Nyilvánvaló, hogy „A következő lépés, Széll Kálmán terv 2.0” azért készült, hogy dokumentálja a kormány konszolidációs törekvéseit, s legalább látszólag eleget tegyen az EU konvergencia követelményeinek. Mint a kormányportál írja: „Magyarország a Széll Kálmán Terv 2.0 programjával eleget tesz az EU Tanács ajánlásának, így hazánk 8 év után először kerülhet ki a túlzott deficit eljárás alól.” Polónyi István oktatáskutató írása nem foglalkozik a terv széles körben vitatott gazdasági, gazdaságpolitikai megalapozottságával és realitásaival, inkább csak a programnak – s a vele párhuzamosan „futó” néhány további kormányzati dokumentumnak – az oktatással összefüggő törekvéseire igyekszünk rátekinteni, ismertetni és értékelni. Szerzőnk úgy látja, hogy ezekben egyetlen közös elem érhető tetten, legyen szó közoktatásról, szakképzésről vagy felsőoktatásról, még pedig az, hogy vélelmekre, esetenként előítéletekre építkeznek, s mind mögül hiányoznak az intézkedéseket megalapozó elemzések.
A 270 oldalas dokumentum négy fejezetből áll, az első: „Bevezető a magyar gazdaság-politikához”, a második címe: „Magyarország 2012. évi nemzeti reform programja”, a harmadik: „A növekedés élénkítése, a versenyképesség javítása”, és végül a negyedik, amiért az egész anyag készült: „Magyarország konvergencia programja 2012-2015”. Mindegyik fejezetben szó esik az oktatásról.
Munkaerőpiaci kereslet, mint az oktatási reform mozgatórugója
Az első fejezet két helyen ír az oktatásról, először a „Növekedés megalapozását szolgáló reformok”, majd a „Kiemelt célkitűzések a kormányzati ciklus második felére” című alfejezetben. Mindkét részben a minőség fejlesztését hangsúlyozza az anyag és kiemelten kezeli a munkaerő-piaci igényeket, amelyeket mind a szakképzésnek, mind a felsőoktatásnak ki kell elégíteni. Mint írja: „A jelentősen átalakuló szakmunkásképzésben a képzés elejétől nagyobb hangsúlyt kap a szakmai gyakorlati képzés, ezáltal nő a magyar gazdaság versenyképessége is.” (9. old) Arról nem esik szó, hogyan is fér össze a minőség-központúsággal egy olyan képzés, amelynek keretében a tanulók már rögtön a képzés első évétől kizárólag az őket képző vállalkozások szűk gyakorlati ismereteit tanulják, ahelyett, hogy szélesebb alapú, majdan át- és tovább képezhető ismereteket kapnának. A fejezet második részében azután kiderül, hogy nem a tanulók érdekei itt a meghatározóak, mivel „a szakképzési rendszer hiányosságai pedig abból fakadnak, hogy a gyakorlati ismeretek megszerzése helyett az elméleti oktatás dominál, miközben a hazánkban letelepedni kívánó vállalatok igényei ezzel éppen ellentétesek.” (15. old) Fontos hozzátenni, hogy nem a szakképzés gyakorlatorientálttá tétele a probléma, hanem részint az, hogy ezért cserébe a rendszer feladja a széles alapú, továbbépíthető alapképzést, részint pedig az, hogy kiszolgáltatja a tanulókat a vállalkozások szűk specializációjának és profitérdekeltségének.
A felsőoktatással kapcsolatban az anyag azt a korábbi kormányzati anyagokból ismert álláspontot hangoztatja, hogy „a felsőoktatásban a magas hozzáadott értékű iparágak fejlesztése már korábban is a természettudományos és mérnökképzés megerősítését igényelte volna, mert a megszerezhető diplomák felére nem volt piaci kereslet.” (15. old) Ennek a véleménynek a második része semmilyen munkaerő-piaci adattal nem támasztható alá, és az első része is sok esetben cáfolható, így a diplomás pályakövetés adatai alapján vitatható, hogy a természettudományos végzettségűek, pl. fizikusok munkaerő-piaci kereslete és helyzete kedvező lenne. Ráadásul ez az érvelés és a szöveg későbbi része is azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha a kormány tisztában lenne a munkaerőpiac keresletével, miközben nincsenek ilyen hosszú távú elemzések. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a felsőoktatás iránti keresletet csak hosszú távon lehet és kell vizsgálni, s nem egy-két éves távon, hiszen az „átfutási idő” hosszú. Az óvatosság már csak azért is indokolt, mert a felsőoktatási képzési kapacitás kiépülése igen hosszú folyamat, - szétverése viszont pillanatok alatt megtehető.
Rendszer visszavágás
A terv második részében, mely az un. „Nemzeti Reform Program” elemeit hivatott bemutatni, szembetűnő, hogy „A szakképzési rendszer fejlesztése” című rövidke rész nem a későbbi „Oktatás” című alfejezetben, hanem a „Foglalkoztatás” címet viselő alfejezetben kap helyet. A szöveg szerint „A kormány célja a szakképzés minőségének fejlesztése és munkaerő-piaci relevanciájának erősítése. A kombinált szakképzési reform javíthatja az egyén, a munkaadó és ezáltal az ország versenyképességét….Az új jogszabályok rendelkeznek olyan 2012-ben és 2013-ban életbe lépő változásokról, amelyek alapvető célja összehangolni a duális rendszerű képzés erősítése révén a szakképzést a gazdasági igényekkel. Ennek érdekében jelentős mértékben változnak a képzés időbeni és tartalmi keretei” (36. old) Nagyjából ennyi szó esik arról, hogy a képzésből gyakorlatilag kiszorul a tovább- és átképezhetőséget megalapozó általános képzés, és hogy a gyakorlati oktatás során a tanulók ki vannak szolgáltatva egy, technológiai értelemben alacsonyan fejlett kis- és középvállalkozói szféra szűk profiljának és önérdekeinek, s amelyben így a szakképzés minősége alig kap szerepet. Mint egy közelmúltbeli kutatás rámutatott: „… láthatóvá vált, hogy a képzésben részt vevő gazdasági szereplők és a kamara végeredményben nem a források hatékony felhasználásában és az elhelyezkedést eredményező képzésben érdekeltek, hanem abban, hogy az állami normatíva, támogatás, vagy adójóváírás révén minél több forrást szerezhessenek meg.” Ennek fényében az oktatási szakemberek igencsak aggódva figyelik, hogy „A szakképzési törvény növeli a gazdasági kamarák felelősségét a képzés gyakorlati megvalósításában.” (Széll 2.0, 36. old)
A lényegesen hosszabb „Oktatás” című alfejezet mutatja be az oktatással kapcsolatos törvényalkotást és kormányzati intézkedés-sorozatot, úgy is, mint azon lépéseket, amelyek az Európa 2020 célkitűzéseket szolgálják. Bekeretezett és kivastagított betűkkel írva: „Magyarország a képzettségi szint javítására irányuló Európa 2020 célkitűzéshez kapcsolódva a felsőfokú vagy annak megfelelő végzettséggel rendelkezők arányának (a 30-34 évesek körében) 30,3 százalékra növelését és a korai iskolaelhagyók arányának (a 18-24 évesek körében) 10 százalékra csökkentését vállalja 2020-ig.” Elég sajátos interpretációja ez egy lényegében restriktív lépéssorozatnak, amelyből kitűnik, hogy a kormány szerint mind a felsőoktatás, mind a korai iskolaelhagyók arányát tekintve viszonylag jól áll az ország, tehát vissza lehet venni mind a felsőoktatási keretszámokból, mind az iskolakötelezettségi korból.
Ez a rész annak a leszögezésével kezdődik, hogy a magyar oktatás akadályozza a hazai gazdasági fejlődést és a foglalkoztatás növelését. Mint írja: „a legfontosabb cél a köznevelési rendszer minőségének és hatékonyságának javítása, ezen belül a képzettségi szint javítása, az iskolarendszerű oktatást végzettség nélkül elhagyók arányának csökkentése.” Meglepő kijelentés, ha figyelembe vesszük a tankötelezettség radikális csökkentését.
Ebben az anyagban is – mint a felsőoktatási törvény, vagy a keretszám szabályozások előkészítő anyagaiban - több helyen felbukkan, hogy a hazai felsőoktatásban magas a lemorzsolódás: „a diákok növekvő lemorzsolódása fékezi a szükséges mértékű diplomáskibocsátást is.” (47.old) Azonban a felsőoktatási lemorzsolódással is az a helyzet, mint a munkaerő-piaci igényekkel: a kormányzati kijelentéseket nem igazolják a tények. Részint azért mert nincsenek átfogó adatok a lemorzsolódásról, részint azért mert a néhány ismert hazai adat egyáltalán nem üt el a nemzetközi tendenciáktól. Az OECD Education at a Glance kiadványa 2010-ben közölt felsőoktatási lemorzsolódási adatai alapján - amelyek 2008-ra vonatkoznak – az OECD országok átlagát tekintve nagyjából a felsőoktatási hallgatók 30%-a nem szerez diplomát, ezen belül pl. az Egyesült Államokban 54%, Új-Zélandon 47%, Lengyelországban 39%, Szlovákiában 37%. A skála másik végén a japánok állnak 11%-kal, a koreaiak 15%-kal és a dánok 16%-kal. Magyarország nem közölt adatokat. Egy-két híranyagból, tanulmányból, intézményi közleményből – és saját becsléseim alapján - úgy tűnik, hogy a hazai adatok valószínűleg a lengyel, szlovák adatokhoz állnak közel, azaz valamivel az OECD átlag felett van a lemorzsolódás, de pl. az USA és Új-Zéland adatai alatt.
Az oktatással foglalkozó rész bevezetője azzal zárul, hogy „a Kormány 2011 decemberében fogadta el a Nemzeti Köznevelési Törvényt, amelynek végrehajtása a képzési szerkezetnek a gazdaság igényeihez való nagyobb mértékű igazodását szolgálja…. .Szintén 2011decemberében került elfogadásra a Nemzeti Felsőoktatási Törvény, amelynek célja a felsőoktatás minőségének fejlesztése, a képzési szerkezet strukturális átalakításával versenyképesebb magyar felsőoktatás létrehozása..” (48. old) Ezt követően a terv részletesen bemutatja az oktatási intézkedések több elemét, benne az 50-53 oldalakon bekeretezve az oktatási reformot: a köznevelési rendszer átalakítását és a felsőoktatási rendszer átalakítását.
Ezt az áttekintést a Kormány gondolkodására – pontosabban kommunikációjára (kettős beszédére) – jellemzően egy rövidke rész követi, amelynek címe „Felsőoktatáshoz való hozzáférés szélesítése”(53. old) A szöveget nyilvánvaló csúsztatások jellemzik. Mint írja: „… 2011-ben a felsőoktatási rendszerben lévő hallgatók kétharmada teljes állami támogatásban részesült. Ez az arány a 2012-ben belépők esetén is biztosítható állami ösztöndíjas és részösztöndíjas támogatási formával.” (53. old) Ami nyilvánvalóan nem fog teljesülni, hiszen csökkent az államilag finanszírozott keretszám, s önköltségessé váltak a legnépszerűbb, legkeresettebb szakok, s nyomában csökkent a jelentkezések száma is. De az a mondat is igen érdekes, miszerint „Az esélyteremtés még szélesebbre nyitása érdekében az állam a Diákhitel II. program keretében minden új belépő diák számára biztosítja felsőoktatáshoz való ingyenes hozzáférést.” (54. old) Sajátos dolog a hitelfelvétellel való tanulást ingyenesnek nevezni, sajnálatos módon ugyanis az ingyenes igénybe vevő eladósodik. Kutatások hiányában nem tisztázott ennek az eladósodásnak a keresletcsökkentő hatása, de aligha kérdéses, hogy az eladósodás számos fiatalt el fog riasztani a felsőoktatástól.
Az ezt követő „Képzési előmenetel erősítése, lemorzsolódás csökkentése” című rész a már említett magas lemorzsolódási legendát erősíti, majd elmagyarázza, hogy „célul tűztük ki a hallgatók felelősségének és motivációjának erősítését, ezért felmenő rendszerben az állam az ösztöndíjasaktól a képzési idő másfélszeres idején belül megköveteli a diploma megszerzését, máskülönben az ösztöndíj 50%-át vissza kell fizetni.” (54. oldal) Sajnálatos módon ez esetben is úgy nyilatkozik, és annak ellenére rendelkezik a Kormány, hogy nincsenek az intézkedéseket megalapozó vizsgálatok. Magyarországon ma senki sem tudja, mekkora az átlagos elvégzési idő egy-egy szakon. (Hozzáteszem, hogy még nem is igen lehet átfogó képet alkotni, hiszen a kétszintű képzés 2005-ben indult, tehát az egyes szakokon, különösen a nem túl régen folyó mesterképzéseken nem is igen lehet pontos adatokat tudni.)
