Új rovat indul a Haza és Haladás blogon. A Privát sarokban olyan publicisztikus hangvételű írásoknak adunk helyet, melyek terjedelme, szakmai érvekkel és tényekkel való megalapozottsága valamint hangvétele eltér a blogban eddig megjelenő szakmai elemzésekétől, ám a bennük megfogalmazott gondolatokat és véleményeket olvasóink figyelmére méltónak tartjuk. Első írásunk szerzője: Bojár Gábor.

Az elmúlt hetekben számos cikk és blogbejegyzés elemezte a kormányoldal országgyűlési választási reform-tervezetének nyilvánosságra hozott elemeit. A jelenleg hozzáférhető információk alkalmasak arra, hogy a magyar politikai rendszerre gyakorolt hatásokat megvizsgáljuk. A későbbi viták támogatása érdekében elkészítettük az új országgyűlési választási rendszer részletes, szavazóköri alapú modelljét, és ennek részeként az új egyéni választókerületi rendszer egy lehetséges kiosztását is. A modellt lefuttattuk a 2002-es, 2006-os és 2010-es általános országgyűlési választások eredményeire. Az egyéni választókerületek általunk választott kialakításával bebizonyosodott, hogy lehetséges politikai manipuláció nélkül úgy csökkenteni a parlamenti mandátumok számát, hogy az elmúlt parlamenti választási eredményekkel egyező kormánytöbbség alakuljon ki a modellben. Az is világossá vált, hogy az új rendszer valóban túlzóan kispárt-ellenes, és a korábbinál többségibb karakterű.

Az alábbiakban először röviden összefoglaljuk a modell alapjául választott választási rendszert, majd ismertetjük a modell bemeneti adatait és az ezekből fakadó szükségszerű pontatlanságokat, illetve becsült részeredményeket. Mindezek után elemezzük az eredményül kapott mandátumeloszlást, végül pedig a választási rendszer-reform hátralevő szakaszára vonatkozó tanulságokat fogalmazunk meg. (A modellt részletesen ismertető prezentáció és segédtáblázat letölthető.)

A kormányoldal (egyelőre hiányos) koncepciója

Vegyes rendszerű, kompenzációs lista nélküli, egykamarás parlamenti rendszer, amelyben változatlan marad a bejutási küszöb, könnyebbé válik az országos lista-állítás, ugyanakkor a jelöltállítási feltételek szigorodása révén nehezedik a kispártok helyzete. Áder János korábbi bejelentése világossá tette, hogy valamivel 200 fő feletti népképviseleti intézményt kíván kialakítani a kormányoldal, amelyen belül 100 körüli az egyéni mandátumok száma, és ezeken felül találhatóak az országos listás mandátumok.

A kialakított modell

Első lépésben meghatároztuk az egyéni választókerületek és az országos listás mandátumok arányát. Más mandátumszerzési móddal (határainkon túliak, itthoni nemzeti kisebbségek) nem számoltunk. A 200 fős országgyűlésen belül 110 egyéni választókerületet (EVK) és 90 országos listás mandátumot alakítottunk ki.

A rendszer demokratikusságának megőrzéséhez azt kell elkerülni, hogy az egész országra kiterjedő, azonos politikai irányba elfogult gerrymandering (a választókerületek határainak újrarajzolása politikai előnyszerzéssel) valósuljon meg, és hogy a többségi választói akarat érvényesülése elé ne emelődjenek intézményes gátak. A gerrymandering korlátozása érdekében transzparens elveket állítottunk fel az EVK-k kijelöléséhez. Természetesen más elvek is kialakíthatóak, ameddig a fenti követelmények tiszteletben tartatnak.

A 110 EVK-t a 2010 őszi választókorú népesség-adatok alapján osztottuk szét megyékre. Ha a d’Hondt mátrix alapján tettük ezt, láthatóvá vált, hogy egyes alacsonyabb népességű megyékben csak olyan kevés EVK lenne kialakítható, amelyeknek kezelhetetlenül nagy kiterjedésűek volnának (például Tolna megyének 2, Somogy megyének 3 EVK jutna). Éppen ezért eltértünk a d’Hondt féle eloszlástól, és az előbbi két megyének Budapest és Pest megye rovására átcsoportosítottunk 1-1 EVK-t. A 110 egyéni mandátum elosztása után látható volt, hogy az értelemszerű csökkenéseken túl a népességi viszonyok elmúlt 20 évben bekövetkezett alakulása is érdemben befolyásolta a mandátumok eloszlását. Budapest mandátumszáma 32-ről 19-re csökkent, Pest megyéé 16-ről csak 13-ra és például Bács-Kiskun megyéé 10-ről 6-ra.

Az egyéni választókerületek mérete a 110-es felső határ miatt a településszám és a földrajzi kiterjedés vonatkozásában az aprófalvas országrészekben nehezen korlátozható. Például a Vas megye 3. EVK (Körmend) és a Baranya megye 3. EVK (Komló) 112, illetve 124 települést foglalnak magukba, és kiterjedésük is igen nagy, hasonlóan például Nógrád megye egyéni választókerületeihez. 110 EVK és közelítőleg 8 180 000 választókorú esetén egy átlagos EVK 74 371 fős, a +15 százalékos határ 85 527-nél, a -15 százalékos pedig 63 215-nél húzódik. A modellen belül a legnagyobb és legkisebb EVK közötti választókorú lakosság-különbség 22 311 fő.

A modell szükségszerű torzításai

A modell kialakításának második lépése a bemeneti adatok meghatározása volt. Mind az új, mind pedig a régi parlamenti választási rendszerben a választópolgár két szavazattal rendelkezik. Itt szembesülni kellett a választási rendszer-modellek szükségszerű korlátaival, hiszen a választói viselkedést nagymértékben befolyásolja maga a választási rendszer, ami magában hordoz bizonyos ösztönzőket, taktikai elemeket.

Egy kétfordulós, kompenzációs listás rendszerben leadott szavazat mögötti választói döntés csak korlátozott pontossággal illeszthető egy egyfordulós, az elveszett szavazatokat (egyelőre) nem hasznosító rendszerrel. Hiszen előbbi esetén számos mandátum a két forduló közötti kampány és a politikai megállapodások hatására dől el, ráadásul a kisebb pártok szavazóinak érdekükben áll az első fordulóban szinte bizonyosan hátrányba kerülő egyéni jelöltjeik támogatása is a töredékszavazatok miatt. Ebből következően az első fordulóban leadott szavazatok csak részben modellezik önmagukban a végeredményt és a későbbi választói célt.

