.jpg)
Nem az a valódi kérdés, hogy hány éves kortól ne kelljen mindenkinek iskolába járnia, hanem az, hogy mikortól, milyen ellátás, iskolát megelőző, iskolai és azon kívüli szolgáltatás szükséges ahhoz, hogy minden gyereknek megadjuk a sikeres és boldog felnőtté válás esélyét – írja Herczog Mária közgazdász és szociológus, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagja. A gyerekek tanításába, fejlesztésébe fektetett pénz nem csak gyermekjogi, hanem közgazdasági, nemzetgazdasági értelemben is a legtisztességesebb és legjobb döntés. A most tervezett, oktatást és szociális ellátásokat érintő intézkedések hosszabb távon rettenetesen sokba kerülnek majd mindannyiunknak.
„Nehéz időkben, a legszegényebb gyerekek szükségleteit kell figyelembe venni. Egy gyereknek csak egy esélye van arra, hogy mind szellemileg, lelkileg, mind fizikailag normálisan fejlődhessen. És elsődlegesen a kormányzatok felelőssége, hogy ezt az esélyt megteremtsék, megvédjék – jó és rossz időszakokban egyaránt” (Unicef Innocenti Research Center, 2010).
A kormány megfontolásai
A tankötelezettség korhatárának tervezett leszállítása 18-ról 16 évre, első ránézésre sokak számára nem jelent semmi különösebb problémát. Még logikusnak is tűnhetnek azok az érvek, amelyek szerint, a gyerekek egy jól körülhatárolt csoportja nem motivált a tanulásra, nem képes, nem akar a nehezen, vagy kegyelemből elvégzett általános iskola után még éveket az iskolapadban tölteni. Ők azok, akik elvileg mielőbb munkába állítandók, ha gyakorlati ismereteket kapnak a rövidebb, és elsősorban az adott szakterületen szerzett tapasztalatokkal. Így felkészülhetnek felnőtt, munkás életükre, hiszen a korábbi évszázadokban sem középiskolában sajátították el a későbbi szakmunkások a szükséges tudást. Másrészről, az is logikusan hangzik sokaknak, hogy mivel ezek a gyerekek látszólag nem képesek elsajátítani a jelenlegi iskolarendszerben megkövetelt közismereti tárgyak keretében oktatottakat, emiatt kudarcosak, sokan kimaradnak, minek hát terhelni őket, és az iskolarendszert? Ez csak felesleges pénzköltés, energiapocsékolás – szól az effajta okfejtés.
Aggályos és igaztalan ez a megközelítés, de ahhoz, hogy ezekre a felvetésekre megfelelő választ tudjunk adni, érdemes jobban kinyitni az objektívet és tágabb képet befogni.
A bevált gyakorlat: minél többen, minél tovább
A tankötelezettség egyfelől azt jelenti, hogy mindenki számára ingyenesen biztosítja az állam az általa minimálisan szükségesnek tekintett ismeretek és készségek elsajátításának lehetőségét. Az ingyenesség és a családtámogatás lehetővé teszi a családok számára, hogy ezen idő alatt képesek legyenek a gyerekeiket eltartani, ne kelljen az ő munkakeresetükre is számítani. A tankötelezettség teremt intézményes lehetőséget és egyben garanciát is arra, hogy a családi környezetnél szervezettebben, szisztematikusan történő oktatással, neveléssel olyan tananyagot, viselkedési kultúrát, értékrendet közvetítsen kontrollált módon, amit a legoptimálisabbnak tart, és nyíltan befolyásolhassa a tanulók életszemléletét, tudáskészletét, preferenciáit, ezzel a jövő társadalmát is. Ennek módszereivel, mértékével lehet vitatkozni, de alapvetően minden oktatási rendszer bevallottan vagy sem, ezt is célul tűzi ki.Az ismeretek, készségek elsajátításának feladatát és költségeit döntően azért vállalja magára a közösség, mert a családi nevelés során az eredményesség nem feltétlenül és mindenki számára lenne biztosítható, másrészt a közösségnek, adott országnak az válik előnyére, ha munkára, önfenntartásra, adófizetésre képes emberek az állampolgárai, nem elvéve, hanem gyarapítva az adott ország jólétét és jóllétét. Nyilvánvaló, hogy olyan sokrétű és meglehetősen összetett kérdésről van szó, amiben különféle nem könnyen összeegyeztethető szempontok, érdekek jelennek meg, és magától értetődő az is, hogy mindezekben az ideológiáknak meghatározó a jelentősége.
