami pénz nagyon rosszul hasznosul, csak arra jó, hogy felesleges struktúrákat tartson fenn és távol tartsa a roma gyerekeket az elit gyermekeknek fenntartott érettségit adó iskoláktól.

A fentiek előrebocsátása után négy beavatkozási területtel kapcsolatban foglalom össze röviden álláspontomat, melyek minden bizonnyal a legfontosabbak és megfelelő elhatározottság esetén kezelhetők.

1. Foglalkoztatás

Természetesen semmi nem helyettesítheti olyan hozzáadott értéket előállító munkahelyek teremtését a versenyszférában, melyek az alacsonyan képzettek rendelkezésére is állnak. Addig is van azonban teendő, míg ezekre a munkahelyekre várunk.

Hamis következtetés az, hogy mindazok, akik munkabér-pótló segélyben részesülnek, egyáltalán nem dolgoznak. Aki járt már cigánytelepen, tudja, hogy évente sok százezren dolgoznak rendszeresen, rendszertelenül, még a mostani válság idején is úgy, hogy munkaadóik nem jelentik be őket, nem fizetik utánuk a járulékokat.

A feketemunka a mezőgazdaságban és az építőiparban a legjellemzőbb, olyannyira, hogy az iparágak képviselői olykor nyíltan állítják, hogy „versenyképességük” a feketemunka fennmaradásán múlik. A munkabér-pótló segély tehát sok esetben ezeknek az iparágaknak az indirekt támogatását jelenti, hiszen a dolgozók egyedül sem a segélyből, sem a fekete napszámból nem tudnak megélni, ily módon a segély a vállalkozók extraprofitját növeli.

Amikor a hatóságok időnként fellépnek a feketemunka ellen, a szankciók aránytalanul sújtják a munkavállalókat, holott ők teljesen kiszolgáltatottak ebben a viszonyban. Valójában, megfelelő kedvezményekkel és ösztönzőkkel, valamint a munkaadókra vonatkozó jogszabályok szigorú betartatásával az államnak a feketemunka kifehérítésére kell törekednie. Ez a megoldás átláthatóbbá teszi a munkaerő piacot, a segélyezési rendszert, az áruk és szolgáltatások piacát, hosszabb távon javítja az ellátó rendszerek mérlegét, stb., Végső soron pedig, és ez egy nagyon fontos szempont, leveszi a stigmát az állítólagos élősködőkről. Úgy gondolom, hogy a kedvezmények és a kényszerítés megfelelő eszközeit kistérségi, vagy megyei szintű kísérletekkel lehetne tesztelni és csak a sikereseket bevezetni.

Kísérleti programok tapasztalata, hogy a tartós munkanélküliek legális egyéni vállalkozóvá válásának prohibitív intézményes és adminisztratív feltételei vannak, holott sokuk számára ez a foglalkoztatási forma megoldást jelent. Csak néhányat említünk: az egyéni vállalkozónak nem jár járulékkedvezmény a START programban, vállalkozói igazolványa kiváltásának napjától terheli az összes közteher, bonyolult könyvelést és adminisztrációt kell fenntartania, drága és felesleges képzésekhez van kötve a tevékenysége stb., szemben például az őstermelői státusszal. Javasolom az egyéni vállalkozóvá válás adminisztratív küszöbének jelentős csökkentését és az egyéni mikrovállalkozások támogatásának rendszerét.  Az optimális csomag kidolgozása ebben az esetben is helyi kísérleti programok útján történne.

A foglalkoztatás javulásának egyik akadálya, hogy a legtöbb tartós munkanélküli elzárt kis falvakban él. Ha találna is munkahelyet, vagy nincs, vagy túl drága a tömegközlekedés oda jutni. Megoldandó ezért, hogy a várhatóan alacsony jövedelmű potenciális munkavállalók kedvezményesen tudjanak közlekedni és munkahelyük közelében lakni. Rossz infrastruktúrájú fejlődő országokban pl. ezt a feladatot iránytaxiként, mini taxiként működő mini buszokkal oldják meg, jellemzően erre specializált kisvállalkozók. Ki kell kísérletezni azt a kedvezménycsomagot, mely lehetővé tenné a nyilvános közlekedésnek és lakhatásnak a formáit a rászoruló területeken.