A másik modellezési dilemma a listás és az egyéni jelölti szavazatok jellegének eltéréséből fakad. Két évtizeden keresztül tapasztalhattuk, hogy ugyanazon EVK-n belül az egyéni jelölti szavazat egyszerre személy és pártválasztás, míg a területi lista választása nyilvánvalóan pártszavazás. Ennek eredményeképpen sokszor akár 10-40 százalékkal is eltérhetnek az ugyanazon EVK-n belül egy egyéni jelölte és pártjának listájára leadott szavazatszámok. E személyhez kapcsolódó döntés (például egy népszerű nagyvárosi polgármester esetén) nem ültethető át egy olyan modellbe, amely megnagyobbított EVK-kal számol, ahol lehet, hogy nem is oly ismert és népszerű az adott politikus.

Mindezek alapján úgy döntöttünk, hogy minden esetben csak az első fordulós területi lista szavazatokkal számolunk.

A következő megoldandó probléma az összesen több mint 11 000 szavazókörnek a korábbi választások eredményeihez való illesztése volt. Mivel 2010 őszén az önkormányzati egyéni választókerületek (sokszor sajnálatosan manipulatív) átalakítása során 2010 tavaszához képest érdemben alakult át a szavazóköri beosztás, így összesen kevesebb, mint 300 szavazókör esetében csak becsülni tudtuk a korábbi eredményeket. Ez a probléma kizárólag azon nagyobb megyei jogú városok és budapesti kerületek esetében jelentkezett, amelyekben két EVK-t kellett kijelölni, és az ezeket elválasztó határt értelemszerűen immár az új szavazóköri beosztás alapján alakítottuk ki. Azon régi szavazóköröket, amelyeket az új szavazóköri beosztás kettévág, és a két EVK határa így a régi szavazókörökön belül húzódik annak alapján osztottuk szét, hogy hol található területük nagyobb része. Az így létrejövő, a korábbi választások adataihoz immár illeszkedő besorolás segítségével végül aggregáltuk a múltbeli eredményadatokat. Az ilyen osztott településeken létrejövő eredményszámítások ezért nem tekinthetők pontos, az adott területi egységet tökéletesen jellemző modelleknek, csupán közelítő becslést adnak. E becsült állapot megbízhatósága a két politikai oldal becslésben előálló különbségével párhuzamosan növekszik, vagyis minél nagyobb távolságot becsül az ellenfelek között adott helyen egy modell, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy ez az állapot nem a pontatlan területi lehatárolás miatt állt elő. (A letölthető prezentációban lila kerettel jelöltük az ilyen EVK-kat, és ismertettük az új szavazókörök szerinti elhatárolásokat is.)

A modell eredményei

A fenti ábrán látható, hogy a 2010-es választások érintett szavazatai a modellben a jelenlegi parlamenti erőviszonyok szerinti 68,1 százalékos mandátumtöbbség helyett 79,5 százalékos mandátumtöbbséget biztosítanának a kormánypártoknak. Látható az is, hogy közép- és kispárti ellenfeleik egyenként kevesebb, mint 20-20 mandátummal kellene, hogy beérjék a 200-ból. A 2006-os választási eredményeket vizsgálva látható, hogy a modell nem tudja kezelni az MSZP és az SZDSZ második fordulós mandátumszerzéseit, ugyanakkor a relatíve szoros eredmény a modell szerint 97+6 mandátumot eredményezett volna az új rendszerben az újraválasztott kormánypártok számára. A régi választási rendszer szerinti 54,4 százalékos parlamenti kormánytöbbség 51,5 százalékra szűkülne. A 2002-es választások még szorosabb eredményeit vizsgálva a modellben egyértelművé válik, hogy az új rendszer fej-fej melletti küzdelemben a kevesebb mandátum és az eltérő logika miatt minimálisan, de ismét csökkentette volna a későbbi kormányzó pártok parlamenti többségét. (51,3% helyett 51 százalékra).

Érdekes megfigyelni, hogy a modell szerinti egyéni választókerületi elrendezésben 2002 első fordulójának eredményei alapján, ha az első fordulós egyéni jelölti szavazatokat osztjuk szét újra, akkor az MSZP-FIDESZ mandátumarány 60-50 lett volna az előbbi javára, míg ha — a modell szempontjából helyesen — a listás szavazatokat, akkor ugyanez 56-54 a jobboldali párt javára. Az eltérés az egyéni jelöltekre és a pártlistákra leadott szavazatoknak immár az új EVK-határok keretein belüli különbségéből és a FIDESZ-es listaszavazók szavazatmegosztásából fakad (például az eltérést előállító egyik országrész, Mátészalka környékének régi EVK-jában indult akkor dr. Torgyán József kisgazda politikus is). Az „igazság” tehát valahol a két megoszlás között húzódik.

Demokratikus-e?

A modell minden velejáró pontatlansága ellenére is bizonyítja, hogy világos elvek alapján lehetséges akár 110 egyéni képviselői mandátumra is olyan EVK-határokat kialakítani Magyarországon, amelyek az elmúlt három országgyűlési választás többségi választói akaratához hasonló eredményt adnak egy olyan modellben, amelynek bizonytalansági elemei is világosan beazonosíthatóak.

Nem ismert még a határainkon túl élő, állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező választópolgárok szavazati jogának intézményesítési formája; az egyéni választókerületi határok pontos kijelölése és az EVK-k rendszeren belüli száma és aránya. Nem ismert továbbá a kijelölt EVK-k mérete, kiterjedése és a korábbi választási eredmények alapján becsülhető választói viselkedése. Végezetül meg kell jegyezni, hogy kompenzációs lista nélkül is lehetséges beiktatni kompenzációs elemet még, például a mandátumot nem eredményező egyéni választókerületi szavazatoknak az országos lista szavazataihoz történő hozzáadása révén. A rendszer arányos elemének mandátumkiosztási logikája sem került meghatározásra még.

