A kormány T/4786-os számon 2011. október 26-án nyújtotta be a Munka Törvénykönyvéről szóló törvényjavaslatot, amelynek első tervezetét ez év július 22-én tette közzé a Nemzetgazdasági Minisztérium. A 299 paragrafusból álló, a foglalkoztatás valamennyi lényeges elemére kiterjedő törvényjavaslatra a tervezet nyilvánosságra hozatala óta heves kritikák zúdulnak. A kormány szerint az új szabályozás megalkotásának elsődleges célja a foglalkoztatás növelésének előmozdítása. Ennek során – állítják – az európai jogelvekre és gyakorlatra figyelemmel alakítják át a munkajogi szabályokat. Az ellenzéki képviselők szerint viszont a törvénytervezet beláthatatlan károkat okoz, a kizsákmányolás törvénykönyve, amely kiszolgáltatott és méltatlan helyzetbe hozza a munkavállalókat  299 paragrafusról nemigen lehet egyetlen pozitív vagy negatív állítással véleményt formálni. A legtöbb javaslat mellett és ellene is lehet érvelni, sőt „európai példák”is felsorakoztathatók. Vegyük pl. azt a javaslatot, amely szerint „a Kormány a munkavállalók egyes csoportjaira eltérő összegű kötelező legkisebb munkabért állapíthat meg” /153.§(2)/, amelynek során „…figyelembe kell venni…az egyes földrajzi területek munkaerő-piaci sajátosságait”/153.§(3)/. Ilyesmi valóban létezik egyes európai országokban, általában a pályakezdőkre vagy a megváltozott munkaképességű munkavállalókra vonatkozóan. Kétségtelen tény, hogy a foglalkoztatás költségeinek csökkenése előnyös a foglalkoztatásra nézve, bár az összefüggés korántsem automatikus. (Ha pl. nincs felvevő piac, nem számíthatunk a foglalkoztatás növekedésére.) Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Magyarországon a minimálbér nem éri el a létminimumot, ezért – legalábbis szerintem – célszerűbb, ha a szakképzetlen, nem igazán piacképes munkavállalók foglalkoztatását különféle bér- és bérjárulék-kedvezményekkel támogatja a kormány (további szolgáltatásokról sem elfelejtkezve). Önmagában azt sem tekintem ördögtől valónak, ha egy munkavállalói vagy szakszervezeti jogosítványt, kedvezményt megvonnak vagy mérsékelnek. A folyton változó társadalmi-gazdasági környezethez való alkalmazkodás, illetve a gyakorlati tapasztalok ilyen lépést is indokolhatnak. Maradéktalanul talán csak Kara Ákos (FIDESZ) parlamenti hozzászólásának azzal a mondatával lehet egyetérteni, amely szerint: „E jogszabályt sem lehet és nem is szabad kiragadni a most körülöttünk lévő társadalmi és gazdasági környezetből.” Ha így teszünk, és ebből a szempontból vizsgáljuk a törvényjavaslatot, akkor „érdekes” egyezésekre bukkanhatunk. A törvényjavaslat melletti egyik fő kormányzati érvet Czomba Sándor államtitkár fogalmazta meg parlamenti expozéjában: „A javaslat a munkaviszonyra vonatkozó szabályok rendszerében alapvetően új jogpolitikai célkitűzést követ. Ez akként foglalható össze, hogy jelentősen bővíteni kívánja a szerződéses alapú szabályozás szerepét, az individuális és a kollektív autonómia lehetőségeit, azaz a munkaviszonyban álló felek és a kollektív munkajogi jogalanyok megállapodásainak szerepét.” Ezzel az európai megközelítéssel akár egyet is lehetne érteni – bár újnak nem mondható. Ha azonban belehelyezzük a magyar valóságba, akkor azt látjuk, hogy ahogy mindenütt, a kormány és a parlamenti többség ezt úgy kívánja megvalósítani, hogy kiiktatja, meggyengíti a fékek és ellensúlyok rendszerét. A modern társadalmakban eredményes érdekvédelem csak kollektív fellépéstől remélhető. A javaslat viszont – figyelmen kívül hagyva, hogy a munkavállalók mégiscsak kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint a munkáltatók (akiknek szintén megvannak a maguk problémái), továbbá hogy Magyarországon a szakszervezetek elsősorban a munkahelyeken szerveződnek – tudatosan meggyengíti a szakszervezetek pozícióit. (Ráadásul, amikor a munkavállalói érdekképviseletek ezt sérelmezik, akkor kormányoldalon azt állítják, hogy a szakszervezetek saját maguk és nem a munkavállalók védelmével foglalkoznak.) Az erős szakszervezet azonban nem öncél, hanem a munkavállalói érdekvédelem leghatékonyabb eszköze. Ez akkor is igaz, ha a magyar szakszervezetek elmúlt 20 éves tevékenységét erős kritikával lehet illetni. A december 2-i háromoldalú megállapodás javítja a szakszervezetek lehetőségeit a munkahelyi érdekvédelemben az eredeti kormányzati javaslathoz képest, de még mindig gyengébb a hatályos Munka törvénykönyvében biztosított jogokhoz képest. Ezt az eredményt ugyanakkor beárnyékolja, hogy a kormánynak még jobban sikerült megosztania az amúgy is megosztott szakszervezeti konföderációkat.  Mi lehet az optimális, a munkavállalók és munkáltatók erőegyensúlyát leginkább kialakító szabály, amely egyszersmind rugalmas, biztonságos, segíti a foglalkoztatást, és méltányos foglalkoztatási feltételeket teremt? A választ erre az európai és a magyar tapasztalatokat illetve jogi megoldásokat legjobban ismerő személy sem tudhatja. Az optimális szabályt ugyanis az jellemzi, hogy mind a munkavállaló, mind a munkáltató kielégítőnek - nem tökéletesnek! – találja. Ehhez pedig csak hosszas tárgyalásokon keresztül lehet eljutni – a jogalkotói belátás, jóhiszeműség kevés. Milyen azonban az egyeztetések gyakorlata „a most körülöttünk lévő társadalmi és gazdasági környezetben”? Egy 299 paragrafusból álló, tehát igen terjedelmes, bonyolult összefüggéseket tartalmazó, ugyanakkor a foglalkoztatás feltételeit alapvetően érintő törvényjavaslat keresztülhajszolása – esetenként éjszaka – a Parlamenten, illetve a társadalmi vita rövidsége és korlátozottsága lehetőséget sem nyújt érdemi megállapodásokra, valamint arra a korántsem elhanyagolható szempontra, hogy a jogalkalmazók is megismerhessék és megérthessék az új szabályokat. Nem beszélve arról, hogy a parlamenti vita lezárulása előtt milyen – akár az utolsó napokban benyújtott – módosító indítványok épülhetnek be a törvényjavaslatba, amelyek átgondolására végképp nem marad idő. Az optimális megoldásig időigényes tárgyalásokkal lehet elérni, nem pedig úgy, hogy a kormány megosztó politikát folytat, és csak az általa kiválasztott szervezetekkel folytat tárgyalásokat. (Emlékezzünk: az Országos Érdekegyeztető Tanácsban valamennyi munkavállalói és munkáltatói érdekképviselet részvételével, háromoldalú, nyilvános tárgyalásokra került sor). Egy példa arra, hogy az utolsó pillanatban benyújtott módosítókkal milyen változások lehetségesek. A Gazdasági és informatikai bizottság november 29-én elfogadott javaslata (T/4786/719) az 53.§ (1)-(2) bekezdésben megfogalmazott szabályt– amelynek értelmében a „munkáltató jogosult a munkavállalót átmenetileg a munkaszerződéstől eltérő munkakörben, munkahelyen vagy más munkáltatónál foglalkoztatni.” E foglalkoztatás tartama „naptári évenként összesen a negyvennégy beosztás szerinti munkanapot vagy háromszázötvenkét órát nem haladhatja meg.” – úgy változtatja meg, hogy nemcsak kollektív szerződés, hanem a felek megállapodása alapján, tehát egyéni szinten is lehetővé válik hosszabb ideig foglalkoztatni a munkavállalót a munkaszerződéstől eltérő munkakörben, munkahelyen vagy más munkáltatónál. Ez a szabály a törvényjavaslat szellemének is ellentmond, hiszen a parlamenti expozé szerint: „… a javaslat fenntartja azt az Európában uralkodónak mondható, és a hazai munkajogban is érvényesülő szemléletet, hogy a munkaszerződés a munkaviszonyra szabályoktól általános jelleggel és jellemzően csak a munkavállaló javára térhet el. Ez a megoldás a munka világának azzal a tradicionális jellegzetességével számol, hogy az egyéni megállapodás szintjén nem érvényesül a felek egyensúlyi pozíciója (kiemelés: H.L.). Ezért ahol a felek nyomós érdekei, illetve a közérdek védelme érdekében indokolt, ott a javaslat kógens szabályokat tartalmaz. A munkaszerződéstől eltérően a javaslat a kollektív szerződés tekintetében biztosítja a törvényi szabályozástól való eltérés lehetőségét.” Ennek ellenére, a törvényjavaslat kiegészítő ajánlása (214/1) szerint az előterjesztő a módosítást támogatta, és ugyancsak támogatja a kormány a 721. sz. kiegészítő ajánlásában. Nos, ennyit a munka világának „tradicionális jellegzetességeiről”.  A Gazdasági és informatikai bizottság november 29-én elfogadott másik javaslata (T/4786/720) „az egészségbiztosítási szabályokkal való összhang megteremtése miatt” indokoltnak találja, hogy szűnjön meg az a lehetőség, amely szerint „a munkavállalónak gyermeke személyes gondozása érdekében… fizetés nélküli szabadság jár …a gyermek tizenkettedik életéve betöltéséig a gyermek betegsége esetén.” Ez az eset – amely mögött csupán annyi áll, hogy az egész szabály felesleges, mert egy másik törvény táppénzt biztosít erre az időszakra – arra mutat rá, hogy az elégtelen tárcaegyeztetések, a kormányzati apparátus szétzilálása következtében a kormány által elfogadott javaslatban milyen hibák maradtak. Nem lennék meglepve, ha további hibákra is fény derülne, mint ahogyan ma még az sem tudható, hogy az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) kifogásai milyen következményekkel járnak. Az új Munka Törvénykönyve jövőjéről egyelőre csak feltételezésekkel élhetünk. Előnyének látom, hogy jobban szerkesztett, világos fogalmakat használ, könnyebb lesz a jogalkalmazás. Ugyanakkor nem felejtkezhetünk el arról, hogy számos munkáltató a munkavállalói jogok gyengülése miatt a kollektív szerződések módosítására készül, sőt akad olyan is (BKV), amely a módosításra irányuló szándékát a kollektív szerződés felmondásával fejezi ki. Az pedig illúzió vagy inkább figyelemelterelés, hogy ettől a munkahelyek számának érdemi növekedése várható. A Munka törvénykönyvének újrafogalmazása körüli problémák gyökerének azt látom, hogy „a most körülöttünk lévő társadalmi és gazdasági környezetben” konszenzuskereső politika helyett konfrontációs politika érvényesül, és ez a megközelítés áthatja, átformálja a készülő munkajogi szabályozást is, s ami nagyobb baj: még inkább jelen lehet a jövő gyakorlatában. A fékek és ellensúlyok kiiktatása, a „mi tudjuk legjobban, milyen szabályozásra van szükség, és erre felhatalmazást is kaptunk” felfogás érvényesítése, az aktív állampolgári szerepvállalás erősítése helyett az alattvalói tudat erősítése, mindez megtetézve egy kapkodó jogalkotással, nem sok jóval kecsegteti az egyre kiszolgáltatottabb munkavállalókat.
Egy modell azért modell, mert modellezi a valóságot, nem pedig leképezi. Kezdőmondatomért rögtön minden tisztelt olvasóm elnézését kell kérnem, mert nem szeretek ilyen dodonai mondatokat megfogalmazni, viszont most rákényszerültem. Alig több mint egy hete múlt, hogy publikáltuk kollégáimmal közös modellszámításunkat és átfogó elemzésünket az új országgyűlési választási rendszerről. Sok szakszerű kritikát, véleményt, kommentet kaptunk, ezek egy részére igyekeztem megfelelő választ is adni hozzászólásaimban. Választói viselkedés, ami egyesek szerint nincs is Ugyanakkor sajnálatos, hogy a kormányoldal és elemző szövetségesei nem hogy arra nem vették a fáradtságot, hogy saját maguk mutassák be választási rendszerük becsülhető működését, de teljesen megalapozatlan érvekkel látták fontosnak védekezni alapítványunk írása ellen. 