Államosítás, központosítás, nivellálás
A harmadik főfejezet azután „A növekedés élénkítése. A versenyképesség javítása” címmel – mint annak bevezetője írja – „Olyan strukturális, versenyképességet javító programokat mutat be, amely túlmutat a nemzeti reformprogram és a konvergencia program keretein.”(180. old) A fejezet oktatással foglalkozó részei igen tanulságosak. A köznevelés szakmai tartalmának fejlesztésének céljait a szöveg oktatási szintenként mutatja be. Az óvodai nevelés kiemelt céljaként azt jelöli meg, hogy „felkészítsen az iskolai oktatásra való alkalmasságra.”(196. old) Az általános iskola célja pedig „a tanulók sokoldalú alapképzésének biztosítása” (uo.) Vége tehát az alternatív pedagógia posztszocialista győzelmének - helyébe nyilvánvalóan a mindent tudó állam értékei és követelményei lépnek. A dokumentum a középfokú oktatással kapcsolatban először azt hangsúlyozza, hogy az „erősen differenciált”. „Az iskolarendszerű szakképzésben a képzési idő és a szakmai tartalom újragondolásra kerül, igazodik a munkaerőpiac változásaihoz.” (uo). Az általános iskoláról és a szakképzésről szóló részeket olvasva (és a köznevelési törvényt megismerve) az idősebb olvasóban szinte felrémlenek a régi gondolatok „…mindenoldalú fejlesztés három forrása, feltétele, eszköze – a termelőmunka, a tanítás és a társadalmi munka – a társadalmi termelési folyamat egészét reprodukálja a gyermekek és a fiatalok iskolai (nevelőintézményi) élettevékenységében.” Különösen akkor, amikor elolvassa, hogy „a köznevelési rendszert azzal a céllal kell újjáépíteni, hogy az minden egyes gyermek számára megadja a valódi lehetőséget és esélyt a lelki – szellemi, testi szempontból egyaránt igényes és építő neveléséhez, oktatásához. Így válnak a „kiművelt emberfők” a gazdasági fejlődés legfőbb motorjává.”(196. old) Persze, a nyugat-európai olvasó Brüsszelben – akinek tulajdonképpen ez az írás szól – lehet, hogy nem érzi a szavak mögött a szocialista neveléstudományi halandzsa anakronisztikus reinkarnációját.
A középiskoláról nem sok szó esik, csak annyi, hogy „a gimnázium kiemelten a felsőfokú oktatásba továbbjutást célzó intézménnyé válik.” A szakközépiskola a 290 oldalas szövegben egyetlen egyszer sincs megemlítve, - egyébként a gimnázium szó is csak egyszer, az előzőleg idézett mondatban. Ugyanakkor az anyag részletesen bemutatja a köznevelési feladatok jövőbeni feladatmegosztásának struktúráját, a köznevelés ágazati irányítását. Ismerteti a köznevelés irányításának átalakítását, amelynek lényege, hogy „Az állam – az óvoda kivételével – átveszi a köznevelési intézmények szakmai feladatellátását. Az ágazati miniszter a felelős a szakmai feladatok (alapfeladatok) ellátásához szükséges pedagógusok és a pedagógusok munkáját segítők foglalkoztatásáért, a pedagógiai munkához szükséges taneszközök, anyagok biztosításáért, az ezekhez kapcsolódó bérek és dologi kiadások kifizetéséért, és a mindezekhez szükséges források megteremtéséért. …. A pedagógusok a Nemzeti Pedagógus Kar tagjaivá válnak.” (196. old) Mindennek indoka, hogy „a köznevelési feladatok átalakításának sikeres végrehajtásához függetleníteni szükséges az oktatás színvonalát az önkormányzatok anyagi helyzetétől”. (uo.)
A közoktatási illetve most már köznevelési rendszer irányításának átalakítása azonban nyilvánvalóan nem ebből az indíttatásból történt. Ráadásul a hazai oktatás színvonalbeli heterogenitásának megoldására a központosítás – különösen a források nyilvánvaló hiánya esetében - vitathatatlanul nivellálást fog eredményezni és nem felzárkóztatást. De nem is ez volt a cél, hanem a központosítás maga, a tartalmak és nevelési célok kisajátítása (amely a köznevelési törvény elnevezésében és koncepcióiban egyértelműen meg is fogalmazódtak).
Az, hogy a központosítás a nivellálás, s egyértelműen a lefelé nivellálás felé fogja kényszeríteni a közoktatási rendszert kiderül a forrásokról szóló néhány mondatból. Mint írja a szöveg: „a köznevelési törvény intézkedéseit (pl. 2013-tól a mindennapos testnevelést, az egész napos általános iskolai oktatást, a 2014-től kötelező óvodáztatást) úgy kell bevezetni, hogy az többletlétszám igénnyel ne járjon, ezért elengedhetetlen további oktatás-szervezési intézkedések megtétele.” (196. old) Alighanem most válnak valóra annak a mellékletnek a számai, amit az államtitkár, mint tudjuk nem látott, (ami kissé meglepő, mivel a szóban forgó anyag nem melléklete volt a köznevelési törvény kormányzati előterjesztésének, hanem hatáselemzése, s nem a végén, hanem az előterjesztés legelején volt).
A közoktatás átalakítása tehát nem járhat többletköltséggel. Mint az április végén elfogadott Széll Kálmán tervvel kapcsolatos Kormány határozat írja: „A Kormány egyetért azzal, hogy a nemzeti köznevelésről szóló törvény új oktatáspolitikai intézkedései, feladatai fokozatosan kerüljenek bevezetésre annak érdekében, hogy a rendszer-átalakításból fakadó megtakarítások fedezetet biztosítsanak az állami feladatok ellátására.” Annyira nem járhat többletköltséggel, hogy – mint az anyag későbbi részéből, és az említett Kormány határozatból kiderül – a köznevelési törvény kapcsán annyit hangoztatott pedagógus életpálya modell bevezetése is halasztódik. „A pedagógus életpályamodell 2013 szeptemberétől lép hatályba, amennyiben ezt a makrogazdasági és költségvetési feltételek megalapozzák. Ha a körülmények nem adottak, vizsgálandó a 2014. januártól történő bevezetés lehetősége.”(244. old)
Végül is a köznevelés központosításának áldozatul esik az önkormányzatiság és az autonómia, amelyek a rendszerváltás óta a hazai közoktatás alapértékei voltak. De az intézményrendszer talán nem zilálódik teljesen szét.
Nem úgy, mint a felsőoktatásban.
Felsőoktatás: optimalizálás vagy forráskivonás?
A közoktatás esetében nem növekedhetnek a támogatások, a felsőoktatásban azonban ennél rosszabb a helyzet. Az anyag ugyanis leszögezi, hogy: „A Széll Kálmán Terv a felsőoktatás támogatásában a 2012-re érvényesített és a 2013-ra tervezett további szűkítésével párhuzamosan és a fenti célok eléréséhez az átgondolt és tervszerű döntések szükségességét, az állam szerepének újragondolását, adott kérdésekben erősítését fogalmazza meg.”(199. o.) Talán érdemes emlékeztetni az olvasót, hogy a Széll Kálmán terv angol változatában a felsőoktatástól 2012-ben 12, 2013-ban 38, és 2014-ben is 38 milliárd forint elvonása szerepelt. (A magyar nyelvű változatból hiányzott az a táblázat, amely az egyes területektől történő tervezett elvonást mutatta be.) Az új terv hangsúlyozza, hogy a 2013-tól működő új finanszírozási modell kidolgozása folyamatban van, (nyilván a 2013-as elvonás után vezetik csak be). „Finanszírozási eszközök segítik majd várhatóan az állami szerepvállalás mértékének korlátok közé szorítását, valamint az intézményrendszer méretének optimalizálását, hatékonyságának, eredményességének javítását is.” (199. old)
Azt hogy mit is jelent az intézményrendszernek ez az „optimalizálása” azt „A nemzeti felsőoktatás fejlesztéspolitikai irányai” című – már az interneten is (bár valószínűleg illegálisan feltett, de) hozzáférhető anyagból tudhatjuk meg. A felsőoktatási fejlesztési elképzelés un. felsőoktatás képzési és kutatási fejlesztési pólusokat képez a jelenlegi intézményhálózatból. (A minta a francia felsőoktatás – mint az anyag 30. oldalán is írja.) A korábbi anyagok négy budapesti és négy, majd hat vidéki pólusról írtak. A jelenlegit megelőző 12 (pontosabban 11+1), a jelenlegi legfrissebb 13 (ill. 12+1) pólusról beszél. A pólus fogalmát a szöveg úgy definiálja, hogy „olyan intézményi együttműködési kereteket jelenthetnek, amelyek a regionális, ágazati kapacitásfejlesztésekhez igazodva a térségi munkaerő-piaci igényeket elégítik ki egységes szolgáltatási portfólió kialakításával”. (30. old.)
Magyarul: a pólus intézményi együttműködéstől integrációig bármi lehet. A szakállamtitkár intézményi megbeszéléseiről kiszivárgottak szerint inkább integráció, bár ezt a Corvinus kapcsán igyekezett cáfolni a minisztérium. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a fejlesztési elképzelések kimunkálásában a felügyelő tárcának asszisztensi szerepe van, az intézményi hálózatfejlesztési döntések más minisztériumban születnek – éppúgy, mint a felvételi keretszám döntések (bár az a döntés más minisztériumban született, mint a hálózati). Az együttműködési kényszer három egyetemet nem érint, a közszolgálatit, az ELTE-t és a Semmelweist, - hogy miért nem azt csak sejteni lehet, mivel az ELTE kivételével a másik kettő egyáltalán nem rendelkezik egyetemi sokkarúsággal, és széles tudományterületi spektrummal. De már a felsőoktatási törvény tervezeteibe minduntalan bekerült, hogy az SE kiemelt kutatóegyetem, akkor is, ha a más egyetemekre vonatkozó követelményeknek nem tett eleget.
Vitatott és átalakuló intézményi besorolások
Az anyag – összhangban a felsőoktatási törvénnyel - háromfajta minősítést határoz meg a felsőoktatási intézmények számára: a kiemelt felsőoktatási intézményt, a kutatóegyetemi, kutató kar minősítést és az alkalmazott kutatások főiskolája minősítést.
A kiemelt felsőoktatási intézménnyel kapcsolatban a szövegben az áll, hogy „konkrét célkitűzésünk legalább 1-3 intézmény (vagy intézményi konzorcium) nemzetközileg elismerhető teljesítményének olyan irányú fejlesztése, hogy azok nemzetközi ismertsége és elismertsége növekedjen, illetve nemzetközi szinten tudják képviselni a magyar felsőoktatást…. A nemzetközi versenyképesség és annak mérése szempontjából a tudományos teljesítmény, azon belül is az élettudományi és a természettudományi eredmények, a nemzetközi kapcsolatok, külföldi hallgatók, oktatók aránya valamint a nemzetközi láthatóság a döntő…” (40. old)
A kutató egyetemi minősítést illetően néhány általános célkitűzés mellett egészen konkrét célokat is meghatároz, nevezetesen: „a jelenleg 21 tagú, Európai Kutató Egyetemek Szövetségében (LERU) legalább egy intézmény esetében tagság elérése, elsőként a volt szocialista országok közül”, továbbá „a jelenleg öt tagú, műszaki egyetemeket tömörítő IDEA League-ban legalább egy intézmény esetében tagság elérése, elsőként a volt szocialista országok közül”. (40. old)
Az anyag a kiválóság szempontjából relevánsnak szánt (de lényegében koncepciójában és a tendenciák bemutatásának hiányában vitatható) statisztikák felvillantása után megnevezi a „kiemelt egyetemi minősítésre esélyes intézményeket” és a „kutatóegyetemi minősítésre esélyes intézményeket”. A közép-magyarországi régióban három kiemelt felsőoktatási intézményt nevez meg: az ELTE-t, az NKE-t és a LFZE-t, s két kutatóegyetemet: a Semmelweist és a Műegyetemet. Az un. „konvergencia régiókban” két kiemeltet: a szegedi és a debreceni egyetemet, és egy kutatóegyetemet, a pécsit.