A jelenleg ismert információk alapján elkészített modell bizonyítja, hogy az új választási rendszer, változatlan elfogadás esetén, többségibb karakterisztikájú lesz. Elsősorban a kompenzációs lista hiánya, másodsorban a második forduló eltörlése aránytalanabbá teszik az országgyűlési választási rendszert, ami a kisebb parlamenti pártokat súlyosan hátrányosan érinti. Az új választási rendszer domináns kétpártrendszer felé billenti (vissza) a magyar pártrendszert, de ez csak akkortól lesz igaz, ha a FIDESZ mellé vagy az MSZP felemelkedik újra nagypárti státuszba, vagy a két kisebb párt egyike válik nagypárttá, vagy pedig ha új erő, pártszövetség lép színre — ez utóbbi esélyét a jelöltállítási feltételek szigorítása nagymértékben csökkentette. A domináns kétpártrendszert (újra) kialakító jogalkotói szándék a magyar pártrendszerre érdemi hatás gyakorolhat, ez önmagában legitim többségi döntés, és akár el is fogadható, de nem járhat együtt a választási lehetőség intézményes beszűkítésével, mivel forradalom hiányában a kontinuitás is demokratikus érdek.

Eddig az új választási rendszerről annyi már kiderült, hogy ugyan bármilyen politikai színezetű erő számára lehetővé teszi a kormányzóképes többség megszerzését, de ez a mai magyar pártrendszerben csak a jelenlegi kormánypártnak kedvez. Éppen ezért a hátralevő reform-lépések ügyében van okunk gyanakodni és óvatosnak lenni.

A határon túl élő, állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező választópolgárok szavazati jogának nem korlátozott befolyású beépítése a rendszerbe kiélezett helyzetben a kormányalakítás kérdését is eldöntheti. Ez pedig a többségi rendszer melletti egyik legfőbb érvet ásná alá: nem eredményezne stabil, a többségi akarattal egyező kormánytöbbséget.

Éppen ezért az új országgyűlési választási rendszer egészének demokratikussága szempontjából döntő jelentőségű a hátralevő reform-lépések tartalma és politikai megvitatásának módja. Az egyéni választókerületek kijelölésekor nem hajolhat maga felé a kormányzó erő keze. A jelöltállítás feltételeinek szigorításakor már eddig is feleslegesen dőltek ki tilalomfák, mostantól azonban erre már nincs lehetőség. Ha a kormányoldal egyoldalúan olyan egyéni választókerületeket alakít ki, amelyek jellemzően eltérő nagyságúak (különösen a választókorú népesség vonatkozásában), és közben minden esetben önmaguknak kedvező eredményt állítanak elő, felülírva a többségi választói akaratot, akkor nem lesz demokratikus választási rendszere Magyarországnak.

Hatékonyságot, a pazarlás megszüntetését és jobb minőségű, hatékony tájékoztatást ígért az NMHH elnöke egy nappal az után, hogy a parlament elfogadta a Fidesz médiacsomagjának első részét. Egy év alatt mindebből az valósult meg, hogy négy helyett öt cégből áll a közmédiarendszer, az alkalmazottak száma a most bejelentett létszámleépítésig emelkedett, a hírműsorok nézettsége-hallgatottsága pedig folyamatosan csökken.

Közmédia-rendszer nálunk és más nemzeteknél

A logika azt diktálná, hogy a közmédia szolgáltatásait egy társaság biztosítsa az adófizetőknek. A médiaügyekben (is) jóval fejlettebb államokban bármennyi ideig is működött külön-külön a közrádió és a köztévé, igyekeztek összevonni őket. Felismerték ugyanis, hogy a különféle platformok közti határok elmosódása feleslegessé teszi a rádió- és tévéműsorok gyártásának elkülönítését. Használjon a közösség bármely tagja mobiltelefont, tabletet, netbookot, laptopot, számítógépet, rádiót vagy tévét, a szolgáltatást analóg vagy digitális úton vegye igénybe, minden platformon technikailag és tartalmilag is színvonalas, megbízható minőségű, jelentős arányban saját gyártású terméket kap a közmédia-szolgáltatótól.

Magyarországon azonban a lényeget illetően semmi nem változott. A (sokszor ál-) társadalmi kurátorok és a pártdelegáltak csak a felelősség elhárítására jó rendszere helyébe egy nem kevésbé átláthatatlan társasági struktúra került. Az egyetlen ésszerű megoldás, az MTV, a Magyar Rádió, a Duna Televízió és az MTI összevonása helyett mindezen cégek fennmaradtak, de melléjük létrejött még egy: a bizonytalan jogállású Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a Médiatanács elnökének kizárólagos irányítása alatt végzi a műsorok gyártását. A műsorstruktúra kialakítása, a műsorkészítés, valamint a külső gyártások és a háttérszolgáltatások megrendelése világos felelősségi viszonyok nélkül történik, ami általános szervezetirányítási elvek szerint aligha tud a közpénzek hatékony, a nézők és hallgatók igényeinek megfelelő felhasználásához vezetni.

A hírszolgáltatás, a kiegyensúlyozott tájékoztatás legfeljebb óhaj, no meg pár sor a „médiaalkotmányban”. Noha még a józanabb kormánypárti szavazók is kiütést kapnak tőle, a közszolgálati média a rendszerváltás óta nem látott erőlködéssel igyekszik harsogni a kormánypropagandát – méghozzá szemben minden eddigi szokással „békeidőben”, azaz nem választási kampányban. Érdemes idézni a köztévé-híradók beszámolóját az államadósság csökkentését célzó alap megnyitásáról, ami az idősebb honpolgárokban joggal idézheti fel a békekölcsön jegyzésére biztató egykori filmhíradókat.  Az ilyen és hasonló tudósítások tömkelege persze hosszabb távon a nézők kedvét szegi, legalábbis erre engednek következtetni a nagyobbik köztelevízió Híradójának nézettségi adatai. Az integrált hír- és információszolgáltatás szükségessége egyébként vitán felül áll, bár ha ennek irányítása nem szakavatott kezekbe kerül, épp a tisztességes tájékoztatás kerül veszélybe – amint azt a pillanatnyi helyzet is jól mutatja.

Tényleg változtatni

Az alapkérdés, a huszonkét esztendeje eldöntetlen alapkérdés az, hogy milyen tartalmakat és kinek kínáljon a közmédia? Mindenkinek, mindent: ez ma már lehetetlen, felesleges, pazarló és egyben felelőtlen vállalkozás, egyben a tematikus csatornák idején idejétmúlt gondolat lenne. Ugyancsak vitathatatlan tény, hogy egy majdnem tízmilliós országnak sok – és bátran bevallható: a jelenlegi gazdasági körülmények között nem is fenntartható – négy köztévé és hét rádiócsatorna, pláne nem három és fél ezer alkalmazottal, plusz a beszállított, külső gyártású produkciókban dolgozó még további legalább ezer vállalkozóval.

