Lassan két hete, október 27-én, több mint 11 órás, maratoni hosszúságú tárgyalások után az európai döntéshozók hajnalig tartó tárgyalások után megegyezésre jutottak az eurozóna válságkezelésének hogyan továbbjáról. Megállapodtak a bankokkal és privát kötvénytulajdonosokkal, hogy az általuk megvásárolt görög állampapírokra 50 százalékos leértékelést vállalnak be „önkéntesen”, így a jelenlegi 200 milliárd euróról 100 milliárdra csökken feléjük görögök adóssága. Az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközzel (EFSF) kapcsolatban két, egymást kiegészítő intézkedést fogadtak el, egyfelől a hitelek fokozását a tagállamok új kötvénykibocsátásainál, illetve további finanszírozást a magán- és állami intézetektől és befektetőktől. Ez jelentősen, egyes vélemények szerint akár 1 milliárd euró fölé is emelheti az EFSF kapacitását. A bankok feltőkésítésével kapcsolatban pedig döntés született arról, hogy kötelező tőkearányukat 2012 közepéig 9 százalékra kell emelni. Ez az érintett 70 bank számára összességében 106 milliárd eurós tőketartalék emelést jelent, a kormányok garanciavállalása mellett.
Érdemes egy rövid pillantást vetni arra, hogy milyen visszhangja volt a csúcstalálkozónak még azelőtt, hogy elkezdődött volna a „görög hét”, azaz Jeórjiosz Papandreu görög kormányfő bejelentette volna, hogy népszavazást kíván kiírni a csúcson elfogadásra került intézkedés csomagról. A kezdeti optimista reakciók után több, a korábbiaknál árnyaltabb vélemény jelent meg, amelyek felhívták a figyelmet, hogy bár a tervek szépek, és ambiciózusak, de az ördög a részletekben és a megvalósításban bújik meg.
Soros György egy hétvégi londoni befektetői konferencián arról beszélt, hogy nem lesz elégséges Görögország gazdasági hanyatlásának megállításához a jóváhagyott intézkedéscsomag. Magát a megegyezést pozitív fejleménynek tartja, azonban véleménye szerint ez csak a következő három hónapra terjedő időszakra lesz csak elégséges megoldás. Úgy vélte, hogy nem ez lesz az utolsó válság, mivel az alapvető kérdéseket korántsem rendezték. Szerinte egyértelmű, hogy fenntarthatatlan a Görögország által felhalmozott és még most is halmozódó adósságállomány, és így az ország gyakorlatilag fizetésképtelen.
Az európai politikusok sokféleképpen értékelték a csúcstalálkozón elérteket. Helyreállítja az európai bankszektor iránti bizalmat a megállapodás, amelyet az Európai Unió tagországainak állam- és kormányfői tanácsa szerda este ért el a bankok feltőkésítésének szabályairól – ezt tartalmazza a kormányfői tanácsot elnöklő Herman Van Rompuy csúcstalálkozó utáni nyilatkozata. Az EFSF keretét 1 000 milliárd euróra növelő mechanizmus Rompuy szerint képes lesz arra, hogy tűzfalként megakadályozza az adósságválság továbbterjedését. Az átfogó csomaghoz tartozik a gazdasági fegyelem és együttműködés további szigorítása. Van Rompuy bejelentette, hogy a közeli hónapokban megvizsgálják az uniós alapszerződés módosításának lehetőségeit is.
A csúcstalálkozó egyik főszereplője, Angela Merkel német kancellár visszafogottan értékelte a fejleményeket. A csúcstalálkozó utáni nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy a múltban „nem elég keményen" bántak az euróbeli vétkesekkel. Véleménye szerint az uniós országoknak a jövőben mindenekelőtt a gazdaság- és pénzpolitika terén kell az eddiginél szorosabban együttműködnie. Német politikai körökben azonban pártállástól függetlenül üdvözölték a csütörtök hajnalban véget ért európai uniós csúcstalálkozó eredményeit. A konzervatív CDU és CSU közös nyilatkozatban dicsérte a kancellárt, hangoztatva, hogy Merkelnek messzemenően sikerült érvényre juttatni az adósságválság rendezésével kapcsolatos elképzeléseit, jól képviselte Németország érdekeit, és egyidejűleg bizonyította európai vezetői képességeit is.
