A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány 2011 tavaszán kutatási programba kezdett, amelynek célja a magyarországi szegénység vizsgálata és új szakpolitikai eszközök kidolgozása volt a mélyszegénység csökkentésének céljából. E kutatási program kiterjedt a nem szegény többség számára elfogadhatóbb, de nem megbélyegző, hanem megfelelően ösztönző, feltételekhez kötött szociális támogatások és szolgáltatások hazai bevezethetőségének vizsgálatára is. A kutatást az Alapítvány a Budapest Intézet és a TÁRKI bevonásával készítette el, továbbá a munka véleménykutatási részében a Medián és a Conness működött közre. A Haza és Haladás Blog, megelőzve a kutatás teljes publikálását és az Alapítvány március végén ebben a témában tartandó nemzetközi konferenciáját, sorozatot indított, melynek keretében részleteket közöl a kutatási program eredményeiből. A tartós szegénység meghatározásáról és nagyságáról szóló első posztunk után, most a jelenkori szegénység kialakulásának és újratermelődésének okait foglaljuk össze. Történelmi gyökerek A mai szegénység okai nagyrészt a gazdaság rendszerváltás előtti szerkezetében gyökereznek. A tervgazdaságban sok olyan egyszerű munkahely volt, ahol általános iskolai végzettséggel is jól lehetett keresni, az iskola pedig inkább a tárgyi tudást, mint a készségeket igyekezett fejleszteni. A szocialista gazdaság igényei nem is voltak ennél magasabbak: ha valaki kitanult egy szakmát, egész életében megélt belőle, és nem volt rá szüksége, hogy új gépeket, vagy új szakmát tanuljon, és szakmák egész sorában lehetett kétkezi munkával, gyenge írás- és olvasási készséggel boldogulni. A rendszerváltás néhány év alatt megszüntette ezeket a munkahelyeket: a KGST-piacra, elavult technológiával termelő ipari és mezőgazdasági vállalatokat bezárták vagy privatizálták, a gyorsan beáramló külföldi tőke a könnyűiparban, gépgyártásban magasabb technológiával működő gyárakat épített, a gyorsan fejlődő pénzügyi szolgáltató szektor, sőt már a kereskedelem is számítógépes rendszerekre épült. Az új munkahelyeken így lényegesen magasabbak voltak az elvárások, nem volt elég a betűket ismerni, tudni kellett volna jól olvasni, számolni, problémát megoldani. A tartós munkanélküliség tehát a rendszerváltásig lényegében ismeretlen volt, a 90-es évek első éveiben viszont gyorsan tömeges méretet öltött. Az 1996-os mélyponton az aktív korú népesség 52%-a dolgozott, 6%-a munkanélküli volt, és a munkanélküliek több, mint fele egy éven túl nem talált állást. Az alacsony iskolázottságú munkaerő kiszorulásában mégsem a piacgazdaság a hibás, hanem a tervgazdaságnak az az öröksége, hogy hiányoztak azok a kisvállalkozások, ahol a képzetlenek dolgozhatnának, illetve az, hogy a rendszerváltás után követett gazdaságpolitika sem segítette ennek a szektornak a bővülését. Nyugat-Európában a képzetlenek is közel olyan arányban dolgoznak, mint a diplomások, mert a kisvállalkozások adnak nekik munkát. A kevés képzettséget igénylő munkahelyek többnyire a szolgáltatásokban vannak, nyugaton és a fejlettebb hazai régiókban egyaránt.  Természetesen a rendszerváltás előtt is volt szegénység, de a szegények aránya egy darabig inkább csökkenő tendenciát mutatott. Az óvatos liberalizációs lépések következtében a jövedelmi egyenlőtlenségek már az 1980-as években elkezdtek növekedni, de korántsem az 1989 után tapasztalt ütemben. A rendszerváltást követő évek változásai nemcsak rendkívül gyorsak, de nagyon szelektívek is voltak abban az értelemben, hogy életkor, iskolázottság és lakóhely (lényegében az emberi tőke és az új, piaci viszonyok szerint mért helyi gazdasági potenciál) szerint kerültek hirtelen nagyságrendekkel jobb vagy rosszabb helyzetbe a társadalom egyes csoportjai. A munkanélküliség és a szegénység aránya a keleti, északkeleti régiókban nőtt a leggyorsabban. A területi hátrányok fokozódása nagyrészt abból adódott, hogy a fenti folyamat nem egyforma mértékben érintette az egyes régiókat: a korábban központi elhatározásra fejlesztett nehézipari vidékeket és a hagyományosan mezőgazdasági vidékeket sújtotta jobban. A piacok elvesztése, illetve az importverseny hatása itt ütött nagyobbat és itt volt gyengébb az iskolázottság is, mivel kevésbé volt rá szükség korábban. Újratermelődő szegénység Mi magyarázza, hogy a rendszerváltás idején kialakult szegénység később is alig csökkent? Az elmúlt tizenöt évben hiába nőtt szinte folyamatosan a nemzeti jövedelem, a szegények aránya néhány időszakot kivéve inkább nőtt, mint csökkent. Ha csak azok lennének szegények, akik a rendszerváltáskor azzá váltak, vagy azok a családok, amelyeknek átmenetileg, például gyerekvállalás miatt csökken az egy főre jutó jövedelme, akkor az utóbbi tizenöt évben már kellett volna látnunk valami javulást. A szegények aránya azonban nagyjából változatlan – amint kikerül valaki a szegénységből, valaki más lép a helyébe. A szegénység folyamatos utánpótlását három csatorna biztosítja: a hátrányokat felerősítő iskolarendszer, az egyéni-családi válsághelyzetek, és végül a szegénység átörökítése. Az iskola azért meghatározó, mert a szegénység – ahogy a rendszerváltáskor – ma is nagyrészt a munkapiaci esélyekkel, ezek pedig az iskolázottsággal függnek össze. A munkavállalás ugyan nem jelent védelmet a rövid távú szegénységgel szemben, a szegénység tartóssá válását azonban szinte teljesen kizárja. Aki iskolázatlan, az nem kap munkát és előbb-utóbb elszegényedik. Az oktatási rendszer felelőssége A magyar iskolarendszer egészen 2003-ig csaknem változatlanul őrizte azt a szerkezetet, ami minden évjárat 15%-át általános iskolai végzettséggel ereszti ki a munkapiacra 18-23 éves korában. Ha nem a papírt, hanem a készségeket nézzük, még rosszabb a helyzet: az egyes korosztályok közel harmada kerül ki úgy, hogy nem rendelkezik a foglalkoztathatóságukhoz alapvetően szükséges írás-olvasási, számolási képességekkel. A közoktatás gyenge teljesítményét nagyrészt az elmaradt beruházások magyarázzák: a pedagógiai módszerek elavultsága és az alacsony bérek, ami miatt erősen lecsökkent a tanári szakma presztízse. De nem a ráfordítás mértéke, hanem a hatékonysága okozza a problémát, hiszen Az Európai Unió országai átlagosan a hazai össztermék (GDP) 3-4%-át költik közoktatásra – ehhez képest a hazai 3.2% körüli ráfordítás közepesnek számít. Nem az tehát a probléma, hogy ne lenne elég iskola, vagy elég tanár az iskolákban – hanem az, hogy milyen képességű a tanár és milyen minőségű a tanítás. A pedagógusok többsége az érettségin megkövetelt ismeretek, adatok és képletek megtanítását tartja feladatának, és kevesebb figyelmet szentel az alapkészségek, a szövegértés, számolás, probléma-felismerés, tanulni tudás, szociális jártasságok fejlesztésének. Erre legtöbbször az eszközei is hiányoznak: nincs birtokában annak a módszertani tudásnak, ami a készségek fejlesztéséhez kell. Ez nem csak az idősebb pedagógusokra jellemző, hanem a frissen végzettekre is, akik többsége gyengébb képességű, mint elődeik, és gyengébb felkészítést is kap.  