Változtatni biztosan kell. A változás, a változtatás módszere persze szakmailag hozzáértő kezekben kicsit máshogy festett volna. Azt sem lehet mondani, hogy ma Magyarországon eleve reménytelen megújítani a közszolgálati médiát. Such György rádióelnöki tevékenysége bizonyítja, hogy lehet minőségi, de mégis hallgatott vagy legalábbis kellő társadalmi hatással járó médiaszolgáltatást csinálni. A Kossuth - a hagyományos értékeit megőrizve, de a mai kor követelményeihez is igazodva - megmaradt a vezető közéleti rádiós hírforrásnak, az MR2 pedig szinte már legendásan a 35 alattiak generációinak tudatát formáló, a magyar kultúrát jelentősen gazdagító és népszerűsítő szerepet töltött be. Mindezt pedig úgy sikerült végrehajtani, hogy a Rádió gazdálkodása átlátható és takarékos maradt, sőt, nyereségre tett szert.

Nagyjából ezen az úton kellett volna haladnia a teljes közmédia átalakításának. Ennek során persze elsőként a közmédia célját és 2011-12-ben elvárható feladatait kellett volna meghatározni. Ezt követően dönteni lett volna szükséges a televízió- és rádiócsatornák számáról és jellegéről. Harmadik menetben jöhetett volna a (megmaradó) csatornák műsorstruktúrájának kialakítása. Ekkor lehetett volna meghatározni azt, hogy mely műsorok előállítására nem képes a közmédia belső gyártásban, és azokat szigorúan a közbeszerzés szabályai szerint megrendelhette volna a beszállítóitól. A csatornák számából és azok műsorstruktúráiból pontosan ki kellett volna derülnie, hogy hány stúdióra, kamerára és egyéb technikai felszerelésre lesz szükség a jövőben. Éppen ezért csak az után következhetett volna, negyedik lépésben, a műsorok előállításához szükséges alkalmazottak számának véglegesítése. A folyamat végén – mindenesetre megalapozottan, nem mellőzve a szakmai rátermettség vizsgálatát – lehetett volna csak dönteni a műsorkészítők létszámracionalizálásáról, kevésbé finoman szólva: a kirúgásokról. Nem ördögtől való a közmédiában a leépítés: már eleve, négy külön működő gazdasági társaság mellett is bőven lehetett volna elküldeni munkatársakat. Az azonban, ahogyan mindez megtörtént, csak azt erősíti, hogy a jobboldali klientúra igen-igen csekély szakmai tudással és tisztességgel rendelkező médiamunkásainak elhelyezése érdekében küldték el azokat a fiatal szakembereket is, akikre pedig szakmailag épülhetett volna a megújuló közszolgálati média.

Megtakarítási potenciál egyébként bőven van a közmédia rendszerében, főleg, ha a back-office egységesítése, valamint a közmédia által megrendelt szolgáltatások racionalizálása terén érdemi lépések történnének. Bizonyosan tető alá lehetett, sőt kellett volna hozni egy ésszerű és sokkal kevesebb költséggel járó műsorterjesztési szerződést az Antenna Hungáriával és a kábelszolgáltatókkal. A Magyar Televíziót és a Duna Televíziót pedig legfeljebb fél év alatt egy helyre kellett volna költöztetni, még ha a Magyar Rádiót műszaki-technikai okokból egyelőre mindenképp jelenlegi székhelyén kell hagyni. Az adminisztrációt (és ahhoz kapcsolódva az IT-rendszereket) két hónap alatt lehetett volna egységesíteni.

Ha mindez megtörtént volna – és nagyjából így történt volna meg –, akkor a közmédia 2011-ben reménykedve vághatna neki az őszi szezonnak. Reménykedve abban, hogy növelni tudja nézettségét-hallgatottságát. Most azonban csak abban bízhat, hogy akik még figyelik vergődését, nem találják meg a távirányítót.

Előző bejegyzésünk óta az eurózóna válsága tovább eszkalálódott azáltal, hogy Olaszország és Spanyolország is nagy nyomás alá került a pénzpiacok oldaláról, a gyenge pénzügyi helyzetű valutauniós tagállamok államadósság-törlesztési kockázatának biztosítási tranzakciói pedig rekordot döntöttek. Annak ellenére, hogy mind Olaszország, mind Spanyolország jobb gazdasági fundamentumokkal rendelkezik, mint a válság által leginkább sújtott periféria euró-zóna tagállamok – Görögország, Portugália, Írország – a fertőzés tovaterjedése megállíthatatlannak tűnt/tűnik. A múlt héten az olasz államkötvények némethez viszonyított különbsége elérte a történelmi csúcsot (60 bázis pont). A kormány és a parlament rendkívül gyorsan reagált, és már pénteken elfogadtak egy 47 milliárd eurós megszorító csomagot, ami azt jelenti, hogy egy már korábban meghozott megszorító csomaggal együtt Olaszország 2014-ig összesen 79 milliárd euróval vágja meg költségvetési kiadásait és hozza egyensúlyba a költségvetést. Hétfőre a piacok egy árnyalatnyit megnyugodtak, miután pénteken az Európai Bankhatóság (EBA) által pénteken nyilvánosságra hozott banki stresszteszt eredmények – annak ellenére, hogy alaposságát sokan megkérdőjelezik – jobbak lettek az előzetesen vártnál.

E hét csütörtökön rendkívüli uniós válságcsúcs lesz: döntés születhet a Görögországnak nyújtandó második mentőcsomagról és a magánbefektetők esetleges bevonásáról az adósságrendezésbe. A talán legérdekesebb hír, ami az előkészületekről kiszivárgott, az az, hogy az euróövezet bankjainak megadóztatása, valamint az államkötvények futamidejének meghosszabbítása szerepelhet Görögország megmentésének lehetséges megoldásai között. Sokak szerint Németország kezében van a megoldás kulcsa, viszont Merkel kancellár eddig nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy a kulcsot behelyezze a zárba.