Nicolas Sarkozy francia elnök szerint az eurozóna megmentése érdekében az Európai Unió csúcstalálkozóján meghozott döntésekkel a világ elkerülte a katasztrófát. „Ha nem született volna megállapodás tegnap este, az nem csak Európát taszította volna katasztrofális helyzetbe, hanem az egész világot" - hangoztatta a francia államfő a két legjelentősebb francia országos csatornának adott interjújában. A francia ellenzék a csúcs után azonnal aggodalmának adott hangot az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz létrehozásának mikéntje miatt. Azt kifogásolták, hogy az EFSF kapacitásait úgy bővíthetik ezer milliárd euróra, hogy egy különleges célú eszközt (SPV) hoznak létre, amely euró-övezeten kívüli államok befizetései ellenében kötvényeket bocsát ki. Az ellenzék aggodalmának egyik kiváltója az volt, hogy Kína is jelezte: ennek létrehozásában szívesen részt vesz. Ezt az információt erősítette a Sarkozy elnök által adott interjú is, melyben arról is beszélt, hogy „Kína nem nélkülözhetetlen az euró megmentéséhez, de az európaiaknak nincs okuk visszautasítaniuk a kínai tőkét ... Ha a kínaiak, akik a világ tartalékának hatvan százalékával rendelkeznek, inkább az euróba fektetnek be, mint a dollárba, miért utasítanánk vissza?”Kína azonban kivárt, amíg az euró-övezeti mentőalap kiterjesztésének technikai részletei is pontosabbá válnak. Bár sokan hivatkoznak Kína több mint háromezer milliárd dolláros tartalékaira, a távol-keleti országnak más prioritásai is vannak, mint Európa megmentése. Ilyen, egyéb prioritás például Afrika. A China Development Bank (Kínai Fejlesztési Bank) például a csúcs napján napvilágra került hírek szerint, 1 milliárd dollárral megduplázza az afrikai kis- és közepes vállalatoknak nyújtott rendkívüli fejlesztési hitelalapjának összegét. De jogos igénynek tűnik a kínai közvélemény részéről az is, hogy a kínai állam ahelyett, hogy külföldön fektet be, inkább az elmaradottabb és szegényebb belső-kínai területek modernizációját gyorsítsa fel beruházásaival. Emellett jellemző a hagyományos kínai tartózkodás attól, hogy közvetlen segítségnyújtással váljanak szereplőivé az európai politikának. Alternatív megoldásként kínai részről felmerül az a lehetőség is, hogy az IMF-ben nagyobb részesedést kapva, a Valutaalapnak nyújtott nagyobb tőkével járuljon hozzá Európa megmentéséhez.
Bár az USA saját gondjaival van elfoglalva, azért aggódva figyeli az Európában történteket. Ezt bizonyítja Barack Obama Financial Times-ban megjelent vezércikkének mondandója is. Az amerikai elnök véleménye szerint fontos előrelépés történt ugyan az európai piaci bizalom helyreállítása felé, de tekintettel a kihívás méretére és a világgazdaságot fenyegető veszélyre, fontos ennek a stratégiának a sikeres megvalósítása is, különös tekintettel egy olyan hiteles tűzfal felépítésére, amely képes megakadályozni a válság terjedését. Különböző sajtókommentárok szerte Európában vagy azon kívül azonban sokkal szkeptikusabban fogadták a megállapodást és nagyobb hangsúlyt helyeznek a megvalósítás fontosságára, mint az EU-csúcson történt megegyezés tényére. A német sajtó a görög adósság elengedés mértékét és Berlusconi reformterveinek hitelességét kérdőjelezte meg leginkább. Gavyn Davies amellett érvel a Financial Times-ban, hogy a görög probléma ezzel a megállapodással még messze nincs megoldva. Ugyan a mostani, a GDP arányában 152%-os államadósság 2020-ra 120%-ra mérséklődhet, ha minden a mostani számítások szerint halad, de még ez is jóval magasabb a kezelhető szintnél.
Az orosz sajtóban érdekes interjú jelent meg Simon Tilforddal a Center for European Reform vezető közgazdászával. Tilford mindenképpen előremutatónak tartja a megállapodást, azonban igencsak kérdéses, hogy megoldást jelent-e a krízisből való kilábalásra? Szerinte ehhez a teljes európai pénzügyi berendezkedést át kellene alakítani, például az Európai Központi Bankot a Fed-hez és a Bank of England-hez hasonló jogokkal kellene felruházni. Görögország ügyében meg akár elengedik a kezét, akár nem, de egy tartós megoldást kell találni, mert ez a bizonytalansági állapot nagyon árt a piacoknak, hangsúlyozta Tilford.
A november 3-4-én megrendezett G20-as csúccsal kapcsolatban Domenico Lombardi a Brookings Intézettől, még a csúcs előtt úgy vélte, hogy a cannes-i csúcstalálkozó lehetőséget biztosíthat az euroövezeten kívüli G20 vezetőinek, hogy kinyilvánítsák támogatásukat az IMF további részvételére az európai válságkezelésben – beleértve a görög válságkezeléssel kapcsolatos intézkedések megvitatását és az IMF védőháló további bővítésének lehetőségeit.
