2010 vége óta forradalmak sorozata rázta meg, rázza meg a Közel-Kelet arab országait. A folyamat Tunéziában kezdődött, aztán átterjedt Egyiptomra és Bahreinre, később folytatódott Jemenben és Líbiában. Legújabban Szíriából érkeznek hírek összecsapásokról. A közel-keleti országok vezetői talán a legellenállóbbnak mutatkoztak a demokratikus reformokkal szemben. Teljesítményük már csak azért is különleges, mert mindezt Európa szomszédságában, jelentős amerikai érdeklődés és figyelem kereszttüzében tették.

 Visszaszerzett önbecsülés

A térség arab országait tömörítő Arab Liga 22 tagja vagy monarchikus, vagy köztársasági berendezkedésű. Bár mindkét típusra alapvetően az önkény gyakorlása és a demokratikus jogok hiánya jellemző (a kivétel, furcsa mód, talán egyedül Irak, esetleg még Libanon), az uralkodó elit legitimitása szempontjából mégsem mindegy, hogy király, szultán vagy államfő áll az ország élén. Az elnököket ugyanis választják, még ha ez általában elcsalt választásokon történik. Az eképpen választott vezetők elvileg eddig is leválthatók, elküldhetők voltak – ahol tehát a lakosságnak elege lett az évtizedek óta hatalmat gyakorló vezetőkből ott ennek az elvnek próbálnak érvényt szerezni. Nem tartom véletlennek tehát, hogy a megmozdulások, erőszakos tiltakozások többsége köztársaságokba oltott diktatúrákban tört ki.

Az egymásba kapcsolódó és egymásra is reflektáló forradalmi események több alapkérdést is felvetnek. Legelőbb azt érdemes tisztázni, hogy forradalmakról vagy katonai puccskísérletekről van-e szó. Ez a kérdés legélesebben Egyiptom kapcsán merült fel, amely méreténél, lakosságánál és kulturális kisugárzásánál fogva az egyik magállamnak tekinthető az arab országok között. Számos elemző az egyiptomi eseményeket katonai hatalomátvételként értékelte, mivel a hadsereg több tüntetésekkel teli hét eltelte után lemondásra kényszerítette Hoszni Mubarak elnököt. Miért van ennek jelentősége? Elsősorban az arab lakosság, 300 millió ember önbecsülése miatt. Ez a szempont szinte alig merül fel, pedig nyilvánvaló, hogy a Közel-Kelet évtizedek óta részben saját kisebbrendűségi érzésétől szenved. A szomszéd, a Nyugat, a keresztény világ politikai, gazdasági, de kulturális értelemben is a térség felé kerekedett, az arab ember leginkább csak a régmúltra lehetett büszke.

Most már az elmúlt hónapok eseményeire is.

A demokrácia eltérő esélyei 

Puszta kézzel nekimenni a tankoknak, szembeszállni a titkosrendőrséggel, megtapasztalni az összefogás erejét olyan valódi, az arab társadalmakat mélyen átható történelmi élmény, amelyre az ott élő emlékezetben nincs is példa. Az emberek szabadságot akartak, a szakértők pedig máris vitatkozni kezdtek azon, hogy ezen a demokráciát értik-e, és hogy az arab országok, sajátos vallási, kulturális múltjuk miatt alkalmasak-e erre? Mindkét álláspont mellett lehet érveket felhozni, de az észak-afrikai és közel-keleti forradalmi események mintha azt igazolnák, hogy minden ember, szülessen bárhová és bármilyen kultúrába, ha választhat, akkor rendszeres választásokon szeretné elszámoltatni vezetőit és politikusait, szereti szabadon gyakorolni vallási- vagy politikai nézeteit és szereti szabadon kifejteni a véleményét az újságban és a kávézókban egyaránt. A határok, a formák, a keretek esetleg változhatnak, de a demokrácia univerzális alapjogaival egy egyiptomi, tunéziai, iraki vagy jemeni éppúgy élni szeretne, mint nyugati kortársai.

Kérdés, hogy ezt sikerül-e, s ha igen, hogyan sikerül elérniük. Bár messziről nézve a Közel-Keleten minden homokszínű és mindenki arab, az egyes országok eltérő gazdasági fejlettségűek, és ami ennél is fontosabb a társadalmi modernizáció eltérő fokán állnak. Ez utóbbi kulcsfontosságú lehet bármilyen demokratikus kísérlet szempontjából. Ha szakácsok lennénk, mondhatnánk, hogy egy demokráciához kell egy csipetnyi szekuláris berendezkedés, némi homogén (de legalábbis politikai egység megteremtésére részlegesen alkalmas) nemzeti identitás, esetleg egy mokkáskanálnyi urbanizációs szint. Az arányok egy bizonyos pontig lényegtelenek, egy bizonyos pontos túl azonban nélkülözhetetlenek az adott étel megfelelő elkészítéséhez.

Ezért van az, hogy a Mediterrán térség legtöbb arab országában valószínűbb egy demokratikus kísérlet sikere, míg Líbiában vagy az Öböl térség emirátusaiban egy sikeres rezsimváltás után is kétségeink lennének. Ezért most elsősorban Egyiptomra és Tunéziára kell figyelni. A demokratizálódás minden ottani sikerei üzenet az arab, illetve iszlám partikularizmus híveinek, és persze megkönnyebbülést jelenthet a politikai szabadságtól eddig megfosztott néhány tíz és tízmillió embernek.

Bizonyos történelmi párhuzamok 

Hogy „jobb lesz-e az egyiptomiaknak” arra magunk is tudjuk a választ. Jobb volt a Kádár-rendszer „boldog” együgyűségében és koraszülött jólétében élni, mint a gyermekbetegségeitől szenvedő, de szabad, fiatal demokráciában? Más volt, de jobb biztos nem. Biztos, hogy az arab országok átmenetei semmivel sem lesznek könnyebbek, mint a mienk volt. Ha van tanulság, amit azonnal meg is oszthatunk velük, az pontosan ez. A szabadság jó, de fájni fog. A „felszabadult” arab társadalmaknak ráadásul nincs sem Észak Atlanti Szövetségük, Európai Uniójuk – sem a demokratizálódást segítő perspektívaként, sem pedig megszilárdulást támogató későbbi intézményi háttérként. 

De ha netán elbuknának a demokratizálódás észak-afrikai és közel-keleti kísérletei, ezek az országok már akkor sem lesznek már olyanok, mint amilyenek Mubarak vagy Kadháfi alatt voltak. Ha sikerül a jelenlegi állapotokat konszolidálni Egyiptomban és Tunéziában, akkor jöhet még bármi. Törökország, Indonézia vagy akár Pakisztán példája bizonyítja, hogy létezhetnek iszlám országok egymástól nagyon eltérő, ám mégis vitathatatlanul demokratikus berendezkedéssel. A hadsereg vagy az iszlám szerepe lehet az – maradva szakács hasonlatunknál – ami a leginkább meghatározhatja e demokráciák legmarkánsabb helyi ízeit.