A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány költségvetést magyarázó projektje, a közöskassza.hu keretében a Költségvetési Felelősségi Intézet elkészítette a 2012-es költségvetés tervezetének frissített kockázatelemzését. A munkát a Romhányi Balázs által vezetett szakmai műhely jelentős részben önkéntesek munkájára támaszkodva, a 2010 végén megszüntetett Költségvetési Tanács Titkárságán kidolgozott módszertanokra támaszkodva végezte el. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a jövő évi költségvetésben 400 milliárdos lyuk tátong, miközben a kormány gazdaságpolitikájának alapjává az a tévhit vált, hogy az ország versenyképességét jobban szolgálják az átmeneti kiigazítást célzó lépések, mint a strukturális egyenlegjavítás. Alábbiakban az elemzés összefoglalóját olvashatják, a teljes tanulmány a közöskassza.hu oldalon érhető el. 2012-ben a GDP 1,1 százalékos reálcsökkenésére számítunk, aminek oka egyrészt a külpiacainkon várható 1 százalékos visszaesés, másrészt a magyar gazdaságpolitikai intézkedések növekedéscsökkentő hatása. Ez egyben azt is jelenti, hogy 2012-ben a magyar gazdaság a külpiacaihoz képest 0,1 százalékkal lemarad. A 2008-2015 időszakban enyhén „W” alakú növekedési pálya rajzolódik ki, melynek két jellemzője érdemel figyelmet, ha összehasonlítjuk a 2011. szeptember végén számított technikai kivetítéssel. Egyrészt közel 3 százalékponttal csökkent a kibocsátás várható reálszintje, másrészt több mint fél százalékkal csökkent a középtávon elérhető növekedési ütem. A mai gazdaságpolitika folytatása esetén a foglalkoztatottság a magánszektorban csökkenni fog. A trend növekedési ütem csökkenésének egyik legfontosabb oka, hogy elsősorban a minimálbér 19, illetve a garantált bérminimum 15 százalékos emelése – különösen az átmeneti bérkompenzáció megszűnése után – a versenyszektorban foglalkoztatottak létszámának csökkenését eredményezi. Az elmúlt másfél évben készített kivetítések még rendre azt mutatták, hogy a jelen kormányzati ciklus végéig a magánszektorban foglalkoztatottak létszáma nagyságrendileg 90 ezerrel növekedhet a 2010. évi induló értékhez képest. A legújabb tendenciák azt mutatják, hogy ez már nem igaz, változatlan politikák mellett a foglalkoztatás csökkenni fog. A monetáris politika területén fontos jelenség, hogy a megemelkedett kockázati felárak miatt 2012-ben a jegybank nem fog tudni kamatot csökkenteni. A 6,5-7 százalékos alapkamat a 4,1 százalékos inflációt figyelembe véve több mint 2,5 százalékos reálkamatlábat jelent, miközben a reálgazdaság 1,1 százalékkal zsugorodik. Középtávon ennek következménye, hogy 2013-ban a 3 százalékos célnál lényegesen alacsonyabb, 1 százalékos inflációra számítunk. Csak 2014-15-ben érheti el az infláció a célszintet. 1. ábra: A GDP alakulása változatlan áron (2007=100) 
Természetesen a technikai kivetítés magasabb növekedési pályája egy fenntarthatatlan költségvetési pályát tételezett fel, ezért jelentős intézkedések váltak szükségessé. A technikai kivetítés óta elhatározott intézkedések egy része a konvergencia programban meghatározott egyenlegcél eléréséhez nagyban hozzájárul, egyúttal azonban fékezi a növekedést, ami így közvetve a költségvetési egyenlegjavító hatást is mérsékli. Külön kiemelendő a devizahitelek végtörlesztésének lehetővé tétele, amely a kereskedelmi bankoknak okozott veszteség miatt a hitelezés visszafogását, ezáltal a gazdasági növekedés fékeződését és így szintén a költségvetési egyenleg romlását okozza. Mivel nem csak a fogyasztást, hanem a beruházást is fékezi, ezért annak ellenére tartós a növekedésfékező hatás, hogy a hitelkínálat feltételezésünk szerint csak az intézkedés utáni egyetlen évben szűkül. Számításaink szerint ennek az intézkedésnek a költségvetési nettó hatása a 2012-2014 években önmagában eléri azt az összeget, amelyet a bankok veszteségként kénytelenek még 2011-ben leírni. 1. ábra: A költségvetési egyenleg elvárt és várható alakulása 
Amint a 2. ábráról látható, a költségvetési vita november végén lezárt első fázisa után a fennmaradó kiigazítási szükséglet eléri a GDP 1,3 százalékát, abszolút összegben a közel 400 milliárd forintot. Ezzel összevetve a kormányzati kommunikációban eddig megjelent terveket, amelyek szerint a 200 milliárd forint tartalékon felül mindössze bruttó 120 milliárd forint erejéig kíván a kormány intézkedni, 2012-ben a költségvetési hiány nem kizárt, hogy meg fogja haladni nem csak a 2,5 százalékos eredeti célt, hanem még a 3 százalékos maastrichti küszöbértéket is. Ez utóbbinak oka, hogy egyrészt a kiadáscsökkentő intézkedéseknek van részleges bevételcsökkentő hatása is, másrészt vannak olyan, a 2012. évi költségvetésben meg nem jelenített kockázatok, amelyekre a tartalékok törlése után már nem marad fedezet. A középtávú költségvetési pálya alapján a konvergencia programban kitűzött célok eléréséhez még az sem elég, ha a 2012-ben szükséges kiigazítást a kormány tartós intézkedésekkel teljesíti. A 2013-ban keletkező kiigazítási többletigény 350 milliárd forint. A 2012-ben életbe lépő intézkedések közül az egyszeriek természetesen 2013-tól ismételten megoldandó problémát hagynak maguk után. Alap forgatókönyvünkben számos olyan kockázatot nem vettünk figyelembe, amelyek összege és/vagy bekövetkezési valószínűsége nehezen becsülhető. Ilyen például a különadókkal kapcsolatos jogi kockázat, az állami vállalatok eredménye, a központosított önkormányzati intézmények költséghatékony vezetése, a társasági adóbevétel csökkenése a sportcélú támogatások adókedvezménye miatt. Számottevő a valószínűsége annak, hogy a következő 2-3 évben ezek együttesen, átlagosan több mint évi 100 milliárd forinttal rontsák a költségvetési egyenleget.
Orbán Viktor a kampány előtt és azóta is folyamatosan az erős állam víziójában él. Ez a vízió kiterjed az élet szinte valamennyi területére, tehát a reálgazdaságra és az ideológiára egyaránt. Álma megvalósítása azonban folyamatosan korlátokba ütközik, a piac és az egyének saját jól felfogott érdekeinek korlátjaiba. Ha úgy tetszik, a jelen magyar valósága és érdekei állnak szemben egy szűk hatalmi kör által elképzelt régimódi, nem modern és az elmúlt 20 év Magyarországával szemben megfogalmazott világgal. Persze, az állam orientálhatja az általa választott értékrend irányába a polgárait, ám ha e törekvése nem találkozik a polgárok érdekeivel, értékrendjével, sőt azokkal szembehelyezkedik, az állami orientáció finom és demokratikus eszközeit rendszerint felváltják a kemény, egyre kevésbé demokratikus eszközök. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg a kormányzó pártkoalíció jelenlegi működésében, azzal a megszorítással, hogy az, jó előre felmérve a társadalom várható ellenállását, az antidemokratikus megoldásokat megelőző eszközként kezdte el használni, sokszor a demokratikus eszközök helyett is. A kormánynak az állami tulajdon és az államosítás iránt érzett erőteljes elköteleződését is ezzel az öngerjesztő folyamattal magyarázhatjuk. A magántőke fő célja a nyereség maximalizálása – ezt a közgazdasági evidenciát Orbán Viktor és pártja üldözendő és kiküszöbölendő társadalmi-gazdasági jelenségként láttatja, majd részben általa gerjesztett elégedetlenséget kihasználva, a vélt társadalmi igényre hivatkozva avatkozik be, sokszor durván, a gazdasági folyamatokba. A magáncégek, és főleg a multinacionális cégek azonban nem átallnak piacszerűen reagálni az eseményekre, ezért a következő lépés már egy állami eszközökből kreált és kivételezett helyzetbe hozott gazdasági szereplő lesz, esetleg egy meglévő piaci szereplő államosítása is szóba jöhet. De a piaci viszonyokat és törvényszerűségeket nem lehet tartósan felrúgni, ezért félő, elindul egy önmagát gerjesztő államosítási folyamat: a megfélemlített vezetők által irányított, a pusztán politikai és ideológiai célból létrejött állami vállalatok képtelenek lesznek a piaci szereplők valódi versenytársaként a hatékony működésre, a kudarcukat pedig majd csak egész szektorok államosításával lehet leplezni, hiszen különben a folyamat kiindulópontja, az egész ideológia kerülne veszélybe. Ezt a versenyt a piacon az állami szereplő csak állami eszközökkel, az államosítás kiterjesztésével nyerheti meg – hiába, nehéz szigetszerűen illogikusan működni. A közszolgáltatások terén már egyértelműek a törekvések: a vélt közérdekre való hivatkozással megindult a magántőke kiszorítása. Van, ahol a szerződésekbe való durva egyoldalú beavatkozással (lásd. Lázár János és Bencsik János szürreális vitája az áramdíjról), máshol ügyészséggel megtámogatott nyílt politikai támadással (víziközmű vállalatok), vagy itt a legutóbbi példa: a dohánykereskedelem állami monopólium alá vonása, mely már nem is magyarázható mással, csak intézményesített korrupcióval és nyílt klientúra építéssel. Az eredmény bizonytalan befektetői környezet, csökkenő hazai beruházások és külföldi működő tőke beáramlás leállása. Hosszú távon egyébként az államosított szolgáltatás is rosszabb lesz, hiszen a magáncégeket eddig legalább a szerződésekben foglalt minőségi mutatók kötötték, de ezek betartását ki fogja majd számon kérni az államon? A gazdasági folyamatokat ezentúl már nem a racionális szempontok fogják vezérelni, hanem a gazdasági holdudvar képességei. A kormány által csak retorikai szinten elismert piac kikényszeríti a szolgáltatási