 Bár a szlovák jobboldal jórészt megérdemelte a vereséget bő másfél éves kudarcokkal teli és kiábrándító kormányzása után, a Robert Fico vezette Smer (Irány) semmivel sem érdemelte ki a páratlan diadalt, amelyet az előrehozott választásokon aratott. Győzelmét egy populista marketingillúziónak köszönheti: sikeresen hitette el választóival, hogy csakis ő képes számukra garantálni azt a szociális biztonságot, amire annyira áhítoznak. Ez azért illúzió, mert a Smernek se programja, se elég szakembere nincs ahhoz, hogy Szlovákiát fenntartható növekedési pályára állítsa. Ez korábban csak a Fico által vadul kritizált jobbközép reformkoalícióknak sikerült, a Smer eddig jórészt csak az általuk elért eredmények rombolásában és Szlovákia eladósításában jeleskedett. Ráadásul a Smer még vízióval sem rendelkezik arról, milyen Szlovákiát is szeretne a jövőben, maradnak hát a jól hangzó, de üres jelszavak a szociális állam építéséről. Gál Zsolt elemzése.
Fico még soha nem tudott spórolni Kelet-Közép-Európában még egyetlen kormány sem vett át olyan jó gazdasági helyzetben országot az elődjétől, mint az első Fico-kormány 2006-ban Szlovákiát. Száguldó gazdaságot örököltek a második Dzurinda-kabinettől (2007-ben tetőző, 10 százalék feletti – az unióban a legmagasabbnak számító – GDP bővüléssel) több mint 200 ezer új munkahellyel. Ráadásul a növekedés fenntartható volt, az export, a beruházások és némi késéssel a lakossági fogyasztás bővülése húzta a gazdaságot, miközben az államadósság (legalábbis a GDP-hez mért aránya) csökkent. A banki hitelezés is meglehetősen konzervatív maradt, a leszorított infláció miatt – a térség számos más országával ellentétben – nem terjedt el a deviza-alapú lakossági hitelezés. A növekedés lehetővé tette az euró 2009-es bevezetését, ez lett a kormány egyedüli pozitívan értékelhető komolyabb gazdasági eredménye. Már a sikerek csúcsán is jelzésértékű volt, hogy a kabinet képtelen volt legalább nullszaldós költségvetést elérni, annak ellenére, hogy a büdzsé bevételi oldalán az egyes tételek éves szinten 10-15 százalékkal emelkedtek. Leegyszerűsítve elmondható, hogy a Fico-kormány a ciklus első felében elődjei munkájának gyümölcseit élvezte, a második felében viszont a jövő generációk eladósításának kárára élt. 2009-től ugyanis a globális válság keményen éreztette hatását a kiviteltől erősen függő Szlovákiában. Az unió-szerte tapasztalható recesszió az export drámai zuhanásán keresztül a GDP 4,9%-os visszaeséséhez vezetett, a foglalkoztatottság mintegy 150 ezer fővel csökkent. A Fico-kormány azonban majdnem úgy növelte tovább a kiadásokat, mintha folytatódott volna a rohamtempójú növekedés. Ez jórészt inkompetenciájának és a választási maratonnak a következménye volt (2009-ben és 2010-ben összesen öt választás volt, a köztársasági elnöktől kezdve az Európai Parlamentbe való, a helyhatósági, és megyei önkormányzati voksoláson át egészen a parlamenti választásokig). Az eredmény a példátlanul magas, 5 milliárd euró körüli (a GDP 8 százalékának megfelelő) államháztartási hiány 2009-ben és 2010-ben, és az ennek következtében gyorsan emelkedő államadósság. A felelősség ezért aligha kenhető a két koalíciós partnerre, a Vladimír Mečiar egykori exkormányfő vezette HZDS-re vagy a hírhedt magyarellenes Ján Slota által irányított nemzetiekre (SNS). Bár ők korábban (főleg 1994 és 1998 között) már komoly tapasztalatokat szereztek az ország csőd szélére juttatásában, 2006 után az összes kulcsfontosságú minisztérium élén (pénzügyi, gazdasági, közlekedési, munka –szociális –és családügyi tárcák) a Smer jelöltje ült. Fico gazdálkodásával éles kontrasztban az őt követő Radičová-kabinet 2011-re csaknem megfelezte az államháztartási hiányt (4,1%), a konszolidációs folyamat azonban a kormány bukásával elakadt.  A jobboldal a korrupcióba bukott bele, de a Smer még korruptabb A Fico vezette baloldali-populista és nacionalista és a jobboldali reformkormányok közötti markáns különbségek gazdasági téren két területen jelentkeznek: az egyik a privatizációhoz való viszony, a másik pedig a közintézmények működése és a közpénzekkel való gazdálkodás. Mindkettő szorosan kötődik az intézményesült korrupció és klientelizmus jellegéhez. Az előrehozott választások előtt a középjobb pártok mindegyike, de mindenekelőtt a korábbi reformkormányok fő erejének számító SDKÚ, komoly népszerűségvesztést szenvedett el az un. Gorilla-ügy miatt - még az sem volt kizárható, hogy nem jutnak be a parlamentbe. Végül az 5%-os küszöböt sikerült megugrani, de az SDKÚ 2010-hez képest elvesztette szavazóinak csaknem kétharmadát, a pártelnök (és korábbi kétszeres miniszterelnök) Mikuláš Dzurinda pedig szégyenteljes vereséget szenvedett, mivel pártjának jócskán megcsappant szavazóitól is csak negyedannyi karikázós preferenciaszavazatot kapott, mint kolléganője, Lucia Žitňanská volt igazságügyi miniszter. Ebből azt a téves következtetést lehet levonni, hogy jobboldal jóval korruptabb, mint ellenfele. A látszat azonban csal, ennek pontosan a fordítottja az igaz. A félreértést jórészt az okozza, hogy a jobboldali szavazók (ez különösen igaznak bizonyult az SDKÚ támogatóira) jóval érzékenyebbek pártjaik korrupciós és egyéb botrányaira. Ez az átlagnál jóval iskolázottabb, urbánusabb és részben fiatalabb választói réteg a márciusi előrehozott választáson keményen büntette pártjait a korrupciós ügyekért, botrányokért, és a beléjük vetett bizalom eljátszásáért. Ezzel szemben a Smer szavazói (közöttük az alacsonyabb jövedelmű és végzettségű, inkább vidéki szavazók dominálnak) jóval toleránsabbak pártjuk és személyesen Robert Fico hasonló ügyei iránt, sőt nem túlzás azt állítani, hogy idáig csaknem teljesen vaknak és süketnek bizonyultak a korrupciós botrányokkal kapcsolatban. A szlovák politikában legalább egy évtizede egymásnak feszülő két nagy tábor által használt korrupciós mechanizmusok között jelentős különbségek vannak. A jobboldal által alkalmazott módszerről ad egyedülálló látleletet, a már említett (valószínűleg) titkosszolgálati eredetű Gorilla-dosszié. Ez azt mutatja be, hogy egy pénzügyi-befektetői csoport (Penta), hogyan próbálta befolyásolni a vezető politikusokat és az állami intézmények magas beosztású hivatalnokait a második Dzurinda-kormány végén, 2006-ban, a különböző privatizációs pályázatoknál. Az internetre feltöltött dosszié szerint a pályázatokat nyerő vevőjelölt 1-2 százaléknyi províziót juttatott az ügyletért cserébe, amin különböző arányban osztoznak az érintett politikusok, hivatalnokok és a közvetítő (többnyire a Penta) emberei. Meg kell jegyezni, még ha a dokumentum hiteles is, a benne szereplő privatizációs tervek (és így a tervezett províziók) többsége nem realizálódott a második Dzurinda-kormány idő előtti bukása miatt. Feltételezve legalább a módszer jellegének valóságosságát, elmondható, hogy a jobboldali korrupció legfőbb terepe a privatizáció volt. Nem vitatva a korrupció erkölcsileg helytelen voltát és gazdasági károsságát, meg kell említeni, hogy e privatizáció során az államkassza jelentős bevételekhez jutott, miközben az eladott cégek többnyire komoly külföldi befektetők tulajdonába kerültek. Ezek jóval hatékonyabban és nyereségesebben működtették a megszerzett cégeket, sokszor több adót és osztalékot fizetve az államnak, mint a vállalatok korábbi teljes nyeresége. Ezzel szemben Mečiar harmadik kormánya idején (1994-1998) szimbolikus vételárért adtak el számos nagyvállalatot kizárólag szlovák (többnyire kormányközeli) tulajdonosoknak, hogy megteremthessék a „hazai tőkés osztályt”, Fico idején pedig egyszerűen szünetelni szokott a privatizáció. A jobboldal másik „erénye” a Smerhez képest az volt, hogy a korrupciót hatékonyan visszaszorító jogszabályokat is el szokott fogadni. A Radičová-kormány ebbéli igyekezetét a civil szervezetek is elismerik. Legjelentősebb intézkedése szerint a közpénzek elköltését érintő szerződések csak akkor lesznek érvényesek, ha nyilvánosságra hozzák őket az interneten. A közszféra, mint állami fejőstehén  A Smer kormányzásának tapasztalatai alapján elmondható, hogy a köztulajdonú vállalatok és a közbeszerzések szisztematikus megfejésére rendelkezik be, a mindent átható korrupció nem kivétel, hanem maga a főszabály. Mértéke és főleg a gazdasági károssága jóval felülmúlja a jobboldalon intézményesült modellét, miközben szó sincs hatékony korrupció-ellenes intézkedések elfogadásáról. A károk egyik része a privatizáció leállításából ered. Az állam elesik a vételártól, a társaságok rossz hatékonysággal gyakran veszteségeket halmozva működnek, de betöltik fő feladatukat: drágán vesznek és olcsón adnak el a Smer holdudvarához tartozó vagy az azt megkenő vállalatoktól. Hasonló a helyzet a közbeszerzéseknél is: a drágább vagy egyenesen a legdrágább ajánlattevő nyer (már ha egyáltalán többen versenyeznek), aztán egy idő után kiderül, hogy a nyertes (gyakran tisztázatlan tulajdonú) cég mögött a Smer fő szponzorának tartott vállalkozók is ott állnak. Csak a nagyságrendek érzékeltetése végett következzék néhány konkrét példa. A második Dzurinda-kabinet többek között a vasúti teherszállítással foglalkozó ZSSK Cargo nevű céget sem tudta privatizálni korai bukása miatt. A részvények 100 százalékának eladására kiírt pályázaton a legjobb ajánlatot a Rail Cargo Austria és a J&T Finance Group (a Penta mellett a másik nagy szlovák pénzügyi-befektetői csoport) konzorciuma tette, amely 13,8 milliárd koronát (csaknem 400 millió eurót) ajánlott a cégért. 