A 2011-es költségvetés tárgyalása után idén ismét előtérbe kerültek olyan módosító indítványok, amelyek – vagy valamely adónemből származó bevétel emelésével, vagy például az általános tartalék csökkentésével –teremtenének forrást egy-egy új kiadáshoz. Trükknek jó, a gond pusztán annyi, hogy a bevételek határtalan emelése papíron ugyan működik, ám ha végül mégsem jön be a magasabb bevétel – ez már csak a „nemzetközi helyzet fokozódása” miatt sem volna példanélküli –, de a kiadást teljesítik (ebben megbízható a teljesítmény), akkor végső soron a hiány fog emelkedni. Részben az ilyen megalapozatlan bevételnöveléseknek köszönhető, hogy a 2011-es költségvetést az év során módosítani is kellett, egyes főbb adónemek előirányzatainak jelentős csökkentésével (pl.: általános forgalmi adó előirányzata 70 milliárd, a társasági adóé 84 milliárd Ft-tal csökkent).  Az említett hibát lennének hivatottak elkerülni a Takarékos állami gazdálkodásról és a költségvetési felelősségről szóló törvény azon rendelkezései, amelyek egyrészt kötelező ellentételezést (kiadásnövelés csak bevételnöveléssel vagy más kiadás csökkentésével lehetséges), másrészt hatástanulmány készítését írják elő. Erre azonban sem tavaly, sem idén nem fordítanak gondot a képviselők, így a 2012-es költségvetéshez benyújtott közel 600 módosító indítványban is előszeretettel bevétel emelésével teremtenek fedezetet az új kiadásokhoz.
A legújabb ilyen történet az egyszerűsített vállalkozási adóhoz (eva) kapcsolódik. Az eva 2003. január 1-jétől létező adónem, célja elsősorban a gazdaság fehérítése volt. Ezt úgy kívánta elérni, hogy a vállalkozónak lényegében csak a bevételeit kell nyilvántartania, ezáltal adminisztrációs kötelezettsége jelentősen kevesebb, illetve közterheit a bevételei alapján, nem túl magas (kezdetben 15%) kulccsal fizeti meg. Cserébe jövedelme legálissá válik, nem kell tartania egy esetleges adóellenőrzés negatív következményeitől. Az ötlet bevált, hiszen míg a 2003-as költségvetésben 16 milliárd Ft volt az adónem előirányzata, végül több mint 31 milliárd Ft jött belőle be, a 2010-es végleges bevétel pedig már közel 182 milliárd Ft volt. Az eva szabályok idei módosítása több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt, korábban november közepén már kihirdetett adótörvényeink voltak (hiszen 45 nap kellett a hatályba lépéshez), idén november közepén azonban még az eva megtartásáról vagy eltörléséről vitatkozott a kormány és frakciója… Másrészt a döntést a koherenciazavarokat rendezni hivatott ún. zárószavazás előtti módosító formájában nyújtotta be két kormánypárti képviselő. E speciális módosító eredeti célja, hogy a törvény végső változatában maradt jogszabályi ütközéseket, pontatlanságokat rendezze, azaz koncepcionális változások ilyen formában való benyújtása – finoman szólva is – a joggal való visszaélés. Harmadrészt, a már említett hatástanulmány teljesen hiányzik, így fogalmunk sincs: az előterjesztők milyen költségvetési hatásokat várnak a kulcs és a bevételi határ emelésétől? A nagyobb baj, hogy a kormánynak sincs. A szerdai államháztartási tájékoztatón maga a költségvetési helyettes-államtitkár ismerte el: az NGM még számolja a módosítás hatásait. A fenti körülmények között aggodalomra ad okot, hogy már több módosító indítványt is beadtak, amelyek e nem ismert többletbevételt (ha egyáltalán keletkezik többlet) osztaná szét. Ráadásul még kb. egy hét van a főösszegekről szóló szavazásig, addig pedig további újraosztó ötletek is születhetnek... (Az eddigieket az alábbi táblázat összegzi.) 
Az eva eredetileg beterjesztett 2012-es erőirányzata 179,1 milliárd Ft volt, ami az adókulcs emelését követően – a jelenlegi számításokkal alá nem támasztott előrejelzés szerint – 15,4%-kal, 206,7 milliárd Ft-ra növekedne. Ha a kulcsemelés hatását arányosan vesszük figyelembe, akkor akár 220 milliárd Ft is lehetne a jövő évi eva-bevétel. Ehhez járulhat hozzá a bevételi határ emelésének bevételnövelő hatása, ami azért legalábbis kérdéses.  Mindez persze csak akkor következne be, ha a jelentősen megemelt kulcs ellenére az evások nem adják fel a vállalkozói tevékenységet, nem folytatják esetleg azt külföldön, vagy nem térnek át költségszámlák gyűjtögetése mellett általános szabályok szerinti adózásra. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy hiába akar a kormány 1-1,5%-os növekedést és készít a miniszter növekedési tervet (bármi legyen is az), örülhetünk jövőre, ha nem csökken a nemzeti össztermék nagysága. Így viszont végképp levonhatjuk a következtetést, hogy a fenti „átcsoportosítások” bevételi oldala: megalapozatlan.
Mindezek alapján talán okosabb volna, az eva-módosítás igen bizonytalan bevételnövelő költségvetési hatását elsősorban tartalékként kezelni – legalább a megalapozott számítások elvégzéséig. Az áhított kiadásokat pedig inkább más kiadások terhére, vagy a jövő évben, azon többletbevételek után végrehajtani, amelyek – a titokzatos növekedési terv nyomán – gyorsuló GDP hatására képződnek majd.