minőséget, az állammal szemben azonban senki nem védi meg a fogyasztót, sőt, a folyamatos takarékoskodás rontja a szolgáltatás minőségét, így a végül az a fogyasztónak sem lesz feltétlenül olcsóbb. Mindezt már megtapasztaltuk egyszer a szocializmusban, mert ne tévedjünk, az egyre több területre kiterjedő államosítás egyre versenyképtelenebb gazdaságot eredményez. Az idősebbek még emlékeznek, hogy a háború utáni államosítások eredményeképpen megszűnő piaci verseny és alkalmatlan, megfélemlített vezetők miatt milyen ütemben szakadt le a gazdaságunk az „imperialista” Nyugattól. De vajon el kell-e axiómaként fogadnunk azt, hogy az állami vállalatok képtelenek hatékonyan működni és a piaci folyamatokra rugalmasan reagálni? Nyilván nem, hiszen számos külföldi példa bizonyítja, hogy állami tulajdonú cégek jól megállják a helyüket piacgazdasági körülmények között is. Magyarországon a probléma gyökere a magyar politikusok gazdasági analfabetizmusa és az, hogy képtelenek rövid távú politikai érdekükön túllépni - még akkor sem hajlandók erre, ha nyilvánvaló, hogy már közép távon is kárt okoznak az országnak. Ma szinte minden napra jut egy korrupciógyanúsnak kikiáltott ügy, ám ezek többsége nem más, mint több évvel ezelőtti, az akkori körülmények között teljesen logikus és piacszerű gazdasági döntések átértékelése, politikai és ideológia okokból végrehajtott utólagos kriminalizálása. A mai vállalatvezetők is pontosan tudják, hogy a következő kormányváltás után ők is sorra kerülhetnek, ezért inkább nem döntenek, inkább kivárják a dokumentált felülről kapott utasításokat. Így nem lehet dolgozni. A piacon az ilyen lassan reagáló cég nem is tud tartósan megélni, hacsak nem az egész szektort ő uralja… Az államosítási folyamat a következő időszakban jó eséllyel ki fog terjedni a pénzügyi szektor egyes elemeire, majd a kereskedelemre is, ennek első jelei már láthatóak (állami bank igénye, baráti biztosító, baráti kereskedőlánc, a Rába megvásárlása, mobil fizetés monopolizálása, stb.). A legrémisztőbb államosítási törekvés azonban mégsem a gazdaságban, hanem az ideológiában zajlik. A gazdaság sok mindent kihever, de a társadalomban okozott károk évtizedekre meghatározóak lesznek. Az ideológiai államosítás első eleme a médiatörvény, azaz információk kvázi államosítása. Gőzerővel zajlik a gyerekeink gondolatainak államosítását előkészítő folyamat, amihez elengedhetetlen az iskolák államosítása. A cél az, hogy immáron számon kérhető módon, egységes könyvekből egységes ellenőrzési elvek mentén lehessen rákényszeríteni a kormányzó erők ideológiáját a tanulókra. Mutatóban maradhat még esetleg néhány jól idomított intézmény, amelyekkel bizonygatni lehet a világnak, lám, nálunk milyen sokszínű a demokrácia, de milyen demokrácia az, amit bizonygatni kell? De az államosítás nem állhat meg addig itt sem, amíg teljessé nem válik: a még megmaradó néhány független iskola talán arra is venné a bátorságot, hogy valamilyen ideológiailag ellenőrizetlen, netán káros tankönyvet rendel. Ezért kell az oktatási rendszer minden elemét állami irányítás alá vonni, ez történik most a tankönyvek kereskedelmével is. Ha az iskola még nem is állami, a könyvek majd azok lesznek. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb a diákok és szüleik érdekeire való hivatkozással elő lesz írva az is, hogy nem lehet pénzt kérni a tankönyvért. És ugyan ki más adhatja ingyen a könyvet, ha nem az az állami cég, amelytől azt az állam az általa meghatározott szempontok szerint megrendelte? Ellenőrzött, versenyképtelen konzervtudás – erre számíthatnak a gyerekeink. Azt hihettük, hogy a rendszerváltás az államosítás nagy vízióját az utópiák világába száműzte, de sajnos az elmúlt másfél év bebizonyította, hogy nem lehet, nem tudunk elég merészet gondolni.
A kormány a profiltisztítás jelszavát hangoztatva azt ígérte, hogy világosan elkülöníti egymástól a költségvetésben a nyugdíj-jellegű és a biztosítási alapú juttatásokat a szociális támogatásoktól, és „ezentúl csak annyi nyugdíjat fizetünk ki, amennyi befolyik a nyugdíjkasszába.” Az adminisztratív változások mögött tehát egy megváltozott filozófiájú, racionálisabb, és a jövő generációinak terheit csökkenteni képes nyugdíjrendszer kialakítása volt az ígéret. A 2012-es költségvetési tervezetből kiderül: mindebből nem lesz semmi. A nyugdíjrendszer átláthatatlanabb és a fenntartása drágább lesz, miközben hosszú távon sem látszik, hogy javulna az egyensúlyi helyzete és jobb szolgáltatást lenne képes nyújtani az ellátásban részesülőknek. Egyik zsebből a másikba 2011 végéig minden nyugdíj-jellegű kiadást a Nyugdíjbiztosítási Alap finanszírozott, ehhez a fedezetet az adózók (munkáltatók és munkavállalók) által befizetett járulékok és a más jogcímen beszedett adókból származó költségvetési támogatás biztosította. Cserébe tehát azért, hogy a költségvetés kiegészítette a Nyugdíjbiztosítási Alap hiányát, legalább egy helyen voltak az ilyen jellegű kiadások. A kormány ennek a néhány éve kialakított rendszernek az ellenreformjára készül, de azt valójában nem viszi végig.  2012-től a rokkantsági ellátások szociális jellegű kiadásainak egy része átkerül az Egészségbiztosítási Alaphoz, a korhatár alatti ellátások pedig átkerülnek az újonnan létrehozott Nemzeti Szociálpolitikai Alapba, így a Nyugdíjbiztosítási Alapnál csak a „rokkantsági, baleseti rokkantsági ellátások finanszírozása marad. Az ellátások finanszírozásában tehát jelentős technikai átrendeződés történik, azonban mindez csak annyit jelent, hogy a kormány újabb zsebeket kreál ugyanazoknak a kiadásoknak, ahelyett, hogy a másként történő kifizetéseket más formában, más jogcímeken, más arányokban beszedett adókból és járulékokból finanszírozná a költségvetés. Nem lesz olcsóbb, sőt! A munkaadóktól nyugdíjbiztosítás címén beszedett pénz megosztása az egészségbiztosítási és a nyugdíjbiztosítási rendszer között nem változik – a Nyugdíjbiztosítási Alap bevétele a 27 százalékból változatlanul 24 százalékpont, az Egészségbiztosítási Alapé pedig továbbra is 2 százalékpont. Ám mivel a társadalombiztosítási járulékot felváltja a szociális hozzájárulási adó, egy a foglalkoztatók számára szélesebb alapú, tehát nagyobb terhet jelentő fizetési kötelezettség, a munkáltatók terhei annak ellenére növekednek majd, hogy a szociális hozzájárulási adó mértéke éppúgy 27% lesz, mint amennyi a megszüntetett tébéjárulék volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a biztosítottak egészségbiztosítási járulékát is 6-ról 7 százalékra emelik (ez 73-75 Mrd forint többletet jelent az Egészségbiztosítási Alapnak) megállapítható: a tág értelemben vett egészségügyi kasszához átkerült szociális jellegű támogatásokat pluszforrásokból, tehernövelésből finanszírozza a kormány. Ha a klasszikus nyugellátást vizsgáljuk, akkor ugyan igaz, hogy jelentősen csökken az a tétel, amelyet a központi költségvetésből a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetésébe kell átkönyvelni ahhoz, hogy az Alap papíron nullszaldós legyen. De ezzel szemben ott találjuk a korhatár alatti nyugdíjellátásra (szolgálati-, korkedvezményes-, előrehozott nyugellátás) szánt 320 Mrd forintot a Nemzeti Szociálpolitikai Alapban, így a korábbi ellátások másutt, más jogcímen meghatározó részben továbbra is kifizetésre kerülnek, így igazi megtakarítás egyelőre nem igazán történik. Fenntarthatóság: növekvő kockázatok Láthattuk tehát: érdemben nem csökkennek a nyugdíjkiadások 2012-ben. Erre csak akkor lett volna esélye a kormánynak, ha az azonos szerkezetben beszedett járulékok különböző állami zsebek közötti pakolgatása helyett az új elosztási logikát új beszedési logikával párosította volna össze. Ez azon is múlik, és témánk szempontjából amúgy is különösen fontos szempont, hogy sikerül-e jövőre érdemben növelni az időskorúak foglalkoztatását. Mint erről korábban írtunk, ennek reális esélye 2012-ben sajnos minimális, így ne m lesznek kevesebben azok, akik akár nyugdíjszerűnek-, akár szociális ellátásnak tekintett költségvetési forrásokból lesznek kénytelenek megélni.  Mindezek fényében igencsak kérdéses, hogy valóban megvalósul-e a Nyugdíjbiztosítási Alap tervezett bevételi-kiadási egyensúlya? A fentieken túl a legnagyobb kockázatot a főállású vállalkozóknál, vállalkozásoknál tervezett járulékfizetési kötelezettség változás jelenti. A tervek szerint ugyanis jövőre a vállalkozások az egészségbiztosítási- és munkaerőpiaci járulékot nem a minimálbér, ill. a garantált bérminimum jelenlegi értéke, hanem azok 18 százalékkal megemelt értékének 150 százaléka alapján kötelesek fizetni. Így a főállású vállalkozások járulékterhei a jelenlegihez képest közel 80 százalékkal emelkednek! Félő, hogy a megemelkedő járulékfizetési kötelezettség alóli kibújást választják majd a vállalkozások, ennek következtében pedig ténylegesen csökken az érintett befizetők száma, s megnő a jelentősen alacsonyabb közterhet jelentő vállalkozói formák létszáma, ami a kormány szándékaival ellentétes módon csökkentheti a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételeit. Az biztos, hogy a nyugdíjrendszer és a magyarországi inaktív népesség támogatási, illetve nyugellátási rendszerének reformja úgy nem megvalósítható, ha csak egy elkülönített részt, a Nyugdíjbiztosítási Alapot akarja – sikertelenül – „kiegyensúlyozni” a kormány. 2012-ben egyelőre a kiadások nem csökkennek, a járulékterhek inkább nőnek, és új „zsebek” létrehozásával valójában csak egy bonyolultabb, átláthatatlanabb és a társadalompolitikai célokat inkább összezavaró átalakítás valósul meg,
