Vajon a görög válság az eurozóna válságát jelzi, vagy az európai integráció alapjául szolgáló érdek-és értékközösség felbomlását is? Az uniós válságkezelés lehetséges módjáról és következményeiről valamint a magyar kormány ennek kapcsán sokak szerint megnövekedett mozgásteréről kérdezte Pikó András BALÁZS PÉTER volt külügyminisztert. 

Ön hogy látja, a jelenlegi görög helyzet az eurozóna válságát jelzi vagy az európai integráció jelenlegi formájáét? Pusztán gazdasági eredetű működési zavarról van szó, vagy arról is, hogy megszűnni látszik az az érdek- és értékközösség, amely az Uniót eddig összetartotta?

A görög válságról annyi értelmezési héjat lehet lehántani, mint egy hagymáról. Magja nyilvánvalóan a görög gazdaság és azon belül a költségvetés válsága. Ám a helyzet a görög politikai élet válságát is mutatja, nem tudnak stabil kormányt alakítani. Természetesen ez az euro övezet válsága is, mert nem képes beállítani a sorba az egyik renitens tagját. És igen, ez az Európai Unió válsága is, mert megkérdőjeleződött a közös értékrend, az egymás iránti szolidaritás és a kötelezettségek pontos betartását előíró szabályok fontossága. Ezért is ennyire izgalmas a helyzet, hiszen ha nem lenne ennyi rétege a konfliktusnak, egy tízmilliós ország aligha tudna ekkora gondot okozni egy félmilliárdos közösségnek. Görögország ezért válhatott egyfajta próbakővé, az európai konfliktuskezelés tesztországává.

Szerintem a jelentőségénél kevesebbet foglalkozunk az értékközösség felbomlásával, eróziójával, pedig ha az európai társadalmak többségében megszűnik a hit ebben, akkor félek, az ilyen konfliktusok közepette nem lesz annyi érdek, ami egyben tarthatná az európai közösséget.

Kétség nem fér hozzá, hogy Európa, nem csak az Unió, hanem a földrész mind az ötven állama egy érdekközösséget alkot. Ennek próbája az, hogy az egyes országoknak a problémák kezelésére külön-külön alkalmazott megoldásai soha nem olyan jók, mint amit közösen találnak ki és együttesen alkalmaznak. Az új értékközösség azonban már a Közös Piac első bővülésekor meghasadt. Az európai integrációt eredetileg francia ihletésre a mediterrán, katolikus, bor- és gabonatermelő hagyományokra építették. Ezt tükrözik az Unió szertartásos eseményei, a tekintély erős tisztelete, a terjengős joganyag, a dús intézményhálózat. Ehhez kapcsolódtak az első bővüléskor a protestáns északi országok hagyományai, a puritanizmus, az egyenes és őszinte beszéd, a társadalmi egyenlőség más felfogása. Amikor biztosként ott dolgoztam, nap, mint nap tapasztaltam ezt a duális értékrendet. A legszemléletesebb példát a mindennapi kommunikáció adja: egy finn munkatársnak nem szabad egy-két mondatos utasításnál többet mondani, mert úgy érzi, hogy vesztegetjük az idejét, míg egy olasszal esetleg kávézni is kell, személyesen érdeklődni a hogylétéről, mielőtt a feladatra térnénk, mert különben azt hiszi, nem szeretjük, vagy nem tartjuk elég fontosnak őt. Ehhez hoztuk mi, volt szocialista országok a hagyományos bizánci, vagy később „elbizánciasodott” kulturális és társadalmi hagyományt, amelynek nem természetes alkotóeleme az őszinteség, a nyíltság, a puritanizmus, de a formális jog és a szabályok tisztelete sem. A görög mentalitás is a bizáncias övezethez tartozik. Nagy kérdés, hogy hosszú távon egyben lehet-e tartani a borivók és sörivók klubját a vodkát és más égetett szeszeket kedvelők hozzájuk csatlakozott társaságával.

A mostani válság okaira van olyan magyarázat is, amely határozottan egy eredendő érdekkonfiktusra utal. Magyarországon talán Róna Péter fogalmazza meg a leghatározottabban, hogy az európai integráció gazdaságilag a periféria strukturális versenyhátrányát csak felerősítette, ezen országok hatékony válságkezelését viszont akadályozza a közös gazdasági szabályrendszer, amely elvette például a görögöktől azokat a gazdaságpolitikai eszközöket pl. a leértékelést vagy a védővámokat, amelyekkel kezelhették volna a bajaikat. Az eurozóna központi országai, leginkább a németek, az integráció ilyetén megvalósulásán gazdaságilag nyertek csak, míg a peremországok buktak. Márpedig ha ez így van, akkor a vesztes pozícióból nagyon nehéz érvelni a közös európai értékrend mellett, mert az nem tűnik másnak, mint gazdasági egyenlőtlenségek fedőideológiájának.

