A kormány T/4786-os számon 2011. október 26-án nyújtotta be a Munka Törvénykönyvéről szóló törvényjavaslatot, amelynek első tervezetét ez év július 22-én tette közzé a Nemzetgazdasági Minisztérium. A 299 paragrafusból álló, a foglalkoztatás valamennyi lényeges elemére kiterjedő törvényjavaslatra a tervezet nyilvánosságra hozatala óta heves kritikák zúdulnak.
A kormány szerint az új szabályozás megalkotásának elsődleges célja a foglalkoztatás növelésének előmozdítása. Ennek során – állítják – az európai jogelvekre és gyakorlatra figyelemmel alakítják át a munkajogi szabályokat. Az ellenzéki képviselők szerint viszont a törvénytervezet beláthatatlan károkat okoz, a kizsákmányolás törvénykönyve, amely kiszolgáltatott és méltatlan helyzetbe hozza a munkavállalókat
299 paragrafusról nemigen lehet egyetlen pozitív vagy negatív állítással véleményt formálni. A legtöbb javaslat mellett és ellene is lehet érvelni, sőt „európai példák”is felsorakoztathatók. Vegyük pl. azt a javaslatot, amely szerint „a Kormány a munkavállalók egyes csoportjaira eltérő összegű kötelező legkisebb munkabért állapíthat meg” /153.§(2)/, amelynek során „…figyelembe kell venni…az egyes földrajzi területek munkaerő-piaci sajátosságait”/153.§(3)/. Ilyesmi valóban létezik egyes európai országokban, általában a pályakezdőkre vagy a megváltozott munkaképességű munkavállalókra vonatkozóan. Kétségtelen tény, hogy a foglalkoztatás költségeinek csökkenése előnyös a foglalkoztatásra nézve, bár az összefüggés korántsem automatikus. (Ha pl. nincs felvevő piac, nem számíthatunk a foglalkoztatás növekedésére.) Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Magyarországon a minimálbér nem éri el a létminimumot, ezért – legalábbis szerintem – célszerűbb, ha a szakképzetlen, nem igazán piacképes munkavállalók foglalkoztatását különféle bér- és bérjárulék-kedvezményekkel támogatja a kormány (további szolgáltatásokról sem elfelejtkezve).Önmagában azt sem tekintem ördögtől valónak, ha egy munkavállalói vagy szakszervezeti jogosítványt, kedvezményt megvonnak vagy mérsékelnek. A folyton változó társadalmi-gazdasági környezethez való alkalmazkodás, illetve a gyakorlati tapasztalok ilyen lépést is indokolhatnak.
Maradéktalanul talán csak Kara Ákos (FIDESZ) parlamenti hozzászólásának azzal a mondatával lehet egyetérteni, amely szerint: „E jogszabályt sem lehet és nem is szabad kiragadni a most körülöttünk lévő társadalmi és gazdasági környezetből.” Ha így teszünk, és ebből a szempontból vizsgáljuk a törvényjavaslatot, akkor „érdekes” egyezésekre bukkanhatunk.
A törvényjavaslat melletti egyik fő kormányzati érvet Czomba Sándor államtitkár fogalmazta meg parlamenti expozéjában: „A javaslat a munkaviszonyra vonatkozó szabályok rendszerében alapvetően új jogpolitikai célkitűzést követ. Ez akként foglalható össze, hogy jelentősen bővíteni kívánja a szerződéses alapú szabályozás szerepét, az individuális és a kollektív autonómia lehetőségeit, azaz a munkaviszonyban álló felek és a kollektív munkajogi jogalanyok megállapodásainak szerepét.” Ezzel az európai megközelítéssel akár egyet is lehetne érteni – bár újnak nem mondható. Ha azonban belehelyezzük a magyar valóságba, akkor azt látjuk, hogy ahogy mindenütt, a kormány és a parlamenti többség ezt úgy kívánja megvalósítani, hogy kiiktatja, meggyengíti a fékek és ellensúlyok rendszerét. A modern társadalmakban eredményes érdekvédelem csak kollektív fellépéstől remélhető. A javaslat viszont – figyelmen kívül hagyva, hogy a munkavállalók mégiscsak kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint a munkáltatók (akiknek szintén megvannak a maguk problémái), továbbá hogy Magyarországon a szakszervezetek elsősorban a munkahelyeken szerveződnek – tudatosan meggyengíti a szakszervezetek pozícióit. (Ráadásul, amikor a munkavállalói érdekképviseletek ezt sérelmezik, akkor kormányoldalon azt állítják, hogy a szakszervezetek saját maguk és nem a munkavállalók védelmével foglalkoznak.) Az erős szakszervezet azonban nem öncél, hanem a munkavállalói érdekvédelem leghatékonyabb eszköze. Ez akkor is igaz, ha a magyar szakszervezetek elmúlt 20 éves tevékenységét erős kritikával lehet illetni.
