A FIDESZ-KDNP kormány határozott és egyértelmű törekvése, hogy saját képére formálja az országot, sőt esetenként a világot. Ennek a törekvésnek az egyik megnyilvánulása a dühödt törvényalkotás, olyan területeken is, ahol sokkal inkább a nyugodt fejlődésre lenne szükség, mintsem újabb és újabb szabályalkotásokra. Ilyen terület a felsőoktatás, ahol hosszú – és mindvégig nyilvános – szakértői és társadalmi vita, egyeztetés után 2005-ben született új törvény.
Az új kormány azonban azonnal új koncepció megalkotásába kezdett e területen is, mivel, mint annak bevezetőjében írja: „a 2010. tavaszi országgyűlési választások eredménye egyértelmű felhatalmazást adott arra, hogy új értékalapokra helyezzük az oktatási rendszer egészét. Ennélfogva szükségszerű egy új felsőoktatási törvény megalkotása is.”
Hozzá kell tenni, hogy a keresztény-konzervatív kormány a törvénykoncepció-alkotást a nyilvánosság szinte teljes kizárásával végezte és végzi. Eddig egyetlen dokumentumot tett közzé: a 2010. november 4-i dátummal – a NEFMI honlapján – nyilvánosságra hozott felsőoktatási törvénykoncepciót. Emellett számos dokumentum szivárgott ki. Ennek a koncepciónak továbbfejlesztett, kibővített változatai, továbbá e továbbfejlesztett változatoknak egy egyeztetésre szánt változata, ami azonban nem került nyilvánosságra. Már korábban kiszivárgott a koncepció alapján kodifikált törvényszöveg is, és éppen jelen sorok írása idején tették nyilvánossá a törvénytervezet kodifikált szövegét.
Míg annak idején az első felsőoktatási törvény készítésekor a jobboldali, majd a második törvény készítése során a baloldali-liberális kormány a megalapozó tanulmányokat és a törvénykoncepciók minden változatát nyilvánosságra hozta, a jelenlegi keresztény-konzervatív kurzus gyakorlatilag szinte semmit. Ez nyilvánvalóan a megalapozó munka hiányáról és a vitaképtelenségről tanúskodik. A nyilvánosság kizárása megnehezíti a folyamat értékelését és bemutatását is, mert bár számos tervezetről tudunk, azonban törvényesen csak nagyon kevés nyilvánosságnak szánt anyagra lehet hivatkozni, s idézni. Ebben az írásban a törvényességhez ragaszkodva, csak olyan hírekre és anyagokra hivatkozunk, amelyek nyilvánosan megjelentek.
A koncepció formálódása
Az ez év őszi koncepción azonnal és egyértelműen látszik, hogy az immár értő kezekbe került. Megkapta a szükséges keresztény-konzervatív ideológiai töltetet. Az előző koncepció egyszerűen csak magyar felsőoktatásról ír, valamint az oktatás „új értékalapokra” történő helyezéséről. Ezzel szemben az új tervezet már a nemzeti középosztály megteremtését szolgáló Nemzeti Felsőoktatási Rendszer (NFR) létrehozásáról beszél. Az NFR tulajdonképpen ismerős szöveg – és sejteti az ideológusokat is – hiszen a koncepcióban helyenként a Századvég egyik anyagának mondatai köszönnek vissza. De megjelenik egy másik mindent domináló – és bármit elfedő, magyarázó – bűvszó, a nemzetstratégia is. A nemzetstratégiát az államtitkár asszony már májusban elkezdte hangsúlyozni, mint az akkor kiszivárgott felsőoktatási hálózat-átalakítás (magyarul intézmény összevonás és megszüntetés) magyarázatát. A kormányzat egyértelmű célja a felsőoktatás átalakításával – mint azt az anyag leírja – egy új nemzeti középosztály megteremtése.