Az államadósság csökkentésének alkotmányba rögzítésével a kormány saját magának állított csapdát. Ha nem módosítja az alaptörvényt vagy halasztja el annak hatálybalépését, ezt a helyzetet csak a kormányzati hitelesség további rombolásával tudja megoldani. Választási lehetősége mindössze abban marad, hogy hitelességét inkább a pénzpiacokon vagy inkább a választók körében kívánja erodálni. Az IMF árnyékában egyik megoldás sem tűnik egyszerűnek. A 2012. január 1-jétől hatályba lépő új alaptörvény előírja, hogy a mindenkori költségvetési törvénynek biztosítania kell a GDP-arányos államadósság csökkenését mindaddig, amíg ez a ráta nem csökken 50 százalék alá (utána csak az emelkedést kell elkerülni, de ez gyakorlatilag ugyanaz). A nehézségek ott kezdődnek, hogy az alaptörvény szerinti szabály sajnos nem pontosan értelmezhető, mivel a számítási szabályok nem születtek meg. Itt persze nem magára a GDP-re gondolunk, mivel azt a KSH – az Eurostat néhány százoldalas kötelező előírásai alapján – anélkül is ki tudja számítani, hogy a magyar alaptörvény alapján majdan megszülető kétharmados törvény ebben további segítséget nyújtana. A gondot inkább az jelenti, hogy az államadósság fogalma nem tisztázott: mivel a gazdaságpolitikai diskurzus egyértelműen a maastrichti adósságot érti rajta (nagyrészt tudattalanul), az államháztartási törvény (Áht) viszont a központi alrendszer adósságát tekinti államadósságnak. A két kategória között jelentős különbség van, mivel a maastrichti adósságkategória tartalmazza az önkormányzatok és a kormányzati szektorba tartozó cégek adósságát, míg az Áht. nem.  A hatályos konvergencia programban a kormány azt vállalta, hogy 2012-ben a költségvetési hiány nem fogja meghaladni a GDP 2,5 százalékát. Levezethető, hogy adott GDP-arányos költségvetési egyenleg mellett annál nagyobb mértékben csökken az adósságráta, minél gyorsabban növekszik a nominális GDP. (Ehhez feltételezzük egyrészt, hogy a jelenlegi legjobb becslés a 2012 végi HUF/EUR árfolyamra megegyezik a 2011 végére várt értékkel, vagyis a kormány sem tudhat semmit az árfolyam várható alakulásáról 2012 folyamán, másrészt, hogy a kormányzat pénzügyi eszközeinek – bankbetétek, vállalatokban megszerzett tulajdoni részesedések, stb. – állománya nem fog változni.) Amennyiben 2011 végén az adósságráta 82 százalék lesz (a legfrissebb, szeptember végi adat éppen ennyi volt), akkor legalább 3,14 százalékkal kell nőnie a nominális GDP-nek ahhoz, hogy az adósságráta egyáltalán csökkenjen. Ha esetleg erősödik a forint, vagy bármi más okból mondjuk csak 75 százalék lesz az adósságráta, akkor a csökkenés biztosításához a nominális GDP-nek legalább 3,45 százalékkal kell növekednie. A nominális GDP növekedése két tényezőre, egy mennyiségi változásra és egy árváltozásra bontható fel. A mennyiségi változást nevezik gazdasági növekedésnek. Erről mindenki szokott hallani, ez az, amiről mostanában folyik a vita, hogy valóban el fogja-e érni azt a 1,5 százalékot, amit a költségvetési törvény benyújtásakor a kormány tervezett, vagy sokkal közelebb lesz a nullához, amit egyre több elemző vár. Az árváltozás szóban forgó mércéjéről már sokkal kevesebben hallanak. Úgy hívják, hogy GDP-deflátor. Ez is az infláció egy mérőszáma, de nem azonos azzal a mérőszámmal, ami az újságok címlapján ezen a néven megjelenik. Az infláció a tájékozott, de nem gazdasági szakemberek számára egyenértékű azzal a mutatóval, amit a KSH fogyasztói árindex néven havonta közöl. Ezt a mutatót úgy kell számítani, hogy kiválasztunk egy időszakot (mondjuk 2010), megnézzük, hogy Magyarországon átlagosan milyen árukból és szolgáltatásokból mennyit vásároltak ebben az időszakban (ezt nevezik fogyasztói kosárnak), majd kiszámítjuk, hogy egy ilyen fogyasztói kosár mennyibe került 2010-ben és 2011-ben. A két adat hányadosa méri az infláció ütemét 2010 és 2011 között. Egy ilyen fogyasztói kosárban természetesen nagy súllyal szerepelnek importált termékek is (az autóktól a francia sajtokig), tehát ha leértékelődik a forint és emiatt megdrágulnak az importáruk, akkor ez megjelenik az inflációban is. Az árváltozás másik fontos mutatóját nevezik GDP-deflátornak. Ez nem valamilyen fogyasztói kosár, hanem a Magyarországon előállított áruk és szolgáltatások átlagos árváltozását méri, beleértve a beruházásokat, az exportot, sőt a kormányzati tevékenységeket is. Történetesen 2012-re a kormány becslése szerint a GDP-deflátor értéke 2,6 százalék, amiből következik, hogy a 3,14-3,45 százalékos nominális GDP-növekedéshez legalább 0,52-0,83 százalékos reálnövekedési ütem kell. A probléma abból adódik, hogy a már beharangozott új költségvetési törvényben a kormány az eredetihez képest legalább 1 százalékponttal alacsonyabb nominális GDP-t lesz kénytelen tervezni, ezzel tehát az adósságráta csökkentése, így az alkotmány előírásának betartása is veszélybe kerül. Az alábbiakban ezt igazoljuk (a 82 százalékos induló adósságráta feltételezése mellett). Így válik főszereplővé a GDP-deflátor. Tegyük fel, hogy a növekedési ütemre vonatkozó feltételezését a kormány a piaci konszenzus (beleértve az MNB-t és a nemzetközi szervezeteket is) körüli 0,5 százalékra csökkenti. A piaci konszenzus szerint a 0,5 százalékos növekedés mellett a költségvetési hiány meghaladja a 2,5 százalékot, ezért további intézkedéseket kell bejelentenie. Mivel az adótörvényekhez már nem tud nyúlni, marad a kiadási oldal, amelynek lefaragása valamilyen mértékben csak tovább csökkenti a növekedési ütemet. Összességében tehát a piaci konszenzusnál magasabb növekedést hitelesen nem tud tervezni – főleg nem az IMF árnyékában. Ez eddig nem újdonság, nagyjából mindenki erre számít. A kormány és az MNB között már a fogyasztói árindex 2012. évi értékében is van némi eltérés, de igazán nagy véleménykülönbség a GDP-deflátor értékére adott előrejelzésben van. | Kormány | MNB | fogyasztói árindex | 4,2% | 4,9% | GDP-deflátor | 2,6% | 5,0% |
Amint látható, az MNB szerint a GDP-deflátor (5,0) gyakorlatilag megegyezik a fogyasztói árindexszel (4,9), míg a kormány szerint a GDP-deflátor (2,6) sokkal alacsonyabb a saját fogyasztói árindex-becslésénél (4,2). Kérdés, hogy a két mutató különbségében (+0,1 vagy -1,6 százalékpont) kinek lehet igaza. Lássuk, mi okozhat érdemi különbséget a két mutató értéke között, ha egyszer elvileg mindkettő „az infláció”-t méri. A GDP-deflátor fentebb ismertetett számítási módjából következik, hogy az eltérést három fő tényező alakítja: a külkereskedelmi árak, a beruházások ára és a kormányzati fogyasztás árváltozása. Jó lenne, ha a komoly nézeteltérés tisztázására mind a kormány, mind az MNB nyilvánosságra hozná a GDP főbb összetevőinek deflátorára vonatkozó becsléseit, de addig is lássuk, mely okok játszhatnak szerepet ebben a konkrét helyzetben.  