Trianon igazságtalansága fáj. Azoknak is, akiknek a területveszteség a nemzeti öntudatuk döntő elemévé vált, és azoknak is, akik fontos, de nem kizárólagos traumaként tekintenek a békeszerződésre. Mégis, a magyar politikai közösségnek ma nincsen érvényes, felvállalható története a trianoni békeszerződésről. A szélsőséges ideológiák hol nyíltan, hol rejtetten, de a mai napig meghatározzák a különböző politikai-ideológiai szekértáborok viszonyulását a kérdéshez. Egyfelől a szélsőjobboldal a mai napig nem adta fel a békeszerződés teljes revíziójának célkitűzését, ez a hozzáállás pedig – különösen az utóbbi évtizedben – alternatív magyarázat hiányában a jobbközépre is egyre inkább hatást gyakorolt. A nagy-magyarországos matricák elszaporodása az autókon világosan mutatja, hogy felvállalható alternatív reflexió hiányában miként vette át szimbolikájában a jobbszél Trianon-magyarázatát a mérsékelt jobboldal is. Ez a narratíva ugyanakkor nem vezet sehova: a magyar történelmi hagyományokban egyébként mélyen gyökeredző sérelmi politizálás nem alkalmas arra, hogy egy emelkedő nemzet önbizalmának alapja legyen. Másfelől a magyar baloldal 1945 után meghatározó szerephez jutó, a proletár internacionalizmusból táplálkozó áramlata, a kommunista mozgalom negligálta magát a Trianon-kérdés feltevését is. De messze nem csak a kommunistákról van szó. A közép-európai régió problémái iránt nagyfokú érzékenységet mutató Bibó István 1947-ben rosszkedvűen ugyan, de mégis csak azt konstatálta, hogy Magyarország megérdemli a trianoni békét megújító párizsi békeszerződést. A magyar baloldal éleslátását elhomályosították a megelőző politikai rendszer és a második világháború szörnyűségei, mindenekelőtt a magyar állami szerveknek a Vészkorszakban tanúsított magatartása. Holott a Horthy-rendszer demokratizmusának erősen korlátozott volta, a társadalmi igazságtalanságok fennmaradása, vagy a zsidó honfitársaink legyilkolásához nyújtott segítség sem igazolhatja a határainkon kívül rekedt magyarok nemzeti önrendelkezéshez való jogának elfelejtését. Ez a gondolkodás a mai napig nagyban megnehezíti, hogy a magyar progresszió örököse, a politikai balközép érvényes és vállalható állításokat fogalmazzon meg Trianonról. Ha a huszadik század egyik legnagyobb, a magyar nemzetet ért megrázkódtatásáról továbbra sem lesz olyan, akár hangsúlyaiban különböző, de mégiscsak közös értelmezésünk, ami a közösségen belüli párbeszéd kerete lehet, akkor a reflexió és a jövő felé fordulás helyett az elhallgatás, a kölcsönös vádaskodás és a légvárak építése marad a következő nemzedékekre is. A politikai közösséget a közösen megélt és közösen értelmezett történelem tartja egyben. Egy nemzetnek akkor tud önbizalma lenni, akkor tud reménykedve a jövő felé fordulni, akkor válthat sikeres közösséggé, ha a múlt eseményeit reflektáltan, a tanulságokat levonva, a felelősséget vállalva tudja a történelmi emlékezet részévé tenni. A jelen írás arra tesz kísérletet, hogy egy ilyen értelmezési keretet vázoljon fel.
1. A Szent Istváni Magyarország egysége nem volt fenntartható
A Mohács előtti Magyarország – hasonlóan a többi korabeli európai államhoz – nem volt nemzetállam, hiszen számos nemzetiség élt az ország területén, akiket nem a nemzeti összetartozás tudata tett közösséggé. A török hódoltság kora és az azt követő népességmozgások azonban lehetetlenné tették azt, hogy az európai társadalomfejlődés jellegzetességei szerint az ország lakossága egy egységes, nemzetiségileg valamennyire homogén közösséggé váljon. A romantika kora, a nemzeti öntudatra ébredés időszaka olyan helyzetben találta a Kárpát-medence népeit, amikor ez a nemzetállammá válás már nem volt bepótolható. A reformkor nagyjai, Wesselényi báró vagy Eötvös József pontosan érzékelték, hogy a nemzeti öntudat a korszak olyan meghatározó ereje, ami még a szabadság és az egyenlőség gondolatát is felülíró, elsöprő dinamikával rendelkezik.
A kor magyar politikai elitje azonban nem vonta le mindebből a megfelelő következtetéseket. A történelmi tapasztalatokból kiindulva úgy látták, hogy időről-időre veszélybe került ugyan az ország egysége, de ezt határozott kiállással és türelemmel mindig helyre lehet állítani. Nem néztek szembe azzal a ténnyel, hogy a világ eközben határozottan megváltozott: immár nem területek megszerzéséről, elszakításáról, más király uralma alá rendeléséről van szó, hanem arról, hogy minden nemzet maga akarja intézni a saját ügyeit, vagyis önrendelkezésre és függetlenségre vágyik. A valóságérzékelésnek ez a teljes hiánya vezetett oda, hogy az egyébként briliáns gondolkodó Tisza István még 1918 őszén is azt fejtegette a háború elveszítéséről szóló, nevezetes parlamenti hozzászólásában, hogy a felvidéki szlovákság a Szent István-i Magyarország része akar maradni. Az azóta eltelt majd kilencven év európai történései is azt mutatják, hogy a soknemzetiségű államok nem tudnak fennmaradni, mivel minden nemzet, legyen az akármilyen kicsi lélekszámban, a saját államában akar élni. Így váltak függetlenné a balti államok, így esett szét nemzetállamokra Csehszlovákia vagy éppen Jugoszlávia is. Lehet, hogy az első világháború győztes befejezése elodázta volna a történelmi Magyarország felbomlását, de megakadályozni nem tudta volna. 2. A trianoni béke igazságtalansága nem a történelmi Magyarország felbomlásában, hanem a nemzetiségi elvek megsértésében áll Ha és amennyiben nem vitatjuk a történelmi Magyarországon élő nemzetiségek jogát az önrendelkezéshez, akkor és annyiban van legitim alapunk arra, hogy a trianoni békeszerződéssel összefüggésben ugyanezt az elvet a magyarság vonatkozásában is számon kérjük. Mindaddig, amíg elfogadhatónak tartjuk, hogy történelmi okokból vagy az erő jogából fakadóan magyar uralom alatt éltek akaratuk ellenére más nemzetiségek, a trianoni békének nem tudjuk értelmes bírálatát adni. Ha nem a nemzetiségi önrendelkezésből indulunk ki, akkor az elveszített világháború után az ország bármilyen megcsonkítását az erő joga alapján legitimként kellene tudomásul venni. De ugyanúgy, ahogy a szlovákok vagy a románok önrendelkezési jogát tiszteletben kell tartani, a magyarságnak is joga lett volna ahhoz, hogy a saját nemzetiségéhez tartozó többi emberrel egy államban élhessen.  Trianon nagy és fájó igazságtalansága éppen abban áll, hogy ezt a követelményt nem teljesíti: a Felvidéken, Kárpátalján, a Partiumban vagy a Délvidéken úgy húzta meg a határt a békeszerződés, hogy határmenti, nagy létszámú magyar közösségek idegen nemzetiség uralma alá kerültek. A régió történelmi sajátosságai miatt egyértelmű etnikai határvonal nem vagy nem mindenhol lett volna húzható. A Székelyföld problémáját egy korrektebb határhúzással sem lehetett volna megoldani. Ugyanakkor bizonyosan sokkal igazságosabb, és a magyar nemzet számára elfogadhatóbb lett volna a békeszerződés, ha az etnikai elv megsértésével nem kerül többmillió magyar a szomszédos államok fennhatósága alá. Tanulságos ebből a szempontból Ausztria története, amely arányaiban nagyobb területet veszített ugyan az első világháború után, de etnikai szempontból sokkal korrektebb határhúzással. Nem véletlen, hogy az ő esetükben (a Szabadságpárt időnkénti bohóckodását leszámítva) nem mérgezi a mai napig a szomszédos államokkal való viszonyt az első világháborút lezáró békeszerződés.
3. Ki a felelős ezért az igazságtalanságért?
A legkönnyebb azt mondani, hogy a magyarok ellen összeesküdött a világ: a kisantant, a nagyhatalmak, a titkos társaságok miatt esett igaztalanság a minderről semmit sem tehető magyarsággal szemben. Ez persze ugyanolyan hamis és ezért sehová nem vezető gondolat, mint a múlt század fordulójának magyar kultúrfölényének hagymázas képzete. Az etnikai határok semmibevételének közvetlen felelősei nyilván az első világháború győztes hatalmai és a szövetségeseik, akik rossz reálpolitikai számításból vagy mohóságból minél nagyobb területeket akartak elszakítani a történelmi Magyarországtól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy magyar oldalon ne lennének felelősei annak, hogy mindezt különösebb gond nélkül megtehették.
Egyrészt és döntően a kiegyezés utáni, hagyományos magyar konzervatív elitet terheli a felelősség. A valóságérzékelésük hiánya miatt nem látták be, hogy a soknemzetiségű Magyarország nem tartható fenn, és olyan nemzetiségi politikát folytattak, ami a magyarsághoz való asszimilációt ugyan érdemben nem segítette, mégis lehetőséget adott a nemzetiségek számára, hogy a magyar uralmat (jórészt alaptalanul) egy gonosz elnyomó hatalomként állítsák be. Ez megkönnyítette a győztes nagyhatalmak számára, hogy túltegyék magukat az általuk is hirdetett nemzeti önrendelkezés gyakorlati alkalmazásán. A konzervatív elitnek további felelőssége, hogy egyfelől (pillanatnyi fenntartásait félretéve) közreműködött abban, hogy az első világháborúban a vesztes oldalra került az ország, ezzel pedig előállította a békeszerződés szükségességét, másfelől pedig úgy kivéreztette az országot, hogy annak a háború végén nem maradt elég ereje (és lelkes, harcolni kész katonája) ahhoz, hogy az etnikai határokat megvédelmezhesse. 