2006-ban jött a Fico-kormány, a szlovák Cargo biztos állami kezekben maradt (az osztrákok a MÁV Cargót vették meg). 2009-ben a ZSSK Cargo már 126,6 millió euró veszteséget termelt, és hogy a csődtől vagy a tömeges elbocsátásoktól megóvja, a kormány 166 millió eurónyi kölcsönt adott neki, amit az gyakorlatilag egy év alatt felélt. 2010 végéig a Cargónak sikerült 518 millió eurónyi tartozást felhalmozni, a három szlovák állami vasúti cég teljes adóssága ekkor 1,55 milliárd euró volt. Az autópálya építkezések területén a Fico-kabinet mindenáron a PPP-konstrukciókat erőltette, de ebből csak egyet sikerült elindítania, a két nagyobb terv – részben a válság okozta bizonytalanság miatt – megfeneklett. Az ezekben a tervekben lévő útvonalakat az új kormány kisebb szakaszokra bontotta, majd hagyományos módon megpályáztatta. Az eddig kiírt 5 tenderen a győztes pályázók a PPP-tervekben szereplő építési költségekhez képest nagyjából fele áron vállalták a szakaszok felépítését, így sikerült egymilliárd eurós megtakarítást elérni. A helyzet abszurditását azonban jól mutatja, hogy Fico közben azzal vádolta meg a kormányt, hogy leállította az építkezéseket. A választók nagyobb része pedig neki hisz, annak ellenére, hogy kormányzása idején hazudott, amikor azt ígérte, hogy Pozsonyt és Kassát 2010-ig autópályával köti össze. Valójában még az erről szóló PPP-szerződéseget sem sikerült végleges formába öntenie, nemhogy az autópályát megépíttetni. Sikerült azonban szintén PPP-szerződés keretében bevezetni az elektronikus útdíjat a teherautók számára. A tenderen a legdrágább ajánlatot tevő cég nyert, miután a másik ötöt különböző indokokra hivatkozva kizárták. A győztes ajánlat 200 millió euróval haladta meg a legolcsóbb jelentkezőét. Miközben Fico folyton azt hirdeti, hogy az állam is képes jó tulajdonos lenni, kormánya, éles ellentétben utódjával, csak ennek a cáfolatára szolgáltatott eddig példákat. Az állami erdővállalat 2011-ben (részben az elektronikus aukciók révén) 18,1 millió eurós rekordnyereséget ért el, míg 2009-ben még azt is eredménynek tartották, hogy nem voltak veszteségesek. Az állami egészségbiztosítóban Zuzana Zvolenská, a Smer jelöltje és későbbi egészségügyi árnyékminisztere 2010-ben 120 milliós adóssághegyet hagyott maga után, az éves veszteségek több tízmillió euróra rúgtak, 2011-ben az új vezetés már 5,7 milliós nyereséget tudott felmutatni. A TB-alapokat kezelő Szociális Biztosító új menedzsmentje bő egy év alatt csaknem a felére, 560 millióra csökkentette a járuléktartozásokat, de ami állami intézménynél szinte példátlan, 2011-ben a 135 milliós működési költségekből sikerült csaknem 20 milliót lefaragniuk. A sor hosszan folytatható. A Smer a saját aknamezején  2006-tól eltérően 2012-ben a Smer egy ingatag, jelentős problémákkal küzdő gazdaságot vesz át elődjétől és sok tekintetben aknamezőn fog sétálni, paradox módon azonban az aknák többségét vagy maga rakta le, vagy segített azokat lerakni. Nem számíthat privatizációs bevételekre, mert nem akar magánosítani, ellenben előre programozható az állami vállalatok, de a közintézmények gazdálkodásának romlása is, ha lecseréli a vezetőket. Újra sorban állnak a jutalomra éhes szponzorok és pártközeli érdekcsoportok, akik újból olcsón akarnak venni az államtól és drágán akarnak eladni neki. Az állami tulajdonban lévő kórházak évi legalább 200-300 millió eurónyi új adósságot fognak felhalmozni, mert a Smerhez kötődő orvos-szakszervezet az előző kormány idején megakadályozta részvénytársasággá való átalakításukat. (Összehasonlításul: a korábban átalakított intézmények nem termelik újra az adósságot.) Ugyanez a szakszervezet harcolt ki egy több hullámban lezajló jelentős béremelést, sőt egy, még ezen felül is bérnövelő kollektív szerződést az állami kórházak alkalmazottainak – ezekre jelenleg egyszerűen nincs fedezet. Eközben Fico újra akarja indítani a méregdrága PPP-projekteket is. És akkor még közbejöhet egy eurozónán belüli újabb mentőöv vagy adósságleírás, ami nettó kiadást/veszteséget jelenthet Szlovákiának. Honnan lesz minderre fedezet? A Smer által javasolt intézkedésekből aligha. A gazdagok számára az egységes adó beáldozása árán bevezetett második szja kulcs vagy a megnövelt bankadó, esetleg más „monopóliumokra” és nagyvállalatokra kivetett különadók legfeljebb a Smer által okozott többletkiadások egy részét fedezhetik. A hiányt márpedig jövőre 3% alá kellene szorítani, vagyis körülbelül 1,5 milliárd euróval lenne szükséges mérsékelni. Ellenkező esetben szankciókra lehet számítani nemcsak az Uniótól, de a tavaly elfogadott szlovákiai alkotmányos törvény alapján is. Az adósságfékként emlegetett, a Smer által is megszavazott törvény szerint a GDP 50 %-át meghaladó államadósság fölött már automatikus szankciók lépnek életbe. Márpedig ezt a plafont legkésőbb jövőre eléri az ország. Kérdésessé válhat az is, hogy meddig tart ki a befektetők bizalma a szlovák állampapírok iránt. A régi Fico visszatér A Smer múltbeli viselkedését, az általa üzemeltetett korrupciós mechanizmus jellegét és a párt eddig ismertetett terveit figyelembe véve semmi esély nem látszik Szlovákiában a közpénzügyek konszolidálására. Fico vagy rászánja magát a komoly népszerűtlenséggel fenyegető intézkedésekre (széles rétegeket érintő adóemelések és megszorítások vagy a nyugdíjpénztári befizetések esetleg a vagyon megdézsmálása) vagy mindent megtesz a hiány letagadására, kreatív könyveléssel való eltüntetésére. Védekezni fog és visszatámad majd mindenkire, aki rámutat machinációira. Ez valószínűleg újra a konfrontatív politizálás irányába viszi a pártját, leeshet a jelenlegi álarc, az együttműködést hangsúlyozó, a médiákkal kedélyesen társalgó, stabilitást sugárzó államférfi álarca. Abban a pillanatban, amint Fico úgy látja, hogy a szavazótábor lemorzsolódását csak támadó retorikával lehet fékezni, egy csapásra visszatérhet a megszokott populista hordószónok, aki folyamatos háborúban áll a bankokkal, nyugdíjpénztárakkal, nagyvállalatokkal, a médiával, az ellenzékkel és a magyar kisebbséggel. A nép/nemzet/állam „ellenségeinek” sorába léphet még az Unió vagy az újonnan felálló költségvetési tanács is. A fő kérdés tehát nem az, hogy Fico megváltozott-e, hanem inkább az, hogy milyen hamar jövünk rá, hogy nem. Ennél fontosabb, hogy milyen tempóban fog apadni a Smer szavazótábora és vajon elődjének a sorsára jut-e valaha? (A Mečiar vezette HZDS esetében bő egy évtizedig tartott az út a csúcsról a parlamentből való kiesésig 2010-ben.) Kérdés, megjelenhetnek-e törések a Smer belsejében, hiszen a 44,4%-os rekorderedménnyel és a parlamenti többség elhódításával nyilvánvalóan túlnyerte magát. Egyedül kell kormányoznia, de vajon képes lesz-e számtalan rétegcsoportot és érdeket kiszolgálni?  A jobboldal romjain Végül érdemes kicsit megvizsgálni a jobboldal helyzetét és kilátásait is. Meg kell jegyezni, hogy ezeknek a pártoknak sosem volt többségi támogatottsága a szlovák társadalmon belül, de 2010-ig – főleg a nagyvárosokban – emelkedett a népszerűségük, és ekkor (48% körüli szavazataránnyal) már azonos súlyúak lettek az ellentáborral. Jobboldali kormánytöbbség mindig csak úgy keletkezett, ha a baloldali populista és nacionalista pártok közül sokan nem érték el az 5%-os parlamentbe jutási küszöböt és a jobboldal a töredékszavazatok elosztása révén többséget szerzett. Ehhez mindig kellett a magyar párt(ok) támogatása is, amelyek ugyan gazdasági programjukat tekintve sosem voltak egyértelműen jobboldaliak, de mivel a másik oldal folyamatosan a „magyar kártya kijátszásával”, azaz a magyarellenes hangulatot felkorbácsolva és meglovagolva próbált (eléggé sikeresen) szavazatokat gyűjteni, ezért – alternatíva híján – rendre belementek a jobboldali együttműködésbe. A jobboldali kormányok további elengedhetetlen kelléke volt a stabil, keresztény érzelmű választókkal rendelkező KDH (Kereszténydemokrata Mozgalom), és egy hirtelen üstökösként feltűnő, a parlamentbe bekerülő liberális párt is: 2002-ben az ANO, 2010-ben az SAS. A képlet egyre bonyolódik, és ilyen bonyolult volt az általában minimális többséggel rendelkező koalíciós kormányok (együtt)működése is. Ráadásul a jobboldali pártok csendes zsaroló pozícióba kerültek választóikkal szemben. Mintha azt mondták volna nekik: „Tudjuk, korruptnak tartotok bennünket, de azzal is tisztában kell lennetek, hogy mi sokkal kevesebbet lopunk a másik tábornál, ráadásul úgy, hogy közben az ország is előre halad, sőt a korrupció ellen még hatékony jogszabályokat is elfogadunk. És ez még nem minden, rendre hiteles új arcokat hozunk be a politikába. Ezzel szemben nézzétek meg a másik oldalt: Fico, Mečiar, Slota! Ezek tízszer rosszabbak nálunk. Ha otthon maradtok, lényegében rájuk szavaztok, ezért gyertek el, és voksoljatok legalább a kisebbik rosszra, azaz ránk!” Ez a típusú viselkedés főleg a Dzurinda vezette SDKÚ-ra volt jellemző, de egyre kevésbé működött. 