Hillary Clinton, az Egyesült Államok külügyminisztere budapesti látogatásán sajtóhírek szerint elmondta: amíg egy kormány demokratikus választásokon leváltható, addig nem lehet a demokrácia megszűnéséről beszélni. Azt is jelezte, hogy hazája figyelemmel fogja kísérni, hogyan alakítja át a kormány az országgyűlési választási rendszert. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül olyan tilalomfákat gyűjtöttünk össze, amelyek kivágása megszüntetheti a magyarországi országgyűlési választási rendszer demokratikusságát.
A választási rendszer reformjának környezete A kormány sarkalatos törvényben kívánja szabályozni az új parlamenti választási rendszert, amelynek ügyében korábban már törvényjavaslatot is benyújtott az Országgyűlésnek. Később már csak határidőt szabott maga számára, amelyet néhány hete módosított. Jelen állás szerint a koncepciót 2011. október 31-éig kell bemutatni, és magát a szabályozást pedig az év végéig kell megalkotni. 1990 óta alapvetően változatlan a magyar országgyűlési választások rendszere, amely demokratikus, és mindeddig jól funkcionált. Alkalmas eszköz volt a választói akarat artikulálására, és közben segítette a kormányzóképes többség kialakítását. A kormányoldal a sajtóhírek szerint jelenleg kétfordulós, vegyes választási rendszerben gondolkodik, amelyet a lecsökkentett létszámú Parlamentre szabna. A jelöltállítás rendszerének átalakításáról nincs ismert koncepció, továbbá egyelőre megoldatlan a határon túli, magyarországi állandó lakhellyel nem rendelkező állampolgárok választójogának kérdése is. Mitől demokratikus egy választási rendszer és annak reformja? A parlamenti választási rendszer reformjának megítélésekor külön kell választani a politikai meggyőződésből fakadó véleményt a választott modellről, a rendszer átláthatóságát és kiszámíthatóságát, valamint a szervezett politikai akaratok helyénvaló népképviseleti reprezentációjának kérdését.  Körültekintő megvalósítás esetén nem befolyásolja egy ország demokráciájának minőségét, hogy milyen modellt használ az országgyűlési választási rendszere. Az ajánlószelvények magyarországi megoldása például országos szintű szervezettséget kíván, míg a regisztrációs–kauciós rendszer nem várja ezt el a jelöltállító szervezetektől — ettől még mindkettő demokratikus. Egy tisztán listás, arányos választási rendszer éppen annyira demokratikus, mint egy tisztán többségi, egyéni választókerületi rendszer. Hiszen előbbi ugyan relatíve pontosan képezi le a szervezett társadalmi akaratokat, de közben a választóktól elzárt politikai alkuk körébe utalja a kormány megalakítását és így a kormányprogram kidolgozását, míg a tisztán többségi rendszer világos és stabil felhatalmazást ad egy politikai erőnek, és közben társadalmi támogatottságánál alacsonyabb mértékű országgyűlési képviselethez juttatja a második, de különösen a harmadik és a továbbiakban soron következő politikai erőket, ugyanakkor a választói ingadozások érzékeny leképezése miatt magában hordozza a nagymértékű politikai fordulat, a kormányváltás esélyét is. Horribile dictu még az is lehetséges volna, hogy egy tisztán többségi, egyéni választókerületi rendszer mellett dönt a magyar kormány — önmagában ez sem volna antidemokratikus. Egy ilyen rendszer egyéni választókerületei azonban nyilvánvalóan nem alapulhatnának a jelenlegi 176 választókerületen, mert azok egy teljesen más logikájú rendszer számára lettek kijelölve. A tisztességes megoldást megtalálni a pártok támogatottsági szerkezetéből fakadóan azonban végtelenül nehéz volna, és a magyar politikai kultúra állapotától jelenleg idegen nagyvonalúságot feltételezne. Önmagában még a legtöbb szavazat sem kell, hogy szükségszerűen választási győzelmet eredményezzen. Kiélezett politikai szituációban, fej-fej melletti küzdelemben a mai magyar rendszerben is lehetséges, hogy a nominálisan legtöbb szavazatot szerző párt csak második lesz az országgyűlési mandátumok tekintetében. E probléma miatt akkor válik egy választási rendszer demokratikussága megkérdőjelezhetővé, ha a jogalkotó tudatosan kiszélesíti az ilyen helyzetek lehetőségét. Összefoglalva: alapvetően akkor tekinthetünk demokratikusnak egy választási rendszert, ha nincsenek olyan szabályozói, amelyek megakadályozzák a választói akaratnyilvánítás lehetőségét, vagy amelyek a többségi akarattal ellentétesen és érdemben torzítják a választói akaratot, illetve ha mentes olyan elemektől, amelyek kizárólag egy párt, pártszövetség érdekeinek megfelelően fordítják le szavazatokat mandátummá. Tilalomfák a választási rendszer átalakítása során  A választási rendszerek jellegzetességéből fakadóan sosem egy különálló paramétert kell vizsgálni, hanem a rendszer egészének karakterét, működését és hatását. Egy tilalomfa kidöntése önmagában még nem veri szét a demokratikus választások intézményrendszerét, de könnyen elérhető a változtatásoknak egy olyan, kritikus tömege, amely már megteszi ezt. - A bejutási küszöb emelése elfogadhatatlan: a jelenlegi 5 százalékos küszöb, valamint a közösen listát állító jelöltállító szervezetekre vonatkozó küszöbérték emelése a magyar választópolgárok akaratának leképeződését jelentős mértékben korlátozná, és a demokráciát rombolva hozna rosszabb helyzetbe kisebb pártokat, illetve bizonyos pártszövetségeket.
- A jelöltállításhoz szükséges ajánlószelvények számának relatív növelése elfogadhatatlan: a ma széleskörű társadalmi támogatottsággal rendelkező pártok egyike-másika számára is nehézséget jelentene, ha a jogalkotó megemelné a szükséges ajánlószelvények számát, mivel támogatottságuk ugyan van, de intézményesült helyi szervezetük nincsen mindenütt. Ha az új választási rendszer csökkenti az egyéni választókerületek számát, akkor arányos korrekció elfogadható, de relatív növelés semmiképpen. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján inkább az volna helyénvaló, ha a jogalkotó enyhítene a választási rendszer e szűrőjén, és az új egyéni választókerületek átlagos méretét figyelembe véve inkább kevéssel relatíve csökkentené a szükséges szelvények számát. Ezzel visszafogná a nagy pártok szervezeti előnyét, és korlátozná az ezen a területen sajnálatosan elburjánzott korrupció jelentőségét.
- A jelöltállítási időszak rövidítése elfogadhatatlan: az önkormányzati választásoknál is lehetett tapasztalni, hogy egyes jelöltállító szervezetek esélyét társadalmi támogatottságuktól függetlenül rombolta az új jelöltállítási feltételrendszer. Ugyanez a parlamenti választások esetében végképp elfogadhatatlan volna, mivel létező választói preferenciákat megjelenítő társadalmi szervezetek parlamenti képviseletét lehetetlenítené el intézményes eszközökkel.
- Túl nagy egyéni választókerületek kialakítása elfogadhatatlan: ha a jelenlegi 176-ról 90-100 körülre csökkenti a jogalkotó az egyéni választókerületek számát, akkor Magyarország településszerkezetéből és közigazgatási rendszeréből fakadóan kezelhetetlenül nagy, túlzóan sok települést magukba foglaló választókerületek jönnének létre, ez pedig korlátozná a választói érdekek hatékony képviseletét.
- Az új egyéni választókerületek választókorú lakosságának meghatározásakor törekedni kell a kiegyensúlyozásra: a mai parlamenti választási rendszer egyik legnagyobb (alkotmányos) mulasztása, hogy mit sem törődik az elmúlt 20 év során végbement népmozgalmi fejleményekkel. Az aránytalanul nagy, illetve kicsi választókorú lakosságú egyéni választókerületek rombolják az egyenlő képviselet elvének érvényesülését, így az új egyéni választókerületek kijelölése során törekedni kell az elmúlt időszak urbanizációs fejleményeit figyelembe vevő, relatíve azonos számú választót magukban foglaló választókerületek kialakítására. A rurális választókerületek számának ebből következő csökkenése és a városi, illetve elővárosi választókerületek számának növekedése olyan fejlemény, aminek pártpolitikai következményeire nem szabad figyelemmel lenni az új rendszer kialakítása során.
 - Az egyéni választókerületek határainak politikai preferenciákat figyelembe vevő kialakítása elfogadhatatlan: az angolul gerrymandering-nek nevezett jelenség, ha nem is elegáns, de demokráciákban (például az Egyesült Államokban) bevett eszköz a mandátumok sorsának alakítására. A gerrymandering rombolja, de önmagában nem szünteti meg a demokráciát. Egy teljes országra, egységes politikai akarat szerint kiterjedő ilyen manipuláció azonban elfogadhatatlan, hiszen az Egyesült Államokban a sok-sok maga felé hajló politikusi kezet az egyensúlyozza ki, hogy minden szövetségi állam maga alakítja ki a kongresszusi körzetek határait. Így ez bizonyos államokban a republikánusoknak, másutt a demokratáknak kedvez, és végül a sok elkülönülő gerrymandering alapvetően kiegyenlíti egymást. A 2010-es önkormányzati választásokon Magyarországon igazgatási eszközökkel kikényszerített egyéni önkormányzati választókerületi újrarajzolás demokráciaromboló hatásai nyilvánvalóak voltak, ezt mindenképpen el kell kerülni a parlamenti választási rendszer legitimitásának megőrzése érdekében.
- A fizetett-média kampányok szigorú korlátozása elfogadhatatlan: népszerű gondolat volna ugyan, ha minden párt azonos, közszolgálati jellegű felülethez juthatna az állam révén, és így adminisztratív eszközökkel a kampánykiadásokat is korlátozná a törvény. De Magyarország média- és hirdetési piaci viszonyait figyelembe véve ennek nyilvánosság-korlátozó és esélyegyenlőség-romboló hatása volna. Bár egy esetleges leváltó hangulatot a kikényszerített médiacsend sem tudna megakadályozni, de a nyilvánosság szerkezetének és a tulajdonosi viszonyoknak az elmúlt időszakban bekövetkezett átalakulása rombolta a jelenleg nem kormányzó pártok üzenetközvetítésének esélyét. Ezért továbbra is biztosítani kell a fizetett-média használat lehetőségét minden jelöltállító szervezet számára, természetesen átláthatóbb finanszírozási rendszer részeként.
- A kompenzációs mandátumkiosztás aritmetikájának torzítása elfogadhatatlan: amennyiben az új országgyűlési választási rendszer tartalmaz majd kompenzációs elemet, akkor annak matematikai karakterét nem szabad úgy torzítani, hogy az éppen a cél, az egyéni választókerületekben elvesztett szavazatok által támogatott pártok kompenzálása ellen hasson. Hiszen a választási rendszer ezen eleme a mindenkori ellenzéki pártok parlamenti képviseletének megerősítésében játszik szerepet.
- A határainkon túl élő, állandó magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgárok befolyásoló erejének korlátozottnak kell lennie: erre vonatkozóan egy korábbi blogbejegyzésben Tordai Csabával közösen már kifejtettük álláspontunkat.
- Egy sokkal arányosabb választási rendszer kombinációja a kétharmados parlamenti szavazattöbbséget igénylő törvények magas számával elfogadhatatlan: a politikai rendszer egészét destabilizálná, ha a sarkalatos törvények széles köre mellett sokkal arányosabb választási rendszer jönne létre, mert szinte kizárná, hogy bármikor is politikai alku nélkül kerüljenek megváltoztatásra ezek a szabályok. A jelenleg kormányzó erők legitim módon szereztek kétharmados parlamenti többséget, jogukban áll megváltoztatni akár a választási rendszert is, de demokratikus felhatalmazásuk politikai értelemben arra nem terjed ki, hogy mindörökre felszámolják annak a matematikai esélyét is, hogy az elkövetkező évtizedekben bármikor egy másik politikai erő hozzájuk hasonló mértékű parlamenti mandátumtöbbséget szerezzen. Az elfogadható, ha csak a megfelelő mértékű társadalmi támogatottság hiánya és nem maga a választási rendszer az oka annak, hogy egy párt és szövetségesei nem érik el a kétharmadnyi parlamenti mandátumot, bár a sarkalatos törvények magas számából fakadó folyamatos alkukényszer akkor is destabilizál, és ebben valójában senki sem érdekelt.
A parlamenti választási rendszer és a közérdek  A magyar politikai közösség érdeke az, hogy 2011 végén nyílt, parlamenti konszenzusra törekvő választási rendszer-reform menjen végbe Magyarországon. Egy új választási rendszer átalakíthatja a magyar politikai és pártrendszert — ez önmagában nem antidemokratikus. De mivel — szemben a kormány politikai narratívájával — új politikai rendszert alapító társadalmi fordulat az elmúlt években nem ment végbe, a kontinuitás tény, így megőrzendő érték is. A pártok maguk is idomultak az eddigi választási rendszer sajátosságaihoz, ezért az új kialakítása során tekintettel kell lenni a releváns pártok támogatottságának szerkezetére és politikai-szervezeti érdekeire. A mandátumszám-csökkentés mellett, a szükséges matematikai paraméterezések után legkönnyebben egy, a jelenlegihez is nagyban hasonló, számos érdek és szempont célzott megjelenítésére képes — így persze nyilvánvalóan bonyolult — vegyes választási rendszer volna alkalmas arra, hogy továbbra is a magyar politikai rendszer jellegzetességeit figyelembe vevő, demokratikus országgyűlési választási rendszere legyen Magyarországnak. Ennek paramétereiről és elveiről részletesen írt korábbi tanulmányában Tordai Csaba (lásd: Tordai Csaba: A választási rendszer reformja. Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata, 2010, vol. 13. no. 3., 27-38 p., illetve Tordai Csaba: Többségi, arányos vagy vegyes rendszer? Élet és Irodalom, LIV. évf. 51-52. szám, 2010. december 23.).  A pártpolitikai küzdelmeket nem szabad rendszerszintű változtatásokkal eldönteni, mert az szétveri az egész politikai rendszer legitimációját. Bár az 53 százaléknyi szavazattal megszerzett, kérharmadosnál is nagyobb parlamenti mandátumtöbbség politikai legitimációja számos átalakításra felhatalmazást ad, de úgy semmiképpen nem értelmezhető, hogy az a választói akarat érvényesülését érdemben korlátozó választási rendszer kialakítására is vonatkozna. Egy új választási rendszerrel lehet hatást gyakorolni a pártok stratégiai irányaira, lehet új mozgalmak számára lehetőséget teremteni, lehet legitimen preferálni különböző méretű jelöltállító szervezeteket, lehet erősebb és szélesebb körű társadalmi beágyazottság megteremtésére szorítani a pártokat, de az nem fogadható el, ha az új rendszer rombolja a választói akarat tisztességes leképeződésének esélyét, és csak egyetlen párt hatalmi érdekeit szolgálja. A szervezett és társadalmi támogatottsággal rendelkező, alkotmányos politikai szándékú szervezetek számára biztosítani kell a tisztességes parlamenti képviselet esélyét. A magyar politikai rendszer jelenlegi status quo-ját érdemben figyelmen kívül hagyó, a pártok bármelyikének helyzetét romboló, a többségi akarat érvényre jutását önmagával a választási rendszerrel megakadályozó vagy elnehezítő átalakítás nem volna demokratikusnak tekinthető. Ha mégis ez történik, akkor a jelenlegi kormány korlátozza saját leválthatóságát. Ez még akkor is elfogadhatatlan, ha a politikai szerencse forgandósága közismert. A társadalom és politikai ellenzék alkalmazkodása idővel bekövetkezik, egy elsöprő leváltó hangulatot pedig nem lehet semmilyen választási rendszerrel megakadályozni.
A jövő év elején hatályba lépő új alaptörvény sarkalatos törvényre utalta annak szabályozását, hogy a választójog gyakorlásához szükséges-e az érintett állampolgárnak magyarországi lakóhellyel rendelkeznie. A kormányzó pártszövetség egyértelművé tette, hogy a választójogi törvény megalkotása során szavazati jogot kíván adni az ország területén kívül élő magyar állampolgároknak is. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy politikai félelmektől és szakrális toposzoktól függetlenül vizsgáljuk meg: igazolható-e elvi szinten a magyarországi lakóhely elhagyása a választójog feltételei közül, ez milyen veszélyekkel járhat, illetve azok milyen szabályozási megoldás választásával minimalizálhatóak a 2010 végén kialakított új állampolgársági status quo keretei között. Álláspontunk szerint helyénvalóbb lett volna, ha tavaly az Országgyűlés speciális állampolgársági formát alkot a nem Magyarországon élő magyarok számára, mert ahhoz nem kellett volna választójogot is adni. A hatályos szabályozásból viszont következik a választójog kiterjesztése, és ez akkor történik meg helyénvalóan, ha a határainkon túl élő magyar állampolgárok korlátozott következményviselését figyelembe véve számukra — nemzetközi példákkal összhangban levő — korlátozott beleszólási lehetőséget teremtünk a választási rendszeren keresztül. Mivel a mindenkori magyar kormány legitimitását csökkentené, ha a belföldi képviselői mandátumok alapján győztes erő rendszeresen kisebbségbe kerülhetne a határon túli mandátumok révén, így körültekintően és egyeztettett módon kell kialakítani a választási rendszer ezen részét. Úgy gondoljuk, az egyenlő magyar állampolgárok közötti diszkriminatív megkülönböztetést eredményezne, ha akár az adózás helye, akár pedig az állandó lakóhely alapján a jogalkotó válogatna saját állampolgárai között. A külföldön élők számára kompenzációs elem nélküli, egy vagy két fordulós, többségi jellegű egyéni választókerületi rendszert javaslunk 4-8 képviselői mandátum erejéig úgy, hogy a határainkon túl élő magyar állampolgárok szavazatai ne keveredhessenek a hazánkban állandó lakhellyel rendelkező, illetve életvitelszerűen itt élő állampolgárok szavazataival.
Az állampolgárság és a politikai közösség Az állampolgárság egy természetes személy és egy állam közötti legszorosabb közjogi kötelék. Az államnak védelmet kell biztosítania az állampolgára számára mind belföldön, mind pedig külföldi tartózkodása során. Az állampolgárnak pedig — lakóhelytől és tartózkodási helytől függetlenül — kötelessége megtartania annak az államnak a jogszabályait, amelynek állampolgára, illetve főszabályként el kell fogadnia, hogy az állampolgársága szerinti ország joghatóságot gyakorolhat felette, vagyis kényszerítő erővel bíró döntéseket hozhat rá nézve. A demokratikus államok esetében abból a tényből, hogy az állam által alkotott törvények és rendeletek kötelezőek az állampolgárai számára, következik az is, hogy ezek az állampolgárok befolyásolhatják e jogszabályok megalkotását, vagyis részt vehetnek a jogalkotó szervek megválasztásában. A demokratikus legitimáció elvéből ezért következik az, hogy az állampolgárok szavazati joggal is rendelkezzenek. Az állampolgárság ennek megfelelően — első közelítésben — lehatárolja a politikai közösséget: egy ország állampolgárainak összessége alkotja azt az embercsoportot, amelyet népnek nevezhetünk. 
Ugyan az egyes államok maguk dönthetik el, mely személyek számára biztosítják az állampolgárságot, vagyis hogy kik alkotják a politikai közösséget, a többi állam azonban — a Nemzetközi Bíróság Nottebohn-ügyben hozott nevezetes döntése szerint — az állampolgárság által felállított közjogi köteléket csak akkor köteles elismerni, ha az állam és polgára között tényleges, effektív kapcsolat áll fenn. A tényleges kapcsolat mindenekelőtt az ország területén való aktuális vagy közelmúltbeli letelepedettséget jelent. Praktikusan a nemzetközi jog hivatkozott szabályából az következik, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége esetében a polgár és az állam közötti tényleges kapcsolatnak fenn kell állnia, máskülönben az adott állam állampolgársági kapcsolatait a nemzetközi közösség egy ponton túl nem fogja elismerni. Kurucos dölyffel mondhatnánk erre azt, hogy kit érdekel, mi mégsem javasolnánk ezt: ha a magyar állampolgársági kötelék valódisága kérdésessé válik más országok előtt, abból először a vízummentességi megállapodások felmondása, majd a magyar útlevél hitelességének generális megkérdőjeleződése következne. Egy-egy ország állampolgársági joga elbír bizonyos egyediséget (Spanyolország például néhányezres nagyságrendben minden további nélkül állampolgárságot adott az 1936-39-es polgárháborúban a demokratikus erők oldalán harcoló külföldieknek), de ennek mértéke korlátozott kell hogy maradjon. Azt mondhatjuk tehát, hogy politikai közösségként az állampolgárok összességét tételezhetjük, azzal, hogy ezen állampolgárok túlnyomó nagy részének tényleges kapcsolatban kell állnia az adott országgal. A magyar állampolgársági jog A tényleges kapcsolat fennállását a magyar állampolgársági jog 1939 óta nem követeli meg. Azt megelőzően, ha egy állampolgár tíz évnél hosszabb ideig tartózkodott Magyarországon kívül, nyilatkoznia kellett arról, hogy állampolgárságát fenn kívánja tartani. Ha ezt nem tette meg, állampolgársága automatikusan megszűnt. Ez a szabályrendszer a ténylegesség folyamatos fennállását biztosította, hiszen az ország területén kívül élőknek legalább tízévente aktívan meg kellett erősíteniük az országgal fennálló közjogi köteléküket. A világháború kitörésekor ezt a kötelezettséget a magyar kormány — a háború okozta nehézségek miatt — felfüggesztette, a későbbi állampolgársági törvények pedig már nem is tartalmazták. Mindez azt jelenti, hogy aki 1929 után hagyta el a kivándorlás szándékával Magyarországot, nem veszítette el az állampolgárságát, sőt, azt minden leszármazottjára továbbörökítette. A kivándorlóknak akár már a szépunokái, az ötödik generáció tagjai is megszülethettek, akik minden bizonnyal teljesen asszimilálódtak már a lakóhelyük szerinti ország közösségébe — mégis, magyar állampolgárként (is) születtek meg Buenos Airesben, Torontóban vagy Melbourne-ben. Bármennyire is furcsán hangzik, szerte a világban sokmillió, a magyar állam számára ismeretlen magyar állampolgár él, akik bármikor kérhetik a magyar útlevelet, hiszen ők a mai napig magyar állampolgárok. Továbbá a rendszerváltás után sokszázezren telepedtek le az Európai Unió más tagállamaiban anélkül, hogy magyarországi lakóhelyüket megszüntették volna. A magyar állampolgárságukat ők sem veszítették el, noha erősen meglazult a Magyar Köztársasággal fennálló tényleges kapcsolatuk. Az állampolgárság ténylegessége szempontjából ezért nem hozott forradalmi változást, amikor a magyar Országgyűlés 2010 májusában 91,5 százalékos többséggel úgy döntött: a magyar felmenőkkel rendelkező személyek magyarországi lakóhelytől függetlenül honosíthatóak. Nehéz belátni, hogy ha egy három generáció óta spanyolul beszélő, magát argentinnak valló család tagjai felmenőjük okán magyar állampolgárok, akkor miért lenne inkább problematikus, ha a magyar állam honosít egy magyarul beszélő, magát magyarnak való, Magyarországgal aktív kapcsolatot ápoló vajdasági szerb állampolgárt.  A magunk részéről szerencsésebbnek tartottuk volna, ha az Országgyűlés egy speciális állampolgársági formát, a külhoni magyarok státuszát teremti meg azok számára, akik nem a Magyar Köztársaság területén élnek. Ez a megoldás tisztábban megjelenítette volna az egy főhatalom alatt élők közösségének (politikai nemzet) és a közös kulturális hagyományokkal rendelkezők közösségének (kulturális nemzet) különbözőségét, ugyanakkor elismerte volna azt, hogy utóbbi közösséget is egyfajta közjogi kapcsolat köti a magyar államhoz. E jogi forma nem igényelte volna a választójog kiterjesztését. A nép által választott törvényhozás azonban elsöprő nagy többséggel nem ezt a megoldást választotta, ezt a döntést pedig demokrataként tudomásul kell vennünk. Márcsak azért is ezt kell tennünk, mert a tavalyi állampolgárság-kiterjesztés nem csinálható vissza: a jogszerűen megszerzett állampolgárságtól senkit nem lehet megfosztani.
Az eddig benyújtott honosítási kérelmek száma alapján azt sem állíthatjuk, hogy tömeges lenne a Magyarországgal tényleges kapcsolatban nem álló személyek állampolgársághoz jutása. A majd tízmillió Magyarországon élő magyar állampolgárhoz képest a kevesebb mint százezer honosítási kérelem azt jelenti, hogy jelenleg egy százalék alatti a külföldön élő, most állampolgársághoz jutó magyarok száma, ami a dinamikát tekintve sem fogja a 3-4 százalékot meghaladni. Ez - attól függetlenül, hogy a politikai nemzet és a kulturális nemzet összemosása elvi alapon nehezen igazolható - még bőven megfelel annak a követelménynek, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége a Magyar Köztársasággal való tényleges kapcsolattal rendelkezzen. A választójog lakóhelyhez kötése A választójog 1989. október 23-a előtt — a tételes jog szabályai szerint — nem volt magyarországi lakóhelyhez kötve, az minden magyar állampolgárt megilletett. A választói névjegyzékbe ugyanakkor lakóhely szerint kellett felvenni a polgárokat, akik a választójogukat csak az ország területén gyakorolhatták. Ez hatását tekintve azzal járt, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok az egyébként fennálló jogosultságukat ténylegesen nem gyakorolhatták. A rendszerváltás alkotmánymódosítása éppen a magyar állampolgárok körének bizonytalansága, vagyis praktikus okok miatt emelte be az Alkotmányba a magyarországi lakóhely követelményét: az állampolgárokról az állam nem rendelkezett nyilvántartással, a lakóhellyel rendelkezőkről viszont igen. A választott megoldás inkább számít egyedinek nemzetközi összehasonlításban: Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Írország, Olaszország vagy Ausztria is lehetővé teszi a külföldön élő állampolgárai számára, hogy valamilyen módon a népképviseleti szerv választásában részt vegyenek. Magyarország jelenleg inkább kilóg a sorból azzal, hogy a választójogot csak az állampolgárok egy szűkebb körének biztosítja. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy nemzetközi összehasonlításban példátlan lenne, ha a lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok is részt vehetnek a népképviseleti szerv választásán, sőt, inkább az a jellemző megoldás, hogy valamilyen módon a politikai közösség egésze számára biztosított a választásokon való részvétel.  Az állampolgár és az ország közötti tényleges kapcsolat fennállása a választójog tekintetében egyébként eddig sem érvényesült. A Magyarországról ténylegesen kivándorolt, de lakcímüket meg nem szüntető magyar állampolgároktól sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem tagadja meg a hatályos Alkotmány a választójog gyakorlását, hiszen 2004 óta haza sem kell térniük a szavazásban való részvételhez, voksukat leadhatják a magyar külképviseleteken is. Elvi szintű változás tehát nem történik akkor, ha az új választójogi törvény a magyarországi lakóhelytől függetlenül biztosítani fogja a választójog gyakorlásának lehetőségét.
A választójog lakóhelyhez kötése melletti egyik gyakori érv, hogy csak az válasszon képviselőket, aki abban az országban adózik is. A lakóhely megléte és az adózás között feltétlen logikai kapcsolat nincsen, tehát azt kell megvizsgálnunk, köthető-e adófizetéshez a választójog gyakorlása. Ez a követelmény a szabad világban ismeretlen, bevezetése a vagyoni cenzussal lenne egyenértékű. A munka- vagy tőkejövedelem nélküli, a társadalom peremén élő állampolgárok választójogát sem kívánhatja épeszű ember korlátozni, mint ahogyan az sem vetődött fel eddig, hogy a kettős adóztatási egyezmények alapján külföldön adózó jövedelemmel rendelkező, de az országban élő emberek ne szavazhassanak az országgyűlési választásokon. Egy másik érv szerint csak az vegyen részt a népképviseleti szerv választásában, aki azután viseli a döntése következményeit. A magunk részéről egyetértünk ezzel a kijelentéssel, abból azonban nem következik a lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok kizárása a választójogból. Egyfelől a magyar jogszabályok elvi szinten a magyar állampolgárokra akkor is kötelezőek, ha nem tartózkodnak az ország területén; ez még akkor is így van, ha Magyarország területén kívül ennek kikényszerítésére a magyar állam nem rendelkezik eszközökkel. Másfelől pedig a magyar állami szervek döntései — ugyan szűkebben, mint a Magyarországon lakókra, de — igenis kihatnak a határon túli magyarok életére is. A magyar kultúra támogatásáról hozott döntések, a schengeni övezettel kapcsolatos magyar álláspont kialakítása vagy a kétoldalú kisebbségvédelmi egyezmények megkötése mind olyan kérdés, aminek következményeit a határon túli állampolgárok is viselik. Kétségtelen, ez erősen korlátozott hatás, hiszen a legtöbb közhatalmi döntésnek csak Magyarország területén van következménye. Ha az az állításunk, hogy a magyar állami szervek döntései csak erősen korlátozottan hatnak a határon túli állampolgárokra, abból nem a választójog megvonása következik, hanem az a követelmény, hogy a határon túliak a választójogon keresztül is csak erősen korlátozottan szólhassanak bele az Országgyűlés döntéseibe. Ez a korlátozott beleszólási képesség márcsak azért is fontos, mert ellenkező esetben előállhatna az a helyzet, hogy a magyarországi főhatalom gyakorlásában a külföldi szavazatok döntő szerephez jutnak. A határon túliak választójogát ezért a választási rendszeren belül olyan módon kell biztosítani, ami megengedi, de csak korlátozottan engedi meg a beleszólást a közügyek intézésébe, és minden lehetséges eszközzel elősegíti azt, hogy a kormányzati hatalom megszerzésében ne legyen döntő befolyása a külföldön élők szavazatainak. A magunk részéről ezt nem látjuk lehetetlen feladatnak: a demokratikus államok nagyobbik részében rendelkeznek választójoggal az ország területén kívül élők, mégis, talán Horvátországot leszámítva nem fordul elő az, hogy az ő szavazataikon múljon a kormányra kerülés kérdése. A külföldön élők szavazati joga és a választási rendszer A magyarországi állandó lakhellyel nem rendelkező, kettős állampolgársággal bíró szavazópolgárok korlátozott beleszólásának biztosítására több megoldás is szóba jöhet. Felvetődhet a szavazategyenlőség elvének megváltoztatása is, vagyis az, hogy a határon túliak voksa eltérő súlyozással eredményezzen mandátumot, mint az ország területén élő választóké. Ez azonban elfogadhatatlanul sértené a jogegyenlőség elvét, és egy olyan cenzus számára teremtene precedenst, amelyet — félünk — továbbiak is követhetnének. 
Egy másik megoldásként adódik, hogy a magyarországi állandó lakóhellyel nem rendelkező választók számára — a nemzetközi példákkal összhangban — egy elkülönített mandátumszámot tartson fenn a jogalkotó, így a szavazataik teljesen elkülönülhetnek a magyarországi állandó lakhellyel rendelkező választópolgárok szavazataitól. Ez a megoldás lehetőséget ad arra is, hogy a külföldön élő állampolgárok választása a magyarországi szavazási folyamattól a választási rendszer jellegét illetően is eltérjen. Akár tisztán arányos, akár tisztán többségi, akár bármilyen vegyes választási rendszer is lesz Magyarországon, álláspontunk szerint a kettős állampolgárságú, magyar választójoggal (is) rendelkező honfitársainknak ezen megoldások bármelyikétől elkülönülten kell szavazniuk. A külföldön élők szavazataival megszerezhető mandátumok száma meghatározható kellően alacsonyan ahhoz, hogy az esetek jelentős százalékában ne ezeken múljon a magyarországi kormányalakítás kérdése. Ha egy párt vagy pártszövetség a belföldi szavazatok meggyőző többségét elnyeri, akkor ő kap felhatalmazást a kormányzásra. Nyilvánvalóan nem zárható ki egy olyan helyzet előállása, amikor ezen elkülönített folyamat révén, a külföldi magyarok által megválasztott országgyűlési képviselők szavazatán múlik egy kormány többsége. A választási rendszer meghatározása során ezért minden olyan szabályozási lehetőséget alkalmazni kell, ami ezt a veszélyt csökkenti. A korlátozott következményviseléssel együtt járó korlátozott beleszólási jog legkézzelfoghatóbb jele, ha a tervezett 200 mandátumból 4-8 képviselői helyet különít el a jogalkotó; akkor is, ha a külföldön élők mandátumait a korábban javasolt 200 képviselői helyen felül értené a választójogi törvény. Ilyen alacsony mandátumszám mellett arányos választási rendszert vagy kompenzációs listát értelmetlen bevezetni, azokat egyéni választókerületi rendszerben célszerű szétosztani. Ez a megoldás egyébként arra is alkalmas, hogy a Kárpát-medence és a világ különböző részein élő, így különböző érdekekkel rendelkező választókat a leghatékonyabban lehessen képviselni a magyar Országgyűlésben, hiszen nyilvánvalóan mást vár a magyar törvényhozástól egy kanadai diaszpórában élő, egy felvidéki vagy egy vajdasági magyar állampolgár. A határon túliak egyéni választókerületeit ezért a világ érintett területei között javasoljuk felosztani, a választójoggal rendelkezők számarányának és a földrajzi adottságok figyelembevételével. Javaslatunkban azért vetjük el elvi éllel a külföldön és a Magyarországon élő állampolgárok szavazatainak összekeverését, mert ez úgy szélesítené ki a kettős állampolgárok aktív választójogát, hogy az már túllépne a sajátos érdekeikből következő korlátozott következményviselés elvén, ezzel pedig olyan mértékű beleszólást kapnának a magyarországi közügyek intézésébe, amely demokratikusan nem indokolható módon értékelné le a Magyarországon élők szavazati jogát. A külföldön élők szavazatainak elkülönült ágon történő kezelése akkor is korlátozott számú mandátumot eredményez, ha a kettős állampolgárságúak száma a jelenleginél több nagyságrenddel nagyobb lesz. A mandátumegyenlőség mesterségesen előállított sérelmét a korlátozott felelősségviselés elve indokolja.  A külföldön élő magyar állampolgárok választójoga a választás és a választhatóság jogára is kiterjed. Mivel a határon túli magyarok képviseletének célja az ő sajátos érdekeik megjelenítése a magyarországi közhatalmi döntésekben, célszerű előírni, hogy határon túli választókerületben csak az lehet jelölt, aki az adott választókerületben (annak bármely országában) lakóhellyel rendelkezik. A korlátozott felelősségviselés elvének sérelmét jelentené, ha a kárpátaljai magyarokat olyan személy képviselné az Országgyűlésben, aki nem e korlátozott felelősségviselés okán rendelkezik választójoggal. Ezen túl is, ez a megoldás képes biztosítani azt, hogy a határon túliak választójoga ne kizárólag a magyar belpolitikai küzdelmek exportálását jelentse. Ellenkező esetben az anyaországban élők politikai vitáiban a határon túli magyarok szavazatait mintegy perdöntően lehetne felhasználni, ami óhatatlanul mérgezné a Magyarországon élő választók egyik része és a határon túliak közötti kapcsolatot. A magyarországi lakóhellyel rendelkezők vonatkozásában ez a korlátozás nem sérelmes, mert számukra a következményviselésük mértékével, vagyis teljességével összhangban álló módon adottak a hazai jelöltállítási folyamat megoldásai.
Az érintett egyéni választókerületekben a jelöltek lehetnek független jelöltek, de lehetséges jelölő szervezetek által történő jelöltállítás is. Álláspontunk szerint a választási rendszer ezen elkülönülő ágában a szokásos jelölő szervezetek mellett az adott külföldi ország(ok) jogszabályai által egyesületnek, illetve pártnak nyilvánított szervezetek is állíthatnak — akár más jelölő szervezetekkel együttesen is — jelöltet. Ez a szabályozás lehetőséget teremt arra, hogy a magyarországi pártok akár önállóan, akár az adott határon túli egyéni választókerület által érintet országokban ismert és bejegyzett pártokkal, egyesületekkel közösen állítsanak jelölteket, de megengedi azt is, hogy a határon túli szervezetek önállóan induljanak a választáson. Ezáltal a határon túli állampolgároknak lehetőségük lesz dönteni arról, hogy olyan képviselőt kívánnak-e a magyar Országgyűlésbe küldeni, aki szövetségese valamelyik magyarországi pártnak, avagy olyat, aki saját önképe szerint kizárólag a határon túliak képviseletét látja el. Ez a megoldás tovább csökkenti annak a veszélyét, hogy a határon túli képviselőkön múljon a kormányalakítás, hiszen ha megválasztásuk nem a magyar belpolitikai küzdelmek logikája szerint történik, hanem a saját politikai közéletük dominálja azt, a képviselői helyet szerző jelölt minden bizonnyal elsősorban a speciális határon túli érdekeket fogja képviselni, és nem a magyarországi kormányzati hatalom gyakorlásában akar perdöntő szerepet játszani. A jelöltállítás feltételeit a teljes országgyűlési választási rendszer vonatkozásában egységes elvek szerint, de az adott választási mód sajátosságainak figyelembevételével kell meghatározni. A jelöltállítási rendszer funkciója a határon túliak mandátumainak vonatkozásában is ugyanaz, mint a magyarországi jelöltállításnál: csak megfelelően ismert, elismert és szervezett erővel (és ekként támogatással) rendelkező magánszemélyek tudjanak elindulni a választásokon. Ha az új magyar választási rendszer tartalmaz ajánlószelvény-rendszert, akkor megfelelő adaptálással ezt kell használni a határon túli mandátumok vonatkozásában is. Ez kivitelezhető lenne a határon túli egyéni választókerületek esetén postai ajánlással, de akár úgy is, hogy az ajánlás maga a Magyar Köztársaság külképviseletein történik meg. A szükséges ajánlások számát az érintett választópolgárok számához javasolt igazítani.  A szavazási folyamat maga — függetlenül a fordulók számától — a „nagykövetségi”, konzulátusi szavazások korábbiakban már használt mintájára történhet, ideértve az érvényességi és eredményességi feltételeket is. Ellenérvként felmerülhet, hogy ez az utazási költségek miatt esetleg túlzó anyagi terhet róhat az érintett kettős állampolgárokra, ugyanakkor a választás tisztaságának biztosítása miatt a magyar állam hivatalos képviseleteinek bevonását elengedhetetlennek tartjuk. A szavazás lebonyolításában a nemzetközi jog szabályai szerint a magyar állami szervek közreműködése nélkülözhetetlen, egyértelműen területen kívüli, ezért tiltott joghatóságot jelentene az, ha határon túli civil szervezetek bonyolítanák a választási eljárást. A politikai következményekről A magyar belpolitika konfliktusainak a határainkon túli területekre történő exportja nem a kettős állampolgárok szavazati jogának biztosításával fog megkezdődni. Igaz, véget sem ezért fog érni. Itt a határainkon kívül élő, azonos jogú magyar állampolgárok érdekeinek képviseletéről van szó. Az etnobiznisztől, pártosodott elitfinanszírozástól áthatott határon túli magyar világot külsők és belsők, túlzottan figyelni akarók és ignoránsak egyszerre tették a magyar belpolitika meghosszabbított, de változó jelentőségű terepévé. Az elmúlt két évtizedben a magyar politikai elit nem tudta jelentőségének megfelelően, a szervezeti és személyi autonómiákat tisztelő módon kialakítani viszonyát a minket körülvevő magyar nemzeti kisebbségek ügyéhez. Vagy elzárkózás, vagy a széles közösségektől elidegenedett partneri (elit) együttműködés, vagy pedig a nyílt és aktív politikai intervenció szerepkészletei váltakoztak. Van, aki nem tud mit kezdeni gyakran a legnépszerűbb határon túli pártokkal; van, aki nem tud mit kezdeni saját határon túli népszerűtlenségével; és vannak, akik pedig együtt félnek a Jobbik térhódításától. A határon túli pártok viszont nem tudnak mit kezdeni saját, asszimilálódó és tőlük elidegenedő közösségeik politikai igényeinek artikulálásával. És ahogyan a Most–Híd egy kísérlet a szlovákiai magyar politikai elit egyes csoportjai részéről a gyorsulóan beolvadó, interetnikus közegben élő magyarság és szlovákság politikai érdekeinek képviseletére, úgy a szavazati jog biztosítása a kettős állampolgárok számára egy új esélyt teremthet a változó társadalmi viszonyok közötti politikai érdekképviseletre Magyarországon is. Mint korábban kifejtettük, mi szerencsésebbnek tartottuk volna a külhoni magyarok státuszának megteremtését, akik számára nem kellett volna a választójogot biztosítani, de a kulturális nemzethez tartozásuk egy speciális állampolgársági formával mégis elismertetett volna. A magyarországi lakóhely nélküli honosítás azonban a magyar politikai közösség határait 2010-ben kitágította. Mivel a választójog — eredetileg praktikus szempontból, húsz évvel ezelőtt bevezetett — lakóhelyhez kötésének elvi megalapozottsága erősen vitatható, az állampolgárság homogén kiterjesztéséből, ha nem is kényszerítően, de egyenesen következik a választójog kiterjesztése is, ami pedig maga után vonja a magyarországi kormánytöbbség befolyásolásának lehetőségét. Ebben a helyzetben a választójog biztosításának minden lehetséges politikai kockázata mégis kisebb, mint a közjogilag egyébként azonos státuszú magyar állampolgárok között a választójog tekintetében megvalósuló jogalkotói különbségtétel precedense. Innentől kezdve a kérdés az, hogy miként minimalizálhatóak azok a kockázatok, amelyeket a határon túliak választójoga okozhat a politikai rendszer működésében. Erre álláspontunk szerint a fentebb kifejtett, korlátozott mandátumarányt biztosító törvényi szabályozás megfelelő megoldást jelenthet. Nemzetközi példák azt mutatják, hogy az ilyen jellegű parlamenti mandátumok birtokosai megfelelő (demokratikus) politikai alkuk után rendszerint a mindenkori kormányt támogatják. A magyar politikai közösség jelenkori megosztottságát ismerve ez önmagában semmire sem garancia. Így ha olyan helyzet áll elő, amelyben e 4-8 egyéni képviselői mandátum biztosítja egy kormánypárt, illetve egy kormányzó koalíció többségét, akkor jogi, illetve formális legitimációs problémák nem jelentkeznek ugyan, politikaiak azonban mindenképpen.  Egy kormányzat hazai politikai legitimitását csökkenti, ha a belföldi mandátumok alapján győztes párt vagy pártszövetség ellenzékbe kényszerülhet. A rendszerváltás óta létező választási rendszernek is természetes velejárója ugyanakkor, hogy nem feltétlenül a legtöbb szavazatot szerző pártnak lesz a legtöbb országgyűlési mandátuma, és nem feltétlenül a legtöbb mandátummal rendelkező frakció alakíthat kormány. A választási rendszer demokratikus működéséhez az egyértelműen szükséges, hogy ha egy párt vagy pártszövetség meggyőzően, nagyjából 2%-ot meghaladó többséggel megnyeri a választást, akkor ő alakíthasson kormányt. Egy ilyen mértékű győzelem mellett az általunk javasolt, korlátozott számú külföldi mandátum nem tudja érdemben befolyásolni a kormányalakítás kérdését. Ennél szorosabb választási eredmény mellett pedig a külföldi mandátumok jelöltállítási rendszere, a magyar belpolitikai küzdelmek lehetőség szerinti kiszűrése tud hozzásegíteni ahhoz, hogy a határon túli képviselők — a nemzetközi példák túlnyomó többségével összhangban — mindig a belföldi győztes kormányalakítását támogassák.
Az állampolgárság szabályozására 2010-ben választott közjogi megoldás alapján a magyarországi politikai érdekcsoportok számára nem marad más lehetőség, mint mindent megtenni az adott mandátumszámon belül saját támogatottságuk maximalizálása érdekében. Lehet, hogy az első időszakban ez a jogintézmény a magyar jobboldal számára jelent majd mandátumokat, de mint minden választói bizalmat, ezt is el lehet játszani. Az új status quo legfőbb előnye az elmúlt húsz év status quo-jához képest az, hogy egyes határon túli csoportok érdekeinek politikai artikulációját kiragadja a MÁÉRT és más, hasonló szervezetek korlátozottan legitim, korporatív intézményi kereteiből; továbbá, hogy a Kárpát-medencén kívül élő, amerikai, ausztrál vagy éppen izraeli régi vagy új kettős állampolgárok számára is egyenlő képviseletet teremt. Egy jó választási rendszerrel esélyt teremthetünk arra, hogy a magyar politikai rendszer szereplői saját felelősségük határai között minden korábbinál jobban rákényszerüljenek a határokon túl élő helyi magyar közösségek támogatását is bíró válaszokat adni a ma és a holnap problémáira. Megfelelően megválasztott jelöltállítási feltételekkel lehetővé tehető, hogy a helyi közösségek kettős állampolgárságú tagjai köztiszteletben álló, akár magyarországi pártok támogatását is bíró jelölteket válasszanak meg. A magyarországi pártok országhatárunkon túlnyúló támogatásának is sok módja lehetséges, és e módok között a legitim, helyi érdekképviseletek jelöltjeinek közvetlen, illetve közvetett támogatása is szerepelhet. Ha viszont a korlátozottság elvét sértő, rossz, rövidtávú belpolitikai hasznot hajtó megoldást választ a jogalkotó a külföldön élő állampolgárok választójogának megvalósítására, az az eddiginél is jobban szétzilálhatja a Magyarországon élő közösség politikai kohézióját, hiszen elfogadhatatlanul kiszélesítené a határainkon túli szavazatok befolyását a választási eredményre, és így a későbbi kormánytöbbség meghatározására. A kettős állampolgárok számára biztosított választójog nem rendezi a magyar politikai rendszer szereplőinek minden dolgát a határainkon túli magyar identitásúak vonatkozásában. Önbecsapó gondolkodásra vall azt gondolni, hogy a kettős állampolgárok szavazati joga lehetőség a Trianon előtti Magyarország határain belül immáron kisebbségi sorban élő magyarok teljes sorsfordítására. Az asszimiláció folytatódni fog, az autonómiaküzdelmek folytatódni fognak, és a szórványmagyarság megmaradási esélyei sem fognak ettől nőni. Magyarország mindebben viselt felelőssége is megmarad. A kettős állampolgárok szavazati joga mellett továbbra is szükség van elkülönült és intézményesült határon túli magyar politikára — elvi alapon azért, mert a kettő alanyai nem ugyanazok. Hiszen lesznek bizonyosan akik — félelemből vagy elvi döntés alapján — nem veszik fel a magyar állampolgárságot jelenlegi állampolgárságuk mellé. Ugyanakkor a magyar állam felelőssége az ő irányukban továbbra is fenn áll. Mert ők is magyarok. Amennyire jó eszköz a szavazati jog a magyar pártok figyelem-kényszerének intézményesítésére, annyira rossz eszköz is persze egyben, mert a figyelmet túlzottan erre fókuszálja. Téved, aki azt hiszi, hogy magyar parlamenti mandátumokkal letudható mindaz, amire az elmúlt két évtizedben sem talált a magyar politikai közösség megfelelő megoldást. Ha az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező állampolgárok szavazatának ügye kizárólag magyar belpolitikai szempontok szerint rendeződik, akkor csak a magyar nemzeti közösség nemzeti színekben történő rombolásának jogintézményét fogja jelenteni. Ha viszont a korlátozott következményviselés korábbiakban kifejtett elvének megfelelő megoldás irányába indul el a jelenlegi kormány, akkor a szavazati jog biztosítása nem egy új status quo kialakításának vége lesz, hanem annak az első lépése.
Mint azt már korábbi elemzésünkben kifejtettük a magyar EU-elnökség nemzetközi megítélése igencsak vegyes volt. A szakpolitikai ügyek menedzselése szempontjából elnökségi szereplésünk akár sikeresnek is tekinthető. Ez jórészt a szakmai stábnak, diplomatáinknak, az előző kormányok előkészítés terén mutatott kiemelkedő teljesítményének is köszönhető. Azonban a szakmai eredményeket nemhogy beárnyékolták, de szinte teljesen eltakarták azok a sajátosan magyar belpolitikai ügyek, amelyek kiverték a biztosítékot a nemzetközi közvéleményben. Ilyen volt a médiatörvény ügye, az alkotmányozás folyamata, a krízisadók, illetve az MNB elnöke elleni ilyen-olyan színvonalú kormányzati támadások. Emellett megütközést váltott ki és nagy nemzetközi sajtóvisszhangja volt a magyar miniszterelnök belpolitikai célzattal tett nyilatkozatainak is, mint pl. az, amikor a véleménye szerint diktálni kívánó Brüsszelt a korabeli Moszkvával hasonlította össze. A legkritikusabb elemzések, cikkek a németnyelvű sajtóban jelentek meg - ez vonatkozik most az elnökség egészét értékelő elemzésekre is. A francia sajtó, pártállástól függetlenül szintén inkább kritikusabb az elnökség során, de részletesebb elemzést, álláspontot a féléves elnökségről még nem publikáltak. Az angolszász és főleg az amerikai sajtóban is főleg a negatív hírek voltak többségben, köszönhetően annak, hogy a fókusz itt nem az elnökségi szereplésünkön, hanem a már említett kormányzati intézkedéseken volt. Az EU vezető tisztségviselői csak a jóra emlékezve szinte kivétel nélkül gratuláltak és elismerésüket fejezték ki a magyar elnökséget illetően. Mind Herman Van Rompuy, mind José Manuel Barroso meleg szavakkal dicsérték záró sajtóértekezletükön a magyar elnökséget, és köszönetet mondtak a Magyarországnak a félév elnökségi teljesítményért. Jerzy Buzek az Európai Parlament elnöke is méltatta a magyar elnökség elkötelezettségét és teljesítményét. Az elnök szerint a magyar elnökség nem csak a Parlament, hanem egyebek között az európai gazdaság, a bővítés és a romák barátjának is bizonyult: erősebb és jobb Európát hagy maga után.  Piotr Kaczynski, a brüsszeli Centre for European Policy Research munkatársa szerint a magyarok elnökségi félévük végére jelentős eredményeket tudtak elérni, mert az általuk képviselt ügyekkel kapcsolatban egyszer sem bicsaklott meg kitartásuk. Bár véleménye szerint az időszak elején a magyar elnökség rendkívül rossz sajtóvisszhangot kapott, az elnökség végére ezek a kritikai hangok elcsendesedtek és erősebb lett a szakpolitikai sikereket elismerő vélemények. Az EP néppárti frakcióvezetője Joseph Daul szerint "az elmúlt hat hónapban az első magyar soros elnökség szakmai hozzáértéssel és rendkívül sikeresen menedzselte a kulcsfontosságú európai ügyeket". A Fideszt is sorai között tudó frakció vezetője semmilyen kritikai észrevételt nem tett, szemben Elmar Brokkal, aki az EP néppárti képviselője, a külügyi bizottság korábbi elnöke. A Népszabadságnak nyilatkozva a német politikus elmondta, hogy voltak témák, amiket sikerült megoldani, mások épp a megoldás előtt állnak, utóbbi erőfeszítések gyümölcsét már a következő elnökség aratja el. Brok, aki korábban fenntartásokkal kezelte a magyar médiatörvényt, most úgy vélte: a magyar kormány és a parlament okosan tette, hogy a kritikák hatására gyorsan módosította a törvényt. A Bruxinfo értesülései szerint az európai szocialisták egyáltalán nem elégedettek a magyar elnökséggel. A szocialista frakció helyettese, az osztrák Hannes Swoboda szakpolitikai szempontból is támadta a magyar kormányt. Elmondása szerint, a képviselőcsoport nem elégedett a magyarok munkájával, mert miközben voltak sikerek, például Horvátország csatlakozásának előmozdítása, vagy az európai romastratégia elfogadtatása, hiányoztak az érdemi, nagy európai kezdeményezések. Emellett az ismert magyar belpolitikai történések (médiatörvény, alkotmány) olyan mértékben rányomták a bélyegüket az elnökségre, hogy azt már csak ezért sem lehet sikeresnek mondani. A szocialista képviselő kifejtette: ha valaki ilyen komoly, a belpolitikáját érintő támadásokat kap, annak nem lehet hosszú távú európai víziója, „az is sokat mondó, hogyha az EU Tanácsát vezető Magyarország miniszterelnökének európai porondon kell magyarázkodnia egy-egy otthoni lépése miatt, márpedig Orbán Viktornak kellett”. A szocialista frakcióvezető-helyettes feltette a kérdést, hogyan várhatná el Magyarország a Tanács elnökeként az európai elvek és szabályok betartását, ha a saját törvényein keresztül ő maga sem tartja be azokat? Összegző értékelésében megismételte, vannak pozitív magyar eredmények, az is látszik, hogy Budapest próbálta korrigálni a lépéseit, de mindent összevetve saját magának okozott súlyos károkat, amelyek végigkísérték az egész elnökséget.  Sokkal kritikusabb a politikusoknál és a szakmai elemzőknél nemzetközi sajtó és közvélemény. A Financial Times egyik brüsszeli tudósítója, Jan Cienski arról ír, hogy Lengyelország nagyon készült az elnökségre, mivel a szeretnék elkerülni, hogy hasonló színben tűnjenek föl, mint a két volt kommunista ország: Csehország, amelynek elnöksége alatt megbukott a kormány és Magyarország, amelynek elnöksége a magyar médiatörvény miatt vált emlékezetessé. A német sajtó részéről voltak tapasztalhatók talán a legkarakteresebb kritikák a magyar elnökség értékelésekor. Michael Frank – Süddeutsche Zeitung publicistája - szerint a kormány által kijelölt, magasan képzett szakértők profi módon végezték az elnöki munkát. Ami az adminisztratív feladatokat illeti, mindent precízen sikerült teljesíteni, rendezetlen akták nem maradtak hátra. A magyart követő lengyel elnökség számára kevés feldolgoznivaló maradt. Frank az eredmények között kiemelte, hogy Horvátország csatlakozását sikerült jó útra terelni és pozitívnak minősítette a romastratégiát. A magyar kormány ugyanakkor a törvényhozás területén bemutatott "őrjöngésével" magára haragította az EU-t, szomszédjait az állampolgársági törvénnyel és az új alkotmánnyal bizonytalanította el, a "nagymagyar pátoszt" pedig államfelfogás rangjára emelte. A kétharmados parlamenti többséget szerzett jobboldali nemzeti kormánypárt, a Fidesz "a magyarok földjét rohamos ütemben saját érdekeinek a bástyájává változtatta." A publicista külön kitért az új alkotmányra, a média ellenőrzésének "intézményesítésére", a kultúra területén végrehajtott "tisztogatásra", a bírói függetlenség "megszüntetésére". Utalt az alkotmánybíróság kibővítésére, hangoztatva, hogy az öt új tag kinevezésével az "teljes mértékben Fidesz-vonalra állt".  A Berliner Zeitung-ban ír nem túlzottan dicsérő véleményt Frank Herold. Cikkének címe: Magyarország, a színlelt demokrácia”. Bár az uniós elnöki tevékenység a Lisszaboni Szerződés óta Európa irányítása az elnökségi pozícióban lehetetlen, ugyanakkor az elnöki tisztség lehetőséget nyújt arra, hogy egy ország legalábbis fél évre magára vonja a többi tagállam figyelmét, és az unióban tekintélyre tegyen szert. Frank szerint Magyarország esetében egy olyan országra nyílt pillantás, amelyben rendkívüli állapot uralkodik: "a magyar parlament jelenleg nem szuverén népképviselet. Tevékenysége arra korlátozódik. hogy az Orbán-csapat rendeleteit kollektív bólintással törvényerőre emelje." A Die Welt „Európa Vadkelete” címmel elemzi a magyar EU-elnökséget. A jegyzetíró, Stefanie Bolzena szerint ennek mérlege nem marad el a miniszterelnök januári szereplése során keltett várakozásoktól. Bolzena emlékeztet arra, hogy az egy éve hivatalban lévő miniszterelnök olyan alkotmányt adott az országának, amely országa fejlődését éveken át meghatározza majd: gyengíti a hatalmi ágak megosztását, aláássa az alkotmánybíróságot, Orbán hívei hosszú távon kulcspozíciókban maradhatnak. Emellett, a sok bírálat ellenére, csekély változtatásokkal keresztülverte a heteken át nemzetközi felháborodást keltő médiatörvényt. Azt azonban a jegyzetíró is elismeri, hogy nem várt eredményekkel is járt az EU soros elnökség. A sikerek sorában egészen elől áll Horvátország 28. tagállamként történő csatlakozása – írta Bolzena, emlékeztetve arra: az év elején még aligha adott volna bárki is esélyt a magyar külügyminiszter, Martonyi János azon kijelentésének, mely szerint június végéig sikerrel lezárulhatnak a Zágrábbal való csatlakozási tárgyalások. A Die Tageszeitung online kiadásában Gergely Márton szerint a „kínos diplomáciai véletlent” sikerült nagyobb károk nélkül túlélni. Az angol sajtó nevezte így fél évvel ezelőtt azt a tényt, hogy Magyarország éppen akkor vette át első ízben az Európai Unió soros elnökségét, amikor az ország kormánya hozzálátott a demokrácia leépítéséhez. Az osztrák lapok közül a Die Presse foglalkozott a leginkább a magyar elnökség eredményeinek elemzésével. Martonyi János külügyminiszter szavait idézi a lap, amikor arról ír, hogy a schengeni övezet Romániával és Bulgáriával történő bővítése ügyében „a dolgokat még nem tudtuk tető alá hozni”. Ami a soros elnökség kezdetén a magyarországi médiatörvény körüli lezajlott vitát illeti, Martonyi úgy vélte, azt „talán alábecsülték”. A Der Standard Orbán hatalmának bebetonozási törekvéseiről ír. A tudósító, Kathrin Lauer szerint "csak kevés jó osztályzatot" kap a magyar EU-elnökség. Magyarország elszalasztotta a lehetőséget, hogy az EU-elnöksége révén nemzetközi súlyról tegyen tanúbizonyságot - éppen ebben az időszakban vitte véghez a Fidesz-kormány a legfontosabb lépéseket hatalma bebetonozása érdekében. Lauer emlékeztet arra, hogy Orbán Viktor "agresszíven nyilatkozott" Brüsszellel kapcsolatban, ugyanakkor múlt szombaton, a kínai miniszterelnökkel való találkozója alkalmával kijelentette, hogy Magyarországnak másfajta szövetségekre és másfajta szövetségesekre van szüksége. A nagyobb francia napilapok érdemi elemzést még nem közöltek a magyar elnökségről.
Magyarország első EU-elnökségét felfokozott várakozások előzték meg. Ez egyrészt abból a jóindulatú kíváncsiságból fakadt, hogy a választásokat megnyerő új adminisztráció miként lesz képes európai vezetői képességeit bizonyítani. Másrészt abból, hogy az unió menetrendjét olyan horderejű ügyek határozták meg, mint a válságból kivezető Európa 2020 stratégia végrehajtásának beindítása, a közös gazdasági kormányzásról szóló jogszabálycsomag elfogadása, a nyugdíjak jövőjéről szóló vita, illetve a görög, ír és portugál szuverén adósságválságok kezelése. Ezek egytől egyig olyan ügyek, amelyek Európa, benne Magyarország növekedésének, az európai szociális modell és a kohézió stabilizálásának előfeltételei.
Az uniós elnökség nem jelenti az EU vezetését, nem ad lehetőséget egyszemélyes döntések meghozatalára. Az elnökség tényleges befolyását számos tényező, így egyebek mellett az elnökséget adó ország mérete, EU-érettsége, politikai és gazdasági ereje, a többi tagállam megfontolásai és érdekei, az uniós döntéshozatal sajátos üteme nagyban korlátozzák. A Lisszaboni Szerződés által életbe léptetett intézményi változásoknak köszönhetően átalakult a soros EU-elnökségek szerepe. Egyrészről az ún. "trió" koncepció szerint minden elnökségi periódus 18 hónapig tart, amelyet három tagállam, egyenként 6 hónapig vezet. A trió tagjainak a teljes 18 hónapra szóló közös programot kell kialakítaniuk. Magyarországot a trió harmadik tagjaként Spanyolország és Belgium féléves elnökségei előzték meg. Másrészről az állam- és kormányfők alkotta Európai Tanácsot (EiT) immár nem a soros elnökség, hanem az EiT állandó elnöke (jelenleg Herman Van Rompuy) vezeti. A közös kül- és biztonságpolitikai főképviselő (jelenleg Catherine Ashton) vezényletével felálló Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) pedig a külkapcsolatokban veszi át az elnökség koordináló szerepét.
 Spanyolország és Belgium – alapvetően belpolitikai okokból - szinte „láthatatlan elnökségeket” produkált. Utóbbi – permanens kormányválsággal küszködve – igyekezett mindent áttolni az Európai Bizottságra és az újonnan felálló EKSZ-re. A napirenden szereplő legfontosabb kérdésben (adósságválság, az euró jövője, az eurózóna versenyképessége) Magyarország kormánytól függetlenül igen korlátozott befolyással bírt, nem lévén az eurózóna tagja. E leszűkült mozgástérben az elnökség reálisan hármas célt szolgálhat. Egyfelől a nemzetközi figyelmet az ország hírnevének öregbítésére, az országkép erősítésére tudja felhasználni EU27-es körben és világszerte. Másfelől a szakpolitikai ügyek kompetens menedzselésével növelheti az unión, mindenekelőtt Brüsszelen és a meghatározó fővárosokon belüli beágyazottságát, tágíthatja mozgásterét az elnökségen túli időszakra is. Harmadrészt pedig különleges pozícióból mutathatja be az Európai Unió értékét, eredményeit saját közvéleménye felé, erősítve az integráció támogatottságát odahaza.
Uniós körökben egyöntetű vélemény, hogy a magyar stábtagok szakmailag kiemelkedően teljesítettek a trió (spanyol-belga-magyar) elnökség másféléves időtartama alatt. Az előző kormányok és a Magyar Országgyűlés európai uniós elnökségi bizottsága jó munkát végeztek az előkészítés terén, és nem igazolódtak be azok a félelmek sem, hogy a kormányváltást követően a munka megakad - az elnökségi stábban történt nem feltétlenül szükségszerű változások ellenére sem.
A hazai és brüsszeli adminisztrációnak kulcsszerepe volt az egységes európai energiapolitika és energiapiac megteremtéséről rendelkező EiT döntés előkészítésében, a gazdasági koordinációt és költségvetési fegyelmet erősítő ún. hatos jogszabályi csomag relatíve gyors tető alá hozásában (ennek elfogadása immár a Tanács és az Európai Parlament megállapodásán múlik, a lengyel elnökség alatt), valamint a Bizottsággal szoros együttműködésben ügyesen szerelték le a schengeni acquis gyengítésére irányuló populista tagállami törekvéseket. Ezeken túlmenően a stáb számos politikailag szenzitív dosszié menedzselésében végzett hasznos, bár kevésbé látványos aprómunkát (pl. a klónozott eredetű élelmiszerekkel, iparjogvédelemmel, fogyasztóvédelemmel, a Galileo-programmal, vagy a határon átívelő egészségügyi ellátással kapcsolatos jogszabálytervezetek kapcsán).
Az elnökségi projekt politikai menedzselésének egyértelmű sikerei azok az ügyek, amelyek a jelenlegi és korábbi magyar kormányok elkötelezettsége és a szakértői stáb által végzett szívós lobbi-munka nélkül vélhetően nem tudtak volna ilyen karakteresen megjelenni az uniós menetrendben. Ilyen például a nemzeti romastratégiák európai keretének elfogadása, amely az Európai Bizottság és a kormány szoros együttműködésének eredménye. Fejlesztéspolitikai téren jelentős előrelépés az Európai Duna Régió Stratégia elfogadása, míg a Horvátország csatlakozását előmozdító politikai megállapodás létrehozása hazánk régóta elsődleges bővítési prioritása. Ezek kivétel nélkül olyan európai ügyek, amelyek egyúttal nemzetstratégiai szempontból is kritikus jelentőséggel bírnak (szociális összetartozás, térségi biztonságpolitika, területi kohézió, stb.) és nemzeti konszenzust élveznek: a jelenlegi és korábbi kormányok együttes munkája vezetett az elért sikerekhez.
Noha Magyarország nem vett részt a NATO líbiai katonai beavatkozásban, a tripoli magyar nagykövetség látványos és eredményes munkát végez az Európai Unió (és az Egyesült Államok) képviseletének ellátásával, rendkívül nehéz körülmények között. A követség segítette négy foglyul ejtett külföldi újságíró kiszabadítását.
Természetesen nem sikerülhetett minden a tervek szerint. Az uniós elnökségek programját gyakran előre nem látható események borítják fel. Az Arab Tavasz fejleményei „ellopták a show-t”, elterelték a figyelmet például a számunkra kiemelten fontos Keleti Partnerségről (és ideig-óráig bizonytalanná tették a horvát csatlakozást is). Nem a magyar elnökség hibájából, de egyelőre meghiúsulni látszik Románia és Bulgária schengeni csatlakozása, a német és francia ellenállás miatt.
 Az elnökségi félévre való ráfordulást számos sajnálatos magyar ügy tarkította (különadók, magánnyugdíjpénztárak államosítása, az Alkotmánybíróság jogkörének megkurtítása, a médiatörvény, a jegybankelnök destabilizálására irányuló hadjárat, stb.). Ezek néhány kellemetlen promóciós baklövéssel karöltve (mint amilyen a Tanács épületében kiállított és azonnal kisebb botrányt kiváltó monstre "történelmi" szőnyeg volt), mindjárt a kezdetekben végletesen beszűkítették azt a politikai mozgásteret, amelyben az elnökséget Magyarország presztízsének erősítésére, pozíciójának javítására lehetett volna felhasználni. Kedvezőtlen fogadtatásra találtak a magyar miniszterelnök belpolitikai fogyasztásra szánt, de az európai partnerek körében értetlenséget kiváltó, helyenként unióellenes, az „Erős Európa” szlogenbe ágyazott prioritásokkal homlokegyenest ellenkező nyilatkozatai. A károk azonnal jelentkeztek: hiába dolgozott például rengeteget a magyar diplomácia és Fellegi Tamás miniszter is a február 4-i energiacsúcs sikerén, a nemzetközi sajtó csak a médiatörvényről szólt. Matolcsy György érthetetlen kirohanása az Európai Bizottság ellen, annak az Európai Szemeszterben "tanúsított magatartása" miatt, rossz zárófejezete volt a gazdasági kormányzás előmozdításáért végzett szakértői munkának.
Politikai szempontból a legnagyobb hibának a nyugdíjak jövőjéről szóló összeurópai vitától való távolmaradás (lévén, hogy a nyugdíjügy belpolitikai értelemben tabu), valamint az Euró Plusz Paktumból való kimaradás számítanak. Ez utóbbi ráadásul tartós pozícióvesztést eredményezhet: Magyarország ugyanis "kiültette magát" egy olyan asztaltól, ahol érdemi vita mellett komolyabb befolyásoló képessége lehetett volna a versenyképességi folyamatra. A Paktum célja ugyanis pont az, hogy a résztvevő országok gazdaságpolitikai vállalásain keresztül tovább erősítse a gazdasági és monetáris unió gazdasági pillérét, illetve a versenyképesség javítása és a munkahelyteremtés által nagyobb fokú konvergenciát eredményezzen. A magyar miniszterelnök azzal magyarázta a kívülmaradásunkat, hogy nem tudott egyetérteni a Paktum adóharmonizációra vonatkozó részével. Adóharmonizációra ugyanakkor a Paktum egyáltalán nem tartalmaz semmilyen utalást, illetve annyit igen, hogy leszögezi: "[a] közvetlen adózás továbbra is nemzeti hatáskörbe fog tartozni." A félreértésekkel ellentétben a Paktum az adópolitikák pragmatikus koordinációját jelöli meg feladatként. A tagállamok ezzel összefüggésben vállalják, hogy adópolitikai kérdésekben strukturált egyeztetéseket folytatnak különösen a legjobb gyakorlatok cseréjének, a káros gyakorlatok kiküszöbölésének biztosítása, valamint az adócsalás és az adókijátszás elleni fellépésre irányuló javaslatok előterjesztése céljából.
Megromlott a viszony az Európai Parlamenttel is, amely az elnökségi félév alatt rendhagyó módon kétszer is vitát rendezett a magyarországi belpolitikai fejleményekről (médiatörvény, alkotmány). Ez megnehezítette az elnökségi prioritások előbbre vitelét, tekintettel az EP megnövekedett szerepére az uniós jogalkotásban.A kormánypártok kivételes belpolitikai erőfölényére tekintettel érdemes megjegyezni, hogy az elnökség ideje alatt jelentősen romlottak a Fidesz saját európai pártcsaládján (Európai Néppárt) belüli pozíciói is. Az említett belpolitikai ügyek mentén kialakult konfliktusok eddig soha nem látott mértékben osztották meg a néppárti politikusokat.
A kormány széles körben antidemokratikusnak tekintett intézkedései miatt nem tudta kihasználni az 1989-es békés rendszerváltás erkölcsi tőkéjét és a demokratikus átmenet tapasztalatait az Arab Tavasz kapcsán. Lengyelország, Bulgária és más rendszerváltó országok gyorsan be is töltötték ezt az űrt. A magyar kormányfőt meg sem hívták Párizsba, a líbiai válság ügyében szervezett csúcstalálkozóra. Fontos lett volna, ha legalább szimbolikus, de inkább érdemi felajánlást teszünk a történelmi fontosságú ENSZ határozat kikényszerítésére létrejött koalíció támogatására.
A kötelezőnek számító gyakorlatoktól eltekintve (szakmai konferenciák, info-kampányok, kiadványok, stb.) a kormány unióval kapcsolatos mainstream üzenetei legfeljebb felületileg célozták az európai értékeknek és magának az Európai Uniónak a népszerűsítését Magyarországon. Valójában a miniszterelnök kommunikációja a nemzeti és az európai értékek ütköztetésére, és az előbbi nyilvánvaló és mindenkori elsőbbségére alapoztak ((„Brüsszel nekünk nem diktálhat”). Ezáltal – túl azon, hogy meglehetősen szokatlan az éppen elnökséget betöltő kormánytól – a kormány elszalasztotta annak a lehetőségét, hogy az állampolgárok tájékozottabbá váljanak az európai lehetőségekről, az unió tényleges hozzáadott értékéről. A Policy Solutions és a Medián kutatása szerint bár sokan hallottak a soros elnökségről, de a magyarok nincsenek tisztában az elmúlt hat hónap eseményeivel és eredményeivel. A megkérdezettek 67 százaléka egyetlen eseményt sem tudott megnevezni a magyar elnökség időszakából. 49 százalék minősítette az uniós elnökséget sikeresnek, de csak 29 százalék szerint javult Magyarország presztízse. Érdemben nem változott az integráció támogatottsága sem (69%), igaz az euroszkepticizmus is maradt az elnökség előtti szinten (24%).
A magyar elnökség tehát a fenti hármas célrendszerben vegyes eredményt tud felmutatni. A szakmai ügyek menedzselése nagyrészt sikeresnek minősíthető, míg az országimázs-építés tekintetében teljes kudarcról, a hazai közvélemény tekintetében pedig elszalasztott lehetőségről beszélhetünk. Kár érte: az újabb lehetőségre másfél évtizedet kell várnunk.
A héten kétségkívül a kínai miniszterelnök, Wen Jiabao ötnapos európai – magyarországi, angliai és németországi – látogatása kapta a legnagyobb médiaérdeklődést a folytatásos görög dráma és az IMF új vezérigazgatójának megválasztása mellett. A gazdasági válság kirobbanása óta egyre inkább megfigyelhető jelenség, hogy egyes európai országok a feltörekvő országoktól, azon belül is jórészt Kínától várják gazdaságuk beindulását, adósság-válságukból való kilábalásukat. Ez egyértelműen kirajzolódott már a kínai miniszterelnök korábbi európai útja során is, amikor a spanyolok és a görögök reménykedhettek abban, hogy a kínai kapcsolat lesz számukra a „megváltás” záloga. A gazdasági értelemben kisebb gondokkal küzdő Magyarország, Nagy Britannia és Németország egyszerűen „csak” gazdaságuk felpörgetését, munkahelyek teremtését várták/várják a kínai beruházásoktól, kereskedelmi megállapodásoktól. Általánosan elmondható, hogy jelentős dilemmát okozott az gazdasági együttműködés és az emberjogi aggályok képviseletének együttes igénye a mind a politikai élet, mind a véleményformáló értelmiség körében. Az adott országok kormányai egyértelműen ignorálták az általános emberi jogokkal kapcsolatos felvetéseket és csakis a gazdasági-kereskedelmi együttműködésre koncentráltak. Kína a kölcsönös tisztelet fontosságát hangsúlyozta, mint a kétoldalú kapcsolatok kulcselemét. A kínai jegybank elnöke Wen Jiabao londoni látogatása alkalmával nyilatkozott arról, hogy Kína Christine Lagarde-ot támogatja az Valutaalap vezérigazgatói székére pályázó jelöltek közül, ezzel zöld jelzést adott a francia gazdasági miniszter IMF vezérré történő megválasztásnak.  Leglátványosabban a kínai miniszterelnök magyarországi látogatása alatt vált el egymástól az emberjogi és a tisztán gazdasági érdek. Míg korábban, ellenzékben a jelenlegi kormánypárt karakteres emberjogi kritikával illette a kommunista Kínát, addig most a Wen Jiabao látogatása alatt a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BAH) beidézte a Magyarországon élő tibeti menekülteket és a munkavállalási engedéllyel rendelkező tibeti tanárokat. Orbán Viktor miniszterelnök kínai kollegájával tartott sajtótájékoztatóján kifejtette, hogy Kína és Magyarország új szövetségesei lehetnek egymásnak, a két ország kapcsolatában a szövetséghez szükséges erős alapok megvannak, az elmúlt 60 év is megerősítette ezeket az alapokat. Ez a megközelítés éles ellentétben áll a 2007-ben, még az ellenzék vezéreként tett kijelentésével, miszerint „Nyugaton van keresnivalónk. Keleten semmi keresnivalónk sincs”. A korábbi miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc internetes naplójában – miközben elődjének Medgyessy Péternek tulajdonítja a Kína felé nyitást - dicséretesnek tartotta a jelenlegi kormányzat Kína-politikáját és ezzel azt a pragmatikus hozzáállást folytatta, amit a szocialisták kormányon is képviseltek. A magyar sajtó alapvetően pozitívan állt a látogatáshoz és eredményesnek minősítette a tárgyalásokat. A külföldi sajtó azonban ennél jóval kritikusabb volt: A Sme szlovák liberális napilapban Peter Schutz a magyar diplomácia sikerének láttatja a kínai miniszterelnök magyarországi látogatását, ez azonban a közepes nagyságú törpe és a világ második legnagyobb gazdasága közötti, valamiféle különleges kapcsolatok nagy jövőjének hamis vízióján alapul. Ezt a víziót ismerik Szlovákiában is, de az új kormány szerencsére már elvetette. Véleménye szerint elmondható, hogy annak a lónak, amely éppen egymilliárd eurós hitelt és a magyar állampapírok pontosan meg nem nevezett volumenének megvásárlását jelenti, nem szabad a fogát nézni. "Kínára támaszkodni a költségvetési egyensúly keresésekor, nem egy kikényszerített lépés, hanem annak a nem szokványos, „forradalmi” útnak a következménye, amelyen elindulva Orbán elvágta magát a Nemzetközi Valutaalap és gyakorlatilag az Európai Unió forrásaitól is". A Financial Times-ban a Magyarországgal rendszeresen foglalkozó Kester Eddy szerint Orbán Viktor és Wen Jiabao régi jó barátokként viselkedtek a kínai kormányfő hétvégi budapesti látogatásán, Orbán Viktorról szinte "sugárzott a büszkeség" a tucatnyi megállapodás aláírása során. A magyar kormányfőnek "a felszínen" erre meg is van az oka. Az egyezményekkel Magyarország válhat a Közép- és Kelet-Európába irányuló kínai termékek előnyben részesített kapujává, és ez munkahelyek ezreit teremtheti; a magyarok legalábbis ebben reménykednek. Az ördög a részletekben lakozik és a gyakorlatban – idézi a szerző a Policy Solution elemzőjét. Sok nyugati cég, amely megjelent Kínában, úgy találta, hogy nem olyan könnyű ott boldogulni. A kínai cégek a maguk részéről viszont könnyebbnek találják a letelepedést Magyarországon. A Süddeutsche Zeitung több cikkben is foglalkozik a kínai miniszterelnök magyarországi látogatásával. Alexander Hagelüken kommentárjában arra hívja fel a figyelmet, hogy naivitás ennyire bízni Kínában. Az USA után, amely régóta a fejlődő országok kölcsöneitől függ, most már "Magyarországtól Görögországig az ingadozó EU-tagállamok" is a feltörekvők hatalmas pénztárcájában reménykednek. "Ekkora bizalom az ázsiai mindenhatóságban naiv és veszélyes - és nem magyarázható kizárólag Orbán politikai ide-oda imbolygásaival..." – véli a német publicista. Egy, a Die Welt-ben megjelent publicisztika Magyarország és a jelenlegi magyar kormány EU-elnökségének elemzése margóján tesz említést a kínai miniszterelnök látogatásáról. A német konzervatív napilap brüsszeli tudósítója, Stefanie Bolzen emlékeztet arra, hogy Orbán Viktor Wen Jiapao előtt kijelentette: Magyarországnak újfajta szövetségekre és újfajta szövetségesekre van szüksége. Felidézte azt is, hogy a március 15-i nemzeti ünnepen elhangzott beszédében elutasított mindenfajta "diktátumot" Brüsszelből is.  A kínai miniszterelnök Budapest után Londonba látogatott, ahol részt vett az elsősorban gazdasági tárgyú, évente megrendezett brit-kínai stratégiai csúcstalálkozón. Közös sajtótájékoztatójukon David Cameron brit miniszterelnök beszámolt arról a megállapodásról, mely szerint a két ország közötti kereskedelem értékének 2015-re el kell érnie a 100 milliárd dollárt, és ennek érdekében folytatni kell a kölcsönös piacnyitási folyamatot. Wen Jiabao londoni látogatása alkalmával is a gazdasági együttműködés volt szinte az egyetlen téma a kétoldalú kapcsolatok tekintetében. Emellett egyes európai országok szuverén adósságválsága, illetve az euro megmentésére tett kínai kísérletek voltak még terítéken. A kínai kormányfő egy a BBC-nek adott interjúban elmondta: mielőtt Nagy-Britanniába utazott volna, Magyarországon tett látogatást, ahol megállapodás született arról, hogy Kína "bizonyos összegű" magyar államkötvényt vásárol. "Kína így nyújt segítő kezet Magyarországnak egy olyan időszakban, amikor (Magyarország) nehézségekkel küszködik. Ezt megtettük Magyarország esetében, és ugyanezt meg fogjuk tenni más európai országok esetében is". Jonathan Holslag, a Brussels Institute of Contemporary China Studies elemzője a Financial Times-ban kételyeinek ad hangot azzal kapcsolatban, hogy Kína valóban mint egy pénzügyi-gazdasági megváltó jelenhetne meg Európában. Kína évente alig 6 milliárd dollárt fektet be Európában és ez elenyésző ahhoz az 1000 milliárd dolláros összeghez képest, amit amerikai kötvényekben tart. Holslag felteszi a kérdést: miért vennének európai cégeket a kínaiak, mikor maguk az európaiak is a magas adók terhét nyögik, és miért várjuk, hogy nőni fog az exportunk, mikor az európai cégek is Kínába viszik a gyártást? Gideon Rachman ugyancsak a Financial Times-ban ostorozza az angol külpolitikát és azon belül is a Kínához való hozzáállást. Nagy Britanniával ellentétben pl. az amerikaiak már elkezdtek gondolkodni Kína felemelkedésének következményein. A kínai miniszterelnök londoni látogatása csak az üzletről szólt. Míg Nagy Britannia feltörekvő piacként tekint Kínára, addig az USA erősödő világhatalmi tényezőként tekint a világ legnépesebb országára. Öt napos európai útját Berlinben zárta a kínai miniszterelnök. Felfokozott, de optimista várakozások előzték meg a látogatást. Mindkét fél a Dalai Láma négy évvel ezelőtti berlini hivatalos fogadásának köszönhetően fagyosabbá váló viszont feloldását várta. Kínának Európában Németország a legjelentősebb gazdasági partnere mintegy 130 milliárd eurós éves kereskedelmi forgalommal, sőt, Németország gazdasági fellendülése a válság után jórészt a Kínával felpörgő kereskedelemnek köszönhető. A német kancellárt, Angela Merkelt azonban ez nem zavartatta abban, hogy európai látogatása alatt egyedüliként, emlékeztesse a kínai miniszterelnököt az emberi jogok terén jelen lévő hiányosságokra. A hivatalos látogatás mellett közös kormányülésre is sor került a kínai-német kapcsolatok történetében először.  Severin Weiland a Der Spiegel-ben írt elemzésében felhívja a figyelmet, hogy Németország nem megy el szó nélkül az emberi jogok semmibevétele mellett, és bár a tárgyalások jórészt a kereskedelmi kapcsolatokra fókuszáltak, a nemzetközi sajtótájékoztatón Merkel nyomatékosan hangot adott fenntartásainak és örömét fejezte ki néhány politikai fogoly közelmúltbeli elengedésének. A cikkíró szerint a tárgyalások inkább az azonosságokról, mint a különbségekről szóltak; ennek is köszönhető az 14 kormányközi megállapodás és német cégekkel kötött mintegy 10,6 milliárd eurót érő szerződés. Günther Nonnenmacher a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban arról értekezik, hogy a kínai segítséget nem az önzetlenség motiválja. Minél többet segít Kína, annál halkabbak lesznek az európai kritikus hangok, nő a politikai befolyás és több lehetőség nyílik az európai csúcstechnológiákhoz való hozzáférésre.
Május végén megszületett a megállapodás a kormány és a bankok között a devizaadósok „megmentéséről”. A megállapodás lényege a svájci frank árfolyamának 180 forinton történő rögzítése, ami azt jelenti, hogy az e feletti rész törlesztésére az adósok néhány év haladékot kapnak. A kilakoltatási moratórium feloldása csak egy nagyon szűk kört érintett, cserébe a bankok vállalták, hogy a birtokukba kerülő ingatlanokat szintén nagyon kis mennyiségben (havi kvótákban) értékesítik. Az állam ugyancsak szűk körben bérlakás konstrukció bevezetésére is kötelezettséget vállalt. A napokban a parlament megerősítette a kormány kötelezettségvállalását. Egy év késlekedés Jó egy év telt el azóta, hogy a frissen beiktatott kormány gyors megoldást ígért erre a problémára (is). Ezért az első kérdés, ami felmerül, és amire nem igazán tudjuk a választ, hogy a megoldás kidolgozása miért tartott ilyen sokáig, hiszen az adósok helyzete az eltelt évben nem javult, sőt, valójában jelentősen tovább romlott. A svájci frank a 200-225 sávban ingadozik, miközben a svájci frankban denominált jelzáloghitelek legnagyobb része 140-170 forint közötti árfolyamokon jött létre. Az árfolyamveszteségen túlmenően a bankok a válság következtében megnövekedett kamatköltségeiket is ügyfeleikre terhelték. Ez a törlesztő részletek ugrásszerű növekedését eredményezte, ami szélsőséges esetben akár a fizetendő összeg megduplázódásához is vezethetett. Mindez történt egy elhúzódó, 10%-os munkanélküliséggel járó gazdasági válság közepette, nyílvánvaló tehát, hogy olyan súlyos társadalmi-gazdasági problémáról beszélünk, amely lassítja magát a válságból való kilábalást is.  Fontos lett volna tehát, hogy a kormány gyorsan lépjen és elhárítsa ezt, a társadalmi légkört és a gazdasági életet egyaránt mérgező problémahalmazt. Ám késlekedett, és amit most "mentöcsomagként" meghirdetett, távolról sem jelent valódi megoldást. Aki valaha is foglalkozott összetett társadalmi-gazdasági-pénzügyi-lélektani kérdésekkel, vagy legalább olvasott ilyenekről, természetesen tudja, hogy az ilyen problémáknak nincs „tiszta” megoldása, csak olyan, ami valamilyen értelmes kompromisszumot talál az egymásnak ellentmondó prioritások között. Az ilyen megoldás értelemszerűen kevesebb az egyes részfeladatok optimális megoldásánál. Egymásnak ellentmondó elvárások Milyen „részfeladatokról” van ebben az esetben szó?: (1) Az adósok terheinek ésszerű enyhítése Az nem kérdés, hogy nem tehetők felelőssé kizárólag az adósok a kialakult helyzetért. Valamilyen mértékben szerepet játszott ebben a bankok hibás üzletpolitikája (a svájci frankkal, mint „hordozó valutával” kapcsolatos kockázat alulértékelése) és az állami fogyasztóvédelem gyengesége is. Mindez indokolja e két szereplő közreműködését és anyagi szerepvállalását a probléma megoldásában, vagy legalábbis csökkentésében. (2) Az adósságmérséklésből adódó „erkölcsi kockázat” csökkentése A szerződéseket be kell tartani – ez a piacgazdaság működésének egyik alapja. Minden olyan állami vagy nem állami akció, amely ezt gyengíti, veszélyezteti a piacgazdaság és szélesebb értelemben a társadalom működőképességét. (3) A jelzálog érvényességének, mint a piacgazdaság működéséhez elengedhetetlenül szükséges instrumentum fenntartása A hosszúlejáratú hitelezés egyik legfőbb biztosítéka az ingatlanon alapított jelzálog, ami nem fizetés esetén érvényesíthető, azaz hitelező számára biztosított a törvényes lehetőség, hogy az ingatlanhoz hozzájut és azt a piacon értékesítve a befolyó vételárral kintlevőségét csökkentheti. Ha ezt valami korlátozza (kilakoltatási moratórium), az erőteljesen csökkenti a bankok hajlandóságát, hogy hosszúlejáratú hiteleket nyújtsanak. Ez nyílvánvalóan ellentétes a gazdasági szereplők érdekeivel. (4) A bankok hitelezési hajlandóságának ösztönzése A jelzálog problematikán túlmenően a kérdés egészének megoldatlansága nem csak az adósok, de a bankok számára is súlyos, valójában kezelhetetlen probléma. A bankok többsége külföldi tulajdonban van. E tulajdonosok kockázatvállalási hajlandóságát Magyarországon sok egyéb mellett ez is csökkenti. (5) Az állam tehervállalásának minimalizálása Mindennemű állami szerepvállalás a bajbajutott devizaadósok megsegítése érdekében az adóssággal nem rendelkező, vagy az adósságukat rendben törlesztő állampolgárok pénzéből történik. Ezért nem csupán pénzügyi, de erkölcsi kérdés is az állami szerepvállalás minimalizálása. A létrejött megállapodás csak nagyon kis mértékben támogatja a fenti célok elérését – az állami tehervállalás korlátozását leszámítva. Az 1., 3. és 4. pontban foglaltak terén szinte semmi nem történt, ezért a „devizaadósok problémáját” a társadalom és a gazdaság súlyos teherként a következő években is vélhetően cipelni fogja. Megoldás: lett volna másik Elöljáróban fontos különbséget tenni a fizetőképes (de nehézséggel küszködő) és fizetésképtelen (kilencven napon túli lejárt adóssággal rendelkező) adósok között. A fizetőképes (vagy kész) adósok helyzetén a bankok képesek könnyíteni elsősorban átütemezéssel. Ezzel a gyakorlattal a bankok ma is élnek. A másik csoportot érintő megoldás lényege, hogy a megnövekedett törlesztő részletek fizetésére képtelen adósok lakása automatikusan bérlakássá alakul át, amely után az adósok immáron bérlőként forintban megállapított bérleti díjat fizetnek. A bérlakások tulajdonosa nem csupán az állam/önkormányzat lehetne, a kereskedelmi bankok maguk is létrehozhatnának bérlakás-alapokat, illetve vegyes alapok is működhetnének. A bankok hozzájárulása az alapba kerülő lakások értékében valósulna meg t.i. az általuk nyújtott hitelek egyeztetett mértékű leírásával, illetve ugyanolyan összegű új hosszúlejáratú forint-hitel nyújtásával az alap számára. Ez feltételezi a svájci frank hitelek kivezetését (ami értelemszerűen a jegybank szerepvállalását is igényli). Fontos hangsúlyozni, hogy csak a bérlakás konstrukcióba átkerülő devizaadósságra gondolok, a teljes állomány átváltása forintra az ország számára kezelhetetlen terhet jelentene. Az állam hozzájárulása az így csökkentett vételár kifizetése, vagy a bankok által nyújtott hitel visszafizetése az adósok által fizetett bérleti díjból. Ez utóbbi nyílván alacsonyabb kell, hogy legyen, mint a hitelek miatti adósságszolgálat. A jegybank a devizacsere lebonyolításában működne közre, illetve hosszúlejáratú források biztosításával támogathatná a konstrukciót. Mindez természetesen a jelenlegi megállapodásban foglaltnál lényegesen nagyobb azonnali (és a következő néhány évre szóló) állami szerepvállalást tételezne fel, amit a kormány nem tudott/nem akart vállalni. Pusztán csak a teljesség kedvéért egy javuló gazdasági környezetben az állam költségei az idő múlásával csökkenhetnek, sőt egy részük meg is térülhetne. Egy ilyen konstrukció kidolgozása, pláne működtetése korántsem egyszerű. Az emberben azonban felmerül, hogy megérte volna mondjuk egy, esetleg két MOL részvénycsomag áráért megpróbálkozni vele, és ezáltal elhárítani ezt a jövőben növekedést komolyan veszélyeztető problémahalmazt.
|
|
|
Legutóbbi kommentek