Mindenesetre a dokumentum sokat fejlődött a legutóbbi kiszivárgott változat óta, amelyben még olyan ismérvek alapján minősítették az egyes intézményeket, mint a „külföldi elismertség”, az „oktatás színvonala” és a „hallgatói kiválóság”. Ezekről a mérőszámokról az anyag nagyvonalúan csak egy lábjegyzetben közölte a legfontosabb ismérveket. Eszerint tehát a külföldi elismertség a „diploma értéke külföldön”-t jelenti, az „oktatás színvonala” az „egy tudományos fokozattal rendelkező (PhD, DLA, CSc) oktatóra jutó hallgatók száma, valamint a tudományos fokozattal rendelkező oktatók száma és aránya rangsorolás alapján” határozható meg, míg a hallgatói kiválóság pedig a „felvettek pontátlaga, nyelvvizsgával felvettek aránya, középiskolai verseny helyezettek száma rangsor alapján”. Az alkalmazott mérőszámok részletes meghatározása homályban marad (pedig igen érdekes lenne tudni, hogy vajon hogyan lett megmérve pl. a diplomák értéke külföldön). De lényegében mindegy is, hiszen a továbbfejlesztett anyag ezek nélkül „mérőszámok” nélkül is ugyanazt az eredményt hozza ki (kiegészítve a Liszt Ferenc Egyetemmel).
A Corvinus Egyetemnek nem jut babér ezekben az összehasonlításban, és a Műegyetemhez való integrálás (bocsánat pólusképzés) sorsa van rá kimérve. De nem csak ez a veszteség fogja a hazai felsőoktatási hálózatot érni. Alighanem több újabb egyetem és patinás főiskola is áldozatul esik az „optimalizálásnak”, amely nyilvánvalóan szubjektivitásra és esetlegességre épül, hiányzik mögüle az objektív elemzés. Más oldalról az ilyen integrációs elképzelések mindig a budapesti intézményeken szoktak megbukni. Miközben az öt vidéki pólus létrejötte akár még reális is lehet, a központiak érdekérvényesítésben nagyon erősek - az anyag eddigi alakulása is ezt bizonyítja.
Azt is hozzá kell tenni, hogy a szöveg helyzetelemző része mintha nem ugyanott készült volna, ahol a felsőoktatás költségvetéséről döntenek (nyilvánvalóan nem is ott készült), hiszen az anyagban nincs szó arról, - amiről a Széll 2.0 egyértelműen ír, s amit már a fentiekben idéztünk -, hogy a felsőoktatási szféra támogatását 2013-ban további elvonás éri.
Végül is mind a Széll 2 terv oktatási elemeire, mind az oktatással és felsőoktatással kapcsolatos fejlesztési elgondolásokra elmondható, hogy azok kapkodó elképzelésekre, vélelmekre, esetenként előítéletekre építkeznek, s hiányoznak a megalapozó elemzések. Miközben a 2000-es évek első évtizedének végén az európai fejlett országokban és az EU-ban egyre inkább a tényeken alapuló oktatáspolitika (evidence based education policy) nyert teret, azonközben nálunk sajnos az előítéleteken és téveszméken alapuló oktatáspolitika jutott érvényre a kormányváltást követően.
Egy rövid nyugalmas időszak után a hét elején úgy tűnt ismét akuttá válik az eurózóna válsága és Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász szavaival élve, Spanyolország lesz a válság új epicentruma. A spanyol kormánynak hétfőn mintegy 3 milliárd euró értékű államkötvényt kellett értékesítenie, viszont a múlt hét második felére a tíz éves spanyol államkötvények másodpiaci referenciahozama az elemzők által kritikusnak és a fenntarthatósági határnak mondott 6 százalék fölé, 6,19 százalékig kúszott a korábbi 5,65 százalékról. A piac azért is ideges volt, mert mindez annak ellenére történt, hogy a tavaly novemberben jelentős többséggel megválasztott Mariano Rajoy által vezetett jobboldali kormány példásan elkezdte végrehajtani az EU és a nemzetközi hitelezők által kívánatosnak tartott költségcsökkentő és bevételnövelő intézkedéseket. Az EU-val egyeztetett, a tavalyi 8,5 százalékos költségvetési hiányt két év alatt 5,5 százalék ponttal csökkentő költségvetési kiigazító program szerint a kormány idén mintegy 32 milliárd eurós megtakarítást kíván elérni. Kedden, a kötvényaukció után aztán a kedélyek átmenetileg megnyugodtak, mert amellett, hogy túljegyzéssel keltek el a kötvények, a hozamszint végül 6 százalék alatt, 5,89 százalékon rögzült. Tegnap újabb, sikeres, két különböző lejáratú kötvénykibocsátásra került sor, 2,5 milliárd euró értékben. Számtalan helyen leírták már, hogy Spanyolország problematikája teljesen eltérő Görögországétól. A gazdaság fundamentumai a válság kitörése előtt rendben voltak: 40 százalék körüli GDP arányos államadósság, szufficites költségvetés, növekvő GDP. Valójában a jórészt német bankok által finanszírozott, a világgazdasági válság hatására kipukkant ingatlanbuborék rántotta magával a gazdaságot. Ez hozta abba a helyzetbe az ibériai országot, hogy most az államadóssága 80 százalék-, a hiány bőven az EU által megkívánt 3 százalék fölött van, a fiatalkorú munkanélküliség 50 százalék körüli és a CMA Data Vision felmérése szerint a világ – a kilencedik Magyarország után - tízedik legkockázatosabb adósa. A gazdaság továbbra sem tudott kikerülni a recesszióból, idén másfél százalék körüli gazdasági visszaeséssel lehet számolni.  A Financial Times vezető publicistája, Wolfgang Münchau szerint a piacok igazából nem attól tartanak, hogy a spanyolok nem tudják teljesíteni a deficitcélt, hanem attól, hogy annak teljesítése után, a megszorítások hatására a gazdaság romokban fog heverni és végül Spanyolország kénytelen lesz elhagyni az euró zónát vagy az európai mentőalap, az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) segítségét kérni. Szerinte a spanyol probléma megoldását a bankok rendbetételével kellene kezdeni. Erre azonban a magánszektor nem hajlandó, a kormány meg nem képes. Ezért lenne szükség az EU segítségére a bankok feltőkésítésében. Ezen a véleményen van Guntram Wolff a Bruegel Intézet közgazdásza is, aki azonban Münchauval ellentétben az euróövezet pénzügyi stabilitását szolgáló alap (EFSF) és az ESM bevonását üdvözítőnek találná, mivel az bankok általuk is támogatott „kitisztítását” szerinte pozitívan fogadnák a piacok, ez pedig elősegítené a hitelezés és ezzel együtt a gazdaság beindítását. Ezt támasztja alá az, a spanyol nemzeti bank által szerdán publikált adatsor, mely szerint februárban tizennyolc éves csúcsot döntött a nem fizető hitelek aránya. Akkorra már az egymást követő tizenegyedik hónapban nőtt az arány, 8,15 százalékra az összes hitelen belül a januári 7,91 százalékot követően. A három hónapnál hosszabb ideje nem törlesztett hitelek értéke meghaladta a 143,8 milliárd eurót, ami 3,79 milliárd euróval több az előző havinál. A behajthatatlan követelések aránya a 2008-as válság kirobbanása előtt csupán egy százalék körül alakult Spanyolországban. Amerikai közgazdászok régóta kritika tárgyává teszik az európai válságkezelés módját, a leginkább a németeknek tulajdonított hitet megszorítási politikák mindenhatóságában. Korábbi írásaimban már többször idéztem Joseph Stiglitz Nobel díjas közgazdász kritikai észrevételeit a megszorításokkal kapcsolatban. Stiglitz már tavaly nyáron arról beszélt egy konferencián, hogy ha az EU nem nyújt segítséget a bajba került országoknak, akkor az európai közös valuta biztos nem fog megmaradni. Az államadósság-válság kapcsán már ekkor is kijelentette, hogy ha nem sikerül kidolgozni az egész Európára érvényes, új növekedési stratégiát, a most alkalmazott megszorítási politika biztos nem fogja meghozni a kívánt eredményt, hiszen – mint ahogy azt már számos korábbi cikkében kifejtette – az csökkenti az adóbevételeket, ami költségvetési hiányhoz vezet. Soros György a koppenhágai közgazdasági egyetemen beszélt arról, hogy az adósság és a deficit csökkentésének ütemezését látja a legnagyobb problémának az euró zóna válságával kapcsolatban. Véleménye szerint a válság megoldását és a bizalom helyreállítását célul kitűző fiskális paktum nem fog megoldást hozni, mivel olyan időszakban várja el a megszorításokat amikor amúgy is elégtelen kereslet van a piacokon. Ha Európa nem ezen az úton fog járni a következő tíz év egy elvesztegetett évtized lesz számára és végleg le fog szakadni versenytársaitól. Az írásom elején már említett Krugman egyenesen Európa gazdasági öngyilkosságát adta legújabb elemzése címének. Krugman számos cikkben vezette már le, hogy véleménye szerint miért is önsorsrontó a megszorítások politikája recesszió idején. Spanyolország azonban már nem recesszióban, hanem mély válságban van. Szerinte az egyetlen megoldás – más periféria országokhoz hasonlóan – az eurózóna elhagyása és a nemzeti valuta bevezetése lenne. Ha nem ez történne, akkor viszont az eurózónának expanzív monetáris politikát kellene folytatnia, az Európai Központi Banknak ki kellene nyilvánítania, hogy elfogadja a magasabb inflációt és az EU-nak engednie kellene az expanzívabb költségvetési politikákat is. Ez persze nem hozna egyből üdvözülést, főleg a periféria országok számára, de legalább reményt adhatna, hogy már csak pár nehéz év van hátra.  A megszorítások hatását, pontosabban gazdasági értelemben vett hatékonytalanságát mutatta be Luis Garicano az El País című spanyol napilapban. Számításai szerint a költségvetési hiány 8,5 százalékról 5,3 százalékra történő csökkenését nem fogja elérni az ennek érdekében tervezett 32 milliárdos takarékossági program. A 3,2 százalék pontos csökkenéshez 53-64 milliárd eurónyi megszorítás lenne szükséges, azaz a tervezett majd kétszerese. Ez azonban fizikailag képtelenség, mert vagy nem tudja Spanyolország teljesíteni a tervet, vagy szociális és politikai robbanás elé néz az ország. A keddi és a csütörtöki sikeres kötvény aukciók után akár úgy is tűnhet, hogy feleslegesek voltak a hétfői aggodalmak. Ennek ellenére a helyzet továbbra is igen bizonytalan, mind Spanyolországban, mind Európában. Kérdéses, hogy a jobboldali kormány eltökéltsége meddig fog kitartani a reformok és a hitelezők által megkívánt megszorítások végigvitelében, hiszen eközben a népszerűsége rohamosan csökken. Kérdéses továbbá az is, hogy a francia elnökválasztások után hogyan fog megváltozni, ha egyáltalán megváltozik a nagy eurózóna tagállamok válságkezeléssel kapcsolatos politikája. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: a válságnak még közel sincs vége. Megszakításokkal ugyan, de időről időre, a hétfői naphoz hasonlóan vissza fog köszönni és Olaszország, Spanyolország példáját látva, most már biztos, hogy a nagyobb országok sincsenek biztonságban.