Már a bevezető hangütése eligazítja az olvasót, hogy miről is van itt szó: „A 2010. évi országgyűlési választások után, amikor a kétharmados többség birtokában nemzetünk talpra állítása és újjáépítése a feladatunk és a felelősségünk, e szellemi-morális-gazdasági megújításában egy nemzeti oktatási rendszer, ezen belül a nemzeti felsőoktatási rendszer (NFR) kiépítése játszhat semmi mással nem helyettesíthető szerepet” – írja az elvi alapvetések között a felsőoktatási törvény koncepciója.
Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni az új koncepció célja egy kevesebb forrásból működő, a mainál lényegesen szűkebb hallgatólétszámot befogadó, s azt a rövid távú munkaerő-piaci igények szerinti képzési struktúrában, s a nemzeti középosztály értékei szerint képző felsőoktatás. Lényegében ennek minden pontja ellentétes a felsőoktatás nemzetközi fejlődési tendenciáival, hiszen a felsőoktatás a fejlett világban egyre szélesebb rétegeket igyekszik bevonni, túllépve a szűk elitképzésen. A fejlett világban a képzési szerkezet sokkal inkább az egyének igényei és az állam hosszú távú stratégiai célkitűzései alapján formálódik és nem a munkaerő-piac rövid távú szükséglete szerint, és csak ezekkel együtt igaz az, hogy minden ország költséghatékony, takarékos felsőoktatásra törekszik.
Nemzeti és állami
A koncepció meghatározza, hogy a nemzeti felsőoktatási rendszer (NFR) tagja az az intézmény, amelynek fenntartója az állam, és hallgatóinak többsége államilag finanszírozott képzésben vesz részt. (Ez az államilag finanszírozott hallgatók legalább 51-os arányát jelenti). Ezekben az intézményekben a rektor kinevezésében egyetértési jogot gyakorol az állam, továbbá a vagyoni, pénzügyi tevékenységét a gazdasági vezetőkön, kincstári felügyelőkön keresztül irányítja és ellenőrzi. A megszűnő állami intézmények helyett magánintézmények alakulhatnak, ugyanakkor a magánegyetemek és magánfőiskolák fenntartásához, illetve működéséhez az állam a finanszírozás oldaláról csak különleges, nemzetstratégiai szempontból indokolt, egyedileg elbírált esetekben, szerződés alapján járulna hozzá. Elég nyilvánvaló, hogy ez a kérdés nincs igazán átgondolva: vajon mi lesz az eddig államilag finanszírozott hallgatókkal, ha az ezután csak 50,5% vagy 49% vagy akárcsak egyetlen államilag finanszírozott hallgatóval bíró állami intézmények megszűnnek államiak lenni? Más oldalról az anyag azt is írja, hogy az államilag finanszírozott keretszámot a miniszter osztja el intézmények között, tehát 50% alatti államilag finanszírozott hallgatólétszáma vagy azért lesz egy intézménynek, mert kevés államilag finanszírozott keretszámot kapott a minisztertől, vagy azért mert túl sok költségtérítéses hallgatót vett fel. Tehát a miniszter vagy legalább 51%-nyi államilag finanszírozott hallgatót biztosít az elosztásnál egy intézménynek vagy semennyit. Végül is arról van szó, hogy eddig az intézmények a hallgatókért versenyeztek (hiszen az kapott nagyobb államilag finanszírozott létszámot, amelyiket több magas pontszámú hallgató választotta), most a miniszter kegyeiért kell versenyezni, hiszen az kap több államilag finanszírozott létszámot, amelyik intézményt a miniszter erre méltónak tart.
A 2011 októberében megjelent kodifikált törvénytervezetben már csak a törvény címe és a preambuluma tartalmazza a nemzeti felsőoktatási rendszer kifejezést, és nem esik szó benne a középosztályról sem. A nemzetstratégia szó is csak egyszer kerül elő (igaz, hogy az a kormány által az államilag finanszírozott felvehető létszámkeretnél figyelembeveendő szempontként). Nincs szó a törvénytervezetben privatizációról sem, tehát nincs szó benne arról, hogy mi történik azokkal az állami intézményekkel, amelyeknek nincs, vagy kevés az államilag finanszírozott hallgatója. Sőt, nincs benne szó kincstári biztosról sem, igaz viszont, hogy állami intézményeknél a rektor mellett a gazdasági igazgatót és a belső ellenőrt is a fenntartó, azaz a miniszter nevezi ki (s ez utóbbiak esetében ez a vagyongazdálkodásért felelős miniszter). Az azonban továbbra is benne van a kodifikált törvénytervezetben, hogy az államilag finanszírozott felvételi keretszámot a miniszter osztja el az intézmények között – marad tehát a verseny a miniszter kegyeiért.