Közép- és Kelet-Európa országai – köztük Magyarország - is veszélyben vannak a londoni felzárkózó piaci elemzők szerint. Bár a térség pénzügyi alapmutatói jelentősen javultak 2008 óta, mégis növekszik annak a kockázata, hogy több csatornán keresztül erre a térségre is átterjed az euróövezeti adósságválság "járványa".

Számos elemző és politikus mérföldkőnek tartja azt, hogy az EU hogyan lesz képes kezelni azt a helyzetet, amikor már nem csak a kisebb eurózóna tagállamok, hanem az EU legnagyobb gazdaságai közé sorolt országok is veszélybe kerültek. Számos elemzés és politikusi megnyilatkozás jut hasonló következtetésre: itt most már nem csak egyes tagállamok gazdasága, hanem az egész EU létezése forog kockán.

A közgazdasági Nobel díjas Joseph Stiglitz, Luandában az egyik portugál hetilap és a portugál nyelvű országok külpolitikai folyóirata által rendezett konferencián arról beszélt, hogy nem feltétlen jelenti az eurózóna végét az, ami most az euróval történik, de mint hangsúlyozta, a válság lezárása csakis a politikai akaraton múlik. Stiglitz arról is beszélt, hogy ha az EU nem nyújt segítséget a bajba került országoknak, akkor az európai közös valuta biztos nem fog megmaradni. Az államadósság-válság kapcsán kijelentette, hogy ha nem sikerül kidolgozni az egész Európára érvényes, új növekedési stratégiát, a most alkalmazott megszorítási politika biztos nem fogja meghozni a kívánt eredményt, hiszen – mint azt már számos korábbi cikkében kifejtette – az csökkenti az adóbevételeket, ami költségvetési hiányhoz vezet.

Görögország hasonlóan viselkedett, mint az olajban gazdag közel-keleti országok: a természetes vállalkozó hajlamokat elnyomta az irdatlan mennyiségű pénz, amiért nem kellett megdolgoznia – véli Thomas Friedman a New York Times-ban. A különbség csak annyi, hogy Görögországba Brüsszelből ömlöttek az EU-s támogatások, alacsony kamatozású kölcsönök. A „talált pénz” korrupciót generált és kiölte az egészséges verseny és vállalkozó szellemet, ami amúgy Görögország határain kívül jellemzi a görögöket.

Nouriel Roubini a Project Syndicate internetes portálon közölt elemzésében a következőre hívja fel a figyelmet: annak érdekében, hogy Olaszország és Spanyolország mentesüljön a pénzpiaci nyomás alól, mielőbbi megszorításokra és strukturális reformokra van szükség. Ez igaz az eurózónára úgy általában is. Azonban, ha ezek mellé az intézkedések mellé nem társul a gazdasági növekedés, akkor a megszorítások és a reformok szociális elégedetlenséget és politikai instabilitást okoznak. A gazdaság élénkítése érdekében az Európai Központi Banknak (EKB) csökkentenie kellene az alapkamatot és nem növelnie. Szükséges az euró gyengítése, hogy a periféria tagállamok versenyképessége visszaállhasson. Egy fenntartható egyensúly felé kell elmozdulnia az euró-zónának, ami nem lehetséges mélyebb gazdasági, fiskális és politikai integráció nélkül – ez lehetne a növekvő versenyképesség záloga.

Emma Bonino az olasz szenátus alelnöke és Marco De Andreis ugyanezen a hírportálon szintén amellett érvelnek, hogy elkerülhetetlen az integráció további mélyítése. Hatalmas megtakarításokat lehetne elérni a méretgazdaságosság által. Példaként hozzák fel a védelmi funkciók EU-s szintre emelésének költségtakarékos voltát. Az EU GDP-jének 1%-át elérő költségvetésű hadsereg a világ második legnagyobb hadserege lenne a pénzügyi források tekintetében az USA után és csak Görögország 2-3 százalékpontos költségmegtakarítást tudna ezzel elérni. A szerzők támogathatónak tartják Jean-Claude Tirchet az EKB elnökének és Jacques Attali, az EBRD alapító elnökének felhívását egy Európai Pénzügyminisztérium létrehozására. Véleményük szerint egy 600-700 milliárd euró forrással gazdálkodó intézmény már kritikus tömeget tudna képezni abban az esetben, ha makrogazdasági stabilizációs intézkedésekre volna szükség.

Többen is meglepetésüknek adtak hangot, hogy Olaszországot is elérte a válság szele, de abban általános egyetértés van, hogy teljesen más pénzügyi és gazdasági állapotban éri, mint Görögországot. Mario Monti, a Financial Times-ban arról értekezik, hogy Görögországgal ellentétben, Olaszországnak sikerült az utóbbi években kezelhető szintre csökkentenie az államháztartási hiányt. Írországgal ellentétben az olasz bankokat csak igen szerény mértékben érte el a válság. Spanyolországgal ellentétben nem létezik sem ingatlanpiaci buborék, sem a privát szektor túlzott eladósodása. Véleménye szerint mind Spanyolország, mind Olaszország leginkább a belpolitikai vitáinak „köszönheti” a hitelminősítő intézetek és a piac kiemelt figyelmét.

Paola Sapienza és Luigi Zingales szintén Berlusconi politikai és korrupciós botrányait nevezi meg az olasz államkötvények zuhanása eredőjének a Financial Times-ban.

Az adósság problémák Görögországban, Írországban és Portugáliában is inkább politikai, mintsem gazdasági kihívást jelentettek, Ryan Avent The Economist-ban megjelent írása szerint. Fennállt viszont annak a kockázata, hogy egy, az említett kis országokban rosszul kivitelezett krízismenedzsment megingathatja a nagyobb országok adósságaiba vetett piaci bizalmat. Ha Olaszország a görög típusú helyzetbe kerülne, az felbecsülhetetlen károkat okozhatna a bankoknak. (Mintegy hatszor annyi az olasz adósság az európai bankok felé, mint a görög, és több mint négyszer annyi az állami kötvényállománya az európai bankokban, mint amennyit a görögök tartanak – KL).

Lasse Holboell Nielsen, egy 10 pontos kérdés-felelet formában publikálta az olasz helyzettel kapcsolatos véleményét a Financial Times-ban. A Goldman Sachs elemzőjének véleménye szerint Spanyolország lehet a következő állam, amelyre átterjedhet a pénzügyi krízis. Ugyan a spanyol államadósság majdnem a fele az olaszénak, a költségvetési hiány viszont magasabb és nagyobb a bankok vesztesége is a bedőlő jelzáloghitelekből. Véleménye szerint az olasz megszorító program meglehetősen ambiciózus terveket tartalmaz középtávon és nem bízik a célok elérésében.

