A 2006 szeptemberében és októberében történtek az elmúlt hat év során a racionális politikai diskurzus keretein kívül ragadtak: a szemben álló politikai erők és hátországuk képviselői szinte vallásos hittel képviselték a hamis mítoszaikat. Míg az egyik oldal a demokratikusan megválasztott kormányzat elleni puccskísérletről, a törvényes rend – legfeljebb gyakorlatlansággal párosuló – fenntartásáról beszél, addig a másik oldal a békés tüntetőkkel szembeni, tudatosan és tervezetten brutális fellépésként láttatja az eseményeket. Ezen értékelések mögött mindkét oldalon egyaránt áll valóságmag, politikai számítás és irracionális félelmekre épülő világmagyarázat is. Egy biztos: a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legsúlyosabb traumáját élte át a politikai közösség hat évvel ezelőtt, amelynek kritikus és önkritikus elemeket egyaránt tartalmazó feldolgozása, vagy legalábbis annak megkezdése nélkül nem jutunk közelebb a minimális közös nevezők meghatározásában. Tudjuk, hogy az alábbi értékelés sokakat vitára ingerelhet, mégis, azt gondoljuk, hogy a hitviták folytatás helyett ebben a kérdésben is az értelmes beszédnek van helye.
Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után mai ismereteink szerint spontán tiltakozás kezdődött a Parlament előtt, amelyet a rendőrség – azt tévesen választási gyűlésnek minősítve – a nemzetközi emberi jogi kötelezettségekkel összhangban nem oszlatott fel. Másnap a tüntetők egy csoportja a Magyar Televízió elé vonult, ahol párezer tüntető előtt néhány száz randalírozó a megfelelő kiképzés és felszerelés nélkül odavezényelt rendőrökkel szemben erőszakot alkalmazva, gyújtogatva, rongálva elfoglalta a székház épületét. Az ezt követő napokban állandósult a Kossuth téri tüntetés, ezzel párhuzamosan pedig mindennapossá váltak a késő esti rendzavarások, a rendőrökkel szembeni erőszakos cselekmények Budapest belvárosában, amelyekkel szemben határozottan, esetenként az arányosság keretein túl lépett fel a rendőrség. Az akkor legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz és a szélsőjobboldalhoz húzó rendzavarók egyes vezetői között élő kapcsolat, kommunikáció jött létre. Az események azután október 23-án érték el csúcspontjukat, amikor az immár begyakorlott rendzavarók sikerrel húzták rá a Fidesz-tüntetésről távozó békés tömegre a tömegoszlatásba kezdett rendőröket. Ekkor az azonosító számot nem viselő rendőrök az összekeveredett tömeggel szemben – számos esetben nemcsak aránytalanul, de indokolatlanul is fellépve – szétválasztás nélkül alkalmaztak csapaterőt. A feszült hetek során jónéhány békés tüntető, számos rendzavaró, de még több rendőr szenvedett el esetenként súlyos testi sérüléseket.
A közrend megbomlásával fenyegető társadalmi feszültségek idején minden államban kulcsszerep hárul a rendőrségre: az állami erőszakmonopólium birtokában a testületnek kell fenntartania a rendet, szükség esetén kényszer, erőszak alkalmazásával is. Egy jogállamban a rendőri fellépésnek jogszerűnek kell lennie, az esetenként – óhatatlanul, minden tömegoszlatással összefüggésben – előforduló túlkapásokkal szemben pedig határozott felelősségre vonást kell alkalmazni. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor világossá kell tennie minden szereplőnek azt is: aki a rendőrre kezet emel, az az államot, ezzel pedig a politikai közösséget, a nemzetet támadja meg. A két állítás egy alkotmányos demokráciában kölcsönösen feltételezi egymást: ahogyan a rendzavarók semmilyen magatartása nem teszi elfogadhatóvá a rendőri brutalitást, ugyanúgy nem igazolható a rendőrökkel szembeni bármilyen erőszak sem.