A közoktatás gyenge teljesítménye azzal is összefügg, hogy a rendszerváltáskor az önkormányzatok kezébe adták az iskolákat és egyúttal leépítették a korábbi szakfelügyeleti rendszert. Csaknem tizenöt év telt el úgy, hogy az iskolák teljesítményét senki nem ellenőrizte, vagy ha mégis, a rosszul teljesítők nem kaptak érdemi szakmai segítséget a működésük javításához. Nincs olyan, országos felügyeleti és mentori rendszer, ami a lemaradó iskolákat azonosítaná, és szakmai támogatást adna számukra. A 2001-ben elindított országos kompetencia-mérés annyit javított a helyzeten, hogy ettől kezdve rendszeresen és standardizált eszközökkel mérik a gyerekek teljesítményét, ami lehetőséget ad arra, hogy az iskolák összevessék saját teljesítményüket másokéval. A bizalmi kapcsolatok hiánya és a jóléti rendszer hiányosságai A szegénység másik fő utánpótlási csatornája lehet egy egyéni vagy családi válsághelyzet, pontosabban az, hogy ezt nem tudja kezelni a jóléti rendszer. A bizalmi kapcsolatok csak a legszűkebb családon belül erősek a konfliktuskezelési eszköztárunk pedig nagyon szegényes, ezért egy viszonylag hétköznapi sokk (betegség, baleset, válás, munkahely elvesztése) is nagyon könnyen vezet olyan személyes krízishez (depresszió, öngyilkosság, alkoholizmus), aminek a megoldásához már szakértő segítsége kellene – ez a segítség pedig a legtöbbek számára nehezen elérhető vagy nem elég jó minőségű. A kisebb településeken gyakran még a családsegítő sem működik, a szakosodott ellátások (adósságkezelés, pszichiátria, drogambulancia stb.) pedig többnyire csak a nagyvárosokban elérhetők. A szociális felsőfokú végzettségűek aránya például a gyermekjóléti szolgáltatásokban nem éri el az 50 százalékot, a területi gyermekvédelmi szakszolgálatokban a foglalkoztatott felsőfokú végzettségűek mintegy 25%-ának van szociális képesítése, a gyermekvédelmi szakellátásban pedig még rosszabb ez az arány. A meglévő szolgáltatások hatékonyságát csökkenti a társszakmák és intézmények közötti együttműködések hiánya: elvétve fordul elő, hogy a családsegítő, az orvos, és a munkaügyi kirendeltség munkatársa közösen oldaná meg egy ügyfél problémáját, vagy legalább átadnák egymásnak az eset kezelését segítő információkat A szegények egy kisebb csoportjában, az alapvető létfeltételekben is szűkölködő, mélyszegénységben élők körében még nehezebb a helyzet az ő relatív helyzetük számos terepi kutatás szerint romlott. Ezek a kutatások arra utalnak, hogy a rendszerváltás elején elszegényedett, tőkében és infrastruktúrában is szegény vidéken élők egy szűkebb, de jelentős csoportjában a szegénység az elmúlt húsz évben egyre mélyebb és tartósabb lett. Aki közéjük kerül, szinte soha nem kerül ki onnan, sőt, gyerekei is erre a sorsra jutnak. Szegénynek szegény lesz a gyereke is? Itt jutottunk el a szegénység újratermelődésének harmadik okához: a hátrányok átörökítéséhez. Ez is több folyamat eredménye. A szülők többségének alacsony az iskolázottsága, ami nem csak a munkahelyektől, hanem a továbbtanulástól is elzárja őket, és gyakran azoktól a szolgáltatásoktól is (orvos, családsegítő, lakhatás), ami a munkavégző képességük, egészségük megőrzését segítené. Az ellátások elérését a lakóhely (a falvakból nehezen megközelíthetők a szolgáltatást működtető városok) és a pénzhiány mellett a szegényekkel, és ezen belül különösen a romákkal szembeni diszkrimináció is korlátozza.  A gyerekek sorsa már születésük előtt megpecsételődik: anyjuk nem tud eleget, vagy egészségesen táplálkozni, a gyerek kis súllyal születik és hajlamosabb lesz mindenféle betegségre. A csecsemőhalálozás és betegségek előfordulását 30-50%-ban a szülők hátrányos helyzete magyarázza. Ha a gyerek beteg, vagy elmarad a fejlődésben, azt tanulatlan szülei és a túlterhelt védőnő kisebb eséllyel veszik észre és pénz/orvos híján gyakran nem kezeltetik. Részben azért, mert a hátrányos helyzetű gyerekek anyja otthon van, ezért nem kerül bölcsődébe, és óvodába is csak akkor, amikor már muszáj, így későn és kevesebb ideig kap szakavatott fejlesztést. Ezzel a hátránnyal kezdi az iskolát, ahol a tanárok többségének nincs rá eszköztára, hogy a felzárkózásban segítse, és ahol nagyon hamar kezdődik a mért képesség szerinti szelekció. A lassabban haladó gyerekek előbb kisegítő csoportba, majd külön iskolába kerülnek, ahol viszont ritkán kapnak érdemi fejlesztést. A gazdagabb és szegényebb családok a nagyobb településen már elkülönülve laknak, a szegény vagy iskolázatlan szülők gyermekei gyakran osztály, vagy iskola szinten is elkülönítve tanulnak, illetve előfordul, hogy a település egésze vált a hátrányos helyzetű népesség gettójává. Aki nyolcadikra nem olvas szépen és nem számol gyorsan, az pedig szinte biztosan olyan szakiskolába kerül, ahol ezeket a készségeit már nem is fejlesztik tovább. Mire 17 éves lesz, kint találja magát egy olyan munkapiacon, ahol e készségek nélkül senkinek nem kell, és a felnőttoktatásban sem kap második esélyt, mert a képzési programokban általában érettségi a feltétel. A korai szelekció, a szabad iskolaválasztás, a szétaprózott önkormányzatokra bízott iskolafenntartás és a középosztály önérdeke együtt egy olyan, erősen szegregáló iskolarendszert hozott létre, amely inkább felnagyítja, mint csökkenti az otthonról hozott hátrányokat, így alig, vagy nagyon rossz hatásfokkal nyújt felemelkedési utakat. A 2003-ban elkezdett esélyegyenlőséget javító oktatási reformok ezen a téren vitathatatlanul komoly eredményeket hoztak, de átütő eredménnyel (még) nem jártak. A programok folytatása is kétséges, a pedagógia gyakorlatban eddig elért eredményeik pedig további támogatás nélkül nem lehetnek tartósak. Végül, a mélyszegénységben élő gyerek a családtól és a környezettől sem kap segítséget: szülei féltik attól, hogy más utat járjon, mint ők, és a többségi környezet is azt sugallja, hogy a lemaradása reménytelen, belőle úgysem lesz semmi. Egy hazai kutatás szerint a rossz anyagi körülmények között élő 12-14 évesek kevésbé tartják fontosnak, illetve elérhetőnek a továbbtanulást, mint jobb körülmények között élő társaik, és a korcsoport negyede egyetért azzal, hogy szegény családban felnövekvő gyerekből valószínűleg szegény felnőtt lesz. Ennek ellentmondó pozitív mintákat, például sikeres, diplomás falubelit alig látnak maguk körül.
Az aktuális kábítószerügyi és prevenciós helyzet lehangoló. A 2009-ben elfogadott – érvényben lévő – Nemzeti Stratégia vállalhatatlan az új kormány számára, az új stratégia elfogadása a távoli jövő ködébe vész. Nem készült el az akcióterv a 2009-es stratégiához, miközben a szociális alapszolgáltatások (közte a szenvedélybetegek közösségi szolgálatai, valamint az alacsonyküszöbű szolgálatok) finanszírozása 60%-ra csökkent. Az addiktológiai gondozók készenléti, anonym ellátást biztosító fix díja 3 hónapja megszűnt, az elterelés megelőző-felvilágosító ága (MFSz) tavaly szeptember óta pénz nélkül üzemel, az idei szerződések csak márciusban íródnak alá a szolgáltatókkal – ha hihetünk az ígéreteknek –, a prevenciós pénzek töredékei a 3 évvel ez előttinek.
Mondhatnánk tájkép csata után, ha lett volna csata. A helyzet lassan, de biztosan és folyamatosan romlik. Nyilván hiányoznak az érintetteket, alkalmi és tartós szenvedélybetegeket elérő programok. Ugyanakkor korábban nem tapasztalt mértékben terjednek a legális serkentők, a szintetikus füvek, a klasszikus illegális drogok (pl. MDMA, amphetamin feléledőben), a gyógyszerek a nagymama patikájából, a fiatalok alkoholfogyasztása folyamatosan nő - és akkor a napjukat a játékgépek mellett töltőkről, az interneten lógó, állandóan mobilt-nyomkodó tinédzserekről nem is szólunk.
Sejtettük, hogy valami még hiányzik, ami kiteljesíthetné a képet, és valóban: az új Btk. tervezete illeszkedik ebbe a káoszba.
Majd a törvény szigora rendet vág?
A vezérelv világos: mivel az eddigi módszerekkel nem sikerült drogmentes Magyarországot kialakítani, majd a törvény szigora rendet vág. Olcsón és gyorsan. Ez talán politikai szempontból reálisnak tűnő „kezelés”, ám szakmai szempontból biztosan téves pálya. A tervezet alapszellemisége az elrettentésen alapszik. Szigorodtak a büntetési tételek, a fogyasztói magatartást is többéves börtönnel sújthatják. Megszűnt a több tételnél alkalmazott csekély mennyiségre elkövetett visszaélés tényállása, eltörölték a függő kategóriáját, érdemben csökkentették a szenvedélybetegek kezelésének lehetőségét, továbbá minden érintett számára szűkítették az eltereléshez való hozzáférést. A törvényalkotó mögöttes szándéka nyilván az lehet, hogy ha kellően elrettentő a törvény, akkor a fiatalok megijednek, és nem használnak illegális drogokat. De vajon reálisan számolhatunk-e ilyen hatással, esetleg ennek következményeként tömegesen küldjük bíróság elé, vagy börtönökbe, akár „csak” előzetesbe az alkalmi szerhasználókat? Az iskolai erőszak prevenciója kapcsán látjuk, hogy egyértelmű összefüggés van a diákok közötti erőszakos cselekmények száma és aközött, hogy az iskola vezetése erővel vagy konszenzusos módon kezeli a problémákat. Az erő alkalmazása további erőszakot szül, már csak ebből is következtetni lehetne arra, hogy egy ilyen, az erőre és az elrettentésre alapozó törvény milyen válaszreakciókat válthat ki.