Ha a kormánypártok napokban megszólaló politikusainak igazuk volna modellünk kritikájában, akkor elvi és tudományos alapon kizárt lenne bármiféle olyan elemzés, amely bármilyen következtetést von le korábbi választások szavazataiból egy adott település, országrész politikai beállítódására. Hallhattuk, hogy olyan rövid hazánk demokratikus története, hogy nem is lehet beazonosítani tendenciákat, illetve, hogy „nem stabil” a hazai egyéni választókerületek politikai színezete. Egyrészt azt gondolom, hogy vannak országrészek, ahol stabil, másutt meg nem stabil a választói viselkedés politikai karaktere, de mindezek mögött egészen jól leírható szociológiai mintázatok húzódnak meg. Ha igaza volna modellünk kritikusainak, akkor minden olyan állítás teljességgel megalapozatlan volna, amely különbséget kívánna tenni a Hegyvidék és Angyalföld, vagy például Mohács és Komló politikai szociológiája, és ebből következően pártpolitikai jellemzői között. Ez nyilván badarság. Nem kell ahhoz doktorálni, hogy az ember tudja, az adott települések és városrészek története, népessége más és más politikai klímát alakított ki, amelyet a pártok egy szinten túl nem is tudnának befolyásolni, viszont hol áldozatai, hol pedig kedvezményezettjei neki. Az elmúlt húsz év során kiegyenlített politikai küzdelmet hozó általános országgyűlési választások mindegyikében felfedezhetőek beazonosítható mintázatok. A valamely oldal döntő többségét hozó választások szintén árulkodnak a támogatottságok szerkezetéről és mélyebb rétegeiről. A JOBBIK 2010-es megjelenése pedig szintén fontos és szociológiailag jól leírható fejleménye a magyar demokráciának. Ha komolyan gondolnák kritikusaink, hogy nem lehet világos politikai mintázatokat beazonosítani a korábbi választói viselkedésből hazánkban, akkor az elmúlt 10 év szinte minden parlamenti választási kampányát végigfüllentették volna, hiszen fideszes kampányigazgatók és fideszközeli elemzők sora vizsgálta 2002-ben és 2006-ban pártjuknak a „billegő” körzetekre fókuszáló stratégiáját. Ha nem lennének világos, pártpolitikai szemmel is beazonosítható jellemzők, akkor Orbán Viktor sem tudott volna jól célzott országjáró körutakat megtenni azon településeket érintve, amelyek minden jól szervezett választási kampány számára célterületek lehettek. A valóság ezzel szemben természetesen az, hogy igenis létezik tudománya a választói viselkedésnek, igenis vannak akár pártpolitikailag is beazonosítható mintázatok, és vannak megkerülhetetlen adottságok. És ezzel nyilvánvalóan tisztában is van a jelenlegi kormányoldal, pont erre tekintettel alkották meg az új választási rendszert. Miért a listás szavazatok? Érdemibb észrevétel volt, amely kritika tárgyává tette, hogy miért az első fordulós listaszavazatokkal számolunk. Itt kell visszatérnem dodonai első mondatomhoz. Egy modell nem megmondja, hogy mi történt volna, ha visszaforgatjuk az idő kerekét, hanem bizonyos módszertani megszorítások mellett arról ad képet, hogy mi történhetett volna. És itt a lényeg a bizonyos megszorításokon van. Hiszen lehetetlen választói döntéseket átültetni egy kérfordulós rendszerről egy egyfordulósra. De szerencsére mi nem is állítottuk, hogy ez sikerült nekünk. A pártok, pártcsaládok közötti választói döntést viszont igen. A modell elméleti kereteinek kidolgozásakor csak arra törekedtem, hogy a választási rendszer azon adatát találjam meg, amely leginkább alkalmas a pártok, pártcsaládok támogatottsági mintázatának szavazóköri és országos szintű leképezésére. Ez pedig az első fordulós listaszavazat, a modell pedig ezen alapulva kívánt következtetéseket levonni a pártok, pártcsaládok vélhető támogatási mintázatára. Azt kizártnak tartom, hogy sok egyedi választói döntésből ne lehetne következtetéseket levonni – szemben azzal, ahogyan ezt a kormány és elemző szövetségesei állítják, és várom a javaslatot arra, hogy mely adat volna alkalmasabb bemeneti adat. Szerintem nincs ilyen, és az nem válasz, hogy nem lehet valójában semmilyen modellt készíteni semmire. Az egyéni jelölti szavazatok figyelmen kívül hagyása érdekesebb probléma. Tapasztalataim szerint jellemzően a többciklusos egyéni országgyűlési képviselők, de leginkább a polgármesterek azok, akik képviselőjelöltként több szavazatot szoktak kapni egyéniben, mint saját pártjuk listán. Ez teljesen rendben is van, hiszen teljesítményükkel sokszor joggal váltanak ki magasabb személyes támogatottságot. Modellünkben azért hagytuk el mégis az e szavazatokkal való számolást, mert az ilyen helyi népszerűségek nagyon ingadozóak, ráadásul az új egyéni választókerületek új kiosztására nem is ültethetőek át.  Egy érthető példán bemutatva: Lázár János sikeres polgármesterként 2010-ben Hódmezővásárhelyen több szavazott kapott egyéniben az első fordulóban pártjánál, mellette Makón Buzás Péter szintén sikeres polgármester, szocialista jelöltként szintén több szavazatot kapott egyéniben az MSZP-nél. Ha a két országrészt összevonják egy egyéni választókerületté, akkor egy dolog egészen biztosan kijelenthető: ugyanannyival biztosan nem volna népszerűbb a Lázár János Makón a FIDESZ-nél, mint amennyivel népszerűbb pártjánál Vásárhelyen. Ez az oka annak, hogy nem számoltunk az egyéni jelölti szavazati ingadozásokkal, még akkor sem, ha nyilván lehet találni olyan EVK-kat, ahol ezen szavazatokkal számolva megfordulna az egyéni eredmény. A jelenlegi tervek szerint a következő általános országgyűlési választásokon már nem indulhatnának olyan polgármesterek, akik mandátumszerzésük után is meg kívánnák tartani városvezetői pozíciójukat. Ez is azt diktálta, hogy a legmeghatározóbb személyes befolyásoló faktort hagyjuk figyelmen kívül, és koncentráljunk a pártcsaládok támogatottságát bemutató listaszavazatokra.
Itt akkor megint egy kérdés merül fel: mi a helyzet az összes egyéni jelölti szavazat 2006 első fordulós, országos összesítésével? A válasz az, hogy jellemzően kiegyenlítik egymást az ilyen támogatottsági különbségek. .jpg)
Az ábrán jól látható, hogy 2006-ban az 5 százalék feletti pártokat nézve az elsőfordulós egyéni jelölti szavazatok szintjén országosan szűkebb (+0,1 százalékpont) volt az MSZP előnye a FIDESZ-hez képest, mint a területi listás szavazatok szintjén (+1,2 százalékpont). Ennek ellenére a parlamenti mandátumok szintjén a korábbi választási rendszer helyénvaló többségibb karakteréből fakadóan az MSZP imént bemutatott előnyéhez képest nagyobb mandátumelőny képződött az Országgyűlésben a baloldal számára (+6,7 százalékpont) a második fordulóban, és a modellben figyelembe vett első fordulós szavazatok szintjén is az EVK-k meghatározó többségében a szociálliberális oldal vezetett, így már az első fordulós szavazatok is parlamenti többséget eredményeztek volna a modellszámításban. Ehhez képest látható, hogy bár az EVK-k jelentős részében akkora kormánypárti előny volt, és ráadásul a területi listás szavazatok szintjén is egyértelmű előnye volt a baloldalnak, mégis az új EVK kiosztás eredményeképpen az MSZP szempontjából -4 százalékpontos különbség alakulna ki modellünk szerint az akkori ellenzéket hozva ezzel előnybe. Itt tehát nem az a baj, hogy többségibb még a korábbinál is az új rendszer (részemről ez rendben van), hanem az, hogy az új rendszerben meghatározó befolyással rendelkező pártszövetség hátrányba tud kerülni a mandátumok szintjén. Al Gore kevéssel több szavazatot kapott George W. Bushnál, amikor utóbbi először elnök lett. A demokratikus választási rendszerek furcsa jellemzője, hogy tiszta szabályok között néha a több szavazatot szerző oldal, jelölt az egész rendszer szintjén veszít. Modellünk azonban arra mutat rá, hogy érdemi előnyből is tud hátrányt csinálni az új választási rendszer, ráadásul csak az egyik politikai oldal számára. Miért nincs összeadva az MSZP és az SZDSZ? További releváns észrevétel volt, hogy akkor volna korrekt a modell, ha az MSZP-t és az SZDSZ-t végig együtt számolnánk. Erre vonatkozóan nyilván lehetne érvelni azzal, hogy az SZDSZ korábbi szavazótáborának csak valamivel több mint fele szavazott rendszerint át az MSZP-re, de nem ez a legfőbb érvem.  Ha modellt akarunk készíteni, akkor annak van szükségszerű pontatlansága. Ha a modellben adottnak tekintjük, hogy az első forduló előtti koalíciós kényszer együttműködésre kényszerítette volna 2006-ban a két pártot, amennyiben hipotetikusan ebben az új rendszerben tartották volna már akkor is a választást, akkor nem látom okát annak, hogy a 2006-ben egynél több egyéni választókerületben minden nehézség ellenére összefogó FIDESZ-t és MDF-et miért ne kellene úgy számolni, mintha összefogtak volna. Az nincs rendben, hogy egy feltételezett politikai helyzet feltételezett következményei vonatkozásában csak az egyik politikai oldallal szemben vagyunk szigorúak. Modellünkben azért nem publikáltunk ilyen számításokat, mert a nagy pártcsaládok támogatottsági mintázatát kívántuk vizsgálni. Ebbe a kelleténél több hipotetikus választói és pártvezetői döntés beépítése nem fért volna bele.
Ha kiszámoljuk a FIDESZ–MDF és MSZP–SZDSZ összefogás utáni mandátumszámokat, akkor eredeti eredményünkhöz képest minimális eltérést kapunk. Ráadásul egy ilyen elemzési kanyar továbbra sem menti például azt a 2002-es helyzetet, amikor az első fordulóban 100 EVK-ban vezetett a baloldal a 176-ból, közben a modell szerint 106-ból 55-ben a jobboldal nyert volna. Ez nem apró aránytalanság, hanem az eredmények teljes átfordítása, akár van SZDSZ, akár nincs. Ebben az ügyben az elemző kritikusaink inkább hallgattak. „Továbbra is leváltható a kormány” Itt jutottam el a másik fontos kritikához, amelyet írásunkkal szemben felhoztak. „Ez csak a múltban volt így, a jövőben máshogyan lesz, le lehet továbbra is váltani a kormányt” – mondták, írták többen. Egyrészt sosem vitattuk, hogy le lehet-e váltani a jelenlegi kormányt az új rendszerben. Nagy, döntő többséggel, egységes ellenzéki jelöltállítással meg lehet ezt tenni. De egy választási rendszer nem attól lesz demokratikus, hogy nagy többséggel meneszteni lehet a kormányt, hanem azáltal, hogy kicsivel is. És bár az új rendszerben egy döntő többségű győzelem gyorsabban jelenthet akár kétharmados parlamenti mandátumtöbbséget is, minden más szabályozó úgy lett beállítva, hogy szűk baloldali vezetés esetén a mandátumtöbbség a kisebbség irányába billenjen el. Ha létezik tudománya a választói viselkedésnek, ha vannak beazonosítható magyarországi politikai szociológiai mintázatok, akkor ez így igaz. A Homokhátság mindig inkább jobboldali karaterű lesz, és Kalocsa alatt sem fog még jónéhány évtizedig olyan jelölt nyerni, aki a baloldalhoz sorolható. De a 2010-esnél minden későbbi, kiegyenlítettebb választáson valószínű, hogy Angyalföldön inkább baloldali jelölt fog nyerni, és ugyanez igaz például Miskolc vagy Szeged bizonyos részeire. A román baloldal fejlődéstörténete okán inkább a kisfalvas, középvárosias országrészeken népszerű döntő mértékben, továbbá érdemi támogatottsággal rendelkezik egyes nagyvárosokban, illetve Bukarest egyes részein. A magyar baloldal hagyományosan inkább az urbanizáltabb területeken népszerűbb, és a JOBBIK megjelenése után ez a tendencia relatíve tovább erősödött is. Az előző bekezdésekben használt jobboldal és baloldal fogalmak nyilván pontatlanok, tudom. Hiszen ki ilyen, ki olyan gazdaságpolitikai, illetve identitáspolitikai programot képvisel. E fogalmakat az előzőekben a leghétköznapibb megjelölő értelmükben használtam. Öltsön bármilyen formát a korábbi szociálliberális oldal politikai képviselete a jövőben, egy dolognak az új választási rendszer politikailag elfogult jellemzői miatt megkérdőjelezhetetlen stratégiai céllá kell válnia számukra. Mivel az új EVK-k ugyan pontenciálisan stabilizálják a széles értelemben vett baloldal kulcsterületeit, de mindenütt másutt sokkal nehezebb lesz a feladat. És ez a nehézség eltér attól a demokratikus körülmények között előállt, versengő pártrendszerekben elfogadható politikai kihívástól, amelyet a JOBBIK előretörése, és a korábbi baloldali szavazóbázisba történt „beleharapása” jelent. Mert nem akárkik, nem akárhogyan és akármikor szavaznak át (és vissza) az egyik politikai családból a másikba.  Ha „mindenki” le akarja váltani a jelenlegi kormányt, akkor ez nem fog számítani, természetesen. Ha csak egy sima többség akarja ezt, ami a döntő győzelemhez szükségesnél szűkebb, akkor Tapolcán, a Balaton-felvidéken, a Kiskunságon, a Tisza-völgyében és még számos más országrészen ennek az új paradigma szerinti, de identitásában a hazai viszonyok között tág értelemben véve továbbra is baloldali választói koalíciónak ki kell egészülnie olyanokkal, akik az említett területeken soha nem szavaztak semmilyen baloldali mozgalomra, és a családjukban sem történt még ilyen soha.