Több külföldi elemző is felhívja a figyelmet, hogy nem csak az euró-zóna tagállamai vannak veszélyben, hanem a közép és kelet-európai országok egy része, köztük Magyarország is. A Morgan Stanley három lehetséges beszűrődési csatornát azonosított:

1. Az euróövezeti növekedés lassulása, amely lassíthatja a keletiek növekedését is, különösen azokban az országokban - Magyarországon, Csehországban és Romániában -, amelyekben nincs erőteljes hazai kereslet.

2. A nyugati bankok közép-kelet-európai kitettsége, amely jelentős, és jóval meghaladja a görög bankok szerepét a délkelet-európai térségben. A hitelkiáramlás már most is szerény ütemű növekedését tovább gyengítené, ha a nyugat-európai bankok kivonulnának.

3. A "magától értetődő" járványveszély a pénzpiacokról fenyeget: az euró és a térségi fizetőeszközök közötti kockázatfedezeti keresztdevizás báziscsere-ügyletek felárai máris szélesednek

A Morgan Stanley bankcsoport citybeli befektetési részlegének felzárkózó térségi közgazdászai az általános járványkockázattal kapcsolatos fejtegetésükben kiemelik, hogy a közép-kelet-európai országok költségvetési alapmutatói "nagyságrendekkel jobbak", mint "szinte bárhol az euróövezetben". Még Magyarországnak is - ahol pedig a legmagasabb a közép-kelet-európai térségen belül a hazai össztermékhez mért adósságráta - egyensúlyos elsődleges mérlege van, amivel "kevés ország dicsekedhet". Ha a "járványpszichózis eléri Közép-Kelet-Európát", a 2008-ban történtekből levonható tanulság az, hogy a piac "képtelen a különbségtételre".

A Royal Bank of Scotland (RBS) londoni felzárkózó térségi elemzői is arra a következtetésre jutottak, hogy jóllehet a nyugat-európai bankok jelentős tulajdonosi súlya a felzárkózó európai térségben elvileg fogékonnyá teheti az országcsoportot az eurójárványra, a Lehman-összeomlás utáni válság tapasztalatai azonban optimizmusra is okot adhatnak, mivel a nyugati bankok - a nem teljesítővé vált kinnlevőségek magas keleti aránya ellenére - megtartották befektetéseiket a térségben. Így a járvány átterjedésének elsődleges útvonala a reálgazdaság és a kereskedelem lehet. Az európai növekedést "szinte minden forgatókönyv szerint" lassítani fogják a tartós költségvetési megszorítások és a kilátásokkal, valamint a bankkockázattal kapcsolatos, általában is gyenge hangulat. A ház emiatt arra számít, hogy Közép és Kelet-Európa a globális felzárkózó térségen belül le fog maradni a gazdasági növekedés ütemét tekintve. Az RBS más tekintetben is pesszimista. Harvinder Sian, a bank munkatársa szerint már csak kis idő kérdése, hogy a szisztematikus adósságválság lecsapjon a következő országra. Olaszország után Belgiumot tartja a következő esélyesnek. Azt is mondja, hogy az euró hamarosan halálközeli helyzetbe fog kerülni, ami a törvényalkotókat végre cselekvésre készteti majd.

Vannak azonban akik optimistán látják a mostani válság végkimenetelét és véleményük szerint az EU erényt fog kovácsolni a mostani válság kezeléséből. Jacob Funk Kirkegards a Peterson Institute for International Economics honlapján arról értekezik, hogy a piaci nyomás egészséges kompromisszumot is szülhet az EU vezetői között és véleménye szerint az ilyen pénzügyi krízishelyzetekben acélosodik a regionális integráció. Gyors politikai döntéssel csökkenthetők a spanyol és olasz kötvény felárak, hiszen ezen országok gazdasága sokkal stabilabb alapokon áll, mint a kisebb periféria országoké. Meg lesz a kompromisszum – véli a szerző –, mert mint mindig, az európai krízis helyzetekben az alternatíva hiánya csodálatos módon kitisztítja a politikusok elméjét.

 

A témával kapcsolatos legutóbbi írásunk óta tovább mélyült az euró-zóna válsága, újabb tagállamok kerültek csőd közeli helyzetbe. A múlt héten Portugáliát minősítette le a Moody's 4 kategóriával, amivel Görögországhoz hasonlóan a „bóvli” kategóriába került a mediterrán ország államadósság besorolása. A Moody’s lépése kivágta a biztosítékot nem csak a portugáloknál, ahol a frissen megalakult jobboldali kormány igen kemény megszorító intézkedésekről döntött, de általában az egész EU-ban. José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság elnöke (volt portugál kormányfő) úgy vélte, ez a döntés szinte kizárólag arra jó, hogy fokozza a spekulációs tevékenységet a piacon, és növelje az európai pénzügyi helyzettel kapcsolatos előítéleteket. Emellett emlékeztetett arra, hogy az EU már dolgozik a hitelminősítők tevékenységének ellenőrzésén. Olli Rehn pénzügyi biztos szóvivőjén keresztül szintén bírálta a leminősítést, amelyet szerinte rosszul időzítettek, ráadásul szinte kizárólag hipotéziseken alapul és nem tényeken. Élesen bírálta a Moody's hitelminősítő intézet Portugália fizetőképességét leminősítő döntését a német pénzügyminiszter is. Schäuble annak a nézetnek adott hangot, hogy a Moody's, a Fitch Ratings, továbbá a Standard and Poor's befolyását korlátozni kellene, az EU-nak erőfeszítéseket kell tennie a három intézet "egyeduralmának" megtörésére. Viviane Reding igazságügyi EU-biztos szerint Európa nem engedheti meg, hogy három amerikai magáncég tönkretegye az eurót. Michel Barnier, az Európai Unió belső piacért felelős biztosa amellett érvelt, hogy a hitelminősítő intézetek ne véleményezhessenek olyan országokat, amelyek nemzetközi pénzügyi segítséget kaptak. Angela Merkel német kancellár az elmúlt hetekben mindenekelőtt Görögország leminősítésével kapcsolatban többször is élesen bírálta a három nagy hitelminősítő intézetet. Egyidejűleg a kancellár amellett foglalt állást, hogy egy önálló európai hitelminősítő intézetet kell létrehozni. Ezt a véleményt erősítette az ezt követő héten több európai politikus is. Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az eurózóna tagországainak pénzügyminisztereit tömörítő Ecofin elnöke is kifejtette véleményét a hitelminősítői gyakorlat megváltoztatásáról illetve egy európai hitelminősítő létrehozásának szükségességéről.