Nyilvánvaló, hogy az új Btk. tervezetéhez nem készültek a mentálhigiénés-, szociológiai következményeket felmérő tanulmányok, de az sem valószínű, hogy felmérték volna egy ilyen nagymérvű szigorítás financiális szükségleteit. Pedig a legproblémásabb változtatások várható hatásai könnyen kikövetkeztethetőek.
Függők - felfüggesztve
Kiiktatták a függőség kategóriáját, mint a büntetést enyhítő tényezőt, ezzel áttételesen tagadva azt, hogy a szenvedélybetegség is betegség lenne. Márpedig tagadhatatlanul az, benne van a Betegségek Nemzetközi Osztályozásában. A betegség hátterében biológiai, pszichológiai, szociológiai, kulturális és spirituális okok állhatnak. Gyógyítására kezelési protokollokat alkalmaznak, az állapot diagnosztizálható. Persze tudjuk, hogy a magyar büntetőeljárási rendszerben a függőség megállapítása neuralgikus pont, sok pénzt költenek rá, sok időt vesz igénybe és ez a terület a korrupció melegágya is. (Egyes szakértők tudják más szakértők árait és viszont...)
Néhány évvel korábban javasoltam a függőség megállapításának átalakítását, a személyes érdekek kiiktatását, többlet információk megszerezhetőségét, akár objektívebb, biológiai vizsgáló-módszerek bevonását, de a próbálkozás természetesen eredménytelen maradt. Így aki a szenvedélybetegsége következményeként, ill. annak okán követ el bűncselekményt (illegális kábítószert használ, vagy ezt a szert átadja a haverjának, vagy eladja neki), az alapbetegségével összefüggésben válik elkövetővé. Amennyiben szándéka lenne gyógyulni, igenis biztosítani kell ezt számára. Rehabilitációs Otthonainkban számos kliens van, aki börtönben is lehetne, de még kapott egy esélyt a normális életre. Igazságos, ha a jövőben elesnek ettől a lehetőségtől?
A Minisztérium (KIM) arra hivatkozik, hogy a jogászok és a bírók örülnének, ha egyszerűsödne a törvény és megszűnne a függőség speciális elbírálása. De ez micsoda embertelen hozzáállás, végtére is ki a fontos a törvényhozó számára: az, akiért a jogot alkalmazzák, vagy az, aki a jogot alkalmazza?
Elterelt elterelés – kezelés helyett börtön
 Szintén a függőket sújtaná, ha megszűnne a csekély mennyiség kategóriája a terjesztő típusú magatartásra. Életszerű példákkal: haverral közös füvezés, melynek során egymásnak átadják az égő cigit, vagy ha egy életvitelszerűen anyagozó – függő – személy a dealerhez elvándorolva a baráti körnek is bevásárol. Éppígy beláthatatlan következményei lehetnek annak, hogy a tervek szerint 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel szankcionálnák a közintézmény területén, vagy annak közvetlen közelében megvalósuló tartást, mely fogyasztói típusú magatartás. Képzeljünk el egy falusi kultúrházat, ahol a helyi fiatalok szombat esti lázban égnek, majd rendőrségi razziát követően, végül a 18 év felettiek 5 év börtönt kapnának, középarányosan. Mondjuk harmincan a faluból…
A KIM szerint a bírók majd mérlegelnek és nem az elzárást, hanem megrovást, pénzbüntetést és egyéb enyhébb szankciókat alkalmaznak. De akkor a törvényalkotó miért nem ilyen kategóriákban gondolkodik, nem beszélve az intézkedő rendőrről, akinek nincs lehetősége mérlegelni.
Elgondolkodtatóak az elterelésre vonatkozó részek is. Az elterelés értelme a dekriminalizáció, tehát az, hogy lehetőség szerint kerüljük el a kriminalizáció nyilvánvalóan káros következményeit. Ily módon annál, aki a 6 hónapos kezelést, felvilágosítást, megelőzést sikeresen teljesítette, már elérte célját, de természetesen szeretnénk azt is, ha ennek hatására képes lenne változtatni életmódján, új célokat találni, szermentessé válni. Tény, hogy az elterelés eredménye nem mindig lesz radikális életmódváltás és szermentesség, de ha az eltereléshez való hozzáférést azért redukáljuk, mert a törvényalkotók szerint kicsi a hatásfoka – mivel 6 hónap elteltével, vagy az alatt is használ illegális szert –, akkor akár a börtöneinket is becsukhatnánk, hiszen számos börtönviselt követ el újra bűncselekményt. Az eltereléshez való hozzáférés szűkítése helyett sokkal inkább arról kellene beszélni, hogy hogyan differenciáljuk az elterelést. Vannak olyanok, akiknek a kevesebb több lenne, és vannak, akiknek tartós bentlakásos terápiás rendszerben eltöltött elterelés hozna csak érdemi változást is. De még azoknak is, akik az új Btk. szerint akár éveket is eltölthetnének előzetesben, miért ne nyílhatna lehetősége az előzetes ideje alatt egy rehabilitációs intézeti terápiára? Erre az Egyesült Királyságban nagyon jó példákat láthatunk, ahol a rendőrség, vagy a büntetés-végrehajtási intézet szociális munkása (arrest referral worker) motiválja a klienseket, hogy vállalják a kezelést, a rehabilitációt, mivel a társadalom és az egyén jövője szempontjából ez az olcsóbb és hatékonyabb út.
Motivációs gyakorlatok
Különösen visszás az új Btk. tervezetének az az újítása, amely szerint a hatóságokkal való maximális együttműködés jutalmául a büntetés korlátlanul enyhíthető. Nyilván van annak értelme, hogy megjutalmazzuk azt, aki segít felszámolni a terjesztő hálózatokat, de várhatóan ebben az esetben az utca fogja átvenni az igazságszolgáltatás szerepét és ennek elképzeléséhez nem is kell túl sok kábszer-maffiás filmet megnézni. De ha már a törvényalkotónak eszébe jutott ez a lehetőség a büntetés korlátlan enyhítésére, akkor miért nem jutott eszébe az is, hogy aki együttműködik a terápiás szolgáltatókkal és intenzív kezelést kezd, annak a büntetése is legyen korlátlanul enyhíthető? Ha így mentünk meg egy lelket, azt miért nem támogatja a törvény?
A jelenleg népszerű, vagy inkább a politikának kedves szakmai irányzat – már leírni is rosszul hangzik – azt hirdeti, hogy a drogprobléma kezelésének liberális megközelítése abból indul ki, hogy „mi jó a drogosnak” és ennek következményeként a probléma nem csökken, hanem nő. Valójában azonban, és ezt mindenkinek tudnia kellene, aki ezen a területen szakembernek tartja magát, hogy a kezelésbe kerülés, a kezelésben maradás a kliens motivációján múlik. Azon alapszik, hogy elhiszi-e, hogy az általunk ajánlott terápiás szolgáltatások segítséget jelentenek neki, mi pedig figyelünk arra, hogy a megajánlott szolgáltatási szint illeszkedjen a kliens problémáinak súlyosságához. Ha sikerül konszenzusra jutnunk, akkor a kezelés eredményes lesz. Tehát aki nem veszi figyelembe a kliens igényeit, az nem tudja pontosan, hogy mit is csinál. Tevékenységének eredményessége a vakszerencsén múlik és nem az átgondolt terápiás tervezésen.
Pontosan ezt a szempontot kellene szem előtt tartani és érvényesíteni a Btk. tervezetének átalakításakor is, mert ha a jelenlegi változat lesz a Törvény, az már rövid távon is beláthatatlan károkat fog okozni.
dr. Szemelyácz János, addiktológus-pszichiáter-pszichoterapeuta, a Baranya Megyei INDIT (Integrált Drogterápiás Intézet) Közalapítvány, ezen belül a Baranya Megyei Drogambulancia vezetője.