Egyoldalúan elvárt támogató-halászat A demokratikus választási reformoknál valóban szokott maguk felé hajlani a reformáló pártok keze. Sőt, sokszor meg is buknak az ilyenek. De ez nem menti a mostani manipulációt. Egy többségibb rendszerben nagyobb az EVK-k befolyása, ezt tovább erősíti a győztes kompenzáció alkotmányellenesnek tűnő, a szavazategyenlőség elvét felülíró szabálya. Az új EVK-k ott kényszerítik baloldali–centrista politikai identitású támogatók felkutatására a jelenlegi ellenzéki pártokat, ahol az ilyen választók természetes és döntő kisebbségben vannak. Olyan országrészeken kényszerül választókat halászni a magyar jobboldal ellenzéke, ahol igazából tó sem volt soha számukra. Különben a sok vidékies, illetve olyan EVK, ahol a megyei jogú városokhoz sok jobboldali községet csaptak hozzá, nem lesz átbillenthető. Különösen ott, ahol a JOBBIK relatíve gyengébb támogatottsággal és potenciális hátországgal bír. Az új választási rendszer véleményem szerint azért antidemokratikus, mert a magyar társadalom jelenleg csak a kormánypártok és elemző szövetségeseik által vitatott szociológiai mintázatát úgy veszi figyelembe, hogy az középtávon csak a magyar jobboldal számára tud kedvezni legalább 15-20 EVK-ban. Az új modell maga számos elemében – beleértve akár a többségibb karaktert és a részben egyszerűbb rendszert – teljesen elfogadható, beleértve a kormányzóképes többség kialakítására való törekvést is. Az új választási rendszer azonban arra kényszeríti a hagyományos szociálliberális oldalt, hogy ott szerezzen támogatókat, ahol korábban tömegével sosem voltak neki, mert olyanok az adottságok, miközben ugyanezt egyáltalán nem várja el a jobboldaltól. Ez a teljességgel egyoldalú alkalmazkodási elvárás olyan mértékű, hogy érdemben torzítja és átfordíthatja a többségi választói akaratot. Van rosszabb még a jogos bojkottnál is A politikailag elfogult választási rendszer tovább rombolja a köztársaság politikai legitimációját. Egy kompromisszumok nélkül elfogadott, változatlan formájú, egyoldalú, egypárti választási reform valójában nem segíti a jelenleg kormányzó erők által joggal elvárt – általuk forradalminak elnevezett – politikai konszolidációt sem. Ha az új, intézményes gátak révén néhány éven belül olyan helyzet áll elő Magyarországon, amelyben a többségnek kisebbségben kell éreznie magát, az végleg szétveri a sokszínű magyar politikai közösséget. Ez pedig mindenféle – egyébként teljesen jogos – bojkottnál is károsabb következmény.
Legutóbbi, az eurózóna válságával kapcsolatos írásom óta már szinte naponta történnek olyan események amelyek mindegyike megérne egy mélyebb elemzést: Portugália és Belgium államkötvényeit leminősítették, a görög, az olasz és a spanyol hozamok ismét az egekben, Németország múlt szerda óta, emberemlékezet óta először egy sikertelen kötvényaukción van túl. Mindezek együtt azt mutatják, hogy felgyorsultak az események és akár már a december 8-9-i EU csúcson eljöhet az a pillanat, amikor eldőlhet az eurózóna jövője. A legtöbb elemző szerint a megoldás kulcsa Merkel kancellár asszony kezében van. Annak érdekében, hogy a periféria országok továbbra is államkötvény eladásokból tudják finanszírozni működésüket, az Európai Központi Banknak (EKB) végső hitelezői (lender of last resort) jogosítványokat kellene adni.  Az Európai Bizottság (EB) múlt szerdán az euróövezeti országok költségvetésének szorosabb ellenőrzését célzó jogszabályi javaslatot tett. Emellett, egy másik javaslat értelmében, megteremtenék a jogi alapot azon euróövezeti országok gazdaságpolitikájának szoros felügyeletéhez, amelyeknek pénzügyi mentőövet dobott az eurózóna, illetve amelyeket súlyos pénzügyi instabilitás fenyeget. Az eufemisztikusan „stabilitási kötvénynek" nevezett euró-kötvény javaslat azonban kiverte a biztosítékot a németeknél, Merkel élesen kritizálva utasította vissza Barroso bizottsági elnök javaslatát. Nagy kár, mivel ez egy igen bölcs és kompromisszumos lépés lett volna: adott is volna a németeknek azzal, hogy szorosabbra vonná a fiskális együttműködést, viszont cserébe a németeknek is engedniük kellett volna EKB jogosítványait illetően. Egyre inkább úgy tűnik, hogy nincs más alternatíva az eurózóna számára: vagy széthullik, vagy kompromisszumok árán, de összezárnak a tagállamok és a monetáris unió kiegészül fiskális unióvá. Németországnak is meg kell értenie, hogy engedményeket kell tennie, mert ha erre nem hajlandó, akkor első osztályon ülő utas lesz a süllyedő Titanicon. Az OECD legfrissebb elemzése szerint az euróövezeti válság a legnagyobb kockázati tényező a világgazdaság növekedésére nézve. Megfelelő kormányzati intézkedések híján nemcsak az euróovezeti országokat fenyegeti recesszió, hanem azokban az országokban is a gazdasági helyzet jelentős romlását idézheti elő, amelyekben most még viszonylag stabil a pénzügyi helyzet. Az OECD elemzői úgy vélik, hogy elengedhetetlen a bankszektor feltőkésítése, a pénzügyi stabilitási eszköz (EFSF) kapacitásainak bővítése. Mindamellett az OECD aggasztónak tartja, hogy az euróövezeti vezetők még mindig nem adtak megfelelő választ az adósságválságra. Közben hétfőn a német napilapok, élükön a Die Welt-el, megszellőztették, hogy Németország euró-kötvények kibocsátásának lehetőségét vizsgálja, de csak az "AAA"-besorolású euróövezeti tagokkal együtt, és csak abban az esetben, ha az uniós szerződéseket nem sikerül szigorított költségvetési ellenőrzési szabályokkal kiegészíteni. Az AAA-kötvényt, vagy elitkötvényt viszont igénybe lehetne venni olyan törlesztési gondokkal küzdő tagállamok támogatására, mint Olaszország, vagy Spanyolország. A német kormány cáfolata sem váratott sokáig, de a spekulációk azóta sem csökkenek. A Bank of England legutóbbi inflációs jelentésében Mervyn King, a bank elnöke azt elemzi, hogy a végső hitelező a bankvilágban mást jelent, mint amit manapság az EKB-val kapcsolatban gondolunk, azaz, hogy államkötvényeket vesz a piaci kamatnál alacsonyabb kamattal. A végső hitelező igazából az olyan központi- vagy jegybank, amely fizetőképesnek tekinthető pénzügyi intézeteknek ad rugalmas feltételekkel, de büntető kamat mellett hitelt. Marc Chandler szerint a bankokkal szemben a kormányok végső hitelezője az IMF, ezért nincs szükség arra, hogy az EKB is erre a szerepre törjön. Charlemagne az Economist-ban felveti, hogy számos kezdeményezést, amely az eurózóna megmentését célozta – eurókötvény kibocsátás, EKB, mint a kormányok és nem csak bankok végső hitelezője, vagy az IMF által kibocsátott SDR (Special Drawing Rights), azaz a Valutaalap által létrehozott speciális elszámolási egység használata – a német ellenálláson bukott meg. Angela Merkelnek ideje lenne észrevennie: azt kockáztatja, hogy a végén Németországot teszik majd felelőssé a monetáris unió széthullásáért. 
Simon Johnson a Project Syndicatnek írt elemzésében az euró erőteljes leértékelését és annak módjait járja körül. Véleménye szerint, ugyanúgy mint Dél-Korea 1997-ben, Európa a fizetőeszköz devalválásával tudná visszaszerezni a versenyképességét és ezzel kihúzni magát a recessziós veszélyzónából. A szerző, aki egyben az IMF egyik korábbi gazdasági főtanácsadója volt, azt javasolja, hogy pénzügyi lazítással és pénzkibocsátással gyengíteni lehetne az eurót és ez egyben lehetőséget is adna a bankok feltőkésítésére. Jean Pisani-Ferry a Bruegel Intézet igazgatója is gyors cselekvésre és kompromisszumképesebb német hozzáállásra hívja fel a figyelmet. Az EFSF-be vetett bizalom eloszlani látszik a piacokon. Az eurózóna szétesése, bár még továbbra is elképzelhetetlen, egyre inkább téma a piaci szereplők között. Németország vitathatatlanul Európa vezető állama lett gazdasági téren, és ez erőt kellene, hogy adjon nekik a kompromisszumra. Michael Boskin, a Stanford University közgazdász professzora szerint a szociális jóléti rendszerek reformja vezethet csak el az euró-zóna problémáinak tartós megoldásához. Ez a hosszú távú megoldás, de rövid távon mindenképpen szükséges az EFSF által eszközölt kötvényvásárlás, IMF segítség és az EKB aktív részvétele a válság menedzsmentben. A szerző Kanadát hozza fel példaként, ahol az állam jelentős mértékben csökkentette – 8%-al – a GDP-hez mért jóléti kiadásait. Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter Berlinben tartott, hétfő esti előadásában egy apokaliptikus méretű válság fenyegető veszélyéről beszélt. Arra szólította fel Németországot, hogy erőteljesebben kötelezze el magát a magasan eladósodott eurózóna tagállamok megmentése érdekében. „Azt kérem Németországtól, hogy az Önök és a mi túlélésünk érdekében segítsenek az euróövezetnek.” – fogalmazott, mert Németország Európa számára "nélkülözhetetlenné" vált.  Wolfgang Münchau, a Financial Times vezető publicistája szerint az eurózónának már csak pár napja van arra, hogy elkerülhesse a fájdalmas, de igen gyors szétesést. Az elmúlt héten mérföldkőhöz érkezetünk. A bizalomvesztés olyan mértékű most már, hogy csakis egy gyors, mélyreható és hatékony válságkezelés tud csak esélyt adni a túlélésre. Az euró-zóna vezetőinek három kérdésben kell döntést hozniuk és cselekedniük: először az EKB-nak valamilyen módon korlátlan fedezetet kell biztosítani a kötvényvásárlásokhoz, másodszor szoros menetrendet kell felállítani az eurózóna kötvények bevezetéséhez és végül a pénzügyi unió létrehozása. Ha ezekről a kérdésekről sikerül pozitív döntést hozni a legközelebbi EU-csúcson, akkor azt euró megmenekül. Ehhez azonban Merkel-nek változtatnia kellene merev álláspontján és meg kellene fontolnia a Bizottság rendkívül előremutató és bölcs javaslatát.
Gideon Rachman szerint a békében és jólétben felnövő polgárok vannak többségben Európában. Ők már nem emlékeznek a nácizmus vérzivataros éveire, ők látták ledőlni a kommunizmus falait, megbukni a spanyol, portugál és görög diktátorokat és összeomlani az apartheid rendszert Dél-Afrikában. Nekik a közös Európa talán már nem annyira fontos és nem képesek elképzelni, hogy mennyi rossz dologtól szabadulhattak meg az Európa-projektnek nevezett EU által. Egészen a válság kirobbanásáig, úgy tűnt, hogy a globalizáció nem csak Európa népeinek, de Kína, India középosztályainak felemelkedését is eredményezte. Tony Blair 1997-es kampányának szövege teljesen reális volt ezekben az évtizedekben: „A dolgok csak jobbra fordulhatnak”. 2008 óta a dolgok azonban rosszabbra fordultak és a kérdés csak az, hogy mennyire lesz még rosszabb. Az 1930-as évek példája azt mutatja, hogy a gazdasági válságok le tudják rombolni a demokráciákat és kiélezik a nemzetközi konfliktusokat. A nacionalizmus erősödése Európában, a gazdasági erőtér átalakulása a világban mind ebbe az irányba mutatnak. Azonban a szerző 3 okot is felsorol, ami miatt nem lesz újabb világégés. Elsőként azt veti fel, hogy a 80 évvel ezelőtt történtek tapasztalata bölcsebbé teszi a politikusokat. Második érve az, hogy az elmúlt 66 békeév a nagyhatalmak között nem egy szerencsés véletlennek köszönhető, hanem az emberiség fejlődését és békeszeretetének erősödését mutatja. Végül harmadsorban azzal érvel, hogy az emberek magasabb jóléti szintről kell, hogy visszavágjanak, mint az előző évszázad 30-as éveiben és nem lesz szükséges olyan alacsony jóléti szintre lesüllyedniük, mint akkor kellett. Tehát a legrosszabb, a háború elkerülhető – véli Rachman. A német sajtó természetesen teljesen más értelmezését adja a vitának, bár az ellenzéki napilapok óva intik Merkelt Németország elszigetelésétől. Clemens Wergin a Die Welt publicistája szerint Németország Európa boksz-zsákja lett, akibe bárki beleüthet, ha van valami baja. Felrója, hogy Angliában egyes publicisták már a Negyedik Birodalomról beszélnek, és Franciaországban is egyre erősebb a germanofóbia, mivel a németek nem akarják állni a számlát, amit Európa felhalmozott. Szerencsére azért a német politikai vezetés egyelőre a német adófizetők érdekeit is szem előtt tartja - zárja gondolatait a szerző.