Bizonyára sokaknak megfordul a fejében, hogy a kormány már megint trükköz. Ez természetesen már csak azért sem zárható ki, mert a kormánynak érdekében állhat alultervezni az inflációt. Ezt a módszert az előző Orbán-kormány 1998-2002 között többször kihasználta, hogy aztán az év közben „terv felett” befolyó adóbevételeket év végén osztogathassa. Amennyiben most is csupán ez a helyzet, akkor a deflátor megemelése a készülő új makropályában burkolt beismerése lenne annak, hogy az első változat nem volt megalapozott. Nem lenne jó üzenet a hitelességi problémákat egyébként is reflektorfénybe állító mai helyzetben. Komoly esélye van azonban, hogy a kormánynak itt tényleg igaza van. A külkereskedelmi árváltozások akkor tudják eltéríteni a GDP-deflátort a fogyasztói árindextől, ha eltérő az export és az import árváltozása. Ebből a szempontból a forint árfolyamváltozása nem játszik szerepet, mivel az mindkét irányban ugyanúgy érinti a forintban mért árindexeket. Az euróban mért import és export áraknak is eltérően kell alakulniuk. Bár ez gyakran és nagymértékben is meg szokott történni (pl. amikor az olajár egyik évről a másikra megduplázódik), de erre vonatkozóan nem lehet sem a kormánynak, sem az MNB-nek érdemi többletinformációja. A beruházások árváltozása eltérhet a fogyasztás árváltozásától, de a beruházások súlya a GDP-ben viszonylag alacsony (kevesebb, mint 20 százalék) és a két intézmény (kormány és MNB) becslése nem térhet el egymástól túlságosan, ha mindketten makrogazdasági szempontokat érvényesítenek csak. Más a helyzet a kormányzati fogyasztással, amelynek súlya a GDP-n belül jó közelítéssel szintén 20 százalék. Ebbe a kategóriába tartozik nem csak a minisztériumok fűtése és a köztisztviselők fizetése, hanem a teljes oktatás rendszer, az egészségügy, a szociális intézmények és még egy sor állami feladat ellátásának költsége. Ahhoz, hogy valaki a kormányzati fogyasztás mennyiségi és árindexét becsülni tudja, nem csak az egyes szakterületeket kell, hogy ismerje, hanem a KSH által mostanában alkalmazott számítási módszertant is. Ebben viszont egyértelmű információs előnye van a kormányzatnak, miközben nincs (eddig nem volt) érdemi késztetése a becslés torzítására, sőt az sem kizárt, hogy az MNB aprólékos számolgatás helyett ún. technikai feltételezéssel élt. Ahhoz, hogy a fogyasztói árindex és a GDP-deflátor közötti 1,6 százalékpontos eltérést a 20 százalék súlyú kormányzati fogyasztás területére szorítkozva meg tudjuk magyarázni, ötszörös, tehát 8,5 százalékpontos eltérést kell feltételeznünk a két intézmény által megállapított közösségi fogyasztás-deflátor között. Ha pl. az MNB a kormányzati fogyasztás-deflátorának a háztartások fogyasztási árindexét (4,9%) használta technikai feltételezésként, akkor a kormányzati becslésnek -3,6 százaléknak kell lennie. A költségvetési törvény általános indoklásából kiderül, hogy a teljes kormányzati fogyasztás reálcsökkenése 0,5 százalék lesz. A 0,5 százalékos reálcsökkenés és a -3,6 százalékos deflátor alapján 4,1 nominális csökkenés adódik, ami az 6000 milliárdos nagyságrendű kormányzati fogyasztásra vetítve 250 milliárdos nominális csökkenést jelent. Ekkora nominális csökkenés összhangban lehet a költségvetési törvényjavaslattal, de persze ez csak egy a számos lehetőség közül.  Mi következik mindebből? Bár az új alaptörvény csak január 1-jén lép hatályba, tehát ebben az értelemben a tervezéskor a kormány figyelmen kívül is hagyhatná az adósságráta csökkentését előíró szabályt, de – átmeneti rendelkezés hiányában – január 1-je után már csak tartós és jelentős gazdasági visszaesés (vagy rendkívüli állapot) adhatna felmentést a betartás alól. Márpedig év közben az adósságrátát az év eleji induló szint fölé emelő hitelfelvétel (vagy kötvénykibocsátás) törvénytelen, és mint ilyen semmis és/vagy büntetendő. Mit tehet a kormány ebben a helyzetben? 1. Előrehozott hitelfelvétellel már idén év végére olyan magasra emeli az adósságot, hogy utána azt már ne kelljen tovább emelni (gyakorlatilag betétet halmoz fel, amit év közben leépít, és ezáltal elkerüli a bruttó adósság emelkedését). Amellett, hogy az utóbbi időben akadozó állampapír-kibocsátás mellett ez nehezen megvalósítható és drága megoldás, ez nyilván az adósságráta idei csökkentésére vonatkozó eddigi kormányzati kommunikáció megsemmisítését is jelentené. 2. Felvállalja a tartós és jelentős gazdasági visszaesés bejelentését és érdemben negatív (nem csak a nullát alulról súroló) GDP-növekedéssel tervezi legalább a következő két évet. Ez nyilván az egész kormányzati ciklusra vonatkozó eddigi gazdaságpolitikai kommunikáció megsemmisítését jelentené. 3. Megemeli saját inflációs előrejelzését mind a deflátor, mind a fogyasztói árindex tekintetében, miközben nem tesz semmi olyan intézkedést, amivel ezt magyarázhatná. Ebben az esetben a jelenlegi nagyon gyenge árfolyammal kellene magyaráznia. A magas árfolyamszint tartós fennmaradását hirdetni viszont azt jelentené, hogy a kormány a magyar pénzügyi válsághelyzet tartósságára számít. Ez esetben a kamatfelárak és ez által az állam kamatkiadásainak is az eddigi tervek fölé kell emelkednie, tehát további megszorításokra lenne szükség a hiánycél tartása érdekében, ami tovább csökkenti a növekedési ütemet. 4. A konvergencia programban vállaltnál alacsonyabb hiánycélt tűz ki, hogy teljesítse a szakmai érvek ellenére alkotmányba erőltetett saját szabályát. Mivel nyilvánvaló, hogy már a konvergencia programban vállaltak teljesítése is rendkívüli megszorításokat tesz szükségessé, nem valószínű, hogy a kormány ebben az irányban keresné a megoldást. 5. Végezetül elhalaszthatja az adósságráta-csökkentési szabály hatálybalépését, ami nem lenne baj, főleg akkor nem, ha ez a lépés, ennek a szakmai szempontból rendkívül rossz szabálynak a lassú, de végleges elfelejtését és a hatályos költségvetési felelősségi törvény szerinti szabályrendszer gyakorlati érvényesülését is elindítja. Függelék matekosoknak Ha az adósság értéke 2011 végén D1, 2012 végén D2, a hiány nominális értéke 2012-ben d2, a GDP értéke 2011-ben Y1, 2012-ben pedig Y2, akkor az adósságráta csökkenésének feltétele, hogy: A kormány bevállalt egy GDP-arányos hiányt 2012-re, tehát az α=d2/Y2 hányados rögzített (jelen esetben 2,5%). Ezt felhasználva és az egyenlőtlenséget átrendezve az adósságráta csökkenésének feltétele: vagyis a nominális GDP növekedési üteme (jó közelítéssel) magasabb, mint a GDP-arányos hiány és az induló adósság hányadosa. Az adósságráta 2011 végi (2012. eleji) értéke nagyjából ismert D1/Y1 =0,82 vagyis 82 százalék.Ebből az következik, hogy az adósságráta csak akkor csökken, ha a nominális GDP növekedési üteme (Y2/Y1) legalább 3,14%.
Blogunkon az elmúlt hónapok során több részletben elemeztük a kormánypártok választásirendszer-koncepcióját. A hétvégén képviselői önálló indítványként benyújtották az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvényjavaslatot. Ezen a héten két részletben foglalkozunk a törvénytervezettel. Először a normaszöveg fontos részleteiről mondunk véleményt, majd pedig a hét második felében korábban már ismertetett modellünk felhasználásával bemutatjuk és elemezzük az új választási rendszer politikai hatásait a 2002-es, 2006-os és 2010-es országgyűlési választások szavazóköri szintű eredményeinek felhasználásával.
