Ramil Szafarov átadatási ügyével kapcsolatban számos külpolitikai, nemzetközi jogi és a moralitás kérdését feszegető értékelés jelent meg az elmúlt napokban. Az Nemzeti Közigazgatási Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának elemzése, ezektől eltérően arra a geopolitikai kontextusra kíván rávilágítani, amelybe hazánk „belekeveredett”, s ami megmagyarázza, hogy miért váltott ki ennyire heves nemzetközi reakciót a Magyarországon előzetesen egyszerűbbnek gondolt ügy. TÁLAS PÉTERT, a kutatóközpont vezetőjét Pikó András kérdezte.

A Szafarov-kiadatás magyar szempontból legsúlyosabb biztonságpolitikai aspektusa az, hogy ez az ügy mit mutat a magyar külpolitikai szakapparátus színvonaláról és szakértelméről. Ön teljesen nyugodt e tekintetben?

Bennünket is ez érdekelt, amikor munkatársaimmal megírtuk a tanulmányunkat. A kérdés végső soron az, hogy a szakapparátus hibázott-e vagy a döntéshozók. Azt vizsgáltuk, hogy vajon a külügyi szakapparátus számára is rendelkezésre álló nyílt információkból, melyekből mi dolgoztunk, felvázolható-e egy döntés előkészítése során ennek a bonyolult ügynek a háttere és a várható következmények sora? Arra jutottunk, hogy igen, s azóta kiderült, hogy ezt a szakértők megtették és felhívták a figyelmet a döntésnél figyelembe veendő és vehető összes szempontra és várható következményre és kockázatra.

Biztos, hogy minden következményt előre lehetett látni?

Természetesen nem volt minden látható előre. Arra valószínűleg senki sem számíthatott, hogy az örmények megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, hogy parlamentjük ugyanígy tesz és még a tudományos akadémiájuk is követi a példát. De a konfliktusra biztosan lehetett számítani, minimum egy éles diplomáciai jegyzékváltás Örményországgal kalkulálható volt.

A kormányt két ok miatt éri kritika, egyrészt hogyan adhatott át egy ilyen gyilkost, másrészt azért, mert ha már átadtuk Szafarovot, miért nem kértünk a büntetése letöltését biztosító írásos garanciát. Ön mit gondol erről?

Rengeteg szempontból elmesélhető és magyarázható ez az ügy. A morális megközelítés uralja a nyilvánosságot, holott tudható, hogy Magyarország az elmúlt években tucatnál több gyilkost, köztük többszörös elkövetőket adott át Ukrajnának, Romániának, másoknak és ugyanígy tettek más országok is.

De a többségük köztörvényes gyilkos, akit nem tartanak számon a szülőhazájukban nemzeti hősként azért, mert az országgal konfliktusban álló másik ország állampolgárát kivégezte.

Na, látja, épp emiatt lett volna fontos az, hogy az azeriek írásban garantálják azt, hogy Szafarov letölti a büntetését. Ha van írásos garanciánk, az tompította volna az örmény és a nemzetközi reakciókat, leszűkítette volna a magyar fél szerepét illető találgatások, és magyarázatok terét és lerövidítette volna az ügy bennünket érintő időtartamát, hiszen nem lenne kérdéses az, hogy miért és hogyan döntött Magyarország úgy, ahogy.

Ezeket a magyarázatokat és reakciókat be lehet állítani úgy, mint a nagyhatalmú, a világban mindenütt jelenlévő örmény lobbi munkájának eredményét. Az Önök tanulmánya azt bizonyítja, hogy ez csak egy ok a sok közül, amivel számolnia kellett volna a döntéshozóknak.