Tegnap és tegnapelőtt választásokat tartottak Egyiptomban. Nem dőlt el semmi, nem csak azért, mert egyik párt sem szerzett meggyőző fölényt, de azért sem, mert most csak a kétkamarás parlament alsóházának képviselőire szavaztak. Ráadásul lebonyolítási okok miatt csak az ország egy részén választottak. A következő két hónapban lesz még két forduló, majd megkezdődnek a felsőházi választások, szintén három etapban. A végeredményre tehát majd csak jövő márciusban számíthatunk, de a választások megkezdése jó alkalom arra, hogy egy kicsit visszatekintsünk az eddigi közel-keleti eseményekre és számba vegyük korábbi reményeinket. Egyiptom három lehetséges útja Öt hónappal ezelőtt a haza és haladás blogon a közel-keleti forradalmak irányait próbáltam számba venni. Az eltelt hónapokban a kezdeti szűk ösvény, amelyen mindegyik forradalmi ország elindult, több útra vált szét, annak függvényében, hogy milyen mértékben volt jelent az egyes társadalmakban az iszlamista pártok befolyása, mennyire volt előrehaladott az urbanizáció és jellemző a szekularizáció. Hétfőn és kedden Egyiptomban megtartották a parlamenti választások első fordulóját. Ezért is és a múlt heti ismételt véres összecsapások miatt is ismét a közel-keleti országra figyel a világ. A forradalom szimbólumának számító Tahrir tér ismét megtelt a tiltakozók tömegeivel, a rendőrség és a hadsereg pedig a régi reflexek szerint verte szét a tüntetőket. Kulcsszerepben a hadsereg A múlt heti véres jelenetek után ismét felmerült a kétely: van-e esélye bármiféle demokratikus átmenetnek vagy végül a hadsereg állandósítja majd befolyását az országban. Az egyiptomi eseményeknek már a kezdetektől fogva három olvasata volt a fősodrú gondolkodásban: az egyik, hogy valójában katonai puccs történt az év elején és ennek eredményeképpen a végül a mubaraki rezsim fog újjászerveződni, csak Mubarak nélkül. A második magyarázat éhséglázadásnak láttatta a történteket, de idővel az emberek kedvet kaptak a politikai jelszavakhoz. A harmadik, forradalmi forgatókönyvben a közel-keleti kulcsország Mubarak elűzése után valóban elindult a demokratizálódás rögös útján, és ugyan a hadsereg szerepe egyelőre még meghatározó, de idővel majd ez háttérbe szorulhat.  Az nyár és az ősz eseményei azonban azt mutatják, hogy a végrehajtó hatalmat gyakorló Fegyveres Erők Legfelső Tanácsa (SCAF) mintha valóban rákapott volna a hatalom ízére. Az egyiptomi politikai elit és lakosság is egyre idegesebb a hadsereg által menedzselt átalakulás lassúságától és valóban aggasztó, hogy egyre több olyan reflex bukkan elő, amely a Mubarak elnök diktatúráját idézi. Ilyen volt a választási törvény egyoldalú módosítása vagy a rendkívüli állapot ismételt bevezetése szeptemberben az üresen álló izraeli nagykövetség felgyújtása után. A rendkívüli állapotnak egyébként is külön története van Egyiptomban, hiszen Hoszni Mubarak elődje 1981-es meggyilkolása után vezette be azt és egészen 2010-ig érvényben is tartotta. Az ország három évtizedig mintha végig „rendkívül állapotban” lett volna. Nem volt abban, viszont erre a törvényre hivatkozva törtvényesen lehetett korlátozni a szabadságjogokat. Iszlamisták: a választások esélyesei A demokratizálódás forgatókönyvének érvényesülését támasztja alá az, hogy az egyiptomi politikai életre nagyfokú pluralizmus jellemző, amelyben külön szerepet játszanak a különböző ifjúsági mozgalmak. A januári forradalom kitörését, a tömegek mobilizálását leginkább velük azonosítják az emberek. Ez a csoport a mai napig egyfajta ellenőrző funkciót tölt be, mind a SCAF-val szemben, mind a hatalommal kompromisszumra kész politikai pártokkal szemben. A választások legnagyobb esélyese a Szabadság és Igazság Pártja (FJP), amelyet az iszlamista Muszlim Testvériség mozgalom hozott létre a forradalmat követően. A szkeptikusok (és e blog olvasóinak nagyobbik részének) legnagyobb félelme, hogy mi lesz, ha ők nyerik meg a választásokat? Jön az iszlám diktatúrája, a teokrácia, a háború Izraellel (vagy a terrorizmus) és ha igen, mindebbe mennyire és milyen alapon szólhat bele Nyugat? Okkal remélhetjük, hogy e félelmek alaptalannak bizonyulnak. Egyrészt azért, mert a Muszlim Testvériség már régen lemondott az erőszakról, és pártjának politikai programja a kényes témákban (nők helyzete, keresztény kisebbség alkotmányos jogai stb.) is középre húz. Másrészt sem a testvériség, sem a FJP, sem a tágabb iszlamista közösség nem egységes. A testvéreken belül is vannak konzervatívok és progresszív (többségében fiatalok) erők és van egy kicsi, de erőszakos radikális csoport, amelynek a Szabadság és Igazság Pártja túl puha. Harmadrészt a választások eredményeként – ha hinni lehet a közvélemény kutatásoknak - a FJP nem fog abszolút többséget szerezni, koalíciót kell majd alkotnia más pártokkal. Majd meglátjuk. Közeli kilátások A választások utáni legfontosabb feladata az új kormányzó erőknek az új alkotmány megszövegezése, és az elnökválasztás – valószínűleg 2013-ra csúszó – megtartása lesz. „Csak jussunk el oda”, mondja erre az igazi szkeptikus. Az elmúlt napokban a forradalom kezdetének véres eseményei látszottak visszaköszönni a Tahrir téren. A konfliktus ismét a változást követelők és a hatalom között robbant ki, melynek láttán nyilvánvalóan mindenki a SCAF valódi szándékait feszegeti mindenki. Biztosak lehetünk abban, hogy a SCAF a jövőben is megpróbálja majd a saját elképzelései szerint alakítani a valóságot. Erre egészen a választások lezárultáig, 2012 márciusáig joga és lehetősége is lesz. Innen a budapesti íróasztalom mögül is világos, hogy a hadsereg nehezen fogja megadni magát a változásoknak, nehezen fog lemondani jogairól, jelenlegi befolyásáról. A pesszimistáknak ez jó hír lehet. Amíg erős a hadsereg pozíciója, az iszlamisták lehetőségei korlátozottak lesznek, akár megnyerik a választást, akár nem. A SCAF lenyúlását, úgy tűnik, csak egy dolog akadályozhatja meg és ez a jó hír: az egyiptomi emberek semmit sem vesztettek lelkesedésükből, álmaikból. Továbbra is tiltakoznak, tüntetnek és érzik és éreztetik befolyásukat és véleményüket választásra kényszerítve nemcsak a fegyveres erőket, de az őket képviselni hivatott pártokat is.
Meglehetős érdektelenség fogadta a sajtóban a minap megjelent hírt, miszerint a Paksi Atomerőmű az Országos Atomenergia Hivatal részére benyújtotta a köznyelvben stressz tesztként elhíresült, a fukushimai katasztrófa nyomán Európa egészében elrendelt célzott biztonsági felülvizsgálat eredményét. A húsz évnél korábbi időkre is emlékező generációk számára ismerős hangszerelésű, sablonos közlemény mondanivalója, hogy alapvetően minden rendben van, de további erőfeszítések révén a helyzet még jobb lehet. A bő félévvel ezelőtti események kapcsán kialakult páratlanul intenzív médiavisszhang és a közvélemény, helyenként a pánik jegyeit is mutató, reakciójának fényében különösen érdekes ez az érdektelenség, mely vélhetően csupán az érdemi dialógust kerülő hivatalos tájékoztatáspolitikának, végső soron a hitelesség hiányának szól. Az alábbiakban a Fukushimában történtek kapcsán a nukleáris energetika és a közvélemény kapcsolatát elemzem, rávilágítva a jelenlegi magyar helyzet buktatóira. Néhány hete a Haza és Haladás blogon megtisztelő lehetőség nyílt a hazai energiapolitika elmúlt másfél évi történéseinek elemzésére. Az írásra örömteli módon sok, nemegyszer kisebb tanulmánynak is beillő, igényes komment érkezett, melyek döntő többsége meglepő módon nem a cikk fő gondolatmenetéhez szólt hozzá, hanem elsősorban az energiatermelés ideálisnak vélt jövőjét kutatta. A kibontakozó izgalmas és kifejezetten igényes vita az atomenergia kérdésében csúcsosodott ki leginkább, a legtöbb hozzászóló az atomerőművi fejlesztésekkel kapcsolatosan megfogalmazott gondolataimhoz szólt hozzá. Ez a vita pontosan az ellentéte a bevezetőben említett esetnek és azt bizonyítja, hogy ha megnyílik a lehetőség a kérdéssel kapcsolatos független, szabad vélemény-nyilvánításra, akkor gátját átszakító áradatként tör elő az atomenergia ügyében való állásfoglalás vágya. A napjainkban egyre jellemzőbb agitprop hangulatú hivatalos közlendők kibocsátói (ahogy az írásban szerepelt: az atomenergia előnyeinek mantrázói) persze szegényebbek e tapasztalattal, a párbeszédet messze kerülő megnyilatkozásaikra unott sajtómegjelenések és továbblapozó olvasó a válasz, miközben a téma egyre hevesebben fortyog a mélyben. Mára a tanulságok is leülepedtek  Ahogy távolodunk a Fukushimában történtektől, és a katasztrófát követően a légkörbe került radioaktív anyagokhoz hasonlóan a tapasztalatok, és álláspontok is leülepednek, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy Fukushima után a nukleáris energetika jelene és jövője messze nem csupán műszaki-tudományos, de nem is csak gazdasági kérdés, hanem a lehető legszélesebb nyilvánosságban elérendő közbizalom függvénye is. Az energiaiparban harmincöt éve dolgozó, természettudományos beállítódású közgazdász-mérnökemberként állítom: nem ismerek nagyszerűbb műszaki létesítményt egy atomerőműnél. És mindjárt hozzá is teszem: a Fukushimában történtek alapvetően új fejezetet hoztak a nukleáris energetika történetében, aminek egyenes következménye, hogy ma Magyarországon egy jó ideig nem szabad foglalkozni új atomerőmű létesítésének előkészítésével. Az első pillanatra logikátlannak tűnő megállapítás mögé persze számos súlyos gazdasági és műszaki érvet lehet felsorakoztatni, melyeket ugyan jórészt ismerhet a téma iránt érdeklődő laikus is, de talán nem haszontalan, ha röviden összefoglaljuk ezeket. Újratervezési kényszer az atommeghajtású gyorsnaszád útvonalában Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a gazdasági válság kellős közepén, ma Magyarországon képes lehet akár a legfelkészültebb tanácsadó cég is egy működőképes finanszírozási modellt készíteni egy új atomblokk beruházási programja mögé. Szinte az összes peremfeltétel ismeretlen, amelynek ismerete elengedhetetlenül szükséges lenne ehhez (várható forrásigény, jövőbeni kamatszintek, regionális árampiaci kilátások, stb.). Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet egy kevesebb kockázattal járó beruházást tervezni, de egy olyan sokirányú bizonytalansággal terhelt projekthez, mint egy atomerőmű építése, ma hiányoznak a feltételek. Megjósolhatatlan, hogy milyen áron és kinek fogja az új erőmű a megtermelt áramot értékesíteni, hiszen a válság, illetve éppen a Fukushimát követő gazdaságpolitikai mozgások (ld. Németország) kiszámíthatatlanná teszik a jövőbeni áramárakat. De ugyanilyen ismeretlen, hogy milyen is lesz ez az új erőmű? Azok az ismeretek, technológiai jellemzők, amelyekre alapozva ma oly hangyaszorgalommal és nem kevés ráfordítással készíti elő az új blokkot az atommeghajtású magyar gyorsnaszád újonnan kinevezett tisztikara, semmit sem fognak érni a beruházásra vonatkozó végleges döntés idejére, hiszen – szintén a fenti okok, illetve a nukleáris iparban lezajló generációváltás miatt egy 2020-as évek közepén épülő atomerőmű nagyon sokban fog különbözni a jelenlegiektől. A fukushimai események csak ráerősítettek erre a váltásra, de a katasztrófa által kikényszerített biztonsági filozófiák új tervezési elvekkel rendelkező blokkokat fognak eredményezni, de hogy milyeneket, azt ma senki sem tudja. Ahogy a bankok sem, akik nyilván nem fognak az ilyen kockázatos beruházások mögé forrásokat biztosítani, kiváltképp Magyarországon nem, ahol mindent meg is tesz a kormányzat annak érdekében, hogy semmilyen vonatkozásban ne bízzon komoly pénzintézet az állam vállalásaiban, és főleg nem a jövőbeni prognózisaiban.  