Az anyag szerint „a magyarországi felsőoktatás jelenlegi Budapest központúsága nem szolgálja a vidék kultúra- és értelmiség-megtartó képességét”, ezért változtatni kell az „egyenetlen földrajzi, régiónkénti elosztáson”. Nyilván az anyag szerzői nem ismerik a diplomások pályakövetésének eredményeit, amelyből az derül ki, hogy a vidéken diplomát szerzők igen jelentős része Budapestre megy dolgozni. Ráadásul nem arról van szó, hogy az elmaradott régiók fejlődését akadályozza a diplomások hiánya, hanem arról, hogy az elmaradott régiók nem tudják a diplomásokat megfelelő szinten alkalmazni munkahelyek hiányában. S nem a diplomások túlkínálata nyomán fog fellendülni a gazdaság, hanem a fejlettebb gazdaság lesz majd képes több diplomást foglalkoztatni.
Az anyag konfuzitására jellemző, hogy miközben túlméretezett kapacitásokról beszél, azonközben közismert nemzetközi elmaradásunk mind a hallgatólétszám, mind a diplomás arányok tekintetében. Egy másik ellentmondása az anyagnak, hogy miközben a magyar hallgatók számára szűkíti a bejutás lehetőségét, s minőségi követelményekről ír, aközben „a magyar felsőoktatás nemzetközi hírnevének fenntartása, illetve erősítése, nemzetközi versenyképességünk javítása és a mobilitás biztosítása érdekében – ahol arra kereslet és megfelelő oktatógárda biztosított – fontos szerepet kap a külföldi hallgatók önköltséges képzésének bővítése”. A szerzők talán fel sem ismerték az ellentmondást, hogy az önköltséges képzésre hozzánk érkező külföldi hallgatók valószínűleg messze gyengébb képességűek, mint a kiszoruló hazaiak, hiszen – bármilyen kellemetlen is bevallani – nyilvánvalóan nem a legjobb és legtehetősebb, hanem a kevésbé tehetséges és kevésbé tehetős külföldiek fogják a magyar felsőoktatást választani.
Az koncepció talán egyetlen komoly pozitív célkitűzése az, hogy a magyar hallgatók külföldi részidős (1-3 hónapos) tanulmányait 2020-ra az államilag támogatott képzésben részt vevők legalább 20%-ában jelöli meg. Ugyanakkor azonnal hozzá kell tenni, hogy ez egy a mainál lényegesen alacsonyabb létszámra (a majd akkor államilag finanszírozott létszámra) vonatkozik, ami így már korántsem olyan nagy vívmány.
Kevesebbeknek, de drágábban
A szöveg szerint, „2020-ra a 30-34 éves magyar lakosság 30,3 százaléka lesz diplomás, amely arányszámot fokozatosan 40 százalékra kell emelnünk versenyképességünk érdekében. Ezért a következő 3 évben az érettségiző korosztályok 30 százalékát meghaladó mértékben kell meghatározni az állami ösztöndíjjal támogatott férőhelyek számát. A célul kitűzött diplomás arányszám eléréséhez szükséges többletet az önköltséges hallgatók biztosítják”.