A felzárkózás esélyeit vizsgáló gazdaságelméleti iskolák egyike valóban úgy érvel, ahogyan Róna professzor, de megvan a hasonlóan markáns ellenpárja is, amely hisz az európai perifériának a jelenlegi integráció keretein belüli felzárkóztatásának esélyében. Az első azt állítja, hogy a közös európai térségben és szabályrendszerben az erősek még erősebbek, a gyengék még gyengébbek lesznek, hisz minden az erősek érdekei szerint van kialakítva, míg a másik iskola hasonlóan meggyőző érveket tud felsorakoztatni arra, hogy a közösen meghozott szabályok és az uniós források elosztása, valamint az erősek húzása, ösztönzése révén csökken a periféria elmaradottsága. Ez utóbbinak is nap, mint nap tapasztaljuk a látható jeleit, mivel a magyar hétköznapokban is színvonalas termékek és szolgáltatások jelentek meg. Ha körbenézünk a városainkban, olyan képet látunk, amely ifjúkorunk ausztriai emlékeit idézi inkább, mint az egykori keleti blokk KGST-valóságát.

Úgy érzem, Ön szerint több szól a második iskola mellett, mint az uniós integrációval kapcsolatos szkeptikus álláspont mellett.

Mindkét véleményben sok racionális, megfontolandó elem van. Az Unió mélyvíz, nem mindegy, ki milyen erőnléttel ugrik bele és utána mennyire akar küzdeni a relatív előnyökért az Unió fórumain. Az sem mindegy, hogy mennyire akarja és képes felkészíteni egy ország kormánya a vállalatait, a cégeit és a polgárait erre a versenyre. Látunk erre jó és rossz példákat egyaránt. A korábbi tagok közül a dánok, a svédek, vagy jó ideig az írek mintaszerűen álltak be a szélirányba és nyertek is a csatlakozáson, de ugyanez érvényes az osztrákokra. És láthatjuk, a velünk együtt csatlakozott országok között is vannak, amelyek nálunk jóval sikeresebben alkalmazkodtak az európai viszonyokhoz. Azzal mostanában szembesült csak az európai közösség, hogy a gazdaságilag legalább három különféle fejlettségi szinten lévő tagországokra nem lehet egységes válságkezelést és szabályokat alkalmazni. A német spórolás adaptálása önmagában nem oldja meg a görög válságot.

Fotó: Csoszó Gabriella

Most már azért sem, mert egyre nyilvánvalóbbak a társadalmi és politikai korlátok. A görögöknek is elegük van a megszorításokból, miközben a német adófizetőknek is elegük lehet abból, hogy az ő adójukat mindenféle érdemi eredmény nélkül öntik bele a görög válságkezelésbe.

Görögországban az is gond, hogy nem alakul ki egy belső konszenzus a válságkezelés terheinek elosztásáról. A szegények azt mondják, fizessenek a gazdagok, míg a tehetősebbek politikai képviselői amellett érvelnek, hogy egyenletesen kell a terheket elosztani. Ez a megoldatlan vita kedvez a politikai szélsőségeknek, mindenféle unióellenes élű magyarázatnak és nem erősíti a közismerten gyenge görög adómorált sem. Ami a donor oldalt illeti, az a helyzet, hogy Németország az eurozóna fennállása óta mindig csak adott, jóval többet, mint amit kapott.

Viszont a gazdasága nyert ezen…

A német cégek és a német gazdaság bizonyosan nyertek, de most a társadalmi korlátokról beszélünk. Az uniós költségvetésbe a német adófizető polgár jóval többet tesz be, mint amennyit onnan kedvezményezettként visszakap! Neki tartozik magyarázattal a német szövetségi kormány és a tizenhat tartományi kormány, mert nekik kell elfogadtatni az adófizető- és egyben választópolgárokkal azt, hogy te fizetsz az Uniónak, viszont cserébe az Audi, a Mercedes vagy a német üzletláncok nyernek, amelyek persze munkahelyeket tartanak fenn, exportálnak és adót is fizetnek.