Másrészt terheli, de lényegesen kisebb felelősség terheli a ’18-as őszirózsás forradalom után hatalomra került kormányokat is. Ugyancsak a valóságérzékelés hiányát mutatja, hogy idealista gondolkodókként minden további nélkül hittek az antant nagyhatalmai által hangoztatott szólamoknak a nemzeti önrendelkezés tiszteletben tartásáról. Tudniuk kellett volna, hogy a hatalmi politika a saját maga által meghirdetett elveken gond nélkül gázol át, ha nyers érdekei úgy kívánják. Az igazság erő nélkül a hatalmi térben sokszor mit sem ér. Éppen ezért volt nagy hiba Károlyi Mihály részéről, hogy nem próbálta meg az ország minden erejét megőrizni és bevetni azért, hogy elkerülje a nemzetiségi szempontból nem igazolható területveszteségeket. Amikor ezt a Tanácsköztársaság (érdemben egyedüliként a különböző magyar kormányok közül!) megkísérelte, már késő volt. Károlyi felelősségét csökkenti ugyan, de nem negligálja, hogy a frontokról hazaszállított, a vesztesek depressziójától sújtott katonákból aligha lehetett volna ütőképes haderőt szervezni. A legnagyobb felelősség azonban nem abban kereshető, hogy az ország elszenvedte Trianon igazságtalanságát. Egy okos és józan politika akár képes is lehetett volna arra, hogy néhány évtizeden belül (amikor még a szomszédos államok asszimilációs politikája nem ért el jelentős eredményeket) orvosolja a határhúzás hibáit. Erre azonban a Horthy-korszak konzervatív elitje két szempontból sem volt képes. Egyfelől a ’Mindent vissza!’ elv folyamatos hirdetésével változatlanul a Szent István-i Magyarország ideáját, vagyis a magyar nemzetiség más nemzetiségek feletti uralmát állította a középpontba, amivel folyamatosan diszkreditálta a revízió gondolatát a nagyhatalmaknál. Ez még akkor is hiba volt, ha lélektanilag érthető, hogy a határhúzást az egymást váltó magyar kormányok közül egyedüliként elfogadó Horthy-rezsimnek a saját lelkiismeretét nyugtatnia kellett. Másfelől pedig a kormányzó és köre belevezette az országot a második világháborúba, amivel az európai határváltoztatás gondolata (nem logikailag, de hatását tekintve) végérvényesen a kezelhetetlen erőszakkal és a tömeggyilkosságokkal kötődött össze. Mondjuk ki nyíltan: Magyarország vonatkozásában Horthy Miklós, (minden különbözősége ellenére is) Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál politikája vezetett oda, hogy az etnikai határmódosítás, ezzel pedig Trianon igazságtalanságának orvoslása Európában lehetetlenné vált. Nem kerülhető meg a '45 utáni magyar kormányok felelőssége sem, noha ez már nem a trianoni igazságtalanság orvoslásának elmulasztásában, hanem a kialakult helyzet hatásainak enyhítésében mutatkozik meg. A határváltoztatás lehetőségét a második világháború végérvényesen kizárta, ugyanakkor a szomszédos államokban élő magyarok életkörülményeinek változásában, nemzeti önazonosságuk ápolásában még érdemi mozgástér állt rendelkezésre. Az orosz érdekszféra részeként nyilván korlátozott volt a határon túli magyarokért való nyilvános kiállás lehetősége, de ettől még igenis terheli felelősség a kommunista kormányokat abban, hogy a nemzetiségek helyzetével összefüggő kérdéseket nemlétezőnek tekintette. Önmagában is hiba volt, hogy a sokszor erőszakos asszimilációt a magyar állam lényegében tétlenül nézte, de az végképp elfogadhatatlan, hogy magát a kérdésfeltevést is tabuvá tette az uralkodó elit. Ez érdemben megnehezítette, hogy bármilyen történelmi reflexió elindulhasson a trianoni békeszerződéssel kapcsolatban, ami nélkül viszont a konfliktus feloldása sem képzelhető el. 4. Mi következik Trianonból a ma élő magyarok számára? A második világháború lehetetlenné tette, hogy a régióban a határmódosítások kérdése felvethetővé váljon. Ezzel párhuzamosan a szomszédos államok (az egykori Osztrák-Magyar Monarchia hasonló törekvéseinél sokkal erőteljesebb és sikeresebb) asszimilációs politikája az etnikai viszonyokat ráadásul végérvényesen megváltoztatta. Ebben a helyzetben a trianoni békeszerződés igazságtalansága mára orvosolhatatlanná vált. A magyar politikai közösségnek együtt kell élnie azzal, hogy nem kis részben a saját rövidlátása, tévképzetei és helytelen cselekedetei miatt nincsen mód arra, hogy alapjaiban változtasson a kialakult, majd megszilárdult helyzeten. Nem könnyű egy nemzet számára, hogy beletörődjön egy ilyen igazságtalanságba, de még mindig sokkal jobb, mint ha folyamatosan a múltba fordulva saját sérelmeit ismételgetné monoton módon ahelyett, hogy a tanulságokat levonva a jövőjére koncentrálna. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene mindent megtenni az orvosolhatatlan igazságtalanság hatásainak enyhítése érdekében. Az anyaország feladata ebben a helyzetben az, hogy erejéhez mérten mindent megtegyen a határain kívül rekedt magyar kisebbségek támogatása érdekében.  Ennek legfontosabb része az európai integráció aktív támogatása. Semmi nem enyhíti jobban a szétszabdaltság érzését, mint az Európai Unió vívmányai: a személyek vagy a szolgáltatások szabad áramlása, a közös fizetőeszköz vagy a határellenőrzés megszüntetése. A legfontosabb feladat ezért, hogy Magyarország mindenben támogassa a szomszédos államok mielőbbi és minél mélyebb európai integrációját.
Másfelől a magyar államnak támogatást kell adnia a határon túli magyar közösségek számára. Ez részben anyagi, részben diplomáciai jellegű segítséget jelent. Segítséget és nem irányítást. Minden szomszédos államban működnek a magyar közösségnek választott szervezetei, amelyek legitim módon megfogalmazzák az ott élő magyarok vágyait, elképzeléseit és akaratát. Mi, az anyaországban élő magyarok nem mondhatjuk meg a kisebbségbe szorult testvéreinknek, hogy miként kellene élniük, miként kellene küzdeniük a megmaradásukért, különösen nem tehetjük meg azt, hogy egy hamis parasztromantika jegyében a romlatlan nemzeti öntudat letéteményeseiként tekintünk a határon túli magyarokra. A magyar nemzetpolitika sikerének egyetlen mércéje van: javítja-e a szomszédos államokban élő magyarok helyzetét vagy sem. Ha egy-egy magyar lépés rontja ezt a helyzetet, azt nem igazolhatja semmilyen szimbolikus indok sem. Nem kell, hogy a történelmi bűntudat érzése hassa át a magyar politikát, hiszen legalábbis összemérhetőek azok a vétkek, amiket a magyar állam és amiket a szomszéd államok a nemzetiségi politikában elkövettek. De annak sincsen semmi értelme, hogy (Meciarhoz vagy társaihoz hasonlóan) a szimbolikus kérdések felvetése által a belpolitikában elérni kívánt előnyök mozgassák a magyar nemzetpolitikát. A határon túli magyarokért való felelősség sokkal fontosabb annál, mint hogy belföldi szavazatszerzésre használjuk azt fel, nehezítve ezzel a szomszédos államokban élő magyarok helyzetét. Éppen ezért volt végtelenül nagy hiba a 2004-es kettős állampolgársági népszavazás és az arra adott baloldali válasz. Mert felelőtlenség volt a jobboldal részéről, hogy a frissen hivatalba lépett új miniszterelnökkel szembeni támadás, tehát belpolitikai érdekek miatt megváltoztatta az állampolgársággal kapcsolatos véleményét, tudva azt, hogy a politika farkastörvényei szerint erre csak egyféle választ adhat a szocialista párt. Ebbe a csapdába pedig a magyar baloldal szépen besétált, amivel (noha közjogilag akár még igaza is lehetett) a rossz történelmi reflexek árnyékában csak ráerősített arra a képre, hogy érzéketlen a nemzeti problémák iránt.
* * *
Itt az idő, hogy meghaladjuk a hamis valóságérzékelés évszázados magyar hagyományát, hogy leszámoljunk magunkban a kultúrfölény képzetével, hogy a saját magunkra nézve is elfogadjuk a nemzeti önrendelkezés minden kellemes és kellemetlen következményét. Csak ekkor tudjuk hatékonyan segíteni a szomszédos államokban élő magyarokat az önazonosságuk megőrzésében. Ez lehet a kiindulópontja egy modern, egészséges nemzettudatnak, egy határozott, de józan nemzetpolitikának.