A koncepció itt erősen félrevezető. Ugyanis jelenleg a korosztály nagyjából 60-70%-a érettségizik, tehát, ha annak 30%-a kerül a felsőoktatásba, akkor a teljes korosztálynak csak kb. ötöde kerülhet be az egyetemekre, főiskolákra. Ez a létszám a mainak nagyjából a fele. Más oldalról az is gyorsan kikalkulálható, hogy ha az érettségizettek „30%-át meghaladó mértékben” kell az államilag finanszírozott létszámot meghatározni, – s 40% kell legyen a korosztályi diplomás arány -, akkor nagyjából a hallgatók felének költségtérítéses képzésre kell(ene) járnia. (A helyzet azonban ennél is rosszabb lesz valószínűleg, hiszen az érettségi szintjének emelése csökkenteni fogja az érettségizett arányt, – így aztán ki tudja, mennyit jelent a 30% államilag finanszírozott bejutó?) Ráadásul itt már nem költségtérítéses képzésről, hanem az annál nagyjából kétszer magasabb árat jelentő önköltséges képzésről van szó, ami nyilvánvalóan nagyon radikálisan csökkenti majd a keresletet is.
A 2011. októberi törvénytervezetben már nem is találkozunk a költségtérítés fogalmával, helyette az önköltséges képzés fogalmát használja a szöveg. Az hogy mekkora is ez az önköltség, arról a törvény igen homályosan fogalmaz: „az állami felsőoktatási intézményben az önköltség összege nem lehet kevesebb, mint az adott szakon képzést folytató államilag támogatott hallgatóra jutó – a képzési tevékenység biztosítását szolgáló – állami támogatás összege.” Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy bármekkora lehet, – pontosabban nyilvánvalóan valamilyen végrehajtási rendeletben fogják meghatározni, hogy végül is hogyan kell azt meghatározni. Az is egyértelmű, hogy ez a mai költségtérítésnek legalább kétszerese, ugyanis a jelenlegi törvény így fogalmaz: (126. (2)) „A költségtérítés összegét a felsőoktatási intézmény - a képzéssel kapcsolatos valamennyi ráfordításra tekintettel - határozza meg, azzal a megkötéssel, hogy annak összege nem lehet kevesebb, mint a szakmai feladatra számított folyó kiadások egy hallgatóra jutó hányadának ötven százaléka.”
A hallgatói létszám mindent eldönt – azt meg a miniszter dönti el
Itt érdemes kitérni a koncepciónak – és a kodifikált törvénytervezetnek – a felvételi rendszer átalakításával kapcsolatos elképzeléseire is. A felvételi rendszer átalakítása egyértelmű visszafordulás a 2000-es éve elejére, mivel a koncepció számos olyan elemet visszaemel, amelyek akkoriban voltak jellemzők. Ilyenek: a szóbeli meghallgatás visszahozása, a jelentkezési lehetőségek legfeljebb háromra szűkítése, a hátrányos helyzetű, ill. fogyatékossággal élők segédpontjainak megszüntetése. Szintén ide sorolhatjuk, hogy az államilag támogatott hallgatói keretszámok szakonkénti elosztását ezután minden évben, a törvény felhatalmazása alapján a társadalmi igények, az ország gazdasági teljesítőképessége alapján fogják meghatározni. Továbbá a jövőben az államilag finanszírozott helyek nem a jelentkezések arányában lesznek elosztva az intézmények és a szakok között – mint eddig –, hanem intézményekre és szakokra lebontva a központi tervező, azaz a miniszter, fogja meghatározni a keretszámokat.
Így a jövőben a miniszternek, ill. a kormánynak lesz teljes felhatalmazása az államilag finanszírozott létszám szakok és intézmények közötti elosztására, ez pedig alapvetően befolyásolja majd az intézmények jövőjét és tudományegyetemi ill. egyetemi besorolását. A döntéseket, melyek az ún. „nemzetstratégia” köpenyében jelennek majd meg, alapvetően a lobbiérdekek és a kormányzati önkény fogják meghatározni. Mindezek a tanulók kiszolgáltatottságát növelik, s az eddig versenyszerű felvételit központi elosztássá alakítják.