A német adófizető polgár, aki tudja, hogy ő személyesen többet ad, mint kap, azt várja, hogy a megsegített görög is becsülje meg magát, húzza össze a nadrágszíjat, miközben a megsegített görög, aki már a sokadik megszorítást éli meg, dühösen az utcán tüntet az Unió és Merkel ellen. Mindenki a saját értékrendje és a saját érdekei mentén látja a válságot és annak okait, meg a kezelését is és épp ezért vethető fel szerintem az első kérdés: van-e még érték- és érdekközösség egyáltalán?

Ebben sokkal inkább az európai jóléti modell válsága tükröződik. Ehhez a modellhez alkalmazkodott a politika, melynek alapszabálya: ígérj, ígérj, ígérj! A görög politika is ebbe a csapdába esett, de ugyanebben vergődtünk és vergődünk mi, magyarok is. A németek túl vannak ezen, az ő válságkezelési technikájuk a takarékosság és azt tartják, ha valaki külső segítséget igényel a bajai megoldásához, az szintén vállaljon áldozatokat és spóroljon, mint ők. Ez a recept viszont nem alkalmazható azokban a forrásigényes gazdaságokban, mint például a magyar, a görög, vagy a spanyol, ahol már a talpon maradásnak is nagy a tőkeigénye. Ez valódi ellentmondás és nem véletlen, hogy ezt a dilemmát szólaltatta meg hangsúlyosan a francia elnökválasztási kampány is.

A német adófizető nem tud másként gondolkodni minderről, mint ahogy a saját kultúrája, mentalitása és hagyományai meghatározzák. Mi lehet az az ajánlat számára, ami elég vonzó vagy racionális ahhoz, hogy egy másfajta megoldást elfogadjon.

El kell fogadni a németek azon feltételét, hogy lyukas hordóba nem akarnak több bort önteni. A külső támogatásra szoruló költségvetés sehol sem ereszthet, mert abba a német adófizetők pénzét már nem töltik bele. Ragaszkodni fognak a fenntartható egyensúlyt garantáló programokhoz, ez lenne a mi esetünkben a konvergencia program. Ha látják a programok végrehajtásának garanciáit, akkor nem lesznek türelmetlenek, akkor nem fognak vállalhatatlan határidőket szabni. De ehhez szilárd politikai elköteleződés is kell, nem csak a görögöknél, de például nálunk is.

A görögök felé szerintem ez a türelem már elfogyott…. 

Valóban úgy tűnhet, de stratégiaváltás is megfigyelhető. Ebben a helyzetben az Unió, amely eddig szorgalmasan ismételgette a német takarékossági szempontokat, most francia hatásra is jobban figyel majd arra, hogy a gyengébb tagországainak lesz-e forrása a gazdaságok dinamizálására. Az Uniónak magának is vannak ilyen forrásai és tartalékai, csak az a kérdés, hogy a tagállamok egyetértését meg lehet-e szerezni az ilyen célú forrásátcsoportosításhoz. Folynak az Unió 2014-től érvényes költségvetési időszakát meghatározó egyeztetések, és várhatóan ez lesz az egyik legfontosabb szempont a további vitákban. A kérdés megfogalmazható akként is, hogy a tagországok kis egyéni projektjeiből, széttartó alkujaiból összeálló mozaik lesz a következő ciklus európai fejlesztéspolitikája, vagy nagy, konszenzusos, összeurópai projektek mentén képzeljük el azt. Én igen határozottan az utóbbit támogatnám, mert az előnyök tagállami visszaosztása sokkal többet ér, mint az uniós pénzek szétaprózása.

Fotó: Csoszó Gabriella

Mindez azt jelentené, hogy módosulna ugyan, de maradna az egységes európai válságkezelés, és a közös európai szabályrendszer, hiszen ez egyben garanciális elem is. De ez ellen hat az, hogy a periféria válságkezeléséhez épp az összeurópai szabályokon kellene lazítani, kivételeket alkalmazni….

A magyar kormány láthatóan erre haladna, de ezt én nem tartom jó iránynak. Nem lehet összetéveszteni a banki hiteligénylést a bankjegy automatából való pénzfelvétellel. Az IMF nem a mi házi bankunk, hogy feltétel nélkül folyósítsa az olcsó kölcsönt. Lehet hitelt szerezni a nyílt piacon kötvénykibocsátással, de a szabadságnak óriási felára van. Ha egy ország olcsó hitellel akarja az elkövetett gazdaságpolitikai hibáit kijavítani, mint például a mi kormányunk az elmúlt két év után, akkor a kölcsönt nyújtó feltételeit akceptálni illik, például a gazdaságpolitika reálisabbá tételével, az adórendszer változtatásával és valódi munkahelyteremtéssel.