Charles Gati, a Johns Hopkins Egyetem School of Advanced International Studies Orosz- és Eurázsiai Tanulmányok központjának óraadó professzora és kinevezett tanszékvezetője, egyben a díjnyertes Vesztett illúziók: Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom c. 2006-ban megjelent könyv szerzője. A tanulmány erdetileg a The American Interest 2012 január-februári számában olvasható, rövidített változatát magyarul a Vasárnapi Hírek közli. A kézirat leadása után jelent meg a Heti Válaszban Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet írása, melyben a sarkalatos törvényeknek a magyar demokrácia állapotára gyakorolt lehetséges hatása miatti amerikai aggodalmaknak adott hangot. A magyar belpolitika bonyodalmait sokszor maguk a magyarok sem igen képesek megérteni, hát még a külföldiek! Egy közszájon forgó, ám meglehetősen valószerűtlen anekdota szerint a II. világháború első hónapjaiban Franklin D. Roosevelt amerikai elnök megkérdezte egyik beosztottjától, hogy Magyarország, mely éppen hadat üzent az Egyesült Államoknak, királyság vagy köztársaság. „Királyság, elnök úr”, hangzott a válasz. A következő párbeszéd bontakozott ki: FDR: Hogy hívják a királyt? Beosztott: Magyarországnak nincs királya. FDR: Akkor ki irányítja a királyságot? Beosztott: Egy Horthy Miklós ellentengernagy nevű kormányzó. FDR: Ellentengernagy? Akkor Magyarországnak biztos erős haditengerészete van. Beosztott: Magyarországnak nincs haditengerészete; még tengeri kijárata sincs. FDR: A háborúkat gyakran vallási okok miatt vívják. Mi ott a fő vallás? Beosztott: Katolicizmus, elnök úr. De Horthy ellentengernagy református. FDR: Akkor ez az ellentengernagy valamilyen területi követelés miatt üzent hadat nekünk? Beosztott: Magyarországnak Romániával szemben vannak területi követelései. FDR: Ebben az esetben Magyarország Romániának is hadat üzent? Beosztott: Nem, Románia Magyarország szövetségese. FDR: Akkor tisztázzuk: Magyarország királyság, melyet egy haditengerészet nélküli ellentengernagy kormányoz, és annak a Romániának a szövetségese, mellyel szemben területi követelései vannak, viszont az Egyesült Államoknak üzent hadat, mellyel szemben nincsen ilyen jellegű elszámolnivalója. Beosztott: Így van, elnök úr. Képzeljünk el egy hasonló, bár talán nem annyira vicces párbeszédet a Fehér Házban napjainkban: BHO: Magyarország köztársaság? Beosztott: 2011. december 31-ig minden bizonnyal. Utána a neve viszont már csak „Magyarország” lesz, nem „Magyar Köztársaság”, bár az államforma köztársaság marad. BHO: És akkor nincsen semmiféle forgatókönyv a királyság visszaállítására? Beosztott: Nem. Orbán Viktor miniszterelnök a több mint ezeréves nemzet alapító atyjaként akar tetszelegni, ám nem tör királyi babérokra. Az új alkotmány, vagyis az alaptörvény viszont a régi királyság értékeire utal vissza: Isten, Szent István Szent Koronája, a kereszténység és a család. BHO: Ki ez az Orbán fickó? Beosztott: A ’90-es években liberális antikommunista volt, de nyolcfős kormányának három tagja régen az 1989 előtti MSZMP-hez tartozott. Egykor ateistának vallotta magát, most pedig kálvinista. Időnként azonban katolikus templomba jár. Politikailag keresztényként, jobboldaliként és nacionalistaként határozza meg magát. BHO: Akkor tisztázzuk: Orbán egykor liberális ateista volt, most viszont jobboldali nacionalista és gyakorló protestáns, aki időnként katolikus templomba jár. És egy olyan politikai entitást igyekszik megalapítani, mely már több mint ezer éve létezik. Beosztott: Igen, uram, így van. Azt is tudnia kell, hogy 2008-ben John McCaint támogatta. BHO: Nem túl okos politikus. Beosztott: Valójában, uram, ugyan elvesztette a 2002-es és 2006-os választásokat, 2010-ben a szavazatokat 52.7%-át szerezte meg. A magyar választójogi törvény sajátosságainak következtében ez az 52.7% kétharmados parlamenti többséget hozott. BHO: Bárcsak én lennék ilyen szerencsés. És akkor Orbán a politikai fölény helyzetéből megszólította a választók többi részét? Beosztott: Hát nem, uram. Az elmúlt kb. másfél évben, a parlamenti többség új médiatörvényt, új alaptörvényt és új egyházi törvényt fogadott el, most éppen az új választójogi törvényt fontolgatják és több száz egyéb új rendelkezéssel igyekszik bebetonozni uralmát. Még az Alkotmánybíróságot is megfosztotta az adó- és ingatlanügyekkel kapcsolatos hatáskörétől. BHO: Szóltunk már neki arról, hogy ez nem tetszik nekünk? Beosztott: Budapesti nagykövetünk, egy politikai kinevezett, továbbra is jó kapcsolatokat szeretne ápolni az ottani tisztviselőkkel, ezért egyelőre kesztyűs kézzel bánt vele. De Clinton külügyminiszter-asszony 2011 közepén jelezte neki abbéli aggodalmunkat, hogy ezeket az új törvények véget vethetnek a magyar demokrácia alapját képező fékek és egyensúlyok rendszerének. BHO: Hallgatott rá? Beosztott: Nem. Lepereg róla a kritika. Követői imádják, amikor arra esküszik, hogy megvédi a magyarokat a külföldi beavatkozástól. A legutóbbi történet, melyen éppen jól szórakozik a budapesti diplomáciai testület, a Magyarország és a csendes-óceáni Tonga szigete között mindinkább elmélyülő kapcsolatról szól. Ugyan a Tongai Királyság lakossága csak kb. 100 ezer fő, szavazattal bír az ENSZ-ben. 2011 elején, amikor V. George Tupou, Tonga királya, beugrott azért, hogy elfogadja a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, abban reménykedtek magyar vendéglátói, őfelsége lesz olyan hálás, hogy cserébe 2011 októberében támogatja Magyarország pályázatát az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem-állandó tagi helyére. Úgy alakult, hogy a „kelet-európai mandátumról” szóló szavazás utolsó, 17. fordulójában Azerbajdzsán 155, Szlovénia 13, míg Magyarország csak egyetlenegy voksot kapott. Mivel a szavazás titkos, senki sem tudja, hogy Tonga végül teljesítette-e ígéretét. Martonyi János magyar külügyminiszter tehetséges és tapasztalt diplomata módjára csak egyetlen dolgot tehetett: Elődjeit vádolta azzal, hogy „már az előkészületeket is deficittel kezdtük”. Igazság szerint Magyarország 52 voksot szerzett a szavazás első fordulójában, és sokkal jobban is teljesíthetett volna; viszont a nem-liberális, irányított magyar demokráciának – az ország NATO- és Európai Uniós tagsága ellenére – nagyon kevés hű támogatója maradt. Ennek ellenére a nyílt külföldi kritika is meglehetősen ritka. Tavaly ősszel Maria Fekter osztrák pénzügyminiszter ugyan felszólalt a külföldi bankok (köztük számos vezető osztrák pénzintézet) ellen bevezetett magyar adókkal szemben, nem ítélte el a magyar demokráciát. Angela Merkel német kancellár szóvivőjeként Werner Hoyer német külügyi államminiszter a tavalyi év elején kritizálta Orbán médiatörvényét, de az összes európai konzervatív párt azóta úgy döntött, az EU-n belül nem dorgálja meg közvetlenül Magyarországot. Fatalista módon arra következtettek, hogy Orbán úgyis figyelmen kívül hagyná mondanivalójukat; így hát jobb nem próbálkozni, mint látványosan elbukni. Ezzel szemben az európai sajtó terjedelmesen és kritikus hangvétellel követte nyomon a magyarországi fejleményeket. A The Economist, a Financial Times, valamint a Der Spiegel vezetésével a sajtó alaposan feltárta Magyarország visszaesését a ’90-es évek demokratikus rendszerváltó csapatának zászlóvivőjétől a térség lemaradt országáig. A Gazeta Wyborcza vezető lengyel napilap címlapjain közölt vezércikkekben az utánozhatatlan Adam Michnik Orbánt Viktort (aki történetesen a ’80-as években egykor barátja és antikommunista lelki társa volt) dacosnak, eltökéltnek és mindenek felett veszélyesnek ábrázolta – és nem csak a magyar, hanem az egész közép-európai demokrácia elleni fenyegetésnek titulálta. A kritika-áradatra a hivatalos magyar válasz az volt, hogy a külföldi sajtó nem érti meg kellőképpen a magyar történelem traumáit, hogy olyan információkra hagyatkoztak, melyeket baloldali liberálisok és szocialisták Budapesten terjesztenek (valamint hogy egyes kritikusok kommunisták vagy egykor azok voltak), ill. – mindközül a legabszurdabb – hogy a külföldiek egyszerűen csak utálják Magyarországot és a magyarokat. Egy tavaly októberi bécsi vitában, mely nagy nyilvánosságot kapott, a kormány egy neves támogatójával találtam szemben magam. Miután nemtetszésemet fejeztem ki a jelenlegi magyar kormánnyal szemben, a kormánypárti, de egyébként szélsőjobboldali Magyar Hírlap egyik szemtelen fiatal újságírója egy mikrofont nyomott az arcomba és megkérdezte, miért utalom a magyarokat. Azt kellett volna felelnem, hogy a tükörbe nézve megkapná a választ, de ehelyett visszafogottan azt javasoltam, hogy olvassa el néhány könyvemet és cikkemet. Ez a félénk válasz csak még jobban feltüzelte: másnap megjelent cikkében olvasói számára ismert kódolt kifejezésekkel utalt arra, hogy a külföldiek, különösképpen a zsidók, „magyar-ellenesek”. A lap online kiadásában az olvasók már burkolt utalásoktól mentesen fejezték ki érzéseiket velem kapcsolatban. Ezt később obszcén, gyűlölettel átitatott levelekkövették egyetemi postafiókomban. Mindez nem zavarna, ha a kormány elhatárolta volna magát a szélsőjobboldal képviselőitől. De míg az Orbán-kormány elzárkózik az idegengyűlölő, roma-ellenes és antiszemita Jobbiktól, sokszor kacsingat ki a Jobbik támogatói felé. Hiszen szavazataik, érthető módon, még hasznosnak bizonyulhatnak 2014-ben. Itt szögezzük le: szó sincs arról, hogy utálnám a magyarokat. Magyarországon nőttem fel és továbbra is foglalkoztat, mi történik ott. Ugyan 55 éve elhagytam az országot és új életet kezdtem Amerikában, szeretem a magyar zenét és ételeket, és egy Budapesten élő magyart tartok legjobb barátomnak. Követem a vízilabdát és a magyar nemzeti válogatottnak szurkolok. De Magyarország új, jobboldali többségének szemében ellenségnek számítok, nem csak bírálónak vagy holmi ellenfélnek. Úgy gondolják, hogy ha nem velünk vagy, akkor ellenünk vagy, és én nem vagyok velük részben azért, mert – mind a négy magyar parlamenti párthoz kisebb-nagyobb mértékben hasonlóan – olyasmit támogatnak, melyben én nem hiszek: a szocialista közgazdaságot. - A szélsőjobboldali Jobbik, mely a szavazók kb. 10%-ának támogatását élvezi, buzgó nacionalista, rasszista és szocialista. Röviden szólva megtestesíti mindazt, melyet a II. világháború előtt fasisztának neveztek. A Jobbik, mely mindennél fontosabbnak tartja a szuverenitást, még azt is el szeretné érni, hogy Magyarország kilépjen a „neoliberális” Európai Unióból.
- Fidesz, a kormánypárt, melynek támogatottsága kb. 30%-ra csökkent, ellentmondásos gazdaságpolitikát folytat, de többnyire a külföldi tőke ellen füstölög és akadályozza az egyébként fenntarthatatlan magyar jóléti állam reformját. Állami kézbe vette a magánnyugdíj-pénztári vagyont és egy „erős”, központosított kormány mellett szólal fel.
- A centrumhoz közelebb áll az LMP, egy kis zöldpárt, mely kb. 5%-ot ér el a szavazásokon. Még senki sem jött rá, a környezetvédelmen kívül mit is képvisel ez a párt. Fontosabb számára a flora, mint a fauna, még az emberinél is.
- Végezetül ott van a Szocialista Párt, közel 20%-nyi társadalmi támogatottsággal. Bár az amerikaiak számára nehéz ezt megérteni, de a párt neve és „átlagemberi” retorikája ellenére ez a párt 1989 óta minden jobboldali ellenfelénél határozottabban kiállt a szabadpiac mellett.