Ezek után történt, hogy Jeórjiosz Papandreu görög miniszterelnök október 31-én hétfőn bejelentette: népszavazást tartanak az európai uniós csúcson elfogadott, a görög adósság egy részének leírásáról, illetve az új hitelprogramról szóló megállapodás jóváhagyásáról. „A görög nép akarata kötelező lesz a számunkra" - mondta Papandreu a görög szocialista párt parlamenti frakciójának ülésén, és közölte: kész bizalmi szavazást is kérni a parlamentben a hitel megállapodásról. „Akarják-e a görögök az új megállapodást, vagy elutasítják azt? Ha nem akarják, nem fogadjuk el" - mondta a kormányfő. Az események innen szédületes mértékben felgyorsultak, a legtöbb európai vezetőt hideg zuhanyként érte a bejelentés. Papandreu ráadásul úgy lépett, hogy nem értesítette szándékáról a görög válságkezelés kulcsszereplőit sem. Az EU részéről José Manuel Barroso bizottsági elnök és Herman Van Rompuy, a tanács elnöke által közösen jegyzett közleményben diplomatikusan, de határozottan azt hangsúlyozták: a bankok feltőkésítése és az EFSF bővítése tovább folyik. Meggyőződésük, hogy a görög növekedés és munkahelyteremtés érdekében az EU-csúcson elért terv a legmegfelelőbb. Bíznak abban, hogy Görögország az euró-zónával és a nemzetközi közösséggel szemben vállalt kötelezettségeinek eleget tesz. Ahogy teltek az órák, úgy vált világossá, hogy a görög miniszterelnök bejelentése csak egy taktikai célt szolgált: elérni a jobboldali ellenzék támogatását az EU-csúcson elfogadott intézkedésekkel kapcsolatban. Amióta Papandreu és pártja hatalomra került, a legnagyobb jobboldali ellenzéki párt az Új Demokrácia pártja minden fronton támadta a szocialista kormányt és nem kevés népszerűségre tett szert azáltal, hogy a válságkezeléssel kapcsolatban minden intézkedést ellenzett. Az utóbbi hetekben, érezvén, hogy népszerűségük csúcsán vannak, mindent egy lapra feltéve a miniszterelnök mielőbbi lemondását és előrehozott választások kiírását követelték. Semmilyen kompromisszumra, engedményre nem voltak hajlandók, csakis a hatalom megszerzése volt az egyetlen szempontjuk – nekünk, magyaroknak erős déjà vu érzésünk lehet ezzel kapcsolatban 2008-2009-ből.
A görög politikai szereplőkre óriási nyomás nehezedett külföldről és belföldről egyaránt, hogy valamiféle megoldás szülessen még a cannes-i G20-as csúcstalálkozó előtt. Ez meg is történt. Antonisz Szamarasz az Új Demokrácia pártjának vezetője is beállt az EU-csúcson meghozott intézkedéscsomag támogatói közé, november 4-én Papandreu megnyerte a bizalmi szavazást a görög parlamentben. Másnap a miniszterelnök és a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, Szamarasz – akik egyébként kollégiumi szobatársak voltak egyetemi éveik alatt az USA-ban – az államfő vezetésével megállapodtak abban, hogy Papandreu lemond, akár egy héten belül nemzeti egységkormány állhat fel, és februárban előrehozott választásokat tartanak. A cikk megírásának pillanatában Lukasz Papademosz tűnik a legesélyesebb miniszterelnök jelöltnek, aki korábban az EKB egyik alelnöke is volt. Az átmeneti kormány megbízása arra terjedne ki, hogy még a választások előtt ratifikálja az elfogadott mentőcsomagot, ezzel lehetővé téve azt, hogy a görögök hozzájuthassanak a megszavazott 8 milliárd eurós összeghez és elkerüljék az azonnali államcsődöt.
A görög dráma rengeteg indulatot, elkeseredett megnyilvánulást, majd feloldásként pozitív reményeket szült. Egy biztos, nagyon sok minden megváltozott egy hét alatt, az euró jövőjével kapcsolatos gondolkodásban olyan tabuk is megdőltek, amikről korábban nemigen beszéltek felelősnek mondott politikusok. Ilyen megdőlt tabu Görögország csődje, egyes tagállamok kiválása az eurozónából vagy a pénzügyi unió lehetséges vége is.
Az eurozóna és az EU intézményeinek korábban nem tapasztalt nyomásgyakorlását és vezetőinek véleményét tükrözte Olli Rehn uniós pénzügyi biztos ultimátuma, miszerint az eurozóna pénzügyminisztereinek most hétfői találkozójáig a görögöknek megegyezésre kell jutniuk a nemzeti egységkormány létrehozásáról.