A magyar specifikumok egyébként is nagyon relevánsak a nukleáris jövőhöz vezető útvonal újratervezésében: a tavaszi események óta ugyanis drasztikusan romlott hazánk gazdasági helyzete és ezzel együtt kilátása is. Az atomerőmű bővítését megalapozó vizsgálatok megkezdését célzó 2007-es Teller-, majd az ennek eredményei alapján a folytatásra és a bővítés előkészítésére felhatalmazást adó 2009 tavaszi parlamenti döntést követően megalapított Lévai-projekt környezeti feltételeihez képest mára az ország gazdasága minden tekintetben rosszabb helyzetben van egy ilyen volumenű beruházás megvalósításához. Emiatt a bővítés előkészítése ma teljesen irreális, még akkor is az lenne, ha biztosak lehetnénk abban, hogy az erre fordított összegek a leghatékonyabban hasznosulnak. De csak remélni lehet, hogy a manapság általánosan tapasztalható trendekkel szemben ezek a források nem a kormány Jolly-Joker építővállalatának megrendeléseire, vagy a versenytársakat törvénymódosítással kiszorító médiabirodalom óriásplakátjaira fordítódnak. A TITASHIMA-szindróma Mindezen megfontolások bőven elegendő okot teremtenek arra, hogy a kormányok és az energetikai társaságok is újragondolják a nukleáris energetika fejlesztésének kérdését és az új helyzet fényében írják újra a forgatókönyveket. Enélkül ugyanis az előkészületre fordított minden forrás kidobott pénz. A Fukushimában történtek ugyanakkor messze mélyrehatóbb változást jelentenek, mint a műszaki-gazdasági környezet megváltozását. Olyan fordulatot hoznak a modern társadalmak közgondolkodásában, amely alapjaiban fogja megváltoztatni az atomenergetikai döntések motívumait és ebből következően tartalmát is. Ennek jeleit már most tapasztalhatjuk, de a helyzet átfogó elemzéséről eddig keveset olvashattunk. Mindennek illusztrálásához egy nem kevésbé közismert, a Japánban történteknél éppen 99 évvel korábbi eseménnyel való meglepő analógiák sorát hívhatjuk segítségül. A Titanic óceánjáró 1912 tavaszán bekövetkezett katasztrófája elsősorban azért rázta meg a világot és ivódott be oly mélyen még a jelenkor emberének tudatába is, mert annak minden várakozás és ígéret szerint nem lett volna szabad megtörténnie. A fejlett világ akkori leghatalmasabb hajója az ipari társadalom alapelvének, a műszaki haladás mindenhatóságának vált jelképévé, és önmagában testesítette meg azt a – látványosan kudarcot vallott – paradigmát, miszerint a technika fejlődésével az ember idővel a természetet is legyőzheti. A hajót megrendelő társaság az elsüllyeszthetetlenséget jelölte meg tervezési célként, és a mérnökök legjobb tudásuk szerint ennek megfelelően alkották meg a kor csúcstechnológiáját megtestesítő monstrumot. A nagyratörő vállalkozás kudarcát mindannyian ismerjük.  Az analógia azért szoros, mert a Titanic esete az egész nukleáris szakma és a nyilvánosság kapcsolatának Fukushima miatti összeomlásához szolgál magyarázatként. Csernobil óta a szakma stratégiai alapelve volt, hogy a folyamatos műszaki fejlődés a biztonság szüntelen javulása a nukleáris létesítményekben meglévő kockázatot a minimumra csökkenti, mi több, a biztonsági filozófia maga is a „szüntelen javulás” elvén nyugodott. Az atomipar fő üzenete az volt, hogy a csernobili katasztrófa megismétlődésének az a legfőbb ellenszere, hogy az átgondolt biztonsági filozófiák, a folyamatos fejlesztések révén immár olyan alacsony szintre csökken a balesetek valószínűsége, ami, az atomenergiával járó előnyök fényében, messze a vállalható kockázatok alatt marad és az új tervezési elvek a kis kockázatú katasztrófákat is kezelik. Nos, ez az elv, melyre a nukleáris ipar minden érvét felfűzte, látványos és visszavonhatatlan kudarcot vallott Fukushimával. Ezt a fiaskót ráadásul tetézte, hogy a katasztrófa a világ egyik legfejlettebb atomhatalmában történt. Az atom az valami egészen más S hogy fentiek miatt miért lesz az eseményeknek olyan mélyreható következménye? A nukleáris kérdések társadalmi fogadtatásával elméleti síkon foglalkozó szakemberek szerint kutatásokkal is megalapozott, éles különbség húzható a hagyományos és a nukleáris energetika közvéleménybeli percepciója, az üzenetek átlagember általi megérthetősége között. A konvencionális energiatermelés esetében a tényeken alapuló meggyőzés, a racionális érvrendszer szakszerű tálalása elegendő lehet a harmonikus, de legalábbis krízishelyzetek nélküli kapcsolathoz az iparág és környezete között. Ezzel szemben az atomenergetikában ez nem elég, sőt sokszor kontraproduktív. A nukleáris sugárzással kapcsolatban az ember semmilyen formában nem tud közvetlen tapasztalatot szerezni, ha e témában valaki megnyilvánul, azt vagy elhisszük, vagy nem. Míg a kéményből szálló füstről, a kivágott és eltüzelt erdőkről, vagy az ősi településeket elárasztó, gátakkal felduzzasztott víztömegről személyes tapasztalat nyerhető, addig a láthatatlan sugárzás tényleges jellegéről semmiféle módon nem győződhetünk meg. Ezért ha e tárgykörben ismereteket akarunk szerezni, akkor másokra vagyunk utalva. Innentől kezdve társadalomlélektani problémává válik, hogy mi szükséges ez esetben a konfliktusmentes kapcsolathoz? A válasz egyértelmű: az információ kibocsátójának hitelességén alapuló szavahihetőség. Vége a 25 éves jutalomjátéknak A probléma gyökere valójában ott rejlik, hogy Fukushimával az egész nukleáris szakma véglegesen és visszavonhatatlanul elvesztette a szavahihetőségét, mégpedig azért, mert az, ami történt, látványosan cáfolta a 25 év óta érvényes alapelvet, miszerint a fejlődés minimalizálja a kockázatokat. Innentől kezdve erőtlen és hiteltelen az érvelés, hogy Japánban a véletlenek szerencsétlen összjátéka okozta az egyébként minimális valószínűségű katasztrófát, és ennek fényében bizony ködszurkálásnak tűnik a földrengésállósági stressz teszt Európában. Az átlagemberben óhatatlanul felmerül a kétely: vajon a katasztrófát nemcsak földrengés, de pl. egy extra hőség, szárazság, napkitörés, idejekorán leesett hó vagy bármi más is kiválthatja? Akkor is lesznek magyarázatok, hogy egymillió évben egyszer fordul elő ilyesmi?  Mondhatnánk persze, hogy a nukleáris ipar és a nyilvánosság viszonya már átélt ehhez hasonló krízist 25 éve a Csernobilban történtek kapcsán is. Csakhogy az a nukleáris esemény egy kommunista tervgazdaságban esett meg, nem pedig egy iparilag fejlett demokráciában. Ott pontosan tudjuk mennyi volt a hivatalos információs források szavahihetősége. Ezért nem is okozott valójában akkora megrendülést a közbizalomban, hiszen a hitelesség korábban sem volt meg. Tulajdonképpen egyszerű helyzetben volt az atomipar, hiszen a kommunista világrendszer összeomlása, az általa képviselt technológiák meghaladása komoly segítséget adott ahhoz, hogy a fent vázolt alaptézisre építve visszaszerezzék az atomenergia elfogadottságát. Csernobil után a nukleáris szakma valójában egy 25 évre szóló jutalomjátékot kapott, amely a Fukushimában történtekkel végérvényesen lezárult. Tiszteletre méltó a hazai nukleáris szakma elismert tekintélyeinek törekvése, melynek során az események precíz, tudományos igényű ismertetésével igyekeznek a Japánban történteket – egyébként szakmailag teljesen korrekt módon – a véletlenek szerencsétlen összejátszása miatti bekövetkezett, elképzelhetetlenül kis valószínűségű eseménynek beállítani. A tiszteletreméltó, hivatásuk iránt mélyen és őszintén elkötelezett professzor uraknak meg kell érteniük, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Nem játszhatjuk el még egyszer, hogy majd a tudomány, és a haladás megnyugtató választ ad mindenre, mert az emberiség kollektív emlékezete már másodszor nem fogadja be ezt az érvelést. Ha tágabb nézőpontból figyeljük a japán katasztrófa óta eltelt időszak történéseit, mindezen folyamatok kristálytisztán rajzolódnak ki. A nemzeti kormányok gyakran hisztérikusnak és gazdaságilag irracionálisnak tűnő reagálásai mind azt mutatják, hogy a politika vette az adást és kész új fejezetet nyitni az atomenergetikához való viszonyában. (Ha belegondolunk a stressz tesztek európai szintű elrendelése tisztán műszaki szempontból eléggé illogikus, hiszen, ha arra építjük érveinket, hogy a Japánban, a világ egyik földrengés szempontjából legveszélyesebb területén is soha nem látott erősségű rengés váltotta ki a katasztrófát, akkor a sokkal csendesebb Európában miért éppen erre kell tesztelni az atomerőműveket?). Lehet bírálni a német kormány drasztikusnak tűnő döntését az atomerőművek leállításáról, de vitathatatlan, hogy a közvélemény ilyen súlyú döntést várt el. Lehet persze ellenkező irányú lépést tenni, mint pl. a cseh, francia, vagy orosz kormányok, amelyek deklarálták, hogy következetesen folytatják az atomprogramot. Amennyiben bírják, és fenntartják az ehhez szükséges közbizalmat, és vállalják az esetleges krízishelyzetek kockázatát, miért ne? A magyar modell: 2007-Teller projekt, 209-Lévai projekt, 2011-Sunnyogás projekt  Egy dolgot nem lehet ebben a nagyon komoly ügyben csinálni, ez pedig éppen az, amit a magyar kormányzat tesz: sunnyogni. Egyfelől a deklaráció szintjén elkötelezettnek lenni az atomerőművi bővítés mellett, másrészt — sablonos közlemények szintjén maradva — elzárkózni a társadalmi párbeszéd legcsekélyebb lehetősége elől, a bevezetőben idézett sablonos közlemények szintjén maradva. E téren az atomerőművet is tulajdonló, előző cikkben is gyakran emlegetett nemzeti áramcég, az MVM hű követője a kormányzati kottának, sőt le is lépi tulajdonosát. Az áramóriás épp napjainkban csúcsosodó szakmai és erkölcsi mélyrepülése kiválóan érzékelhető abban, ahogy következetesen kerüli az atomerőmű jövőjével kapcsolatos álláspontjának a nyilvánosság előtti megmérettetését. Ez a cég a civil szervezetek egyre intenzívebb nyomása ellenére ma pontosan az ellenkezőjét teszi annak, mint amit a hitelességre őszintén törekvő, nukleáris energetikában érintett vállalatnak tennie kellene. Eközben csodálkozik, hogy a csillebérci kutatóintézet kéményéből a légkörbe került radioaktív jódizotóphoz hasonlóan a cégtől kontrollálatlanul kiszivárgó információk uralják az MVM megítélését. Mindennek kiváló példáját adta az MVM akkor is, amikor néhány hónapja az Origo által publikált közvélemény-kutatás eredményét kommentálta. Az állatorvosi lóként is említhető esetben a katasztrófát követően elvégzett, a bővítés társadalmi elfogadottságát szondázó felmérés meglehetősen negatív eredményére az MVM annyit reagált, hogy az ő méréseik mát mutatnak. Ez ügyben az MVM mindazon szakmai böszmeséget elkövette, amit el lehetett. A felmérésre előre fel kellett volna készülni, sőt megelőző méréssel elébe menni. A kedvezőtlen eredmények publikálását követően pedig aktív és őszinte kommunikációval kellett volna kezelni a krízist – ha az ügy fontos lenne számukra. Úgy tűnik, valójában nem az. Az MVM vezetése úgy viselkedik, mint az emlegetett óceánjáró zenekara, tudomást sem vesz arról, hogy a paksi bővítés hajója a nukleáris szellemtörténet jéghegyének ütközött. A banda körül lassan elfogy a hallgatóság, miközben rendíthetetlenül fújják a „gazdagréti kompetenciaközpont” urai által kezükbe nyomott kottát. A pr-böszmeség egyébként ma általánosan is jellemző a hazai nukleáris kommunikációban. Ha már Csillebércnél tartunk: amennyiben fenti gondolatmenet a tisztelt olvasó számára esetleg nem eléggé meggyőző, az elmúlt napok eseményei váratlan alátámasztást szolgáltattak mindehhez. Nem hiszem, hogy bárkit megnyugtatott a hivatalos kommunikáció, amelynek legfőbb motívuma először az elhallgatás, majd az esemény elbagatellizálása volt, miközben mai napig arra az alapvető kérdésre sem tudjuk, hogy az Európa több városában kimutatott radioaktív izotóp Budapestről származik–e? Ahogyan az Indexen néhány napja megjelent kiváló elemzés megállapítja: ez a történet is remek példája annak, hogy egy nukleáris esemény léte elsősorban nem műszaki, hanem kommunikációs kihívás. Vizsga, amelyen az állami szervek most ismételten elbuktak.  A felismerésre mára nemcsak az energetikai szakma „peremén” dolgozó bölcselkedők jutottak el, az iparág fő sodorvonalának közismert képviselői egyenesen odáig mennek, hogy nyíltan hirdetik az atomenergetikából történő végleges kiszállás szükségességét (ld. az atomerőmű korábbi vezetőjének előző cikkemben bemutatott tanulmányát). A kiút keresése Nem lenne teljes az elemzés, ha – csak vázlatosan is –, de nem térne ki arra, hogy ebben a helyzetben mi lenne ma Magyarországon az igazán felelős válasz a fent bemutatott kérdésekre. A fentiek egyfajta összegzéseként mindez a következőkben foglalható össze: 1.) Ki kell mondani, hogy Magyarország egyelőre szünetelteti egy új nukleáris blokk létesítésének előkészületeit, Korrektül lezárja és megőrzi, illetve a nyilvánossággal megosztja a Lévai projekt elkészült dokumentumait, megszünteti az előkészületek címén a jelentős pénzösszegek elköltését. 2.) A hitelességi tartalékok mozgósításával a paksi atomerőmű szakmailag megkérdőjelezhetetlen, nemzetgazdaságilag megkerülhetetlen üzemidő-hosszabbítására kell koncentrálni, a programot a legteljesebb átláthatóság és nyilvánosság mellett folytatni. 3.) Igazi, nyílt és őszinte párbeszéd szükséges a nukleáris energetika hosszú távú jövőjéről, melyben a szakpolitika, az energiaszektor, a tudományos műhelyek és a civil szféra egyenrangú félként vehet részt és formálja az atomenergetika magyarországi jövőképét. 4.) Feddhetetlen, szakmailag és erkölcsileg kikezdhetetlen, a nyilvánosság előtt is hiteles vezetők kezébe kell adni a folyamatok és döntések vezénylésének felelősségét. A fenti négy tézisen alapuló intézkedéscsomag elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy helyreálljon a hazánkban is kikezdett közbizalom, és egyfajta sajátos magyar modell szerint testesíthetné meg a felelős, nemzeti érdekeket is figyelembe vevő választ Fukushima kihívására.