A kötelező népoktatás jelentőségét már nagyon korán, a XVIII. században felismerte Mária Teréza, aki a Ratio Educationis-ban minden 6-12 éves gyerek iskoláztatását rendelte el, egyértelmű állami kontrollal. Ezt követte Eötvös József javaslatára az 1868-ban elfogadott népoktatási törvény, ami a szegény gyerekek támogatását is biztosította. Ebben az időben már óvodák is működtek Magyarországon, és olyannyira komolyan vették a tankötelezettséget, hogy a szülőket pénzbüntetéssel sújtották, ha a gyerek nem járt iskolába 12 éves koráig. Ezt követően un. ismétlőbe kellett járni, hogy ne felejtődjenek el a tanultak, és fontos, hogy minden gyereket a saját anyanyelvén illetett meg a tanítás. A második világháborút követően vált a 14 éves korhatár általánossá, 1961-ben emelték fel ezt 16 évre, majd a kevés izgalmat kiváltott 1996-os jogszabályváltozások után, fokozatosan vált felmenő rendszerben teljes körűvé a 18 éves korig tartó tankötelezettség.
A nemzetközi körkép alapján kétségtelen tény, hogy kevés országban van ilyen magas tankötelezettségi kor, de az is igaz, hogy a fejlett országokban a gyerekek túlnyomó többsége tovább tanul, mint 16 év, és többségük be is fejezi a középfokú oktatás különböző, többnyire nagyon rugalmas formáit, akik pedig nem, azok ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint a hazai sorstársaik. Sok az atipikus képzés, a gyerekek, különösen a valamilyen okból veszélyeztetettek tizenéves korban nehezen viselik a kötöttséget, ezért is alkalmazkodik az iskolarendszer az ő szükségleteikhez, hiszen a cél az, hogy sikeresen befejezzék az iskolát, nem az, hogy korlátozzák őket. Ezért lett az Európai Unió Európa2020-as stratégiai programjának egyik célkitűzése a korai iskolaelhagyók arányának jelentős csökkentése. A korai iskolaelhagyást a 18-24 éves korra értik, ami jól mutatja az életkori határok emelkedését, és a kitűzött iskoláztatási korhatárt.
Szülők és az iskola: osztott felelősség
Arról, hogy kinek a felelőssége a gyerekek eredményes nevelése sokféle álláspont létezik. A két végletes álláspont egyike szerint a család felelősen kell, hogy gyereket vállaljon, mert a szülők dolga a gyerek megfelelő gondozása, tanítása, felnevelése, az állam ebbe csak annyiban folyhat bele, hogy ne érje a gyereket súlyos bántalom. A másik szélsőséges álláspont szerint az államnak meghatározó szerepet kell vállalnia a gyerekek neveléséből és támogatásából, mert a szülők laikusok, kevéssé tudják mi a jó a gyerekeknek, és ezért az a legsikeresebb és leghatékonyabb eljárás, ha szakemberek viselik gondját a gyerekeknek irányítva a szülőket is. Az első esetben a szülők „konyhakészen” szállítják a gyereket az iskolába, ők gondoskodnak arról, hogy motiváltan, jól nevelten, szabálykövetően viselkedjék és otthon készüljön fel, hogy megfeleljen az iskolai elvárásoknak. A második elgondolás alapján már egészen kicsi kortól célszerű egész napos gyermekgondozás keretében megkezdeni a nevelést, az óvoda, egész napos iskola, valamint a sokféle kiegészítő szolgáltatás a szülők helyett is gondoskodik arról, hogy a gyerekek azt tanulják, ami az éppen aktuális elvek szerint a leginkább megfelelő számukra.Nyilvánvalóan