Ha a kormánynak deklarált politikai célja a romák foglalkoztatási helyzetének javítása, nem riadhat vissza foglalkoztatási kvóták alkalmazásától azokon a területeken, ahol közvetlen befolyása van. Ezek elsősorban a központi és önkormányzati fenntartású hivatali, szolgáltatói, vagy vállalati formában működő munkaadók. De kvóták alkalmazását kell várni a közbeszerzési pályázatok résztvevőitől, sőt azoktól a vállalkozásoktól is, akik EU vagy állami fejlesztési forrásokhoz és támogatásokhoz kívánnak jutni pályázati úton.

2. Oktatás

Hosszú távon az emancipáció csak a romák és nem romák között tátongó oktatási szakadék betömésétől, a romák minőségi oktatáshoz való hozzáférésének biztosításától várható. Ehhez pedig először és elsősorban le kell bontani és meg kell szüntetni az etnikai alapú elkülönítést minden állami forrásokból működő oktatási intézményben.

A szakadék betömésének biztosan nem eszköze a jelenlegi szakiskolai rendszer fenntartása és a romák, valamint a társadalmi-gazdasági szempontból hátrányos helyzetű családok gyerekeinek oda irányítása. Ennek oka, hogy a tapasztalat szerint – magyar sajátosságként – az érettségi adta készségek nélkül gyakorlatilag lehetetlen tartós, megfelelő jövedelmet biztosító munkahelyet találni a versenyszférában.

Voltaképpen meglepő – épp ezért talán itt kellene megfelelő meggyőzéssel, népszerűsítéssel élni -, hogy a pedagógusok és az őket képviselő szakszervezetek nem érzékelik azt a hatalmas kielégítetlen keresletet, melyet a roma és szegény gyerekeknek biztosítandó minőségi oktatás, érettségi jelent. Mi sem biztosítana jobban pedagógus munkahelyeket, mint ennek a keresletnek a kielégítése.

Összességében a fenti probléma kezelésére és általában az oktatás reformjára nem tudok jobb megoldást, mint a Zöld Könyv javaslatainak maradéktalan megvalósítását. Talán megkönnyíti ezeknek a reformoknak a megvalósítását a mostani átalakítások okozta káosz, bizonytalanság és elégedetlenség.

3. Rendfenntartás, igazságszolgáltatás, büntetés végrehajtás

Mivel ezek az intézmények teszik lehetővé a „cigánybűnözés-csomag” tematizálását - még, ha szenvedő eszközei is csupán az elvadult propagandának -, mindenképpen figyelmet érdemelnek az átalakulásban:

-          a rendőrségnek meg kell szabadulnia az egyik utolsó kádári örökségétől, fel kell hagynia a lakosság önkényesen - ezúttal etnikai profilalkotás útján - meghatározott csoportjának zaklatásával, igazoltatásával, szabálysértési eljárásokkal történő nyomasztásával. Ezek a módszerek amúgy sem félemlítik meg az igazi bűnözőket. A rendőrség teljesítse bűnmegelőzési és bűnüldözési feladatát, és tegye ezt színvakon és hatékonyan.

-          amilyen példásan teljesíti a feladatát az igazságszolgáltatás polgári ága a romákat érintő személyiségi jogi és esélyegyenlőségi ügyekben, olyan problematikus a büntető törvénykezés. Később indokolatlannak minősített fogva tartás és évekre elhúzódó előzetes letartóztatás, aránytalan ítélkezés, a megfelelő jogi képviselet megtagadása stb.. A legproblematikusabb, a rasszista indíték tényállásának romák ellen történő gyakorlatilag kizárólagos alkalmazása abban a kevés esetben, amikor a kérdés egyáltalán felmerült.