Múlt vasárnap a kormányoldal benyújtotta az országgyűlési választási rendszer reformjának részletes törvényjavaslatát. E hét első felében ennek egyes fontos részletszabályait vizsgáltuk meg, az alábbi bejegyzésben pedig a nyár folyamán kidolgozott modellünk segítségével az egész országra érvényesen elemezzük az új választási rendszert és benne különösen az új egyéni választókerületi (EVK) rendszer politikai hatásait, felhasználva a 2002-es, 2006-os és 2010-es általános országgyűlési választások szavazóköri szintű eredményeit.
Álláspontunk szerint az egyoldalúan manipulált EVK határok és más részletszabályok együttes hatására a törvényjavaslatban foglalt választási rendszer érdemben korlátozza a jelenlegi kormány leválthatóságát, hiszen szinte kizárólag döntő ellenzéki győzelem esetén tudna érvényesülni ez a társadalmi támogatottság a képviselői mandátumok szintjén. Ez így egy nem demokratikus választási rendszer.  Számításaink szerint az új rendszer mind 2002-ben, mind pedig 2006-ban az akkori többségi választói akarattal ellentétes, jobboldali kormánytöbbséget eredményezett volna. Ez annak az eredménye, hogy az új rendszerben megnő az egyéni választókerületek befolyása a végeredményre és átalakul a kompenzációs rendszer. Ezeket azonban a FIDESZ–KDNP pártszövetség aktuális politikai érdekei szerint rajzolták újra. A stabilan jobboldali, billegő és stabilan baloldali egyéni választókerületek eddigi arányát és jellemzőit határozottan átalakítja a reform. Az új rendszerben a stabil baloldali választókerületek a többieknél nagyobb népességű, elzárt, jellemzően nagyvárosias szigetekké válnak, a stabil jobboldali választókerületek mennyiségükben és támogatottsági szerkezetükben megerősödnek, a billegő választókerületek pedig határozottan jobboldalibb karakterűvé válnak. 1990 és 2010 között a billegő választókerületek valóban billegő, kiegyenlített jobb–bal támogatosságú választókerületek voltak. Ha az új rendszer így marad, akkor az „új billegők” a jobboldal számára sokkal kedvezőbb adottságúak lesznek.
A parlamenti választási reform másik elfogadhatatlan eleme a kispárt-ellenesség, ami rontja az LMP és a JOBBIK választási esélyeit. Az ajánlószelvény-gyűjtés idejének várható rövidítése, a szükséges ajánlószelvények számának aránytalan növelése és a „győztes kompenzáció” mind a kisebb jelöltállítók parlamenti képviseleti esélyeit rombolják egy olyan választási rendszeren belül, amely többségibb karakteréből fakadóan amúgy is inkább a nagyobb pártokat jutalmazza. Modellszámításaink szerint 2010-ben az LMP és JOBBIK összeadott területi listaszavazat száma együttesen kevesebb mint 80 százaléka lett volna a FIDESZ–KNDP győztes kompenzációs szavazatainak. Mivel nincs elkülönített kompenzációs lista, így e szavazatok döntően befolyásolják a listás szavazati arányokat. A kompenzációs rendszer eddig arra szolgált, hogy a vesztes jelöltállítók képviseleti arányát javítsa. Az új rendszerben a kompenzáció egyrészt kioltja önmagát, másrészt közben mandátumokat szív el a kisebb jelöltállítóktól. Ez tovább erősíti a választási rendszer aránytalanságát. Számunkra a többségibb karakter elfogadható, a választási rendszer modellválasztását értékválasztási kérdésnek tekintjük, de ennek további erősítése, abszurd módon éppen a kompenzációs rendszeren keresztül, rontja a népképviselet kívánatos sokszínűségét. Ha az új választási rendszer lett volna 2010-ben, akkor számításaink szerint már „győztes kompenzáció” nélkül is 71 százaléknyi mandátuma (141 mandátum) lett volna a FIDESZ–KDNP-nek a 199 fős parlamentben, az elhibázott kompenzációs rendszer ezt felemeli 76 százalékra, ami 152 mandátumot jelent. Emlékeztetőül: a jelenlegi parlamentben a kormányzó pártszövetség mandátumaránya 68 százalékos. Az alábbiakban először összefoglaljuk véleményünket az új választási rendszer egészéről, majd pedig módszertanunk bemutatása után részletesen ismertetjük elemzésünk megállapításait. (Nézze meg az összes adatot, számolja ki ön is, hogyan érinti lakóhelyét a választási rendszer! Táblázatunk tartalmazza a modell bemeneti szavazatszámait az új EVK-k szerinti csoportosításban. Prezentációnk pedig önállóan tartalmaz minden megyét, főbb táblázatot, elemző ábrát és teljes országtérképet.)
Meggyőződésünk szerint az elmúlt húsz év országgyűlési választási rendszerével minimális probléma volt csak. Szerkezetét és hatásmechanizmusait egy csökkentett létszámú Országgyűlésre is át lehetett volna ültetni kisebb módosítások után. Erről egyik szerzőnk korábban részletesen kifejtette álláspontját. (lásd: Tordai Csaba: A választási rendszer reformja. Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata, 2010, vol. 13. no. 3., 27-38 p., illetve Tordai Csaba: Többségi, arányos vagy vegyes rendszer? Élet és Irodalom, LIV. évf. 51-52. szám, 2010. december 23.). Egy így átalakított szisztéma továbbra is olyan vegyes rendszert jelentene, amely többségi karakterű ugyan, de sokkal kisebb mértékben, mint a most beterjesztett változat. Nem a többségibb karakter a baj Szeretnénk leszögezni, hogy a választási rendszer modellválasztási vonatkozásait önmagában nem demokrácia-kérdésnek, hanem értékválasztási-kérdésnek, illetve politikai érdek által vezérelt kérdésnek tekintjük. Ebből következően nem az a gondunk az új rendszerrel, hogy az elmúlt húsz év során használthoz képest határozottan többségibb karakterű lesz a reform révén. Hiszen ez a mindenkori nagyobb pártokat, pártszövetségeket hozza kedvezményezetti helyzetbe, segítvén a stabil és kormányzóképes parlamenti többség kialakítását. Ugyanezt gondoljuk a fordulók számának, a kompenzációs rendszer puszta létének és a bejutási küszöb szintjének kérdéséről is. Körültekintő megvalósítás esetén nem kell, hogy befolyásolja a demokráciát a választási rendszer választott modellje. Sőt, még azt is legitimnek tartjuk politikai értelemben, ha egy megfelelő parlamenti többséggel rendelkező kormány saját politikai érdekei szerint hatást kíván gyakorolni a pártrendszer egészére, benne a nagyobb és kisebb pártok súlyára, illetve például a szövetségkötési stratégiákra. A tilalomfákról Korábban meghatároztunk olyan tilalomfákat, amelyek meghatározó részének együttes kidöntése esetén a választói akaratnyilvánítás helyrehozhatatlan csorbát szenved. Az országgyűlési választási reformról szóló cikksorozatunk első írásában így fogalmaztunk: „[...] alapvetően akkor tekinthetünk demokratikusnak egy választási rendszert, ha nincsenek olyan szabályozói, amelyek megakadályozzák a választói akaratnyilvánítás lehetőségét, vagy amelyek a többségi akarattal ellentétesen és érdemben torzítják a választói akaratot, illetve ha mentes olyan elemektől, amelyek kizárólag egy párt, pártszövetség érdekeinek megfelelően fordítják le szavazatokat mandátummá.” Úgy látjuk, a most beterjesztett törvényjavaslat nem felel meg e kritériumoknak. A reform mai állása szerint vannak olyan tilalomfák, amelyek azért maradtak állva, mert rájuk vonatkozóan megnyugtató megoldást tartalmaz a törvényjavaslat. Ilyen az öt százalékos küszöb meg nem emelésének kérdése, a kezelhetetlenül nagy földrajzi kiterjedésű EVK-k kijelölésének problémája és az EVK-k közötti népességbeli különségek korrekciójának ügye.
Volt olyan tilalomfánk is, amely kilépve a választási jogszabályok fókuszált vizsgálatából az alkotmányos szerkezet egészének fényében vizsgálta az új rendszert. Erre vonatkozóan megállapítható, hogy mivel a kormányoldal nem tisztán arányos modellt vezet be, így a kormányzóképtelenség az új alkotmányos status quo-n belül nem úgy állhat elő, hogy a sok sarkalatos törvény mellett az arányos rendszer miatt szinte soha senkinek nem lenne alkotmányozó többsége az Országgyűlésben. A megvalósulni látszó koncepció szerint a kormányzóképtelenség leginkább a csak egyszerű többséggel rendelkező kormányokat fenyegeti az új alkotmány hatálybalépése után, hiszen a többségibb karakter miatt a kétharmados parlamenti mandátumtöbbség megszerzése önmagában jóval könnyebb a korábbiaknál, kevesebb szavazat kell a kétharmadhoz. A kormányzó erők szakaszoló, a teljes koncepciót az eljárási szabályokkal együtt egységesen bemutatni nem tudó és nem akaró jogalkotási gyakorlata miatt továbbra sincs konkrét információ a kampányhirdetések szabályozásának kérdésében. Holott a fizetett hirdetések esetleges tilalma a magyar nyilvánosság manapság tapasztalható oligarchizálódottsága és a közmédiumok politikai elfogultsága miatt érdemben korlátozná a kampányok nyilvánosságát, illetve a választópolgárok közvetítő nélküli megszólításának lehetőségét. Vannak olyan korábban meghatározott eljárásjogi jellegű tilalomfák, amelyekre vonatkozóan a múlthéten benyújtott törvényjavaslat nem mond semmit, ugyanakkor a korábban nyilvánosságra hozott koncepció egyértelműen fogalmazott. Feleslegesen és kispártellenesen rövidül az ajánlási időszak, így ez a tilalomfa is kidőlni látszik. Ugyanilyennek tekintjük a kötelező és jogvesztő előzetes regisztráció jogintézményének a koncepcióval együtt felvetett megoldását is, amely továbbra is asztalon levő alternatívája az ajánlószelvények rendszerének. A magyar népességnyilvántartás rendszerét ismerve alkotmányosan indokolhatatlan jogkorlátozásnak, és így antidemokratikusnak tekintjük a regisztrációs eljárás minden olyan kísérletét, amely jogvesztő erővel korlátozná a belföldi magyar választókat választójoguk gyakorlásában.  A törvényjavaslat számos tilalomfát végleg kidönt. Az egyéni jelöltállításhoz szükséges ajánlószelvények száma az EVK-k számának csökkenéséhez képest aránytalanul nagy mértékben növekszik. Ez rontja a kispártok kvalifikációs esélyeit, ezért elfogadhatatlan. A kompenzációs mandátumkiosztás aritmetikáját célszerűtlenül és kispárt-ellenesen torzítja a „győztes kompenzáció” bevezetni kívánt rendszere. Ez utóbbi megoldás nélkül is radikálisan csökkenne az új parlamenti választási rendszeren belül a töredékszavazatok befolyása, de ezt még modell-kérdésnek kellene tekintenünk. Ugyanakkor az önmagát is kompenzáló kompenzációs rendszer, amely ráadásul a kisebb jelöltállító szervezetek kompenzációs esélyeit is rombolja, elfogadhatatlan. A Magyarországon állandó lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok szavazati jogának megfelelő módon történő biztosításával jelen írás két szerzője egyetértett. Ugyanakkor az, hogy nem elkülönített (egyéni és/vagy listás) mandátumokhoz juthatnak, hanem a szavazataikat belekeverik az országos listára leadott szavazatok közé, részben szétporlasztja befolyásukat, részben viszont kiélezett politikai helyzetben sem korlátozza maximális mandátumszámmal befolyásuk mértékét. Ez nem megfelelő megoldás. Végezetül pedig – és ezt tekintjük a most megismert rendszer legnagyobb hibájának – az egyéni választókerületek határai olyan politikai megfontolásokat követnek, amelyek egyértelműen a jelenleg kormányzó pártok választási esélyeit javítják. Ez pedig az ország majdnem egészén egységes pártpolitikai érdeket érvényesítő gerrymanderinget jelent. Ilyen még az Egyesült Államokban sincs.