Az örmény-azeri konfliktusban a magyar döntés katalizátor szerepet töltött be. Az ilyen jellegű ügyeket úgy szokás elintézni, hogy az átadó ország megköveteli, hogy az átadott elítélt otthon is letöltse a büntetését, azt a fogadó fél megígéri és az átadó nem nagyon törődik azzal, hogy a fogvatartás helyszíne egy ötcsillagos szálloda, ahonnan hazajárhat, elég, hogy nem csinálnak körülötte politikai és médiafelhajtást és majd hónapok vagy évek múltán, mikor senki sem figyel, egészségügyi okok miatt szabadon engedik. Ez esetben azonban tudható volt, hogy Szafarov ügye nemzeti ügy Azerbajdzsánban, számítani lehetett tehát arra, hogy  minden pontosan ellentétesen történik majd, mint azt az előbb említett szokásos forgatókönyv előírta volna. Figyelembe kellett volna venni azt, hogy ezt az embert – egyébként megsértve az Európai Emberi Jogok Egyezményét – a kezdettől nemzeti hősnek tekintik a hazájában, hogy 2006-ban az Év embere lett, hogy személye és ügye muníció az azeri politika számára a Karabah kérdésében vívott örményellenes verbális háborúban, hogy szimbolikusan kiválóan beilleszthető ebbe az azeri politikába a karabahi származású katonatiszt, akinek a családját örmények gyilkolták meg és aki ezért örmény katonát ölt. Szafarovot Azerbajdzsánban egyszerűen nem lehet titokban bújtatgatni.

Az azeriek számára tehát szimbolikus politikai jelentőségű volt az ügy. Az örmények számára is, csak épp ellentétesen?

Nem, én az örmény reakciókban inkább a félelmet éreztem ki amiatt, hogy megváltoztak az örmény-azeri erőviszonyok a térségben. Mindkét félnek óriási a veszteséglistája, százezreknek kellett menekülniük az örményellenes pogromok miatt és százezreknek kellett menekülnie az örmények elől azeri oldalon is a karabahi háború miatt. De maga a háború óriási katonai és nemzeti siker az örmények számára, amelyben nem csak 4000 négyzetkilométernyi hegyi-karabahi területet foglaltak el, hanem majd kétszer ekkora olyan azeri területet is, ami nem tartozott a korábbi Hegyi-Karabahi Autonóm Területhez. Épp emiatt a másik oldalon ez az azeri állami szuverenitás és területi integritás állandó sérelme. Ne feledjük azt sem, hogy Karabah ugyanolyan jelentőséggel bír az azeri és az örmény nemzeti tudatban, mint amit Koszovó jelent a szerbek és az albánok számára. A nemzeti kultúra bölcsője, a függetlenség szimbóluma, kiszakíthatatlan része a nemzeti legendáriumoknak. Az 1994-ben megvert és megalázott Azerbajdzsán viszont a háború óta egyre fontosabb kulcsországává vált a térségnek. Erre predesztinálják a természeti kincsei, az olaj és a gáz, emiatt válhatott az egyik kiindulópontjává azoknak a terveknek, amelynek révén az Európai Unió enyhíteni, diverzifikálni akarja az Oroszországtól való energetikai függését. De nem csak energetikai-stratégiai okai vannak annak, hogy Azerbajdzsán jelentősége megnőtt, hanem az is, hogy fontos szereplőjévé tudott válni a térségben érdekeltséggel rendelkező regionális hatalmak játszmájának. Ezek közül az egyik Oroszország, amely a grúz háborúval megmutatta, hogy nem nagyon hajlandó másként tekinteni a Kaukázusra, mint „közel-külföldre” és nem is nagyon szereti, ha ott túl sok a mozgolódás. Mivel Azerbajdzsán azon nagyhatalmak partnere, amelyek csökkentenék a térségben az orosz befolyást, természetes Moszkva szorosabb kapcsolata az örményekkel, de ugyanakkor az azeri és az orosz hatalmi berendezkedés hasonlósága miatt nem távolodott el túlságosan Azerbajdzsántól sem. Érdekelt a térségben Törökország, amely az kulturális közelség okán is sikeresen mélyítette el a gazdasági és a katonai együttműködést Azerbajdzsánnal és Irán is, amely nagyon ambivalens viszonyban áll a térség országaival, és amelyre a nahicseváni exklávé megközelítése miatt rá van utalva Azerbajdzsán. De az örmény-azeri konfliktusban a leglátványosabb változás a katonai erőviszonyok tekintetében figyelhető meg. Azerbajdzsán gazdag ország lett és látványosan növeli és modernizálja a haderejét. Ma már az azeri katonai költségvetés önmagában akkora, mint a teljes örmény állami költségvetés.