2012-re aztán az állandó belső konfliktusokkal, a kormány kiábrándító teljesítményével és a Gorilla-botránnyal a támogatók többségénél elszakadt a cérna. Az SDKÚ és az SAS együtt négyszázezer (!) szavazatot vesztett, a Most-Híd csaknem 30 ezret, míg a KDH alig 10 ezer új támogatót tudott felmutatni. A jobboldal tehát romokban hever, az állapotokat jól mutatja, hogy hajszál híján a szlovák politika új ügyeletes főbohóca, Igor Matovič által vezetett „Egyszerű Emberek és Független Személyiségek” nevű formáció lett az ellenzék vezető ereje (7 ezer szavazattal maradva le a KDH mögött). A teljesen kiszámíthatatlan és szinte ismeretlen 16 fős képviselőcsoport csak annyiban jobboldali, hogy vezetője kíméletlen kritikusa Ficonak. Egyébként tipikus populista protestpártról van szó, amely tagadása az egész pártpolitikának afféle „ti mind tolvaj politikusok vagytok, és mi azért vagyunk itt, hogy ne hagyjunk titeket lopni” stílusban. A jobboldal kapott négy évet a konszolidációra. Meg kell újulnia, új személyiségeket, témákat keresve meg kell próbálnia lemosni a korrupció bélyegét. Nem ártana épkézláb tervvel előállni a pártfinanszírozás rendezésére, miközben gyakran két populizmus (a kormányé meg az „egyszerű embereké”) között fog őrlődni, miközben a belső konfliktusok (a pártok között és azokon belül) tovább gyengíthetik. Viszont még mindig a társadalom mintegy harmadát képviseli, sőt a potenciális támogatók a lakosság csaknem felét alkotják - ezt bizonyította a 2010-es választás. Ezért a szlovák jobboldalon okkal gondolhatják: közel sincs minden veszve. Fico kormánya komoly problémákkal kényszerül majd szembenézni, sokan csalódni fognak benne. Csak egy részüket kell megnyerni és újra nyitott lehet a verseny. (A szerző a Pozsonyi Comenius Egyetem Politológia Tanszékén tanársegéd, az előző ciklusban a Most-Híd frakcióvezetőjének volt gazdasági kérdésekben tanácsadója.)
A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány 2011 tavaszán kutatási programba kezdett, amelynek célja a magyarországi szegénység vizsgálata és új szakpolitikai eszközök kidolgozása a mélyszegénység csökkentésének céljából. E kutatási program kiterjedt a nem szegény többség számára elfogadhatóbb, de nem megbélyegző, hanem megfelelően ösztönző, feltételekhez kötött szociális támogatások és szolgáltatások hazai bevezethetőségének vizsgálatára is. A kutatást az Alapítvány a Budapest Intézet és a TÁRKI bevonásával készítette el, továbbá a munka véleménykutatási részében a Medián és a Conness működött közre. A Haza és Haladás Blog, megelőzve a kutatás teljes publikálását, sorozatot indított, melynek során írtunk a szegénységgel kapcsolatos legfontosabb adatokról és tényekről, a jelenkori magyarországi szegénység kialakulásának és újratermelődésének okairól, valamint arról is, hogy az elmúlt húsz évben az egymást követő kormányok miért nem tudták megállítani a mélyszegénységben élő csoportok leszakadását. Legutóbbi írásunk a kutatáshoz kapcsolódó közvélemény-kutatások legfontosabb megállapításairól szólt, arra koncentrálva milyen társadalmi attitűdök övezik a szegényeket és a többség milyen szociálpolitikai eszközöket támogatna a szegénység leküzdése érdekében. Sorozatunk utolsó írásában a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány által a szegénység csökkentése érdekében javasolt szakpolitikai eszközöket ismertetjük.
Alapelv: a kölcsönös kötelezettség A legfontosabb feladat egy olyan stratégia felépítése, amely lépésről lépésre halad: azonosítja a könnyebben megvalósítható, olcsóbb, de nagy hatású programokat, apránként megnyeri ezeknek az ellenzők és a szkeptikusok egyes csoportjait, jó célzással igyekszik kordában tartani a költségeket, és folyamatos egyeztetéssel és monitorozással javítgatja az eszközök hatékonyságát, majd a dokumentáltan sikeres programok felmutatásával nyer meg újabb szkeptikusokat a stratégiának. Nagyon leegyszerűsítve, a megoldásnak három célra kell összpontosítania: a szegénység átörökítésének megszakítására az oktatási esélyegyenlőség javítása által, tűzoltásként a mélyszegénység enyhítésére és végül a tartós javulás biztosítására a képzetlen foglalkoztatás növelése által. Egy ilyen, több éves, összetett stratégia első elemeként a társadalmi támogatás megszerzése érdekében olyan szociálpolitikai eszközök bevezetését javasolja az Alapítvány, amely jól kommunikálható és viszonylag gyors eredményt hoz. A fejlődő országokban sikerrel alkalmazott feltételes készpénz transzfer különböző társadalompolitikai területeken történő bevezetését szorgalmazzuk. Az ilyen támogatásoknak az a lényege, hogy anyagilag ösztönzik a szegényeket valamilyen állami szolgáltatás (pl. iskola, egészségügyi ellátás, munkaerőpiaci ellátások) igénybe vételére, tehát a kölcsönös kötelezettségek elvére épülnek és emiatt a szegényekkel szemben elutasítók többsége is elfogadja őket. Gyors eredményt pedig azért várhatunk tőlük, mert két csatornán, a készpénzes támogatáson és az átörökítést megakadályozó szolgáltatáson keresztül is segíti a szegénység csökkentését. Első javaslat: feltételekhez kötött, munkába állást ösztönző segély Az első szakpolitikai javaslat egy erős feltételekhez kötött, rászorultsági alapú, munkába állást ösztönző segély, amely nem csak munkanélkülieknek járhatna. A segély összege a háztartás egy főre jutó jövedelmét kiegészíti az öregségi nyugdíjminimum másfélszeresére (ez kedvezőbb a jelenleginél: most a nyugdíjminimum 90 %-a, azaz 25.700 Ft a határ). Az öregségi nyugdíjminimumot egyúttal meg kell emelni legalább 10 %-kal (28,5 ezer forintról 31 ezerre) a 2009 óta elmaradt indexálást pótlandó. A javasolt segély feltétele, hogy a háztartás minden munkaképes, aktív korú tagja együttműködjön a munkaügyi kirendeltséggel és a családsegítő központtal. Aki nem tartja be az együttműködési szabályokat, attól egy hónapra meg kell vonni a segély felét. A segélynek ugyanakkor nem feltétele a munkanélküliség: a munkából származó jövedelem 20%-a levonható a jogosultság megállapításához számított összes jövedelemből (ez csökkentheti a segély összegének növeléséből következő politikai kockázatokat). Annak érdekében, hogy a tartós munkanélküliek több és hatékonyabb segítséget kapjanak, a munkába álláshoz a segélyezett álláskereső mellé esetgazdát rendelnek, aki őt a munkába állást segítő szolgáltatások teljes folyamatán végigkíséri, segíti. A segélyt a munkaügyi kirendeltségeken lehet igényelni és azt ott is folyósítják. Ahhoz, hogy a javasolt segélyrendszer eredményes legyen, szükséges a kapcsolódó ellátások átalakítása: a tanulmány indítványozza az álláskeresési járadékra való jogosultság félévre növelését, a képzetlenek iránti munkakeresletet növelő programok bevezetését (TB járulék csökkentése, minimálbér bérköltségének csökkentése, bértámogatás célzott bővítése, komplex térségi fejlesztés) és a személyre szabott aktív munkaerő-piaci eszközök bővítését. A javasolt rendszer költségei a 2012-es költségvetési kiadásoknál 10-15 százalékkal nagyobbak, ezt azonban inkább az elmúlt két év sorozatos megszorításai magyarázzák: a korábbi évek kiadási szintjéhez képest a javaslat jellemzően átcsoportosítást, a források hatékonyabb elosztását, mint nagyobb ráfordításokat igényel. Középtávon pedig a javaslattól várt hatások révén csökkenhetnek a kiadások, illetve növekedhetnek a költségvetés bevételei. A kiadásokat csökkenti a munkába állók arányának növekedése (segélyek igénylése csökken) és a tartós munkanélküliség hosszabb távú járulékos hatásainak (romló egészségi állapot, gyerekek iskolai kudarcai) enyhülése. A bevételeket növelheti a munkába állók járulékbefizetése. Korai fejlesztés és ösztönző beóvodáztatási támogatás a hátrányos helyzetű gyerekekért A második programjavaslat célja a hátrányos helyzetű gyerekek korai fejlesztéshez való hozzáférésének javítása, és ezáltal későbbi iskolai elmaradásuk csökkentése. A javaslat közlekedési utalványt juttatna hátrányos helyzetű várandós nők és a kisgyerekes anyák számára, azzal a feltétellel, hogy igénybe kell venniük egy ellátáscsomagot, amely tanácsadást és korai fejlesztést tartalmaz. Jelenleg a hátrányos helyzetű anyák esetében a koraszüléssel kapcsolatos fejlődési rendellenességek korai felismerését és a gyermekek fejlesztését a helyben elérhető szolgáltatások hiányosságai, a tájékozatlanság és a kezeléssel járó magas költségek is korlátozzák. Hozzávetőleges becslés szerint országos léptékben a program működtetése az első évben 1,5 Mrd forintba, a negyedik évben évi 2 Mrd forintba kerülne. Az első 1-2 évben szükséges beruházások (képzés, kapacitásbővítés, informatikai fejlesztések) további 0,5-0,7 Mrd forintba kerülnének.  