A dolgok jelen állása szerint a kormány gyaníthatóan azért nem akar egyelőre változtatni a 1,5 százalékos növekedési előrejelzésen, mert akkor nyíltan el kellene ismernie, hogy az államadósság korlátozására és csökkentésére vonatkozó alkotmányos szabályokkal ellentétes a költségvetési törvény tervezete. Blogbejegyzésünkben azzal foglalkozunk, hogy mi a baj az adósságplafon jelenlegi szabályozásával és a kormány gazdaságpolitikájával.

A 2012. január elsején hatályba lépő Alaptörvény egyik újdonsága lesz az „adósságplafon” bevezetése. A világgazdasági válság hatására több országban történtek kísérletek annak érdekében, hogy az elkövetkező kormányok előtt a felelős költségvetési gazdálkodás területén a korábbiaknál erősebb jogi korlátok álljanak. Az új magyar alkotmányba iktatott szabály e törekvések sorába illeszkedik.

A magunk részéről önmagában egyetértünk azzal, hogy a mindenkori parlamenti többség mozgásterét csökkenteni kell a jövő generációkra háruló anyagi terhek, vagyis az államadósság növelésében. A magyar adósságszabállyal azonban a kétharmados többség – hasonlóan a kormányzat általános gazdaságpolitikájához – rettenetesen leegyszerűsítő, sőt, adott esetben gazdasági károkat okozó megoldást választott. Az alaptörvény elfogadása óta eltelt idő fejleményei alapján mindez hamarabb okozhat majd alig kezelhető helyzeteket, mint azt korábban gondoltuk volna.

Az adósságplafon és az új alkotmány

Az új alkotmány kétfajta adósságplafont szabályoz. Egyrészt a 36. cikk (4) bekezdése a költségvetési tervezés vonatkozásában állít korlátot, amikor úgy fogalmaz, hogy „[a]z Országgyűlés csak olyan központi költségvetésről szóló törvényt fogadhat el, amely nem eredményezi az államadósság mértékének növekedését.” Másrészt a 37. cikk (3) bekezdése a már elfogadott költségvetés végrehajtása során érvényesíti az adósságplafont, mivel úgy rendelkezik, hogy „nem vehető fel olyan kölcsön, és nem vállalható olyan pénzügyi kötelezettség, amelynek következtében az államadósságnak a teljes hazai össztermékhez viszonyított aránya a megelőző évben fennállóhoz képest növekedne.” A két szabály alól csak akkor kap felmentést az Országgyűlés, illetve a kormányzat, ha különleges jogrend van érvényben (háború, belső zavargások, árvíz stb.) vagy ha a „nemzetgazdaság tartós és jelentős visszaesése” áll fenn.

A kétfajta korlát szankciói is eltérnek egymástól. Míg a tervezési korlát megsértéséből csak az következhet, hogy az új összetételű Költségvetési Tanács nem adja meg a hozzájárulását a költségvetés elfogadásához, a végrehajtási korlát megsértésének polgári jogi és büntetőjogi következményei lehetnek. Az alaptörvény megsértésével felvett kölcsön törvénybe ütközik, ezért polgári jogi értelemben semmis. Az a hivatalos személy pedig, aki dönt az alaptörvény-ellenes kölcsön felvételéről, könnyen a hivatali hatalommal visszaélés bűncselekményét követheti el. A végrehajtási korlát gyakorlati alkalmazása persze vet fel problémákat. Mivel év közben még nem tudható, hogy a GDP mennyivel fog nőni, így helytelen kormányzati előrejelzés esetén előállhat az a helyzet, hogy utólag derül ki: alkotmánysértően történt egy kölcsön felvétele.