Ami Magyarországon tehát hiányzik, az egy nyugati típusú, piacpárti politikai párt, legyen az liberális vagy konzervatív. Egy, a közelmúltban készült véleménykutatás jól tükrözi az ország szocialista gondolkodásmódját és az atyáskodó jóléti állam iránti örök nosztalgiát: a magyarok 57%-a látja úgy, hogy 1989 előtt, Kádár János kommunista rendszere alatt jobban élt. Igazság szerint volt, aki valóban jobban élt, de a többségről ez nem mondható el. Mindazonáltal a többség visszavágyik a Kádár-féle „gulyáskommunizmus” korszakába. Szerintem amit valójában szeretnének az nem más, mint visszatérni egy olyan korba, amikor Magyarországot irigyelték szomszédjai, amikor szabadabb volt és gazdaságilag virágzott (a hiteleknek és a szovjet támogatásnak köszönhetően) mint a többi kommunista ország. Akkori szóhasználattal élve Magyarországot tekintették kihuzni az ismétlést:– korabeli szóhasználattal élve – a szovjet tábor legvidámabb barakkjának. Ilyen körülmények között a szabadpiaci reformok, köztük a megszorító intézkedések, bevezetése komoly dilemma elé állít. Ha bármilyen magyar kormány bejelentené, hogy mondjuk öt év alatt mindössze 25%-kal csökkentenék az egészségügy, a felsőoktatás és a nyugdíjrendszer támogatottságát, minden bizonnyal tüntetésekre és a következő választások után kormányváltásra kerülne sor. Ugyanakkor ha a kormány továbbra is ezen a szinten tarja a közkiadásokat, az állami költségvetés összeomlana és a kormány is elbukna. Ilyen helyzetben lehetetlen fenntartható strukturális reformokat véghezvinni. Számos magyar politikus tisztában van azzal, mit kellene tenni; azt viszont nem tudják, hogyan lehetne újra megnyerni a választásokat ilyen intézkedések bevezetése után. Mint ahogy az sokszor előfordul Magyarországon, a problémát tovább súlyosbítja mind a történelem, mind a közelmúlt. 2008-ban Orbán rákényszerítette egyik elődjét, Gyurcsány Ferencet, hogy népszavazást tartsanak arról, hogy az állami egyetemeken szedhessenek-e tandíjat (a tervezett összeg csupán névleges lett volna), és hogy a háziorvosoknál és a kórházakban bevezetésre kerüljön-e egy jelképes vizitdíj a szolgáltatásaikért. Mindegyik kérdésben a nép követte Orbán útmutatásait, és leszavazták a szükséges szerkezeti reformokat. Ez az oka annak, hogy kétharmados parlamenti többsége ellenére a kormány most nem hajthat végre pálfordulást, így nem kérheti a diákokat, hogy részben fedezzék felsőfokú tanulmányaik költségeit, ill. nem bírhatja rá arra a nyugdíjasokat, hogy egy kisebb összeggel járuljanak hozzá a háziorvosi és az kórházi látogatások díjaihoz. Így hát ennek tudható be az is, hogy rövidtávú megoldásként a kormány ehelyett új adókkal sújtja a többnyire külföldi tulajdonban lévő bankokat, az energetikai szektort, valamint az áruházláncokat. Továbbá nem csupán államosította a magánnyugdíj-pénztári vagyont, hanem megígérte, hogy utólagosan eltörli a korkedvezményes nyugdíjat olyan állami alkalmazottakesetében, mint a rendőrök vagy a tűzoltók. Legutóbb a kormány kedvezményes árfolyamokat szabott meg a svájci frank alapú hitelek törlesztéséhez, mellyel kb. 30%-kal a piaci ár alatt kerülnek visszafizetésre az összegek; a veszteségekért pedig a (külföldi) bankok kénytelenek felelősséget viselni. Az összes ilyen nem-ortodox gazdasági intézkedés ki nem mondott célja a politikailag népszerűtlen strukturális reformok elkerülése. A következménye viszont az, hogy nagyon magas a kockázata a magyar gazdaság összeomlásának. A tavalyi év vége felé a Bloomberg Magyarországot a 8. helyre sorolta a világ „legkockázatosabb” országai között, Görögországon kívül az egyetlen Európai Uniós tagország a csőd szélén. A 2011 augusztusa és októbere közti három hónapos időszakban a forint volt Európa leggyengébb valutája. A magyar kötvények nem találtak gazdára október végén. Egyértelmű, hogy a magyar kormánynak a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) kellene fordulnia segítségért, de ez nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. 2010 közepén Orbán megsértette azt az IMF-delegációt, amely éppen Magyarország magas kiadású jóléti államát kívánta kissé lezsugorítani. Orbán hazaküldte a delegációt. A kérdés immár az, hogy a miniszterelnök, aki számtalanszor hangoztatta, hogy megvédi Magyarország szuverenitását az IMF-fel szemben, félre tudja-e tenni tekintélyes büszkeségét és elfogadja-e az IMF feltételeit a hitelfelvételhez. Az IMF-fel való békekötés első lépéseként Orbánnak menesztenie kellene Matolcsy György nemzetgazdasági minisztert, aki rengeteg komolytalan gazdasági ötletről győzte meg Orbánt. Másrészt hosszútávú, fájdalmas strukturális reformokat kellene bevezetnie a Nemzetközi Valutaalap égisze alatt. Harmadrészt pedig helyre szükséges állítania Magyarország főbb kereskedelmi partnereinek, különösen Németország és Ausztria, bizalmát abban, hogy a kormány képes a valós körülményeknek megfelelően viszonyulni a külvilághoz és nem aszerint, amilyennek a külvilágot látni szeretné. Ehelyett Orbán 2011 november végén bejelentette, hogy mégiscsak az IMF-hez fordul, de egyfajta biztosítási megállapodást igyekszik kötni (mint pl. a rugalmas hitelkeret vagy az elővigyázatossági hitelkeret), és nem valamilyen azonnali vagy készenléti hitel-megállapodásról lenne szó. További kikötése volt, hogy Magyarország semmilyen feltételeket nem fogad el. „Senki sem korlátozhatja Magyarország gazdasági önállóságát,” mondta. Úgy tűnt, hazai közönségét igyekezett meggyőzni arról, hogy ajándék lónak mégiscsak meg lehet nézni a fogát. Azonban ha Orbán tényleg komolyan gondolja az IMF-fel való kapcsolat megújítását, mosoly-offenzívába kellene kezdenie külföldön és belföldön egyaránt. Belföldön a magyar társadalom erősen megosztott, nem csak a kormány és az ellenzék között, hanem kétfajta gondolkodásmód között is: az alkalmazkodó mentalitás és az ellenszegülés közhangulata között. Egyfelől a közszférában dolgozók félnek állásuk elvesztésétől és ennek jegyében politikailag korrekt módon viselkednek, vagyis sosem kritizálják Orbán miniszterelnököt vagy intézkedéseit. Az alkalmazkodó mentalitás a magánszektorra is kiterjed. A Hotel Buda Mercure-ban, ahol nemrég megszálltam, csak két kormánypárti, jobboldali napilapot kínáltak a reggelinél, a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot. Amikor ennek a francia tulajdonban lévő, de egyébként magyarok által menedzselt hotelnek a recepciósánál rákérdeztem a Népszabadságra (mely ugyan a túlélésért küzd, mégis továbbra is a leginformatívabb napilap), ártatlanul ezt válaszolta: „Régen tartottuk, de most már nem. Talán egyszer újra lesz, valamikor.” Vagyis ha a jelenlegi kormány kikerül a hatalomból, megrendeli a Népszabadságot. Mostanában viszont inkább a kormány, mintsem a vendégek kegyeit keresi. (Később megtudtam, hogy az összes kormányhivatalban is csak erre a két lapra fizetnek elő; az összes kormányzati megrendelésben résztvevő magánvállalat is hasonlóan jár el.) Másfelől azonban egyre mélyebb a csalódás Orbánnal kapcsolatban. Egyes támogatóit elidegenítette és kritikusainak egy részét ellenséggé tette. Több száz újságíró és szerkesztő vesztette el állását a közrádiónál és a köztévénél, ahol ma már a politikai lojalitás a felvétel elsődleges feltétele. Ugyanez igaz az összes minisztériumra és kormányhivatalra, köztük a Külügyminisztériumra is, ahol még a nagyköveti szint alatt is jelentős mértékű személycsere következett be. Egyelőre az alkalmazkodó légkör elterjedtebb, mint a csalódásé vagy az ellenszegülésé. Orbán továbbra is tekintélyes, ha már nem is olyannyira impozáns politikai támogatottságot tudhat maga mellett. Ennek egyik oka az, hogy a legtöbb ember, és a külföldi kormányok túlnyomó többsége is, elhiszi az állandóan szajkózott propagandát, miszerint Orbán pártja kétharmados többséget szerzett a 2010-es választásokon. Ez ilyen formában azonban nem igaz. Még ha figyelmen kívül is hagyjuk azt a több millió szavazóképes embert, aki nem vett részt a választásokon, a szavazók 52.7%-a ugyanúgy az előző évek szocialista-liberális koalíciói ellen szavaztak, mint a Fidesz ködösen megfogalmazott politikai programja mellett. A kétharmados győzelem eme félrevezető „tényét” használták az összes olyan radikális törvény és szabályozás bevezetésének igazolására, melyet Orbán és parlamenti többsége 2010 közepe óta érvénybe léptetett – annak ellenére, hogy a kampány alatt a Fidesz egy szót se szólt az új alkotmányról, médiatörvényről, választójogi vagy egyházi törvényről. Az ilyen jellegű radikális politikai változtatások lajstroma valóban döbbenetes. Az országgyűlés törvényt fogadott el a határon túli (Romániában, Szlovákiában, Szerbiában vagy máshol) élő magyarok szavazati jogáról – vagyis mostantól úgy képviseltethetik magukat politikailag, hogy közben nem szükséges adózniuk. A nagy sietségben megfogalmazott új alaptörvény a magyar történelem nem létező aranykorára utal vissza, és arra kötelezi az állampolgárokat, hogy holmi fennkölt, de teljességgel kikényszeríthetetlen erkölcsi elvárások (pl. hogy a gyermekek felelősséggel tartoznak szüleikért) és homályosan definiált keresztény értékek szerint viselkedjenek. Az igazságszolgáltatás terén a parlament megnyirbálta az Alkotmánybíróság jogkörét, viszont számos olyan tanácsot és bizottságot hozott létre – élükön akár 9 évig hivatalban lévő káderekkel – melyek akár felül is bírálhatják a parlamentet, ha a Fidesz valaha elveszti hatalmas fölényét. Az előterjesztett választójogi törvény, mely bölcsen csökkenti az országgyűlés létszámát, számtalan akadályt állít bármely olyan, a Fidesz ellen szövetkező vagy az ellen hitelesen fellépő erő útjába. Egy másik törvény az állam által elismert felekezetek számát 13-ra csökkenti (Miért pont 13, kérdik? Miért nem?). Az új törvények mellett új gyakorlatok kerültek bevezetésre. Egy korábbi tisztviselő reggel hatkor történő letartóztatása, akit aztán bilincsre verve hurcoltak be a rendőrkapitányságra (miközben ennek „üzenetét” videokamerák örökítették meg a nézők számára), jól példázza, milyen kevéssé korlát közé van szorítva a politikailag motivált ügyészek tevékenysége. A jelenlegi