A harmadik javaslat a 2009-ben bevezetett, sikeres beóvodáztatási támogatást módosítaná az eddigi tapasztalatok alapján, részben a szülők nagyobb ösztönzése, részben a feltételül szabott szolgáltatás elérhetősége és minőségének javítása érdekében. A támogatás évi 2x 10 ezer forint helyett évi 4x 6 ezer forint lenne, készpénzben és a korábbi egy helyett két feltételt állítana: a gyerekeknek rendszeresen kell óvodába járniuk és szüleiknek részt kell venniük az óvodai szülő–gyerek foglalkozásokon. E javaslat tartalmazza továbbá az óvoda alsó korhatárának fokozatos csökkentését két évre, úgy hogy a kétévesek csoportjában a maximális és az ajánlott csoportlétszám is kisebb, a normatíva összege nagyobb lenne, mint a háromévesek csoportjában. A bővítés költségei a módszertani fejlesztésekkel együtt nem érik el az évi 1 Mrd forintot. Megoldásokat szülő vitára van szükség Egy ilyen segélyezési rendszer sikere számos feltételtől függ. A javaslat megvalósíthatóságát, elfogadhatóságát és az ezekkel kapcsolatos kockázatokat az Alapítvány igyekezte felmérni és ehhez egy részletes, a végrehajtást, a folyamatos monitoringozást és értékelést leíró tervet is készített. A feltételes transzfer programmal elinduló új szegénységoldó politika eredményességének elengedhetetlen feltétele a szociálpolitikai intézményrendszer számtalan szereplőjének motiváltsága és szoros együttműködése. Az a szakmai vita, amely a zárótanulmány mai bemutatásával és a jövő héten tartandó nemzetközi konferenciával elindul, megszólítja, bevonja ezeket a szakmai szereplőket és remélhetőleg hozzásegít bennünket ahhoz, hogy egy higgadt, előítéletektől mentes vita induljon a közvéleményben is egyik legégetőbb társadalmi gondunk megoldása érdekében.
Előző írásainkból kiderült: a szegénység problémájának megoldását nem csak a kellő politikai akarat hiánya, a nem elégséges vagy épp elhibázott szakpolitikák okozták, hanem a közvélemény támogatásának hiánya is. A társadalomban kialakult két nézet (az egyik szerint az állam túl sok segélyt oszt és a munkanélküliek nem akarnak dolgozni, a másik szerint az állam nem áldoz eleget a szegényekre, a többség pedig kirekesztő) vitája nagyjából lefedte a politikai bal- és jobboldal egymás mellett elbeszélő szekértáborait és a megoldási javaslatokat így az emberek hajlamosak tények, ismeretek helyett érzelmek alapján megítélni. A szegénység elleni küzdelemben nem elég tehát a helyes megoldásokat megtalálni, a sikerhez az is szükséges, hogy a megoldások a társadalom többsége számára is elfogadhatóak és támogathatóak legyenek. Ennek érdekében a Haza és Haladás Alapítvány az általa javasolt intézkedések társadalmi támogatását mérő fókuszcsoportos, mélyinterjús kutatást és egy reprezentatív közvélemény-kutatást is készíttetett a Conness és a Medián segítségével. Most ezen kutatások legfontosabb tanulságait összegezzük. A szegénység, ahogy a nem szegények látják A Conness fókuszcsoportos vizsgálata a szegénységgel kapcsolatos társadalmi attitűdöket térképezte fel. Bár valamennyi megkérdezettre jellemző volt, hogy – akár puszta fenyegetésként, akár átmenetileg megvalósuló élethelyzetként – megérintette őket a szegénység, ez a tapasztalat önmagában nem generál társadalmi szolidaritást. Ugyanakkor a többség arról számol be, hogy a közvetlen környezet és a család nagyfokú szolidaritást mutat az elszegényedőkkel. Számukra a család a legfontosabb erőforrás. A család, mint segítség-forrás nagyon fontos eleme a szegénységről folyó diskurzusnak. A gyerekre vigyáznak, örökli a nagyobb unokatestvérek ruháit, a szülők, ahol tudnak, anyagilag támogatják elszegényedő gyermeküket. Van eset, amikor a családi segítő-háló megszűnése jelenik meg az elszegényedés okaként („meghalt az apja, lecsúszott”), máskor meg a családi környezet hiányából fakad a segítség elmaradása („nincs rokona”).  Ahogyan a társadalmi presztízst döntően az anyagi és hatalmi erőforrások meglétével, úgy a szegénységet döntően az anyagi erőforrásoktól való megfosztottságként jellemzik. Ezért a szegénység megléte vagy hiánya igen szorosan összefügg a munkahely meglétével vagy hiányával. A személyes történtetekben, bármi is indítja el az elszegényedés folyamatát, a végeredmény mindannyiszor a munkahely elvesztése. Ha általában beszélnek a szegénységről, jellemzően külső okokkal magyarázzák a jelenséget, a leggyakrabban előkerülő okok: a munkahelyek elvesztése, a magas árak, a magas törlesztő részletek. Amint azonban közeli példákat kell mondani, az elszegényedést jellemzően a személyiség hibáiból vagy a személy hibás döntéseiből fakadó belső okokkal magyarázzák. A külső okok is belsővé válnak („ahelyett, hogy elfogadta volna a bércsökkentést, inkább felmondott. Azóta is munkát keres”), csökken a társadalmi determináció fontossága, a megélhetés nehézségeivel kapcsolatban hangsúlyt kap a pénzügyi tervezés felelőssége („sok gyereke van, felelőtlenül költekezett, aztán jött a hitelválság”), és ami talán a legfontosabb: a magánéletben bekövetkező negatív fordulatok (válás, betegség stb.) kapcsán is hangsúlyossá válik a személyes felelősség („mindenkinek van esélye változtatni magán”). Segélyek: kinek jár? Nem meglepő tehát, hogy a megkérdezettek egy része passzív megértést tanúsít a mások szegénysége iránt, de nagyjából ugyanennyien vannak, akik saját – szintén sérülékeny – anyagi helyzetüket látják veszélyeztetve a másoknak juttatott támogatások által. A roma-ellenesség látensen meghúzódó egyik eleme éppen abból a félelemből táplálkozik, hogy a „cigányok elszívják az amúgy is szűkös forrásokat.” Az emberek fejében teljes zűrzavar uralkodik a segélyezés egyes formáit illetően. Lényegében minden, nem munkával szerzett, államtól-önkormányzattól származó bevételt segélynek tekintenek a rokkantsági nyugdíjtól a babakötvényig bezárólag – függetlenül attól, hogy alkalmi vagy rendszeres, hogy az állam adja-e vagy az önkormányzat. Ezzel együtt pontos fogalmaik vannak a segély forrását illetően, tudják, hogy hova kell fordulni az egyes „segélytípusok” igénybevételének érdekében. A segélyezés különböző alapelveinél nehezen tudnak elszakadni a jelenlegi gyakorlattól. A hozzájutás kritériumait a teljesíthetőség, és nem az igazságosság oldaláról szemlélik. A segélyek, támogatások feltételhez kötésének támogatottsága jelentős, de ez a támogatás erőteljes roma-ellenes felhangokat tartalmaz. A feltételességet a romák megfegyelmezése egyik legfontosabb eszközének tartják. A romákkal kapcsolatos előítéletek erősek és az elmondott tapasztalatok igen negatívak. Elismerve, hogy vannak iparkodó romák, többségüket olyannak látják, akik elviselhetetlen életvitelükkel zavarják nem-roma környezetüket és tudatos segély-stratégiákat kiépítve biztosítják megélhetésüket. Ezzel el tudják érni, hogy semmilyen társadalmi teljesítménykényszernek ne kelljen alávetniük magukat. A kutatásban részvevők a romákkal sem kisebbségként, sem szegényként nem voltak szolidárisak. Segély, de csak érdem szerint Ez talán a legfontosabb következtetése a Medián reprezentatív közvélemény-kutatásának. A reprezentatív felmérés szerint a megkérdezettek relatív többsége (49 százalék) azt szorgalmazza, hogy az állam csak azokat támogassa, akik magatartásukkal, munkájukkal erre rászolgáltak. Ők a feltételhez kötést az állami szociálpolitika szinte minden területén érvényre juttatnák. A legtöbben (89%) azzal értenek egyet, a segélyért cserébe a támogatottnak gondoskodnia kelljen gyermeke iskolába, óvodába járásáról. Hasonlóan jelentős a támogatottsága (78%), hogy a segélyezetteknek közmunkát kelljen végezniük. A többség azt is elvárja, hogy a segélyezett működjön együtt a családsegítő szolgálattal és a munkaügyi központtal (87 százalék). A személyes környezet, a lakás és az udvar rendben tartása, mint a segély folyósításának feltétele ebben a körben igen népszerű gondolatnak számít, 81% helyesli ennek az elvnek a gyakorlatba ültetését. A feltételekhez kötött segélyezés támogatóival csaknem csaknem megegyező arányban vannak azok, akik szociális szempontok alapján alakítanák a segélyezést. A válaszadók egynegyede szerint azokat kell támogatni, akik máshonnan nem remélhetnek segítséget. További 23 százalék szerint pedig mindenkit, aki szegény. A felmérésből az is kitűnik, hogy a társadalom többsége szerint a valódi rászorulók jóval kevesebben vannak, mint akiket az állam- vagy az önkormányzatok segélyeznek. Az is többségi véleménynek számít, hogy a segélyezettek a szociális jellegű juttatásokat nem a megfelelő célra fordítják. A probléma súlyosságát egy százas listán 79-re hozta ki a válaszok átlaga. A megkérdezettek kétharmada az államtól vár garanciát arra, hogy a segélyben részesülők a saját és a családjuk megélhetésére fordítsák a támogatásokat, és csak harmaduk ért egyet azzal, hogy az állam utólag ne szóljon bele abba, hogy a szegények mire költik a segélyt.