A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány 2011 tavaszán kutatási programba kezdett, amelynek célja a magyarországi szegénység vizsgálata és új szakpolitikai eszközök kidolgozása volt a mélyszegénység csökkentésének céljából. A kutatási projekt nem akart átfogó szociálpolitikai programot készíteni, hanem egy megkerülhetetlen részprobléma kezelésére kívánt a korábbiaknál és a jelenlegieknél hatékonyabb, fenntartható megoldásokat találni. E kutatási program kiterjedt a nem szegény többség számára elfogadhatóbb, de nem megbélyegző, hanem megfelelően ösztönző, feltételekhez kötött szociális támogatások és szolgáltatások hazai bevezethetőségének vizsgálatára is. A tárgyalt kutatást az Alapítvány a Budapest Intézet és a TÁRKI bevonásával készítette el, továbbá a munka véleménykutatási részében a Medián és a Conness működött közre. A Haza és Haladás Blog az elkövetkező hetekben részleteket közöl a kutatási program eredményeiből, megelőzve a kutatás teljes publikálását és az Alapítvány március végén ebben a témában tartandó nemzetközi konferenciáját. A szegénység nem egyszerűen kevés pénzt jelent Szegényeknek ma általánosságban azokat tartjuk, akiknek egy főre jutó jövedelme nem éri el az átlagjövedelem 60%-át. Nyilvánvaló azonban, hogy a jövedelmi szegénység ezen mutatója alapján körülhatárolt népesség (a kétezres években 13-15%) azokat is magába foglalja, akik esetében az alacsony jövedelem ideiglenes és nem tartós állapot. A kutatók ezért leginkább a tartós állástalanság mutatóját használják a mélyszegénység meghatározásakor, hiszen így ki lehet szűrni azokat, akiknél a munka- és állás nélküliség átmeneti állapot, viszont a tartósan állástalanok között számon tarthatók azok is, akik munkanélküliek és egy idő után felhagytak az álláskereséssel is. A KSH adatai szerint 2005-ben (ez a legfrissebb adat) a 20-59 éves népesség mintegy ötöde, azaz 1,2 millió fő volt tartósan állástalan. A tartós munkanélküliség által érintett családok túlnyomó része mélyszegénység körülményei között él, amely tartósan alacsony jövedelmet és a megélhetési nehézségek halmozódását jelenti. A rossz lakáskörülmények nem csak a nélkülözés egyik formájának tekinthetők, de több kutatás szerint jól indikálják a tartós szegénységet is. A megfelelő lakhatás ugyanis alapvető igény, így többnyire csak akkor nem érik el a családok, ha ezt a tartós jövedelemhiány lehetetlenné teszi. Azokat soroljuk ide, akik lakásában nincs vezetékes víz, vízöblítéses wc, vagy nem teljes komfortos a lakás és a háztartásban senki nem dolgozik. Ezzel a meghatározással a tartósan nem dolgozók 12%-a, a teljes 20-59 éves népesség 2,7%-a minősül mélyszegénynek. A tartós mélyszegénység kockázata a kisebb településeken és a rosszabb helyzetű megyékben magasabb és a helyzetet súlyosbítja, hogy ezeken a településeken szűkebb a jóléti szolgáltatások kínálata is. A szegénység a romákat sújtja a leginkább, de nem kizárólag a romák problémája Látható, hogy erős az összefüggés a szegénység és a foglalkoztatási helyzet között, ezért ez a társadalmi helyzet területileg koncentrált és az átlagosnál nagyobb mértékben érinti a roma népességet. A roma népesség munkavállalási esélyei különösen rosszak, részben képzetlenségük, részben amiatt, hogy nagyobb arányban élnek az elmaradott térségekben, és végül az őket sújtó diszkrimináció miatt is. A mélyszegénység és a halmozottan hátrányos helyzet azonban távolról sem kizárólag a romák problémája: a mélyszegények nagyjából harmada-fele kerül ki roma családokból. Az is igaz ugyanakkor, hogy a roma lakosság körében a szegénység jóval kiterjedtebb, mint a nem romák körében. A mediánjövedelem 60%-ában meghatározott szegénységi küszöb mellett mért relatív jövedelmi szegénység 2007-ben a romák körében 50,2% volt, szemben a nem romák körében mért 10,6%-os aránnyal. A szolgáltatásokhoz való rosszabb hozzáférés és az elérhető szolgáltatások rosszabb minősége miatt a mélyszegény roma családok gyermekeinek még súlyosabbak a hátrányai. A jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférés nagy eltéréseket mutat megyék között és településméret szerint is. A kisebb településeken több – egymással összefüggő – okból is szűkebb a szolgáltatások kínálata. Egyrészt, az alapellátások biztosításának törvényi kötelezettsége a lakosságszámtól is függ: hat alapszolgáltatást kell mindenhol biztosítani, a többit csak a 2 vagy 10 ezer lakosnál nagyobb településeken. Másrészt, a fix költségek miatt bizonyos lakosságszám (kereslet) alatt a legtöbb szolgáltatás nem is működtethető gazdaságosan. Végül, a kisebb települések többségének kevesebb lehetősége van saját bevételekhez jutni és önerőből kiegészíteni a szolgáltatások költségeit nem minden esetben fedező központi normatívát. Az iskola a szegénység egyik szülőszobája A nagyon alacsony iskolai végzettség (nyolc általános alatt) is egyik fontos oka a tartós szegénységnek. Az alacsony iskolázottság a munkavállalási lehetőségeket tartósan és nagyon erősen korlátozza, mivel a munkát találók is alacsony jövedelemre számíthatnak, és arra is kevés az esélyük, hogy szakmát tanuljanak, vagy érettségit szerezzenek. Ezen alapul a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek meghatározása is, azaz, hogy a szülők legfeljebb 8 osztályt végeztek. A tartós munkanélküliség gyakorisága az iskolázottság mellett a lakóhellyel is szignifikáns összefüggést mutat: jóval nagyobb eséllyel találjuk a nem dolgozók között azt, aki a nyolc általánost sem végezte el, aki 600 fősnél kisebb településen él, illetve aki az északi- vagy a keleti országrészben (különösen Szabolcs, Borsod, Hajdú-Bihar vagy Békés megyében) lakik. A rendszerváltást követő években különféle számítások 3 és 9% közöttire teszik a tartósan szegények arányát. Az elmúlt tizenöt évben hiába nőtt szinte folyamatosan a nemzeti jövedelem, a szegények aránya néhány időszakot kivéve inkább nőtt, mint csökkent. A szegénység folyamatos utánpótlását három csatorna biztosítja: az iskolarendszer nem kielégítő működése, az egyéni-családi válsághelyzetek és a szegénységnek a gyermekek nemzedékére való átörökítése.
 A címben szereplő és a nyugati sajtóban egyre gyakrabban használt mozaikszó Görögország euró zónából történő esetleges kilépésére utal (Greece + Exit). Athén megmenekült egyenlőre a közvetlen államcsődtől, mivel múlt kedden – egy 14 órás maratoni hosszúságú tárgyalás után - megállapodás született egy második, közel 130 milliárd eurós pénzügyi támogatási programról illetve a görög adósság mintegy 100 milliárd eurós könnyítéséről. E nélkül március 20-án Görögország kénytelen lenne bejelenteni fizetés képtelenségét, ugyanis aznap jár le 14,5 milliárd eurónyi kötvénye. A Grexit ennek ellenére továbbra is egy létező, mind többek által reálisnak tartott lehetőség. A hitel feltételeinek végrehajtása nagyon kemény áldozatokat fog kívánni a már ötödik éve a megszorítások alatt élő görög társadalomtól, amelyben a szociális feszültségek már most pattanásig feszülnek. Mivel a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank és az IMF) által diktált program végrehajtása és végrehajthatósága mind gazdaságilag, mind politikailag kétséges, de legalábbis kérdéses (áprilisban választások lesznek!), ezért egyre több szakértő és politikus beszél már nyíltan Görögország „rendezett” csődjéről és eurózónából történő kilépéséről. Az egyik legfőbb érv emellett az, hogy Görögország így sokkal gyorsabban tudná visszanyerni versenyképességét és, úgymond, kinőni a gazdasági egyensúlytalanságokat. Nagyon erős érvként áll ezzel szemben továbbra is az, hogy senki nem tudja, milyen lavinát indítana el egy görög kiválás, hiszen nincsen korábbi tapasztalat arról, hogy milyen folyamatokat indítana el és milyen következményekkel járna egy eurózóna-tagállam kiválása. Argentína kiválása 2002-ben a Mercosur-ból, bár bizonyos tekintetben hasonló körülmények hatására és között ment végbe, de a következmények, még ha hasonlóak is lennének, sem politikailag, sem gazdaságilag ma még nem felvállalhatóak. Mario Blejer argentin és Guillermo Ortiz mexikói volt jegybank elnökök amellett érvelnek, hogy Görögországnak nem szabadna Argentína példáját követni. Argentína példája elég egyedi ahhoz, hogy ne lehessen párhuzamot vonni a mai Görögországgal. A latin-amerikai állam stabilan fizetőképes, erős export kereslettel rendelkezett, valamint az óvatos költségvetési politikája egyensúly közeli állapotot biztosított. Görögország azonban nem számíthat előnyös külgazdasági környezetre és már most igen mély, leginkább a fiskális politikája által okozott recesszióban van.