A 2012-es kilátások

Tegnap, 2011. november 10-én hozta nyilvánosságra az Európai Bizottság a hazánkra is vonatkozó gazdasági–költségvetési előrejelzéseit. Ha a Bizottság előrejelzései igaznak bizonyulnak, akkor sem 2012-ben, sem 2013-ban nem tartja be a kormányzat a saját maga által alkotott adósságplafon-szabályt, hiszen a 2011-es 75,9 százalékos államadósság 2012-ben 76,5 százalékra, 2013-ban pedig 76,7 százalékra nő. Minderre pedig úgy kerül sor, hogy eközben, ha szerény mértékben is, de nő a GDP, vagyis nem alkalmazható a gazdaság „tartós és jelentős visszaesése” esetére irányadó kivételszabály.

Ha a jövő év gazdasági és pénzügyi folyamatai a Bizottság előrejelzése szerint alakulnak, a kormányzat négy lehetőség közül választhat. Megteheti, hogy újabb, évközi költségvetési kiigazítást (értsd: újabb megszorítást) hajt végre, amivel az államadósság arányát a 2011-es szint alá csökkenti. Ez persze minden valószínűség szerint tovább rontaná a GDP növekedését, ami újabb államadósságarány-csökkentést tenne szükségessé. Minden jel szerint ez a megoldás távol áll a kormány fiskális törekvéseitől, hiszen mindeddig csak a bejelentések szintjén kötelezte el magát a fenntartható és nem egyszeri tételeket felélő költségvetési pálya mellett, de ennek tényleges megvalósítása jelentős részben elmaradt. Ennek eredménye volt a strukturális egyenleg romlása, a költségvetési politika hitelességének eltűnése, és végső soron az államadósság arányának 2012-re prognosztizált, alkotmánysértő növekedése.

Ha ez az újabb kiigazítás nem történik meg, akkor év közben eljöhet az a pillanat, amikor külső forrás bevonásával nem lesz törvényesen finanszírozható az államháztartási hiány egy része. A technikai csőd bekövetkezését ekkor csak a Nemzeti Banknál elhelyezett kormányzati betétek felhasználásával tudja jogszerűen elkerülni az ország.

Harmadik lehetőség, hogy a kormány tudottan megalapozatlan számokkal fogadja el a költségvetést, így papíron nem kell elismernie előzetesen az alkotmánysértés esélyét. Egy megalapozatlan számokkal operáló költségvetési törvény azonban tovább rontaná a költségvetési politikai hitelességét, ráadásul nem mentesítené a kormány a tényekhez való alkalmazkodás rövidtávon bekövetkező kényszere alól sem. Ráadásul minden negyedév után egyre világosabbá válna, hogy az adósságszabály nem tartható, ami visszavezetne az imént vázolt első vagy második megoldáshoz.

Végül, negyedik lehetőségként ott marad az alaptörvény nyílt megsértése, ami azonban a kölcsönszerződés polgári jogi semmisségének lehetősége miatt a finanszírozók számára sem tűnik életbiztosításnak. Nem is beszélve arról, hogy ez a lehetőség politikailag komoly kockázatot hordoz a kormány számára, hiszen az elmúlt időszak két olyan szimbolikus cselekvését (az új alkotmányt és az államadósság elleni küzdelmet) ásná alá, amelyek sarokkövei a kormányzó erők jelenlegi politizálásának.

A cél helyes, a szabály rossz

Helye van az államadósságra vonatkozó szabályoknak az alkotmányban. A kétezres évek vagy az elmúlt másfél év tapasztalatai azt mutatják, a kormányzatok – pártszínezettől függetlenül – hajlamosak arra, hogy sutba dobják a fenntartható és felelős költségvetési politika alapelveit. Az alkotmányok arra valók, hogy a közhatalom gyakorlóit rászorítsák olyan alapvető értékek tiszteletben tartására, amelyeket egyébként a hatalom természeténél fogva hajlamosak megsérteni.