-          a börtön nagyon súlyos büntetés és nagyon drága. Egyes hatóságoknak az a gyakorlata, hogy ha gyerekük mulaszt az iskolából, vagy, ha személyi igazolvány nélkül hagyják el otthonukat, szabálysértésért pénzbüntetést szab ki a szülőkre. A bírság elérheti két-háromhavi hivatalos bevételüket. Ha nem tudják befizetni, börtönbe kell vonulniuk, akár két-három hónapra. Ki tudja valaki számolni, mennyibe kerül ez a társadalomnak? Meg tudja valaki válaszolni, mi értelme az ilyen büntetésnek és hogy vajon hasonló elbánás előfordulhat-e egy nem roma családdal?

Ezeknek a problémáknak a kezelésére javasolom a kisebbségi ombudsman intézményének visszaállítását, országos hálózattal, nagyon erős felhatalmazással a hivatalból indított vizsgálatokra, kötelező érvényű javaslatok tételére és szankcionálásra.

4. Telepfelszámolás

Kicsi a valószínűsége annak, hogy a közeljövőben rendelkezésre álljanak a források az ország sok száz cigánytelepének megszüntetésére. Mindenképpen véget kell vetni azonban azon önkormányzat gyakorlatának, amelyek saját közigazgatási területükön kívülinek tekintik a telepeket és ezért nem biztosítják ott a minimális infrastruktúrát sem. A cigánytelep sok helyen a legnagyobb közegészségügyi és járvány kockázatot jelenti. Ugyancsak a területen kívüliség indokával utasítják el a romák bejelentkezését a telepi házakba ezzel adminisztratív akadályokat gördítve normális életük elé.

Mint a sajtó írta, „hosszú távú finanszírozási rendeletet dolgozott ki az oktatási államtitkárság, amely Hoffmann Rózsa államtitkár szerint megnyugtató módon rendezné az intézmények fenntarthatóságát. De más forrásból is tudható, hogy a felsőoktatási kormányzat márciusig kormány-előterjesztést kell készítsen a „felsőoktatás finanszírozásának és gazdálkodásának egyes kérdéseiről” valamint „a nemzeti felsőoktatási kiválóságról” továbbá a hallgatói juttatásokról. Más oldalról az is köztudott, hogy erről az elmúlt évben részben más előterjesztésekhez kapcsolódóan, s részben önállóan is több sikertelen előterjesztése volt a tárcának. A kiemelt felsőoktatási intézmények többletfinanszírozását magyarázó kormányzati kijelentéseket vetette össze a költségvetés felsőoktatásra szánt forrásaival Polónyi István.

Az alapgondolatot a 2011. évi CCIV. a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény is tartalmazza, miszerint: „10. § (1) A Kormány nemzetstratégiai célok megvalósítása érdekében, rendeletében meghatározottak szerint, állami vagy egyházi fenntartású felsőoktatási intézményt kiemelt felsőoktatási intézménnyé minősíthet. (2) A kiemelkedő színvonalú képzést nyújtó, a tudományos életben elismert egyetem, vagy egyetemi kar - a Kormány által meghatározott feltételekkel - „kutató” minősítést kaphat. (3) A több képzési területen képzést folytató, alkalmazott kutatási területen nemzetközileg elismert főiskola - a Kormány által meghatározott feltételekkel - „alkalmazott kutatások főiskolája” minősítést kaphat. (4) A miniszter megállapodás alapján az (1)-(3) bekezdésben meghatározott szervezetek, szervezeti egységek működését támogatásban részesítheti.”