Elkerülhetetlen, hogy a magyar politikai és társadalmi elit is újfajta beállítódással forduljon a nők felé. Az elmúlt évtized egyértelműen megmutatta, hogy azok az országok növekednek dinamikusan, amelyek a nők és férfiak képességeit is maximálisan kihasználják és a nemekhez demokratikusan közelednek. A szegénység leküzdése jó ideje az egyik legjelentősebb globális társadalompolitikai kérdés. Ez a feladat az elmúlt években még fontosabbá vált a politika napirendjén, hiszen a gazdasági válság még több embert taszított szegénységbe. A csökkenő források arra ösztönöznek, hogy keressük a szegénység kezelésében korábban fő szerepet kapó pénzügyi segélyek és támogatások rendszerének alternatíváit, új eszközeit. Ezt a társadalompolitikai szemléletváltást erősíti az a fejlesztéspolitikai tapasztalat, hogy csupán pénzügyi segélyek nem teszik lehetővé a szegénység állapotából való kiemelkedést. A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány kutatása olyan komplex javaslatokat fogalmazott meg, amelyek a mélyszegénységből való kitörés érdekében feltételekhez kötött támogatásokat vezetnének be. A javaslatok a szegénység átörökítésének megszakítását, a mélyszegénység csökkentését és az alacsony iskolázottságúak foglalkoztatásának bővítését célozzák. A kutatás szerzői a koragyerekkori nevelés fejlesztésében, a gyermekek oktatásának elősegítésében és a szegénységben élők munkaerőpiacra való visszatérésben látják a legfontosabb kiugrási pontokat. Mind a három javaslat esetében szembeötlő, hogy azok szorosan kapcsolódnak a nők, különösen a kisgyermekes anyák társadalmi és munkaerőpiaci helyzetéhez. Ésszerű megközelítés, hogy a társadalomfejlesztő programokban azokat a társadalmi csoportokat érdemes megcélozni, ahol kiaknázatlan kapacitások jól mobilizálhatók, ezért a szegénység elleni küzdelem és a gazdasági fejlődés szempontjából a legígéretesebb a nők népes csoportja. Az alacsonyabban képzett nők közül nagyon sokan nem dolgoznak, így kevéssé tudnak hozzájárulni családjuk ellátásához. A magasabban képzett nők pedig gyakran képességeik alatt vannak foglalkoztatva. Az Európai Unióban az elmúlt évtizedben a nők munkaerő-piaci integrációja nagyobb gazdasági növekedést generált, mint az összes többi foglalkoztatáspolitikai beavatkozás együttesen. Azokban az európai országokban, ahol kevés nő dolgozik, és Magyarország ezek közé tartozik, a nők jobb foglalkoztatása akár 5-15 %-kal is növelhetné a GDP-t. Hazánkban 1990 óta 77%-ról 52%-ra esett vissza a munkaképes nők foglalkoztatása. Ez csaknem 10%-al alacsonyabb, mint a nők átlagos foglalkoztatottsága Európában és több mint 10 %-kal alacsonyabb, mint a magyar férfiak foglalkoztatottsága - amely szintén nagyon alacsony.  A nők foglalkoztatásának bővítése a szegénység leküzdésében is stratégiai cél, ám sajnálatos módon Magyarországon az elmúlt évtizedekben mintha minden ez ellen hatott volna. A nők természetes szerepei nem a nők egyre magasabb képzettségéből és emancipációjából fakadó igények mentén fejlődtek, hanem ideologikus programok alapján: a teljes körű munkába állás a 40-es években csakúgy, mint a három éves GYES bevezetése 1967-től. Az összetett és nem letisztult szerepek miatt a rendszerváltás után sok nő hagyományosabb családi szerepet vállalt, illetve az átmenet gazdasági visszaeséséből kifolyólag erre kényszerült. A konzervatív magyar kormányok törekvései is elősegítették, hogy a nők társadalmi pozíciójának alakulása az elmúlt 20 évben a globális fejlődési trendekkel ellentétes irányba mozdult. A rendszerváltás nagy munkanélküliségi sokkja után a nők tudtak nehezebben visszatérni a munkerőpiacra. A hagyományosabb női szerepek megerősödése, az ezeket konzerváló kormányzati politikák is hozzájárultak a családok elszegényedéséhez, a nők esélyegyenlőségének csökkenéséhez. Mára nyilvánvaló, hogy a hagyományos női szerepek elterjedését támogató kormánypolitikák kudarcot vallottak. Leglátványosabban talán a népesedéspolitikában: Magyarországon 1990 óta a születések száma rendületlenül csökken. A kulturális közeg meghatározó Bármennyire is jelentősek lehetnének egy kormányzat lehetőségei arra, hogy a nők családi és munkaerőpiaci helyzetét pozitívan befolyásolják, mind a kutatók mind a döntéshozók alulértékelik a nők esélyegyenlőtlenségéért felelős kulturális tényezőket – mondja Kevin Daly, a Goldman Sachs kutatója. Arra a Világbank és az OECD gazdasági növekedésről szóló tanulmányai is rámutatnak, hogy a fejlett társadalmakban a nők esélyegyenlőségének növelését szolgáló lépések (pl. az önrendelkezéshez való jog; nők számának növelése a döntéshozatalban, a tudományban és a médiában; a kiegyensúlyozottabb családi részvétel ösztönzése; a nők elleni erőszak elleni hatékony fellépés) harmonikusabb nő és férfi szerepeket tesznek lehetővé, ezek pedig munkavállalásra és gyermekvállalásra ösztönzik a nőket. Bár Magyarországon számos a nők helyzetét javító intézkedés született az utóbbi időkben, a nők aktív társadalomépítő szerepéről egyetlen kormányzat sem gondolkodott tudatosan. A kormányok nyíltan vagy véletlenszerűen, de végső soron rontottak a nők társadalmi státuszán. A Világgazdasági Fórum által pár éve megalkotott, a nők státuszát mérő összetett mérőszám, a Global Gender Gap index alapján 2006 óta lassú, de folyamatos előrelépés mutatkozik a világban. Ezzel szemben Magyarország az amúgy sem tetszetős 2008. évi 60. helyről mára a 85. helyre esett vissza. Hazai kutatásokból kiderül, hogy míg az emberek a saját életükre vonatkozóan inkább pozitív hangsúllyal beszélnek a nők szerepéről, a közbeszédben ez nem tükröződik vissza. Magyarországon e tekintetben konzervatív értékrendszer uralkodik: a nőkhöz a család és a támogató szolgáltató szerepek kötődnek, a férfiakhoz pedig a közélet, a termelés, a pénzvilág. Az attitűd kettősségét az is mutatja, hogy míg a gyerekek a magyarok értékrendszerében mindenek felett állnak és a család is fontos, nagyon kevés gyerek születik, és a párok 45%-a elválik. Ha a politikai és társadalmi elit őszintébben beszélne a nemi szerepekről és a nők a valóságban betöltött szerepeikben, a családban és a társadalomban is elismerést kapnának, könnyebb lenne számukra a szerepazonosulás. Mindenkinek jó, ha a nők dolgozhatnak Elkerülhetetlen, hogy a magyar politikai és társadalmi elit is újfajta beállítódással forduljon a nők felé. Az elmúlt évtized egyértelműen megmutatta, hogy azok az országok növekednek dinamikusan, amelyek mindkét nem emberi tőkéjét és képességeit kihasználják, mi több, ezekben az országokban a gyermekvállalási hajlandóság is nagyobb. Közös érdekünk, hogy a társadalom női fele is teljes tehetségével részt vehessen a társadalmi haladás előmozdításában. Emberi jogi és hatékonysági megfontolások is erre kell, hogy késztessenek bennünket. Körültekintő közpolitikákkal elérhető, hogy a nők korszerű szerepmodelleket alakíthassanak ki és ne kelljen a társadalmi elvárások képtelen szorításából és a szerep harmonizáció nehézségeiből fakadó feszültségekkel együtt élniük.  Ha a társadalomfejlesztés érdekében a nők tudásának jobb kihasználását tűzzük ki célul és ehhez ösztönzőket szeretnénk adni, komplex rendszert kell megvizsgálnunk. A család-, oktatás-, foglalkoztatás- és szociálpolitikai ellátások, valamint az esélyegyenlőségi és gyermekvédelmi politikák összessége formálhat előremutató rendelkezési csomagokat. Gyarmati Andrea 2009. évi tanulmányából tudjuk, hogy a rendszerváltás óta ilyen komplex megközelítés egyetlen kormány esetében sem történt. A mindenkori kormányok alapvetően a pénzügyi ellátások rendszerében gondolkodtak, amelyek azonban a források folyamatos szűkülése miatt egyre kiszámíthatatlanabbá váltak. Bár a különböző politikai erők változó értékrendet jelenítettek meg a család- és szociálpolitika rendszerében, a pénzügyi ellátások keveset változtak, a bölcsődei és óvodai hálózat folyamatosan leépült, és az egész rendszer ma már kevéssé szolgálja a neki tulajdonított célokat. Bálint Mónika - Köllő János és Scharle Ágota tanulmányai is rámutattak, hogy a családpolitikában kulcskérdésnek tartott, az eredetileg gyermeknevelésre szánt támogatások ma már gyakran szociális segélyként működnek, és a munkavállalás ellen ösztönöznek. A rendszer feleslegesen hosszú ideig tartja távol a nőket a munkavállalástól és a munkanélkülieket sem segíti abban, hogy visszatérhessenek a munkaerőpiacra. A rendszerváltást követő új családközpontúság hozzájárult, hogy a nők családi terhei növekedtek, a gyermekintézmények hálózata pedig összezsugorodott. Mindez jelentősen korlátozta a kisgyermekes nők munkavállalási esélyeit, elsősorban a szegényebb és kevésbé képzettek körében. Összegezve: az elmúlt évek politikái nem tudtak pozitív változásokat előidézni a nők munkavállalásának elősegítésében, a népességnövekedésben és a szegénység csökkentésében sem. A nők munkavállalása és a gyermekek korai fejlesztése, mint kitörési lehetőség Amikor nők munkavállalásának ösztönzését és a gyermekek formális korai fejlesztését helyezzük a politika középpontjába, tanulmányozni kell, hogy a jelenlegi család-, szociális és foglalkoztatási ellátások hogyan hatnak ezekre a folyamatokra. Ebben a tekintetben az egyik legjelentősebb magyar specialitás a gyermeknevelést célzó támogatások nagyvonalú, három évig tartó rendszere (GYES), amihez fogható csupán Szlovákiában és Csehországban és Litvániában található. Neményi Eszter tanulmánya rámutat, hogy Magyarországon az alacsony női foglalkoztatási ráta egyértelműen a kisgyerekes nők helyzetével magyarázható. Míg a gyermektelen nők az EU átlag körüli arányban dolgoznak, a kisgyermekes nők foglalkoztatottsága 35-45%-kal elmarad az EU átlagától. A nemzetközi tapasztalat az, hogy míg a gyermekgondozási szabadság egy racionális mértéke (1-1,5 év) elősegíti a munkavállalást, ennek éveken át tartó hossza alááshatja a nők munkaerőpiaci pozícióját. A nők munkában való részvétele, azaz a kétkeresős család modellje nem csupán gazdasági szempontból, hanem családpolitikai megfontolásból is előnyös. Európai kutatások egyértelműen mutatják, hogy a párok csaknem 80%-a azt tartja ideálisnak, ha a férfiak és a nők is dolgoznak, ugyanakkor a családok csupán 53%-a tudja ezt megoldani. Fodor Éva és Blaskó Zsuzsa vizsgálatai is azt mutatják, hogy egy-két év után a GYES-en lévő kismamák szeretnének dolgozni, de gyermekeiket nem tudják elhelyezni. Magyarországon a nők átlagosan 4,5 évet vannak otthon gyermekeikkel, sokan közülük 8-10 évet, mely sokszor végleg ellehetetleníti számukra a munkavállalást. Fontos megemlíteni, hogy mind hazai, mind nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy az első egy-másfél év után nincs kimutatható negatív hatása annak, ha nem az anya foglalkozik állandóan a gyermekével. Sokkal fontosabb tényező, hogy az anya milyen körülmények tud visszatérni a munkába és mi ehhez a viszonya. Mi több, azt is tudjuk, hogy a képzetlenebb nők esetében a jó minőségű gyermekfelügyelet kifejezetten segíti a gyermekek kognitív fejlődését. Az a politikai retorika, amely azt sugallja, hogy a nők munkába állása aláássa a hagyományos családmodellt, és hogy lehetőséget kell biztosítani a nőknek a választásra a munka és az otthoni gyermeknevelés között, nem csupán ellentétes a nők elképzeléseivel, de képmutató is. Valójában bölcsődék és óvodák híjján a nőknek nincs választási lehetőségük. A nők munkavállalása nem csupán a családok jóllétét segíti elő, de bizonyítottan kedvezően hat a gyermekvállalási hajlandóságra is. Azokban az országokban, ahol a nők nagyobb számban dolgoznak, ahol a munka- és gyermekvállalás harmóniája megteremthető, nagyobb a gyermekvállalási kedv. Azokban az európai országokban azonban, ahol arányait tekintve kevesebb nő dolgozik, a legalacsonyabb a népességnövekedés. 1980 2009 Az elmúlt húsz évben a gyermekvállalással kapcsolatos tendencia megfordult és mára a nők munkavállalásával mutat pozitív összefüggést. Család és munka harmóniája, közös tehermegosztás A női foglalkoztatás növelését célzó kormányzati szakpolitikai csomag fókuszában a munka és család összhangja kell, hogy álljon. Az elmúlt években egy sor közpolitikai javaslat született (Gábos András - Gál Róbert, Bálint Mónika-Köllő János, Budapest Intézet), melyek mind azonos irányba mutatnak. Mindenekelőtt a családtámogató és korai gyermekellátó szolgáltatások fejlesztésére kell fókuszálni, méghozzá a készpénzes támogatások (GYES) terhére. A gyermekellátó szolgáltató rendszer fejlesztése lehetővé tenné a nők számára a legnagyobb terhet jelentő családi és munkahelyi feladatok jobb összehangolását. A szülői szabadság idejének csökkentése ösztönözné a munkavállalást, a szabadság szülők közötti megosztása pedig elősegítené a férfiak elkötelezettségét a gyermeknevelésben és csökkentené a munkáltatók logisztikai terheit is. Egy ilyen csomagot azonban csak nagyon körültekintően és fokozatosan lehet bevezetni. A GYES rövidítése bölcsődék nélkül sok nőt és családot sodorna reménytelen helyzetbe. Nem is lehet egy évtizedek óta teljes mellszélességgel támogatott intézményen változtatni anélkül, hogy az érintettek nem értenék a lépés rájuk vonatkozó pozitív hatásait, illetve, hogy nem kínálunk számukra jobb alternatívákat.  Az EU célul tűzte ki, hogy 2010-re a 3 év alatti gyermekek 33%-a járjon bölcsődébe. A gyermekintézmények fejlesztése mellett fontos lépés a flexibilis munkamegoldások, főképp a részmunkaidős foglalkoztatás jelentős bővítése. Ezek a lehetőségek csökkentik a gyermekek ellátásával járó feszültségeket, így a nők eredményesebben tudnak dolgozni addig is, míg kicsik a gyermekeik. A hazai felmérések is egybehangzóan állítják, hogy a flexibilis munkaformák jelentős népszerűségre tehetnének szert, ám ehhez elengedhetetlen a részmunkaidő munkáltatói terheinek érdemi csökkentése. Összegzés Ha a szegénységet le akarjuk küzdeni, munkába kell segíteni a nőket, különösen az alacsonyabb iskolázottságúakat, méghozzá úgy, hogy biztosítani kell számukra a biztonságos és fejlesztő gyermeknevelés formális lehetőségét, a flexibilis munkavállalás feltételeit és ösztönözni kell a családi feladatok optimálisabb megosztását. A gyermekvállalás támogatására szánt pénztámogatásokat érdemes átalakítani és további ösztönzőket beépíteni, ezáltal egy sokkal hatékonyabb rendszert lehet kialakítani. A kisgyermekes nők munkavállalása a családok jólléte mellett fokozza a gyermekvállalási hajlandóságot és segíti a nők autonómiáját. Ez a megfontolás párhuzamban van a Haza és Haladás javaslatainak elveivel így összehangolható azzal. Igazán pozitív eredmények azonban akkor csak várhatók a gyermektámogatási rendszer átalakításától és a nők foglalkoztatásának növelésétől, ha az a nők társadalmi státuszának emelkedésével is együtt jár. Az esélyegyenlőség irányában elkötelezett kormányzat nagyban elősegítheti ezt a társadalmi szemléletváltozást.