A nemzetközi sajtóban - bár az jórészt kritikus volt a népszavazásos ötlettel szemben - számos megértő hangvételű publicisztika is születetett. Fareed Zakaria a CNN honlapján megjelenő blogjában arról ír, hogy figyelembe véve a kényszerítő körülményeket, Papandreu felelősségteljesen kormányzott és a referendummal kapcsolatos ötlete is korrektnek tekinthető. Az előző, jobboldali kormány örökségeként kapott helyzet konszolidálása és kezelhetősége érdekében több olyan megszorító csomagot is le kellett vezényelnie, amilyen az USA-ban például elképzelhetetlen lenne. Felismerte, hogy a helyzete egyre nehezebb és tarthatatlanabb lesz, hacsak nem tudja valahogy bevonni a döntés felelősségébe az addig mindent a körmeszakadtáig tagadó és elvető ellenzéket. Az egész népszavazási hercehurca azt üzente az ellenzéknek: „OK, ha ellenezni akarjátok a megállapodást, akkor vállaljátok ti a felelősséget azért, hogy Görögországot kiebrudalják az euró-zónából”. A terv működött, Papandreu nagyon okosan oldotta meg a helyzetet. Az Economist című angol nyelvű gazdasági hetilap arról ír, hogy nem csak a piacok, de a szavazók is veszélyt jelenthetnek az euró számára. Lehet halogatni, de előbb vagy utóbb az eurónak mindenképp szüksége lesz egy népszerűségi tesztre. Papandreu, a maga ötletével a népszavazásról, inkább hírhozónak, mintsem „rosszfiúnak” tekinthető ebben az esetben. Eddig az eurozóna válságára a piacok felől érkező nyomáson keresztül figyeltek az elemzők, azonban egy ország pénzügyei nem csak a piacok által meghatározottak. A pénzügyi teljesítés határai inkább az emberek adó- és egyéb járulék fizetési hajlandóságától illetve a közkiadások lefaragásának elfogadásától függnek. A kormányok előbb élik fel politikai tőkéjüket, mintsem elfogynának az ötletek újabb adók kivetésére. Végeredményben a „nem fogunk, nem akarunk fizetni” problematikája hamarabb jelentkezhet, mint a „nem tudunk fizetni”-é.
Charles Goodhart az Institute for New Economic Thinking internetes oldalon megjelenő blog bejegyzésében amellett érvel, hogy az európai polgárok és az EU intézményei közötti kapcsolat élőbbé és szorosabbá tételének érdekében érdemes lenne bevezetni a közvetlen szavazás intézményét az Európai Bizottság elnökségének megválasztásához. Ez egy igazi, uniós szintű adóhatóság létrehozatalának legitimációját is erősíthetné.
Daniel Gros közgazdász, az Európai Politikai Tanulmányok Központja (CEPS) igazgatója szerint bár a népszavazási kezdeményezést visszavonták a görögök, hatása mélyreható lesz az európai kormányzás jövője szempontjából. Ha kiírták volna a népszavazást, a görög szavazók minden valószínűség szerint a mentőcsomag elvetése mellett döntöttek volna, ami egyet jelentett volna Görögország kilépésével az eurozónából. Megdőlni látszik az a teória, miszerint az eurozóna elhagyásának járulékos költsége akkora, hogy senkinek nem áll majd szándékában kilépni. Ez az elgondolás most már úgy tűnik egyre inkább a múlté, legalábbis a görögök így gondolhatják.
Gideon Rachman a Financial Times vezető publicistája vezércikkében amellett érvel, hogy az euró egy olyan eszköz, amelynek a gazdasági virágzást és politikai harmóniát kellene szolgálnia. Azonban ennek pont az ellenkezője történik. Emiatt a döntéshozóknak nem azon kellene gondolkodniuk, hogyan is menthetnénk meg az eurót, hanem azon, hogy hogyan szabadulhatnának meg tőle – vagy legalább azon, hogy a leggyengébb országok hogyan léphetnének ki az eurozónából. Görögország, vagy Olaszország számára a közös pénz nem teszi lehetővé az infláció elengedését és a leértékelést, amit a korábbi időkben rendszeresen alkalmaztak, amikor túl magas volt az adósság. Az sem volt könnyű megoldás, de a mostani „belső leértékelés”-nek (internal devaluation) nevezett bércsökkentésnél és tömeges munkanélküliségnél kevésbé volt fájdalmas. A mostani EU-csúcson elfogadott intézkedések sem elegendőek, hiszen az optimista szcenárió szerint 2020-ra a GDP 120%-nak megfelelő szintre csökkentett görög államadósság is még csak olyan szintű lesz, mint az ezen a héten kicsúcsosodó válságban vergődő Olaszországé. Rachman szerint nem kell félni tehát az euró megszüntetésétől, hiszen az olyan alapvető európai vívmányok, mint a közös piac, személyek szabad mozgása a határok nélküli Európában, vagy a külpolitikai együttműködés továbbra is megmaradhatnak.