mindkét szélsőség elfogadhatatlan. Magyarországon azonban arról, hogy milyen mértékben és hogyan kell és lehet a családokat gondozási, nevelési feladataikban a legoptimálisabban segíteni, nagyon kevés szó esik. Általánosan elfogadott, hogy a szülők gyerekük születésével „automatikusan” jó szülővé kell, hogy váljanak, és nagyon kevesen akarják meghallani, hogy a szülőséghez szükséges ismereteket, készségeket ugyanúgy tanulni és fejleszteni kell, mint bármilyen másfajta tudást. Noha az alapvető ismeretek adottak és a kutatások egyre több ismeretet adnak, a szülők többsége meglehetősen bizonytalan. Nem csoda, hiszen a gyerekek fejlődési szükségleteit és az ezekre adandó válaszokat a szakemberek is nagyon eltérő mértékben és megközelítésben ismerik és használják fel. Aránytalanul kevés szó esik arról, hogy az elmúlt néhány évtizedben milyen sok mindent ismerhettünk meg az agy működéséről, az érzelmi reguláció sajátosságairól, a kötődésről, az érzelmi biztonság szükségességéről a kognitív ismeretek elsajátításában. Így arról sem sokan tudnak, hogy újszülött kortól meghatározó jelentőségű a szülő, gondozó fizikai és érzelmi elérhetősége, a gyerek jelzéseinek megértése, a napirend kialakításának, a beszédnek, mesélésnek, játéknak, mozgásnak, érintésnek, metakommunikációnak a jelentősége az örömteli és eredményes tanulásban, munkavégzésben valamint a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok kialakításában.
Összefoglalva: az élet első 3-6 évében szinte minden megtörténhet a későbbi sikeresség érdekében, de ezek híján sajnálatosan nagy a kudarcok esélye. Ezért különösen fontos kérdés, hogy a szülők, a család és a közösség, az állam közötti felelősségeket, feladatokat hogyan lehet megosztani. Kiemelt jelentősége van a koragyermekkori napközbeni ellátásoknak is, egyfelől annak érdekében, hogy a gyerekek megfelelő ellátást kapjanak, amíg a szüleik dolgoznak, vagy elfoglaltságaikat intézik, másrészt, hogy a hátrányos helyzetből indulók, iskolakezdésre ezek nélkül, nyitottan és motiváltan kezdjék meg az iskolát.
A tankötelezettség 16 éves korra való leszállításának terve azon a meggyőződésen alapul, hogy a gyerekek egy része nem képes, és nem is akarja a középiskolát elvégezni. Ebből következik az a meggyőződés, hogy azokra az ismeretekre, amiket a középiskolában kellene elsajátítania, vagy nincs szüksége, vagy sokkal eredményesebben kaphatja meg rövidebb, gyakorlati oktatás keretében, főképp azokon a munkahelyeken, ahol élőben láthatja a felnőtteket dolgozni. Az érintett gyerekek elsősorban azok lehetnek, akiknek szülei alacsony iskolázottságúak, szegények, földrajzi, fizikai, érzelmi izolációban élnek, ahol az intézmények és szolgáltatások is hátrányos helyzetűek, vagy hiányoznak, ahol a kirekesztés, szegregáció, diszkrimináció akadályozza a sikeres beilleszkedést, együttműködést.
Az iskolai kudarc okai – a siker feltételei
A tankötelezettség hosszának meghatározásánál azt kell megvizsgálnunk, hogy ma Magyarországon miért nem képes minden gyerek eljutni a középiskola sikeres bejezéséig, miért nem motivált, miért hiányoznak az alapvető ismeretei, készségei, és hogyan lehetne ezen változtatni.