Mohamed A. El-Erian szerint viszont a 2001-es Argentína és a 2012-es Görögország között nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat. Annak érdekében, hogy Athén és nemzetközi hitelezői elkerülhessék a latin-amerikai ország által megtapasztalt komplett pénzügyi összeomlást, a társadalmi és politikai felfordulást, tanulni kellene az argentin leckéből és a következő lépéseket kellene megtenni: 1. Be kellene fejezni annak ismételgetését, hogy nincsen B-terv. Ha azt mondjuk az embereknek, hogy nincsen alternatíva, csakis a szemükben már lejáratódott politika, akkor csak az ellenállást erősítjük bennük. 2. Görögország és hitelezői fel kell ismerjék, hogy a B-terv szükségessé vált. Ez sokkal mélyebb gazdasági és adósság átstrukturálást igényel, valamint olyan intézményi változtatásokat, amelyek nagyobb gazdasági flexibilitást, javuló versenyképességet és növekvő külföldi beruházásokat eredményeznek. 3. A hitelezőknek jobban kell figyelniük arra, hogy a pénzüket vissza is kapják, emellett Görögország kulcsfontosságú szükségleteire kellene koncentrálni. 4. Az EKB és az IMF integritása és hitelessége sokkal nagyobb védelmet igényelne, nem csak a görög válság kezelése miatt, hanem más európai országok válságkezelése, vagy megelőzése szempontjából is. A Citigroup egyik legutóbbi elemzésében Willem Buiter és Ebrahim Rahbari arról írnak, hogy az eurózóna hitelezői és az EKB részéről az utóbbi időben megerősödött a szándék, hogy a bajban lévő, de a feltételeket maradéktalanul teljesítő államokat (pl. Portugália) továbbra is támogatják. Az eurózóna vezetői megértették, hogy a pénzügyi-, gazdasági- és politikai ára annak, ha Görögországon kívül más ország(ok) is elhagyná(k) az euró zónát, jelentősen magasabb lenne, mint a megfelelő feltételekhez kötött további támogatás. Ellenben az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a vezetők egyre inkább azon az állásponton vannak, hogy ha csak egy ország válik ki, annak az ára alacsonyabb lenne, mint a benntartására hozott erőfeszítéseké. Emiatt a Citigroup elemzői a Grexit néhány hónappal ezelőtt 30%-ra tett esélyét, 50%-ra emelték. Bár a Citigroup elemzés még a megállapodás előtt készült, nem valószínű, hogy a kockázat csökkent. A tárgyalásokról kiszivárgott egy, a trojka által a majdani megállapodáshoz készített háttérelemzés. Ebben olyan, kétségeket ébresztő megállapítások vannak, hogy a már öt éve a megszorításokat nyögő és most újabb, több mint 300 millió eurós megszorításokra kényszerített görögök 2013-ban már 0 közeli, 2014-től pedig már pozitív gazdasági növekedéssel számolhatnak. Ami még ennél is megdöbbentőbb, hogy a feltételezés szerint a pesszimista forgatókönyv esetén is a gazdasági növekedés az alap pálya közelében lesz, viszont a 2020-ra elvárt 120%-os helyett még mindig 160% közelében lesz GDP arányos államadósság, ami minden szakértő szerint fenntarthatatlan! A Peterson Institute for International Economics elemzője Jacob Funk Kirkegaard azonban realisztikusnak tartja a trojka háttérelemzését a GDP növekedés tekintetében. 2009 és 2012 között nagyjából 16%-os reál GDP-esés várható Görögországban. Mint ahogy Litvánia esetében is láthattuk, ebben az esetben érvényesülhet az a közgazdasági szabályszerűség, mely szerint a jelentős gazdasági recessziókat általában erős fellendülés követi. Ezért, – véli Kirkegaard – a 2013-as év utáni gazdasági növekedési előrejelzés igencsak szerény, feltéve, hogy Görögország végrehajtja a trojka által kidolgozott reformprogramot.  A politikai végrehajthatóság és a lehetséges társadalmi következmények is érdekes kérdéseket vetnek fel. Görögországban közvélemény-kutatások szerint a szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali pártok összességében a voksoknak mintegy 50%-át szereznék meg. De a hitelező eurózóna országok sem sokkal stabilabbak ezen a téren. Hollandiában például az a keményvonalas baloldali Holland Szocialista Párt vezeti a közvélemény-kutatásokat, amely teljesen ellenzi a görög mentőcsomagot. Őket a szélsőjobboldali Szabadság Párt követi, és csak utánuk következnek a mérsékelt jobboldali kereszténydemokraták. Az Oxfordi Egyetem egyik legutóbbi elemzése politikai szempontból vizsgálja az 1929-33 közötti nagy gazdasági világválság különböző országokban mért tapasztalatait. Eszerint a szélsőségek a gazdaságilag nehéz időkben megerősödnek. A rendszerellenes szélsőjobboldali pártok azokban az országokban tudtak igazán megerősödni, ahol a gazdaság hosszabb időn keresztül esett vissza, ahol rövid demokratikus tapasztalattal bírtak és alacsony volt a bejutási küszöb, és természetesen ahol már korábban létrejött egy szélsőjobboldali politikai erő. Érdekes kezdeményezés jelent meg a Crooked Timber nevű internetes oldalon, ahol szerepjáték keretében lehet kipróbálni és modellezni, hogy hogyan is folynak a brüsszelihez hasonló típusú nemzetközi tárgyalások. Az olvasó egy tanácsadó segítségével saját maga választhatja ki és állíthatja össze a maga mentőcsomagját, majd mehet végig a tárgyalások bonyolult útján. Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász blogjában a Crooked Timber szerepjáték tanulságain keresztül elemzi azokat a dilemmákat, amelyekkel a bajban lévő euró zónatagállamok politikai döntéshozói szembesülhetnek. Az egyoldalú csőd bejelentése nem oldaná meg a versenyképességi problematikát, viszont egy időre tovább rontana a pénzügyi helyzeten, mivel az elsődleges hiány még legalább egy évig továbbra is fennállna. A kilépés az eurózónából megoldaná ugyan a versenyképességi kérdést, de pusztító hatású lenne más szempontból. Tehát ez a lépés sem képzelhető eladdig, amíg más válságkezelési lehetőség fennáll. Mégis, ez a pont Görögország esetében hamarosan, akár már 2013-ban eljöhet, de a többi periféria ország számára az igazság pillanata még odébb van. Krugman szerint nagyon mást nem igazán lehet csinálni, mint várni, amíg a dolgok vagy fokozatosan jobb irányba fordulnak a belső leértékelés által, vagy addig romlanak, amikor a Grexit már elkerülhetetlenné válik. A Spiegel online angol nyelvű kiadásában Christian Rickens szerint el kellene végre ismerni, hogy Görögország csődbe ment. Nem a mediterrán ország ellen, nem a szokásos német sztereotípiákkal érvel a szerző, nem arról ír tehát, hogy a görögök nem szeretnek dolgozni és nem fizetnek adót. A 130 milliárd eurós mentőcsomagot nem lenne szabad kifizetni, mert a szerző szerint 30 milliárd ebből az összegből egyből az ország nemzetközi hitelezőinek bankszámlájára fog befolyni, annak érdekében, hogy átkonvertálják korábbi hiteleiket új kötvényekre. Ez pedig csak azt a célt szolgálja, hogy fenntartsák a Görögország fizetőképességének látszatát addig, amíg a piacok annyira meg nem erősödnek, hogy nagyobb kockázat nélkül túléljenek egy elkerülhetetlen görög csődöt.  Wolfgang Münchau a Financial Times vezető publicistája szerint a kérdés nem az, hogy lesz e görög csőd, hanem az, hogy hogyan és mikor. Addig is az elsődleges hiányt mielőbb el kellene tüntetni további megszorító, és ezzel párhuzamban átfogó reformintézkedésekkel. Adósság elengedésen keresztül a GDP arányos államadósságot 60%-ra kellene lecsökkenteni. Emellett, akár az eurózónán belül marad, akár onnan kívül kerül majd Görögország, a gazdaságuk felpörgetésére is mihamarabb szükség lesz. Az euró zónán kívül az újra bevezetett drachma leértékelésével lehetne javítani a versenyképességen, ezzel is felfuttatva az exportra kerülő gyártást-termelést és a ma még túl drága turizmust. Ha a fizetésképtelenség után Görögország az euró zónán belül marad, akkor egy széleskörű európai uniós beruházási programmal lehetne feléleszteni a gazdaságot. A görög csőd tehát nem feltétlen jelenti a Grexit-et. Az áprilisi választásokat a mostani kormány nagy valószínűséggel el fogja veszíteni és ekkor az új kormány a következő dilemma előtt fog állni: vagy folytatja a megszorításokat a trojka által megszabott ütemrend szerint, vagy csődbe megy és esetleg kilép az euró zónából. A Grexit menetét a Naked Capitalism nevű blog mutatja be szemléletesen 7 lépésben. Ez kezdődik a drachma bevetetésének titkos törvényi előkészítésétől, a bankszámlák automatikusan euróról drachmára való átváltásán keresztül a drachma fizikai bevezetéséig. A görög csőd egyre többek szemében ma már elkerülhetetlen és csak idő kérdése mikor következik be. A hétvégi, az euró zóna válságával foglalkozó G20-as csúcsértekezlet is kézzel fogható eredmények nélkül zárult. A 130 milliárdos mentőcsomagról egyre többen gondolják azt, hogy inkább csak az időnyerésről szólt és az igazi kérdés inkább az, hogy ez a csőd a Grexit keretében vagy az euró zónán belül következik e be. A választ idén, de legkésőbb 2013-ban megtudhatjuk.