Sok fontos részlet továbbra is homályban
A most megismert javaslat legfőbb hiányossága, hogy bár mint törvényjavaslat kerek egésznek tekinthető, de a választási eljárási szabályokat tartalmazó külön törvényjavaslat szövege továbbra sem ismert, így számos olyan kérdésben még mindig nem foglaltak el végleges pozíciót a kormányzó erők, amelyek meghatározóak a rendszer egészének demokratikussága szempontjából.
 A beterjesztők sajnálatosan folytatták azt a korábban megkezdett gyakorlatot, hogy szakaszolva haladnak a választási reform útján, ezzel rontva a folyamat egészének átláthatóságát. Továbbra is nyitott kérdés például az országgyűlési választási eljárás időbelisége, különösen az ajánlószelvény gyűjtésre rendelkezésre álló idő hossza, de szintén nem ismert a kampány nyilvánosságának szabályozása, a reklámok használatának lehetősége, a jogorvoslati eljárások módja, a hazánkban állandó lakhellyel nem rendelkező állampolgárok regisztrációjának kérdése, általában véve az előzetes regisztráció ügye és több más, fontos részletszabály. A nyitott kérdések rontják ugyan a koncepció egészének értékelhetőségét, de a kormány számára későbbi kompromisszumoknak nyitnak teret.
Az új Országgyűlés
A koncepcióban korábban megismertekkel összhangban tartalmazza a törvényjavaslat, hogy vegyes, egyfordulós választási rendszere lesz Magyarországnak. A végül összesen 199 fős, egykamarás parlamentben 106 egyéni választókerületi országgyűlési képviselő és maximum 93 listás egyéni képviselő foglalhat helyet. Ha a nemzetiségi lista állítására képes kisebbségek meghatározott feltételek szerint mandátumot szereznek, akkor mandátumaikat a listás mandátumok terhére kell elkülöníteni.
A törvénytervezet részletesen rendelkezik az egyéni választókerületek kialakításáról, mind az elvek, mind pedig a konkrét földrajzi kiosztás szintjén. A meghatározott elvek (méret, +/- népességi korlát, egybefüggő terület, stb.) összhangban vannak a koncepcióval és a demokratikus elvárásokkal.
Az egyéni választókerületek megyék és Budapest közötti elosztása korrekt, 106 egyéni választókerületi mandátum esetén elfogadható arányokat alakít ki. Így lesz például Budapesten összesen tizennyolc, Pest megyében tizenkettő, a legkisebb Nógrádban kettő és a nehezen kiosztható Tolnában és Somogyban három illetve négy egyéni mandátum. Jelen bejegyzésnek nem feladata vizsgálni a választókerületi határokat és ezek politikai hatását, erre vonatkozóan már megkezdtük a modellszámításokat, és azok elkészülte után külön bejegyzéssel jelentkezünk.
A politikailag elfogultan vezetett kezek nyomát egyelőre csak olyan apróságokban lehet tetten érni, mint egyes megyei jogú városok egyéni választókerületeinek kialakítása. Míg 2010 őszén Debrecenben például 167 341 választópolgárt tartottak nyilván, addig Miskolcon 138 808-at. Kisebb környező települések ide-oda sorolása után előbbi város három, utóbbi csak kettő egyéni választókerülethez jutott a törvénytervezetben. Az egyéni választókerületi mandátumok korlátozott számából fakadóan ez önmagában még akár elfogadható is volna. De világos és konzekvensen alkalmazott elvek szükségesek, és ha a kívánatos arányokat torzító mandátumszám-kiosztás politikailag elfogult választókerület-határokkal jár majd együtt, akkor nem.
A jelöltállítás szabályaira vonatkozóan csak a korábban már ismertetett 1 500 ajánlószelvényt találjuk a most benyújtott javaslatban, sem a gyűjtésre rendelkezésre álló időt, sem pedig a országos lista állításához szükséges paramétereket. Ha a későbbiekben is a koncepciót ültetik át az eljárási szabályokba, akkor az továbbra is kispártellenes rendszert fog eredményezni, amelyben ugyanakkor egyszerűbb lesz a korábbiakhoz képest az országos lista állítás. És jobb feltételekkel indulhatnak majd versenybe a listaszavazatokért azon pártok, amelyek az ország bizonyos területein nem lesznek képesek egyéni jelölteket állítani.
Az önmagát kompenzáló kompenzáció
A törvényjavaslat legfontosabb újdonságai a mandátumkiosztási szabályoknál találhatóak, hiszen mind a nemzeti kisebbségekre, mind pedig az országos listára vonatkozóan egyértelmű szabályokat hoztak nyilvánosságra. Az új országgyűlési választási rendszernek – a korábbiakban megismert koncepcióval összhangban – lesz kompenzációs eleme, de nem különítenek el erre mandátumokat, hanem a töredékszavazatokat hozzáadják majd az országos listákra leadott szavazatokhoz.
Korábbi blogbejegyzésünkben amellett érveltünk, hogy a kormányzó erők olyan kompenzációs rendszer létrehozására törekszenek, amely valójában nincs is. Ez elemzésünk szerint különösen igaz a végül sajnálatosan választott azon megoldásra, amelyben az egyéni választókerületi győztesek is képeznek töredékszavazatokat, így a rendszer a győzteseket is kompenzálja majd. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy a korábban ismertetett változatok közül azt nyújtották be végül, amely a legnagyobb mértékben de-kompenzál, tehát a leadott szavazatok arányait a leginkább billenti vissza a listákra leadott szavazatok arányához. Hiszen a törvényjavaslat 15. § (1) b. pontja szerint töredékszavazatnak számít „a mandátumot szerző jelölt szavazataiból a második legtöbb szavazatot elérő jelölt eggyel növelt szavazatainak kivonása után fennmaradó szavazatszám” is.
Posztunk egyik szerzőjének a Political Capital választási reformmal foglalkozó oldalán megjelent kommentárja szerint „[a]z elmúlt három választás során a rendszerváltás óta érvényben lévő választási szabályok alkalmazásával a teljes mandátumszám 16-18 százalékának sorsa dőlt el a kompenzáció működése során. Az új szabályozás szerinti eljárás esetében ez az érték jelentősen alacsonyabb, 1,5-6,5 százalék közötti, sokkal kisebb lehetőséget biztosít tehát a választáson vesztes szereplők kompenzálásra.”
Korábban modellszámításunk még 110 egyéni választókerülettel számolt, ha a 2010-es eredményeket ezen lefuttatjuk, akkor látható, hogy mindhárom felvetett és lehetséges kompenzációs megoldás relatíve kevés mandátumot befolyásolt volna. Ráadásul a végül választott megoldás, amikor a győztes egyéni jelölt „győzelemhez már nem szükséges” összes szavazata töredékszavazattá válik, szinte olyan helyzetet eredményez, mintha nem is volna kompenzáció. (Lásd az alábbi ábrán sorra az első hasábokat a negyedik hasábokhoz viszonyítva, utóbbiak a végül választott kompenzációs megoldás eredményeit modellezik 110 egyéni választókerület esetén.)