 Észak-, vagy Dél-Korea? Kelet- vagy Nyugat-Németország? Ha közelebb jövünk időben és térben: Görögország, vagy Írország? A jó- és rossz kormányzás közötti különbség eredménye már néhány évtized távlatában is ég és föld, menny és pokol, vagy visszafogottabban: kudarc és siker. Vajon ha húsz év múlva visszanézünk Magyarországnak erre a néhány évtizedére, akkor egy ilyen hasonló, siker és kudarc ellentétpárjában Magyarország melyik oldalon fog állni? S melyik oldalon lesznek azok, akik velük együtt indultak: Szlovákia, Csehország, Lengyelország, vagy éppen Románia? Mi kell ahhoz, hogy Magyarország néhány évtized alatt az Európai Unió sikeres, gyarapodó és elismert nemzetei közé emelkedjen? Mi kell az erős Magyarországhoz? Milyen társadalompolitikára alapozható az erős Magyarország? Egy ország akkor erős, ha a polgárai erősek. Mert csak erős polgárok képesek erős államot fenntartani. Márpedig egy polgár akkor erős, ha van megélhetése, ha érti, hogy mi és miért történik vele. Ha képes érzelmileg és értelmileg alkalmazkodni az életében bekövetkező változásokhoz. Ha van lehetősége, hogy képességeit kibontakoztassa és éljen a jogaival. Ebből következik az is, s ennek ma talán különös aktualitása van, hogy szerintünk az államnak nem a polgáraival szemben kell erősnek lenni, hanem a polgárok közös érdekeinek az érvényesítésében. A polgárok közössége pedig akkor stabil, ha tagjait közös identitás, közös célok kötik össze. Ha vannak közösen megfogalmazott értékeik, és ha vannak közösen kinyilvánított érdekeik is. Ha van bizalmuk egymásban, s a közös intézményeikben. Ezen bizalom alapja a társadalompolitikában a szolidaritás, a méltányosság, az átláthatóság és a hatékonyság lehet. A szolidaritás ez esetben azt jelenti, hogy a közösség gondoskodik azokról, akik ezt saját magukkal kapcsolatban objektív okból, vagy méltányolható szubjektív okból, nem tudják megtenni. A méltányosság alatt pedig azt értjük, hogy együttérző módon figyelembe kell venni mások szempontjait, jogait, igényeit. Az átláthatóság itt azt jelenti, hogy a polgárok pénzét és adóját arra kell költeni, amire azt eredetileg szánták. A hatékonyság pedig arról szól, hogy a szolidaritásra fordított összegeket a lehető legjobb társadalmi eredményekkel kell hasznosítani. Ez a négy elem a közbizalom alapja a társadalompolitikával szemben. Ma Magyarországon mind a négy tartóoszlop kidőlni látszik. Nem most kezdődött ez a folyamat. Az elmúlt húsz évben szinte mindvégig hiányzott az átláthatóság és hibádzott a hatékonyság. Az elmúlt két évben pedig – részben a válság hatására, de nemcsak amiatt – megkérdőjeleződött a szolidaritás erkölcse és értelme és megroppant a méltányosság. Ez a folyamat beláthatatlan veszélyekkel jár mindannyiunkra. A szegénység és a munkanélküliség húsz éve megoldatlan, egymást erősítő ördögi köreit a válság felgyorsította. A válság első hulláma az elmúlt évtizedekben megkapaszkodó alsó-középosztályokat ütötte meg. Hiszen ők voltak azok, akik az olcsó hitelek, a fokozatosan javuló munkafeltételek kapcsán felemelkedtek és megkapaszkodtak az alsó-középosztályba, s most pontosan ezek az elemek: az olcsó hitelek, a javuló munkafeltételek tűntek, tűnnek el napjainkban lecsúszással fenyegetve százezreket. De a 2006 óta tartó a megszorítás egymást követő hullámai már rögtön a második hullámban megütötték a magyar társadalom legszegényebb rétegeiben élőket is. Ebben csak részben hibás a válság. Ugyanennyire hibásak a múlt és a jelen - válság által ki nem kényszerített - hibái, tévedései, vagy sokszor a tudatos társadalom átalakító értékválasztások. Ezek mind sok és elkerülhető fölösleges szenvedést okoznak családok százezreinek és ha nem történik fordulat a mai trendekben és törekvésekben, akkor ez a szám a következő időszakban jelentősen növekedhet. Hiszen vesztésre állnak a kisvállalkozó, aki ma hitelek híján, új hitel híján, vagy a meglévő hitel elvesztése miatt be kell, hogy zárja a vállalkozását. Mit gondol ő? Vajon nem vesztese annak, ami történik az alacsony képzettségű munkavállaló, aki mondjuk a ésszerűtlenül megemelt minimálbér bér költsége miatt veszíti el állását napjainkban? Vagy mit szól az a munkanélküli, aki most az elmaradó, vagy elmenekült beruházások miatt nem jut újra munkához, miközben a munkanélküli segély időtartalma Európa egyik legalacsonyabb szintjére csökkent? Mit szól a lakáshiteles, aki egy hitelét vesztett gazdaságpolitika miatt négy-öt százalékkal magasabb hiteltörlesztést kell, hogy fizessen, egyre rosszabb forintárfolyamon? Mit szól az a diák, aki jönne be a munkapiacra, csak éppen bezárul előtte a mobilitás, a képzés csatornája? Rengeteg potenciális vesztese van a mai társadalmi folyamatoknak és társadalmunk stabilitását ma mindennél jobban veszélyezteti a tömeges lecsúszás. Egy híres történészt idézve nem azok csinálják a forradalmakat, akik szegények, hanem akik csalódtak. A társadalompolitika és ezen belül a szűken vett szociálpolitika egyszerre két célt kell, hogy egyidejűleg szolgáljon: a stabilitást és a mobilitást. A stabilitást - ami jelenti a szegénység még elviselhető szinten tartását, és az alsó-középosztályok lecsúszásának a megakadályozását - a társadalmi béke záloga. Másrészt ma különösen aktuális hangsúlyozni, hogy a társadalmi mobilitás csatornáinak fenntartása, kinyitása nélkül minden társadalom gyorsan megmerevedik, szellemileg elöregszik, hatékonysága és versenyképessége csökken, amely előbb-utóbb vagy hanyatláshoz, vagy robbanáshoz vezet. Stabilizálni kell tehát a veszélyben lévőket, s megnyitni a feljutás lehetőségét a lent lévők számára. Ez most a közérdek, ez a jó kormányzás egyik kulcsfeladata. Ezzel szemben ma a politikai cselekvés legfőbb akadálya az a leginkább talán éppen az elmúlt évtizedben a politika által gerjesztett közvélekedés, amely a szegénységgel kapcsolatban két pólusra húzódott ki. Az egyiken azt mondják, hogy a szegények pusztán csak áldozatok. Ez a vélemény ma éppen kisebbségben van, volt idő, amikor többségben volt. Ez a vélemény úgy látja, hogy a szegénységben élők a társadalmi folyamatok ártatlan, s bizonyos értelemben magatehetetlen vesztesei, akik felé az egyetlen felelős viselkedés a segélyezésen keresztül az élet elviselhető szinten tartása, akár jelentős társadalmi jövedelem-átcsoportosítás révén, akár a társadalom növekedési képességének a feláldozása árán is. Hallottuk sokszor ezt a példát emlegetni, mint az egyik markáns véleményt. Benne van a tanulmányban is. A másik póluson a szegényeket érdemtelennek tartják. Ők a hibásak, hiszen nem hajlandók küzdeni a kilábalásért. Ők azok, akiket anyagi, jogi, vagy helyenként ennél is durvább eszközökkel kényszeríteni kell a munkára, bármilyen munkára akár. Nem tudom, hogy fizikailag létezik-e olyan, hogy póluson túli, a póluson túl is létezik-e még valami? Azt hiszem, hogy nem. De ez a fizikai csoda mégis előállt Magyarországon az elmúlt időszakban. Ehhez a régóta kristályosodó pólushoz képest megjelent egy ezen messze túlmutató vélemény az elmúlt időben. Megjelentek azok a politikai hullarablók, akik az érdemtelenség stigmáját messze tovább fokozva a bűnnel azonosítják, és a rasszizmusba csomagolják – fogyaszthatóság végett – a szegénységet. Ezért mielőtt megpróbálnánk a két pólus részigazsága között hidat verni legelőször ezzel a hazug és cinikus nézettel kell mindannyiunknak, a pólus bármelyik oldalán, vagy közötte elhatárolódni. Mert amíg ezt nem szigeteljük el magunktól, addig egymással sem tudunk értelmes párbeszédet folytatni. Ha visszatérünk a két póluson lévő állításokra: áldozatokra és érdemtelenekre, azt kérem, hogy egy pillanatra gondoljanak bele, hogy hol húzódnak a határok a két kategória között? Érdemtelen-e már az a három éves gyermek, akit a nyomorból nem adnak óvodába? Vagy ugyanő, akit aztán majd mondjuk nyolc évesen kisegítő osztályba – gyermekkorban így mondták – tesznek a hazulról hozott lemaradása miatt? Vagy ugyanő egy kicsivel később már érdemtelennek számít-e, ha eddig nem tartottuk volna annak, amikor úgy lép ki tizenöt évesen az iskolából, hogy nem tanult meg használható módon olvasni. Tudjuk Kertesi Gáborék tanulmányából, hogy a magyar diákság húsz-huszonöt százaléka így hagyja el az iskolát. Ők már érdemtelenek, vagy áldozatok? Áldozat-e ugyanez a fiatalember, aki tizennyolc évesen képzettség nélkül lép ki a közoktatásból, aki húsz évesen a segélyt választja munkakeresés helyett, ha teheti? Áldozat-e, ha huszonöt évesen majd nem adja a gyermekét óvodába? Neki sem volt rá szüksége, ezt látta. Vagy ő már inkább érdemtelen? Hol van a határ, az élet mely pontján válik az áldozatból érdemtelenné valaki? Meddig ad felmentést a determináció, a hazulról hozott örökség? Meddig tart a szülők felelőssége? Hol kezdődik az állam jelenlétének a hiánya, vagy rosszul elvégzett dolga? Honnantól mondhatjuk rá azt, hogy ez bizony már az egyén felelőssége? Azért mondtam el ezt a hosszú gondolatsort, mert azt szerettem volna, ha megértik, hogy a két részigazság, áldozatok és érdemtelenek részigazsága valójában nem tesz mást, mint a felelősség helyét keresi a kialakult helyzetért. Valójában mind a két részigazság a múltról szól: ki a felelős azért, hogy ez így alakult? De éppen ezért ez a megközelítés nem hoz semmilyen megoldást a jövőre. Nem oldja meg a problémát. Pedig nekünk most itt igazán a jövő az érdekes. Éppen ezért mi azt gondoljuk, erről szólt a tanulmány, erről szólt a mai konferencia és talán ez derülhetett ki ebből a politikai vitából is: a probléma megoldását csakis a két részigazság intelligens összeillesztése jelentheti, az ezen alapuló megoldások. Ezért ki kell mondanunk, akkor is, ha a politikában most szembe fúj a szél, hogy egy jóravaló társadalomnak erkölcsi kötelessége és egyben felvilágosult önérdeke is, hogy szolidaritásban részesítse azokat, akik valamilyen objektív okból vagy méltányolható szubjektív okból, nem képesek magukról gondoskodni. Kutyakötelessége. De arról is beszélnünk kell, hogy ezért a szolidaritásért cserébe két dolog mindenképpen elvárható a támogatást elfogadóktól. Az első, hogy a segélyben részesülő, a szolidaritás kedvezményezettje éljen a neki felkínált lehetőséggel – ha van ilyen -, és tegyen meg mindent, hogy ő még a saját életében próbáljon meg kitörni a reménytelenségből. Az is elhangzott ma, hogy vannak olyan esetek, amikor ez már lehetetlen. De akkor pedig legalább azt kell elvárni, hogy ha nem sikerül a saját életében kitörni a reménytelenségből, akkor az a legkevesebb, hogy a gyermekeire ne örökítse tovább a nehéz sorsot. Ne engedje, hogy a csapda rájuk is rázáródjon és segítse őket a kitörésben! Ezeken az elvi alapokon köthető újra az egyezség a társadalom többsége és a szolidaritásban részesülők között. Mondhatom máshogy is: csak így, ezt az alkut újrakötve, megbeszélve és mindenkivel megértetve szerezhető vissza a szolidaritásba ma nettó befizető közép- és felső-középosztályok bizalma. Amely pedig – mint ma az többször elhangzott – politikai előfeltétele annak, hogy Magyarországon, a szolidaritás rendszere működhessen. Tudomásul kell vennünk, hogy a lecsúszástól okkal rettegő középosztályok ma konkurenciaként, számukra fenyegető veszélyforrásként tekintenek a szolidaritás rendszerére. Nem mindannyian, de jelentős arányban. Ez a jelentős arány pedig ma jelentősen befolyásolja a politikát, sőt erre a politikai keresletre akadnak, akik lelkesen rá is indulnak, rárabolnak. Ezért nem véletlen, ahogy ma is szóba került, hogy a tanulmány készítésekor nagy gondot fektettünk a közvélemény alapos, több szempontból való vizsgálatára. A javaslatainkban kerestük azokat a határokat, amelyek az általunk készített reformokat elfogadhatónak tartják, hiszen csak olyan reformnak van értelme hosszú távú kérdésekben, amely túlél ciklusokat, amely fenn tud maradni. Amelyet nem öl meg a társadalom ellenállása. Ezt olyan sokszor megtapasztaltuk az elmúlt tíz évben. Ami a javaslatainkat illeti, két dolgot mindenképpen szeretnék világossá tenni és leszögezni. Az egyik, nem hiszünk abban, hogy minden egyes szociális juttatást feltételhez lehet kötni. Jó néhány olyan dolog van, amit nem lehet feltételes juttatásokkal megoldani, mégis a társadalomnak kezelni, támogatni kell. A másik, hogy nem gondoljuk, hogy a szociálpolitika oldaláról felgöngyölíthető a magyar társadalom, a szegénység, a kettészakadás problémája. Azt gondoljuk, hogy csak olyan programnak van értelme, amely egyszerre és tudatosan előkészített módon avatkozik be az oktatás, a foglalkoztatás, a szociálpolitika, az egészségügy, és másik oldalról – erről fog szólni a következő tanulmányunk közelítve a gazdaság témájához -, a munkaerőpiac keresleti oldaláról. Mert ez mintha az elmúlt időszakban elfelejtődött volna. Azt is fontos elmondani és leszögezni, hogy bár sok szó esett róla, ez a program, amit készítettünk, amit javasoltunk nem roma program. Nem lehet az, hiszen ahogy a tanulmány is rögzíti, a mélyszegénységben élők fele-harmada, a pontosabb statisztika alapján a harmincöt-negyven százaléka roma. Elképesztően magas arány ez a romák magyarországi összlétszámához képest, az öt-hat százalékhoz képest. Ugyanekkor ez az adat figyelmeztető jel mindazoknak, akik a szegénységet rasszista ideológia alapján gondolják magyarázni, hogy még a saját hazug rendszerükben sem áll meg az érvelésük, hiszen bő hatvan százaléka a mélyszegénységben élőknek nem roma származású. A harmadik dolog, amit fontos elmondani a tanulmány kapcsán, hogy mi azt hisszük, hogy a sikeres programokhoz hosszú idő kell. Messze túl a politikai ciklusokon. A tanulmányban javasolt kísérleti programok között van olyan, amelynél a kísérleti, kipróbálási szakasz, hat kistérségben négy évig tart. Utána lehet országos szinten bevezetni, hogy ne veszítsünk rengeteg pénzt, és ne kísérletezzünk egy egész országon. A korai fejlesztés, vagy a beóovodáztatási támogatás javasolt intézkedései pedig olyan életkorban avatkoznak be, amelynek a társadalmi haszna csak sokára jelenik meg. Gondoljanak bele, két-három éves gyerekekről beszélünk, korai fejlesztésnél, koraszülötteknél talán egy éves gyerekekről, akikből ha jó a program - csak húsz év múlva lesz adófizető polgár, mégis most azonnal el kell kezdeni. Éppen azért, mert ilyen messze van, nincs időnk. Ez átvisz a következő megjegyzésemhez, aki a szívével nem látja be, az lássa be az eszével, vagy a zsebével, hogy ha ezekben a kérdésekben nincs fordulat a magyar társadalomban, akkor középtávon Magyarország működése fenntarthatatlan. Ki fog itt adót, nyugdíjjárulékot fizetni? Az egyébként nemrég huszonöt százalékkal csökkentett nyugdíjvárományt ki fogja fenntartani? Kinek a képzett munkájára fogunk itt alapozni magas hozzáadott értékű termelést és ebből fakadó gazdasági-társadalmi gyarapodást? Ha ezt a kérdést nem tudjuk kezelni, ha nem tudjuk bevonni az egyre növekvő gyermeklétszámot, aki képzetlen, szegény sorsú családokból kerül ki öregedő társadalmunkban. Erről beszéltem, amikor a felvilágosult önérdeket emlegettem. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy aki a szívével nem látja be, az értse meg hasznossági oldalról a saját felvilágosult önérdeke és haszna oldaláról. Mert ennek a problémának a kezeletlensége a társadalmi szakadék szerencsésebb oldalán állók számára is emészthetetlen nagy költséggel, élhetetlen élettel járhat már néhány évtizeden belül. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezek a programok nem bírják ki a négyévenkénti kézifékes fordulókat. Dél-Korea, Nyugat-Németország, Írország, vagy Finnország - ezek az országok néhány emberöltő alatt, vagy néhány évtized alatt képesek voltak arra, hogy a felzárkózó országok legsikeresebbjei legyenek. De minden országban ott húzódott a társadalmi belátás, hogy az alapvető társadalmi célokban vele közmegegyezés nélkül, a politikai versenynek ezen keretek közé szorítása nélkül nincsen sikeres felzárkózás, nincsen sikeres társadalom, nincsen erős Magyarország. Enélkül nem fog menni. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Haza és Haladás Alapítványt azért hoztuk létre, hogy Magyarországon a jó kormányzás klasszikus eszményét képviselje. Hogy a demokráciához egyébként nélkülözhetetlen párpolitika kockázataitól és mellékhatásaitól függetlenedve, a rövidlátó politikai ciklusok kényszerein túltekintve alkossunk programot a haza érdekében és a haladás irányába. Az első programunkat bemutattuk. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! (Elhangzott a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány március 29-én tartott konferenciájának záróelőadásaként. Szerkesztett és rövidített változat.)
Az elmúlt év végére elkészült és a kormány elfogadta a választások óta várt ún. cigány felzárkózási stratégiát. Csak emlékeztetőül, ennek a programnak, illetve az EU tíz éves roma stratégiájának létrehozása volt a kormány egyik sokat reklámozott célja. Kár, hogy az európai pénzügyi válság és azon belül a hazai gazdasági problémák teljesen a közérdeklődés hátterébe szorították ezeket a fontos dokumentumokat, holott azok, saját ambiciózus állításuk szerint, a lakosság közel egyharmadának életében hozhatnak majd jelentős váltózást az elkövetkező tíz évben. Négy egymásra épülő dokumentumról van szó: (1) maga a stratégia, (2) az annak mellékletét képező helyzetelemzés, (3) a miniszterelnöknek az Országos Roma Önkormányzat vezetőjével kötött keretszerződése és (4) a stratégia első két évére a kormány által elhatározott, többé-kevésbé konkrét intézkedések, melyekhez a határozat forrásokat is rendel. Jelen írás a négy dokumentum általános áttekintését, valamint az oktatásra vonatkozó részek kicsit alaposabb vizsgálatát vállalja, előrebocsájtva, hogy a Köznevelési törvény hatását, annak végrehajtásával kapcsolatos bizonytalanságok miatt egyelőre csak feltételezni tudjuk. A kormány a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiáját – nagyon helyesen – más fejlesztési stratégiák és programok komplex rendszerében igyekszik elhelyezni. Az EU stratégia, az (egyébként megszüntetett, majd újra indított) Legyen Jobb a Gyerekeknek program, a Semmelweis terv, a Széll Kálmán Terv, az Új Széchenyi Terv, stb. Rengeteg jóakaratra, sziszifuszi erőfeszítésre lesz, lenne szükség a felzárkózási program eszméit és célkitűzéseit, az esélyegyenlőségi szempontokat a hazai programokon keresztül vezetni. Sajnos ennek az első intézkedésekben (kormányhatározat) nem sok jele mutatkozik. E munka nélkül ez a program is az ún. Roma Dekád (2005) sorsára juthat, ami csendes kómában hever. Emlékszünk, akkor Medgyessy Péter fújta a fanfárokat. A legfontosabb dokumentum nyílván az EU Framework for National Roma Integration Strategies 2011-2020, amely már az első bekezdésében más felütést alkalmaz, mint a miénk. Felhívja a figyelmet, hogy „a romákat körülvevő előítélet, intolerancia, diszkrimináció és kirekesztés” nem tűrhető a XXI. század Európájában. Kíváncsian várjuk, mit szól majd a Bizottság a mi stratégiánkhoz, mindenesetre nagy kár, hogy nem vállal nagyobb szerepet a programok megalkotásában, végrehajtásában és monitorozásában, hanem pont azokra a kormányokra bízza a feladatot, melyek évtizedek óta nyilvánvalóan nem tudnak, vagy nem akarnak megbirkózni vele. 1. Annak ellenére, hogy az EU Framework arra szólítja fel a tagállamokat, hogy „focus on Roma in a clear and specific way”, a stratégia egyszerre kívánja kezelni a leszakadó régiók lakosságának problémáját, a gyerekszegénységet és a romák helyzetét. Bár jelentős átfedés van a három problémakör által érintett célcsoportok között és politikai meggondolások indokolhatják, hogy a stratégia nem csak a cigányok problémáit akarja orvosolni, az egyértelmű fókusz hiánya veszélyeztetheti a beavatkozások sikerességét, mindhárom célcsoport szempontjából. 2. Némi megkönnyebbülést okoz, hogy a stratégiát megalapozó helyzetelemzés megbízható, kipróbált, általában elfogadott statisztikai forrásokat, ismert kutatók ismert anyagainak adatait használja. Megtaláljuk az EU, az UNDP, a Világbank, az ÁSZ adatait, valamint a legnevesebb magyar szerzők (Kertesi, Kézdy, Neményi, stb.) roma kutatásainak hivatkozásait. Mivel a dokumentumok az ezekből az adatokból levont következtetésekre épülnek, nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy szilárd alapokra építenek. 3. A stratégia egyik legnagyobb hiányossága, hogy (szemben az Bizottság anyagával) a romák társadalmi helyzetét, bármilyen jól elemzi is azt, mintegy természeti jelenségként kezeli - „így találtuk, amikor először partra szálltunk”. Teljes egészében figyelmen kívül hagyja a társadalom és annak tagjai romákat egyre jobban elutasító és kirekeszteni vágyó magatartását, nem elemzi az elutasítás okait, összetevőit, megjelenési formáit, következményeit. Ily módon nem is ad megoldásokat az elkövetkező tíz évre a stratégia által megcélzott „befogadó felzárkózás” legsúlyosabb akadályának leküzdésére. Ez távolról sem csak ízlés, vagy stílus kérdése, hiszen a stratégia végrehajtása szükségszerűen azokra a központi és helyi kormányzati tisztviselőkre, a szociális és munkaügyi szolgáltatókra, óvónőkre és pedagógusokra, egészségügyi dolgozókra számít, akik nagy valószínűséggel rendes és normális tagjai a társadalomnak osztva annak romákkal kapcsolatos értékrendjét is. Néhány órás képzések, hangzatos kijelentések, ahogy eddig sem, ezután sem fognak majd számottevő váltózást, eredményt hozni. Erre a pontra később még visszatérünk, amikor elemezni próbáljuk a stratégia polgárjogi szemléletének hiányát.  4. A stratégia történelmi lehetőséget mulaszt el, amikor az etnikai adatok felvételével és kezelésével kapcsolatban csak ezek lehetőségének vizsgálatát tűzi ki célul, annak ellenére, hogy a megoldásra több megbízható javaslat készült, például a Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának és az Adatvédelmi Biztosnak irodáiban. Hogy a mai gyakorlat mennyire megbízhatatlan, mutatják a kisebbségi önkormányzat-választási regisztrációval és az ösztöndíj-pályázatokkal kapcsolatos visszaélések tapasztalatai. Hasonlóan rosszak a tapasztalatok az előző 2001 évi népszámlálás adatai. Ugyancsak megbízhatatlan a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nyilvántartása (a definíció szerint azok a gyerekek, akiknek családja rendszeres gyerekvédelmi támogatásban részesülnek és a szülők iskolai végzettsége nem több mint 8 általános). Mivel ezeknek az adatoknak a felvétele sem teljes körű és kötelező, nyilvánvaló manipulációs lehetőségre ad módot az illetékes jegyző részéről. Megfelelő adatok hiányában pedig nem mérhető a diszkrimináció valós szintje. De nem határozható meg hatékonyan a beavatkozások célcsoportja, sem azok eredményének vizsgálata nem lehetséges. 5. A cigányok kisebbségi jogainak védelmével kapcsolatban, melyeknek a stratégia azért biztosít helyet, szokás szerint büszkén felsorolja az intézményrendszert, az Egyenlő Bánásmódról szóló törvényt, az Egyenlő Bánásmód Hatóságot, valamint azt a tényt, hogy a megszűnő Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának feladatait az általános Ombudsman veszi át. Szóval sem említi azonban, hogy 2003 (az EBKTV hatályba lépése) óta sem a központi, sem a helyi önkormányzatok nem indítottak egyetlen ügyet sem a cigánygyerekek iskolai szegregációja, romákat ért munkahelyi diszkrimináció, roma közösségek és egyének zaklatása miatt. Nem indított hivatalból vizsgálatot a Hatóság sem, az Ombudsman rendszeres elmarasztaló eredményű vizsgálatainak és határozatainak pedig nincsen jogi következménye. A romák jogainak állami védelmét nehéz megkerülni, még, ha ez politikailag kényelmetlen is. A cigánygyerekek iskolai szegregációjának ügyében indított – kivétel nélkül sikeres - perek mutatják, hogy az önkormányzatok, iskolák nincsenek tisztában az EBKTV előírásaival és, mivel azokat senki nem kéri rajtuk, számon rendszeresen és intézményesen, akkor sem alkalmaznak integrációs oktatásszervezési technikákat, ha arra egyébként lenne lehetőség. Súlyos hiányossága a stratégiának, hogy a romák állampolgári jogainak, biztonságának aktív védelmét nem tűzi ki célként, holott bebizonyosodott, hogy a törvények elfogadása nem elegendő, azokat végre is kell hajtatnia az államnak. Nem látható az anyagból az sem, hogy a stratégia élni kívánna, szükségszerűen tovább fejlesztve azt, az előző kormányzatok egyetlen szellemes kényszerítő intézkedésével, esélyegyenlőségi terv elkészítéséhez kötve az önkormányzatok számára az uniós fejlesztési forrásokhoz való hozzáférést. 