Kiemelkedő óvatosság és józanság kell azonban az alkotmányi szabályozás kialakításakor. Egy rosszul megfogalmazott mondat könnyen vezethet akár az ország kormányozhatatlanságához is. A világgazdasági válság újabb hullámának küszöbén állva egyszerűen nevetséges lenne, ha az államadósság-arány 0,6 százalékos emelkedése pusztán a jogi szabályozás voluntarizmusa miatt technikai államcsődöt eredményezne. A kormánytöbbség által alkotott plafonszabály problémáira egyébként sokan még időben felhívták a figyelmet, így élesen bírálta azt Neményi Judit és Oblath Gábor, de Madár István is rámutatott az életszerűtlenségére. A jelen írás egyik szerzője társaival ugyancsak érvelt korábban az új szabály alkalmazásának ellentmondásossága mellett. Talán még nem késő, hogy a jó szándékú bírálatokat meghallva a kormánytöbbség korrigálja a hibáját, és pontosabban, voluntarizmustól és doktrínerségtől mentesen alakítsa ki a felelős költségvetési politika alkotmánybeli szabályait. Félünk, ehelyett a szómágiához fog folyamodni a kormányzat, és az alaptörvény módosítása nélkül, pusztán a szavak megerőszakolásával rendezi majd a helyzetet. Ez viszont a jövőre nézve teremt majd olyan precedenst, ami alapvetően megkérdőjelezi az alkotmányba foglalt költségvetési szabályok komolyan vehetőségét.

A közjogi kérdésekről függetlenül előbb-utóbb szembe kell nézni majd az államadósság elleni politikai küzdelem szólamai és a ténylegesen folytatott gazdaságpolitika között húzódó ellentmondással is. Míg szavakban a kormányzat szinte mániákusan lép fel az államadóssággal szemben, jövőre a jelenleg látható folyamatok tanúsága szerint nőni fog az államadósság nominálisan is, sőt, akár reálértékben és a GDP-hez viszonyított arányát tekintve is. A kormány mindeddig maximum a Széll Kálmán Terv meghirdetésekor látszott eltökéltnek abban, hogy javítsa a költségvetés strukturális egyenlegét, ugyanakkor az elmúlt majd két év alatt semmit nem tett azért, hogy például nyugdíjpolitikai intézkedéssekkel évtizedes távlatokon is fenntarthatóvá tegye a magyar államháztartás várható finanszírozási szerkezetét. Mivel ezek a bátor döntések elmaradtak, a kiigazítások pedig alapvetően egyszeri tételekre épültek, a jelenlegi költségvetési politikának nincs tartós államadósság-csökkentő hatása. A kormány a 2012-es költségvetési törvénytervet szintjén ugyan eltökéltnek látszik arra, hogy komoly megszorításokat léptessen életbe, azonban – mint arra a Közöskassza projekt részeként a Haza és Haladás Alapítvány által közzétett költségvetési kockázatelemzés  is rámutatott – a várt egyenlegjavulást már 2012-re nézvést sem támasztják alá megfelelő intézkedések, ráadásul ezen a pályán haladva 2013-ra a helyzet csak tovább tud romlani, ismét nagyobb kiigazítási kényszert teremtve.

A jelenleg kormányzó erők a reálisan várható forgatókönyv szerint jó eséllyel meg fogják sérteni az államadósság elleni politikai és közgazdasági küzdelem összes szabályát az elkövetkező egy-két évben. Ennek fényében az új alkotmány szinte azonnali megsértése már csak következmény, nem a probléma maga.

A tankötelezettség egyfelől azt jelenti, hogy mindenki számára ingyenesen biztosítja az állam az általa minimálisan szükségesnek tekintett ismeretek és készségek elsajátításának lehetőségét. Az ingyenesség és a családtámogatás lehetővé teszi a családok számára, hogy ezen idő alatt képesek legyenek a gyerekeiket eltartani, ne kelljen az ő munkakeresetükre is számítani. A tankötelezettség teremt intézményes lehetőséget és egyben garanciát is arra, hogy a családi környezetnél szervezettebben, szisztematikusan történő oktatással, neveléssel olyan tananyagot, viselkedési kultúrát, értékrendet közvetítsen kontrollált módon, amit a legoptimálisabbnak tart, és nyíltan befolyásolhassa a tanulók életszemléletét, tudáskészletét, preferenciáit, ezzel a jövő társadalmát is. Ennek módszereivel, mértékével lehet vitatkozni, de alapvetően minden oktatási rendszer bevallottan vagy sem, ezt is célul tűzi ki.