A nemzeti kisebbségek nehezen megszerezhető mandátumai
Egyetértünk Jakab András korábban kifejtett véleményével, amely szerint valójában nem is lett volna szükség alkotmányos szempontból a nemzeti kisebbségek most biztosítandó mandátumszerzésésére. A választott, korporatív jellegű megoldás – szerencsére – azonban minimális mértékben változtathatja meg a népképviseletre elsődlegesen felhatalmazandó párt-képviselők és független jelöltek mandátumszámát. Ha a benyújtott törvényjavaslat szerint mandátumot szerez egy listaállításra képes nemzeti kisebbség, akkor ez a mandátumszerzés a 93 listás mandátum terhére történik. A szükséges szavazatok mértékét a törvényjavaslat úgy határozza meg, hogy a pártlista szavazatokat és a nemzetiségi listákra leadott szavazatokat össze kell adni, ezt el kell osztani kilencvenhárommal, majd pedig továbbá néggyel, és az így kapott szavazatszám szükséges egy nemzeti kisebbségi mandátum megszerzéséhez. Egy nemzeti kisebbség a listájáról csak egy ilyen „kedvezményes” mandátumot kaphat összesen. Ha nincs ennyi szavazata egy adott kisebbségi listának, akkor szavazati joggal nem rendelkező szószólót küldhetnek a parlamentbe.
Ha az egyszerűség kedvéért 8 millió választóval és 50 százalékos részvétellel számolunk, akkor egy kisebbségi mandátumhoz 10 752 szavazat szükséges. Figyelembe véve nemzetiségeink létszámát, reálisan egy, maximum két mandátum kiosztásával lehet számolni. Az így kiosztott mandátumok csökkentik a választási rendszer egészének listás mandátumszámát, ami kismértékben tovább erősíti az egész rendszer többségibb karakterét. Minél több nemzeti kisebbség szervezi meg (és regisztráltatja) majd tagjait, az új magyar országgyűlési választási rendszer annál aránytalanabbá válik. Bár csak kis eséllyel és minimális mértékben.
Tisztességes listaszavazat elosztás
Az új országgyűlési választási törvény tervezete meghatározza az országos listát állító pártok mandátumelosztásának aritmetikáját is. A korábbiakban kifejtettek alapján ezt egyszerre befolyásolják a listákra leadott szavazatok és a sajnálatosan széles értelemben értelmezett töredékszavazatok. Az úgynevezett D’Hondt-módszer szerinti mandátumkiosztás demokratikus és elfogadható, az 1990 óta használt rendszer is ezt használta a (kompenzációs) országos listás mandátumok elosztásakor. Matematikai értelemben léteznek ennél arányosabb kiosztási megoldások is (például az úgynevezett Saint-Laguë-modell), de az igazi veszélyt itt az előterjesztő elkerülte, mert szemben a 2010-es önkormányzati választási reformmal, ezúttal nem nyúl bele erősen a jogalkotó a kompenzációs mandátumok elosztásába a matematikai modell szintjén.
Választási törvénytervezet van, átfogó szabályozás nincs
A választásirendszer-reform elején felállított tilalomfáink közül számos már végleg kidőlni látszik, számos ügyében azonban továbbra sem tudhatunk semmit. Az ajánlási rendszer kispártellenes, a kötelező és jogvesztő, előzetes regisztrációs eljárás demokráciaromboló veszélye továbbra is fenyeget, a választott kompenzációs aritmetika önmagát oltja ki gyakorlatilag, és a kampányhirdetésekre vonatkozó szabályokról – eljárási részletszabályok híján – továbbra sem lehet semmit tudni.
A választási rendszer egészének a korábbinál sokkal többségibb modellje önmagában minden aránytalansága ellenére is demokratikus, de számos olyan részletszabály van, amely nehezíti bizonyos jelöltállító szervezetek helyzetét, és ez egy bizonyos ponton túl elfogadhatatlan.
Kulcskérdés az új országgyűlési választási rendszer demokratikussága szempontjából az egyéni választókerületi határok kialakítása. Hiszen ha politikailag elfogultan határozza meg a parlamenti többség ezeket a határokat, akkor jó ideig korrigálhatatlanul és az egész országra egységesen kiterjedően hajlik önmaguk felé a most alkotmányozó többségben levő jogalkotók keze. A hétvégén benyújtott törvényjavaslat utcajegyzéket is tartalmazó mellékletei alapján megkezdjük a modellszámítást 2002-re, 2006-ra és 2010-re vonatkozóan. Még a héten publikáljuk számításainkat.
Ha egy választási rendszer a mindenkori nagyobb pártot vagy pártokat hozza jobb helyzetbe a leadott szavazatokhoz képest akár aránytalanabb parlamenti mandátumszám biztosításával, akkor az nem tekinthető demokrácia ellenesnek, csak a kormányzóképes többség kialakítására is tekintettel levő, többségibb karakterű modellnek. Ha egy konkrét jelöltállító szervezettel történik meg mindez, az igen.
Bízunk benne, hogy nem fog szomorú meglepetés érni bennünket.
Még tart az országgyűlésben a vita az új közoktatási törvényről, melynek deklarált célja a döntően önkormányzati fenntartású iskolarendszer államosítása lenne. Egyelőre nem látni, hogy ez a folyamat végigvihető-e 2012-ben – egyáltalán, a megvalósítandó állami közoktatási modell létrejöttének módjáról és mibenlétének jellemzőiről sincs sok információ – de az biztosan látható, hogy az államosítást meg fogja előzni az iskolarendszer állam által támogatott „egyháziasítása”.
Finanszírozás – szabad az út az iskolaátadások előtt
Magyarországon a közoktatás finanszírozása nem fenntartó-semleges. Tudnivaló, hogy az iskolarendszer fenntartását szolgáló állami hozzájárulást egy viszonylag bonyolult normatív támogatási rendszeren keresztül osztja szét a költségvetés az iskolák fenntartói között. Az alap-normatíva összegénél nem játszik szerepet a fenntartó jellege, a különböző képzési formákhoz, eltérő és speciális oktatási feladatok finanszírozásához a költségvetés minden évben külön, kiegészítő normatívákat állapít meg. Ezek összege jövőre szinte forintra ugyanannyi lesz, mint idén volt, sőt néhányuk nominálisan csökkenni fog. Összességében az államtól kapott források csak a kiadások 70%-át fedezik, a hiányzó összeget a fenntartó önkormányzatok gazdálkodják ki saját bevételeikből vagy hiányból, sok esetben más fontos feladatok rovására. Az egyházi iskolafenntartók azonban, hogy kapnak az államtól az alap normatív támogatáson túl egy olyan „kiegészítő” normatív támogatást is, ami ezt a plusz önkormányzati finanszírozást hivatott helyettesíteni. Így az egyházak saját forrásaikból nem kell, hogy kiegészítsék az iskolák fenntartási költségeit, tehát az egyházi fenntartó automatikusan megkapja azt a költségvetéstől, amit másutt az önkormányzat más feladataitól elvonva vagy esetleg helyi adókból áldoz iskolájára.
Ez a sajátos finanszírozás eleve a közoktatási rendszerbe kódolta annak a lehetőségét, hogy a nehéz anyagi helyzetbe került önkormányzatok egyházi fenntartásba átadással „mentsék meg” fenntarthatatlanná vált iskolájukat. Az egyházi közoktatási intézmények száma folyamatosan nőtt is: 1993 és 2004 között arányuk megduplázódott. 2010-ig azonban az önkormányzatok iskolaátadási hajlandóságát jócskán visszafogta az a törvényi korlát, melynek értelmében, ha az önkormányzat egyházi fenntartásba akarta adni iskoláját, a kiegészítő támogatást öt évig saját költségvetéséből kellett kigazdálkodnia. Ezt a központi költségvetést kímélő szabályt azonban egy törvénymódosítás tavaly eltörölte. Immár csak az önkormányzatok átadási és az egyházak átvételi hajlandósága szabhat az intézmény-átadásnak korlátot.