Január elsejétől hatályos az új közbeszerzési törvény, mely elődjénél jócskán rövidebb és egyelőre legalábbis mellőzi a fontos részletszabályozások egy részét is. Mint szerzőnk, Tunyogi László közbeszerzési szakértő írásából kiderül, a szakma bizakodással várta az új jogszabályt, ám az első tapasztalatok nem igazolták a várakozásokat. A hazai közbeszerzési kultúra alig több mint másfél évtizedes múltja során rengeteget fejlődött, változott. Az első törvényt, 1995-ben a Kereskedelmi Világszövetségben (WTO) is ekkor formálódó, azóta is élő megállapodás, a Government Procurement Agreement (GPA) szabályrendszerét is éberen figyelve építették a hazai jogalkotók. Csaknem egy évtizeden át ez az alig hetven szakaszból álló jogszabály az akkori beszerzők bibliája volt. Ekkor tanultuk meg, mi a különbség nyílt, meghívásos, vagy tárgyalásos eljárás között, hogyan kell meghatározni, érvényes-e egy ajánlat, és mi a lényegi különbség pénzügyi, gazdasági és műszaki alkalmasság között, hogyan kell szabályosan elbírálni egy ajánlatot. Régi idők jogalkotása  2004-ben, miután hazánk is az Európai Unió tagja lett, az új közbeszerzési törvénynek az unióban éppen akkor elfogadott közbeszerzési irányelveket kellett követnie. Az akkori jogalkotók becsületére legyen mondva, a törvény kemény, csaknem egy évig tartó társadalmi vitában fogant. Pedig az itthoni érdek-csatákat finoman szólva nem volt könnyű összhangba hozni az unió elvárásaival. A szakma – a közbeszerző ettől kezdte szakmának tekinteni magát – itt ismerte meg, hogy az unióban kódokkal azonosítják a beszerzés tárgyát és azt is, hogyan néz ki egy uniós hirdetmény. A verseny tisztaságát, nyilvánosságát biztosító, korábbról ismert szabályokat ki kellett egészíteni azzal, hogy egyenlő esélyeket biztosítsunk az Európai Unióban letelepedett többi ajánlattevőnek. Ám az egyenlő bánásmódnak kezdettől nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, hiszen a nyelvi korlátok, a közintézmények, külföldiek számára nehezen követhető eljárásrendje, az igazolások, nyilatkozatok tömegének lefordítása, közjegyző előtti hitelesíttetése amúgy is távol tartotta a legtöbb határon kívüli vállalkozást. Nem voltunk amúgy különbek az unió más tagországainál. A határon átnyúló közbeszerzési kereskedelmi forgalom még ma is alig haladja meg az uniós GDP másfél százalékát. A jogalkotó már 1995-ben úgy látta, a közbeszerzés minden megengedett lépését kőbe kell vésni. Csak azt volt szabad, amit a törvény előírt, idővel azt is, mit jelent a bonthatatlan kötés egy ajánlat összefűzésekor, mennyit lehet kérni egy dokumentációért, oldalnak számít-e egy gépelt lap üres hátoldala, vagy – ez egy legendás korszak volt – eredményes-e az eljárás, ha csak egy érvényes ajánlat érkezett. A jogalkotó versenyt futott a jogalkalmazói furmánnyal. A törvény az utolsó másfél évben 15-ször módosult, ám az új tilalmak rendre új kiskapukat nyitottak, csak időbe telt, ki, mikor fedezi fel azokat. Ugyanakkor újabb és újabb lobby-érdekek is fel-feltűntek a kivételi körről szóló rendelkezések között. Nem értettük ugyan, hogy ha az európai közbeszerzési forgalom az összeurópai GDP 17%-a, akkor nálunk miért csak 5,5%, de ez nem a mi dolgunk volt. Az egyre gyakoribb törvénymódosítások egyre átláthatatlanabbá torzították azt, végül a jogszabály több mint négyszáz szakaszosra duzzadt. Ezt már nem lehetett ésszel követni. Új törvény – régi remények, friss meglepetések Idén januártól új törvényünk van. Társadalmi vitáról szó sem esett, a normaszöveg nagy titokban készült, annyit tudtunk csupán, kik írják, és hogy nagyon sürgős. A tervezet szamizdatként terjedt szakmai körökben, majd múlt év június közepén megjelent a parlament honlapján. Egy hónapra rá, – a kormány tényleg sürgős tárgyalást kért – 104 módosító indítvánnyal, el is fogadták. Az némi meglepetést okozott, hogy további, összesen 20 szükséges kormányrendelet ígéret maradt csupán és hogy további fél évig hatályos marad az eddigi jogszabály. De sokunkat elégedettséggel töltött el, hogy végre nem kell bogarászni az egymásra hivatkozó paragrafusok között, a nagykorúvá vált szakma tisztességének bizalmat adó szöveg állt előttünk. Legalábbis úgy tűnt. Érdemes megemlíteni, hogy ez, az új törvény – nevezzük nevén: a CVIII/2011-es – egyszerre kógens és keret-jellegű jogszabály. Ilyet még nem hordott a hátán a hazai föld, de úgy néztünk rá kezdetben, mint az unortodox gazdaságpolitikára. Bizakodóan. Hogy hátha. Szabadon kialakított eljárás! – ilyen fogalom eddig ismeretlen volt a szótárunkban. Azóta szaporodnak a meglepetések. Amikor a részletszabályokat hiányoltunk, azzal nyugtattuk magunkat, majd a rendeletekben. Okos dolog, nem kell a törvénnyel bíbelődni, ha az élet nem igazolja, újabb rendelettel könnyebben korrigálható lesz a szabályozás. A húsz rendeletből azonban kilenc máig nem készült el. Nem jelentek meg például az egészségügyi szolgáltatások vásárlásának szabályai, sem pedig az, melyik beszállítót lehet minősített ajánlattevői listára venni. Nem ismertek a NATO által támogatott beszerzések szabályai sem. Ezeknek a beszerzéseknek a nagyságrendjét sem tudjuk megbecsülni, jellegükből adódóan titkosak. Nem tudjuk, mik lesznek azok a kötelező szabályok, amiket a „szabadon kialakított eljárások” során mégiscsak be kellene tartani. A bíráló bizottságokban továbbra is helyet kapnak a döntéshozó „megfigyelői”, a szavazat nélküli megmondó emberek. Összekeveredik a szakma és a politika. Ez eddig sem szült jó vért, ezután se fog. Mindaddig, amíg a pártfinanszírozás szabályai nem lesznek világosak és egyértelműek, a közbeszerzési eljárásokra – még a leginkább átlátható, minden hátsó szándéktól mentes beszerzésekre is – rávetül a korrupció árnyéka.  A hirdetmények feladását egy rövid, „liberális” korszakot követően – amikor a hivatalos közbeszerzési tanácsadó maga is megjelentethetett közleményeket - újra központosították. Hirdetmények ismét csak a Közbeszerzési Hatóság jóváhagyásával kerülhetnek nyilvánosságra, egy hirdetmény feladásának ára 150 ezer forintra nőtt, az eredményt 80 ezerért teszi fel a Hatóság – a saját honlapjára. Ebben az árban benne van ugyan a szövegek ellenőrzése is – a „hibás” szöveget addig nem jelentetik meg, amíg ki nem javíttatják – ám a hirdetmények tartalmáért jogi felelősséget a Hatóság nem vállal. Ezzel együtt nem ritka, hogy egy ilyen leközölt hirdetmény félig üres, nem közli az ellenszolgáltatás összegét, vagy egy konzorcium összetételét, így csak éppen az nem derül ki belőle, ki nyert, és mennyiért. Arról nem is beszélve, hogy nem jár semmilyen szankcióval, ha egy ajánlatkérő egyáltalán nem közli az eljárása eredményét. A közbeszerzési forgalmi adatok korábban soha nem voltak ennyire átláthatatlanok. A hivatalos közbeszerzési tanácsadói szakma lassan kihal. Januártól az uniós értékhatár feletti eljárásokba sem kötelező bevonni őket, de aki ennek ellenére fel kíván iratkozni a névjegyzékbe, annak regisztrációs díját tovább növelték. Pedig már nem elég a közbeszerzési törvény alapos ismerete. A rendeletek, sőt, más törvények dzsungelében még nehezebb eligazodni, mint a korábban elátkozott régi törvény útvesztőiben. Korábban, egy eljárás eredményét megtámadó jogorvoslat 900 ezer forintba került. Januártól minden, az ajánlatkérő ellen beérkezett panasz, vagy, ahogy mi hívjuk: „kérelmi elem” elbírálásáért külön-külön kell fizetni, az eljárás díja pedig a beszerzés értékéhez igazodik. Ha például egy két és fél milliárdot érő beruházás (ez nagyjából egy kilométer autópálya építésének költsége) pályázója három kifogást talál a bírálatban, az eljárás díja huszonötmillió, ha négyet, harmincegy millió kétszázötvenezer, ha hetet, már harminchét millió ötszázezer, ha tizenötöt, akkor negyvenhárommillió hétszázötvenezer forint. Ezt előre be kell fizetnie, e nélkül szóba se állnak vele a Döntőbizottságnál. Ha netán ennél akár csak eggyel több okot találnak a kizárására, a díj már kétszer ekkora, nyolcvanhét és félmillió forint! Aki még ilyenkor sem hagy fel minden reménnyel, tudnia kell: a jogorvoslat során elegendő egyetlen érvényben maradó kizáró ok ahhoz, hogy pályázatát érvénytelennek lehessen nyilvánítani. Öröm