Arról, hogy kinek a felelőssége a gyerekek eredményes nevelése sokféle álláspont létezik. A két végletes álláspont egyike szerint a család felelősen kell, hogy gyereket vállaljon, mert a szülők dolga a gyerek megfelelő gondozása, tanítása, felnevelése, az állam ebbe csak annyiban folyhat bele, hogy ne érje a gyereket súlyos bántalom. A másik szélsőséges álláspont szerint az államnak meghatározó szerepet kell vállalnia a gyerekek neveléséből és támogatásából, mert a szülők laikusok, kevéssé tudják mi a jó a gyerekeknek, és ezért az a legsikeresebb és leghatékonyabb eljárás, ha szakemberek viselik gondját a gyerekeknek irányítva a szülőket is. Az első esetben a szülők „konyhakészen” szállítják a gyereket az iskolába, ők gondoskodnak arról, hogy motiváltan, jól nevelten, szabálykövetően viselkedjék és otthon készüljön fel, hogy megfeleljen az iskolai elvárásoknak. A második elgondolás alapján már egészen kicsi kortól célszerű egész napos gyermekgondozás keretében megkezdeni a nevelést, az óvoda, egész napos iskola, valamint a sokféle kiegészítő szolgáltatás a szülők helyett is gondoskodik arról, hogy a gyerekek azt tanulják, ami az éppen aktuális elvek szerint a leginkább megfelelő számukra.

A munkaerőpiacon – ahogyan ezt sok kiváló könyv, tanulmány leírta, de a laikus közönség számára is elég világos – olyan nyitott, adaptív, rugalmas munkavállalókra van szükség, akik a megtanult, de sajnálatosan gyorsan elavuló tudást folyamatosan képesek megújítani. Olyanokra, akik szükség szerint képesek alkalmazkodni a változó piaci feltételekhez, és a mechanikus, állandóságot jelentő feladatok számának jelentős csökkenése okán, akarnak és tudnak is váltani, ha kell, akár néhány évenként másfajta szakismerettel, munkakörülményekkel megbirkózni, és olyanokra, akik ezeket jól meg tudják a gyerekeknek tanítani. Azt is figyelembe kell venni, hogy nem csak az ismeretek, hanem az azokhoz való hozzájutás módja és formája is folyamatosan változik napjainkban. Soha nem látott mennyiségű információ, adat, élmény ér legtöbbünket naponta, sokféle forrásból, kanalizálatlanul. Ahhoz, hogy ezekből jól tudjunk válogatni, képesek legyünk feldolgozni és hasznosítani őket, speciális készségeket kell elsajátítanunk. Olyanfajta motiváltságra, kreativitásra, kíváncsiságra, mobilitásra, flexibilitásra van szükség, amivel csak jó önértékelésű, magabiztos, kiegyensúlyozott, nyitott, megújulásra képes személyiségek rendelkeznek, akiknek a biztonságérzete nem elsősorban a külső körülményeken múlik. Ahhoz, hogy a gyerekeink ilyen személyiséggé váljanak, a születésüktől fogva minden olyan lehetőséget meg kell teremteni, ami ehhez a személyiségszerkezethez vezet, és ebben a szülők mellett a pedagógusok és más segítő szakemberek meghatározó szerepet játszanak. A társadalmi hasznosság mellett ez biztosítja a leginkább az egyéni boldogulás, magas életminőség, az örömteli gyermek- és felnőttkor esélyét, ez pedig mindennél fontosabb szempont, de egyben gazdaságilag is a leginkább hasznos.  