Anyagi és társadalmi költségek
Kérdés, mibe kerül nekünk, adófizetőknek az, ha egyre több eddig önkormányzati iskola egyházivá válik? Az „egyháziasításnak” ugyanis többletköltségei lesznek, hiszen belátható, hogy elsősorban a szegény önkormányzatok szabadulnak majd az iskoláiktól, a gazdagabbak viszont a csökkenő mértékű állami finanszírozás ellenére is megtartják azokat, tehát növelik a saját hozzájárulásukat az iskolafenntartásban. Mivel azonban az egyházi normatíva összegét az önkormányzati hozzájárulás alapján számolják ki, növekszik az egyházi fenntartóknak juttatott normatíva is. Sőt, minél több iskola kerül át egyházi fenntartásba és minél inkább csökken az iskolafenntartó önkormányzatok állami támogatása, annál inkább emelkedhet majd az egyházi kiegészítő normatíva összege – a finanszírozási rendszer átalakítása az önkormányzatokat rákényszeríti az iskolaátadásra, az egyházakat pedig érdekeltté teszi ebben.
A 2012-es költségvetési tervezet is számol az emiatt megnövekedett költségekkel, noha az idei szinten befagyasztott normatívák és a csökkenő gyermeklétszám miatt az összegnek 1-2 milliárddal csökkennie kellene. Ehhez képest 4,3 milliárddal növekszik az összeg, amit nem valóban az önkormányzati iskolák egyháziasítása magyaráz: a közöskassza.hu szakértőinek modellszámításai szinte pontosan ezt a többletköltséget valószínűsítik. Különösen szembetűnő ez a növekmény akkor, amikor az illetékes minisztériumhoz tartozó 2012-es kiadásokat összesen 854,6 milliárdra tervezik, 43,7 milliárddal kevesebbre, mint 2011-ben, tehát a minisztérium mindenütt másutt ugyanannyit vagy kevesebbet tervez költeni az oktatásra, szociális támogatásokra, kultúrára, sportra jövőre, mint idén! Miközben tehát ennek a költségvetési tételnek a 4,2%-os növekménye tehát szinte mind az egyházivá vált iskoláknak megy majd, - infláció ide, infláció oda - az iskolafenntartó települési önkormányzatok forintra ugyanannyit kapnak a Parlamenttől intézményeik finanszírozására. Tehát a közoktatás finanszírozásában bekövetkező 2012-es változások biztosan nem javítják azon önkormányzatok helyzetét, amelyek nem vesznek részt az intézmények egyházi kézbe adásának felgyorsult folyamatában.
Az adófizető állampolgárok költségeit azonban nyilvánvalóan nem csak pénzügyi szempontból érdemes vizsgálnunk. A 2011/12-es tanévre 82 önkormányzati fenntartású közoktatási intézményt vettek át az önkormányzatoktól, ezzel egy tanévben csaknem negyedével nő az egyházi fenntartású intézmények száma. Ez a folyamat gyorsulhat fel jövőre. Az iskolafenntartók cserélődése csökkenti majd a világnézetileg semleges oktatáshoz való hozzáférés lehetőségét. Az egyházi fenntartókat küldetésükből fakadóan nehéz az alkotmányban garantált világnézetileg semleges oktatásra, és például a jelentkező diákok közti válogatás mellőzésére kényszeríteni a diszkrimináció csökkentése érdekében. Minél több az egyházi iskola, és minél több településen van csak ilyen, a szülők számára annál nagyobb nehézséget jelent gyermeküket világnézetileg semleges oktatást nyújtó iskolába járatni.
A görög és az olasz válság elterelte a nemzetközi közvélemény figyelmét egy, következményeiben sokkal nagyobb válsággal fenyegető országról, Franciaországról. A görög és olasz pénzügyi- és kormányválság átmeneti nyugvópontra jutása után ezért is fontos röviden áttekinteni, mi is történik jelenleg Franciaországban, és milyen következményei lehetnek a válság esetleges átterjedésének Franciaországra.
 Annak érdekében, hogy az idénre tervezett 5,7%-os költségvetési hiány után a francia kormány tartani tudja a 2013-ra kitűzött 3%-os deficitcélt, a miniszterelnök a múlt héten – idén már másodszor - igen jelentős megszorításokat jelentett be. Az augusztusi után, amely 12 milliárd eurós megtakarítást eredményezhet 2012-től, a most meghirdetett megszorító csomag, Francois Fillon miniszterelnök szavai szerint 1945 óta a legszigorúbb költségvetését jelenti majd Franciaország számára. Számokban kifejezve, jövőre mintegy további 7 milliárd eurós, 2013-ban pedig több mint 11 milliárd eurós megtakarítással számol a kormány. A francia miniszterelnök amellett érvelt, hogy reformokra és modernizációra van szükség azért, hogy a hiány mérséklődjön és az adósság a korábbi évtizedek folyamatos növekedése után a fenntartható szintre csökkenhessen. Szerinte a „költségvetési hiány és az adósság azoknak az országoknak a kábítószere, amelyek nem akarnak modernizálni”.
Természetesen az ellenzék és a szakszervezetek azonnal tiltakoztak a csomag és annak indoklása miatt. Benoît Hamon a Parti Socialiste (PS) szóvivője visszautasította a miniszterelnöknek a felelősség szétterítésére utaló megjegyzését, miszerint az elmúlt harminc év kormányai tehetnek a magas költségvetési hiányról. Azzal érvelt, hogy a kormányzati ciklus elején hozott, a gazdagoknak kedvező adóügyi intézkedések önmagukban 75 milliárd eurós lyukat ütöttek a költségvetésben. François Hollande, „igazságtalannak, nem koherensnek és következetlennek” minősítette a kormány tervezett intézkedéseit. Szerinte a leginkább rászorulókat sújtja az ÁFA tervezett emelése is, miközben a ciklus elején hozott, gazdagokat kedvezményező adóintézkedések nem változnak. Úgy vélte, hogy ez nem elég, hogy igazságtalan, de még csak nem is hatékony, mivel hamarosan újabb megszorításokra lesz szükség. A szocialisták elnökjelöltje felhívta a figyelmet arra is, hogy a jobboldal tíz éves kormányzása alatt az adósság 500 milliárd euróval nőtt.
Mivel kevesebb, mint hat hónap múlva köztársasági elnök választás lesz Franciaországban, ezek és az ehhez hasonló a kritikák teljesen várhatóak voltak az ellenzék részéről. Az igazi belpolitikai összecsapás munícióját azonban nem a konkrét megszorító intézkedések, hanem az ország leminősítésével kapcsolatos félelmek adták.