A legutóbbi – sikertelen – előterjesztés lényege az volt, hogy a képzési támogatás (amelynek neve ösztöndíj-finanszírozás lenne), aránya a korábbi 50%-ról mintegy 55-60%-ra növekedett volna, továbbá a régi fenntartói normatív támogatás, - szintén új néven, de az előzővel azonos funkcióban - aránya 25%-ról 30%-ra emelkedett volna. S végül – de nem utolsó sorban, hiszen ez adta volna a kiválóság finanszírozást - a régi tudományos támogatás megszűnt volna, s helyette (a tudományos támogatás 25%-a helyett) 0-10%-os arányban kiválósági támogatás néven adtak volna pénzt az intézmények egy kisebb – de kiválóbb - részének. A kormány így részint a kiemelt, részint a kutató egyetemeknek nyújtott volna támogatást. Az, hogy mely mutatók alapján sorolódnak az intézmények ezekbe a kategóriákba, az az előterjesztések különböző változataiban mindig változott, de sajátos módon az, hogy mely intézmények tartoznak az egyes kategóriákba és melyek nem, az mindvégig változatlan volt. A kiválóság alapján az egész felsőoktatási támogatás 10%-át kitevő plusz juttatást nagyjából 6-7 intézmény kapta volna.

Érdemes megnézni, hogy vajon egy ilyen konstrukció – figyelemmel a felsőoktatás jelenlegi kondícióira – valóban megnyugtató módon rendezné-e az intézmények fenntarthatóságát, mint ahogy azt az államtitkár nyilatkozta.

Ha figyelmesen szemléljük a 2013. évi költségvetési törvényt, akkor azt láthatjuk, hogy az „Egyetemek, főiskolák” címen 123,55 milliárd forint támogatás szerepel, a fejezeti kezelésű előirányzatok között pedig a „Felsőoktatási feladatok támogatása” alcímen a nem állami felsőoktatási intézmények támogatására 9,25 milliárd forintot, a felsőoktatási speciális feladatokra 404 millió forintot, míg a „Kiválósági támogatások”-ra pedig 10 milliárd forintot különítettek el. Találunk még 300 millió forintot a Lakitelek Népfőiskola támogatására – tegyük hozzá, hogy a Lakitelek Népfőiskola kap további 1500 millió forintot rekonstrukcióra és fejlesztésre is, de ezt most nem számoljuk ide, mert csak a működési támogatásokat szeretnénk összegezni és ne ragadjunk le azon se, hogy mit keres Lakitelek a felsőoktatási intézmények között. Ezeken túlmenően egy másik költségvetési fejezetben persze ott van még a Nemzeti Közszolgálati Egyetem 3,2 milliárd forintos támogatása. Összesen mindez 146,5 milliárd forintot tesz ki, amihez (az összehasonlíthatóság végett) még hozzá kell számolni a felsőoktatási PPP fejlesztések nyomán keletkezett szerződéses támogatási kötelezettséget, ami kb. 9,3 milliárd forint. Azaz, 2013-ban a felsőoktatás összes állami támogatása 155,8 milliárd forint lesz.

Végeredményben 2013-ban 1,1 milliárd forinttal adtak kevesebbet, mint amit korábban (júliusban) terveztek, és 26,4 milliárddal kevesebbet, mint a 2012-ben, s mintegy 50 milliárd forinttal kevesebbet, mint 2009-ben vagy 2010-ben. (Lásd 1. táblázat)

Az adatokból jól látszik, hogy az intézményi támogatások szintje tavalyhoz képest mintegy negyedével-ötödével esett vissza (a korábbi éveknek pedig kétharmadára). Ezzel a radikális csökkenéssel az intézmények a múlt év végén, elemi költségvetésüket megkapva szembesültek. Nincs tehát min csodálkozni, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora azt nyilatkozza, hogy "A fenntartó biztató kijelentéseket tesz, például hogy mindenkit fel lehet venni, megszűntek a keretszámok, de a villanyszámlát, a tanárokat nem fogjuk tudni kifizetni". Az intézmény állami támogatása „2008-ban 865 millió forint volt, 2010-ben ez az összeg már csak 807 millió forintot tett ki, 2013-ban pedig 451 millió forint lesz”.