A Magyarország számára elérhető kohéziós források 2013. évi kötelezettségvállalásainak 495 millió eurós felfüggesztésére tett javaslatot az Európai Bizottság. Az eset egyedinek és különlegesnek tűnik, azonban a következő években jó eséllyel egyre gyakrabban találkozunk majd más tagállamokkal szemben is hasonló intézkedésekkel. A mostani döntés jól jelzi, elfogyott a magyar kormánnyal szemben Európa türelme, de azt is előrevetíti, hogy a részben már elfogadott, részben még tervezőasztalon lévő új kohéziós szabályozásokkal egy új európai időszámítás is kezdődik. A 2014 és 2020 közötti uniós költségvetési időszak közösségi fejlesztési programjaira vonatkozó európai bizottsági tervek olyan szigorításokat tartalmaznak, amelyek jelentős mértékben alakítják át a Magyarország számára rendelkezésre álló uniós támogatások felhasználásának módját, lehetőségeit. A sokszor hasznos, de több ponton kockázatos javaslatokat is tartalmazó programcsomag elfogadása során hazánknak erős nemzeti érdekvédelemre, felelős költségvetési politikára és felkészült uniós fejlesztési tervezésre lesz szüksége.  Az Európai Bizottság tavaly nyáron mutatta be a 2014-2020 időszakra vonatkozó költségvetési javaslatát. Bár az Európai Tanács hónapokkal korábban az EU2020 Stratégiában rendkívül ambiciózus célokat tűzött maga elé, az optimizmus nem tükröződik a költségvetési számokban. A Bizottság a tagállamoktól bruttó nemzeti jövedelmük (GNI) 1,05 százalékának befizetését kérte a közös célok támogatására. Ez nagyon realista elképzelés, hiszen összehasonlításképp 2004-ben Barroso a GNI 1,21 százalékát terjesztette elő javaslatként, míg végül akkor, hosszúra nyúló költségvetési alkuban a tagállamok 1,045%-ban állapodtak meg. Valószínű, hogy a jelenlegi visszafogott pénzügyi tervezés során már az európai adósságválság költségeit is bekalkulálták és immár nem lehet több pénzt kifacsarni a nettó befizető tagországokból a közösségi költségvetés számára. Mindez Magyarország uniós támogatásokból való részesedésére nézve annyit jelent, hogy a most kezdődő hosszú és nehéz alkufolyamatban nem a korábban elért támogatási szint javítása, hanem annak megtartása jelenti a reálisan kitűzhető célt. Milliárdos forrásvesztés díszcsomagolásban A Kohéziós Politika célja az Unió eltérő fejlettségű régiói közötti különbségek közép- és hosszútávú csökkentése. A források közösségi szinten létrehozott szabályrendszere határozza meg, hogy Magyarország mennyi uniós fejlesztési forrással rendelkezhet, azt mire és milyen feltételekkel használhatja fel. Brüsszel a 2007-2013-as időszakban összesen megközelítőleg 348 milliárd eurót költ a Kohéziós Politikára, amelyből Magyarországra hozzávetőlegesen 25,3 milliárd euró jut. A most előterjesztett javaslat 2014 és 2020 között összesen 376 milliárd eurót szán ugyanezen célokra, így elvileg nem volna lehetetlen a jelenlegi uniós költségvetési időszakban a hazánknak juttatott fejlesztési források mértékének megőrzése. Ugyanakkor a részesedésünk mértékét és a felhasználás módját nagymértékben meghatározzák az elosztási szabályok, amelyek a bizottsági tervek szerint számos ponton nemzeti érdekeinkkel ellentétesen változnak. Hiszen több, szakmailag előremutató változás ellenére Magyarország akár 5-6 milliárd eurót is veszíthet jelenlegi forrásaihoz képest, emellett egyes szakterületeken -például a felsőoktatás támogatásában- előre borítékolható a további forrásvesztés. Átmeneti régiók – a szegényebbek kárára Az egyik legfontosabb változás, hogy átalakítani javasolják az egyes régiók besorolását. Az eddigi alapvetően kétosztatú (átmeneti szabályokat nem vizsgálva, leegyszerűsítve: fejlett–fejletlen) rendszert háromosztatú (fejlett–közepesen fejlett–fejletlen) váltja fel. Az úgynevezett átmeneti (közepesen fejlett) kategória támogatására a Bizottság 38,9 milliárd eurót különítene el, mely összeget elsősorban a fejletlen régiók számára juttatandó forrásokból vonják el. Mivel a Budapest és Pest megye által alkotott, fejlett régiónk kivételével hazánk egészének területe fejletlennek számít, Magyarországon nem lesz közepesen fejlett régió és így a nemzeti szinten elérhető forrás az átrendezés okán csökken. A Bizottság elképzelése szerint a régiók beosztása az alábbi ábrán látható. Egyértelmű, hogy az új régiós kategória bevezetésével leginkább Németország, Belgium, Franciaország, az Egyesült Királyság, Spanyolország és Görögország profitál majd. 
Pirossal jelzettek: Fejletlen régiók, melyek GDP-je az EU átlag 75%-át nem éri el. Naranccsal jelzettek: Átmeneti régiók, melyek GDP-je az EU átlag 75-90% között van. Halvány sárgával jelzettek: Fejlett régiók, melyek GDP-je az EU átlag 90% fölött van. A sikertelen gazdaságpolitika duplán visszaüt Második és egyben igazán drasztikus érvágásként a Magyarország számára elérhető fejlesztési források jelentős mértékű csökkenését okozza a javasolt új támogatásplafon. A jövőben egységesen egy tagállam GDP-jének 2,5 százaléka lenne a maximálisan elérhető uniós támogatás határa. Jelenleg a limit országonként változó, mivel Magyarország számára - Gyurcsány Ferenc kormányfő Tony Blairrel folytatott sikeres tárgyalásainak eredményeképp - egy jóval magasabb plafon, a GDP 3,524 százaléka lett a 2005 decemberi Európai Tanács ülésén meghatározva. Tekintettel arra, hogy Magyarország az elmúlt években többször gazdasági visszaesést produkált, továbbá a 2009-2011-es időszak rövid és gyenge növekedése után ismét a recesszió veszélye fenyeget, így a fix, 2,5 százalékos plafon is alacsonyabb maximális támogatást jelent. Pontos számok meghatározása egyelőre nehéz, de előzetes szakmai becslés alapján kisebb részben a régiós átrendezés és nagyobb részben az alacsonyabb támogatásplafon bevezetése a Magyarország számára elérhető uniós fejlesztési források összegét 5-6 milliárd euróval csökkenti. Ennek fényében pedig igen sovány vigasznak tűnik a Bizottság azon érvelése, miszerint a 2014-2020 időszak közepén a támogatás összegét a magyar GDP esetlegesen magas növekedése szerint korrigálják. Egységes nemzeti szintű tervezés A korábbi pénzügyi időszakokhoz képest sok szempontból újítónak tekinthető a Bizottság javaslata, ezek egyike a stratégiai tervezés módja. Egyrészt változna a Bizottság és a tagállamok között lévő viszonyrendszer, másrészt jelentősen csökkenne a tagállamok tervezési szabadsága. Ez utóbbi során a források felhasználási területeit már előre, uniós szinten meghatározzák a korábban elfogadott EU2020 Stratégia alapján.  Brüsszel a tagállamokkal Partnerségi Szerződést kötne, amelyben azon túl, hogy a források felhasználási szabályait, a feladatokra és felelősségre vonatkozó részleteket rögzítenék, nemzeti szinten egységesen szabályoznák az adott ország rendelkezésére álló valamennyi pénzügyi alap felhasználásának módját. Vagyis nemzeti szinten egységes keretmegállapodás készülne a Kohéziós Alapra, az Európai Regionális Fejlesztési Alapra, az Európai Szociális Alapra és a Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapra, ami mindenképpen segítheti az egyes programok későbbi végrehajtását. Eredmény nélkül pénz sincs 2014 után jelentősen megerősíti a Bizottság az eredményfókuszú végrehajtás alapelvét. Azaz a jogszabálytervezet szerint egy tagállamnak a korábbinál jóval nagyobb felelősséggel kell majd vállalnia, hogy pontosan milyen kimutatható eredményeket ér el a források felhasználásával. A Bizottság a támogatások kifizetését egyszerűen az eredmények eléréséhez kötné, és fenntartaná a jogot arra, hogy forrásokat vonjon meg eredménytelen teljesítés esetén. A Bizottság elvárja majd, hogy a források felhasználásának sikerét ne veszélyeztessék és nehezítsék a tagállamok nemzeti szintű szakpolitikai döntései. Vagyis Brüsszel elvárja, hogy például a munkahelyteremtésre szánt uniós források felhasználásával párhuzamosan egy kormány valóban kiszámítható, vállalkozásbarát és munkahelyteremtő gazdaságpolitikát folytasson. Vagy például, hogy a megújuló energiatermelést finanszírozó uniós pályázatok mellé egy kormányzat a megújuló energia-termelésnek és -fogyasztásnak valóban kedvező jogszabályi és pénzügyi környezetet hozzon létre. Amennyiben a források felhasználásának megcélzott eredményessége nemzeti szintű szakpolitikai döntésekre visszavezethetően nem megfelelő, vagy az eredmény érdekében a tagállam egyszerűen nem teszi meg a szükséges gazdaságpolitikai intézkedéseket saját hatáskörében, akkor a Bizottság a támogatások kifizetésének részleges vagy teljes felfüggesztésére lesz jogosult. Mindez rendkívül kockázatos lehet. Ha például ez a szabály már ma érvényben volna, a jelenlegi magyar gazdaságpolitika nemzeti szintű döntésekből (is) fakadó rossz eredményei miatt akár már most felfüggeszthető lenne az uniós gazdaságfejlesztési források kifizetése. Rendkívüli jelentőségű továbbá, hogy a túlzott költségvetési hiány is a források kifizetésének felfüggesztésével járhat.  