A december 2-i háromoldalú megállapodás javítja a szakszervezetek lehetőségeit a munkahelyi érdekvédelemben az eredeti kormányzati javaslathoz képest, de még mindig gyengébb a hatályos Munka törvénykönyvében biztosított jogokhoz képest. Ezt az eredményt ugyanakkor beárnyékolja, hogy a kormánynak még jobban sikerült megosztania az amúgy is megosztott szakszervezeti konföderációkat.
Mi lehet az optimális, a munkavállalók és munkáltatók erőegyensúlyát leginkább kialakító szabály, amely egyszersmind rugalmas, biztonságos, segíti a foglalkoztatást, és méltányos foglalkoztatási feltételeket teremt? A választ erre az európai és a magyar tapasztalatokat illetve jogi megoldásokat legjobban ismerő személy sem tudhatja. Az optimális szabályt ugyanis az jellemzi, hogy mind a munkavállaló, mind a munkáltató kielégítőnek - nem tökéletesnek! – találja. Ehhez pedig csak hosszas tárgyalásokon keresztül lehet eljutni – a jogalkotói belátás, jóhiszeműség kevés. Milyen azonban az egyeztetések gyakorlata „a most körülöttünk lévő társadalmi és gazdasági környezetben”? Egy 299 paragrafusból álló, tehát igen terjedelmes, bonyolult összefüggéseket tartalmazó, ugyanakkor a foglalkoztatás feltételeit alapvetően érintő törvényjavaslat keresztülhajszolása – esetenként éjszaka – a Parlamenten, illetve a társadalmi vita rövidsége és korlátozottsága lehetőséget sem nyújt érdemi megállapodásokra, valamint arra a korántsem elhanyagolható szempontra, hogy a jogalkalmazók is megismerhessék és megérthessék az új szabályokat. Nem beszélve arról, hogy a parlamenti vita lezárulása előtt milyen – akár az utolsó napokban benyújtott – módosító indítványok épülhetnek be a törvényjavaslatba, amelyek átgondolására végképp nem marad idő. Az optimális megoldásig időigényes tárgyalásokkal lehet elérni, nem pedig úgy, hogy a kormány megosztó politikát folytat, és csak az általa kiválasztott szervezetekkel folytat tárgyalásokat. (Emlékezzünk: az Országos Érdekegyeztető Tanácsban valamennyi munkavállalói és munkáltatói érdekképviselet részvételével, háromoldalú, nyilvános tárgyalásokra került sor).Egy példa arra, hogy az utolsó pillanatban benyújtott módosítókkal milyen változások lehetségesek. A Gazdasági és informatikai bizottság november 29-én elfogadott javaslata (T/4786/719) az 53.§ (1)-(2) bekezdésben megfogalmazott szabályt– amelynek értelmében a „munkáltató jogosult a munkavállalót átmenetileg a munkaszerződéstől eltérő munkakörben, munkahelyen vagy más munkáltatónál foglalkoztatni.” E foglalkoztatás tartama „naptári évenként összesen a negyvennégy beosztás szerinti munkanapot vagy háromszázötvenkét órát nem haladhatja meg.” – úgy változtatja meg, hogy nemcsak kollektív szerződés, hanem a felek megállapodása alapján, tehát egyéni szinten is lehetővé válik hosszabb ideig foglalkoztatni a munkavállalót a munkaszerződéstől eltérő munkakörben, munkahelyen vagy más munkáltatónál. Ez a szabály a törvényjavaslat szellemének is ellentmond, hiszen a parlamenti expozé szerint: „… a javaslat fenntartja azt az Európában uralkodónak