 

Ilyen előzmények után robbant a pénzpiaci bomba kedden késő este, amikor a Moody's egy fokozattal, Baa3-ról Ba1-re rontotta az írek adósság besorolását, azaz a görögök és a portugálok után a kelta tigrisek is a „bóvli” kategóriába kerültek. Az intézet indoklása szerint a leminősítés fő oka az volt, hogy jelentősen megnőtt az esélye annak, hogy a görögökhöz hasonlóan a magánbefektetőket is bevonhatják az ír adósságterhek enyhítésébe valamikor 2013 táján – akkor, ha a piaci finanszírozási nehézségek miatt az ír állam egy második EU/IMF-hitelcsomagra szorulna a jelenlegi csomag lejárata után. Mostanra a válság odáig mélyült, hogy egyes londoni elemzők szerint ma már a kérdés az, hogy Olaszország, illetve Spanyolország bent marad-e az euroövezetben.

 

Sajnos hazánk is a külföldi befektetők látókörében van: a héten egy egyértelműen negatív külföldi elemzői vélemény jelent meg Magyarországról. A Bank of America Merrill Lynch londoni elemzői keddi keltezésű írásukban azon aggodalmuknak adnak hangot, hogy a kormány kiadáscsökkentő terve kisebb lesz a vártnál és így veszélybe kerülhet Magyarország hitelminősítése is.

 

Üdítő kivételnek tekinthető Kester Eddy, a Financial Times internetes kiadásának felzárkózó piaci blog rovatában megjelent írása, mely szerint miután Magyarország az előző években Közép-Európa "rosszgyereke" volt - a magyar adósságpiac figyelemreméltó hat hónapon van túl: a külföldi befektetők, észlelve a kormány elkötelezettségét a kiadáscsökkentés és az adósság megfékezése mellett, öntötték a pénzt a helyi kötvényekbe, amelyekből most már rekordmennyiséget, 3600 milliárd forintnyit tartanak, ami a teljes állománynak több mint a harmada. A JP Morgan bankcsoport legfrissebb elemzése szerint azonban tény az is, hogy nem Magyarország specifikus a külföldi befektetők érdeklődése, hanem egész Közép-Európa részesül a tőkebeáramlás élénküléséből.

 

A portugál leminősítés óta felgyorsultak az események és számos elemzés, politikus, befektető és gazdasági szakember szólalt meg a témában.

 

A hatékony monetáris uniók politikai és pénzügyi unióval is párosulnak - írja Nouriel Roubini a Financial Times-ban. Ez Európának nem sikerült. Soros Györgyhöz hasonlóan amellett érvel, hogy a periféria országainak nincs más lehetőségük, mint az euró-zóna elhagyása és visszatérés a nemzeti valutákhoz. Ezen országok versenyképességének növelése és gazdasági növekedésének beindítása nem valósítható meg sem az euró leértékelésével, sem a német példát követve strukturális reformokkal, mivel hatásuk túl hosszú időtávot venne igénybe (a németeknek is 10 évre volt szükségük), sem a korábban, Argentína által követett deflációs gazdaságpolitikával.

 

Soros György a Financial Timesban közölt – a magyar sajtóban is széles nyilvánosságot kapott cikkében arra mutat rá, hogy a görög csőd elkerülhetetlen, sőt, a fertőzési hatások Portugália és Írország esetében is kivédhetetlennek tűnnek, viszont legalább az euró-zóna többi tagországát meg lehet menteni. Az eurózóna megerősítésére van szükség, ami azt jelentené, hogy szélesebb körben kell az európai kötvényeket elfogadni, és ki kell terjeszteni a betétbiztosítást az egész eurózónában. A problémákat már nem lehet nemzeti szinten kezelni, nem elég a monetáris politikát összehangolni, a költségvetési politikát is közösségi szintre kell emelni.

 

 

Miután Olaszország lehet a következő „áldozat”, számos politikus próbált a piacok felé pozitív üzenetet küldeni. Közülük is talán a legmérvadóbb Mario Draghi, az olasz jegybank elnöke, az Európai Központi Bank következő elnökének megszólalása. Draghi az állami kiadások radikális csökkentésében látja a lehetséges kiutat országa szempontjából. Az euró-zónát illetően felhívta a figyelmet arra, hogy a tagországok nem számíthatnak arra, hogy csak azért, mert belül vannak az euró-zónán automatikusan a legalacsonyabbnak számító német finanszírozási felárral számolhatnak. A fizetőképességi státusz nem egy megszerzett jog, hanem egy olyan állapot, amit fenntartható növekedéssel és kiegyensúlyozott költségvetéssel lehet elérni és megtartani. 

A német sajtó részletesen foglalkozik a válság legújabb fejleményeivel.  A kommentárok többsége szerint eljött az idő, amikor már nincs lehetőség a részmegoldásokra és minden érintett félnek felelősséget kell vállalnia az euró megmentésében – euró-kötvények vásárlásával. Az európai kríziskezelő stratégia nem működik, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint, hogy most már Olaszországot is közvetlenül fenyegeti a fertőzés veszélye – írja a baloldali Die Tageszeitung. A Financial Times Deutschland szerint az olasz válság kezelése fogja igazán megmutatni, hogy Európa felkészült-e az euró megvédésére.

A múlt héten két blogbejegyzésben foglalkoztunk az új országgyűlési választási rendszer kialakításának egyes szempontjaival. Első írásunkban a magyarországi állandó lakhellyel nem rendelkező állampolgárok választójogának kérdését vizsgáltuk, a másodikban pedig azokat a kulcspontokat, amelyekhez véleményünk szerint csak óvatosan szabad hozzányúlnia az új választási rendszert kialakító többségi akaratnak, ha meg kívánja őrizni a magyar demokráciát. A hétvégén nyilvánosságra került a kormányzó erő – korábbiaktól eltérő – javaslata az országgyűlési választások rendszerére vonatkozóan. Az alábbi bejegyzésünkben röviden ismertetjük a javasolt rendszer eddig megismert elemeit, elemezzük annak lehetséges hatását a magyar politikai- és pártrendszerre, végül pedig múlt pénteki írásunk tilalomfái figyelembevételével értékeljük a javaslatot. Korábban amellett érveltünk, hogy lehet listás-arányos, lehet egyéni választókerületi-többségi, avagy vegyes rendszerű egy választási rendszer, lehet bonyolult vagy egyszerű – a modellválasztás önmagában nem befolyásolja egy demokrácia minőségét. A kérdés az, hogy az esetleges változtatások elérnek-e egy olyan kritikus tömeget és minőséget, amelyek összességében rombolják egy demokrácia minőségét.