A másik jól kitapintható törekvés a bejutás feltételeinek szigorítása, az idegen nyelvi követelmény emelése és az emelt szintű érettségi megkövetelése. A nyelvvizsga megkövetelése helyes törekvésnek tűnik, de csak akkor, ha a közoktatás túl tud lépni az idegen nyelvi képzés kudarcán. Mind a nyelvvizsga, mind az emelt szintű érettségi bejutási feltételként történő előírása azzal a következménnyel jár, hogy a felsőoktatás az elitre, a felsőközéposztály gyermekeire szűkül – hiszen ezek a rétegek fordítanak figyelmet, és képesek anyagi erőforrásokat fordítani gyermekeik külön képzésére.
A koncepció a felsőfokú intézmények három típusát különbözteti meg: a főiskolákat, az egyetemeket és a tudományegyetemeket. Az átmeneti időszak alatt, az „egyetem” besorolású intézmények minőségjavításuk vagy integrálódásuk révén bekerülhetnek a tudományegyetemek sorába, vagy főiskolává alakulnak, esetleg magánintézménnyé válnak vagy megszűnnek. Azon túl, hogy a nemzetközi összevetésben nem létező fogalom a tudományegyetem, az eddig megjelent különböző intézményi besorolások meglehetősen önkényesnek is tűntek. A korábban megszüntetni akart Corvinus Egyetem végül megmenekült, de nem sorolták a tudományegyetem közé. A Semmelweis Egyetemet viszont, noha semmilyen vonatkozásban nem különb az előbbinél, tudományegyetemnek minősítették. A Kaposvári Egyetem, amely egyes napvilágra került anyagok szerint megszűnt volna, a FIDESZ nagyhatalmú helyi potentátjának felhördülése nyomán végül megmaradt. A kezdetben ugyancsak megszűnésre ítélt győri Széchenyi Egyetemről is kiderült, hogy megmarad, mégpedig maga Orbán Viktor nyilatkozott így. Ezek a besorolások és besorolási visszavonások egyértelműen mutatják az egész elképzelés mögött meghúzódó rossz ízű politikai szándékokat és szubjektivitást.A törvénytervezet megtartja a három intézménytípust, de a mellékletében található besorolásban nem használja, és a Semmelweis Egyetem „kivéve a gyevi bírót” státusza sem szerepel benne. Ugyanakkor a tudományegyetemi besorolás feltételei alapján nem igen lehet abban kételkedni, hogy a besorolás a szubjektivitásnak kellő teret fog adni. Az anyag – és a törvénytervezet - némileg enyhítve megtartja a korábbi koncepció egyetemi és főiskolai kari besorolási kritériumait. Ezek előírják a főállású oktatók létszámát, azon belül a minősítettek arányát, és az egy minősítettre maximálisan jutó nappali tagozatos hallgatólétszámot. Nyilvánvaló, hogy ha ezeket a követelményeket komolyan veszik, akkor számos egyetemi kart meg kellene szüntetni, vagy át kellene főiskolaivá minősíteni, s nem egy tudományegyetem besorolása veszélybe kerülne. Persze a tervezet természetesen máris formálja a felsőoktatást, s minden egyetem és főiskola igen jelentős erőfeszítéseket tesz, hogy megfeleljen a várható előírásoknak. Ezek az ellentmondások is azt mutatják, hogy a korábbi elitista koncepció lényegében megmaradt, csak vastagon leöntötték egy ideológiai mázzal.
A képzési szerkezetet illetően mintha enyhült volna az anyag a 2010-es koncepcióhoz képest. Mint az egyik hírportál találóan fogalmaz: „a bolognai rendszert alapból nem elvető tervezet néhány pontja azzal ellentétes irányt ír le”. Ilyen például az egyetem és a főiskola szétválasztása, de különösen ebbe a kategóriába esik a pedagógus képzés kiemelése a kétszintű bolognai-szisztémából: 4+1 év a majdani általános és szakiskolai pedagógusok; 5+1 év a középiskolai pedagógusok számára. Ez egy meglepő és megdöbbentő változás, hiszen sem a bolognai képzési szerkezet, sem az egységes tanárképzés bevezetése óta még nem, vagy alig telt el annyi idő, hogy bármilyen gyakorlati életből jövő visszacsatolás megtörténhetett volna. A visszafordulást így nyilvánvalóan inkább az oktatáspolitika és a felsőoktatás konzervatív erői indukálták, mintsem a tapasztalat.