Ha egy pillantást vetünk a költségvetési törvényben tervezett személyi juttatás kiadásra, akkor jól érzékelhető a bérek támogatással való finanszírozottságának radikális romlása. (Lásd 2. táblázat) (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem esetében ugyanez a mutató – valamiért – lényegesen jobb: 97%)

A hallgatói megmozdulások, és a nyomukban megváltoztatott felvételi keretszám-rendelet után nyilvánvalóan tarthatatlan – de már elfogadott – költségvetés kiegészítéséről azután több nyilatkozat elhangzott. „A felsőoktatás a 2012. évi költségvetési támogatási szinthez képest összesen 24 milliárd forint többletforrást kap 2013-ban” – nyilatkozta Banai Gábor a Nemzetgazdasági Minisztérium helyettes államtitkára, majd így folytatta: „A többletkiadás - legalább részben - a költségvetés már meglévő előirányzatainak felsőoktatási célú felhasználásával (átcsoportosításával) biztosítható.” Balog miniszter pedig azt mondta, hogy: „A felsőoktatásban jövőre 24 milliárd forintot fordítanak a részben magánforrásokból épített beruházások kiváltására, 27 milliárdot pedig az egyetemek, főiskolák adósságátvállalására, valamint az uniós projektek önrészének állami átvállalására”.

Ezekkel a kijelentésekkel az a baj, hogy meglehetősen homályosak és ellentmondóak. Mindkettő mintha a ppp-támogatásra tervezett pénzről beszélne – ez viszont eddig is benne volt a költségvetésben, és semmilyen többletet nem jelent. Az adósságátvállalás pedig legfeljebb néhány százmillió forint működési költségmegtakarítást jelent. Egyik kijelentés sem látszik azon segíteni, hogy nincs kellő fedezet pl. a bérekre. Ha ezek után visszatérünk a Hoffmann államtitkár asszony által mondottakra, miszerint a finanszírozásról készülő rendelet megnyugtató módon rendezi majd az intézmények fenntarthatóságát, - kissé elbizonytalanodunk. Könnyen belátható, hogy egy mégoly csodálatos finanszírozás sem lenne képes a fenntarthatóságot biztosítani, ha az általa elosztott támogatás nem elegendő a rendszer működtetéséhez.

A nemzeti kiválóság rendszerének legújabb elképzelése lényegében a „Kiválósági támogatások” (már említett 10 milliárd forintos) előirányzatának felét kiemelt felsőoktatási intézmények többlettámogatására, kicsit több mint kétötödét pedig a kutatóegyetemek többlettámogatására fordítaná. A többit a kutató karok, az alkalmazott tudományok főiskolái kapnák. Emellett uniós támogatásból a kiváló hallgatók és a kiemelkedő oktatók, kutatók kapnának ösztöndíjat évi 1,5-2,5 milliárd forint össztámogatással. De vajon csakugyan meg lehet a hazai felsőoktatás kiválóságát teremteni évi 12 milliárd forintból, ami ráadásul nem többletforrás, hanem a radikálisan lecsökkentett felsőoktatási intézményi támogatásból még további levonással megteremtett forrás? És ezzel létrejöhet bármilyen fenntarthatóság a felsőoktatásban?

A közpénzekkel kitömött Nézőpont Intézet szakértőinek látszó, de tendenciózus csúsztatásokkal teletűzdelt "elemzést" jelentetett meg az Együtt 2014 által közzétett, korábban a jelen blogon is megjelent alkotmánykorrekciós csomagról. Fontos kérdésről, az alkotmányos demokrácia helyreállításáról van szó, ezért az "elemzésre" akkor is reagálni kell, ha annak feltehető célja nem a témáról folytatott érdemi párbeszéd.