Franciaország ugyanis igen jelentős kitettséggel bír Olaszország felé és ez egyre érzékelhetőbbé vált az olasz válság mélyülésével, illetve a francia kötvény felárak emelkedésével. A New York Times egy Keefe, Bruyette & Woods jelentésre hivatkozva arról ír, hogy a francia bankok több mint 100 milliárd dollárnyi olasz államkötvénnyel rendelkeznek, ezen felül pedig további 300 milliárd dollárnyi kint levőségük van olasz cégek és magán személyek felé. Bár a francia gazdaság sokkal jobb állapotban van, mint az olasz – GDP arányos államadóssága 85%, szemben a 120%-os Olaszországgal – viszont a növekedési kilátásai nem túl rózsásak. Idén csak 1,6% körüli lehet a gazdasági növekedés, bár a kormány még 1,75%-al számol. Érdemes megjegyezni, hogy a legfrissebb adatok szerint a gazdasági növekedés a várakozások fölött volt a harmadik negyedévben. Jövőre azonban az Európai Bizottság már csak 0,6%-os növekedést jósol, szemben a kormány 1,5%-os előrejelzésével, ami augusztusban még 2,5%-os volt. Hiány tartása nyilvánvalóan újabb megszorításokat követel majd. Ilyen értelmű nyilatkozatot tett Olli Rehn, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyi biztosa is. A pesszimistább elemzők egyenesen gazdasági recesszióval számolnak jövőre, mint például a Bank of America Merill Lynch amely 0,6%-os visszaesést jósol. Kérdés, hogy hisz-e a piac abban, hogy a franciák tartani tudják deficitet csökkentő tervüket és képesek lesznek-e megtartani a németekéhez hasonlóan legjobb AAA hitelminősítésüket. Ez utóbbi azért is fontos, mert a legjobb hitelminősítés olcsón tartja a Franciaország által felvett hiteleket, illetve, mivel a franciák jelentős részt vállalnak az eurozóna krízisének kezelésében, ezért az európai pénzügyi stabilitási eszköz (EFSF) jövője is jelentősen függ a franciák besorolásától.
 Ezek után a lehető legrosszabbkor jött az a brutális, technikainak mondott tévedés a Standard and Poor’s-nál, ami rövid időre leminősítette a francia kötvényadósi osztályzatot. Bár a hitelminősítő később nyilvánosan elismerte a tévedését, a tízéves lejáratú német és francia államkötvények hozama közötti különbség történelmi magasságokba kúszott, majd ugyan a hitelminősítő hibájának elismerése után visszaesett, de nem ugyanarra a szintre. A szocialista jelölt talán maga sem gondolta, hogy a S&P hibájával kapcsolatos nyilatkozatával olyan elemi erejű támadásnak lesz kitéve a jobboldal részéről, mint amit a rákövetkező napokban tapasztalhatott. Holland ugyan úgy nyilatkozott, hogy természetesen nem kívánja a francia leminősítést és semmi olyat nem kíván nyilatkozni, ami gyengítheti Franciaországot, de mégis ironikusan megjegyezte, hogy úgy látja, a piacok már megelőlegezték Franciaország leminősítését. „Magasabb felárral kapunk kölcsönt a piacokról, mint az azonos besorolású Németország. Bizonyos szempontból ez olyan, mintha már leminősítettek volna minket”.
A jobboldal totális össztűz alá vette Hollande-ot és Sarkozy elnök kivételével az összes jelentősebb jobboldali politikus vérmérséklettől függően kritizálta és felelőtlennek minősítette a szocialista elnökjelölt kijelentését. A jobboldalon érezhetően elkezdődött az elnökválasztási kampány politikai-retorikai környezetének újrakeretezése. E szerint a jobboldal a felelős, modernizáló és jövőpárti szereplő lenne, míg a szocialistákat próbálják belenyomni a változásra és reformokra képtelen, hiteltelen és kormányzásra képtelen párt képébe.
François Fillon kormányfő is éles hangon kritizálta a baloldalt és annak elnök-jelöltjét. Szemükre hányta, hogy amíg ők voltak kormányon semmit nem valósítottak meg abból, amit most ígérnek. Azzal is érvelt, hogy a jobboldali kormányokkal szembeni jelenlegi kritikájuk ugyanúgy érvényes lehet a korábbi baloldali kormányokra is. „A partvonalról könnyű bekiabálni, de nem tettek semmit annak érdekében, hogy a francia társadalmat alapjaiban érintő reformokat lehessen véghezvinni”- mondta Fillon. Brice Hortefeux, európa parlamenti képviselő, Sarkozy elnök közeli barátja ekképpen bírálta Hollande-ot: „Egy államférfi nem improvizál, egy államférfi felelősségteljes. Tehát Hollande nem államférfi.” Luc Chatel, oktatási miniszter szerint az embernek az lehet az érzése, hogy François Hollande egyenesen örülne annak, ha Franciaországot leminősítenék. Claude Guéant belügyminiszter szerint Hollande a francia érdekek ellen politizál. A szocialista elnökjelölt szemére hányta, hogy nem támogatta a kormányt, amikor arra szüksége lett volna az országnak, jelesül a megszorító intézkedések megszavazásakor. „Sem ő, sem a szocialisták egyetlen csomagot sem szavaztak meg, ami szükséges a költségvetési kiigazításokhoz” – nyilatkozta.
A szocialistáktól Pierre Moscovici, Hollande kampányfőnöke reagált a jobboldali támadásokra. Moscovici szerint, ha a francia AAA minősítés veszélyben van, az nem Hollande kijelentése miatt lehetséges, hanem azért, mert Nicolas Sarkozy eladósította az országot 500 milliárd euro-val. Amúgy Hollande kampánycsapatának névsora a jelen írás megjelenésének időpontjában fog napvilágra kerülni. Ez is az oka lehet annak, hogy az utóbbi napok jobboldali támadásaira a baloldal nem volt képes egyszólamú nyilatkozatokkal válaszolni.
Jacques Attali, korábbi EBRD elnök, akit Franciaországban Kasszandra-szerű jóslatairól is ismernek,úgy véli, hogy Franciaország de facto elvesztette már AAA hitelminősítését. „Ne legyenek illúzióink, a piacokon Franciaország már elvesztette AAA besorolását.” François Mitterand volt köztársasági elnök korábbi tanácsadója szerint „Ha megnézzük a francia és a német 10 éves államkötvényekre számolt kamat különbségét, akkor megállapíthatjuk, hogy a francia kötvények egy AA besorolásnak felelnek meg”.
Egyelőre azonban nem lehet tudni, hogy az eurozóna válsága eléri-e Franciaországot. A francia gazdaság sokkal stabilabb alapokon áll, mint az olasz, igaz, az olasz gazdaság fundamentumai is sokkal egészségesebbek, mint a görög gazdaságé. Mégis, az olasz válság is hasonlóképpen indult, mint ami most a franciaországi helyzetet jellemzi: államkötvények kamatainak emelkedése, csökkenő gazdasági növekedési kilátások, nem elégséges költségvetési megszorítások… Az eurózóna válságának köszönhetően az utóbbi 10 hónapban öt kormányfőnek is távoznia kellett: az ír Cowennek, a portugál Sócratesnek, a szlovák Radicovának, a görög Papandreounak és legutóbb az olasz Berlusconinak. Minden valószínűség szerint a most vasárnapi választásokon a spanyol baloldal is elbukik. Az, hogy Franciaországban a 2012-es választások változást hoznak-e, igen erősen függ attól, hogy a válság megáll-e Olaszországnál, illetve, hogy a Merkel-Sarkozy tandemnek sikerül-e megmentenie az eurót.