A szombaton bejelentett javaslat olyan vegyes választási rendszert képzel el, amelyben a választópolgárnak továbbra is két szavazata van: az egyikkel egyéni országgyűlési képviselőjelöltet választ, a másikkal pedig pártlistát. A választási rendszer reformjának ismertetésekor az az indok hangzott el, hogy az új rendszer „mindig stabil kormányzóképes többséget” eredményez. A jelöltállítás új rendszerében továbbra is megköveteli majd a törvény a jelöltállító szervezetek „megfelelő országos reprezentációját”. A pártlista immár nem megyei, illetve budapesti listát jelentene, hanem egy egységes országos listát. Az eddigi kompenzációs jellegű – vagyis az egyéni jelöltekre vagy a megyei listákra leadott, de mandátumot nem eredményező töredékszavazatokat összegyűjtő – országos lista megszűnne, ezzel pedig eltűnik a választási rendszer egészének kompenzációs eleme is. A választott országgyűlési képviselők számáról nem született döntés, mivel a kormányoldal nem ismertette koncepcióját sem a magyarországi állandó lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok, sem pedig a magyarországi nemzetiségek országgyűlési képviselete vonatkozásában, ezek viszont egyaránt befolyásolhatják a népképviseleti intézmény összetételét és nagyságát. Amit jelenleg tudni lehet, az az, hogy a nagyjából 200 képviselői mandátum körülbelül azonos mértékben oszlana szét az egyéni választókerületi és az országos listás mandátumok között. (A megyei listák eltörlése a lecsökkentett listás mandátumszámból következően racionális döntés.) Az egyéni választókerületek határainak meghatározására vonatkozóan célként jelölték ki, hogy csökkentsék a helyi választókorú népességek elmúlt két évtizedben kialakult, elfogadhatatlan egyenlőtlenségét. A jelöltállítás rendszerében modellváltás nem történik, az ajánlószelvények rendszere megmarad, amelyek gyűjtésére a jelenleg érvényes minimum 35 nap helyett 21 nap állna rendelkezésre. Az új, lecsökkentett számú egyéni választókerületekben a jelenlegi 750 helyett 1500 érvényes ajánlószelvény gyűjtésére volna szükség az jelöltállításhoz. Országos listája azoknak a szervezeteknek lehet, amelyek a választókerületek egynegyedében, de legalább kilenc megyében, illetve Budapesten egyéni jelöltet tudtak állítani. Ez nem jelent érdemi intézményi szigorítást. Az általános parlamenti választások egyfordulósak lennének, a részvételi küszöb 50 százalékos lenne, de az eddigi eredményességi küszöb (az egyéni választókerületben az első fordulóban legalább 50%+1 szavazatot kell megszerezni a győzelemhez) megszűnik. A listás mandátumszerzéshez továbbra is a szavazatok legalább 5 százalékát meg kell szerezni.

Az új választási rendszer pontos jellegének megállapítása az egyéni választókerületi határok kijelölése nélkül csak korlátozottan lehetséges. Az bizonyosan megállapítható, hogy átalakul a rendszerben az egyéni választókerületi és a (országos és területi) listás mandátumok aránya. Míg korábban 176 egyéni választókerület mellett összesen még 210 listás mandátum volt, amelyek belső eloszlása az ún. felcsúszó területi listás mandátumok miatt folyamatosan változott, de minimum 58 volt az országos listás mandátumok száma, és maximum 152 a területi listásoké. Az új rendszerben a közlések szerint „nagyjából egyenlő” lesz a kétféle mandátumszerzési lehetőség aránya, ami racionálisan a 90-110 közötti sávban lehetséges. Az egyéni választókerületi, tisztán többségi elven kiosztott képviselői mandátumok aránya mindenképpen növekszik a rendszer más lehetséges elemeihez képest, így az új szisztéma az elmúlt 20 évben használtnál erősebben többségi jelleggel bírhat. A kompenzációs (a töredékszavazatokat hasznosító) rendszerelem hiánya nyilvánvalóan csökkenti a második és minden kisebb politikai erő parlamenti reprezentációjának mértéket.

 

A hétvégén előterjesztett javaslatok két általunk korábban meghatározott tilalomfát is kidöntenek a jelöltállítás rendszere területén. Ha az új rendszerben 176 helyett például csak 110 egyéni választókerület lesz, és közben 750 helyett 1500 ajánlószelvényt kell gyűjteni, akkor az egyértelműen relatív emelést jelent az ajánlószelvények számát illetően. A választókerületek számának csökkentéséből a cédulaszám arányos emelése esetén 1200 szelvény előírása jönne ki, ehhez képest az 1500 ajánlás egy 25 százalékos emelést jelent. A nagy pártoknak, illetve a középpártoknak ez nem fog gondot okozni, a tíz százalék alatti támogatottsággal rendelkező kis pártok azonban minden eddiginél nehezebben tudnak csak elindulni majd a választásokon. Azzal pedig, hogy a jelenlegi minimum 35 napról 21 napra, vagyis 40 százalékkal csökken a szelvénygyűjtéshez rendelkezésre álló idő, szinte kizárja a javaslat új pártok érdemi megjelenését.

Múlthét pénteki írásunk egyik legfontosabb tilalomfája volt azon megoldás elkerülése, amely a kétharmados törvények magas számát kombinálta volna egy egyszerűen arányos választási rendszerrel, ezzel szinte mindörökre megakadályozva a sarkalatos törvények és az alkotmány megváltoztatását. A kormányoldal szerencsére nem lépett erre az útra, javaslata egyértelmű többségi felhatalmazást tud biztosítani a többségi erő számára. Éppen ezért ez az utóbbi – vészes kormányzóképtelenséget előállító – tilalomfa is érintetlen maradt.