Csak nagyon naiv, vagy teljesen tájékozatlan, a realitásokkal sosem találkozó tanácsadók, döntéshozók vélhetik úgy, hogy ezeknek a fiataloknak a „szakképzése”, amely jelentősen lecsökkentett közismereti ismeretek helyett, rövidített, gyakorlati oktatást jelent, segítséget jelenthet abban, hogy a mainál több, és jobban képzett szakmunkás álljon a munkaerőpiac rendelkezésre. Ha ugyanis alapvető ismeretekkel, készségekkel sem rendelkezik valaki, akkor még jelentős erőfeszítésekkel sem képes elsajátítani az egyre komplexebbé váló feladatokat. Nem érti az instrukciókat, folyamatokat, nem képes döntéseket hozni. Nyilvánvalóan a mohácsi vész sokadszori megtanítási kísérlete, vagy a Szigeti veszedelem memorizálására tett erőfeszítés nem segíti őket. Ezért vélik sokan, hogy semmit sem kellene tanítani, hanem a „learning by doing” alapján, a fiatalok majd látják a sok elkötelezett és magas tudású, idősebb kollégát, akiktől megtanulják a szakmai fogásokat, folyamatokat, és a munkakultúrát. Aki ezt reméli, biztosan nagyon régen járt munkahelyen, és abban is súlyosan téved, hogy a fölöslegesnek minősített, képzett szakoktatók helyett majd az úgyis ott dolgozó szakik is megteszik oktatóként. A jelenlegi munkahelyi körülmények, feltételek kevéssé alkalmasak erre a romantikus emlékeket felelevenítő képzési formára, ami a maga korában is inkább volt kivétel, mint szabály – ehhez elég, ha a gyerekek kizsákmányolásáról, sanyargatásáról, bántalmazásáról szóló korabeli leírásokat elolvassuk. Elég információ áll rendelkezésre ahhoz az elmúlt évszázadok inaskodásáról, mester és tanítvány viszonyáról, hogy nyugodtan kijelenthessük, nem véletlenül alakult ki az az iskolarendszerű képzés, amelyben a szakmai tárgyakat, gyakorlatot vezetők is kell, hogy rendelkezzenek pedagógusi végzettséggel. Nem csak a szakmát kell ismerniük, hanem azt is tudniuk kell, miképpen lehet azt megtanítani. Abból, hogy a jelenlegi szakiskolai képzés nem elég jó, még nem következik, hogy nem lehet, és nem érdemes megjavítani. Az első lépés azonban nem itt, hanem a koragyermekkorban kell, hogy kezdődjön.

Összefoglalva: nem az a valódi kérdés, hogy hány éves kortól ne kelljen mindenkinek iskolába járnia, hanem az, hogy mikortól, milyen közösségi ellátás, iskolát megelőző, iskolai és azon kívüli szolgáltatás szükséges ahhoz, hogy minden gyereknek megadjuk a sikeres és boldog felnőtté válás esélyét. Ebből a szempontból elvi jelentősége van annak, hogy a tankötelezettség 16 vagy 18 éves korig tart. Ha azonban a tanulás nem ingyenes, ha a családok nem engedhetik meg maguknak, hogy taníttassák és ez idő alatt eltartsák a gyerekeiket, ha nincsenek megfelelő napközbeni, iskolán kívüli választható szolgáltatások, amelyek mindenki számára elérhetőek, akkor nincs esély arra, hogy egyéni, családi, közösségi szinten az esélykiegyenlítés megvalósulhasson, és ezzel mindannyian sokat veszítünk. A gyerekek tanításába, fejlesztésébe fektetett pénz nem csak gyermekjogi, hanem közgazdasági, nemzetgazdasági értelemben is a legtisztességesebb és legjobb döntés. A most tervezett, szociális, közoktatási, büntetőjogi lépések hosszabb távon rettenetesen sokba kerülnek majd mindannyiunknak.

Hozzá kell tenni, hogy a keresztény-konzervatív kormány a törvénykoncepció-alkotást a nyilvánosság szinte teljes kizárásával végezte és végzi. Eddig egyetlen dokumentumot tett közzé: a 2010. november 4-i dátummal – a NEFMI honlapján – nyilvánosságra hozott felsőoktatási törvénykoncepciót. Emellett számos dokumentum szivárgott ki. Ennek a koncepciónak továbbfejlesztett, kibővített változatai, továbbá e továbbfejlesztett változatoknak egy egyeztetésre szánt változata, ami azonban nem került nyilvánosságra. Már korábban kiszivárgott a koncepció alapján kodifikált törvényszöveg is, és éppen jelen sorok írása idején tették nyilvánossá a törvénytervezet kodifikált szövegét.