Tegyük azt is hozzá, hogy a törvénytervezet egyik bekezdése szerint: „az alap- és mesterképzést egymásra épülő ciklusokban, osztott képzésként, vagy jogszabályban meghatározott esetben osztatlan képzésként lehet megszervezni. A ciklusokra bontott, osztott és az osztatlan képzések szerkezetét a Kormány határozza meg.” Ez végül is bármilyen képzés-szerkezeti hátraarcokat lehetővé tesz.
Költségtérítés és röghöz kötés
A tervezet radikálisan lecsökkenti a hallgatók beleszólási jogait, így a hallgatók tanulmányi és térítési ügyekben jelenleg meglévő egyetértési joga tanácsadói joggá változik. De a hallgatói tiltakozások alapvetően a költségtérítés helyett az önköltség bevezetése és a hallgatók „röghöz kötése” ellen fogalmazódtak meg. A koncepció értelmében a hallgatók vagy önköltséges formában tanulhatnának, vagy állami ösztöndíjrendszer keretében, de ezért cserébe vállalniuk kellene a szerződéskötést és a meghatározott idejű magyarországi munkavállalást. Mint az oktatási államtitkár fogalmazott: „Az a fiatal, aki saját anyagi ráfordítás nélkül, közpénzből tanul és szerez diplomát, az kap valamit az adófizetők jóvoltából, amit valamilyen módon viszonoznia illik. Ezt a kétoldalú kötelezettséget rögzíti majd az a tanulói szerződés, amelynek megkötése a beiratkozás előtt a hallgató szabad döntésétől függ.”
A törvénytervezet kodifikálja ezeket a szabályokat, mert mint írja „az államilag támogatott képzésre felvételt nyert jelentkezővel – beiratkozását megelőzően – a képzés költségeinek állami átvállalását biztosító állami ösztöndíj szerződést kell kötni”. Arról ugyan nincs a törvénytervezetben szó, hogy mik is szerepelnek majd ebben a szerződésben, de nyilvánvaló, hogy a koncepcióban és a kormányzati megnyilvánulásokban hangoztatott hazai munkavállalási kötelezettség az egyik célja ennek.
Jól érzékelhetően itt jelentős és zavaros koncepcióváltozás történt a korábbi felsőoktatás-politikához képest. Mert miért is támogatja a felsőoktatást az állam? Persze eddig sem volt erre egyértelmű a válasz, de nagyjából azt lehetett feltételezni – mint ahogyan a legtöbb kontinentális európai országban is gyakorlat -, hogy az állam a felsőoktatás egy meghatározott belépési szűrőjén átlépni képes (tehát adott képességi szinttel rendelkező) tanuló képzését jóléti kiadásként támogatja. Ebben az esetben nincs helye visszatérítési követelésnek, bármit is csinál a végzett (emigrál, pályát hagy el, vagy egyszerűen nem dolgozik stb.) Ennek a gondolatmenetnek tehát az a lényege, hogy az adófizető ugyanazért fizette ki a diplomás képzését, amiért mondjuk az óvodásokét, vagy az általános iskolásokét, vagy az influenzás betegek gyógyítását - mert ezek hasznosak a társadalom egészének.
Ha az állam azért támogatja a diplomások egy részének képzését, mert úgy gondolja, hogy a munkaerő-piac prognosztizálható szükségleteinek kielégítése előmozdítja a gazdasági fejlődést, akkor rendelkeznie kell olyan előrejelzésekkel is, amelyek ezeket a munkaerő-piaci szükségleteket megalapozzák. Azonban, mint például az FDSZ véleménye is hangsúlyozza: „A probléma az, hogy mindeddig nem születtek olyan megbízható munkaerő piaci elemzések, amelyekre támaszkodni lehetne a szaklétszámok meghatározásánál, a munkáltatók pillanatnyi érdekeinek kiszolgálása pedig a felsőoktatás átalakítását rossz irányba vezetheti.”