A munkaerőpiacon – ahogyan ezt sok kiváló könyv, tanulmány leírta, de a laikus közönség számára is elég világos – olyan nyitott, adaptív, rugalmas munkavállalókra van szükség, akik a megtanult, de sajnálatosan gyorsan elavuló tudást folyamatosan képesek megújítani. Olyanokra, akik szükség szerint képesek alkalmazkodni a változó piaci feltételekhez, és a mechanikus, állandóságot jelentő feladatok számának jelentős csökkenése okán, akarnak és tudnak is váltani, ha kell, akár néhány évenként másfajta szakismerettel, munkakörülményekkel megbirkózni, és olyanokra, akik ezeket jól meg tudják a gyerekeknek tanítani. Azt is figyelembe kell venni, hogy nem csak az ismeretek, hanem az azokhoz való hozzájutás módja és formája is folyamatosan változik napjainkban. Soha nem látott mennyiségű információ, adat, élmény ér legtöbbünket naponta, sokféle forrásból, kanalizálatlanul. Ahhoz, hogy ezekből jól tudjunk válogatni, képesek legyünk feldolgozni és hasznosítani őket, speciális készségeket kell elsajátítanunk. Olyanfajta motiváltságra, kreativitásra, kíváncsiságra, mobilitásra, flexibilitásra van szükség, amivel csak jó önértékelésű, magabiztos, kiegyensúlyozott, nyitott, megújulásra képes személyiségek rendelkeznek, akiknek a biztonságérzete nem elsősorban a külső körülményeken múlik. Ahhoz, hogy a gyerekeink ilyen személyiséggé váljanak, a születésüktől fogva minden olyan lehetőséget meg kell teremteni, ami ehhez a személyiségszerkezethez vezet, és ebben a szülők mellett a pedagógusok és más segítő szakemberek meghatározó szerepet játszanak. A társadalmi hasznosság mellett ez biztosítja a leginkább az egyéni boldogulás, magas életminőség, az örömteli gyermek- és felnőttkor esélyét, ez pedig mindennél fontosabb szempont, de egyben gazdaságilag is a leginkább hasznos. Az alapvető probléma tehát a tankötelezettséggel kapcsolatos tervvel az, hogy olyan célokat kívánnak elérni a javaslatot tévők, amelyek nem valósíthatók meg a tervezett módszerrel, vagy maguk a célok sem felelnek meg a kor által megkívántaknak. Azok a gyerekek ugyanis, akik éretlenül kerülnek be az iskolába, majd sikertelenek ott, csak szakiskolába kerülnek be, de ott sem teljesítenek jól, könnyen kimaradnak. De miért történne másként, ha nem teremtjük meg jóval korábban annak feltételeit, hogy a pályaválasztás idejére rendelkezzenek azokkal az alapvető ismeretekkel, készségekkel, motivációkkal, amelyek a továbbtanuláshoz, és majd a felnőtt élethez szükségesek?
Jól körülhatárolható azoknak a gyerekeknek a köre, akik vagy több éves késéssel fejezik be az általános iskolát, vagy csak azért engedik át őket egyik osztályból a másikba, hogy mielőbb megszabaduljanak tőlük. Egy jelentős részük eleve speciális nevelési igényűnek minősített, akik esélyt sem kapnak a fősodorba kerülésre. Ők azok, akiket semmilyen más iskolába nem vesznek fel, csak oda, ahová mások nem akarnak menni, zsákutcába kerülnek, pedig lehetne másképpen is.
A magyar adatok szerint az általános iskolát befejező gyerekek óvatos becslések szerint legalább 1/5-e, másképpen 20%-a nem tud megfelelően írni, olvasni, szövegértése nagyon gyenge, vagyis funkcionális analfabéta. Nagyon könnyű rajtuk és a szüleiken elverni a port és megszabadulni tőlük – legalábbis átmenetileg – azzal, hogy nem is keressük annak a módját, hogy ők is képesek legyenek 14-15 éves korukra a többséggel haladni, és továbbtanulni. Az iskolának alkalmazkodni kellene ezen gyerekek szükségleteihez, és megfelelő pedagógiai módszerekkel segíteni őket. Sokféle remek megoldás szolgálhatná ezt, amihez persze rugalmasság, befogadó szemlélet és állandó alkalmazkodás szükségeltetne, másfajta pedagógus – és segítő képzéssel, alázattal a szülők bevonásával, aktív részvételével.
Hiába csökkentik a tankötelezettségi korhatárt, ha ez egyben azt jelenti, hogy az állam nem vállal felelősséget az iskolából ilyen módon kieső gyerekekért! Hamis illúzió ugyanis a munkába állításuk, mivel ilyen felkészültségű fiataloknak nincsen munkalehetőség, ráadásul 18 éves kor alatt, csak korlátozott feltételekkel alkalmazhatók gyerekek, hiszen nem ez a dolguk.