Az anyag szerint „a magyarországi felsőoktatás jelenlegi Budapest központúsága nem szolgálja a vidék kultúra- és értelmiség-megtartó képességét”, ezért változtatni kell az „egyenetlen földrajzi, régiónkénti elosztáson”. Nyilván az anyag szerzői nem ismerik a diplomások pályakövetésének eredményeit, amelyből az derül ki, hogy a vidéken diplomát szerzők igen jelentős része Budapestre megy dolgozni. Ráadásul nem arról van szó, hogy az elmaradott régiók fejlődését akadályozza a diplomások hiánya, hanem arról, hogy az elmaradott régiók nem tudják a diplomásokat megfelelő szinten alkalmazni munkahelyek hiányában. S nem a diplomások túlkínálata nyomán fog fellendülni a gazdaság, hanem a fejlettebb gazdaság lesz majd képes több diplomást foglalkoztatni.  

A koncepció a felsőfokú intézmények három típusát különbözteti meg: a főiskolákat, az egyetemeket és a tudományegyetemeket. Az átmeneti időszak alatt, az „egyetem” besorolású intézmények minőségjavításuk vagy integrálódásuk révén bekerülhetnek a tudományegyetemek sorába, vagy főiskolává alakulnak, esetleg magánintézménnyé válnak vagy megszűnnek. Azon túl, hogy a nemzetközi összevetésben nem létező fogalom a tudományegyetem, az eddig megjelent különböző intézményi besorolások meglehetősen önkényesnek is tűntek. A korábban megszüntetni akart Corvinus Egyetem végül megmenekült, de nem sorolták a tudományegyetem közé. A Semmelweis Egyetemet viszont, noha semmilyen vonatkozásban nem különb az előbbinél, tudományegyetemnek minősítették. A Kaposvári Egyetem, amely egyes napvilágra került anyagok szerint megszűnt volna, a FIDESZ nagyhatalmú helyi potentátjának felhördülése nyomán végül megmaradt. A kezdetben ugyancsak megszűnésre ítélt győri Széchenyi Egyetemről is kiderült, hogy megmarad, mégpedig maga Orbán Viktor nyilatkozott így. Ezek a besorolások és besorolási visszavonások egyértelműen mutatják az egész elképzelés mögött meghúzódó rossz ízű politikai szándékokat és szubjektivitást.

A koncepció – és a törvénytervezet – radikálisan átalakítja a MAB és az FTT szerepét is. A tervezet a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság szerepének, súlyának és autonómiájának drasztikus csökkentését, függetlenségének felszámolását tartalmazza, – érvel maga a MAB is. A Felsőoktatási és Tudományos Tanácsot még radikálisabban átalakítja a tervezet. Az FTT-t megszünteti s új néven, lényegesen csökkentett hatáskörrel, megújuló összetétellel Felsőoktatási Tervezési Testületként hozza létre, amely testület a miniszter - a felsőoktatás fejlesztési, finanszírozási és kutatás-fejlesztési kérdéseiben – döntés-előkészítő, véleményező és javaslattevő szakértői testülete lenne. Az FTT – és részben a MAB is - lényegében a felsőoktatási intézmények egyfajta – a minisztériummal szembeni - érdekérvényesítő, érdekegyeztető szervezeteként működött a 93-as törvény óta. Az igazi problémája ezeknek a szervezeteknek az volt, hogy nem kapott benne megfelelő súlyú szerepet a felhasználói szféra. A koncepció ahelyett, hogy a valódi problémát orvosolná, háttérbe szorítja ezeket a szféraautonómiát képviselő szervezeteket és csonkítja a hatáskörüket. Ez sok tekintetben ugyanolyan – az európai normákkal szembemenő - törekvés, mint amit az Alkotmánybíróság, vagy az ÁSZ esetében már láthattunk a kereszténykonzervatív kormánytól.