A munkaerő-piaci megközelítésnek lehet egy visszaütő következménye is: nevezetesen azon diplomások, akik nem találnak munkát, vagy csak alacsonyabb végzettség igényű munkát találnak, joggal interveniálhatnak a minisztérium felé, hogy számukra megfelelő foglalkoztatást biztosítsanak, hiszen az ő képzésüket azért támogatta az állam, mert tervei szerint a munkaerőpiac számot tart rájuk.
De jelentős ellentmondásokra bukkanhatunk más helyen is. Az egyik legmeglepőbb – s az intézmények autonómiáját is alaposan sértő – célkitűzés, hogy a tervezet szerint az állam abba is bele kíván szólni, hogy milyen piaci szolgáltatók működjenek az intézményekben: „a kollégiumok, menzák és büfék központi irányítása lehetővé teszi egy állami cég létrehozatalát" – áll a javaslatban. Elképesztő – az államszocializmus kezdeti időszakát idéző - elképzelés, hogy a kollégiumok, menzák és büfék egy központi, állami cégbe kerülnének. A törvénykoncepcióban ugyan ez nem jelenik meg, de néhány jelből következtetni lehet arra, hogy az elképzelés napirenden van, ugyanis a törvénytervezet szövegéből hiányzik a jelenlegi törvénynek az a szakasza, amely arról szól, hogy: (13. § (1)) „a hallgatók lakhatási feltételeinek biztosításához felsőoktatási intézmény részeként kollégium működtethető, illetve a felsőoktatási intézményhez szervezetileg nem tartozó intézményként diákotthon hozható létre”. Sőt a törvénytervezet e helyett arról ír, hogy a diákotthonokat törölni kell a nyilvántartásból.
Szűkebbre szabott autonómia, kevesebb hallgató
A koncepció – és a törvénytervezet – radikálisan átalakítja a MAB és az FTT szerepét is. A tervezet a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság szerepének, súlyának és autonómiájának drasztikus csökkentését, függetlenségének felszámolását tartalmazza, – érvel maga a MAB is. A Felsőoktatási és Tudományos Tanácsot még radikálisabban átalakítja a tervezet. Az FTT-t megszünteti s új néven, lényegesen csökkentett hatáskörrel, megújuló összetétellel Felsőoktatási Tervezési Testületként hozza létre, amely testület a miniszter - a felsőoktatás fejlesztési, finanszírozási és kutatás-fejlesztési kérdéseiben – döntés-előkészítő, véleményező és javaslattevő szakértői testülete lenne. Az FTT – és részben a MAB is - lényegében a felsőoktatási intézmények egyfajta – a minisztériummal szembeni - érdekérvényesítő, érdekegyeztető szervezeteként működött a 93-as törvény óta. Az igazi problémája ezeknek a szervezeteknek az volt, hogy nem kapott benne megfelelő súlyú szerepet a felhasználói szféra. A koncepció ahelyett, hogy a valódi problémát orvosolná, háttérbe szorítja ezeket a szféraautonómiát képviselő szervezeteket és csonkítja a hatáskörüket. Ez sok tekintetben ugyanolyan – az európai normákkal szembemenő - törekvés, mint amit az Alkotmánybíróság, vagy az ÁSZ esetében már láthattunk a kereszténykonzervatív kormánytól.A finanszírozás csatornái – a törvénytervezet tanúsága szerint is - lényegében változatlanul megmaradnak. Ami újdonság – az a koncepcióból, s annak nyilvánosságra csak kerülő úton került anyagaiból derül ki -, hogy a költségvetési források felosztási aránya, a fenntartói normatíva javára megváltozik. A jelenlegi 50 százalékos képzési támogatás, 25 százalékos tudományos és 25 százalékos fenntartói normatíva elosztást tartalmazó finanszírozási szerkezetet a 70 százalékos fenntartói, a 15 százalékos képzési és a 15 százalékos tudományos célú támogatás elosztást tartalmazó finanszírozási modell váltaná fel. Ezen túlmenően, úgy tűnik, nem sok minden változik a finanszírozásban - már azon kívül, hogy jelentős forrásokat vonnak ki a felsőoktatásból. Nem nehéz kiszámítani, hogy a Széll Kálmán Tervben meghatározott támogatáscsökkentésnek megfelelően (ami 2012-ben 12 milliárd Ft, 2013-ban és 2014-ben pedig 38 milliárd forint) - 2012-ben 40 ezer főre, 2013-ben 35 ezer főre, 2014-ben 30 ezer főre csökken az államilag finanszírozott felvételi létszám.