Drága és veszélyes megtakarítások
A tankötelezettségi korhatár leszállításával rövid távon látszólag csökkenthetők a közoktatás költségei, az állam megspórolja a családi pótlékot, amit csak a tankötelezettség és iskolába járás időhatáráig kell fizetnie, sok iskolát, kollégiumot be lehet zárni, sok ezer pedagógust el lehet bocsátani. Ennek a lépésnek a társadalmi ára - és természetesen közpénzben is kifejezhető költsége – sokkal magasabb lesz a megtakarított összegnél. Az idő előtt, és ilyen kondíciókkal iskolán kívülre tessékelt gyerekek minden eddigi kutatási és gyakorlati tapasztalat szerint jóval magasabb számban lesznek az állam és közösség terhére, mivel jobb híján sokan válnak – kisebb, nagyobb – bűncselekmények áldozatává és elkövetőivé, részben mert sok a szabadidejük, de nincs pénzük sem szórakozásra, de gyakran élelemre se, dühösek és unatkoznak. Mások depressziósak lesznek, tökéletesen elszigetelődnek, megbetegszenek. Az alkohol, vagy a legvacakabb bódítószerek tudják csak időlegesen oldani ezt a hangulatot, függővé válnak. A büntető igazságszolgáltatás, a gyógyítás, az elmaradt adók és járulékok nem erősítik a gazdaságot, és felmérhetetlenül sokat árt a dolog és remény nélküli fiatalok tízezreinek kallódása mindannyiunknak. Az ilyen fiatalok számára szervezett kényszermunka kétélű ötlet, mert attól biztosan nem tanulnak meg dolgozni, nem épül a személyiségük, ha értelmetlen, vagy alacsony hatékonyságú és semmiféle ismeretet nem igénylő feladatot kapnak. A kikényszerített munkavégzés másrészt feszültséget, ellenállást kelt, nagyon drága, ugyanakkor konzerválja a munkanélküliséget, képzetlenséget. Nem az értelmes és személyiséget építő munka ellen, hanem az értelmetlenség és pazarlás ellen érvelek.
Csak nagyon naiv, vagy teljesen tájékozatlan, a realitásokkal sosem találkozó tanácsadók, döntéshozók vélhetik úgy, hogy ezeknek a fiataloknak a „szakképzése”, amely jelentősen lecsökkentett közismereti ismeretek helyett, rövidített, gyakorlati oktatást jelent, segítséget jelenthet abban, hogy a mainál több, és jobban képzett szakmunkás álljon a munkaerőpiac rendelkezésre. Ha ugyanis alapvető ismeretekkel, készségekkel sem rendelkezik valaki, akkor még jelentős erőfeszítésekkel sem képes elsajátítani az egyre komplexebbé váló feladatokat. Nem érti az instrukciókat, folyamatokat, nem képes döntéseket hozni. Nyilvánvalóan a mohácsi vész sokadszori megtanítási kísérlete, vagy a Szigeti veszedelem memorizálására tett erőfeszítés nem segíti őket. Ezért vélik sokan, hogy semmit sem kellene tanítani, hanem a „learning by doing” alapján, a fiatalok majd látják a sok elkötelezett és magas tudású, idősebb kollégát, akiktől megtanulják a szakmai fogásokat, folyamatokat, és a munkakultúrát. Aki ezt reméli, biztosan nagyon régen járt munkahelyen, és abban is súlyosan téved, hogy a fölöslegesnek minősített, képzett szakoktatók helyett majd az úgyis ott dolgozó szakik is megteszik oktatóként. A jelenlegi munkahelyi körülmények, feltételek kevéssé alkalmasak erre a romantikus emlékeket felelevenítő képzési formára, ami a maga korában is inkább volt kivétel, mint szabály – ehhez elég, ha a gyerekek kizsákmányolásáról, sanyargatásáról, bántalmazásáról szóló korabeli leírásokat elolvassuk. Elég információ áll rendelkezésre ahhoz az elmúlt évszázadok inaskodásáról, mester és tanítvány viszonyáról, hogy nyugodtan kijelenthessük, nem véletlenül alakult ki az az iskolarendszerű képzés, amelyben a szakmai tárgyakat, gyakorlatot vezetők is kell, hogy rendelkezzenek pedagógusi végzettséggel. Nem csak a szakmát kell ismerniük, hanem azt is tudniuk kell, miképpen lehet azt megtanítani. Abból, hogy a jelenlegi szakiskolai képzés nem elég jó, még nem következik, hogy nem lehet, és nem érdemes megjavítani. Az első lépés azonban nem itt, hanem a koragyermekkorban kell, hogy kezdődjön.A legjobb befektetés: korai fejlesztés
James Heckman Nobel díjas közgazdász fáradhatatlanul bizonyítja, hogy a koragyermekkori programokba történő befektetés minden más erőfeszítéssel összevetve a legnagyobb hozamú, mert a kisgyerekek iskolára történő megfelelő felkészítése szolgálja a legjobban az iskolaérettséget, az integrációt, a korai iskolaelhagyás vagy az alacsony iskolai végzettség és a generációkon átívelő szegénység egymást erősítő köreinek megtörését.