Kiélezett helyzetben csak a jelenlegi kormánypártok járhatnak jól Ahogyan a választási rendszerek is változnak néha, úgy a politikai pártok, a pártrendszerek és maguk a választók is. Olyan választási rendszert nem lehet tervezni, amely mindörökké csak egy pártnak kedvez. Éppen ezért nem szabad sem túlbecsülni, sem alulértékelni modellünk eredményének jelentőségét. Túlbecsülni azért nem, mert a jövőről semmit nem tudhatunk. A rendszer megváltoztatására idővel reagál a politikai elit jelenleg ellenzéki oldala, a választók is megtanulják az új választási közlekedési szabályokat. És ahogyan a JOBBIK is szinte a semmiből alakította ki jelenlegi támogatottsági szerkezetét, ahogyan a FIDESZ 2010-re olyan választói csoportokat kötött magához, amelyek korábban soha nem szavaztak rá, és ahogyan 2006-ban Gyurcsány Ferenc is szélesíteni tudta a baloldal támogatói bázisát, úgy az elkövetkező választásokon is van arra esély, hogy egy új politikai paradigma módosítja majd a jelenlegi pártpolitikai status quo-t. De mindezek ellenére alulértékelni sem szabad a modellezett eredmények jelentőségét. Mert bár az új választási rendszerben is le lehet váltani a most kormányzó erőket, de csak akkor, ha nagy és egységes támogatottsága van a demokratikus ellenzéknek. Azonban az új rendszert úgy alkották meg, hogy közepes támogatottsági előny és fej-fej melletti küzdelem esetén nem lehet leváltani a mostani kormányt még akkor sem, ha a választók többsége ezt is akarná. Ez a többségi akarat rendszerszintű figyelmen kívül hagyása. Mit kell módosítani ahhoz, hogy demokratikus legyen? Minimum el kell vetni a kötelező belföldi, nem kisebbségi regisztrációs eljárás lehetőségét, meg kell hosszabbítani az ajánlószelvény-gyűjtésre rendelkezésre álló időt, és csak az EVK-k számának csökkenésével arányosan szabad növelni a szükséges cédulák számát. Ki kell vezetni a kompenzációs rendszerből a kispártellenes és önkioltó „győztes kompenzációs” elemet, és legfőképpen kiegyensúlyozottabbá kell alakítani a 106 EVK határait. Végezetül szerencsés volna, ha a Magyarországon állandó lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok szavazati jogának kérdésére alkotmányos és nemzetközi vállalásainkkal is összhangban levő megoldást találnának a kormányzó erők. A politikai következmények  Az új alkotmány hatályba lépése után az Alkotmánybíróság (AB) hatásköre jelentősen átalakul: az eddig bárki által kezdeményezhető actio popularis lehetősége megszűnik, ehelyett csak az alaptörvényben biztosított jogok már bekövetkezett sérelme miatt fordulhatnak a polgárok a testülethez. A választási törvénnyel összefüggésben ilyen jogsérelem majd csak a következő általános országgyűlési választásokkor következhet majd be, tehát ezen a módon kizárólag utólag, a választást követően lehet majd az AB eljárását kezdeményezni. Arra viszont lehetőséget ad az új alkotmány, hogy az országgyűlési képviselők egynegyede, vagyis kilencvenhét képviselő konkrét jogsérelem nélkül is az AB-hez forduljon. A jelenlegi parlamenti erőviszonyok mellett erre csak akkor van lehetőség, ha az MSZP, a JOBBIK és az LMP képviselői is az indítványozók között vannak.
Mivel a kormánypártok legitim alkotmányozó többséggel rendelkeznek, így eljöhet az a pillanat, hogy a hátrányosan érintett ellenzéki pártok számára nem marad más eszköz, mint a tárgyalt törvény vitájának és szavazásának parlamenti bojkottja, a belföldi politikai tiltakozás és választói véleménynyilvánítás megszervezése, a nemzetközi nyomásgyakorlás elősegítése, és végül akár annak deklarálása, hogy politikai értelemben illegitimnek tekinthető az a politikai rendszer és az a parlament, amely e választási rendszer révén kerül megválasztásra. Ezek félreérthetetlen üzenetek a magyar alkotmányos rendszer válságáról, és a radikális eszközök indoka az, hogy az új rendszer – ha ki nem is zárja –, de érdemben korlátozza a jelenlegi kormány leválthatóságát.
A modell módszertana A számítások alapját minden esetben az első fordulós területi listás szavazatok adják, még az egyéni mandátumok esetében is. Ezzel eltűnik ugyan a modellből az egyéni jelöltek személyes megítélésének szavazatbefolyásoló hatása (hiszen elismertségétől függően rendszerint több vagy kevesebb szavazatot szokott kapni egy egyéni jelölt, mint a pártja ugyanott területi listán), viszont így a szavazókörök újracsoportosítását, új települések átcsoportosítását követően a jelöltállító szervezetekre nézve pontosabb becslést lehet készíteni. A második fordulós szavazatok figyelmen kívül hagyása pedig az adott választói helyzet egy fordulóra történő átültethetetlenségéből fakad. Ez így még akkor is megbízhatóbbá teszi a modellt, ha természetesen tisztában vagyunk az első és a második fordulók között az elmúlt évtizedek parlamenti választásai során bekövetkezett politikai fejleményekkel, és a közismert végeredmények is nyilván a második fordulók után alakultak ki. A szavazókörök változása némileg szintén befolyásolja a modellünket. Hazánk közel 12 ezer szavazókörből áll, ezeket 2010 őszén részben újraszabták az erre kijelölt szervek. Ugyanakkor – értelemszerűen – például a 2010 tavaszi eredmények a régi szavazóköri kiosztáson alapulnak. Ott, ahol a régiek és az újak továbbra is egy EVK-ba esnek, nincs gond. Ugyanakkor néhány száz esetben az új EVK-határok keresztül vágnak 2010 tavaszi szavazókör határokat. Ezeknél becsléssel állapítottuk meg a szavazatszámot. Mindez érdemben nem befolyásolja a modell megbízhatóságát. A választókorú népességet a 2010 őszi önkormányzati választások nyilvános adataiból származtatjuk. Azóta értelemszerűen történt változás egyes települések népességében, de ez statisztikai értelemben elhanyagolható. A településeknél pedig szintén a 2010 őszi településszerkezetet tekintettük meghatározónak, bár nyilván voltak apróbb változások ebben is. Ha a most benyújtott törvényjavaslatot elfogadja az Országgyűlés, akkor hazánknak a korábbinál többségibb karakterű vegyes, egyfordulós, gyenge kompenzációs elemet tartalmazó parlamenti választási rendszere lesz. A modellünkben úgy számoltunk, hogy egyetlen nemzeti kisebbség sem szerez kedvezményes mandátumot, így a kiosztható listás mandátumok száma kilencvenhárom. Az új egyéni választókerületek földrajzi jellemzése Értékelésünk első részében megvizsgáltuk és korrektnek találtuk az EVK-k megyék közötti elosztását. A régi EVK-k népessége között az elmúlt húsz év során a demokráciánk minőségét romboló különbségek alakultak ki. Ezt a kérdést az új választási rendszer szintén megnyugtatóan kezeli. Nincsenek eltúlzottan alacsony vagy magas választókorú népességű EVK-k, és az esetleges szélső értékek pedig választásföldrajzi érvekkel megindokolhatóak. Az EVK-k területi nagysága és településszáma is megfelelő, a törvénytervezet szigorú garanciáival összhangban levő. Apró, de legalább egy mandátumot eldöntő tévedés, hogy míg Miskolcra két egyéni mandátum esik, addig Debrecenre három. A két város között van különbség a választókorú népesség tekintetében (138 808 fő és 167 341 fő), de ez nem olyan mértékű, hogy a mandátumok kiszabását csak a választott módon lehessen megoldani. Nagyobb probléma, hogy általában véve sincs rendben a nagyobb megyei jogú városok, megyeszékhelyek egyéni választókerületeinek kialakítása. Korábbi modellünkben úgy érveltünk, hogy egységes elvek szerint kell kialakítani a többmandátumos megyei jogú városok választókerületeit. Mi a következő elvek mellett döntöttünk: „[h]a egy megyei jogú várost fel kell bontani egyéni választókerületekre, illetve ha a felbontott megyei jogú városi részek mellé saját elővárosaikból is kell településeket csatolni az egyéni választókerületekhez, akkor a cél az, hogy hasonló szerkezetű egyéni választókerületek jöjjenek létre. Kerülendő, hogy legyen külön egy »belvárosi« és egy »külváros plusz előváros« egyéni választókerület. Jobb, ha minden ilyen egyéni választókerületben van »belváros«, »külváros« és »előváros« is egyaránt. Így szociológiailag jellemzően homogénebb EVK-k alakulnak ki.” A beterjesztett törvényjavaslatban nem lehet beazonosítani egységes elveket e mandátumok kialakításakor, hiszen más logika szerint van felosztva Szeged és Pécs, mint például Győr és Debrecen. Azt tapasztaltuk, hogy a hagyományosan kiegyensúlyozottabb, illetve az elmúlt két évtizedben baloldalibb megyei jogú városok esetében az EVK-határok kialakítása inkább a FIDESZ–KDNP politikai érdekeivel van összhangban. A most kialakított EVK-rendszer korrekciójának egységes elvek szerint kellene átalakítania a megyei jogú városok EVK-határait. Ebben a tekintetben nem az a gondunk, hogy a most kialakított választókerületek e városokban nem elég baloldaliak, hanem az, hogy a jobboldal érdekei szerint, világos elvek nélkül alakították ki őket. Ha volnának világos elvek ezen a téren, akkor értelemszerűen kiegyensúlyozottabbak is lennének a megyei jogú választókerületek. Néhány jellemző példa Áttekintve az új EVK-kiosztást megállapítható, hogy vannak olyan országrészek, ahol földrajzi, szociológiai és politikai szempontból korrekt az új rendszer. Az ilyen megyék azonban jellemzően hagyományosan inkább jobboldaliak, és megyeszékhelyük pedig kis-közepes (tehát egy EVK-s). Például Somogy, Tolna, Vas és Zala – itt tehát a korrektség és a jobboldalibb adottságok egyszerre érvényesülnek. 
(A jellemzően inkább jobboldali Vas megye új EVK-i) Általában véve is megállapítható, hogy a rendszer megalkotói törekedtek az elmúlt húsz év során jobboldalibbnak bizonyolult EVK-k status quo-jának védelmére. Különösen igaz ez ott, ahol a magyar szélsőjobboldal 2010-ben relatíve gyengén vagy közepesen szerepelt. Az ilyen EVK-kra jó példát jelentenek a budai hegyvidéki területek, Pest megye jobboldalibb területei, Bács-Kiskun megye rurálisabb részei, valamint Veszprém megye hagyományosan konzervatívabb vidékei. Az ország többi részén rosszabb a helyzet. Az EVK-határok részletes vizsgálata alapján beazonosítható néhány egységesen alkalmazott manipulációs módszer, amelyre jó példákat mutatott be az elmúlt napokban az Origó és az Index. A baloldalibb és stabilan baloldali területeken jellemző módszer, hogy olyan EVK-kat alakítanak ki, amelyek relatíve stabil baloldali enklávék lesznek az új rendszerben is. Ezek esetében egyes baloldali szavazókörök átsorolásával a szükségesnél is jobban megerősítették a baloldal támogatottságát, így az ilyen EVK-k középtávon is stabil mandátumot biztosítanak a magyar baloldal számára minden, a 2010-esnél kiegyensúlyozottabb parlamenti választáson. Ilyen jellegű megoldás jellemző például az egyik új angyalföldi választókerületre (Budapest 07.), Szeged (Csongrád megye 01.) és Nyíregyháza egyik felére (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 01.). Tapasztalható számos esetben az a gyakorlat is, hogy korábban relatíve stabilan baloldali EVK-kat felhígítanak rurális, inkább jobboldali jellegű szavazókörökkel, ezzel téve az ilyen mandátumokat billegővé, a nagypolitika széljárásaival összhangban változó többségűvé vagy egyenesen jobboldalivá. Jó példa erre Kazincbarcika és környéke (Borsod-Abaúj-Zemplén megye 04.), ahol az inkább szocialista város megkapta még az elhíresült Edelényt és környékét is. A 2006-os parlamenti választások számos kemény csatája fűződik a régi EVK-beosztás szerint hagyományosan billegőnek tekinthető országrészekhez. Az ilyen választókerületek meghatározó részét az új kialakítás szétvagdossa, átcsoportosítja, így téve őket jobboldalibbá. Jó példa erre a Veszprém megyei Várpalota és környéke, ahol 2006-ban az MSZP nyert, most viszont hozzácsapták a választókerülethez a stabilan jobboldali Balatonfüredet és környékét. Ugyanez igaz például a szintén 2006-os billegő Gyöngyösre, Szentesre, Szigetvárra és Kisvárdára is. 
(A korábbi billegő választókerületeket szétszedő új EVK-kiosztás Heves megyében) Az új egyéni választókerületek politikai jellemzése A 2010-es választásokon az új modell működése egyértelmű. Minden új egyéni választókerületet a FIDESZ–KDNP nyert volna meg, ha tavaly már az új választási rendszer szerint szavazott volna az ország. A baloldal által korábban megszerzett két angyalföldi EVK is elesne, és az egyéni mandátumok mindegyikét egy pártszövetség nyerné meg. Jeleznünk kell, hogy ez alapvetően a 2010-es leváltó hangulat következménye és nem az új EVK rendszeré. Az igazi problémák a 2006-os és 2002-es, kiegyensúlyozottabb választások modellezésénél látszanak. 
(A 2010-es egyéni mandátumok térképe az új választási rendszer modellje szerint) A 2006-os választások eredményeit modellünkben lefuttatva az alábbiakban következő eredményekre jutottunk az EVK-k szintjén. 47 mandátumot nyert volna az MSZP és 59 a FIDESZ–KDNP, előbbi a 106 egyéni mandátum 44,3 százaléka, utóbbi pedig az 55,7 százaléka. 2006-ban az egyéni mandátumok szintjén valójában az MSZP és az SZDSZ együtt 107 mandátumot, a FIDESZ–KDNP pedig 68 mandátumot szerzett. Előbbi a 176 egyéni mandátum 60,8 százaléka, utóbbi pedig a 38,6 százaléka. Látható, hogy az új egyéni választókerületek úgy lettek kialakítva, hogy az egyéni mandátumok szintjén teljesen átfordulna a végeredmény, több mint 17 százalékpontnyival több mandátumot kapna az a párt, amely a választásokon akkor egyébként jóval kevesebb szavazatot kapott
(A 2006-os egyéni mandátumok térképe az új választási rendszer modellje szerint) Ha megvizsgáljuk a 106 EVK-ra modellezett 2006-os eredményeket, akkor látható, hogy átalakul a stabil bal, stabil jobb és billegő EVK-k aránya és karaktere. Stabil baloldaliak ugyan lesznek az új rendszerben is, de ezek átlagos választókorú népessége bőven átlag feletti (80 428 fő), míg a stabil jobboldaliaké 74 639 fő, ráadásul előbbiek átlagosan erősebben baloldaliak (14,9%), mint amennyire jobboldaliak a stabil jobboldali EVK-k (11,3%). Ez azt mutatja, hogy túlerősítették és így izolálták a baloldali területeket. Miközben a billegő EVK-k karakterét érdemben jobboldalibbá tették, hiszen a 2006-os szavazatokkal kiszámolva több inkább jobboldali billegő EVK-t kapnánk, mint inkább baloldalit, holott 2006-ban a baloldal általában véve is jobban szerepelt a billegő EVK-kban. 