A felsőoktatási intézmények költségvetési támogatása a jövő évben 189,3 milliárd lenne a jelenlegi források alapján, ugyanakkor feltüntet a javaslat egy csökkentett számot is, ami 177 milliárd lenne 2012-ben, míg 2013-ban 160 milliárd, 2014-ben pedig 153 milliárddal gazdálkodhatnának a felsőoktatási intézmények. Az állami támogatás tehát 2014-re a mai 80%-ára csökken, ami azt jelenti, hogy miközben az előző kormány időszakában a felsőoktatás állami támogatása a GDP arányában 0,9-1% körül volt, - ami a fejlett országok között az utolsó harmadba esett, - a keresztény-konzervatív kormány alatt ez 0,7-0,75% körüli értékre csökken, ami a fejlett országokkal összehasonlítva a legutolsó lesz.
Az államilag támogatott hallgatói létszám csökkenése, és a költségtérítés önköltségi szintre történő növelése nyomán a hazai felsőoktatás összes hallgatói létszáma a kormányciklus négy évében a mostani valamivel több, mint 300 ezer főről kb. 200 ezer főre fog csökkenni.
Összegzés
A kormány tavaly ősszel egy felsőoktatási koncepciót, s majd egy éves titkolózás után egy felsőoktatási törvénytervezetet hozott nyilvánosságra. A hivatalosan nyilvánosságra került anyagok mellett számos titkos, vagy nem nyilvános minősítésű koncepciórészlet szivárgott ki, amelyek igen radikális és ideológiailag is erősen átitatott átalakulásokat vetítettek előre a felsőoktatási szférában. Ugyanakkor a kodifikált törvénytervezet néhány vonatkozásban lényegesen „szelídebb”, mint ezek a koncepcióváltozatok. Más oldalról nyilvánvaló, hogy a törvénykoncepció számos tervezett elemről nem beszél. Így a Széll Kálmán Tervben leírt állami támogatás elvonás, s a velejáró államilag finanszírozott hallgatói létszám csökkentése a törvénytervezetben nem jelenik meg. Nem, vagy csak áttételesen jelenik meg az intézményrendszer átalakítás, az egyes kiszolgáló tevékenységek államosítása (vagy privatizációja), az tandíj összegének radikális emelése stb. Ráadásul az elmúlt időszak törvényalkotási „módszertanából” tudjuk, hogy egy mindenki által ismert törvénytervezetből, hogyan lehet akár egy óra alatt néhány értő és gyors törvénymódosítással akár egészen más törvényt létrehozni.
Végül is a keresztény-konzervatív kurzus a hazai felsőoktatás új koncepciójával – s bár enyhítve, de a törvény tervezetével is - olyan útra akar lépni, amely a fejlett világban példa nélküli. Ahelyett hogy a felsőoktatásba törekvő fiatalok előtt szélesre nyitná a kapukat, s olyan irányú fejlesztéseket ösztönözne, amely a különböző képességű fiatalok felsőoktatásbeli beillesztését segítené elő, egy alapvetően a felsőközéposztály fiataljai számára nyitott elit felsőoktatást hozna létre. A koncepció szétzilálja a rendszerváltás óta felépült hazai felsőoktatási rendszert, archaikus, túlhaladott és nacionalista populista mázzal leöntött elképzelések mentén próbál új „nemzeti” szisztémát létrehozni.
Félő, hogy a koncepció megvalósulása a hazai felsőoktatás exodusa lesz.