próbálkozások három korábbi miniszterelnök rossz gazdálkodás miatti büntetőjogi felelősségre vonásáért (mivel kettejük hivatali ideje alatt szárnyalt az államadósság) nem csupán bosszúvágyat tükröznek; egy olyan végtelen ördögi kört indíthatnak el, melyben a hatalmon lévők mindig megbüntetik az előző ciklus kormánytisztviselőit sikertelen intézkedéseikért. (Kellemetlen módon Magyarország államadóssága valójában Orbán első miniszterelnökségének utolsó két évében kezdett növekedni.) Egyes új szabályozások, korlátozások egyaránt komolyan és nevetségesek. Az új médiatörvény egyik pontja megszabja, hogy a rádióadók kötelesek bizonyos mennyiségű magyar zenét játszani, viszont nincs tisztázva, hogy mi számít magyar zenének. Ugyan Franz Liszt (a magyarok számára Liszt Ferenc) szinte teljes életét Magyarországon kívül töltötte, annak számít; a gyönyörű Magyar rapszódiákat éjjel-nappal hallani lehet. Johannes Brahms azonban nem sorolható ide, ugyanis a Magyar táncok feltételezhetően nem elég magyarok. Joseph Haydn elég magyar, legalábbis ha azokra a darabokra gondolunk, melyek az Esterházy-kastélyban írt Magyarországon. Sokkal inkább baljós fejlemény, hogy az új médiatanács valószínűleg nem újítja meg a nagyon is önálló Klubrádió engedélyét, arra hivatkozva, hogy az nem játszik elegendő mennyiségű magyar zenét; pedig ez az ország egyetlen olyan beszélgetős műsorokat sugárzó rádióadója, mely nyíltan kritizálja a kormányt. A jelenlegi magyar belpolitikai helyzetet jól összefoglalják azok a gondolatok, melyeket Vaclav Havel 2009-ben Oroszországgal kapcsolatban fejtett ki. Szavai ugyanúgy érvényesek arra a nem-liberális, irányított demokráciára is, amellyé Magyarország vált: Úgy tűnik, minden a demokrácia szabályai szerint működik. Vannak parlamentek, vannak választások, és vannak politikai pártok. De ugyanakkor nagyon aggasztó és természetellenesen közeli kapcsolatok fűzik össze a választott tisztviselőket, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget és a titkosszolgálatokat. Ez a megfigyelés jutott eszembe, amikor egy barátom jött elköszönni mielőtt kijelentkeztem volna a Hotel Buda Mercure-ból. Megdöbbenésemre kivette az akkumulátort a mobiltelefonjából. Azt mondta, így „ők” – a hatóságok – talán nem tudják, hogy hol van, és hogy mit mond. Három egyéb alkalommal barátaim másra terelték a szót a telefonon, amikor valamilyen politikai kérdést szerettem volna megbeszélni velük: „Nem telefontéma”, mondták. Emlékszem erre a kifejezésre a ’80-es évekből. Több mint két évtizeddel a kommunizmus itteni bukása után a félelem – nem átható, nem alattomos, nem mindenütt jelenlévő módon, de mégiscsak a félelem maga – visszatért. Az Egyesült Államokban, ahol a sajtó csak ritkán számolt be vagy fűzött megjegyzést Magyarország visszaeséséhez, nehéz az embereknek ilyen rossz híreket felfogniuk. Először is, más térségek eseményei által elfoglalva, kevés figyelmet fordítanak Közép- vagy Kelet-Európára. Másrészt az amerikai világnézet csak bizonyos átmeneti visszaeséseket képes elismerni a demokratikus világ felé vezető úton, így az amerikaiak számára nem könnyű megérteni az egykor oly nagy reményekkel kecsegtető magyar demokratikus kísérlet ily súlyos mértékű erózióját. (Csak a Freedom House, évente kiadott rangsoraiban, hívta fel a figyelmet az utóbbi évek aggasztó trendjeire. 2011-es összefoglalójának címe – “A demokrácia autokratikus kihívója” – mindent elárul.) Harmadrészt, az amerikai politikusok és diplomaták gyakran elnézik az aggasztó belpolitikai fejleményeket azon közép- és kelet-európai országokban, amelyek katonákat küldenek Irakba vagy Afganisztánba. Végül pedig általánosan elfogadott nézet, hogy az Egyesült Államok már minden tőle telhetőt megtett a régió nyugati-típusú fejlődéséért. Nem jött el már annak az ideje, hogy a helyiek maguk küzdjenek saját szabadpiaci demokráciáikért? Ezekben a kérdésekben gyökereznek a Washington által 2011-ben Budapest felé küldött ellentmondásos jelzések. Kezdjük azzal, hogy az amerikai Külügyminisztérium az év elején szerény, de egyértelmű üzenetet közvetített Orbán akkor hatályba léptetett médiatörvényéről. Washington a fékek és egyensúlyok hiányát is kritizálta az újonnan elfogadott alaptörvényben. 2011 júniusában Hillary Clinton amerikai külügyminiszter-asszony udvariasan de határozottan így szólt Budapesten: „Magyarország barátaiként kifejeztük aggodalmunkat. Különösképpen felszólaltunk az igazságszolgáltatás függetlensége, a szabad sajtó és a kormányzati átláthatóság mellett.” Augusztus közepe óta egyre nehezebbé vált megérteni, mit is tesz Washington. Annak a hagyományos dilemmának a jegyében, hogy miként fejezzük ki nemtetszésünket egy szövetséges irányába, a tisztviselők által zárt ajtók mögött elmondottak jelentősen különböznek a nyilvánosan elhangzottaktól. Zárt ajtók mögött az amerikai politikai legfőbb lépése egy Washingtonban megfogalmazott augusztusi demars volt, melyet a budapesti amerikai nagykövetasszony, Eleni Tsakopoulos Kounalakis volt hivatott Orbán miniszterelnöknek eljuttatni. A tiltakozó jegyzék összefoglalta az Egyesült Államok panaszait a magyar demokrácia minőségét illetően. Október végén amerikai külügyi tisztviselők megvizsgálták a közös fellépés lehetőségét közel tíz EU-taggal karöltve, hogy kiderüljön, mit tehetnek együtt azért, hogy a magyarok fogékonyabbak legyenek. Egy be nem jelentett találkozón, melyet Marie Yovanovitch, az amerikai Külügyminisztérium vezető közép-európai szakértője kezdeményezett, egyetértés alakult ki arról, hogy Magyarország visszaesett, viszont nem született döntés arról, mit kellene tenniük a nyugati országoknak. Még szomorúbb, hogy egyetlen európai nagykövet sem fogadta el a meghívót a nyugati lehetőségek megbeszélésére, és Németország egyáltalán nem képviseltette magát. Ennek az eredménytelen találkozónak a híre (egy vagy akár több európai résztvevőn keresztül) elkerülhetetlenül eljutott a magyar tisztviselők fülébe is, és felháborodtak az ellenük irányuló összefogáson. Németh Zsolt külügyi államtitkár az elkövetkező héten Washingtonban személyesen tiltakozott az Egyesült Államok kezdeményezése ellen. Egy héttel Németh Zsolt látogatása előtt egy másik magasrangú külügyi tisztviselőnek, Prőhle Gergelynek volt magán-találkozója az amerikai State Departmentben. Ahogy erről egy magyar hetilap is beszámolt, arra kereste a választ, mit lehetne tenni a kapcsolatok javításának érdekében. (Tamási Paula, „Mégis volt tiltakozó jegyzék az Orbán-Kounalakis találkozón”, Magyar Narancs, 2011. november 10.) Azok a tisztviselők, akikkel találkozott – köztük Thomas O. Melia, az amerikai Külügyminisztérium emberi jogi és demokrácia szakértője – megszorongatták az új médiatörvény, az akkor még megfontolás alatt álló választójogi törvény, ill. különösen az új egyházi törvény miatt. Melia nyersen kifejtette, hogy kezd fogyni Washington türelme Orbánnal szemben, és hogy Washington készen állt „megduplázni erőfeszítéseit”. Prőhle egy amerikai tisztviselőt idézett, aki szerint „ha a magyar kormány nem méri fel a demars súlyát, készek vagyunk haladék nélkül megismételni azt”. A diplomácia nyelvén ez meglehetősen őszinte találkozó volt. Azonban nyilvános megjegyzéseikben az amerikai tisztviselők teljesen más képet festenek a magyar politikáról. Október 14-én Yovanovitch helyettes-államtitkár egy a Center for Strategic and International Studies által rendezett konferencián szólalt fel. Hivatalosan bemutatóját követően a moderátor egy célzott kérdést tett fel a magyar demokrácia minőségére vonatkozóan. Válasza szerint az Egyesült Államoknak és Magyarországnak „közös érdekeik és közös értékeik” vannak és Magyarországot „virágzó demokráciának” nevezte. Négy nappal később, október 18-án, Orbán miniszterelnök megoldotta „program-szervezési nehézségeit” és 90-perces audienciára fogadta Kounalakis nagykövetasszonyt (hogy az végre, 7 hetes késéssel átadhassa a tiltakozó jegyzéket). Találkozójuk után a miniszterelnök szóvivője letagadta a tiltakozó jegyzék létezését és maga a nagykövetasszony sem kívánt megjegyzést fűzni az ügyhöz. A nagykövetség azonnal feltett egy közleményt a honlapjára, amely szintén nem szólt a tiltakozó jegyzékről. Ehelyett egy „nagyon barátságos és eredményes” találkozóról számolt be, melynek során a nagykövetasszony megköszönte Orbánnak Magyarország „rendkívüli szolgálatát” Líbiában és megértését fejezte ki „azokkal a kihívásokkal kapcsolatban, melyekkel a magyar kormány a gazdaság újraszervezésekor küzd”. A nyilatkozat végül kitért arra, hogy a nagykövetasszony és a miniszterelnök megtárgyalták a magyar politika fejleményeit, köztük bizonyos „ügyeket”, melyeket „barátként vetettek fel annak tudatában, hogy Magyarország demokrácia, melynek választott kormánya ritka kétharmados [sic] felhatalmazást kapott a magyar néptől… Kapcsolatunk közös értékeken, közös érdekeken és kölcsönös tiszteleten alapul.” Elgondolkodtató, hogy az ilyen fajta szellemi táplálék hogyan tarthatott 90 percig. Mindazonáltal csodák csodájára, három héttel a találkozó után, és csak néhány órával azután, hogy a korábbiakban említett magyar hetilap felfedte a demars létét, a nagykövetasszony végre beismerte, „szóban tiltakozott” a miniszterelnöknél. Érdemes belegondolni: nem lett volna értelmesebb, ha végig a valósággal összhangban kezelik Orbánt, figyelembe véve hogy az évek alatt következetesen semmibe vette az Egyesült Államokat? Hogy csak egy példát említsünk, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon a Fehér Ház tiltakozó feljegyzésére. Az Egyesült Államok természetesen nem kényszerítheti Magyarországot arra, hogy ismételten nyugati típusú demokráciává váljon. Az Egyesült Államok azonban eredményesebb lenne, ha Washington és a budapesti amerikai követség üzenetei egybecsengnének, ill. ha a magánbeszélgetéseken kifejtett aggodalmak és a képmutató nyilvános állításaink közti szakadék megszűnne, vagy legalább valamelyest záródna. Jelenlegi helyzetben azt a benyomást keltjük Amerika igaz magyarországi barátaiban, hogy diplomáciánk zavarodott – és hogy a híres kemény amerikai tartásunk mintha elveszett volna.