Az alább következő ábrán látható a régi, 176 EVK-t tartalmazó rendszer ténylegesen megvalósult mandátumkiosztása 2006-ban. Ha csak szabadszemmel rátekintünk erre és a modell szerinti, imént látott térképre, akkor látható, hogy mely megyék a legnagyobb vesztesei a politikailag motivált EVK-határkijelöléseknek: Békés megye, Győr-Moson-Sopron megye, Hajdú-Bihar megye, Pest megye és Veszprém megye. .jpg)
(A 2006-os eredeti, 176 EVK-s eredmény) Ha 2002-re futtatjuk le modellünket, akkor az MSZP 51, a FIDESZ–MDF 55 mandátumot szerezne, előbbi az egyéni mandátumok 48,1, utóbbi az 51,9 százaléka. Az új rendszer alapján tehát 2002-ben több egyéni mandtátumot nyert volna a baloldal, mint 2006-ban. Modellünk a korábban kifejtettek miatt az első fordulós szavazatokkal számol. Mint emlékezetes 2002-ben relatíve kiegyenlített, gyenge MSZP vezetést hozott az első forduló, a második fordulóban azonban sok EVK-t átfordított és megnyert a FIDESZ–MDF pártszövetség. Azért fontos ez, mert a 2002-es egyéni mandátumok végeredménye szerint az MSZP és az SZDSZ együtt 81 mandátumot (46%), a FIDESZ–MDF pedig 95 mandátumot (54%) szerzett. Ha ehhez viszonyítjuk az új rendszer egyéni eredményeit 2002-re modellezve, akkor kicsi az eltérés. De valójában nagyon nagy. 
(A 2002-es egyéni mandátumok térképe az új választási rendszer modellje szerint) Hiszen az első fordulóban egészen más arányok voltak az EVK-k ban leadott szavazatok szintjén. Ha azt nézzük, hogy a két nagy tömb hány helyen nyert mandátumot már az első fordulóban, illetve hány helyen vezetett, akkor az MSZP és az SZDSZ összesen 100 helyen (56,8%) a FIDESZ–MDF pedig 76 helyen (43,2%). Mit jelent ez? Mivel modellünk első fordulós szavazatokkal számol, így az EVK-k politikailag jobboldal irányába elfogult újrarajzolása ott érhető tetten, hogy bár 100 helyen vezetett 176-ból az MSZP és az SZDSZ, addig az új kiosztás szerint ugyanezen szavazatok alapján csak az egyéni mandátumok kevesebb mint felét, 51-et kapna meg a 106-ból. Ha esetleg modellünk számolna a második fordulós szavazatokkal is, egyértelműen döntő jobboldali többség alakulna ki az egyéni választókerületek szintjén 2002-re modellezve az új rendszert. A modellezett EVK eredmények és a bemutatott példák alapján egyértelmű, hogy az ország jelentős részén nem a korábbi országgyűlési választásokon kifejezett többségi választói akarat új, összességében kevesebb EVK-val történő kiegyensúlyozott leképezése volt a törvény előterjesztőinek a célja, hanem a FIDESZ–KDNP pártszövetség politikai érdekeinek érvényesítése az ország jelentős területén. A baloldali enklávék kialakítása, egyes stabil baloldali EVK-k felvizezése billegővé, a 2010-es választásokat megelőzően billegőként elkönyvelt EVK-k széttördelése és a beterjesztő számára kedvezőbbé alakítása, valamint a stabil jobboldali EVK-k arányának növelése mind olyan lépések, amelyek a szükséges korrekción és a korrekt újrarajzolás mértékén túl politikai értelemben azonos irányba elfogultak. .jpg)
(Az EVK mandátumok modell szerinti kiosztása 2002, 2006 és 2010 esetében.) A törvényjavaslat nem korrigálja a 176 EVK-s beosztásban kialakult aránytalanságokat a 106 új révén, hanem határozottan átbillenti őket a FIDESZ–KDNP felé. Az új választási rendszer összesített modellje Az új választási rendszer többségibb karakterű vegyes választási rendszer a húsz éven át alkalmazott szintén többségi vegyes rendszernél. Ennek oka sokrétű. Hatással van erre, hogy míg korábban az összes listás mandátum (210) adta a parlamenti mandátumok többségét a 386-on belül, addig az új rendszerben az egyéni mandátumok (106) vannak többségben, arányuk a 199 mandátumon belül 53,2 százalék. Minél nagyobb az egyéni mandátumok aránya egy vegyes rendszeren belül, annál többségibb a rendszer. A még többségibb karakter második oka az, hogy nincs elkülönített mandátumszám, mandátum sáv a kompenzációs mandátumok számára, hanem a kompenzációs szavazatokat egyenesen hozzá kell adni az országos listára leadott szavazatokhoz. Ezáltal a töredékszavazatok versenybe szállnak a listás szavazatokkal. Korábban minimum 58 kompenzációs mandátum volt a 210 listás mandátumon belül, most ilyen szám nincs. A többségibbé válás harmadik oka pedig a „győztes kompenzáció” rendszere, amely a nagyobb pártok számára kedvezőbbé alakítja az összesen 93 listás szavazat kiosztását. Az összesített modellnél az egyéni mandátumokon túl számoltunk a listás mandátumokkal, benne a kompenzációs hatással is, de nemzeti kisebbségi kedvezményes képviselői helyekkel nem. .jpg)
2010-re a következő eredményt kaptuk. FIDESZ–KDNP 152 mandátum (a 199 képviselői hely 76,4 százaléka), MSZP 21 mandátum (10,6%), JOBBIK 18 mandátum (9%), LMP 8 mandátum (4%). Látható, hogy az új rendszer többségibb karaktere a jelenleg 68,1 százalékos mandátumtöbbséget hogyan erősíti tovább több mint háromnegyedes mandátumtöbbséggé. A 2006-os választások összesítet eredményét modellezve az MSZP és az SZDSZ összesen 96 mandátumot (48,2 mandátumszázalék), a FIDESZ–KDNP 97 mandátumot (48,7%), az MDF pedig 6 mandátumot (3%) kapott volna. Holott 2006-ban a baloldali–liberális tömbnek egyértelmű parlamenti többsége volt (54,4% mandátumarány), és ráadásul az MSZP önállóan is nagyobb frakcióval rendelkezett a parlamentben (49,2%). Ha 2006-ban az új választási rendszer lett volna, akkor a baloldal egyértelmű győzelme ellenére is a FIDESZ–KDNP adta volna a legnagyobb frakciót, és ők kapták volna az MDF-fel minden bizonnyal sikerre vezető kormányalakítási megbízást is. A 2002-es választások végeredményének modelljét vizsgálva a mandátumszámok a következők szerint alakulnak. Az MSZP és az SZDSZ együtt 103 mandátumot kapott volna a 199-ből (51,7 mandátumszázalék), a FIDESZ–MDF 96 mandátumot (48,2%). Ugyanakkor az egyéni mandátumok levezetésénél jeleztük, hogy modellünk azon első fordulóval számol, amikor az MSZP még döntő előnyben volt az EVK-k szintjén, ez csak a második fordulóban fordult át a közismerten szoros végeredménnyé. Ez azért fontos, mert látható, hogy az új EVK-kiosztás egy MSZP–SZDSZ első fordulós előnyének szavazataiból csinál az egyéni mandátumok szintjén gyenge FIDESZ–MDF vezetést. Ha bármilyen formában tekintetbe vesszük a jobboldal második fordulós feltámadásának hatásait, az egyértelműen átbillenti a 2002-es összesített eredményt is. Ráadásul meg kell jegyezni, hogy modellszámításainkban nem számoltunk határainkon túlról érkező szavazatokkal. Ha akár csak 170 ezer a FIDESZ–KDNP-t támogató külhoni szavazatot beleöntünk még az országos lista szavazatai közé a törvényjavaslatban foglaltak szerint, akkor az még 1-2 listás mandátumot önmagában átfordít. A kispárt ellenes és önmagát kompenzáló kompenzációról A modell összesített eredményeinek ismertetése után röviden kitérnénk a „győztes kompenzáció” rendszerének hatására a 2010-es eredményekkel számolva modellünkben. 2010-ben az MSZP-nek 990 429, a JOBBIK-nak 855 437, az LMP-nek pedig 383 877 modellezett vesztes töredékszavazata keletkezett volna, ha akkor az új rendszert alkalmazzák. A FIDESZ vesztes töredékszavazatot nem kapott volna, hiszen modellünk szerint az egyfordulós rendszerben mind a 106 EVK-t megnyerte volna, de így összesen 1 601 749 győztes töredékszavazata keletkezett volna. Ez önmagában több, mint ahány listás szavazatot kapott az LMP és a JOBIK együttesen 2010-ben (383 877 és 855 437, ami összesen 1 239 314). 
(A táblázatban azért azonosak több párt esetében a listás szavazatszámok és a vesztes töredékszavazatok, mert modellünkben csak a listás szavazatokat haszáltunk, beleértve az EVK-kat is! Ennek okát a módszertani bekezdésekben kifejtettük.) Ha megvizsgáljuk, hogy modellünk szerint a 2010-es szavazatokkal számolva a „győztes kompenzáció” nélkül, kizárólag a vesztes töredékszavazatok és a listás szavazatok modellezése révén milyen végeredményt kaptunk volna, akkor látható, hogy a fentebb ismertetett 2010-es modellezéshez képest az MSZP 5, a JOBBIK 4, az LMP pedig 2 képviselői mandátummal kapna többet, míg a FIDESZ csak a győztes kompenzáció kiiktatása révén a 2010-es szavazatokkal számolva az új rendszerben 11 mandátumot veszítene, ami 76,4 százalékos mandátumtöbbségét 70,8 százalékra csökkentené. Ez a többségibb karakter már csak az egyéni mandátumok nagyobb arányának és a kompenzációs mandátumok el nem különített voltának a következménye. Lehetett volna máshogyan is 2010 nyarán azért készítettünk modellszámítást, hogy bebizonyítsuk, lehetséges úgy kijelölni EVK-kat Magyarország választói térképén, hogy egy eltérő választási rendszerben is, annak mandátumelosztási jellegzetességeit felül nem írva, mégis olyan eredményt kapjunk, amelyben a választók korábbi többségi akaratával azonos politikai eredmény születik. Az akkor nyilvános információk alapján nem számoltunk a „határainkon túliak” szavazati jogának modellezésével, és 200 fős parlamentet, illetve 110 EVK-t vettünk alapul. Az elmúlt húsz év népességi változásait figyelembe véve ki kell jelenteni, hogy a választókerületi rendszer korrekciója (függetlenül az egyéni mandátumok konkrét számától) akkor volna csak tisztességes, ha az ország bizonyos részein (különösen Budapesten és Pest megyében) a magyar baloldal kárára alakítaná az egyéni választókerületek számát. Ennek oka leegyszerűsítő megfogalmazásban az, hogy olyan, sokmandátumos területeken csökkent a népesség, ahol hagyományosan a baloldal volt erősebb. Tehát az elmúlt húsz év alatt a magyar jobboldal kárára vált némiképp aránytalanná az EVK-k kiosztása. Ugyanakkor e legitim korrekció mértéke sokkal kisebb, mint ahogyan ez a kormányoldal mostani tervezetében tapasztalható. 
(Illusztráció az idén nyári javaslatunkból 110 EVK-ra) Lehetséges világosabb elveket követve, a többségi választói akaratot felülíró gerrymandering nélkül is olyan EVK rendszert kialakítani Magyarországon, amely az elmúlt három választásra nézve a politikai végeredmény tekintetében a megvalósulttal azonos választási eredményt alakít ki. Részben népességi változásokból, részben a többségibb karakterű vegyes választási rendszer mandátumelosztási jellemzőiből, részben pedig a két nagy párt támogatottságának földrajzi szerkezetéből fakadóan 2002-re és 2006-ra nézvést ez annyit jelentett, hogy a kormányzó koalíció mandátumtöbbsége szűkült. Míg például 2006-ban valójában 54,4 százalékos parlamenti mandátumtöbbsége volt az MSZP–SZDSZ koalíciónak, addig modellünk csak 51,5 százalékos többséget biztosított nekik. És bár nyári modellünk mandátumszámai minimálisan, de eltérnek a végül benyújtottaktól, annyi azért egyértelműen kijelenthető, hogy lehetséges lett volna a korábban kormányzó pártok parlamenti többségét megteremtő választási rendszert kialakítani 199 mandátumon belül 106 EVK esetén is. Hiszen (területi) pártlistán összességében az MSZP és az SZDSZ mind 2002-ben, mind pedig 2006-ban több listás szavazatot kapott ellenfeleinél, ráadásul az MSZP-nek önállóan is több listaszavazata volt mind 2002-ben, mind pedig 2006-ban, mint a FIDESZ-nek.
|
|
|
Legutóbbi kommentek