A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség július 19-i ünnepségén Orbán Viktor az EU-támogatások felhasználásában elért sikereket sorolta, mondván: „dől a pénz” az országba. Szép lenne, ha így lenne. Csakhogy a jelenlévők a miniszterelnöktől és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) elnökétől teljesen hamis képet kaptak. Ünneplésre ugyanis a valóság nem ad okot.
„Az Új Széchenyi Terv eredményeit összegző” ünnepségen elhangzott: 2015-ig az utolsó fillérig célba akarják juttatni az Európai Unió fejlesztési támogatásait, összesen 8209 milliárd forintot. Ebből 6283 milliárdra már szerződést kötöttek a hazai pályázókkal, 2720 milliárdot pedig ki is fizettek. Az NFÜ-höz percenként érkezik egy új projekt, a kifizetések értéke pedig heti 18,3 milliárd forint. Közben átalakult az intézményrendszer is, melynek működését – a korábbi 24 helyett – ma már egyetlen jogszabály szabályozza. Júliustól pedig új Kormánybizottság felügyeli a forráselosztást, személyesen Orbán Viktor (és Lázár János) irányításával. A rendezvényen azt is állították, hogy az EU-tól lehívott források nagyságát illetően az EU-tagok rangsorában „Magyarország az ötödik helyen áll”, amivel „ismét az élmezőnyben” foglalunk helyet.
Az EU támogatási rendszerrel a Haza És Haladás blogon az elmúlt időszakban kétszer is foglalkoztunk, véleményünk a július 19-i rendezvény után sem változott. Fenntartjuk, hogy a támogatási rendszer a mostani formájában a jelent és a jövőt illetően is súlyos bajban van. Magyarország korábbi vezető szerepét a kohéziós politikában réges-rég elvesztette. A kormánynak a helyzet megoldására láthatóan nincs működő receptje; így jobb híján szemérmetlen szemfényvesztést folytat.
Tekintettel a rendezvény apropójára – bár ez igazából nem lenne lényeges – kénytelenek vagyunk megismételni: az Európai Unió számára az Új Széchenyi Terv nem is létezik, a 8200 milliárd forint beígért támogatáshoz pedig semmi köze sincs. Amivel Orbán Viktor a kormányt népszerűsítette, az továbbra is a 2005-2006-ban a szocialista-liberális kormányzat által kidolgozott „Új Magyarország Fejlesztési Terv” volt. A két dokumentum között óriás a különbség. Az ÚMFT egy Brüsszel által jóváhagyott, szigorú módszertani elvárások szerint készült, és az érdekeltekkel több körben, aprólékosan egyeztetett, konkrét célokat tűző stratégia. Ezért volt alkalmas arra, hogy az EU súlyos ezermilliárdokkal támogassa. Az Új Széchenyi Terv egy rossz minőségű politikai pamflet. Egyszerű propagandaanyag, hevenyészett helyzetértékeléssel, üresen kongó lózungokkal, koherens stratégia, számon kérhető célkitűzések, saját költségvetés nélkül. Ráadásul soha nem is bocsátották társadalmi egyeztetésre, tartalma csupán egy maroknyi bennfentes összegzett tudása. Az egyetlen dolog, amit az ÚSZT a 2010-ben, az előző kormányoktól örökölt fejlesztési programokhoz hozzá tudott tenni, az a zöld, léggömbszerű logó, amellyel a fő finanszírozó Európai Unió csillagos lobogóját minduntalan kitakarni igyekeznek.