Mégis azt írják, hogy kevés az esélye annak, hogy ismét fegyveres konfliktussá váljon a két ország szembenállása.

Igen, mert az anyagi erőforrások különbözőségét egyelőre még kompenzálja az örmény haderő magasabb színvonala, mint technikai, mind kiképzés tekintetében, kedvezőbb földrajzi és harcászati pozíciói. Épp emiatt a helyzetet úgy jellemezhetjük, hogy bár láthatóan változnak az erőviszonyok, de sem az érintett felek, sem pedig a térségben érdekelt nagyhatalmak nem tudhatják, hogy mi lenne a következménye egy háborús konfliktusnak. A térségben érdekelt nagyhatalmak épp ezért érdekeltek a status quo fenntartásában, mert egy kiszámíthatatlan kimenetelű háborúban akár el is veszthetik az eddigi helyzetben élvezet előnyeiket. Tulajdonképpen az azerieken kívül, akik persze szeretnék kihasználni azt, hogy az erőviszonyok a számukra kedvezően változtak meg, mindenki abban érdekelt, hogy ne történjék semmi olyasmi, ami a háborúhoz vezető feszültséget fokozná. Márpedig a Safarov-ügy ilyen történet.

Igen, de ha az erőviszonyok tartósan megváltoznak, a status quo csak ideiglenesen megoldás…

Nyilvánvaló. Ha a vitatott területek ügyében nem születik politikai megoldás, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen a fegyveres konfliktus. De fontos látnunk, hogy a status quo-t nem kizárólag háborúval lehet megváltoztatni. Amikor a Safarov-ügy kirobbant, az egyik örmény ellenzéki párt azonnal parlamenti határozati javaslatot nyújtott be a szakadár karabahi örmény köztársaság elismerésére vonatkozóan, azt a forgatókönyvet villantva fel, ahogyan Abháziát és Dél-Oszétiát ismerte el korábban Oroszország. Ez is nyilvánvalóan a status quo felrúgása lenne, hiszen eddig Örményország, bár a katonái ott állomásoznak, pontosan azért nem ismerte el a karabahi szakadár örmény köztársaságot, hogy ezzel is demonstrálja, mennyire érdekelt a kérdés tárgyalásos megoldásában. A Safarov-ügy tehát katalizátorként az eddigi status quo mögötti csendesen erősödő fesztültséget alakította át a két fél közötti verbális háborúvá.

Hozzá kell tennem, hogy az azeriek azért tűnnek minden politikailag semleges siker éhezőinek, lásd ENSZ BT nem állandó tagság vagy az Eurovíziós Dalfesztivál, mert Azerbajdzsán és a Nyugat viszonya is több, mint ambivalens. Egyrészt ez egy, fogalmazzunk visszafogottan, autoriter rendszer, ugyanakkor adottságai miatt olyan ország, amellyel mindenki üzletelni akar. Ezért nem értem azokat a kritikákat, amelyek azt teszik szóvá, hogy miért kell nekünk egy ilyen diktátorral boltolnunk egyáltalán. De hát az egész világ boltol velük! Nyilván, meg kell találni az arany középutat a külpolitika által képviselt általános értékrendszer megjelenítése és a gazdasági érdekek érvényesítése között és ez a nyugati demokráciáknak sem egyszerű feladat. Ez megint csak óvatosságra kellett volna intse a döntéshozókat: az írásos garanciák megkövetelése és kikényszerítése eloszlatta volna azokat a nyilvános kételyeket, melyek azzal kapcsolatban fogalmazódnak meg, hogy a magyar külpolitika milyen értékrendet próbál érvényesíteni a kapcsolataiban. Hogy fel se merülhessen, hogy amikor leülünk tárgyalni a magyar-azeri gazdasági vegyesbizottságban és megállapodunk, az akkor az ellentételezése lenne valaminek.