Hogyan fordulhatott elő, hogy ezek az evidenciák nem érvényesültek hat évvel ezelőtt?
A tévészékház ostromának éjszakáján a rendőri vezetők nem tudták biztosítani, hogy néhányszáz randalírozó ne arathasson győzelmet a kivezényelt rendőrök felett, hogy ne tudják elfoglalni az elvileg kiemelkedően védendő épületet. A kormányzat az alapvető feladatukat ellátni képtelen, egymással rivalizáló rendőri vezetőket pedig nem leváltotta, hanem kifejezetten elismerésben részesítette. Az ellenzék eközben kimondatlanul is a tüntetők mellé állt, legitimnek beállítva a kormánnyal szemben bármilyen eszköz alkalmazását. Ebben a környezetben joggal érezhette azt egy-egy közrendvédelmi rendőr, hogy a kormány és az ellenzék egyaránt cserben hagyta, saját testi épségének védelmében csak a puszta erőszakra hagyatkozhat. Ezt az érzetet aztán tovább erősítette a rendőri vezetőknek az azonosító viselésének mellőzésére vonatkozó engedélye, valamint a számos rendőr által elszenvedett sérülés híre is. A legveszélyesebb gyúelegy állt össze ezzel, ami lelkileg megágyazott olyan rendőri jogsértések elkövetésének, amelyre a rendszerváltás óta nem volt példa Magyarországon.
A helyzet kialakulásában – és ezzel a jogsértések megtörténtének lehetővé tételében – kinek-kinek akkori lehetőségeihez mérten van meg a politikai felelőssége. Mivel a rendőrséget a kormányzat irányítja, a felelősség döntő részét, de nem az egészét az akkori kormánynak kell viselnie. A kormányzat részéről hiba, sőt, morális értelemben bűn volt az, hogy a törvények adta irányítási lehetőségeivel nem élt: amikor a televízió élőben adta az Astoria környéki tömegoszlatást, kellett volna lennie felelős politikai vezetőnek, aki azonnal leállítja a vétlen, békés tüntetőket is érintő erőszakot. Súlyosbítja a kormányzat felelősségét – és egyben a demokratikus elkötelezettség problémáját sokak szemében okkal vetheti fel –, hogy a jogsértések elismerése és reparációja elmaradt. Ezen pedig az sem enyhít lényegesen, hogy utólag a rendőrségi törvény módosításával (független panasztestület, a jogorvoslati rendszer és a tömegoszlatás újraszabályozása, az azonosító szám feltüntetésének erős előírása) a kormányzat hallgatólagosan a történtek sok konzekvenciáját levonta. Nem elhanyagolható ugyanakkor az ellenzék felelőssége sem, mivel a Gyurcsány-kormány bármi áron való eltávolításának célját kitűzve olyan politikai hátországot adott a rendbontóknak, amely nélkül az események aligha eszkalálódtak volna. A rendőrséggel szembeni általános bizalmatlanság keltése, ezzel pedig a közrendvédelem gyengítése a Fidesz részéről pedig még a 2010-es kormányváltást követően is folytatódott, amikor a semmisségi törvényben deklarálta az új kormánytöbbség, hogy a rendőr szinte fogalmilag hazudik.
Magyarországon 2006 őszén, mindenekelőtt október 23-án semmi nem úgy működött, ahogy azt egy jogállamtól elvárnánk. A politikai baloldal tagadta vagy jelentéktelenítette a jelentős számú és súlyos rendőri túlkapásokat, míg a politikai jobboldal szabadságharcosokká stilizálta a rendbontókat. A kormányzat nem vagy csak kis mértékben és elkésve vállalta a politikai felelősséget a rendőri vezetés hibáiért, a jogsértések reparációját pedig nem biztosította, eközben az ellenzék kiengedte a politikai karanténból a szélsőjobboldali rendbontókat, illetve hatalmi számításból hagyta, hogy a rendőrségbe vetett közbizalom súlyosan erodálódjon. Az egésznek pedig a magyar demokrácia látta kárát.
Az utolsó 100 komment: