 Az alább olvasható írás szerzője dr. Szemelyácz János, addiktológus-pszichiáter-pszichoterapeuta, a Baranya Megyei INDIT (Integrált Drogterápiás Intézet) Közalapítvány, ezen belül a Baranya Megyei Drogambulancia vezetője. Több kábítószerrel foglalkozó civil szervezet vezetőségében dolgozik, 2007 óta a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság civil/szakmai tagja, 2006-2008 a Magyar Addiktológiai Társaság elnöke, a Dél-Dunántúli Regionális Kábítószerügyi Egyeztető fórum regionális koordinátora.
A droghelyzet aggasztó – közölte a Kossuth Rádió augusztus 31-én reggel. Egyet kell értenem a megállapítással, hisz a műsorban is elhangzott, hogy 2007 óta 150 %-kal nőt a fiatal droghasználók száma. A nyilatkozó megoldásként az új Nemzeti Drogstratégia azonnali csatarendbe állítását javasolta, melynek tervezete bő egy hete került nyilvánosságra. Mindenekelőtt azonban lássuk magát az aggasztóvá vált droghelyzetet, majd ennek tudatában ítéljük meg, hogy vajon az új Nemzeti Drogstratégiától várhatjuk-e a helyzet tartós és eredményes kezelését. A helyzet A prevenció finanszírozása, ahogy az elmúlt húsz évben sem, úgy az új kormány másfél éve alatt sem vált normatívvá. Sőt, mivel a pályázati rendszer lelassult és az erre a célra fordított, megpályázható összegek is folyamatosan csökkentek, az elmúlt évben szinte teljesen megszűnt az iskolákban a megelőző tevékenység. Hozzá kell tennem, hogy az iskolából kimaradók és emiatt a munkaerőpiacról is nagy eséllyel kiszorulók számára bármilyen prevenció eddig is igen korlátozottan volt elérhető. Továbbra sem megoldott a megelőző-programok akkreditációja – mint az elmúlt 10 évben, úgy elvileg most is bárki szabadon ki-be járhat az iskolákba, elég csak preventornak nevezni magát, és senki sem tudja, mit pakol a tanuló ifjúság fejébe. Ennek kockázatát most tényleg csak az általános pénztelenség csökkenti…  Ha az intézményrendszert nézzük, felemás a kép: nincsenek regionális módszertani központok az addiktológiai problémák kezelésére, ez a hiány különösen a prevenció feltételeit és esélyeit csökkenti. Az elmúlt években a kezeléssel kapcsolatos szociális intézményrendszerek ugyan jelentősen bővültek, de a következő 3 évre vonatkozó keretösszeg változatlan maradt. Ugyanez a helyzet a büntetőeljárás alternatívájaként választható megelőző-felvilágosító szolgáltatás finanszírozásával: az erre szánt összeg 2003 óta változatlan, miközben a KIMM az elterelés jelentős módosítását tervezi, mondván, hogy az nem elég hatékony. Az egészségügyi ellátórendszer is alapjáraton működik. Új intézmény az elmúlt évek OEP-befogadási- és TVK (teljesítmény volumen korlát) stopja miatt gyakorlatilag nem létesült. A még kitartó a néhány bátornak be kell érnie részfinanszírozással és mellette pénz után kell rohangásznia, ami aligha növeli a terápiás hatékonyságot. Az egészségügyi gondozás fix finanszírozása (ami a készenlétre, a mindenkori rendelkezésre-állásra, a magukat anonym módon ellátni kérők számára, a telefonos megkeresésekre stb. vonatkozik) a 2003-as díj alig 30%-a. Persze lehetne a munkát kilistázva jelenteni az OEP felé, de a sokféle tevékenység nehezen gyömöszölhető bele a medikális szemléletű rendszerbe. A hozzáértők tudják, hogy szenvedélybetegségek gyógyításában nem az „orvos gyógyít, beteg fekszik” hozzáállás az igazán eredményes. Addiktológiai osztályok gyakorlatilag nincsenek: a 700 ezer alkoholista hazájában az országosan meglévő 100-200 ágy aligha elégséges. Alig van hely, ahol a fizikai elvonási tünetekkel küszködő droghasználókat detoxifikálni lehetne, a komorbid eseteket (pl. olyan szenvedélybeteg, aki szerencsétlenségére még skizofrén is) viszont szinte sehol nem fogadják.  Tartós bentlakást biztosító rehabilitációs otthonok tekintetében talán a legjobb a helyzet (igaz nem értük el a 2000-es Nemzeti Stratégiában megcélzott 500 ágyat, de talán nem is kell annyi), viszont az ország legnagyobb részén hiányoznak azok az elérő-, a kezelésbe csábító, motiváló intézmények (összefoglalóan alacsonyküszöbű, ártalomcsökkentő szolgálatok), melyek a már komoly problémákkal bíró, de belátással még nem rendelkező klienseket absztinencia-orientál terápiába segítené. Néhány ilyen szolgálat már állami normatívából működik, viszont a normatívából kimaradó, de igen fontos feladatokat elvégző zömében civil szervezetek az idei pályázatok kiírásának márciusról augusztusra „csúszása” miatt szinte alig végezhették tevékenységüket. Ezen a problémán biztosan nem új stratégia, hanem a terület szakmapolitikusainak odafigyelése és hatékony munkája segítene. Több, mint aggasztó a jogszabályi környezet és annak tervezett változásai. Az új BTK azt tervezi, hogy akit először érnek tetten kábítószerrel való visszaélés miatt, az mehet elterelésbe (megelőző programokba, vagy gyógykezelésbe irányítás a büntetőeljárás alternatívájaként), de akit másodszor kapnak el, annak már büntetés jár. Ha többször, akkor akár börtön. Erre lesz pénz! De vajon tudja-e az adófizető honpolgár, hogy mennyibe kerül egy fogvatartott egy napi ellátása, és tisztában van azzal, hogy a börtön a későbbi bűnismétlés tanulószobája? Az ország tele van olyan vidékekkel, városrészekkel, ahol nincs se munka, se jövőkép, és akkor nincs elérhető prevenció, ártalomcsökkentés, alig hozzáférhető a kezelés és rehabilitáció… De büntetés az lesz? Félelmetes cinizmus. A 2009 decemberében elkészült és szakmai konszenzus által övezett Nemzeti Drogstratégiához 2010 februárjára kellett volna elkészülnie a cselekvési tervnek. A kormányváltás, talán érthető okból, ezt magakadályozta, de az elmúlt egy évben e téren nem történt semmi, pedig a mulasztásos törvénysértésre már ombudsmani jelentés is felhívta a figyelmet. Cselekvési terv hiányában nem került a területre az a pénz sem, körülbelül 20 milliárd forintról van szó, amellyel orvosolni lehetett volna azokat a problémákat, melyeket írásom első felében, a teljesség igénye nélkül jeleztem. A még érvényben lévő Stratégiához el nem készített cselekvési terv a kínálatcsökkentés területén dolgozókat talán még érzékenyebben érinti, hiszen ők paragrafusok mentén dolgoznak, és a feljebbvalóknak engedelmeskednek - így aligha beszélhetünk a kereslet– és a kínálatcsökkentéssel foglalkozók folyamatos, hatékony együttműködéséről. Ha már a bűnüldözést érintettük, akkor szólni kell az egyre nagyobb tömegben jelenlévő, szinte szabadon áramló legális serkentőkről, melyek hatása ugyanaz, mint az illegális serkentőké, csak épp nincsenek tiltó listán, így a rendőrség nem indíthat eljárást, nem kobozhatja el a drogot, nem állíthatja meg annak terjedését.  Mindeközben rohamosan terjed a fiatalkori alkoholfogyasztás: az elmúlt 10 évben - a 16 évesek körében történt felmérés szerint - a havi legalább egyszeri lerészegedés kb. négyszeresére nőtt. Fiúknál 48% körül van az érintettség, de a lányoknál is elhagyta a 36 %-ot! És akkor a játékgépezők, vagy az internet-függők népes táborának problémáiba már tényleg nem kezdek bele. Hogyan lehet jó stratégiát írni? A jó Stratégia az aktuális helyzeten alapul, multidiszciplináris, komplex rendszerben gondolkodik, a korábbi stratégiák értékelésére épít, és reális jövőképet vázol. Az új Drogstratégia, mivel a „múltat végképp eltörölni” koncepció alapján íródik, szakít azzal a hagyománnyal, hogy a korábbi stratégiákból kiindulva, azok fontos megállapításait „jogfolytonosan” alkalmazva, a korábbi feltevéseket, eredményeket, prioritásokat értékelve építkezzen és ezzel eleve fogyatékosságra ítéli magát. Nem lehet, de nem is kell egy teljesen új szakmai rendszert összerakni. Nem kell új szakmai nyelvet alkotni. Nem kell a spanyolviaszt megint kitalálni, hisz az elmúlt 2 évtizedben voltak eredményes kísérletek, vannak jó gyakorlatok és vannak más országokból lehívható tapasztalatok. Ezeket használni lehetne. De egy Stratégia nem is önmagában ezektől lenne jó, hanem attól, hogy széles „látókörrel” bír, képes összehangolni az érintkező területek (ifjúságpolitika, népegészségügy, közoktatás stb.) törvényeit, programjait, stratégiáit. Egy jó Stratégiának lehetőséget kell hagyni – nyitottsága által – a változásra. Formálhatósága szolgálja a naprakészségét, azt, hogy képes legyen az aktuális válaszok megtalálására. Jó példa a váratlan helyzetek megoldására az Egyesült Királyság, ahol a szakembereket és a lakosságot is felkészületlenül érte a 2000-es évek elején pestis módjára terjedő crack-kokain használat. Rövid idő alatt át is dolgozták érvényben lévő Stratégiájukat. Az angolok szerint a folyamatos interakciók, együttgondolkodások által lesz egyre jobb és jobb a probléma kezelésére összeálló rendszer.  A hazai új Drogstratégia - bár lépten-nyomon hangoztatták, hogy a lehető legszélesebb szakmai és társadalmi egyeztetés után született - gyakorlatilag titokban íródott. Még a KKB (Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság – a mindenkori kormány legfőbb drog-tanácsadóügyi szerve) előtt is. A 2009-es Stratégiát a szakma jelentős, elismert szakembereinek javaslata alapján állították össze és szinte valamennyi ismert szakmai szervezet véleményezte, elfogadta. A Kormány azon kijelentése, hogy ez a Stratégia vállalhatatlan, meglehetősen megosztó és destruktív lépés volt és nem szolgált mást, csak hogy megindokolja az új, immár az Orbán-kormányhoz köthető stratégia létjogosultságát. Ám a mi területünkön sem köthető szakmaiság politikai irányzatokhoz, nincsenek baloldali vagy jobboldali terápiás beavatkozások és nincsenek drog-rehabilitációs otthonok konzervatívoknak és liberálisoknak. Az új Nemzeti Drogstratégia tervezete A Stratégia szerkezete zavaros, nem világos, hogy melyek a legfontosabb alapelvei. Nem értékeli a korábbi Stratégiákat, ha csak azt a kb. 28 soros tájékoztatót nem gondoljuk annak, melyben az új Stratégia szükségességét pl. a következő döbbenetes felismerésre építi: „A megelőzés területén az egészséges környezet kialakítása, a kezelés során pedig a felépülés, az ahhoz szükséges erőforrások támogatása kerül az erőfeszítések gyújtópontjába.” (Nemzeti Drogstratégia 2012-2020. Tervezet). Cinizmus nélkül mondhatom, hogy meglepően új gondolat. Bevezetője szakdolgozat színvonalú írásként értékelhető, nyelvezete, tartalma nem követi napjaink addiktológiai szóhasználatát, mondatfűzése pedig helyenként bánóan magyartalan. Anélkül, hogy mondatról mondatra boncolgatnánk a 38 oldalas dokumentumot, összességében elmondható, hogy ha az ember éppen nem bosszankodik az írás érthetetlen és demagóg sorain, akkor a régi (ill. még érvényben lévő) stratégia mondatatit véli felismerni. Ez az, ami adhat némi reményt a jövőre nézvést. Ilyen fejezet pl. az Egészségfejlesztés, megelőzés, vagy a Kezelés, ellátás, felépülés fejezet. Kerek mondatok, értelmes, használható gondolatok. Igaz, az ártalomcsökkentés szó kimaradt a fejezet-címből, pedig hatalmas szükség lesz rá. Nem lehet mindenkit kezelésbe motiválni – biztosan mindenki ismer olyan alkoholistát (droghasználót, játékost stb.), aki akkor hagyja abba az ivást (szívást, gépezést stb.), amikor akarja (…) -, és velük is kezdeni kell valamit csökkentendő a személyes- és társadalmi károkat. Az ártalomcsökkentés pontosan erről szól.  A Kínálatcsökkentés c. fejezetben viszont ez olvasható: „A kábítószerekkel kapcsolatos büntetőjogi felelősség alól sem kábítószer függőség, sem más indok nem mentesíthet.” ( (Nemzeti Drogstratégia 2012-2020. Tervezet). A jelenlegi BTK sem szigorú ennyire! Ott a függőséget olyan betegségnek tekintik, melyet inkább gyógykezelni, mint büntetni kell. Felvetődik a kérdés, vajon az új a Stratégiát író szakemberek valóban a kezelés területéről érkeztek vagy csak egyszerűen szerepzavarba kerültek? Vajon tisztában vannak-e a kriminalizáció veszélyeivel, vajon végiggondolták-e a szerzők álláspontjuk következményeit? Tájékozódtak az európai tapasztalatokról? Jelenleg épp a katolikus Lengyelország enyhít a kábítószerrel-visszaélés büntetési tételein, mert ott rájöttek, hogy az 1-2 g marihuána tartásáért tömegesen börtönbe zárt fiatalok további kriminalizálódása mennyi kárt okozott a lengyel társadalomnak, a családoknak, hány személyes életutat tett tönkre. Az elterelésre vonatkozó mondatból viszont világossá válik, hogy a Kínálatcsökkentés fejezet szerzője nincs tisztában az elterelést végző szolgáltatók lehetőségeivel, az elterelés folyamatával. („A fogyasztási magatartások tekintetében a büntetés alóli mentesítés csak akkor érheti el valódi célját, ha az „elterelés” intézményének eredményei nyomon követhetőek, és nem adnak lehetőséget újabb visszaélésekre.” (Nemzeti Drogstratégia 2012-2020. Tervezet) Mindebből az következik, hogy egy függőséget gyógyító kezelésnek olyan eredményeket kellene garantálnia, melyet követően nem következik be esetleges visszaesés! Bizonyára sokan ismernek épp cigarettáról leszokásban lévőket, de nem szívesen vennének mérget arra, hogy soha többet nem gyújtanak rá. Az új Stratégiában többször megfogalmazódik az igény, hogy a drogokkal kapcsolatos fekete pénzeket forgassuk vissza a drogprobléma megoldásába. Azonban az is világossá válik, hogy a szerzők kizárólag a bűnüldözésbe, felderítésbe fektetnének több pénzt. Senkiben nem merült fel, hogy pl. a megelőzés, vagy a gyógykezelés területén is szükség lenne többletforrásokra?  A 2009-ben elfogadott „Nemzeti Drogstratégia fő célja egy olyan magabiztos, szolidáris és produktív társadalom megvalósítása, ahol lehetőség nyílik kiegyensúlyozott megközelítésben kezelni a kábítószer-probléma hatásait, a lehető legtöbb egészségnyereséget elérve ezzel az egyének és a társadalom számára. Célja a társadalom egészségi állapotának javítása, a szociális és társadalmi biztonság növelése, a drogfogyasztás mértékének, illetve a legális és illegális droghasználat ártalmainak, valamint kockázatainak és kárainak csökkentése célzott, rendszerszerű, tényeken alapuló és közösségi alapú beavatkozások, valamint nemzetközi együttműködések segítségével.” (Nemzeti Stratégia a kábítószer-probléma kezelésére, 2009.) Sajnálatos, ha ez ma Magyarországon vállalhatatlan. Miközben a helyzet valóban súlyos, az érvényben lévő stratégia felrúgása, a szakma megosztására tett kísérletek, a megoldásra váró ügyek túlzott várakoztatása, majd egy dilettáns iromány „megcsillantása a megoldás zálogaként, nos, mindez nem sok reményre ad okot a jövő drogpolitikáját illetően. A hazai szakmai szervezetek, szolgáltatók, grémiumok viszonylag egységesek, kommunikálnak egymással, képesek jól felfogott érdekeiket képviselni, képesek szem előtt tartani a probléma megoldásának reális lehetőségeit, így tudják, hogy a hatalommal harcolni nem jövedelmező. Tudják a dolgukat, és végzik is, ha a megfelelő feltételeket biztosítva vannak. Nagyon várják, hogy a felelős kormányzat partnerként tekintsen rájuk, és ne presztízsharcot folytasson velük. Ez lenne a többségi társadalom, de a veszélyeztetettek és a már bajba jutottak érdeke is.
A legutóbb publikált, lehangoló gazdasági mutatószámok felerősítették az újabb recesszió, de legalábbis a gazdasági kilábalás drasztikus lelassulását előrevetítő jóslatokat. Az Európai Bizottság két hét múlva terjeszti elő következő prognózisát, és biztosra vehető, hogy köszönhetően az utóbbi pár hónap negatív fejleményeinek – amerikai adósságválság, euró-hitelválság továbbterjedése – az előrejelzések szerényebbek lesznek a korábbiaknál. Az eurózóna GDP bővülése az első negyedéves 0,8%-ról a második negyedévben 0,2%-ra csökkent. Kiszivárgott hírek szerint az IMF is rontani fogja a következő évekre vonatkozó gazdasági kilátásait a szintén két hét múlva, szeptember 15-én megjelenő World Economic Outlook című gazdasági előrejelzésében. Ebben a helyzetben folyik a vita az európai politikusok között, hogy elegendő-e az európai stabilitási alapban (EFSF) rendelkezésre álló mintegy 700 milliárd euró a válságban lévő országok víz felett tartásához illetve hogy szükséges-e az ún. eurókötvény intézményének megteremtése és eurókötvények kibocsátása. Finnországnak ugyan volt egy meddő kísérlete, hogy részleges biztosítékadási megállapodást kössön a görög kormánnyal, ez azonban hamvába holt próbálkozásnak bizonyult, a németeknek köszönhetően.  Gyengülő gazdasági növekedéssel számol az Európai Unióban Jean-Claude Trichet az EKB elnöke. Hétfőn Brüsszelben az Európai Parlament (EP) gazdasági és pénzügyi szakbizottságának ülésén beszélt erről a francia bankár, ahol Olli Rehn EU-biztossal egybehangzóan szólt a lanyhuló növekedési kilátásokról. Rehn sürgette a Görögország pénzügyi megmentéséről szóló július 21-i euróövezeti csúcs határozatainak, valamint a stabilitási paktum megerősítését szolgáló hatos jogszabálycsomagnak a megvalósítását. A több EP-képviselő által szorgalmazott eurókötvényről azt mondta, hogy annak kibocsátása nem lehetséges a tagállamok költségvetésének a jelenleginél szorosabb ellenőrzése nélkül. Hangsúlyozta: egy ilyen döntés előtt az euróövezeti tagállamok nem kerülhetik meg azt a vitát, hogy hajlandóak-e elfogadni a fiskális szuverenitásukra gyakorolt várható hatást. Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az euróövezet pénzügyminisztereit tömörítő euró-csoport elnöke ugyanezen az EP-bizottsági ülésen arról beszélt, hogy immár nagyon közel jutottak a megállapodáshoz az újabb görög segélycsomag folyósítása ügyében. A parlamenti bizottsági ülés után, újságíróknak nyilatkozva Juncker úgy vélekedett, hogy legkésőbb szeptember közepére eljutnak a megállapodáshoz ebben a kérdésben. Mint megjegyezte, szeptember 16-án informális eurócsoport-tanácskozást tartanak Lengyelországban, és addigra mindenképpen kialakul az egyetértés. Christine Lagarde, az IMF újonnan kinevezett vezérigazgatója a múlt hétvégén úgy fogalmazott, hogy a legutóbbi fejlemények azt jelzik, hogy veszélyes zónába került mind az amerikai, mind az európai gazdaság. Az eurózóna adósság- és pénzügyi válságának a megoldása véleménye szerint az európai bankok sürgős feltőkésítésében rejlik, mivel ez a leghatékonyabb módja a bankok megerősítésének. Ezt piaci források bevonásával képzelné el, illetve lehetségesnek nevezte az EFSF bevonását is. Lagarde beszédét több európai döntéshozó is élesen kritizálta. A Financial Times által idézett politikusok szerint Lagarde szavai nem a bankok valós nehézségeire világítottak rá és zavarodott, megfontolatlan támadásnak nevezték DSK utódjának beszédét. A New York Times vezércikke azonban pozitívan ír az IMF-vezér beszédéről, és megjegyzi, hogy ha Lagarde továbbra is ezt az irányvonalat fogja erőltetni, a politikusok is végre fel fognak ébredni. A FED korábbi elnöke, Alan Greenspan szerint az euróövezet jelenti a legnagyobb bizonytalanságot a világgazdaság és benne az USA számára. Véleménye szerint az eladósodott tagországokért indított mentőakciók nem lesznek sikeresek, és az euró végül összeomlik. Az a tény azonban, hogy számos szakember Greenspan elhibázott monetáris politikájának tudja be a 2008-as válságot előidéző, a felelőtlen hitelezést- és az ingatlanárak irreális emelkedését lehetővé tevő likviditásbőség kialakulását, kicsit árnyaltabbá teheti az euró összeomlásával kapcsolatos nézeteit. A volt FED elnökkel ellentétben Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban arról értekezett, hogy a jelenlegi helyzetben az eurózóna szétesése többe kerülne a tagállamoknak, mint az egyben tartása. „Ha a tojásból rántottát készítünk, azt sem lehet már visszatenni a tojáshéjba” – mondta, érzékletes hasonlattal szemléltetve véleményét.  Az elmúlt héten Lindauban rendezték a közgazdasági Nobel-díjasok találkozóját, amelyen 17 Nobel-díjas közgazdász vett részt. A 2005-ben játékelméleti kutatásaiért kitüntetett izraeli közgazdász professzor, Robert Aumann úgy nyilatkozott, hogy az eurózóna válságból kivezető útja Görögország csődjén keresztül vezet. Ugyanezen a konferencián szólalt fel Robert Mundell, az euró bevezetésének évében, 1999-ben Nobel-díjat elnyert közgazdász is. Mundell szerint a bajban lévő országokat nem az eurókötvénnyel kell megmenteni, viszont az új világrendben a nagy gazdaságok valutáinak rögzítésére lenne szükség. Szerinte elszámoltatható, felelős nemzetállami gazdálkodás, likviditást biztosító mechanizmus kiépítése és a közös gazdasági kormányzás irányába való elmozdulás mentheti meg Európát. Nouriel Roubini, a „jósprofesszornak” is nevezett, a gazdasági világválságot szinte egyedüliként előrelátó közgazdász szerint azonban közeleg a W-alakú válság. Az EKB hibát követett el, amikor emelte a kamatot és jelenlegi jegybank elnököt októberben váltó Mario Draghinak első intézkedése kell, hogy legyen majd a kamatvágás. A Financial Times vezető publicistája annak a veszélyét elemzi, amikor már túl késő lesz az euro-t megmenteni és úgy látja: minél tovább várunk a megoldással, a végső számla annál nagyobb lesz. Wolfgang Münchau az eurókötvényben látná a megoldás kulcsát, amely létrehozása azonban több éves procedúra is lehet és erre nincs már idő. Egyrészről nehéz elképzelni, hogy Németország, Hollandia vagy Finnország meggyőzhető lenne a felelősség közös viseléséről, másrészt lerövidíteni az időt azért sem lehet, mert nincsen olyan politikai vezetés, amely ezt lehetővé tenné. Példaként a legutóbbi görög-finn kétoldalú egyezséggel kapcsolatos vitát hozza fel.  (A görög kormány pár hete közölte, hogy megegyezett a finn kormánnyal a pénzügyi segítségért cserébe lekötendő biztosítékról. Eszerint Görögország 500 millió eurót helyezett volna egy letéti számlára. Az összeget Finnország a legjobb osztályzatú államkötvényekbe fektette volna 25 évig. Kamatos kamattal a befektetés 25 év múlva megfelelne a most tervezett második, 109 milliárd eurós görög mentőprogramhoz való finn hozzájárulás összegének, azaz 1,6-1,8 milliárd eurónak. Ezután más euróövezeti országok - köztük Ausztria, Hollandia, Szlovákia - is jelezték, hogy hasonló biztosítékokra tartanának igényt. A vita így parttalanná vált, és a biztosíték ügye a nagyobb euróövezeti országok, köztük Németország javaslatára lekerült a napirendről; a görög-finn megállapodást sem írták alá.) Az egyetlen mentsvár jelenleg az EKB kötvényvásárlási programja. Persze lehetséges, hogy a válság következő fázisa olyan kemény lesz, hogy minden tagállam változtat véleményén, a legkisebb rosszat választva elmozdulnak a megegyezés irányába. A befektetők addig is teljesen racionálisan fogadnak az eurózóna ellen, ez pedig azt jelenti, hogy a válság folytatódik. Bár az eurókötvényt találja az egyetlen megoldásnak Daniel Gros, a brüsszeli Európai Tanulmányok Központ (CEPS) igazgatója is, de ő is úgy látja, hogy megvalósíthatatlan a kötvény bevezetése. Arra a következtetésre jut ugyanis, hogy az eurókötvénynek csak a politikai unió keretein belül van értelme. Mivel a tagállami politikai berendezkedés, kormányzati minőség országonként nagyon eltérő, ezért a politikai unió csak papíron létezhet, de a gyakorlatban nem. Joschka Fischer, Németország volt alkancellárja és külügyminisztere is a politikai unióban, a konföderáció helyett a federációban látja az eurózóna válságának megoldását. Véleménye szerint Európa gyengesége ma kevésbé gazdasági- és pénzügyi-, sokkal inkább politikai természetű. A történelemben a konföderációk sosem működtek igazán, példaként Amerikát említi Fischer, hiszen ott is a Függetlenségi Háború utána föderalista irányba való elmozdulás jelentette a gazdasági fellendülés kulcsát. Klaus Regling az európai stabilitási alap (EFSF) német vezérigazgatója a Der Spiegel-nek adott interjújában amellett érvel, hogy a monetáris unió egyben fog maradni, és az eurózóna még most is jobb helyzetben van az eladósodottság és költségvetési deficit tekintetében, mint az USA vagy Japán. A problémás országok közül Írország már túl van a nehezén és visszaszerezte versenyképességét. Regling optimista jóslata szerint az eurózóna egésze két-három éven belül túl lesz a válságon.  A német Commerzbank vezető közgazdásza, Jörg Krämer szerint az európai döntéshozók tehetetlensége lett a világgazdaság egyik legkomolyabb potenciális krízisforrása. Amennyiben az európai adósságválság visszafordíthatatlanul elérné Olaszországot, az hasonló összeomlással járna, mint ami a Lehman Brothers csődjét követte. Megnyugtató ugyanakkor, hogy az EKB kötvényvásárlásai segítenek, ám Krämer szerint ez a taktika hosszútávon nem jelent valós alternatívát a cselekvéssel szemben. Az európai stabilitási alapban lévő pénz elegendőnek tűnik, ám ha a spanyol vagy az olasz gazdaság valóban megroppan, akkor a még rendelkezésre álló 700 milliárd euró sem jelenthet garanciát egy estleges piaci sokk ellen. Hans-Olaf Henkel, a Német Iparosok Államszövetségének (BDI) volt elnöke egyenesen amellett érvel a Financial Times-ben, hogy Ausztriának, Finnországnak, Németországnak és Hollandiának ki kellene lépnie az euró-zónából, új pénzeszközt kellene teremtenie. Ezzel a déli országoknak is segítenének, mert az euró leértékelődésével nőne a versenyképességük anélkül, hogy ki kellene lépniük az euró-zónából, míg az „északi” országok egy stabil fizetőeszközre állhatnának át.
Az alább olvasható cikk szerzője Kurt Volker, az Egyesült Államok korábbi NATO-nagykövete, jelenleg a BGR Group vezérigazgatója, valamint a Johns Hopkins Egyetem School of Advanced International Studies transzatlanti kapcsolatok központjának kutatás-vezetője és vezérigazgatója. Ennek a tanulmánynak egy változata eredetileg az olasz La Stampa napilapban jelent meg. Mind az afganisztáni, mind a líbiai háború a szövetség komoly hiányosságaira mutat rá. Ha ezeket a problémákat nem lehet megoldani, akkor talán egyrészt eljött az ideje, hogy a NATO visszatérjen az alapokhoz, másrészt pedig visszatérjünk a „hajlandók koalícióihoz” is. Már csak hetek vagy hónapok kérdése Moammer Kadhafi líbiai vezető bukása, és az ellenzéki erők valószínűleg ellenőrzésük alá vonják Líbia nagy részét. A Egyesült Államok megkezdte afganisztáni csapatainak kivonását, és a szövetségesek is követik példáját. Az elkövetkező néhány évben — az afgán biztonsági erők kiképzése érdekében tett minden erőfeszítés ellenére is — Afganisztán korrupt és tehetetlen kormánya az ország déli és keleti részein valószínűleg kénytelen lesz teret engedni a radikális, iszlamista pastuknak (akik csak névleg különböznek a táliboktól), míg északon a régi Északi Szövetség hatalmát kényszerül majd elismerni. Az ország nyugati régiójában továbbra is erős iráni befolyás érvényesül. A legoptimistább forgatókönyv is csak annyit feltételezhet, hogy a központi kormány legalább nem omlik össze, amikor a nemzetközi csapatok nagysága egy kritikus pont alá csökken. A sors furcsa fintora, hogy a NATO félig átgondolt líbiai hadművelete, amelyet az Egyesült Államok csak másodhegedűs szerepben támogatott, lehet, hogy mégis sikerrel fejeződik be. Afganisztánban viszont nyolcévi kemény munka után, az Egyesült Államok zászlóvivő szerepe és több mint 150 ezer katona bevetése ellenére a NATO kevés hosszú távú eredményt ért el, és egyértelmű győzelem nélkül kénytelen visszavonulót fújni. Ez a furcsa és aggasztó végkifejlet minden szempontból rossz a NATO számára. Tanulságok az Egyesült Államok és Európa számára Sokatmondó, hogy mindezekből az eseményekből az amerikaiak és az európaiak különböző tanulságokat vonhatnak le. Az amerikaiak minden bizonnyal azzal vádolják majd az európaiakat, hogy nem vették ki részüket az afganisztáni hadműveletből. Emellett — akár sikerrel, akár kudarccal végződik is a líbiai akció — azt is igazolva látják majd, hogy a továbbiakban az Egyesült Államoknak nem kell olyan védelmi képességeket biztosítania, amelyeket Európa saját maga számára nem finanszíroz. Mindeközben az európaiak feltehetőleg azt a következtetést vonják le, hogy már a kezdetektől fogva is hiba volt Afganisztánba követni az Egyesült Államokat, és hogy a mindinkább elhúzódó líbiai akció végképp bebizonyította, milyen rossz ötlet expedíciós hadműveletet indítani. Európának a saját térségében kell maradnia, és valójában önvédelemre szükséges berendezkednie. Az egyetlen kérdés, amelyben mindkét oldal egyetértene az, hogy bárminemű kihívás is áll a NATO előtt a jövőben, a szövetség nincs rá felkészülve. Pedig egy olyan világban, ahol az ideológiai, katonai, gazdasági, politikai és további, egyszerűen csak kaotikus fenyegetések száma egyre nő, nem kellene Európának és Észak-Amerikának, a demokratikus értékek globális ikerpilléreinek minden korábbinál szorosabban együttműködnie? Ha igen, akkor melyek azok a tényleges következtetések, amelyeket a szövetségesek a NATO jelenlegi hadműveleteiből levonhatnak? Íme néhány javaslat: Első tanulság: A NATO-nak és az Egyesült Államoknak kölcsönösen el kell köteleződnie Ahhoz hogy a NATO-nak tényleg legyen értelme, elsőként a transzatlanti együttműködés mindkét oldalának sajátjaként kell tekintenie a szövetségre. Jelenleg mind Amerika, mind Európa számára a NATO „a másikat” testesíti meg. Amikor egy amerikai elnök valaminek a „NATO számára történő átadásáról” beszél, Európára gondol — mintha a NATO vezető erejének szerepét hosszú idő óta betöltő Amerika már nem is lenne tagja a szövetségnek. Ugyanakkor Európa számára a „NATO” már régóta az „amerikaiakkal” egyenlő. Így a szövetség mindinkább belülről üresedik ki. Második tanulság: Európa védelmi kiadásainak megnyirbálása aláássa a szövetséget Másodsorban — ahogyan ezt Robert Gates korábbi védelmi miniszteris kihangsúlyozta — az európai védelmi költségvetések szétverése felgyorsítja ezt a folyamatot. Európának jelenleg arra sincsenek meg a katonai képességei, hogy akár a legalapvetőbb harci műveleteket is végrehajtsa az Egyesült Államok nélkül. Ez már akkor is komoly gondot jelentett, mielőtt a líbiai akció élesen kidomborította volna ezt. Ha Európa tovább csökkenti valós védelmi képességeit, akkor majd nem beszéltünk már semmilyen szövetségről. Harmadik tanulság: Az Egyesült Államok nem hagyhatja magára a NATO-t Az Egyesült Államok nem mondhat le a NATO-ban betöltött vezető szerepéről, ami persze nem járhat együtt kizárólag unilaterális fellépéssel a részéről, és közben háttérből irányítói szerepet sem jelenthet. Érthető, hogy az amerikaiakat frusztrálja Európa vonakodó részvétele. De egy olyan Amerika, amely csupán „hátulról irányít”, tulajdonképpen egyáltalán nem is irányít. Továbbra is vezetnünk kell, és a többieket magunkkal kell vinnünk előre. Azzal, hogy a líbiai hadműveletben lemond erről a szerepéről, az USA engedi, hogy papírtigrisnek tűnjön a NATO. Ez senkinek sem áll érdekében. Negyedik tanulság: A szolidaritást meg kell erősíteni Negyedikként meg kell erősítenünk a transzatlanti családon belüli összetartást, ami az utóbbi néhány évben drámaian meggyengült. Az EU-t megosztja az euró- és az adósságválság. Afganisztán esetében minden szövetséges beleegyezett a szerepvállalásba, viszont többen is kikötéseket fogalmaztak meg részvételükkel kapcsolatban. Líbia vonatkozásában pedig maga az Egyesült Államok fogalmazott meg kikötéseket. Meg kell fordítani a tényleges szolidaritás megfogyatkozásának e trendjét! Ötödik tanulság: A NATO-nak olyan vízióra van szüksége, amely támogat a közvélemény Végül, a NATO-nak olyan szerepet kell kialakítania maga számára, amelyet a közvélemény mind erőforrásokkal, mind pedig politikai akarattal egyaránt támogatni fog. A 2010-es lisszaboni csúcstalálkozón olyan új, ambiciózus stratégiai koncepciót fogadtak el, amely alapján a NATO gyakorlatilag bármit csinálhatna. Ennek megvalósítása helyett a szövetségesek inkább csökkentik védelmi kiadásaikat, csapatokat vonnak ki, megnyirbálják a NATO főhadiszállásának költségeit, és figyelmen kívül hagyják a civil hozzájárulásokat. Mi lesz így a NATO-val, amikor egyre közeledik a 2012-es chicagói csúcs? Ideális esetben mindannyian ismételten elköteleznénk magunkat egy erőforrásokkal teljesen ellátott és erőteljes NATO mellett, amely ily módon meg tudna felelni a 21. század biztonsági kihívásainak. Ha ezt azonban nem sikerül elérni, akkor lehetséges, hogy éppen ennek ellentétének kell következnie. A maximum, amit a közvélemény és a pénzügyminiszterek fenntarthatóan támogatni tudnak egy olyan NATO, amely „visszatér az alapokhoz”, és a szövetségesek kollektív védelmére fókuszál. Mindezek alapján, legyen szó akár Európa peremén, akár attól távolabb eső, összetett, expedíciós és harci műveletekről, a „hajlandók koalíciójára” épülő korábbi koncepció egyre jobbnak és jobbnak tűnik.
Bár az elmúlt hetek legnagyobb pánikreakcióit az USA leminősítése okozta, de a múlt héten tovább erősödtek az eurozóna válságának tünetei is. Az Európai Központi Bank (EKB) 22 milliárd eurós kötvényvásárlása kellett ahhoz, hogy megelőzzék a válság továbbterjedését, valamint hogy az eurozóna harmadik és negyedik legnagyobb gazdaságának hitelkamat felárait még kezelhető szinten tarthassák. Ez volt az EKB legnagyobb ilyen típusú intervenciója története során. A legjelentősebb ellenállás Németország és másik két kisebb nettó befizető ország, Luxemburg és Hollandia részéről volt tapasztalható és a vita most már egyre inkább az EKB szerepéről, annak átpolitizáltságáról szól. Németország volt mindig is a legfőbb szószólója annak a politikának, hogy az EKB ne involválódjon állami kötvények vásárlásába. A német álláspont alapja egy történelmi okokra is visszavezethető tabu, hisz ugyanilyen politikát kellett vinnie korábban a Bundesbanknak is, mivel elődje a Reichsbank az 1920-as években öntötte a pénzt a gazdaságba, hogy ezzel is támogassa az ez okból hiperinflációba belefutó Weimari Köztársaság költségvetését. Az olasz miniszterelnök – Silvio Berlusconi – szintén megtörte a számára eddig tabuként kezelt adóemelést és elkötelezte magát a tartós és hosszú távú reformok meghozatalára is azért, hogy 2013-ra az Olaszország költségvetése egyensúlyba kerüljön. Ez azonban sem a Bundesbank elnökét, sem a kötvényvásárlás többi ellenzőjét nem vigasztalta. Nem csak elvi kifogásaik voltak a lépés ellen – miszerint nem az egyes országok megmentése az EKB feladata. Gyakorlati ellenvetések is megfogalmazódtak, leginkább az, hogy az EKB kötvényvásárlása hozzászoktathatja az euró-zóna politikusait az effajta kimentéshez, ami számukra sokkal egyszerűbb politikai megoldás, mint elfogadtatni a nemzeti parlamentekkel mindenféle megszorító csomagokat. A német politikai pártok - az ellenzéken túl a kormánypártok is – egyre inkább zúgolódnak és valószínűsíthető, hogy a Merkel-kormány mozgástere tovább szűkülhet a vártnál sokkal rosszabb negyedéves növekedési eredmények miatt. A német sajtó még ellenségesebb az EKB lépéseivel szemben. A kritikában élen járnak az EU-ellenes médiumok, melyek már korábban is félre verték a harangot és most kijátsszák a “nincs mentőöv-záradék a maastrichti szerződésben“ kártyát. Azt hangsúlyozzák, hogy még Németországnak sincs elég pénze helyre tenni a más országok által elkövetett hibákat. Közben kedden Párizsban találkozott a francia államfő és a német kancellár, hogy közelebbi megoldást találjanak az euró-zóna adósságválságára. A várt közös euró-kötvény kibocsátási program bejelentése elmaradt, így a felfokozott várakozások utáni csalódottság lett úrrá a piacokon.  Ebben a helyzetben jött Soros György nagy visszhangot kiváltó publicisztikája a Financial Times-ban, melyben arról értekezik, hogy egy három lépésből álló, átfogó programmal megoldható lenne az euróövezet válsága. A magyar származású amerikai milliárdos által javasolt lépések: a bankrendszer reformja, eurókötvények kibocsátása és egy kilépési mechanizmus kidolgozása. Az adósságválság megoldását abban látja, hogy a súlyos deficittel küzdő országoknak lehetővé tennék, hogy a többi országhoz hasonló feltételekkel fizethessék vissza adósságukat, ehhez kellenének az ún. eurókötvények, mint a leghatékonyabb eszközök a probléma megoldására. Mivel Európa gazdasága alapvetően Németországtól függ, a németeket kell vezető pozícióba juttatni, hiszen az eurókötvények nagy kockázatot jelentenének számukra (nagy valószínűséggel elkerülhetetlen lenne a német államkötvények leminősítése – KL). Álláspontja szerint Berlinnek szem előtt kel tartania, hogy az a gazdaságpolitika, amely megfelelő az országnak, nem feltétlenül jó Európa egészének, ezért olyan rendszer kialakításába kell belemennie, amelyet a többi ország is elfogad. Wolfgang Schäuble, német pénzügyminiszter a Der Spiegelnek adott interjújában ellenzi Soros euró-kötvényekkel kapcsolatos ötletét.  Szintén a Der Spiegelben jelent meg egy interjú Soros Györggyel, melyben kritizálja az EKB-t azért, hogy euró-zóna tagállami kötvényeket vásárolt. Az üzletember véleménye szerint Görögország problémájának az egyedüli megoldása az lehet, ha az ország kilép az euro-zónából, s ugyanez a helyzet Portugáliával is. Soros úgy látja, hogy a döntéshozók teljesen félrekezelték a helyzetet. A bajba jutott periférikus államoknak is el kell fogadniuk egy közös európai kötvény kibocsátását, hiszen ahhoz, hogy az eurozóna fenntarthatóan tudjon működni, egységes feltételekkel kell finanszírozni az államok adósságát. Kritizálta Németországot is azért, hogy a saját példáját – pozitív külkereskedelmi mérleg, egyensúly közeli költségvetés - akarja más euró-zóna tagállamokra ráerőltetni annak fejében, hogy kisegítse őket az adósság válságból. Ezzel szemben az olyan magas munkanélküliségi mutatókkal rendelkező országok számára, mint pl. Spanyolország, engedni kellene, hogy ciklikus költségvetési deficittel rendelkezzenek addig, amíg ki nem jönnek a válságból. Robert Zoellick, a Világbank elnöke a The Weekend Australian című lapnak nyilatkozva arra szólította fel az európai vezetőket, hogy a kontinens szuverén adósságproblémáját erőteljesebben kezeljék. Nehezményezte, hogy az Európai Unió struktúrái nehézzé teszik a hatékony gazdasági reform megvalósítását. Véleménye szerint a 2008-ban tapasztalt összeomlástól a mostani helyzet – bár nem feltétlenül jobb - azonban jelentős mértékben különbözik. Egyrészt most kisebb a hirtelen bekövetkező sokk esélye, másrészt az elmúlt három évben az államok már felhasználtak minden pénzügyi lehetőséget, a monetáris politika tehát a lehető leglazább, így alig maradt mozgástér a beavatkozásra. Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) újonnan kinevezett vezérigazgatója is fontosnak tartotta véleményt nyilvánítani a témában. Egy a Financial Times-ban megjelent publicisztikájában arra hívja fel a figyelmet – üzenve ezzel Európának és az USA-nak is -, hogy a fiskális kiigazítást úgy kell elvégezni, hogy az ne legyen se túl lassú, se túl gyors. A növekedés rövid távú ösztönzése és a középtávú konszolidáció igénye látszólag egymásnak ellentmondanak, de valójában egymást erősítik. A gyors költségvetési kiigazítást akaró országoknak azt üzente: "Nem szabad elfelejtenünk, hogy a piacoknál egyfajta kettősség van: nem szeretik a nagy állami adósságot – és ezért örülnek a gyors fiskális kiigazításnak –, de – amint a múlt héten láttuk – még kevésbé szeretik a kis mértékű vagy negatív (gazdasági) növekedést." Nouriel Roubini a Wall Street Journal-nak adott interjújában 50%-nál is nagyobbra tette a globális recesszió esélyét, épp az ennek elkerülése érdekében hozott rossz politikusi intézkedések miatt. Az Egyesült Államok és az eurozóna országai ugyanis megszorító intézkedéseket hoznak, miközben épp több stimulusra éheznek gazdaságaik. Roubini szerint az előttünk álló 2-3 hónapban dől el, hogy merre tart majd a globális gazdaság, most a bizonytalanság fogságában vannak a gazdaságok. Azt sem zárta ki, hogy 5 éven belül Spanyolország és Olaszország is elhagyja az euró-zónát.  Politikusi megszólalásokból sem volt hiány a mentőakcióval és az eurozóna jövőjével kapcsolatban. Olli Rehn gazdasági és pénzügyekért felelős európai biztos a Bild német napilapban megjelent interjúban optimizmusának adott hangot, miszerint Olaszországnak, Spanyolországnak és Franciaországnak nem lesz szüksége az európai mentőmechanizmusok támogatására, mivel megteszik a megfelelő lépéseket a piac bizalmának helyreállítása érdekében: „Maguk hozzák meg azokat az intézkedéseket, amelyekkel konszolidálják költségvetéseiket és ösztönzik gazdaságuk növekedését”. A biztos azt is elmondta, hogy az euroövezeti mutatók "stabilak" és az elmúlt időben tapasztalt piaci turbulencia nem ezekkel magyarázhatók. "A piacra gyakran jellemző a csordaszellem és a tömegpánik". Ugyanakkor elismerte, hogy "valamennyi szinten cselekedni kell a piac bizalmának visszanyerése érdekében és a veszélyeztetett államoknak szigorú megtakarításba kell fogniuk.” Addig is az intervenciók, így az Európai Központi Bank (EKB) közbelépése is szükségessé vált. Egy másik EU-biztos, Günther Öttinger a Handelsblatt-nak adott interjúban kifejtette, hogy az euroövezet valószínűleg összeomlana, ha Olaszország fizetésképtelenné válna. Az energiaügyi biztos annak a véleményének adott hangot, hogy "ha Olaszországnak pénzügyi gondjai támadnának, akkor már nem lenne képes hozzájárulni az európai mentőalaphoz, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközhöz (EFSF)". Ezért a mediterrán országnak mindent meg kell tennie az új konszolidációs programjának végrehajtása érdekében és, a tervezettnél még korábban, 3 százalék alá kell csökkenteni költségvetési hiányát. "Az Európai Uniónak nyomást kell gyakorolnia az országra, hogy biztosan a tervezett pályán maradjon" - nyilatkozta Öttinger. Gordon Brown, a nem eurozóna tag Nagy Britannia volt miniszterelnöke a New York Times-ban annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az eurozóna válsága nem csak egy egydimenziós, az elszálló költségvetési deficiteknek köszönhető problematika. Európa, az eurozóna megmentése nem fog sikerülni Európa önerejéből, szükség lesz az ahhoz az IMF, az USA és Kína segítségére is.  Martin Sandbu a Financial Times-ban szerdán – azaz a Sarkozy-Merkel találkozó után - megjelent vezércikkében amellett érvel, hogy igenis a méret számít. Bár az USA államadóssága eléri a GDP 99%-át és a deficit is 10% felett van, a S&P leminősítése a piacokon mégsem ingatta meg a belé fektetett bizalmat, és továbbra is hasonló hozamokkal tudnak államkötvényeket értékesíteni, mint korábban. Japán a világ legnagyobb adósságrátájával rendelkezik, viszont a kötvényhozamai az egyik legalacsonyabbak. Európa viszont széttagolt, könnyű belátni, milyen kedvező feltételek mellett lenne képes euró-kötvényeket kibocsátani az egységes, egyesítve 87%-os GDP arányos adóssággal és 4,4%-os deficittel rendelkező eurozóna. Úgy látja, hogy akár Németország kihagyásával is több lenne az euró-kötvények bevezetésének a haszna, mint a hátránya. Kivételesen nem a magyar kérdés tudoraként szólalt meg a szélsőséges kijelentéseiről híres Jan Slota, a radikális jobboldali SNE szlovák párt elnöke. Az euró-zóna válságával kapcsolatban is határozott véleménnyel bír: „Már elértük azt a pontot, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen. Arról kellene beszélünk, hogyan amputáljuk az euroövezet beteg részét, hogy a fennmaradó rész, mely úgy-ahogy egészséges, túléljen”. Bár Slota a múlt héten azt javasolta, hogy Szlovákiának fel kell készülnie a koronához való visszatérésre, mégsem véli úgy, hogy északi szomszédunknak ki kellene lépnie az Európai Unióból. Úgy véli azonban, hogy az EU-t meg kell gyógyítani és a gyógymódot illetően sem hagyta kétségben híveit. „Nagyon fontos, hogy az Unióban azok az országok maradjanak, melyek nem eszik meg, amit még nem termeltek meg. Dél-Európa országai betegek, és mindegy, hogy egy halászról, vagy az ország miniszterelnökéről beszélünk. Ezek az emberek a „majd holnap” szellemében élnek. Mi azonban, akik kicsit a valóságban élünk, nem engedhetjük meg, hogy nehezen megkeresett pénzünk olyanoknak menjen, akik egy kávé mellett a tengert bámulják”.
A magyar kormány legfőbb politikai ígérete, hogy egymillió új munkahelyet fog teremteni. A mezőgazdasági miniszter mindehhez egy interjúban hozzátette: az egymillió munkahelyből 300 ezer a mezőgazdaságban fog megvalósulni. Nem vitatható, hogy mind az országos, mind a mezőgazdaságra vonatkozó adat ambiciózus elképzelést tükröz, a lényegénél ragadja meg a magyar gazdaság problémáját, emiatt a munkahelyteremtéssel, mint céllal természetesen nem lehet vitatkozni. A magyar állattenyésztés visszaesése Annak ellenére, hogy az elmúlt évek a szántóföldi növénytermesztésnek erősödő pozíciót hoztak, az állattenyésztés és a kertészet esetében inkább visszaesés-stagnálás volt megfigyelhető. Mára a növénytermesztés-állattenyésztés aránya (a kibocsátási értéket tekintve) mintegy 70-30%-ra változott a kívánatosnak tekintett 50-50%-ról. A munkahelyek szempontjából azért különösen kedvezőtlen ez a folyamat, mert a szántóföldi növénytermesztés erősen gépesített, meglehetősen kevés munkaerőt igényel, eközben az állattenyésztés (és a kertészet)- bár ezekben a szektorokban sem kerülhető el a professzionális technológia használata - jóval több embernek tudna munkát biztosítani. Nem kell agrár-közgazdásznak lenni ahhoz, hogy felfedezzük a problémát: Magyarország (világpiacilag is hatékonyan) állítja elő a takarmányt, miközben azt a munkafázist, amihez már jóval kevesebb ökológiai adottság kell és jóval több munkahelyet teremt (durva egyszerűsítéssel: a takarmányt eljuttatni a jószághoz, gondoskodni az egészségéről, majd levágni) egyre kevésbé itthon végzik. Teendők az állattenyésztés fellendítése érdekében A mindenkori agrárpolitika józanabb pillanataiban elsősorban nem rövid távú kereskedelmi háborúkat akar ebben az ügyben megnyerni (az áruházláncok, a vágóhidak vagy éppen az EU egésze ellen), hanem aktívan keresi a probléma fundamentális okait. Gyakori megállapítás, hogy a technológia elmaradottsága óriási veszteségeket okoz. Emiatt született korábban az a döntés, hogy az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program forrásainak lehető legnagyobb részét az ország ennek a technológiai lemaradásnak a csökkentésére fordítsa. A másik ok az általános adminisztrációs és munkaerőhöz kapcsolódó terhek nagysága (ebben az ágazatban mindenki rosszul járt az „Adócsökkentéssel, Amivel Mindenki Jól Járt”). Harmadrészt meg kell állapítani, hogy a – gyakran génkezelt, Európában nem hagyományosnak számító – alternatív takarmányok (dél-amerikai szója, halliszt) mára jelentős költségelőnyt jelentenek. Van azonban egy további tényező is, ami gyakran felmerül: az EU nem teszi lehetővé (illetve csak nagyon korlátozott körben) az állattartó ágazatok támogatását. Emiatt kiemelt jelentősége van annak, hogy a keskeny pallón hogyan tud egyensúlyozni a mindenkori magyar kormány, vagyis mennyi támogatást tud az ágazat felé irányítani. EU támogatások az állattenyésztőknek Közhely, hogy a közvetlen támogatások (ami a legnagyobb tétel volt és marad is a Közös Agrárpolitika büdzséjében) elsősorban a földterülethez kapcsolódnak. Az állattenyésztéshez ezek a támogatások csak kiegészítő jelleggel kötődnek: uniós forrásból a technológia-fejlesztéstől és egyes állatjóléti céloktól eltekintve eleve csak azokra a területekre juthat pénz, ahol valamilyen közfeladatot is ellátnak a szűken vett termelési funkció mellett. Ilyen például a tájgazdálkodás és élőhelyvédelem részeként az elhagyott legelők rendbetétele, aminek a juhászat és a szarvasmarhatartás lehetne a nyertese. A hatás már most érződik: az elmúlt években a húsmarha esetében érdemi állatlétszám-növekedés volt jellemző hazánkban is. Az alapvető támogatási rendszer az EU-ban: az SPS Van egy speciális jellemzője a jelenlegi európai közvetlen támogatási rendszernek. Más rezsim működik a régebbi tagállamokban, és más a 2004-ben és 2007-ben csatlakozókban. Ez utóbbi országokban lehetővé tették egy egyszerűsített rendszer alkalmazását (SAPS), azzal, hogy fokozatosan át lehet/kell állni az EU15-ben működő szisztémára (SPS). Van olyan új tagállam, ahol az átállást már megtették. Az SPS rendszer főszabályként a támogatást elválasztja a termeléstől, annak érdekében, hogy a támogatással ne befolyásolják a termelő döntését abban, hogy éppen miből mennyit termel, hanem azt a piac határozza meg. A szétválasztást úgy érik el, hogy minden termelőre meghatároznak egy történelmi bázisidőszakot, majd az abban az évben kapott támogatás alapján kalkulálódik a támogatása a későbbi években, függetlenül attól, hogy éppen mit termel. A szisztéma hátrányai közismertek. Egyrészt könnyen kijátszható, hiszen valaki teljesen le is építheti a termelését, ennek ellenére inaktív termelőként is kaphatja a támogatást (erre használják angolul a találó sofa-farmer megnevezést). Másrészt befagyasztja a piacokat az új belépők kizárásával. Ezeket a problémákat a szabályozó is érzékeli, és változatos módon, a részleges termeléshez kötéssel, az új belépőknek fenntartott nemzeti támogatási tartalékkal, vagy az aktív termelő definíciójával próbál tenni ellenük. Az SPS rendszer várható jövője az EU-ban  A fenti problémák ellenére kijelenthetjük, hogy az SPS rendszer alaplogikája nem néhány brüsszeli bürokrata agyszüleménye, hanem a világgazdaság globalizációjából fakadó tényszerűség. Európa mára elsősorban ipari hatalom, ennek megfelelő érdekeket képvisel a világkereskedelmi tárgyalásokon. Az ipari termékek előtti kereskedelmi akadályok lebontása érdekében az EU tárgyalói eddig is hajlandóak voltak feláldozni mezőgazdasági érdekeket. Mivel az ipar és mezőgazdaság jelentősége várhatóan nem fog átrendeződni a kontinensen, ezen a téren radikális változás nem várható. Így aztán az SPS mögött meghúzódó szétválasztott támogatás és termelés az a megoldás, ami kielégíti a kereskedelmi partnereket (mert az adott év termelését és az annak eredményeként a piacon megjelenő mennyiséget nem befolyásolja a támogatás) és könnyebben eladható a termelőknek, mint a támogatások puszta leépítése. Ha áttekintjük az Európai Bizottság alapdokumentumát a 2014 utáni Közös Agrárpolitikával kapcsolatban, vagy az ahhoz kapcsolódó, a magyar elnökség alatt elfogadott tanácsi következtetéseket, látható, hogy senki sem vitatja az alapvető támogatási mechanizmusokat, a termeléstől való elválasztást. A vita a tagállamok és gazdaságok közötti elosztásról az SPS logikája által szabott kereteken belül zajlik. Ahogy a Bizottság dokumentuma fogalmaz a 2014 utáni Közös Agrárpolitika alapjáról: „Az alapjövedelem támogatása az alapvető, termeléstől függetlenített közvetlen kifizetések révén”. SPS tehát a jövőben is lesz, és lesz SPS Magyarországon is. Lehet, hogy más lesz a neve, de a lényegét tekintve a termeléstől elválasztott közvetlen kifizetések fogják az EU támogatáspolitikájának az alapját jelenteni 2014 és 2020 között is. A kérdés tehát számunkra nem az, hogy akarjuk-e az SPS-t vagy sem, hanem hogy mikor és hogyan akarjuk azt. A magyar SPS-vita A korábbi magyar kormány Gráf József miniszterségének az idején, bár a jelenleginél még kevesebb információval rendelkezett, de a tendenciákat értve amellett érvelt, hogy az SPS rendszert minél hamarabb vezessük be. Alapvetően abból az inkább intuitív, de nagyon is realista megközelítésből indult ki, hogy a 2014 utáni rendszer valószínűleg a már SPS-t alkalmazó (jellemzően) régi tagállamok számára fog kedvezőbb átmeneti rendelkezéseket hozni, jobb tehát velük „egy klubban” lenni. A bevezetés melletti másik érv az volt, hogy az SPS rendszer bevezetése garantálja hosszabb távon is az állattartók támogathatóságát. Jelenleg a 2004-től működő nemzeti kiegészítő támogatás (top-up) teszi ki a juhászatnak, a húsmarha tartóknak és a tejágazatnak folyósítható juttatások legjelentősebb részét. Ám a top-up hamarosan megszűnik, mert a csatlakozási szerződésben foglaltaknak megfelelően fokozatosan nő az EU-ból érkező támogatás, és az „kiszorítja” a nemzeti kiegészítést. Márpedig a korábban leírtaknak megfelelően előbb-utóbb kötelező lesz bevezetni az SPS-t, azonban ha ez akkor történik meg, amikor már nem lesz kiegészítő támogatás, akkor nem képződik állattartáshoz kapcsolódó történelmi bázisjogosultság a gazdálkodóknak. Bázisjogosultság nélkül pedig támogatást sem kaphatnak az SPS bevezetése után. Így a garantált állattartáshoz kapcsolódó támogatást az jelentette volna, ha addig bevezetésre kerül az SPS, amíg van nemzeti kiegészítő támogatás, azaz van biztos bázisképzés is.  A Fidesz ellenzékben határozottan ellenezte az SPS bevezetését. A jobboldal azzal érvelt, hogy a földtulajdonosok rosszul járnának az SPS bevezetésével, mert a támogatási jog a termelőkhöz kerülne, akiknek így javulna az alkupozíciójuk a bérbeadókkal szemben. A köztársasági elnök kezdeményezésére az ügyben egy időben elhúzódó alkotmánybírósági eljárás is indult. Ekkor több szakmai szervezet kérte, hogy rendelettel vezessék be az SPS-t, de a politikai konszenzus hiányában az akkori kormány ezt a döntést nem vállalhatta. Ugyanakkor a Fidesznek egy akkor kiadott nyilatkozata elismerte az SPS szükségességét, csak az akkori kabinet által javasolt változatot utasították el. Emiatt abban lehetett bízni, hogy kormányra kerülve kialakítják a saját SPS-változatukat. Ezt augusztus 1-ig tehették volna meg, bejelentve az Európai Bizottság felé, de ma már tudjuk, hogy nem ez történt. A 2010-ben felállt új kormány érzékelte ugyanakkor, hogy ezzel milyen súlyos feszültséget idéz elő az állattartásban, ezért egy úgynevezett szerkezetátalakítási támogatást fognak bevezetni a juhászat- és húsmarha ágazat számára. Apróság, de érdemes megjegyezni, hogy az előző kormány szektoronként elemezte, hogy mely ágazatokban célszerű a szerkezetátalakítási támogatás bevezetése, és ahol a termékpálya szereplői és a közgazdasági racionalitás is ezt sugallta, ott meg is tette ezt a lépést (pl.: dohány, zöldség-gyümölcs ágazatok). Mindazonáltal az újonnan bevezetett támogatás mellett is rosszabb helyzetbe kerülnek az állattartók. Egyrészt csökkenni fognak a támogatási összegek, ami a tejágazatot érinti a legsúlyosabban, másrészt a most bevezetendő rendszer teljesen kizárja az új belépőket, például a fiatal gazdákat (az SPS erre adna lehetőséget, még ha korlátozottan is). De a legsúlyosabb probléma mégis az, hogy jellegénél fogva ez egy átmeneti támogatás, azaz a mai tudásunk alapján, bár a Vidékfejlesztési Minisztérium mást állít, hosszabb távon nem lehet alapja a támogatási bázis képzésének.  Tovább színezi a képet, hogy míg az SPS (korlátozottan és szigorú szabályok mellett) engedi a termeléshez kötést, addig a bevezetni kívánt új támogatás teljes egészében történelmi bázisalapú lesz abban az átmeneti időszakban, ameddig egyáltalán adható. Tehát amíg a jelenlegi top-up és az annak a bázisán létrehozható támogatás egyes elemeiben segítette volna a termelés növelését (és ezen keresztül új munkahelyek teremtését), addig a szerkezetátalakítási támogatásnak nem lesz feltétele a termelés. Egy konkrét példa: jelenleg a húsmarha anyatehén után a támogatás nagyobb részét évről évre igényelni kell az aktuális állatlétszám alapján, és arra tartási kötelezettséget kell vállalni. Az új rendszerben a 2010-es vagy 2011-es állatlétszám alapján kapja a gazda a támogatást több évig, még akkor is, ha közben leépíti az állományát (és ezzel munkahelyeket is). Némi iróniával azt mondhatjuk, hogy a következő években levágott állatok után is fognak támogatást fizetni. Nem mellékes részletkérdés, hogy a 2012-ben fizetendő (de 2011. év után járó, tehát még modulációval nem érintett) top-up teljes egészében kifizetésre kerül-e az állattartóknak. Ellenzékként a mai kormány azt követelte, hogy a növénytermesztőknek és az állattartóknak is legyen kifizetve a támogatás. Ma már az ágazati szereplők annak is örülnének, ha a valóban rászoruló állattenyésztők megkapnák ezt a pénzt. A mérleg Összességében tehát eldőlt az SPS-kérdés, de sajnos nem nyílt szakmai vitában, érvek ütköztetésével, hanem a háttérben. Ráadásul erős a gyanú, hogy a döntésben nem csupán szakmai szempontok játszottak szerepet, hanem a korábban ellenzéki időszakban felvett populista pozíció csapdájából nem volt ereje kitörni a ma kormányzóknak. Így az érintett magyar gazdák számára már rövid távon is csökkenhet az állattartás támogatása (különösen a tejágazatban) az elérhető lehetségeshez képest. Ennél is sokkal súlyosabb a 2014 utáni várható helyzet. Ekkortól ugyanis komoly versenyhátrányba kerülhetnek a magyar állattartók, hiszen egy francia anyatehén támogatható lesz, egy magyar pedig nem.  Természetesen örülnénk, ha a kormány várakozásai teljesülnének, és a szerkezetátalakítási támogatás jelenthetné a 2014 utáni támogatások bázisát is. De amíg az SPS időben történő bevezetésével garantálható lett volna a bázis megteremtése, addig az új támogatási rendszer sok bizonytalanságot tartogat. Ráadásul az SPS-szel legalább részlegesen a termeléshez lehetett volna kötni a támogatást, elkerülve azokat az igazságtalan helyzeteket, amit az új rendszer lehetővé tesz, vagyis hogy a termelő szerkezetátalakítás címszóval leépíti az állatállományt (és ezzel munkahelyeket), majd felveszi a támogatást. Ezekhez képest már csak apróság, hogy eggyel több átállást kell végrehajtanunk a támogatási rendszerek között, mert a végleges SPS átállás előtt a SAPS-nak egy új változatát is be kell vezetni. Ennek magyarázata az, hogy a 2012-től életbe lépő moduláció (nagyobb összegű támogatások egy részének átcsoportosítása vidékfejlesztési célokra) megkívánja az üzemszabályozás bevezetését, amit a szerkezetátalakítási rendszer kiterjesztése csak tovább bonyolít. Ezzel az agrárpolitika területén egy újabb kormányzati döntés kapcsán bizonyosodott be, hogy a kommunikációban kijelölt célok és a valóságban megtett intézkedések nincsenek szinkronban. A politikai érdek mást kívánt, és erre néhány ezer állattartásban dolgozó ember munkahelye is rámehet.
Korábbi bejegyzéseinkben az euró-zóna válságával foglalkoztunk, de ezzel párhuzamban az Atlanti Óceán túloldalán is egyre akutabbá váltak a gazdasági nehézségek. Az adósság-plafon megemelése körüli vita rámutatott arra a végletes megosztottságra, ami az Egyesült Államok politikai elitjét jellemzi. Bár a vita végül megegyezéssel zárult, Obama elnök nagy árat fizetett ért. Az amerikai elnök kénytelen volt belemenni egy pürrhoszi győzelemmel felérő kompromisszumba: még a legminimálisabb adóemelés is lehetetlenné vált miközben például a nagy olajvállalatok kedvezményei megmaradtak. Az ügy rávilágított arra is, hogy a republikánus ellenzék soraiban egyre nagyobb szerepet és súlyt képviselnek azok a határozottan jobboldali képviselők, akik készek akár elmenni a falig, és nem riadnának vissza az USA kormányzatának megbénításától sem. 