Nem biztos, hogy minden tekintetben áll a banki hasonlata és pont ugyanerre játszik a görög szélsőbal is. A bank, tehát az Unió is foglya a helyzetnek, nem engedhetik el a kezünket, mert akkor ők is bedőlnek….

Naivitás lenne azt hinni, hogy a tárgyalások során az effajta fenyegetésnek nincs funkciója. A zsarolás pedig a fenyegetés kiélezett formája és sokan élnek vele: „Ha nem kapjuk meg a pénzt, közösen megyünk csődbe. Ha nem lesztek jóindulatúak, jön a szélsőjobb, velük akartok inkább tárgyalni?” Ám a fenyegetés csak akkor hatásos eszköz, ha hihető. Ez eredményezi azt, hogy a jól alkalmazott, vagyis hiteles fenyegetést sosem kell beváltani. Ezek a fenyegetések azonban kevés hitelességgel bírnak.

A válság pszichés láncreakcióként való terjedése az uniós vezetők szerint is komoly veszély. Ön nem így látja?

Nyilvánvaló, hogy ha megindulna az eurozóna válságos felbomlása egy görög kiszállással, az magával ránthatna más gazdaságokat és országokat is. Az euró zónában Spanyolország és az olaszok, azon kívül pedig mi, magyarok lehetünk a leginkább kitéve ennek. Ám a G8-ak legutóbbi találkozójának egyértelmű volt az üzenete: Görögország maradjon belül az eurozónán. Ha erre a görögök nem lesznek képesek, mert nem tudnak egy stabil, eurokonform kormányt felállítani meggyőző többséggel, akkor sem kell visszatérniük a drachmához, maradhatnak sajátos, korlátozott jogokkal rendelkező, de eurót használó ország. A fizetőeszköz cseréje önmagában megroppantaná Görögországot, az argentin típusú válságkezelés pedig meggyőződésem szerint nem alkalmazható a görögökre. Egyszóval: nincs érdek, ami a görögöket az eurozónán kívülre vinné.

Közkeletű vélekedés szerint a görög válság „elviszi a show-t” Magyarország elől, már nem mi vagyunk a fekete bárányok, sőt, a görögök miatt nem csak hogy kevesebb figyelem irányul a magyar politikára, hanem hogy elkerüljék a többfrontos küzdelmet, az uniós vezetők engedékenyebbek lehetnek a magyar kormánnyal. Sokan ezzel magyarázzák a médiatörvény sajátos és csak részleges módosítását, a választási szabályokat érintő extrém kormányfői ötleteket vagy a szomszédos országokkal kapcsolatos élesebb konfliktusokat is. 

Érdekes, és ránk jellemző hiba, amikor a tárgyalópartner gondolkodását a saját szempontjaink szerint, a saját tükörképünkként képzeljük el. Aki tárgyalt már az EU-val, az pontosan tudja, hogy ez a rettenetesen összetett intézményrendszer képtelen felejteni. Az Unió nem tud másképpen működni: nagyon pontosan adminisztrál, lelkiismeretesen nyilvántart és következetesen halad előre azon a pályán, amelyet a tagállamok határoznak meg, és amelyek felé elszámolással tartozik. Ezért alapvető működési elve a vaskövetkezetesség. Nincs olyan, hogy „nem néznek oda”, vagyis szemet hunynak, mint a volt KGST-ben. Ha teljesítjük az IMF hiteltárgyalások megindításához szükséges minimális feltételeket, még nem jelenti azt, hogy az Unióval fennálló számos más vitás kérdést ad acta teszik. Egyes konfliktusok csupán máshová kerülnek, van, ami az Európai Bíróságon folytatódik, és van, ami a Bizottságnál, az Európai Parlamenti figyelme által kísérve halad tovább, bevonva az ET-t vagy szakértő testületeit is. Kétségtelen, hogy a magyar kormány a miniszterelnök április végi, brüsszeli látogatásán tett ígéretekkel időt nyert, de ennek ára van. Bizonyos kérdések megoldása egy későbbi szakaszban sokkal nehezebb lesz. A magyar külpolitika most szükségszerűen defenzív, a belpolitika szennyesét próbálja tisztára mosni. Az a tény, hogy - nagyon helyesen - kelet felé is nyitunk, nem feledteti azt, hogy a szakmailag silány magyarországi törvénygyár ezer ponton akad bele a nemzetközi jogrendbe. Ezért a legnagyobb konfliktusaink a saját szűkebb közösségünkön belül, az EU-ban vagy a NATO-ban keletkeztek. Ez a legnagyobb problémánk: a családunkon belül lehetetlenülünk el.