Magyarország "a nemzetközi élmezőnyben" - sárgával az új tagországok adatai
A rendezvényen Orbán Viktor és Petykó Zoltán által bemutatott statisztikák a valós helyzettel szöges ellentétben álló képet festettek. Magyarország a 27 EU-tagállam rangsorában a Brüsszeltől ténylegesen lehívott források nagyságát tekintve nagyjából a 20. helyen áll. Elkeserítő a kelet-európai összehasonlítás is, mert az új tagországok között is csak a középmezőnyben (12-ből a hetedikek) vagyunk, az élen állókhoz képest súlyos lemaradásban. Az a statisztika, amely alapján Petykó Zoltán az NFÜ-t a „nemzetközi élmezőnyben” kívánta láttatni – mondván Magyarország az EU-ban az ötödik legtöbb pénzt használta fel – durva félrevezetés. A forráslehívások abszolút, euróban mért nagysága ugyanis nemzetközi összehasonlításban teljességgel irreleváns, és csakis azért lehet ekkora, mert Magyarország a 27 között viszonylag elmaradott tagországként az egyik legnagyobb – egy főre esően második-harmadik legmagasabb – támogatást kapja. Ez utóbbi szintén az előző kormányok érdeme. Amiképpen az eddig teljesített kifizetések is hetven százalékban olyan projektekhez kötődnek, amelyekről még 2010 tavasza előtt született döntés.
A mai helyzetre vonatkozó legfontosabb pénzügyi indikátor az, hogy a forrásfelhasználás üteme alig több mint fele annak, ami ahhoz kellene, hogy az EU támogatását valóban időre fel tudjuk használni.
Egy lépés előre, kettő hátra
Az ünnepi rendezvényen a miniszterelnök egyedül az intézményrendszerről szólva ütött meg önkritikusabb hangot. Mint mondta, itt nem sikerült érdemi javulást elérniük, az alapvető változást pedig 2013-2014-re ígérte. Emlékezzünk: Orbán Viktor 2010-ben még egészen másképpen beszélt. A kormányra lépő FIDESZ gyökeres megújulást ígért, az akkor működő – EU összehasonlításban még tényleg az élmezőnyben lévő – intézményrendszert „disznóólnak” nevezte, és hivatali elődeit az uniós források „iparszerű lenyúlásával” vádolta meg. Mindezzel szemben Orbánnak tegnap nem először kellett beismernie: az adminisztráció megreformálásában kudarcot vallottak.
Nem csupán arról van szó, hogy a pályázók az intézményrendszerrel a kormányváltás óta érezhetően elégedetlenebbek. Nem is csak arról, hogy a magyar közbeszerzési rendszer átláthatósága és tisztasága ma már nem csak a vezető gazdasági lapok címlapjain kérdőjeleződik meg újra és újra, hanem a Brüsszellel a színfalak mögött folytatott egyeztetések messze legkínosabb napirendi pontjává is vált. Hanem arról, hogy ki kell mondanunk: 2010-ben eleve rosszul álltak neki a feladatnak. Az EU-támogatási rendszer működését nem értették, a diagnózis, amelyet felállítottak, súlyosan téves volt. Ráadásul a hozzáértő szakmai vezetők döntő részét elzavarták és jobbára kezdőkkel váltották fel. A pályázati rendszer teljes lecserélésének terve – amelyre Orbán Viktor ismét hivatkozott – súlyos kalandorság lett volna. Szerencse, hogy ettől végül visszariadtak.
Más, érdemi változás viszont nemigen történt. A támogatáspolitikai jogszabályok összekopírozása egyetlen rendeletbe gyakorlati szempontból semmit sem hozott, a pályázók számára pedig teljességgel irreleváns (őket ui. csak a kiírások érdeklik). Miközben pedig a hegyek vajúdtak, az Orbán-kormánynak érdemi új ötlete, valóban új megoldása az elmúlt két évben egy sem volt. Az átfutási időkben javulást elérni nem tudtak – nem véletlen, hogy az NFÜ elnöke egyetlen ilyen statisztikát sem mutatott.
A forrásfelhasználás dinamikája – az ábrán látszik Magyarország jó nemzetközi pozíciója a kormányváltás előtt (szürke sáv); a 2010-es esztendő visszaesése (világoszöld), a 2011-es viszonylag jobb előrehaladás; és a 2012-es esztendő eddigi felemás teljesítménye is. Mindent egybevetve Magyarország ezen az ábrán is átlag alatti teljesítményt mutat.
A FIDESZ által újdonságként beharangozott intézkedések – pl. az egyszerűsített („automatikus”) pályáztatás, a pályázói előlegek, a közvetlen szállítói kifizetések, az önerő-támogatás vagy a pályázatok adminisztratív mellékleteinek megritkítása – mind-mind az előző ciklusokból származó megoldások, melyeken érdemben javítani nem tudtak. Sőt, a pályázói előlegek mértéke korábban 40%-os, tehát a július 19-én bejelentett mértéknél jóval magasabb volt.