Még aggasztóbb példaként megemlíthető a felsőoktatás infrastrukturális és humán fejlesztésének kérdése. A magyar kormány 2010-ben az EU2020 Stratégiában vállalta, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkező 30-34 évesek arányát a 2009-es 23,9 százalékról 2020-ra 30,3 százalékra emeli. Ez a célérték – nyilván vitán felüli – indikátorként jelenik majd meg az Európai Bizottsággal megkötendő, a kohéziós források felhasználását szabályozó 2014-2020-as Partnerségi Szerződésben is. A 2020-ban 30 évesek ma 21-22 évesen már éppen a felsőoktatásban való részvételi, illetve bennmaradási szándékukon gondolkoznak. Mivel a 2009-es arány jelentős növelése és a vállalt célok elérése nem lehetséges a kormány jelenlegi felsőoktatási tervei (a felsőoktatásban államilag támogatott férőhelyek csökkentése, a felsőoktatási intézmények támogatásának megvonása és a diákok esetleges röghöz kötése) révén, így egy ma elhibázott magyar felsőoktatási reform az évtized végén a 2014 és 2020 közötti teljes uniós felsőoktatási támogatás megvonását eredményezheti. Szintén kérdéses, hogy hogyan teljesítjük majd a foglalkoztatási ráta 2020-ig 75 százalékra történő emelését (a 2010-es 62,9 százalékról), amit már szintén a jelenlegi kormány vállalt, és e cél elérésére is biztosan eurómilliárdos nagyságrendben tervezünk majd forrásokat lehívni. Pénzjutalom és kiszámíthatatlanság Az új szabályok szerint a határokon átnyúló kezdeményezések kivételével a Bizottság a tagállamokban pénzügyi alaponként olyan 5 százalékos fejlesztési tartalékot képeztetne, amelyet csak azon fejlesztési célokra lehetne felhasználni, amelyek időarányos eredményességi mutatói megfelelőek. Amennyiben ilyen nincs, akkor a tartalékot elvonják. A felhasználás kiszámíthatóságát és a végrehajtási feladatok sikeres megvalósítását tovább nehezíti, hogy a Bizottság a tartalékok felhasználásának engedélyéről csak 2019-ben döntene, az így keletkező pénzügyi keretet pedig 2020 végéig le kellene kötni és 2022 végéig felhasználni. Tehát a következő uniós költségvetési időszak végén „pénzjutalmat” nyerhetnének az addig sikeres (illetve az eredményeket relatíve gyorsan felmutatni tudó) fejlesztési konstrukciók. De sajnos azt is látni kell, hogy Magyarország viszonylatában a kérdéses 5% igen jelentős forrás, melyet rövid idő alatt jó pályázati konstrukciók mellett is nehéz hatékonyan felhasználni. Nyilván egy mindössze 1-2 milliárd euró fejlesztési kerettel gazdálkodó Ausztriának, Belgiumnak, vagy Hollandiának az 5% nem okoz majd gondot. Előremutató kezdeményezések – tovább erősödő LEADER Program A jogszabálytervezet a kifogásolandó részek mellett több szakmailag előremutató, kedvező és egyszerűsítő elemet is tartalmaz. Az összehangolt programozás mellett megjelennek olyan komplex, különböző forrásokat átfogó és egységesítő irányelvek amelyek érdemben segíthetik a fejlesztési programok összehangolását és egységes megvalósítását. Lehetővé válik több pénzügyi alap több operatív programjának több prioritását átfogó komplex, célzott fejlesztési csomagok létrehozása. Ez különösen a leghátrányosabb helyzetű térségek, vagy a roma lakosság integrációját segítő programok esetén lesz hasznos, de bármilyen kiemelt kormányzati célkitűzést érdemben segíthet. Emellett a Bizottság egyértelműen elkötelezi magát a LEADER elvek mellett és a tagállamok számára lehetővé teszi, hogy a vidékfejlesztési forrásokon túl más pénzügyi alapok forrásait is a LEADER-program keretében, helyi LEADER akciócsoportok tervezésének és végrehajtásának segítségével használják fel. A jövőben várható lépések Az Európai Bizottság javaslata már a Tanács és a Parlament elé került, és párhuzamosan zajlanak a teljes EU-költségvetésre vonatkozó hétéves pénzügyi kerettel kapcsolatos tárgyalások is. Mindeközben több kapcsolódó közmeghallgatásra és bizottsági egyeztetésre is sor kerül. Az Európai Bizottság talán túlzottan optimista reményei szerint 2012-ben le lehet zárni és el lehet fogadni mind a költségvetést, mind a Kohéziós Politikát szabályozó jogszabálycsomagot. Sajnos a viták érdemi része mind a magyar, mind a lengyel uniós elnökség időszakából kicsúszott. A dán és ciprusi elnökség mellett nehezebb lesz érdekeinket képviselni, különösen, hogy a visegrádi országok is jó eséllyel megosztottak lesznek több kiemelten fontos szakmai és pénzügyi kérdésben. Szintén nem könnyíti Magyarország helyzetét, hogy az Európai Parlamentben kijelölt főbb jelentéstevő képviselők (német, holland) várhatóan több szakmai pontnál hazánk érdekeivel ellentétes álláspontokért lobbiznak majd. Magyarországnak nagyon kemény és hosszú vitákra kell számítania, amelyekben uniós szövetségesek és más tagállamok támogatása nélkül könnyen alulmaradhat. Uniós szövetségesek terén pedig manapság sajnos sem az uniós intézményekben, sem az egyes tagállamokban nem állunk túl jól.
Ha az egyéni elképzeléseket, mozgatórugókat és intenciókat, mint a cselekvés magyarázóelveit megértjük, akkor ezzel közelebb kerülhetünk a társadalmi cselekvések és ezzel végső soron a társadalom működésének megértéséhez is – állítja Max Weber 100 esztendővel ezelőtt írott munkájában. Ennek jegyében célunk a „forradalmi logikát” egy nagyon speciális és a mai politikai gondolkodást/cselekvést erőteljesen meghatározó értelmezési keretként bemutatni. Forradalmi vagy szabadságharcos logikának nevezzük jelen esetben azt a kognitív és percepciós készletet, mellyel a forradalmár/szabadságharcos a körülötte lévő világot szemléli és értelmezi. Mindez tehát magában foglalja az észlelés, a megismerés és a gondolkodás folyamatait, tehát azt a fajta előfeszítettségi állapotot, ahogy a világgal találkozik.  A forradalmi logika legfőbb sajátja, hogy fatalista módon folyamatosan önmagát igazolja. Ekképpen tanulásra vagy önkorrekcióra definíció szerint alkalmatlan. Akármit is lép a másik, az minket, a jó oldalon állókat igazol. Ha a másik szembejön, az azt jelenti, hogy jó irányba megyünk, ha látszólag éppen mögénk áll, akkor meg belátta, hogy nekünk van igazunk és máris követ minket. És ebben az a szép, hogy a lövészárok vagy a barikád mindkét oldalán, egymással párhuzamosan lehet ezt gondolni, lehet ezt hinni és lehet ezért meghalni. Másképpen, játékelméleti terminológiával élve egy olyan zéró összegű játszma, ahol a domináns interpretáció mindig a forradalmárt igazolja. Ha van rajta sapka, azért, ha nincs azért. Szélsőséges esetben a forradalmár számára a mindenekfelett való cél szentesít bármilyen eszközt. A cél üdvösségébe vetett hit a forradalmi logika axiómája, amiből könnyen levezethető, hogy az ellenséggel szembeni harcban időlegesen akár még etikailag teljesen védhetetlen cselekedetek is védhetővé, elfogadhatóvá válnak. Ezen eltorzult lelki alkat a Lukács-féle „keresztülhazudjuk magunkat az igazságig” attitűddel igyekszik önmagát és – a forradalmi logikán kívül megmagyarázhatatlan cselekedeteit – önigazolni. Ennek az extrém forradalmi hevületnek archetípusa Robespierre, a „megvesztegethetetlen gonosz”. A forradalom logikája szükségszerűen túlmutat a puszta racionalitáson, alapvetően érzelmi azonosulás mentén, egy hitbéli közösségben jöhet csak létre. Vagyis egyfajta közös érzület, egyfajta világlátás talaján. Ezt a közös élményt és az erre alapuló logikai rendszert nevezhetjük a már idézett Weber nyomán érzületetikának, amely mindig szemben áll a kompromisszumra hajló és megoldás-orientált felelősségetikával. Ebből adódóan a tényekre kevésbé, az érzelmi hangulatváltozásokra annál inkább érzékeny. A forradalom eszméje a személy szempontjából általában központi jelentőséggel bír és erőteljesen beágyazott, vagyis nehezen változtatható meg. Aki a forradalmi logika szerint valóban hisz, az hinni akar benne és még a sokadik szembejövő tény sem tántorítja el hitétől. Ellenkezőleg. A forradalmár szempontjából minden ilyen ütközés a rideg valósággal egy újabb kihívás, nevezhetjük próbatételnek, melyben bizonyítani tudja saját eltökéltségét és az eszme iránti elkötelezettségét. Aki ennek a folyamatnak a dinamikáját nem érti, az képtelen megérteni a szabadságharcok társadalomlélektanát. Másfelől, kognitív oldalról nem az a kérdés hogy pontosan mi van, vagy mi történik, hanem az, hogy annak, ami van, vagy ami történik, annak mi a szabadságharcos percepciója, vagyis, hogy mi látható, érezhető abból. Az hogy mi észlelhető