Közgazdászként nem azt a gyermekvédelemmel, gyermeki jogokkal foglalkozó szakemberek számára legfontosabb elemet emeli ki, hogy minden gyereknek joga van ahhoz, hogy képességeinek mind teljesebb kibontakoztatásához minden segítséget megkapjon, hanem azt igazolja, hogy gazdasági szempontból is akkor jövünk ki a legjobban, ha születésüktől fogva minden módon segítjük a gyerekeket, hogy jól teljesítsenek. Ezt elsősorban a szüleinek kell biztosítania, viszont a szülők ehhez a feladathoz minden segítséget meg kell kapjanak az államtól, ahogyan ezt a Magyarország által is ratifikált, és a magyar jog részévé vált ENSZ Gyermekjogi Egyezmény is kimondja. Heckman azt is kifejti – sokakkal egyetértésben – hogy a kognitív ismeretek nem elégségesek, és a szociális, lelki, spirituális komponenseknek is nagy a jelentősége, vagyis, csak az képes ismereteket elsajátítani, aki erre érzelmileg is kész, elfogadást, befogadást tapasztal, megbecsülik, elismerik, támogatják, ösztönzik. Amint a sokat idézett Cunha-Heckman tanulmány írja, a kognitív és pszichoszociális tényezők együttesen befolyásolják a munkaerőpiaci eredményességet, és ezek a képességek, készségek többségükben már iskoláskor előtt kialakulnak. Ehhez képest a kormányzatok éppen erre az életkorra figyelnek a legkevésbé, éppen itt fektetnek be a legkevesebbet, és figyelmen kívül hagyják, hogy a magas színvonalú ellátások képesek ezt optimális hatékonysággal biztosítani. A két híres ábra szerint, egyfelől az agy plaszticitása, fejleszthetősége az élet első három évében a legeredményesebb, miközben az elköltött pénzek az életkorral és a problémák megjelenésével párhuzamosan nőnek, pedig addigra az agy fejlődése jelentősen lelassul, egyre kevésbé eredményesek a beavatkozások. (1. ábra)
1. ábra
A másik ábra szerint a befektetett források megtérülése a gyerek korával fordítottan arányos. Mint írtam már, amit elmulasztunk az élet első 6 évében, azt hiába próbáljuk pótolni a későbbiekben. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell az iskoláskorú, és később a felnőttek oktatására, támogatására, korrekciójára költeni, hanem azt, hogy jóval hatékonyabban és eredményesebben lehetne ezt megtenni, ha minden megszületett gyereknek optimális feltételeket biztosítanánk ahhoz, hogy a lehető legjobb és legteljesebb életet élhesse, kibontakoztathassa a benne rejlő lehetőségeket.
2. ábra
Kriminalizálás helyett támogatás a szülőknek és a gyerekeknek
Ehhez alapvető, hogy minden szülő kapjon lehetőséget arra, hogy értse és alkalmazni tudja azokat az egyszerű tudásokat, amelyek a gyerekek optimális fejlődéséhez vezetnek, a mozgás, beszéd, önismeret, elfogadás, megfelelő figyelem területén. Kellenek megfelelő szolgáltatások, szakemberek, akik a szülőket partnernek tekintve segítik, egyben meg is könnyítve a gyerekek napi gondozását, nevelését, és később a különféle napközbeni ellátásokkal – iskola előtti napközbeni ellátások, szabadidős programok – pótolni tudják az otthoni hátrányok miatti esetleges elmaradásokat. Úgy, ahogyan ezt a Biztos Kezdet program Magyarországon is elkezdte meghonosítani.