6. A dokumentumok fontos elemének van jelezve a Miniszterelnök és az ORÖ vezetőjének keretszerződése. Feltételezhető, hogy ez a papír esetleg a Bizottság által elvárt széles körű roma részvételt hivatott reprezentálni (helyettesíteni) a stratégia kialakítása és végrehajtása során. Az sincs kizárva, hogy esetleg alibinek használható a végrehajtás során jelentkező nehézségek esetén, vagy ezzel gondolja helyettesíteni a stratégia társadalmi vitáját. Hadd mellékeljek, legalábbis egyes cigányok véleményét illusztrálandó, egy értékelést, melyet a dokumentum aláírása után terjesztett egy magát meg nem nevező roma szervezet: „Néhány nappal ezelőtt a Magyar kormány nagy csinnadrattával jelentette be egy fontos dokumentum aláírását, mely befolyásolja majd a roma kisebbség jövőjét. A dokumentumot a miniszterelnök először április 7.-i beszédében említette, melyet az új EU roma program bemutatása alkalmából tartott. Mivel a romák foglalkoztatási, oktatási, lakhatási és egészségügyi helyzetére vonatkozóan kormánypolitika irányai és tartalma immár egy éve késnek, a dokumentumot nagy várakozás előzte meg. Sajnos csalódást okoz. Először is a dokumentum jogi zsánere nehezen meghatározható. Semmiképpen nem keret megállapodás, aminek nevezi magát, hiszen nem képezi keretét későbbi szerződéses kötelezettségekre vonatkozó jogviszonyoknak. Nem mondható szándéknyilatkozatnak sem, mivel nem tartalmaz a felek által megvalósítani kívánt szakpolitikai intézkedéseket, beavatkozásokat. Nem tartalmaz kötelezettségvállalást egyik fél részéről sem. Leginkább egy politikai pamflet, mely kívánatos és dicséretes célkitűzéseket tartalmaz a közeljövő számára, melyet két politikus alá is írt.  Az aláírók közül a Miniszterelnököt nem kell bemutatni. Farkas Flórián az Országos Roma Önkormányzat részéről ellentmondásosabb. FIDESZ képviselőként ül az Országgyűlésben a harmadik választási periódusban és Kormánybiztos, feladata ellenőrizni azoknak a fejlesztési pénzeknek az elosztását, melyek a romák helyzetét hivatottak javítani. Aligha mondható a cigányok autonóm és független képviselőjének, a Miniszterelnök a munkaadója és a főnöke. Farkas úr ezen kívül elítélt bűnöző, ítéletét romáknak szánt fejlesztési források elsikkasztásának, szabadságát elnöki kegyelemnek köszönheti. Az országos Roma Önkormányzat sem mondható ideális szerződő félnek. Bár többé-kevésbé demokratikus választás útján jön létre, nincsenek kormányzati jogai és kötelezettségei, nincs önálló bevétele, független költségvetése, szakértői. Egyszerűen megfogalmazva, nincsen abban a helyzetben, hogy bármilyen kötelezettséget vállaljon. Nézzük a dokumentum tartalmát. Ambiciózus célokat tűz ki az elkövetkező három évre: 100 000 roma munkába állítása, több tízezer roma szakképzése piacképes szakmákban, szakiskolákban, a felnőttképzés keretében. És egy igazán új, nagyon kívánatos cél, 10 000 roma fiatal leérettségiztetése. Ami hiányzik, adatok, hogy ezek a célok milyen értékekhez képest érendők el. Hogyan lehet a célcsoport tagjait kiválasztani? Milyen szakpolitikai intézkedések, beavatkozások, megerősítő intézkedések teszik majd lehetővé a célok elérését. Milyen pénzeszközök állnak rendelkezésre az intézkedésekhez? Mely kormányzati hivatalok felelőssége az intézkedések végrehajtása? Végül, hogyan lesznek ellenőrizhetők az intézkedések? . Megnyugodhatunk, a dokumentum nem más, mint aminek látszik, porhintés. Nem takarítja meg azt a kemény és kreatív munkát, amit a kormánynak előbb-utóbb be kell fektetnie, ha komolyan veszi célkitűzését és segíteni akar a romák tarthatatlan helyzetén. Ez a dokumentum arra sem elegendő, hogy később a romákat lehessen hibáztatni a helyzet változatlanságáért, mint az előző kormányok tették. „ Most pedig térjünk át a stratégia tartalmi elemeire, valamint azok megjelenésére az elkövetkező két év kormányzati intézkedéseiben: 1. Nyilvánvalóan legfontosabb része a méltányos jövedelmet biztosító, közterheket fizető legális foglalkoztatás biztosítása a program célcsoportja részére, különös tekintettel az Orbán-kormány egymillió munkahely teremtését előirányozó programjára. Meglepő módon a stratégia szinte kizárólag a munkaerőpiac kínálati oldalával foglalkozik, elsősorban a segélyezési rendszer reformjával. Nehéz nem egyetérteni azzal az állítással, hogy a segélyek, a segélyezési kultúra nem fékezhetik a romák munkavállalását sem. Ez az állítás azonban súlyos egyszerűsítés, a munkaképes segélyezettek jelentős része több-kevesebb rendszerességgel napszámosként, egyéni vállalkozóként dolgozik a fekete és szürkegazdaságban. Meglepő, hogy a helyzetjelentés ezt a szempontot teljesen figyelmen kívül hagyja. Sem a feketemunka kiterjedtségéről nem közöl adatokat, sem megoldási javaslatokat nem kínál. Pusztán a feketemunka kifehérítése jelentős változást eredményezne a munkapiaci statisztikában, megkezdhetné visszaszorítani a romák munkakerülőként való megbélyegzését. Sajnos – érthetetlen módon – egyelőre a stratégia is elfogadni tűnik sokak igazán torz érvelését, miszerint ez a megoldás veszélyeztetné egész szektorok (mezőgazdaság, építőipar) „versenyképességét”. Más, a munkaerő keresletet ösztönző és esélykiegyenlítő intézkedéseket nem tervez az anyag az elkövetkező tíz évre sem. Ilyenek lehetnének a kvóták a kormányzati és önkormányzati foglalkoztatásban, a nagy szolgáltató rendszerekben, állami vállalatoknál, kvóták az állami szállítási szerződéseket elnyerő magán vállalatoknál, stb. A hangsúly a nagy nyilvánosságot nyert tömeges közfoglalkoztatási programokon van, melyek gazdaságosságát, hatékonyságát ismert számítások nem igazolják, ugyanakkor messzemenően ellentmondanak a stratégia család és gyerek központú célkitűzéseinek. Adós a program a közfoglalkoztatásból a piaci foglalkoztatásba való átmenet lehetőségeinek elemzésével is. Ezzel együtt EU forrásokból különböző, meg nem határozott munkaerő-piaci programokra több mint 80 000 millió forintot különít el a program. Csak remélhetjük, hogy elkerülik a korábbi hasonló programok csapdáját, olyan – egyébként papíron jól mutató - képzések szervezését, ahol a képzők semmilyen felelősséggel nem tartoztak a képzettek foglalkoztatásával kapcsolatban. Emiatt is lehet ugyanis általános a tapasztalat, hogy a romák által a képzéseken szerzett első, második, sokadik szakmára nincsen munkapiaci kereslet. 2. A lakhatással kapcsolatos stratégiai célkitűzések súlyos csalódást okoznak. Szép szavakon és általánosságokon kívül az anyag nem tűzi ki célként a helyzet konkrét javítását. Sőt, az elkövetkező tíz évre nyíltan lemond a cigánytelepek, nyomornegyedek, szegregátumok felszámolásáról, azok „lakhatóbbá” tételét fogalmazza meg célkitűzésként. Még azzal a lépéssel is adós marad, hogy rendezze a de facto lakó területek és az önkormányzatok jog viszonyát azokban az esetekben, amikor a cigánytelep a település körzethatárán kívül esik és ezért az önkormányzat nem tartja magát illetékesnek a szükséges szolgáltatások biztosítására. 3. Ugyanez mondható a stratégia egészségügyi célkitűzéseire is, sőt a leírás teljes egészében figyelmen kívül hagyja azt a jelentős közegészségügyi, járványügyi kockázatot, mely a telepek szabályozatlan, közmű- és egyéb szolgáltatások nélküli növekedéséből következik. 4. A munkahelyteremtésen kívül az oktatás területén tette a Kormány a legjelentősebb számszerű ígéreteket a romáknak: 20 000 piacképes szakmunkás igazolvány, 10 000 érettségi, 5000 diploma, mindezt a keretszerződés szerint 2015-ig. Tekintettel arra, hogy a stratégia elfogadásával párhuzamosan zajlik az elmúlt idők legjelentősebb reformja a közoktatásban, akár ebbe illeszkedhetne is az ígéret. Sajnos úgy tűnik, hogy a kormány ahelyett, hogy szélesebb körben kívánná az egyre magasabb színvonalú tudást terjeszteni, inkább erősíteni, intézményesíteni kívánja a PISA és hazai felmérések alapján az oktatási rendszer legtöbbet kritizált sajátosságát, azt, hogy a szülők társadalmi-gazdasági státusza minden más országénál nagyobb mértékben határozza meg a gyerekek iskolai teljesítményét és továbbtanulásuk irányát. Nem lép fel az általános iskolai szegregációval szemben, csökkenti a tankötelezettség idejét, erősíti a középiskolai szelekciót. A köznevelési törvény ezen elsődleges intézkedéseit valószínűleg csak erősíti majd az a bizonytalanság, amely a tanügy igazgatási reformjának következménye és ugyanígy a normatív finanszírozás visszaszorulása is.  Igazi pozitív intézkedés viszont a gyerekek óvodáztatásának biztosítása 3 éves kortól. A kormányhatározat intézkedik is arról, hogy 2013 végéig biztosítsák a szükséges férőhelyeket minden olyan helyen, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek számára nem áll rendelkezésre kapacitás. Költségvetési forrást azonban erre nem biztosít, és nem különít el meghatározott összeget a Regionális Operatív Programból sem erre a célra. A Határozat két évre 7 590 millió forintot rendel TÁMOP forrásokból a tanodák és második esély iskolák támogatására. Nehéz eldönteni, mennyire adekvát ez az összeg, hiszen az utóbbi intézmények eddig normál fejkvótával üzemeltek és nem derül ki, hogy a határozat ezt kiegészíteni, vagy helyettesíteni szándékozik-e? Az elismerten sikeres tanodai hálózat, több éves szünet után ismét pályázati pénzhez jut, de természetesen csak azok az intézmények, melyek még talpon maradtak. A program tehát ismét elmulasztja a lehetőséget, hogy normatív finanszírozást biztosítson egy bevált felzárkóztató programhoz. Ugyanakkor összesen 2 923 millió forint jut roma ösztöndíj programokra, támogatja a határozat a roma szakkollégiumokat és külön programot kíván indítani a pedagógusképzésben a szegények s romák oktatásához szükséges kompetenciák elsajátításához. 6 837 millió forint jut az integrációs és képesség kibontakoztató képzés fejlesztésére a programban részt vevő intézményekben dolgozók fizetés kiegészítésének formájában. A program tehát a minőségi oktatás premizálása helyet inkább fizeti a „félelem bérét”. Két TÁMOP-programból összesen 22 140 millió forinttal támogatnák a települési szegregátumokban és hátrányos helyzetű térségekben az egész napos iskolák és kollégiumok létrehozását. Tekintettel az összeg nagyságára lehet, hogy, hogy itt látjuk a romáknak ígért oktatási felzárkózás eszközét, masszív, bentlakásos szegregált intézményeket? 5. A gyermek jóléttel kapcsolatos intézkedések lényegében megismétlik korábbi programok célkitűzéseit. Jelentős összegeket kívánnak költeni új Biztos Kezdet Gyerekházakra és gyerekétkeztetésre. A gyerekjóléti intézkedések közé sikerült beilleszteni egy új, fiatalkorúaknak nyitandó börtön létesítését a nyugat-magyarországi régióban. 6. A kormányhatározatban található intézkedésekre az elkövetkező két évben elkülönített források túlnyomórészt a Regionális Operatív Programok, a TÁMOP, a TIOP, a GOP, az ÁROP prioritásaiból származnak. A finanszírozóként megjelölt programelemek átfedései miatt azonban egyelőre nem átlátható, hogy az egyes konkrét intézkedésekre pontosan mennyi pénzt szán a Kormány. Arra sincs jel, mennyiben kívánja ezt a hatalmas programot kitenni a pályázati rendszer bürokráciájának, nehézkességének, illetve kívánja központi programként megvalósítani. Mindezek alapján a címben megfogalmazott kérdésre, hogy hová vezet a stratégia, nem lehet más a válaszom: körbe-körbe. Vajon ez megfelel majd az EU-nak, valóban ezt akarják finanszírozni? De ami ennél is fontosabb: vajon szolgálja-e majd a romák társadalmi integrációját, felemelkedését?