mondható, és a hazai munkajogban is érvényesülő szemléletet, hogy a munkaszerződés a munkaviszonyra szabályoktól általános jelleggel és jellemzően csak a munkavállaló javára térhet el. Ez a megoldás a munka világának azzal a tradicionális jellegzetességével számol, hogy az egyéni megállapodás szintjén nem érvényesül a felek egyensúlyi pozíciója (kiemelés: H.L.). Ezért ahol a felek nyomós érdekei, illetve a közérdek védelme érdekében indokolt, ott a javaslat kógens szabályokat tartalmaz. A munkaszerződéstől eltérően a javaslat a kollektív szerződés tekintetében biztosítja a törvényi szabályozástól való eltérés lehetőségét.” Ennek ellenére, a törvényjavaslat kiegészítő ajánlása (214/1) szerint az előterjesztő a módosítást támogatta, és ugyancsak támogatja a kormány a 721. sz. kiegészítő ajánlásában. Nos, ennyit a munka világának „tradicionális jellegzetességeiről”.
A Gazdasági és informatikai bizottság november 29-én elfogadott másik javaslata (T/4786/720) „az egészségbiztosítási szabályokkal való összhang megteremtése miatt” indokoltnak találja, hogy szűnjön meg az a lehetőség, amely szerint „a munkavállalónak gyermeke személyes gondozása érdekében… fizetés nélküli szabadság jár …a gyermek tizenkettedik életéve betöltéséig a gyermek betegsége esetén.” Ez az eset – amely mögött csupán annyi áll, hogy az egész szabály felesleges, mert egy másik törvény táppénzt biztosít erre az időszakra – arra mutat rá, hogy az elégtelen tárcaegyeztetések, a kormányzati apparátus szétzilálása következtében a kormány által elfogadott javaslatban milyen hibák maradtak. Nem lennék meglepve, ha további hibákra is fény derülne, mint ahogyan ma még az sem tudható, hogy az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) kifogásai milyen következményekkel járnak.
Az új Munka Törvénykönyve jövőjéről egyelőre csak feltételezésekkel élhetünk. Előnyének látom, hogy jobban szerkesztett, világos fogalmakat használ, könnyebb lesz a jogalkalmazás. Ugyanakkor nem felejtkezhetünk el arról, hogy számos munkáltató a munkavállalói jogok gyengülése miatt a kollektív szerződések módosítására készül, sőt akad olyan is (BKV), amely a módosításra irányuló szándékát a kollektív szerződés felmondásával fejezi ki. Az pedig illúzió vagy inkább figyelemelterelés, hogy ettől a munkahelyek számának érdemi növekedése várható.
A Munka törvénykönyvének újrafogalmazása körüli problémák gyökerének azt látom, hogy „a most körülöttünk lévő társadalmi és gazdasági környezetben” konszenzuskereső politika helyett konfrontációs politika érvényesül, és ez a megközelítés áthatja, átformálja a készülő munkajogi szabályozást is, s ami nagyobb baj: még inkább jelen lehet a jövő gyakorlatában. A fékek és ellensúlyok kiiktatása, a „mi tudjuk legjobban, milyen szabályozásra van szükség, és erre felhatalmazást is kaptunk” felfogás érvényesítése, az aktív állampolgári szerepvállalás erősítése helyett az alattvalói tudat erősítése, mindez megtetézve egy kapkodó jogalkotással, nem sok jóval kecsegteti az egyre kiszolgáltatottabb munkavállalókat.