A kormány felsőoktatási koncepciójáról már közöltünk kritikai elemzést az ismert felsőoktatás-kutató, Polónyi István tollából. Szerzőnk úgy látta, felsőoktatás új koncepciójával a kormány egy vállaltan a felsőközéposztály fiataljai számára nyitott elit felsőoktatást hozna létre, és jelentősen megnehezítené más, kevésbé szerencsés társadalmi helyzetű fiatalok számára a továbbtanulást. A felvételi rendszer szigorítása, a támogatott hallgatói létszám fokozatos csökkentése az államilag finanszírozott helyek kormány általi elosztásával párosulna, miközben a költségtérítést pedig önköltségivé emelnék. Kevesebb fiatalnak és drágábban – ezt ígérné a jövő magyar felsőoktatása, legalábbis a tervek szerint. A költségvetési törvénytervezet számait abból a szempontból vizsgáljuk, mennyiben támasztják alá a felsőoktatási koncepció célkitűzéseit? Kisebb állami támogatás, bevételnövelési kényszer – változatlan rendszer Nehéz helyzetben vagyunk, ha meg akarjuk határozni, hogy mi az a minimális vagy elégséges ráfordítás és támogatás, amely kellően megalapozottá teszi a felsőoktatásra szánt költségvetési előirányzatot. Nincsenek olyan, szakmai és pénzügyi szempontból is alátámasztott, az intézmények által is elismert képzési feladatokhoz köthető költségek, melyekre alapozhatnánk az elemzést. Épp emiatt a gyakorlatban használt költségvetési információk szervezetszintűek és erőforrás-típusúak, emiatt aztán pénzügyileg nem mérlegelhető az egyes intézmények alul- vagy túlfinanszírozottsága sem – magyarán nem tudjuk, reálisan mi mennyibe kerül a felsőoktatás rendszerén belül. Ez a finanszírozási szisztéma tehát nem egy költséghatékonyan szervezett szakmai és fenntartási tevékenység beárazásán alapul, ezért a forráskivonás mellett éppúgy felsorakoztathatók tényekkel és számításokkal alá nem támasztott „szakmai” érvek, mint a forrásbővítés mellett. Tudjuk, hogy a felsőoktatási intézmények igen aktívak a saját források megszerzésben; ezek javítják a „rezsiviselő képességüket” is. Ezt a képességüket nem lehet lebecsülni, hiszen a korábban a közvetlen állami támogatás csökkenését rendre a saját bevételek jelentős növekedése követte, bizonyítva a felsőoktatás rugalmas alkalmazkodását a változó, többnyire romló költségvetési helyzethez.  Mi következik mindebből? Az, hogy a kormány, ha úgy tetszik „büntetlenül” vonhat ki forrásokat a felsőoktatásból úgy, hogy közben arra számít, és azt ösztönzi, hogy a felsőoktatási intézmények saját bevételeik növelésévek kompenzálják az elvonásokat. Mivel sem a kormány, sem az intézmények nem hivatkozhatnak a felsőoktatásra fordított költségek meghatározásánál közös és hiteles számításokra a szféra állami finanszírozási szerkezete (hallgatói létszámmal arányos képzési támogatás – normatív hallgatói juttatások – PPP beruházások központi forrásai) változatlan marad. Az egyes intézmények állami támogatásának mértéke tehát a hallgatólétszám mennyiségi mutatóira, fenntartási garanciákra és az új felsőoktatási koncepció alapján az államilag finanszírozott keretszámokat meghatározó kormánnyal kötendő egyedi, politikai jellegű alkukra építve alakul ki. Ez azt jelenti, hogy az állami finanszírozás mértékének csökkentése önmagában nem szükségszerűen eredményezi a felsőoktatás jelenlegi rendszerének racionalizálását, hatékonyságának növelését, annál is inkább, mert szféra alkalmazkodása a romló költségvetési helyzethez rövid távon megóvja felsőoktatást az érzékelhető, rendszerszintű működési krízistől. Folyamatosan csökkenő állami források Lássuk ezek után a számokat! Az intézmények előirányzatai a 2012. évre több mint 430 milliárd Ft-ot tesznek ki. Ebből a költségvetési támogatás több mint 30 milliárd Ft-tal alacsonyabb az előző évre eredetileg megállapított összegnél. A forráskivonás részben az év közbeni stabilizációs tartalékképzés hatását érvényesíti a jövő évre, részben pedig a Széll Kálmán-tervben megjelölt megtakarítási összeget foglalja magában. A személyi kiadásokra nagyjából ugyanannyit szán a jövő évi költségvetés, mint az idei tartalmazott, (járulékkal csaknem 220 Mrd Ft) tehát a költségvetési javaslat a szférát érintő létszámleépítéssel nem számol. A dologi és egyes felhalmozási-kiadási jogcímeken az előző évinél viszont alacsonyabbak a kiadási előirányzatok. A hallgatói pénzbeli juttatások főösszege is csökken, ami az alacsonyabb hallgatói létszám miatt érthető is. Az állami támogatással rendelkező hallgatók felvételi keretének szűkítése megtakarítást eredményez ugyan, de ezek évekre elhúzódva jelentkeznek majd, így az intézmények képzési kapacitásához kötődő (rezsi) kiadásainak felszabadítása sem lehet majd egyenletesen tervezhető.  A felsőoktatás bevételi előirányzata összességében a jövő évre alig emelkedik, 270 Mrd Ft lesz. Mivel a támogatások csökkennek, jelentős megtakarítás nyomás alá kerülnek az intézmények. Ám mivel a tervezett bevételi összeg elmarad még a 2010. évben elért szinttől is, feltételezhető, hogy a bevételek növelhetőek. Ez némi esélyt ad arra, hogy a kiadáscsökkentést kisebb mértékben kelljen végrehajtani, mint ami egyébként a támogatás csökkentéséből következne. Komoly érvágás viszont, hogy a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap kerete az idei főösszeg kétharmadára apad, ezen belül a költségvetési hozzájárulás kevesebb, mint egyharmadra mérséklődik. Valószínű, hogy az egészségbiztosítás és az ellátórendszer átalakítása negatív hatással lesz az orvosi karokat, klinikákat fenntartó 5 intézmény gazdálkodására. Költségtérítés helyett önköltség: kockázatok és mellékhatások A bevételeiket a legjobban, ugyanakkor a politikailag legkockázatosabb módon úgy növelhetik az intézmények, hogy a törvény által lehetővé tett önköltségi szintre emelik a költségtérítéses oktatás díját. Ez akár néhány tízmilliárd plusz forrást is jelenthetne. Ám a képzési díjak jelentős emelése csökkentheti a jelentkezők számát, és ez hatásában vissza is üthet: végül csökkenhetnek a bevételek is. Ha élnek ezzel a lehetőséggel, számolniuk kell a tandíjmentes, államilag támogatott képzési helyre felvett és a költségtérítéses hallgatók helyzete közötti, egyre növekvő feszültségek kezelésével is. Nagy kérdés, hogy a csökkenő mértékű állami finanszírozás mellett lemondhatnak-e erről a lehetőségről az intézmények? A 2012. évi költségvetés tehát érdemi intézményi reformok kényszere nélkül von ki forrást a felsőoktatásból. Ugyanakkor a hallgatólétszám érdemi mértékű csökkenése fel fogja erősíteni a magyar az intézményhálózat szétaprózottságából, a képzések méreteiből, szerkezetéből származó szakmai és gazdasági problémákat. Ezek egy ponton túl változatlan intézményi szerkezet mellett már nem lesznek kezelhetőek.
|
|
|
Legutóbbi kommentek