Ha egy gyerek minden lehetséges – könnyen elérhető, hozzáférhető – esélyt megkap testi, lelki, szellemi fejlődéséhez, akkor kíváncsi, kreatív, motivált gyerek lesz, aki a fenti elveknek megfelelő iskolában továbbfejlődik, és a hozott hátrányait le tudja küzdeni. Mivel a gyerek teljes körű fejlődésének biztosításában a családnak van meghatározó szerepe bármilyen intézménnyel szemben, elengedhetetlen annak megértése és elfogadása, hogy a családokat, szülőket nem érdemeik alapján kell támogatni, hanem azért, mert az egyes gyerek jogain és érdekein túlmenően, a közösségnek, társadalomnak, országnak eminens érdeke, hogy a gyerekek minél nagyobb hányada legyen sikeres az iskolában, illeszkedjen be, legyen képes tanulni, dolgozni, értelmes életet élni. Tehát a szülők és a társadalom közös feladata a feltételek megfelelő biztosítása, a szülők ösztönzése.
Ez nem csak egyéni, családi érdek, hanem alapvető hatással van a nemzetgazdaságra és az adott ország fejlődésére is. Az ilyen szociális, közoktatási rendszer sok más mellett meghatározóan befolyásolja az állampolgárok egészségét, a kriminalitás mértékét és jellegét, a családalapítás idejét, a megszülető gyerekek számát és tervezettségét, még a tinédzser terhességek és abortuszok számát is.
Itt kell szólni arról a tervről is, melynek értelmében a jelenlegi 14 évről 12 évre szállítanák le a büntethetőségi korhatárt Magyarországon. Ezzel nem csak azért nem lehet egyetérteni, mert értelmetlen a diszfunkcionálisan működő, alulfinanszírozott és nem kellően támogatott gyermekvédelemből átemelni a problémát a nem kevesebb sebből vérző büntető igazságszolgáltatás rendszerébe, hanem azért sem, mert ha közelebbről szemügyre vesszük azokat a gyereket, akik bűncselekményeket követnek el, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy túlnyomó többségüknek az az alapvető problémájuk, hogy nem kaptak megfelelő segítséget és ellátást addigi életükben, nincsenek terveik, kilátástalan a jövőjük. Ezen a büntetés biztosan nem fog változtatni, csak egy olyan útra tereli őket, ahonnan nem nagyon van letérés. A gyerekek nagyobb része egyszeri elkövető, ők könnyen rehabilitálhatók lennének. Nem szabadna a büntetések most alkalmazott formáival sújtani őket a hatékony közösségi, pedagógiai módszerek alkalmazása helyett. Ha bevezetik, nagyon jelentős kárt fog okozni a büntethetőségi korhatár leszállítása, és nem csak anyagi értelemben. Viszont az elkövetők és a bűncselekmények száma biztosan nem fog csökkenni.
Összefoglalva: nem az a valódi kérdés, hogy hány éves kortól ne kelljen mindenkinek iskolába járnia, hanem az, hogy mikortól, milyen közösségi ellátás, iskolát megelőző, iskolai és azon kívüli szolgáltatás szükséges ahhoz, hogy minden gyereknek megadjuk a sikeres és boldog felnőtté válás esélyét. Ebből a szempontból elvi jelentősége van annak, hogy a tankötelezettség 16 vagy 18 éves korig tart. Ha azonban a tanulás nem ingyenes, ha a családok nem engedhetik meg maguknak, hogy taníttassák és ez idő alatt eltartsák a gyerekeiket, ha nincsenek megfelelő napközbeni, iskolán kívüli választható szolgáltatások, amelyek mindenki számára elérhetőek, akkor nincs esély arra, hogy egyéni, családi, közösségi szinten az esélykiegyenlítés megvalósulhasson, és ezzel mindannyian sokat veszítünk. A gyerekek tanításába, fejlesztésébe fektetett pénz nem csak gyermekjogi, hanem közgazdasági, nemzetgazdasági értelemben is a legtisztességesebb és legjobb döntés. A most tervezett, szociális, közoktatási, büntetőjogi lépések hosszabb távon rettenetesen sokba kerülnek majd mindannyiunknak.