az ürömben, hogy a végén csak ezt az egy kérelmi elemhez tartozó díjat tartja meg a Döntőbizottság, a többit idővel visszafizeti. A vállalkozások mai, tipikusan szűkös pénzügyi helyzetét látva nem nehéz megjósolni, hogy a korábbi években átlagos, mintegy félezer jogorvoslati ügy – az eljárási díjak drámai emelkedése miatt - radikálisan csökkenni fog. Ez egyrészt azért baj, mert sokan úgy érezhetik, oda az igazság, sérelmeket, akár jogosak, akár jogtalanok, nem tudják orvosolni. De van még egy bökkenő. A Döntőbizottság határozatai egyben iránymutatók is a későbbi eljárások előkészítői számára. A szabályok helyes értelmezésének híján további és gyakoribb szabálysértések is várhatók. A végső kizáró ok: az elvárt béremelés  A közbeszerzésnek eddig is voltak népnevelő feladatai. Megszoktuk, hogy figyeljünk a környezetvédelmi szempontokra, a csökkent munkaképességűek foglalkoztatására, vagy a hátrányos helyzetű térségekben a munkahely-teremtésre. Az azonban készületlenül ért bennünket, hogy az a cég is kizárható a közbeszerzésből, aki – nem emel bért. Ráadásul annyit, amennyit a kormány neki előír. A Munkaügyi Központok majd szúrópróba-szerűen ellenőrzik, volt-e béremelés a cégeknél, és mekkora. Arra pedig nincsen szabály, hogy az ajánlatkérőnek hogyan kell ellenőriznie egy ajánlattevő munkavállalóinak bérszínvonalát. A hivatalos adatok szerint tavaly a közbeszerzések 79,3%-át, 8473 eljárást, mintegy 715 milliárd forintot hazai kis- és középvállalkozások nyertek. A béremelés is döntően az ő problémájuk. Hogy kik kapnak majd állami támogatást ehhez a bérrendezéshez és ez a támogatás milyen szempontok alapján kerül kiosztásra – erre ma még nem tudunk felelni. Tizenhét éve a közbeszerzők a WTO szabályait, 2004-ben EU irányelveit tanulták. Mostanában leginkább a saját nemzeti szabály-rendszerünk útveszőiben keresik az igazodási pontokat. Végül még egy mondat a kapkodásról. Miközben nagy titokban, szélvész-sebesen, a most hatályban lévő uniós közbeszerzési irányelvekre alapozva megszületett ez a foghíjas szabály-rendszer, Európában egy egész éven át tartó nyílt vita után, múlt év december 20.-án az Európai Bizottság és a Tanács asztalára került az uniós irányelvek merőben új elemekkel teli javaslata…
Vajon mi magyarázza, hogy az elmúlt húsz évben az egymást követő kormányok nem tudták megállítani a mélyszegénységben élő csoportok leszakadását? Folytatjuk a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány 2011 tavaszán kezdődött, a magyarországi szegénység csökkentését célzó szakpolitikai eszközök kidolgozására szolgáló kutatási programjának ismertetését. E kutatási program, melyet az Alapítvány Budapest Intézet és a TÁRKI bevonásával készített el, kiterjedt a nem szegény többség számára elfogadhatóbb, de nem megbélyegző, hanem megfelelően ösztönző, feltételekhez kötött szociális támogatások és szolgáltatások hazai bevezethetőségének vizsgálatára is, ennek érdekében a Medián és a Conness a támogathatóság társadalmi feltételeit feltáró közvélemény-kutatásokat készített. A jövő héten ezek legfontosabb megállapításait foglaljuk össze. Az első években nem is figyeltek fel a problémára: a 90-es években még azt gondolták, az első zökkenő után elindul a gazdasági növekedés és kinőjük a szegénységet is. Addig pedig az a fő feladat, hogy akit csak lehet, megvédjünk a szegénységtől: korábban engedjük nyugdíjba, tovább tartsuk otthon gyesen, hosszú ideig biztosítsuk a munkanélküli ellátását. Az 1990 és 1995 közötti időszakban 22,5%-ról 31,3%-ra nőtt az aktív korú népességben valamilyen jóléti ellátást kapók aránya, miközben a nyugdíj, vagy gyes melletti munkavégzés radikálisan visszaesett. A kezelés súlyos mellékhatásai Ez a stratégia később visszaütött: a képzetlenek számára a gazdasági növekedés sem teremtett munkalehetőséget, sőt, a jóléti kiadások növekedése miatt emelni kellett a béreket terhelő járulékokat, ami, mivel megdrágította a munkaerőt, tovább rontotta a képzetlenek esélyeit. A 2000-es évek elejére már megértette a politika, hogy a foglalkoztatás magától nem fogja elérni a korábbi szintet, addigra viszont olyan nagyra nőtt a probléma, hogy azt még egy jól felkészült, hatékony skandináv közigazgatásnak is nagy kihívás lett volna megoldani, nemhogy a jóval gyengébb magyarnak.  Bár az értelmiség és a polgárok többsége maga is csak ekkortájt kezdte megérteni a problémát, visszamenőleg is, tíz évnyi tétlenséget kért számon a kormányzatoktól. Két nézet alakult ki: az egyik szerint az a baj, hogy az állam nem elég erélyes, csak osztja a segélyt, a munkanélküliek meg nem akarnak dolgozni (általában, vagy mert cigányok, és inkább máson élősködnek, lopnak, rabolnak), vagy legalábbis nincsenek kellően ösztönözve a munkavállalásra. A másik szerint az a baj, hogy az állam nem áldoz eleget (pénzt, szolgáltatásokat) a szegénység enyhítésére, a többség pedig rasszista és kirekeszti a szegényeket, cigányokat. A két nézet vitája nagyjából lefedte a politikai bal- és jobboldal egymás mellett elbeszélő szekértáborait. Ez tovább nehezíti a megoldást, mert eltereli a figyelmet a tényekről és az ismeretek helyett az érzelmek alapján ítéljük meg a megoldási javaslatokat. Így nincs együttműködés, sőt, amit az egyik tábor épít, azt a másik lebontja. A probléma: gyenge közigazgatás A kormányzati kudarcok általánosabb, mélyebb oka, hogy a probléma nehéz, a magyar közigazgatás pedig gyenge. A tervutasítás más készségeket igényelt, mint a finom szabályozással, ösztönzőkkel befolyásolható piacgazdaság, települési szintre került sok olyan feladat, ami ott nem látható el, a jóléti ellátások örökölt rendszere pedig a teljes foglalkoztatásra volt szabva. Egyes területeken az apparátus szakmai felkészültsége is hiányos, vagy gyenge, de a legerősebb korlát mégsem ez, hanem a kapcsolódó kormányzati területek gyenge együttműködése: a foglalkoztatás-, lakás- és adópolitika, a vidékfejlesztés, a szociálpolitika és az igazságszolgáltatás céljai és működése sincsenek összehangolva. A legtöbb területen hiányzik a következetes, hosszú távú stratégia, vagy ha készült, a következő kormány újat csinál, vagy ha mégsem, a megvalósítás részletes intézkedési terve hiányzik. A döntés-előkészítésért és a végrehajtásért felelős intézmények esetében is gyenge az érdekeltség a jó működésre: nincs, vagy csak a számviteli-, jogi szabályszerűséget vizsgálja az ellenőrzés, nincs elég önállóságuk, és pénzügyi ösztönzők sem sarkallják őket a minőség javítására. Az ellátórendszer finanszírozása intézményi vagy input alapon történik, a minőséget, eredményességet nem ösztönzi. Nincs rendszeres eredménymérés, nem készülnek hatásvizsgálatok. Van ugyan rendszeres adatgyűjtés az intézkedésekről, de ennek elsődleges célja a hatósági feladatok dokumentálása és nem az értékelés megalapozása, így legfeljebb olyan nyers mutatók képzésére alkalmas, ami csak a legnagyobb működési hibákat teszi láthatóvá. Van értékelés, de nem rendszeres, nem szisztematikus, nem konkrét, és nem kap kellő nyilvánosságot. Maguk a kitűzött célok is ritkán elég konkrétak ahhoz, hogy az értékelés pontos lehessen. Van visszacsatolás is, de gyakran lassú, így már nagyra nőtt problémákra kell reagálni. Az egyetlen biztosan működő jelző a kiadások meglódulása: a nem anyagi természetű, vagy nem azonnal látható hatásokra alig reagál a rendszer. A döntések szokásos időhorizontja rövid, illetve a tűzoltás köti le az apparátust, hosszabb távú gondolkodásra, előkészületekre nincs ideje. És végül, a szakpolitikai döntések kidolgozásába többnyire csak formálisan vonják be az érintett.  A szocializmusból örökölt jóléti ellátórendszer nagyrészt tehát alkalmatlan az új kihívások kezelésére. A szolgáltatásokat – oktatást, munkapiaci programokat, családsegítést - mind át kellene alakítani, hogy segítsenek alkalmazkodni a piac változó igényeihez. Ehhez járult még, hogy a megoldás politikai kockázata nagy: a jelenben kell olyan csoportokra áldozni, akiknek a szavazata keveset ér, a beruházások hatásai pedig áttételesek és hosszú távon jelentkeznek. Egy fiatal demokráciában semmi nem kedvez annak, hogy ilyen kockázatot vállaljon a politika: a kormány csak négy évre tervezhet és a független intézmények, a média és a civil szektor is túl gyenge ahhoz, hogy a hosszú távú jólétet növelő, de költséges döntéseket kikényszerítse. Ezt úgy is mondhatjuk: a magyar politikai elit nem hogy megbirkózni nem tudott eddig a problémával, de fel sem vállalta, hogy nekiveselkedik. Az önkormányzatok erejét meghaladta a feladat Sokáig úgy hárították a problémát, hogy az önkormányzati szintre delegálták nem csak a segélyezést, de általában a szegénység és a belőle fakadó helyi konfliktusok kezelését is. Ez azonban legfeljebb a növekvő feszültség elrejtésére volt alkalmas, és arra is csak ideig-óráig. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, a helyi konfliktusok egyértelműen jelzik: széttagoltságuk, a méretükből fakadóan is korlátozott mozgásterük és a helyi mediánszavazó előítéletessége miatt a települési önkormányzatok még akkor sem lehetnek képesek ellátni ezt a feladatot, ha több segítséget kapnak a központtól. A központi kormányzat erőfeszítéseit szinte kizárólag – fontos kivétel a közoktatási reform – a költségvetési kényszerek és rövid távú politikai szempontok motiválták. A viszonylag jelentős forrásokkal támogatott, de rosszul felépített, illetve rosszul célzott munkaerő-piaci programok nem növelték érdemben a foglalkoztatást. A programok haszonélvezői többnyire nem a leginkább rászorulók, a munkavégző képességet támogató szolgáltatások kínálata szűk, minőségük egyenetlen, az egyedi munkahelyteremtő- vagy bértámogatások pedig gyakran támogatás nélkül is létrejövő állásokat finanszíroznak. Nem épültek ki, vagy szűkös kapacitásokkal, szórványosan működnek azok a szociális és munkapiaci szolgáltatások, amelyek személyre szabott segítséget nyújtanának a munkapiacra, a közösségi életbe való visszatérésre, a szegénységből való kilábalásra. Az állami munkaügyi apparátus és az önkormányzati szociális szolgáltatók kapacitása létszám és szakmai felkészültség tekintetében is korlátozott, ami különösen igaz a magas munkanélküliségű, elmaradott vidékek településeire. Az állam nem lépett fel erélyesen az etnikai diszkriminációval szemben, sem a munkapiacon, sem a közszolgáltatásokban. A lakhatási támogatások zöme nem a mobilitást és nem is a szegénység enyhítését, hanem a középosztály vagyonának gyarapodását szolgálja. A szegregált, és alapvető infrastruktúrát is nélkülöző telepek felszámolása már az elkészült tervek szerint is olyan lassan halad, hogy az újratermelődést sem tudja megfékezni – a megvalósítása pedig még ennél is lassabb. Az egészségromlást megelőző népegészségügyi intézkedéseket hiába dolgozta ki a szakma – egy kormányzat sem akadt, amely komoly és tartós erőfeszítést tett volna a bevezetésükre. A képzetlen népesség munkanélküliségére egy poszt-szocialista ország sem talált még igazán hathatós megoldást, de a magyar helyzet több okból még az átlagosnál is nehezebb. Az induló helyzetünk rosszabb volt: az iskolázatlan népesség aránya magasabb, a piacgazdasági áttérésben választott stratégiánk (illetve a települési önkormányzati rendszer) pedig az egyenlőtlenségek növekedése szempontjából rosszabb, mint a versenytársnak tekintett átmeneti országok hasonló mutatói. A gyors privatizáció gyorsan megnövelte a munkanélküliséget, az ellátórendszer pedig elsősorban az inaktivitást támogató ellátásokat nyújtott. Ehhez járult, hogy épp az alacsony foglalkoztatás – nagy ellátórendszer probléma megoldatlansága, illetve a más okokból is instabil gazdaságpolitika miatt húsz éves távlatban nem sikerült olyan nagy és stabil növekedési ütemet elérni, ami ellentételezni tudta volna a leszakadást erősítő, fent vázolt folyamatokat.  Rossz társadalmi minták A magyar társadalomszerkezet száz-százötven éves torzulásai, az elszenvedett sérelmek és ezek feldolgozatlansága meggyengíti az alkalmazkodóképességünket, az elitekét és az alacsonyabb státuszú népességét egyaránt. Paternalizmusra vágyunk, nem hisszük, hogy képesek vagyunk sorsunk alakítására, nem bízunk egymásban, nem kooperálunk, és nem toleráljuk a másságot, semmilyen formában. Ezt tetézi, hogy a hátrányos helyzetű népesség jelentős része roma származású és külső jegyek alapján megkülönböztethető, ami növeli a diszkrimináció és a bűnbakképzés kialakulásának esélyét. Végül, az összehangolt, közös cselekvést nagyon megnehezíti, hogy 1998-tól egyre erőteljesebben polarizálódott a politikai rendszer és a pártok versengését a szakpolitikai viták helyett az érzelmi alapú, a „mi” vs. „ők” tudat erősítését célzó kommunikáció uralja, a politikai spektrum lényegében minden oldalán és szegletében. Kormányzati kudarcok Az elmúlt másfél évtizedben több kormányzati kísérlet is történt, ami kifejezetten a tartós munkanélküliség és szegénység csökkentését célozta, vagy ezen belül a probléma valamelyik részét, például a gyerekszegénységet. A kísérletek némelyike hozott ugyan rész-sikereket, de átütő, tartós és fenntartható megoldást egyik sem. Többségük vagy abból indult ki, hogy a probléma gyökere a túlzottan alacsony szintű segélyezés, ami nem elég a szegénységből való kilábalásra, vagy abból, hogy a probléma gyökere a túlzottan nagyvonalú segélyezés, ami csökkenti a munkanélküliek munkavállalási kedvét. Az ellenösztönzés enyhítése érdekében csökkentették a munkanélküli ellátások összegét, rövidítették az időtartamát, vagy szigorították a jogosultság feltételeit. Ez a megközelítés azonban jól megfért azzal az általános vélekedéssel is, miszerint a képzetlenek munkájára nincs kereslet, így csak közfoglalkoztatási programokkal lehet őket munkavégzésre buzdítani (kényszeríteni). Pedig már az első kísérlet után egyértelművé vált, hogy ez a kombináció nem hoz sikert: a szigorítás nem növeli a kínálatot (a szegénységet annál inkább), a közmunka viszont nem vezet vissza a nyílt munkapiacra és túl sokba kerül ahhoz, hogy nagy volumenben sokáig működtessék. A sorozatos szigorítások hatásvizsgálatai mind hasonló eredményre jutottak. A mélyszegénység enyhítésére tett, a jövedelmi oldalra fókuszáló kísérletek (rendszeres gyermekvédelmi támogatás beolvasztása a családi pótlékba, családi alapú segélyezés) sikeréhez – többek között – az is hiányzott, hogy nem kezelték (kommunikációval, kapcsolódó más eszközökkel) az előre megjósolható és részben jogos (például a negatív munkakínálati hatások miatti) ellenvéleményeket. Ezért már cikluson belül visszavonták, vagy a következő ciklusban nagyrészt hatástalanították ezeket a lépéseket. Kormányzati félsikerek A munkakereslet képzetleneket célzó ösztönzésére tett első lépés (a járulékkedvezményt nyújtó START kártya kiterjesztése a tartós munkanélküliekre) csak 2007-ben történt, és nem készült még alapos hatásvizsgálata. A program felépítése elméletileg lehet eredményes, de azt csak egy részletes hatásvizsgálat alapján lehet majd megítélni, hogy mennyire volt költséghatékony. A 2009-es célzott járulékcsökkentés (a tételes egészségügyi hozzájárulás eltörlése) előzetes hatásvizsgálatok szerint eredményes volt.  A közoktatás 2003-ban elkezdett reformja és a beóvodáztatási támogatás ehhez illeszkedő bevezetése 2009-ben az eddigi legjobban kidolgozott kísérlet a szegénység öröklődésének megszakítására. A reform egyfelől a tanítási módszerek megújítását (a készségfejlesztéshez és az eltérő képességű gyerekek együttes, integrált tanításához szükséges módszerek bevezetését) és azt célozta, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek is jó minőségű oktatásban részesüljenek. Az óvodáztatási támogatás lényege pedig az otthonról hozott hátrányok mielőbbi kompenzálása, a korai fejlesztés biztosítása a hátrányos helyzetű gyerekek számára. Mindkét program eredményesnek bizonyult, de az előkészítés hiányosságai és a bevezetés gyors tempója miatt sok konfliktussal járt. Ráadásul mindkét program sérti a középosztály (vélt vagy valós) érdekeit, így erős politikai elkötelezettséget igényelt volna a fenntartásuk. Mint az elmúlt másfél évben kiderült, ezzel a politikai elkötelezettséggel nem bírtak a kormányzó politikai erők, sőt, a teljes oktatási rendszer és benne a közoktatásnak a vállaltan „középosztálybarát” átalakítása szinte minden ponton ellentétes a 2003-as reform céljaival és eredményeivel.