A megállapodás értelmében 2013-ig 2 ezer milliárd dollárnál nagyobb összeggel emelik meg az adósságplafont. Ezzel párhuzamosan egyezség született egy 10 évre szóló, mintegy 1000 milliárd dolláros deficitcsökkentési tervről, amelyet egy további, még jelentősebb megszorítás követ majd. Felállítanak egy kétpárti bizottságot, amelynek feladata, hogy november 24-ig javaslatot dolgozzon ki egy 1500 milliárd dolláros csökkentésről. Ha a testületnek nem sikerül teljesítenie ezt a célkitűzést, vagy a kongresszus elveti az elképzeléseit, akkor 1200 milliárd dolláros automatikus (fűnyíró-elv szerű) csökkentés lép életbe. A feketeleves ezután következett: a S&P hitelminősítő - történelmileg példátlanul - lerontotta az USA államkötvényeinek legkiválóbb, AAA besorolását. A világ egykor legbiztosabb befektetésének tartott pénzügyi eszköz ezzel több fejlett gazdaság, így a brit, a német, a francia vagy a kanadai kötvényei mögé került. A pánik a piacokon várható volt. Hatásait Magyarországon is érezzük. A Fed Nyíltpiaci Bizottsága keddi döntésével a várakozásoknak megfelelően a 0-0,25%-os sávban tartotta irányadó kamatlábát. A kiadott közlemény szokatlanul borús hangvételű a gazdasági kilátásokat illetően, amelyet valószínűleg azzal igyekezett tompítani, hogy jelezte: legalább 2 évig nulla százalék közeli marad az alapkamat. Ez alatt megkezdődött az egymásra mutogatás demokraták és republikánusok között és számos izgalmas és elgondolkodtató vélemény született vezető politikusoktól és gazdasági szakemberektől. Politikusi reakciók A Fehér Ház első reakciójában az S&P 2 ezer milliárdos számtani tévedését tartotta fontosnak kiemelni. Kicsit később Obama elnök sajtótájékoztatót tartott, ahol arról beszélt, hogy nem volt szükségük a hitelminősítő intézet leminősítésére ahhoz, hogy tudják, rendbe kell tenni a költségvetést, túl magas az államadósság és az adósság plafon megemelését megelőző politikai vita rendkívül káros volt az ország és a világgazdaság számára.  A jobboldali ellenzék folyamatos támadás alatt tartja Obama elnököt, annak ellenére, hogy az adósság plafon emelésekor szinte minden követelésüknek engedett. Mitt Romney, az egyik legnépszerűbb republikánus politikus szerint „a Standard & Poor's leminősítése igen nyugtalanító mutatója országunk Obama elnök alatti hanyatlásának”. Ezt a nyilatkozatát pár napra rá annyiban próbálta tompítani, hogy „nem csak Obama elnök hibája a leminősítés, számos felelőse van az utóbbi évtizedek túlköltekezésének”. A határozottan jobboldali teadélután-mozgalomhoz tartozó Michele Bachmann képviselőnő arra mutatott rá, Obama "bukott gazdaságpolitikája" azt az AAA besorolást rombolta le, amely 1917 óta minden modern krízist túlélt, az 1929-33-as nagy világválságtól a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokig. A kínai kormány hivatalos szócsövének is tekintett Hszinhua hírügynökség kommentárjában határozottan elítélte Washingtont a költségvetési deficit csökkentésének és az államadósság-limit megemelésének kérdésében folytatott „szűk látókörű politikai vitákért”. A kommentár hangsúlyozza, hogy a világnak egy új stabil tartalékvalutára van szüksége a dollár helyett. Az új tartalékvalutát azonban nem nevezi meg. „Kínának, mint a világ egyetlen szuperhatalma legnagyobb hitelezőjének minden joga megvan arra, hogy követelje az Egyesült Államoktól strukturálisadósság-problémáinak megoldását, és azt, hogy gondoskodjon Kína dollárban lévő értékpapírjainak biztonságáról”. Kína álláspontja szerint az amerikai adósságosztályzat további leminősítése alááshatja a világgazdaságot, és új pénzügyi megrázkódtatásokat válthat ki. „Nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni az amerikai dollár kibocsátását, és a gazdasági katasztrófa elkerülésére megoldás lehet egy új, stabil és biztonságos tartalékvaluta létrehozása” – írta a Hszinhua. A kínai Dagong Global Credit Rating hitelminősítő már az S&P leminősítése előtt tovább gyengítette, „A-plusz” besorolásról „A”-ra rontotta az Egyesült Államok adósosztályzatát, s egyben negatív kilátást adott a besorolásra. A Hszinhua szerint az S&P bebizonyította, hogy a kínai hitelminősítő nem tett mást, mint „kimondta a rettenetes igazságot a világ befektetőinek”.  Japán – az USA második legnagyobb hitelezője – és India is támogatásáról biztosította az Egyesült Államokat. A decemberi választásokra készülő Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök szerint az Egyesült Államok a lehetőségein túl él, olyan a világgazdaság számára, mint egy parazita. A dollár dominanciája fenyegetést jelent a pénzügyi piacoknak. Az olyan országok, mint Kína és Oroszország, amelyek tartalékaik jelentős részét amerikai eszközökben tartják, más tartalékpénz után kell nézzenek. Közgazdász reakciók Alapvetően két részre lehet osztani a szakértők reakcióit. Nagyobb arányban elítélik az S&P akcióját, kisebb részt azonban jogosnak tartják. Bill Gross, a világ legnagyobb kötvényalapja, a Pacific Investment Management Co.-nak az alapítója a Bloomberg TV-nek adott interjújában a Standard & Poor’s gerincességét méltatta, amiért megfosztotta az Egyesült Államokat AAA adósminősítésétől. „Azt hiszem, az S&P bizonyította, hogy van gerince; végső soron igaza van” – mondta Gross, aki kritikus az amerikai államkötvények kapcsán is. Véleménye szerint az Egyesült Államok „hatalmas problémákkal” néz szembe, utalva az ország növekvő eladósodottságára.  A legélesebben Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász kritizálta a hitelminősítő lépését a New York Times-ban megjelent elemzésében. Véleménye szerint a S&P az utolsó, amely hitelt érdemlően véleményt alkothat és minősítgethet országokat azok után, hogy korábban AAA minősítést adott a 2008 őszén összeomlott pénzügyi intézményeknek. Véleménye szerint Amerikának nem a gazdaságával, hanem a politikájával van probléma. És ebben az esetben egyértelműen a szélsőséges jobboldal a hibás, amely inkább bedönti az ország gazdaságát, mintsem egyetlen millimétert feladna követeléseiből. Megoldásként azt javasolja, hogy mind a világszinten is egyik legmagasabb egészségügyi kiadásait, mind az egyik legalacsonyabb adóterhelését próbálják meg a nemzetközi átlag felé elmozdítani és ezzel egy csapásra megoldódhatnának a gazdasági problémák. Egy másik Nobel-díjas közgazdász, Joseph E. Stiglitz szerint az amerikai pénzügyi menedzselési hibák fontos szerepet játszottak az európai nehézségek kialakulásában. Stiglitz szintén a szélső jobboldalt kárhoztatja a leminősítésért, mivel az adósság-plafonnal kapcsolatos vitában belekényszerítették Obama elnököt egy kiegyensúlyozatlan adósságcsökkentő stratégiába, amely még minimális adónövelést sem tartalmaz, ezzel a gazdagoknak és a multinacionális vállalatoknak kedvez.  Nouriel Roubini szerint elkerülhetetlen az újabb recesszió. Elemzése szerint az amerikai adatok kiábrándítóak, minimális mértékben nőtt a foglalkoztatottság, a gazdasági növekedés gyenge, a fogyasztás stagnál, nem is beszélve a feldolgozóipar teljesítményéről. Az ingatlanpiac továbbra is depressziós állapotban van. A jövő pedig nem sok jóval kecsegtet, hiszen a fogyasztói, üzleti és befektetői bizalmi indikátorok mind estek, a jövőben pedig várhatóan tovább fognak ereszkedni. A véleménye szerint is megfontolatlan S&P leminősítés csak olaj volt a tűzre, a gazdaság gyengeségeivel és a piaci pánikkal kiegészítve mindez emeli a valószínűségét a W-alakú recessziónak, illetve a korábbiaknál jóval nagyobb költségvetési hiánynak. Ennek ellenére azonban az amerikai kötvények továbbra is a világ legkevésbé problémás eszközeinek fognak számítani. Warren Buffet, a 80 éves milliárdos – aki nem mellékesen 40 millárd dollárt tart amerikai kötvényekben - a Bloomberg TV-nek adott interjúban az S&P leminősítésére reagálva azt mondta, hogy az USA négyszeres-A minősítést érdemel. Ez nyilvánvaló túlzás, hiszen a legmagasabb befektetésre ajánlott kategória tripla-A. Thomas Friedman szerint az USA a lehető legrosszabb típusú hanyatlásban van. Ez a lassú hanyatlás, ami elég lassú ahhoz, hogy meggyőzzék az amerikaiak magukat arról, hogy alapvetően nincsen semmi gond. A hanyatlás fő okát abban látja, hogy hagyták elkopni a gazdasági növekedés alapját jelentő öt pillért. Ezek az oktatás, az infrastruktúra, a magas IQ szintű külföldi feltalálók és vállalkozók vonzása, a kockázatvállaló start-up cégek alapítását elősegítő szabályozás valamint a kormány által finanszírozott és ösztönzött tudományos és technológiai kutatások. Ehelyett, hitel-szteroidokkal próbálta Amerika erősíteni magát, azaz emberek millióinak tették lehetővé - akik nem engedhették volna meg maguknak - hogy házat vegyenek, illetve nagy építkezéseken dolgozzon, ahol nincs szükség az oktatásra. Szerinte a legkevésbé fájdalmas területeken van szükség költség visszavágásra, a legkevésbé fájdalmas területen szükséges az adóemelés. Példaként a benzin adótartalmának emelését hozza föl a jövedelemadók emelése helyett és azt javasolja, hogy a bevételek egy részét a növekedés alapjait jelentő pillérekbe kell befektetni, külön kiemelve az infrastruktúrát valamint a kutatást és a kockázat vállaló start-up cégek alapításának elősegítését.
|
|
|
Legutóbbi kommentek