Ugyanakkor jelentősen romlott a pályázati rendszer átláthatósága. 2010 előtt az EU-pályázatok bíráló bizottságainak voltak az intézményrendszeren kívülről érkező civil tagjai is. A kötelező civil kontrollt az új kormány eltörölte, miként megszüntette a bírálati dokumentumok internetes hozzáférhetőségét is.
A fentiek láttán óhatatlanul eszünkbe jut a példabeszéd az egyszeri teknőcről – aki örült, hogy olyan lassan haladt, mert tudta, hogy rossz irányba tart. De a magunk részéről nem fűzünk jelentős reményeket a FIDESZ által még ellenzékben megígért „új pályázati rendszerhez” sem, amelynek megérkezését Orbán Viktor most már csak 2013-2014-re prognosztizálta. Persze, nyilván lesz új rendszer, mert az új, 2014-es brüsszeli szabályrendszer miatt kell, hogy legyen. De hogy az valóban jobb lesz-e, az eddig elmondottak alapján erősen megkérdőjelezhető. Ígérni lehet ilyet. de a kérdésre a válasz a jelenlegi kormány hivatali idejében már nem fog kiderülni.
Amellett, hogy az intézményrendszer legjobb esetben is csak stagnál, a kormány szemmel láthatóan nem tudja egyensúlyba hozni az EU-források iránti keresletet, és azok kínálatát. Így lehetséges az, hogy miközben az összes forrás egynegyede még mindig gazdára vár, a kormány egy sor területen nem tudta előteremteni a kampányban beígért forrásokat.
A legjobb példa erre a vállalkozástámogatás. Példának okáért, a 2008-as válság idején a baloldali kormány rövid idő alatt elérte, hogy egy átcsoportosítás révén a gazdaságfejlesztési program százmilliárdos többletforráshoz jusson. Ugyanerről Orbán két éve képtelen megállapodni az Unióval. A programok módosításának elhúzódása egyértelmű bizonyítéka az Új Széchenyi Terv már említett elégtelenségének, és annak, hogy a FIDESZ – bár a korábbi kormányok támogatáspolitikáját, a források elosztását élesen bírálta – hatalomra kerülésekor nyomokban sem rendelkezett olyan kiérlelt koncepcióval, amely az Európai Bizottság számára meggyőző lett volna.
És ezért van végső soron az is, hogy lassan egy éve nem tudják beindítani pl. az ÚSZT egyik zászlóshajójának kikiáltott zöldenergia pályázatokat sem. Ahová pedig jut új forrás, ott nem ritkán éles viták támadnak a pályázati feltételek miatt. Így a mikro-vállalkozások ingatlanvásárlásait lehetővé tevő új ÚSZT pályázatot a hírek szerint többen lakáscélra is használható luxusingatlanok vásárlására fordították – holott a lakásvásárlás a brüsszeli szabályok szerint kifejezetten tilos. De emlékezetes felzúdulást váltott ki a miniszterelnök családi fogorvosának vállalkozásához kötött fogászati turizmus pályázat is.
Összességében az új pályázatok továbbra is jelentős késéssel – az előre meghirdetett határidőknél 2-3 hónappal később jelennek meg. (Főként a TÁMOP esetében nem ritkák a hat hónapos csúszások sem.) Nem véletlen tehát, hogy a gazdaságfejlesztési operatív program, a vállalkozástámogatás gerincét – kb. 80%-át – még mindig a 2010 előtt kitalált pályázati konstrukciók adják.
Pedig 2010 előtt Magyarország kifejezetten innovatív fejlesztéspolitikát folytatott, és a lehetőségekre igyekezett mindig az elsők között reagálni.
Miként már 2004-ben is – az új, 2007-es tervidőszak EU-forrásait is az egész Unióban elsőként tettük hozzáférhetővé. Ezt azért tehettük meg, mert a szükséges tervdokumentumokat is az elsők között nyújtottuk be Brüsszelnek. Persze, 2010-ben, amikor az új kormány a nyitva lévő pályázati ablakokat sorra bezárta, míg újakat lényegében csak 2011 tavaszán indított, ez az előny teljesen elveszett.