 Bár az oktatásért felelős államtitkár a múlt héten kiadta a „baltát kézbe!” jelszót és elkezdődött a Nemzeti Alaptanterv tervezetében szereplő tananyagmennyiség áttekintése, a tervezetet több oldalról is széleskörű kritika, szakmai ellenállás fogadta. A NAT tervezetét bírálták a nagyobb pedagógus szakszervezetek és a fontosabb szakmai szervezetek is és nem csak a tananyag mennyisége miatt. Elemzésünk szerzője Lannert Judit oktatáskutató, a TÁRKI-TUDOK Zrt. vezérigazgatója. Az elmúlt több mint két évtized során jellegzetesen két megközelítést fedezhetünk fel a Nemzeti Alaptanterv többféle formája és implementációja során. Van egy erős magtantervi vonulat, ahol elsősorban stratégiai anyagnak tekintik az alaptantervet, így a fejlesztési irányok és a fejlesztendő kompetenciák meghatározásával úgymond nem elő, hanem inkább körülírják a tartalmat. Ugyanakkor a módszerek, eszközök és a tananyag megválasztásában szabad kezet adnak az iskolának. Ennek az európai és távlatos szemléleten alapuló tantervi szabályozásnak az implementációja viszont nem volt mindig zökkenésmentes, részben a meglévő pedagógiai kultúra és hagyományok, valamint az iskolák szerkezeti tagoltsága miatt is. Így a távlatos és hosszú-távú célokat követő vonulat mellett van egy pragmatikusabb – a tartalmat inkább leíró, mint körülíró - vonal is, ahol részben az átlagos pedagógus, meglehet gyakran csak vélt elvárásait és az adott iskolaszerkezetet jobban kiszolgáló tantervi irányítást preferálják. Eltérő megközelítések, elveszett koherencia Az új alaptanterv is ez utóbbi tendenciába illik, de mégis meglehetősen sajátos képződmény, ugyanis egyszerre tartalmaz általános nevelési és erkölcsi értékeket, de ugyanígy része az anyagnak a 21. századi igényekre reflektáló fejlesztési követelmények kibontása, amit viszont egy igen részletes közműveltségi tartalom követ. A szakma nyilvánosság előtt megnyilvánuló képviselői alapvetően két okból kritizálják az új alaptantervet. Részben annak eklektikussága, részben pedig túlrészletezettsége miatt. Valóban, nehezen tudnánk szoros koherenciát felfedezni az erkölcsi értékek, a fejlesztési célok és a konkrét műveltségtartalmak közt. Így pl. a magyar nyelv és irodalom oktatása során az új NAT szerint a fiataloknak többek közt „empatikusan együtt kell működni a társaikkal, saját véleményt kell tudniuk megfogalmazni és megvédeni azt egy-egy érv említésével és a beszédhelyzetnek megfelelően. Mások véleményét meg kell hallgatniuk és megérteniük többszereplős helyzetekben”. És még folytathatnánk. ugyanakkor a közműveltségi tartalmak rendkívül részletesen írják elő a megtanítandó tartalmakat. A szakma legsúlyosabb kritikája éppen az, hogy az ennyire részletesen előíró és az iskoláknak és pedagógusoknak kevés szabadságot adó tanterv éppen hogy nem teszi lehetővé a korszerű kompetenciák megfelelő módszerekkel való fejlesztését. Félő, hogy a tanítás a műveltségtartalmak puszta közvetítését fogja jelenteni. De akkor – visszatérve a NAT fejlesztési célokra - hogyan is lesz empatikus és másokat meghallgató és érvelni tudó a nebuló? Hol lesz itt idő a személyre szabott differenciált bánásmódra? A csoportmunka, a dialógus, az érvelés, projektmunka mind-mind igen időigényes, szinte luxus ebben a környezetben. Így a módszertani szabadság csak papíron létező opció, a gyakorlatban nehezen kivitelezhető. Valószínűleg az igazán jó és kreatív pedagógusok ezt a dilemmát is megoldják, de a többség marad a jól bevált frontális módszer mellett. Ezek a problémák az alaptanterv belső kohéziójának hiányára is utalnak, hiszen éppen azok a fejlesztési célok nem követhetők így, amiket olyan szépen lefektettek az ezzel foglalkozó fejezetben. A nevelési elvek, a fejlesztési célok és a konkrét tartalmak így első ránézésre tehát nem alkotnak koherens és szinergikus egységet, inkább széttartanak és teszik az alaptantervet nehezen értelmezhetővé. A központosítás önmagában nem emeli az oktatás színvonalát Ugyanakkor – és ezt a tantervelmélettel foglalkozó szakemberek is aláírják – a tanterveken önmagukon igen kevés múlik, nem ettől lesz magas színvonalú és hatékony az oktatás. Európa sem ebbe az irányba halad. A fejlettebb országokban, az Unióban vagy az OECD-ben tantervek fabrikálása helyett inkább a lemorzsolódók felzárkóztatása, vagy az oktatás és pedagógus innovatívabbá tétele tartozik a kiemelt célok közé. Önmagában ez az eklektikus és túlszabályozó tantervi irányítás sem okozna gondot, ha nem simulna bele egy általános központosító tendenciába, ahol az iskolákat államosítják, az igazgatókat központilag nevezik ki és ahol a szakmai testületek nem kapnak beleszólást a döntésekbe. Ettől sajnos egyáltalán nem lesz színvonalasabb és hatékonyabb az oktatásunk, sőt. Amitől valóban működő és színvonalas oktatásunk lehetne, az a korszerű pedagógusképzés, a pedagógus valós, osztálytermi teljesítményét is figyelembe vevő és azt honoráló életpályamodell, az iskolák és pedagógusok munkájára reflektáló szakmai támogató kontrollt nyújtó korszerű tanfelügyelet. Ezeken a területeken sajnos korábban sem történt és most sem történik igazi előrelépés. Továbbá nincs tényekre alapozott szakmapolitika, a tantervi reformokat nem támasztják alá kutatások. Sajnos az előző kormányok sem jeleskedtek ebben. A NAT monitorozása és értékelése nem párosult a pedagógus osztálytermi munkáját és a tanulók kompetenciáinak fejlődését is figyelembe vevő tényszerű kutatásokkal. A decentralizált iskolarendszerben, ahol a NAT puha szabályozóként funkcionált csupán és nem volt semmilyen – az elszámoltathatóságot segítő - központi szakmai kontroll, a tankönyvek váltak a fő tartalmi szabályozóvá. A tudatos és nemcsak az árra, de a minőségre is érzékeny fogyasztó (szülő, pedagógus) híján, a tankönyvpiac ugyan kiterjedt, de minőségében igen egyenetlenné vált. Ugyanakkor szinte alig zajlottak tankönyvkutatások, az a kevés is, amiről tudunk, igen kevés nyilvánosságot kapott. A tankönyvkritika, mint olyan, szinte ismeretlen műfaj Magyarországon. A tények hiányában viszont óhatatlanul hitvitába torkollhat a NAT polémia is. Tantervfejlesztés helyett kompetenciaalapú programokat Ugyanakkor van néhány elem, amire igenis lehet és kell építeni. Ilyen az országos kompetenciamérés Európában is ritka rendszere, az ugyan nem hibátlan, de mégis a korszerű kompetenciákat, az ismeretek értő felhasználását mérő érettségi rendszer. S van valami más is, amiről szintén kevés szó esik. A modern tanterv azáltal, hogy elsősorban a kompetenciák fejlesztésére irányul, általában kiegészül olyan, a tanítást segítő elemekkel, mint a programcsomagok, értékelési eszközök, módszertani ajánlások. Uniós pénzekből igen sok pénzért a korábbi kormányzat több kompetenciaalapú programcsomagot is kifejlesztett. Ezek terjesztése azóta sem megoldott, és ugyan a neten fenn vannak, de a tanári és tanulói segédletek kinyomtatás így is túl sok anyagi terhet róna az iskolákra, vagy a tanulók családjaira. Sajnos az Országos kompetenciamérés adatbázisa is arról tanúskodik, hogy ma már csak igen kis arányban használják az iskolák ezt a drágán kifejlesztett eszközt, holott más kutatások eredményei azt mutatják, hogy igen hasznosnak találják azokat. Egy felelős kormánynak arra kell törekednie, hogy az adóforintokat, adóeurókat a leghatékonyabban használja fel, így mindent meg kellene tenni, hogy ezek az értékes programcsomagok hasznosuljanak. Már csak azért is, mert azok a kulcskompetenciák, amelyek fejlesztésére létrejöttek, változatlanul ott szerepelnek az új NAT-ban is. Komoly politikus felelősséggel tartozik minden adóforintért, komolytalan, ha veszni hagyja az állampolgárok pénzét csak azért, mert egy másik kormány alatt indult be valami! S nagyon remélem, hogy ha lesz még uniós forrás az oktatásban, azt nem elsősorban az oktatás színvonalát kevésbé befolyásoló tantervfejlesztésekre, hanem az oktatás eredményességét valóban segítő területekre költjük.
|
|
|
Legutóbbi kommentek