 Múlt heti bejegyzésemben már utaltam arra, hogy az utóbbi hetekben, napokban annyira felgyorsultak már az események és a válságkezeléssel kapcsolatos intézkedéseknek olyan mélyrehatónak és sebességűnek kell lenniük, hogy a december 8-9-i EU-csúcs sorsdöntő lehet az eurózóna és az egész EU számára is. Az EU-csúcs előkészítését szolgálta a hétfői Merkel-Sarkozy találkozó is, amelyen a két vezető egyetértett abban, hogy márciusi hatállyal módosítani kell az Európai Unió alapszerződését. Eszerint automatikus szankciók lépnének életbe azokkal a tagállamokkal szemben, amelyek túllépik a költségvetési hiány limitjét. Meglepetésre az Európai Stabilitási Mechanizmus elindítását – az euró zóna állandóan rendelkezésre álló kisegítő alapját – 2013-ról 2012-re hoznák előre, ám az euró-kötvényeket, mint a válságkezelés eszközét, továbbra is elvetik. A piac továbbra is bizalmatlan és legnagyobb meglepetésre a Standard&Poors még hétfőn leminősítési vizsgálat alá vont 15 eurózóna tagállamot. Ez egyértelmű jelzésnek és nyomásgyakorlásnak is vehető a piac részéről, melynek célja, hogy a csütörtök-pénteki csúcson érdemi előrelépés történjen az eurózóna válságkezelésében és végre a napi tűzoltó megoldásokkal szemben, átfogó, strukturális átalakításokról szülessenek döntések. Kedden aztán a S&P tovább „emelte a tétet: az euróövezet pénzügyi stabilitását szolgáló mentőrendszer (EFSF) lehetséges legjobb, „AAA” hosszút távú osztályzatát is negatív kihatású - vagyis viszonylag rövid időn belüli leminősítés valószínűségére utaló - felülvizsgálat alá vette a hitelminősítő intézet. Az S&P azt is közölte, hogy ha az EFSF-re garanciákat nyújtó, „AAA” osztályzatú eurótagállamok közül „egynek vagy többnek” a besorolását rontaná, akkor a stabilitási mechanizmus osztályzatát a jelenlegi „AAA”-ról legalacsonyabbra visszasorolt valutauniós tagország új minősítésének szintjére csökkentené. Timothy Geithner, amerikai pénzügyminiszter optimistán nyilatkozott a német-francia terveket illetően miután hétfőn találkozott német kollégájával. Kijelentette azt is, hogy az USA támogatja az IMF esetleges további szerepvállalását a válság kezelésében is. A hétfői Merkel-Sarkozy találkozó kapcsán José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke a Die Welt-nek adott interjújában elvetette a korábban általa is javasolt euró-kötvényeket. A német álláspontot teljesen magáévá téve, elmondta, hogy ehhez előbb egy sokkal magasabb szintű integrációra és fegyelemre van szükség az euró-zónában, amit egyenlőre még nem értünk el. S&P európai szuverén adósminősítésért felelős igazgatója szerint a cégnek, mint hitelminősítőnek fel kell mérni a kockázatokat, és közölni kell a befektetőkkel. Moritz Krämer szerint, aki azt a jelentést is írta, szükséges volt a figyelmeztetés, még az EU-s csúcs előtt, mert az eurózóna vezetőinek tisztában kell lenniük azzal, hogy komoly következményei vannak, ha tovább húzzák a megállapodást. Ennek kapcsán a korábbi csúcstalálkozók kudarcaira is emlékeztetett az S&P szakembere.  Angela Merkel és Nicolas Sarkozy közös nyilatkozatban erősítették meg még hétfő este a S&P leminősítésének belengetése után az aznapi találkozójukon megállapodott uniós szintű költségvetési együttműködés szorosabbá tételére. Bár kritikai észrevételük biztosan lett volna, azonban más, tőlük keletebbre élő politikusokkal szemben semmiféle összeesküvés elmélettel nem dobálóztak. Nyilatkozatuk szerint tudomásul vették a S&P bejelentését, de ez sem tántorítja el őket az együttműködés szorosabbá tételétől. Az S&P-t kritizáló hangok azonban érezhetően felerősödtek, főleg azokban az országokban, ahol a három A besorolás került veszélybe. Jean-Claude Juncker, luxemburgi miniszterelnök a Deutschlandfunk rádiónak adott nyilatkozatában teljes mértékben túlzottnak és megalapozatlannak vélte az S&P lépését. Teljesen méltánytalan – mondta, hogy pont akkor jött ez a negatív vélemény, amikor euróövezeti országok komoly erőfeszítéseket tesznek a hiányok csökkentésére és Európa elsőszámú vezetői pedig sorsdöntő tanácskozásra készülnek a héten. Hans Michelbach, kormánypárti CSU parlamenti képviselője szerint az S&P egy olyan önkényes döntést hozott, amelynek semmi köze a valósághoz. Véleménye szerint a hitelminősítő bejelentésének az a célja, hogy feszültséget idézzen elő az EU csúcsértekezlet előtt. Michaelbach ezért keményebb bánásmódot követelt „a hitelminősítő ügynökségek ellenőrízetlen játéka ellen. ” A francia jegybank elnöke, Christian Noyer a hitelminősítők 2008-as válságban játszott szerepére tett utalást. Figyelmeztetett arra, hogy jó lenne elkerülni, hogy még egy válság kialakulásában játszanak főszerepet ezek az intézetek. Véleménye szerint a S&P módszertana egyre inkább politikai mintsem gazdasági színezetet ölt. Érdekes nyilatkozatot tett Wolfgang Shäuble német pénzügyminiszter kedden Bécsben egy, az euró jövőjével foglalkozó pódiumbeszélgetésen, a leminősítés meglebegtetésével kapcsolatban. Véleménye szerint nem lehet a pénzügyi piacok bizalmát egyik napról a másikra visszanyerni, „még ha a lehető legjobb döntés születik is” az állam- és kormányfők csúcstalálkozóján. A cél elérése érdekében, azaz az átfogó reformok megszavazása céljából a legjobb intés volt az euróövezet országainak a Standard & Poors hitelminősítő figyelmeztetése a csúcstalálkozó előtt.  A német lapok részletesen foglalkoznak a témával. Érezhetően nagyon fáj ez a németeknek, akik meg vannak győződve arról, hogy semmilyen alapja nincsen annak, hogy a AAA besorolásuk veszélybe került. A Financial Times Deutschland arról ír, hogy a nagy hitelminősítő intézeteket újra és újra támadások érik. A bírálók azt vetik a szemükre, hogy a bejelentéseikkel és a leminősítéseikkel élezik a válságot. A leminősítés megalapozatlan lenne, mert Németország évtizedek óta abszolút biztos befektetésnek számít szinte a teljes piac számára. A német papírok hétfői újabb kibocsátása során ismét nőtt a kereslet az elmúlt hetekkel szemben. A hathónapos futamidejű papírokért a hitelezők 2,675 milliárd eurót adtak, mégpedig az állam számára igen jó feltételek mellett. A nemzetközi sajtóban megjelenő elemzések a „make or breake” szcenáriót vetítik előre az EU-csúcsal kapcsolatban, azaz ha nem történik a piacokat is megnyugtató megállapodás az az euró-zóna szétesését is jelentheti. Joseph E. Stiglitz, Nobel díjas közgazdász legújabb elemzésében azzal foglalkozik, hogy mi is az ami megmenthetné az eurót. Véleménye szerint az európai politikusok – bár elkötelezettségük kétségtelen – elbuktak az euró megmentésért vívott küzdelemben. Nem ismerték fel a problémák gyökerét időben, illetve nem adtak rá megfelelő válaszokat. Napjainkban is a problémákra adott válaszok nem megfelelőek. Igaz ugyan, hogy a válság egyik oka az államok eladósodása, a magas államháztartási és külkereskedelmi mérleg hiánya, azonban ezek a tegnap problémái. Ezen már nem lehet segíteni. Az ezekre adott válaszok még nagyobb recesszióba nyomják az EU-t. A ma problémáira, a növekedés felgyorsítására, a foglalkoztatottság növelésére kell a válaszokat megtalálni. Csak ez fogja tudni kihúzni az euró-zónát a csávából. Stiglitzhez hasonlóan a gazdasági növekedést felpörgetése lenne a megoldás kulcsa a New York Times vezércikke szerint. A Merkel-Sarkozy megállapodás alapvetően nem az igazi fiskális unió irányába fogja vinni az euró zónát. Pedig csakis a központosított adóztatással, a gazdasági nehézségekkel küzdő országokba történő pénzügyi transzferrel lehetne a problémát megoldani. Ezt veti el Merkel és Sarkozy azzal, hogy nem támogatják az euró-kötvények bevezetését. Ahelyett, hogy egy éjszaka alatt át akarnák alakítani az euró zónát, Németországnak latba kellene vetnie gazdasági erejét – az EKB-val karöltve – hogy a nehézségekkel küzdő euró zóna tagállamok időt nyerjenek, növekedési pályára állhassanak és meghozhassák a szükséges reformokat.
|
|
|
Legutóbbi kommentek