 A hazánkkal nagyjából megegyező kiterjedésű és népességű ibériai ország tavaly – Görögország és Írország után – harmadikként fordult pénzügyi segítségért a nemzetközi szervezetekhez. A trojkának is becézett, IMF - Európai Bizottság – Európai Központi Bank által rendelkezésre bocsátott 78 milliárd eurós segélyhitel feltételeinek teljesítése azóta mintaszerűen halad. Ezt egy szokatlanul optimista hangvételű közleményben is megerősítette a trojka, a hitel következő részletének folyósításához szükséges negyedéves átvilágítás után. Pedig tavaly nyáron még számos elemző figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy a választások után hatalomra kerülő, Pedro Passos Coelho által vezetett jobboldali kormány esetleg a hitelfeltételek újratárgyalását fogja kezdeményezni. Ezzel ellentétben, Portugália mintaszerűen hajtja végre a vállalt költségvetési hiánycsökkentő intézkedéseket, privatizációs vállalásokat és a strukturális reformok kidolgozása is a tervezett ütemben halad. A költségvetési hiány tavaly 4 százalékos volt, szemben a 2010-es 9,8%-al. A megszorítások hatására a gazdasági visszaesés 3,3%-os lesz idén a tavalyi 1,5%-os szűkülés után, viszont jövőre már az előrejelzések szerint megkezdődik a lassú kilábalás és a recesszió is véget érhet az trojka számításai szerint. Ez már csak azért is lényeges lenne, mert 2013. szeptemberében jár le mintegy 9,3 milliárd eurónyi államkötvénye Portugáliának, amit a nemzetközi hitelpiacokon szeretne megújítani. A 10,5 millió lakosú Portugália Nyugat-Európa legszegényebb országa, amelyik lemaradt az eurózóna többi tagjától az elmúlt évtizedben S válság előtt is csak átlag évi 1 százalékos GDP bővülést produkált. Ezért több elemző a versenyképtelen, merev munkaerőpiacot hibáztatja. Portugáliában mintegy 13 százalékos a munkanélküliségi ráta, amely jövőre éri el a csúcsot 14,5 százalékkal. A Görögország után a legkritikusabb helyzetben levő Portugália GDP-arányos államadóssága 107,2 százalékra nőtt decemberben az egy évvel korábbi 93,4 százalékról, ez megfelel az IMF előrejelzésének, amely arra számít, hogy a GDP-arányos államadósság 2013-ban éri el a csúcsot, 118 százalékkal. S legnagyobb gondot nem a kezelhetetlenül magas államadósság, hanem a magánszektor eladósodottsága. A gazdasági visszaesés Portugáliában is megnehezítik kormány dolgát a hiány és az adósság leszorításában, valamint a dél-európai országban is érzékeny kérdés a banki portfóliók minősége, ami a bankrendszer feltőkésítését is szükségessé teheti, egy a Fitch által készített tavaly év végi jelentés szerint. "A kormány elkötelezettsége a problémák leküzdésében azonban erős" - jegyezte meg legutóbbi értékelésében a hitelminősítő, annak ellenére, hogy bóvli minősítést adott az ibériai állam hitelbesorolásának. Érdekes párhuzamnak tűnik Magyarországgal, hogy a büdzsé egyenlegét Portugáliában is javították egyszeri tételek 2011-ben, a banki nyugdíjalapok vagyonát ugyanis az állami nyugdíjalaphoz irányították, így a GDP-hez viszonyítva 1,7 százalékponttal csökkent a hiány. A portugál kormány még tavaly decemberben megállapodott az ország négy nagy magánbankjával, hogy ezek összesen 5,6 milliárd eurót utalnak át az államnak a náluk levő nyugdíjalapokból annak érdekében, hogy Portugália tartani tudja a vállalt államháztartási hiány-előirányzatot. A kormány azonban ígéretet tett arra, hogy 2012-ben nem fog hasonló eszközökhöz nyúlni és nem egyszeri tételekkel, hanem strukturális reformintézkedésekkel kívánják elérni a hiánycélt. A deficit leszorításához a Fitch szerint további komoly kiadáscsökkentésre van még szükség, különösen a nyugdíjaknál és a közszféra béreinél.  A kormány eddig igen gyorsan és hatékonyan tudta megvalósítani a segélyhitel feltételeiként szabott gazdasági intézkedéseket. Ez annak is köszönhető volt, hogy csak kevés sztrájk és tüntetés volt Portugáliában a megszorító intézkedések ellen - ellentétben Görögországgal vagy Spanyolországgal -, de ez is változhat, ahogy a gazdasági visszaesés mélyül és egyre több ember lesz munkanélküli. A múlt héten a metró és a külvárosi vasutak egy része állt le a megszorító, és a szociális jóléti rendszert leépítő kormányzati intézkedések elleni tiltakozásul. A szakszervezetek az ország tönkretételéről és a munkanélküliség elszabadulásáról beszélnek. Az ellenzéki szocialisták, akik korábban letárgyalták a trojkával a segélyhitel feltételeit, ma már azt mondják, hogy ha nem lehet egy évvel kitolni a korábban kitűzött határidőket, az ország további recesszióba fog zuhanni, ami a munkanélküliség növekedéséhez és az életszínvonal további romlásához fog vezetni. A legnagyobb szakszervezeti szövetség, a CGTP, jelentős fennakadásokat okozott a sztrájkkal a közlekedésben, a tanításban és a közszolgáltatásokban. A sztrájk azonban csak fél siker a kommunistákhoz közel álló CGTP számára, mert a második legnagyobb szövetség, a már előbb említett szocialistákhoz közel álló UGT nem csatlakozott hozzá − ez utóbbi január végén aláírta a megállapodást a kormánnyal a munkaerő-piaci szabályok módosításáról, minek folytán egyebek közt csökken a fizetett szabadnapok száma és könnyebb elbocsátani a dolgozókat. A Diário de Notícias, portugál napilap szerint a legfrissebb adatok azt mutatják, hogy tavaly mintegy 150 ezer ember hagyta el az országot a munkanélküliség elől menekülve, és ez a szám az elmúlt öt évben összességében elérte a fél milliót. A trojka által megszabott program mintaszerű megvalósítása azonban számos elemző szerint nem lesz elég a portugál csőd elkerüléséhez. A legpesszimistább talán az a Nouriel Roubini, aki annak idején is talán egyedüliként jósolta meg a 2008-ban kezdődő válságot. Roubini legutóbbi nyilatkozatában amellett, hogy biztosra veszi Görögország csődjét és az euró zónából való kilépését jövőre, ugyanezt a jövőt jósolja Portugáliának is.  Mohamed El-Erian a Pacific Investment Management Co. vezérigazgatója szerint Portugáliának nem lesz elég a 78 milliárd eurós segély, mert 2013-ban képtelen lesz a kötvénypiacokon államkötvényeket értékesíteni normális kamatfelárral. Ez akár a portugál csődhöz és az euró zónából való kilépéséhez is vezethet. Az euró zónával kapcsolatban meg az a meglátása, hogy idén kiderül, hogy vagy szétesik, vagy kisebb, de erősebb lesz és inkább ez utóbbinak ad nagyobb esélyt. Jürgen Michels a Citigrup vezető közgazdásza szerint abban az esetben, ha Portugália 2016 előtt nem tud kilépni a kötvénypiacokra, márpedig ezt tartja valószínűnek, további 50-60 milliárd eurónyi segélyhitelre lesz szüksége a következő években. Ezt az érvelést erősítheti az a tény is, hogy bár csökkent a korábban 17%-on álló kamatfelár, továbbra is a fenntarthatatlan 13%-os szinten van a portugál kötvények esetében. A portugál kormány azonban eltökélt és végig kívánja vinni a nemzetközi hitelezőkkel kidolgozott programját. Vitor Gaspar pénzügyminiszter a Peterson Institute for International Economics egyik előadásán arról beszélt, hogy lassan beérnek az ország által hozott áldozatok gyümölcsei és a pénzpiacok bizalma belátható időn belül visszatér. Ha nem, a trojka további segítséget ajánlott fel, de a portugál kormány egyelőre nem kér sem időt sem pénzt. Sokan drukkolnak Európában Portugáliának azért, hogy az IMF – Európai Bizottság – Európai Központi Bank által nyújtott hitel lehetővé tegye a mediterrán ország számára elkerülni az államcsődöt és az ezzel együtt járó kilépést az euró zónából. A tovagyűrűző hatásoktól való félelem azonban csak az egyik oka, hogy miért is olyan kiemelt fontosságú a portugál mentőcsomag sikere. Portugália messze könnyebb eset, mint Görögország. Működő gazdasággal rendelkezik, exportja folyamatosan növekszik. A portugálok nem feltétlen az országot megbénító sztrájkokban látják az érdekérvényesítés legfőbb módját. A portugál siker mintául szolgálhat a görögöknek, íreknek, spanyoloknak, olaszoknak is és megerősítheti a trojka által szorgalmazott gazdasági intézkedések helyességét a hitelre szoruló országokban.
|
|
|
Legutóbbi kommentek