nem írható le a racionális befogadási modellekkel, mivel ez két elfogadhatatlan előfeltevést is feltételez 1) a tények értelmezése egyértelmű, 2) ugyanazon tényekből, ugyanazon következtetések vonhatóak le. Ezzel szemben a tények értelmezése a gyakorlat által bizonyított módon legkevésbé sem egyértelmű, a belőlük levonható következtetések különbözőségéről már nem is beszélve. A szociálpszichológiában a valóság-percepciót sokkal inkább az érzületek, attitűdök és értékrendszerek – vagyis a racionalitáson túlmutató szempontok – befolyásolják. A forradalmi logika, mint észlelési és gondolkodási metódus éppen ilyen. Kihat a köz dolgairól gondolt véleményünkre, a szembejövő tények észlelésére és még inkább azok interpretációjára. Azután a forradalom felfalja saját gyermekeit A történelem nagy forradalmárait eltemették saját forradalmaik, eminens módon így történt ez minden forradalmak előképében, a francia forradalomban, ahogyan így történt a 19-20. század nagy forradalmaiban is. A forradalom felfalja saját gyermekeit, ami nagyban megóvja őket attól a hálátlan feladattól, hogy nevüket a forradalmat követő konszolidációs korszakokban – a kiöregedett és kissé már lesajnált pop és rocksztárokhoz hasonlóan – koptassák simára. A forradalmár meghal, a forradalom elmúlik, totálisan leverik, vagy éppen a következő rezsim által konszolidálódik, de a forradalmi eszme és annak logikai konstrukciója, tehát a forradalmi/szabadságharcos logika messze túlél mindenkit és mindent (ez általában a hagyományépítés rítusában és az intézményesülésben ölt testet). Ott marad a nemzetek történelmi emlékezetében, a közös tudásban, mondhatjuk az élő kultúra részeként, bárki számára könnyen hozzáférhető és mozgósítható erőként. Egy újabb karizmatikus vezető a korábbi forradalmi vágyakat és célokat sokszor újra zászlójára tűzi, ahogyan a magyarországi forradalmak évszázadok óta a függetlenségről és az elvesztett szabadság visszaszerzéséről szólnak. A zászló örök, csak a jelszavak és a forradalmárok cserélődnek alatta. A magyar forradalmár mindig hazájáért, a jobb jövőéjért és elsősorban országa függetlenségének – koronként eltérő dimenziókban – visszaszerzéséért küzd. Mindig vannak az igazi forradalmárok, akik nem engednek 48-ból és vannak az opportunisták, a meg- és kiegyezés pártiak. Természetesen a forradalmak állandó és kevésbé dicső szereplői az árulók, akik saját elveiket elárulva, elvbarátaikat szolgáltatják ki az ellennek. Ahogyan Jézus nem értelmezhető Júdás figurája nélkül, úgy a forradalmár sem értelmezhető áruló/árulás nélkül. A szunnyadó magyar forradalmár  A kelet európai kisállamok nyomorúsága, hogy történelmünk – mindenfajta nemzeti romantika nélkül – nem más, mint permanens forradalmak, szabadságharcok és ezt követő terület újraosztások története, ahogyan ezt Bibó leírja. Mondhatnánk úgy is, hogy Magyarország a szabadságharcosok országa. Zéró összegű játszma ez is, örök küzdelem az identitásunk meg- és visszaszerzéséért, saját sorsunk irányításáért, de mindig valakinek a kárára, valakitől elvéve. A nemzeti identitások az évszázadok során, ezzel összhangban általában nem valami mellett, sokkal inkább valami ellenében, valamivel szemben definiálódtak Európának ezen a felén. Így nemzeti identitástudatunk legmélyebb rétegeiben, az identitás magjában ott él az ellenállás, ott szunnyad az egykor volt szabadságharcok emléke és az a fajta forradalmi logika, mely konkrét tényektől és helyzettől függetlenül örökérvényűnek tételeződik. Egyfajta ősigazság ez, a forradalom igazsága, amiért a forradalmárok mindig egyenes gerinccel és nagyon hangosan tudnak kiabálni, és amiért az opportunisták, a nyugat-barátok a bűntudatuktól sújtva halkabban, olykor egész européer hangnemben szólalnak fel. A magyar szabadságharcost áldozata, hőstette sokszor értelmetlen és biztos halálba, máskor tudatosan vállalt emigrációba, esetleg tartós elszigeteltségbe kergeti, melyet az utókor utcanevekkel és nemzeti megemlékezésekkel honorál. Ady mindenkinél pontosabban fogalmazza meg az örök vátesz, a magyar forradalmár sorsát: „Sósabbak itt a könnyek, s a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások a magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Óh, semmit se tehettek.” Ezen felül is általános nemzetkarakterológiai jellemzőnk, hogy saját magunkra úgy tekintünk, mint egy olyan nép, akinek olyan nagy a fájdalma és a sebei, hogy azt más nemzet nem érheti meg. Mi magyarok különös nemzet vagyunk, parafrazeálhatnánk a híres kommunista önidentifikációt. Államalapító Szent István királyunk antitéziseként megkonstruált Koppány figura, az ősi magyar forradalmi erő szubsztanciájaként nagyon is örökérvényűen panaszkodik azt őt megbélyegző européer (értsd anti-forradalmár) Istvánra, és mindazokra a nyugat-barát elemekre, akik el akarják lehetetleníteni szabadságharcát: „Pogánynak tartanak, pedig Bizánc jelét magamra vettem,
Csak az volt a cél, hogy szabadságunk megőrizzem.
Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát.
Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország.
Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hódítókkal” A teljesség igénye nélkül, mintegy 800 évet előreugorva a történelemben már államiságunk és nemzeti önrendelkezésünk sokadik elvesztése és visszaszerzése közepette kiséretiesen hasonló módon feszegeti a nemzeti önrendelkezés kontra nemzetközi együttműködés problémáját Kossuth a kiegyezéses törvények megjelenése kapcsán Deákhoz írott híres levelében: „A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden álláspontnak megvan a maga kérlelhetlen logicája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad még feladni való a nemzet önállásából? Mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik, s melyek hazánk sajátlagos helyzetében még sokkal nagyobb beccsel bírnak, mint oly országokban bírhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé süllyesztessenek.” Meddig tart még a háború? A kollektív tudat szabadságharcos mélyrétegei vezérmotívumként könnyen előhívhatók társadalmi és gazdasági krízisek, morális válságok elmélyülésekor, tehát a társadalmi integritás csökkenésével ezek megoldásai gyanánt – gyökerekhez való visszanyúlás jegyében. A karizmatikus vezető populista retorikájában szembeötlő ezen tudattartalmakra való hivatkozás gyakorisága. Tehát az erre való visszahivatkozás megbízható, jól bevált fegyver a mindnyájunkban ott lakó forradalmár reaktiválására. Ha ezt az énünket hívják meg számunkra hitelesen – és valljuk meg az ellenállás, a lázadás szubsztanciája sokunkban megbújik – könnyen igent mondunk, és rábízzuk magunkat az örvényre. Mindazonáltal leszögezendő, hogy a forradalom alapvetően a változás, a fejlődés, a haladás, vagyis a progresszió lehetőségét hordozza/hordozhatja magában. A valódi nagy dolgok, az igazán jelentős változások – legyen szó vallásról, filozófiáról, politikáról, művészetről vagy tudományos és technológiai innovációról – jellemzően mind forradalmakkal indulnak. Vagyis a forradalom a fejlődés egyik ösztönzője és már csak ebbéli minőségben sem érdemes elítélni. Jelen írás sem magát a forradalmat, sokkal inkább az azt támogató/létrehozó logikai konstrukciót (amit forradalmi/szabadságharcos logikának neveztünk) és annak fő reprezentánsát (az egyszerűség kedvéért a karizmatikus forradalmi vezetőt) tárgyalja. Az így értelmezett forradalmi logika sajnos a rossz és helytelen (értsd szuverenitást csökkentő, társadalmilag kártékony, mások megsemmisítését célul tűző stb.) lépéseket is képes voluntarista módon igazolni. Ezt a szemléletet, vagy inkább érzületet szerettük volna bemutatni, amit éppen úgy lehet pozitív, mint negatív célokra felhasználni. Mivel a logika leglényege, hogy minden cselekedetet önigazol, ahogy tették ezt a radikális konzervatív forradalmárok a de Maistre-i tradíció alapján vagy éppen a forradalmi kommunisták „keresztülhazudom magam az igazságig” morális abszurdjára való belső hivatkozással. A szabadságharc és így a szabadságharcos logika már csak a fentiek alapján soha nem győzhet véglegesen, de éppen ezért soha nem is bukhat el teljesen, mert a szívekben és az elmékben ott él, ha poraiban is, de örökké, szunnyadón. Aki nem képes megérteni a forradalmár/szabadságharcos szociálpszichológiáját az soha nem fogja megérteni, hogy mi és miért történik idehaza. A megrögzött realistáknak, a racionális és felvilágosult gondolkodóknak figyelmébe ajánlható, hogy a forradalmár dacolva a korral mai is él és virul, talán túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy szellemi és fizikai ereje teljében tündököl.
|
|
|
Legutóbbi kommentek