De ha van ilyen dokumentum, akkor is felmerülnek ezek a szempontok…

Sokkal nehezebben, mert az írásos garancia megléte az azeriakat is visszafogta volna, akkor ilyen leplezetlenül nem tehették volna politikai kampánnyá Szafarov hazatértét. Vagy ha mégis megtették volna, az egyértelműen és kizárólag Bakut terhelte volna.

Ügyelnünk kellett volna a látszatra, függetlenül attól, hogy a döntés erkölcsileg, politikailag helyes-e vagy sem?

Nem, ennél többről van szó. Én és munkatársaim közalkalmazottként a mindenkori kormányt szolgáljuk, tehát hétköznapi értelemben nem szívesen moralizálunk. Ha születik egy politikai döntés, hogy Szafarovot kiadjuk, mert az bármilyen távon hasznos az országnak, akkor én nem azt vizsgálom, hogy Szafarov átadása erkölcsileg tetszik-e nekem vagy sem, hanem azt, hogy hogyan oldható ez meg úgy, hogy Magyarországot a lehető legkisebb járulékos kár, hátrány érje. Nem egy erkölcsi kérdés ideologizálásáról, hanem egy erkölcsileg semleges politikai döntés lehető legjobb kivitelezéséről beszélek. A helyzet ugyanis az, hogy gyilkosokat kiadhatunk – ki is adunk, mint említettem –, sőt ezek bizonyos okok miatt akár kegyelmet is kaphatnak az 1983-as, az elítélt személyek átszállításáról szóló strasbourgi egyezmény 12. cikke alapján. Ami elfogadhatatlan – mind erkölcsileg, mind nemzetközi jogilag – az az, hogy a gyilkosokat hősként kezeljük. Egy ilyen döntésnél tehát azt kell határozottan és bizonyíthatóan demonstrálnunk, hogy nem fogadjuk el, hogy az azeriek Ramil Szafarovot hősnek tekintsék.

Jó, én is nézőpontot váltok. Magyarországon az, hogy ez a kiadatás egy nagyobb pénzügyi segítség ellentételezése lehet, nyilván morálisan súlyosabb megítélést tett lehetővé, de Ön szerint reális az a feltételezés a tényleges magyar-azeri kapcsolatok alapján, hogy itt tényleg 3 milliárd eurós kötvényvásárlás volt a tét?

A válság miatt kicsit olyanok vagyunk, mint Dagobert bácsi, akinek minden pillanatban dollárok lebegnek a szemei előtt, de szerintem a keleti nyitásban még messze nem tartunk abban a fázisban, hogy konkrét pénzügyi segítség egyáltalán szóba kerülhetett volna. Nincs rá bizonyítékom, de sokkal reálisabbnak tartom azt a magyarázatot, hogy az átadást, egy általános, a konkrét tárgyalásokat megelőző bizalomépítő lépésnek szánták a döntéshozók.

Milyen hatása lehet majd ennek az ügynek Magyarország megítélésére?

Én nem dramatizálnám túl ezt a helyzetet. Nyilván mindez nem múlik el nyomtalanul, s arra is számíthatunk, hogy az örmény fél – főleg a diaszpóra segítségével – igyekszik majd napirenden tartani a kérdést. Az azonban fontos jel, hogy az oroszok viszonylag későn és csak egy langyos nyilatkozatban reagáltak, hogy az Európai Unió és az Európai Parlament elfogadta a magyar kormány álláspontját, s hogy a németek is úgy fogalmaztak, hogy Magyarország jóhiszeműen járt el. Ezek szerintem jó hírek, s azt jelzik, hogy a térségben érdekelt főszereplők is szeretnék gyorsan nyugvóponton tudni az ügyet. Nekünk is erre kellene törekednünk és e tekintetben fontos, hogy se a magyar belpolitika, se a média ne dimenzionálja túl a hatásokat. Itt az országunkról van szó és biztonságpolitikai kérdésekben az ország érdeke az, hogy ha lehet, minél hamarabb konszenzusra jussunk.

(Fotók: Csoszó Gabriella)