De hazánk úttörő volt az uniós szinten, a többi tagállammal közösen kidolgozott, új típusú támogatáspolitikai eszközök bevezetésében is. Így például elsőként indítottuk útjára a vállalkozóknak szóló Jeremie hitel és tőkeprogramokat. Élen jártunk a területi szemléletre épülő fejlesztési programokban is. A leghátrányosabb helyzetű 33 kistérség egy millió lakosának segítő kezet nyújtó, az alulról jövő kezdeményezésekre épülő programunkat az EU-ban „legjobb gyakorlatként” tartják számon. Elsőként dolgoztuk ki a komplex városfejlesztések szakmai alapjait, és példaértékű projekteket indítottunk, például a budapesti nyolcadik kerületben.
Ez az innovativitás ma már csak emlék. Ebből a szempontból is különösen sajnálatos a regionális fejlesztési tanácsok megszüntetése, a regionális fejlesztési ügynökségek államosítása, melynek következtében erősen megkérdőjeleződik, hogy a vidék Magyarországa a következő időszak fejlesztéseinek előkészítésében, kidolgozásában vajon érdemben részt tud-e majd venni.
A fentiekből látható, hogy a forrásfelhasználás akadozása nem magyarázható meg pusztán a pályáztatást és pénzügyi adminisztrációt végző – a kormányváltáskor erős megrázkódtatásnak kitett – intézmények „tehetetlenkedésével”. A probléma jelentős részben a kormány fejlesztéspolitikájának tartalmi kidolgozatlanságából, elégtelenségéből származik. Továbbá, hibádzik a kormányból az a képesség, hogy a fejlesztéspolitikai célokat működő, hatékony támogatási intézkedésekké formálja. Ez utóbbi viszont nem csak a jelenlegi, hanem már a jövőbeni forrásainkat is alapjaiban fenyegeti.
Szomszédainkkal ellentétében a magyar kormány még hozzá sem kezdett a következő, 2014-2020-as időszak fejlesztési tervének megírásához. Amellett, hogy a majdani „Legújabb Széchenyi Terv” végrehajtása így akár 2015-re is kitolódhat, a késlekedés azért is veszélyes, mert reális az esélye annak, hogy az EU-tól a következő időszakra várható támogatási keretünk negyedével (mintegy 2000 milliárd forinttal) csökkenjen. Ráadásul félő, hogy még ez a forrás is a korábbinál lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel érkezik majd. Ha ezeken a kilátásokon változtatni akarunk, mindenképpen szükségünk lenne minél meggyőzőbb, konkrét gazdaságfejlesztési tervekre, programokra. A jelek szerint azonban ezek késni fognak, és ez gyengíti pénzügyi alkupozíciónkat is. Magyarul: futhatunk immár nem csak a meglévő, hanem a jövőre nézve remélt a pénzünk után is.
Összefoglalva: az EU-támogatások területén a kormánynak egyáltalán nincs mit ünnepelnie. Jobb lesz tehát, ha félretesszük a pezsgőspoharat, és csendben reméljük, hogy miközben a felelős vezetők a reflektorfényben fürdenek, a háttérben dolgozó, megmaradt szakemberek, és nem utolsó sorban a pályázók és projektgazdák, végül megtalálják az érdemi megoldást is arra, hogy az Európai Unió által kínált fejlesztési lehetőségeinkből – minden jelenlegi valószínűség ellenére – valóság legyen.
A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány „büdzsémagyarázó” projektje, a Közös kassza keretében készült el a költségvetés és a konvergencia program kockázatelemzése, amelyet az alapítvány megbízásából a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest készített el. A tanulmány részletesen elemzi a magyar gazdasági növekedés 2015-ig tartó időszakra prognosztizálható kilátásait, a munkaerőpiaci folyamatokat és a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának esélyeit. A kockázatelemzés úgynevezett technikai kivetítés, amelynek során a szakemberek szigorúan a Központi Statisztikai Hivatal adataira és a Magyar Közlönyben megjelent jogszabályokra támaszkodtak, vagyis nem számoltak a jövőbeni gazdaságpolitikai döntésekkel és a piaci hatásokat is kiszűrték. Ezért a kivetítés nem illeszthető a valószínű folyamatokat forgatókönyvekké gyúró gazdasági prognózisok sorába, ellenben hűen tükrözi a már ténylegesen elfogadott gazdaságpolitikai intézkedések középtávú hatásait. Az alábbiakban a tanulmány legfontosabb megállapításait foglaljuk össze.
Magyarország leszakad
A magyar gazdasági növekedés nem tud tartósan 1 százalék fölé kerülni 2015-ig. Ezt mutatja a május végéig kihirdetett jogszabályok alapján kirajzolódó középtávú makrogazdasági és költségvetési pálya. Ha ezen az úton halad az ország, akkor a következő három évben a költségvetési egyenleg 1,3-1,6 százalékkal lesz rosszabb a konvergencia programban előírtnál, miközben a versenyszektorban foglalkoztatottak száma 50 ezer fővel csökken, az államadósság pedig a GDP arányában 80-81 százalékos marad.
Az alapfolyamatok szerint a magyar gazdaság 2012-ben 1 százalékos recesszióba kerül és még a kivetítési időszak második felében is csak visszafogottan bővül, annak ellenére is, hogy a költségvetési egyenleg jóval lazább annál, mint amit a konvergencia program előírt. Az alappályán tehát hiába válik pozitívvá 2013-tól a növekedési ütem, tartósan nem tud 1 százalék felett stabilizálódni, ha nem kerül sor további költségvetési intézkedésekre.
Az Európában referenciának számító német gazdaságoz viszonyítva a magyar folyamatokat, azt látjuk, hogy a 2010-2015 években összességében Magyarország nem konvergál, hanem leszakad. Amíg 2010 elején még a németországinál 10 százalékkal magasabb kumulált növekedést várt az akkori magyar kormány, a 2010 őszén benyújtott költségvetési törvény ezt 14 százalékra emelte, majd a félévvel később készített konvergencia program már csak 8 százalékra számított. A 2012 tavaszi hivatalos tervekből pedig eltűnt a konvergencia: a 2010 évi indulóértéket mindkét országban 8,7-8,8 százalékkal tervezik meghaladni 2015-re. A mostani kivetítés alappályája szerint 5 év alatt közel 4 százalékos lemaradás várható.
A háztartások fogyasztása 2012-ben csökken, de 2013-tól gyorsabban nő, mint a reál GDP. Összességében a 2012-2015 időszak alatt a reál GDP 4,0 százalékkal, a lakossági fogyasztás viszont 5,4 százalékkal emelkedik.
A bruttó állóeszköz felhalmozás 2012-ben még mindig visszaesik, s 2013-ra ér el a hosszabb távon fenntarthatónak látszó 5-6 százalékos növekedési tartományba. Ennek oka az általánosan kedvezőtlen konjunkturális helyzeten túl a válságadók fennmaradásának beépülése a várakozásokba. A beruházások növekedése rendkívül törékeny, mivel döntő részét mindössze néhány nagyobb, általában már megkezdett projekt jelenti.
Romló foglalkoztatás és veszélyzónában ragadó államadósság-finanszírozás
2011 decembere óta semmilyen kihirdetett, vagy akár csak bejelentett kormányzati intézkedés nem volt képes javítani a versenyszektor foglalkoztatási hajlandóságát és nem jött létre megállapodás a nemzetközi szervezetekkel sem. A versenyszféra mintegy 50 ezer fővel csökkenti a foglalkoztatás szintjét a 2011-15 időszakban – elsősorban a minimálbér-emelés és a kedvezőtlen beruházási környezet hatására. Ezt ellensúlyozhatja a közfoglalkoztatás bővítése, de az aktívak létszámának – leginkább a nyugdíjkorhatár emelése miatti – növekedése a munkanélküliségi ráta emelkedését okozza a majd.
Az államadósság finanszírozásában az jelent kockázatot, hogy a jelenlegi gazdaságpolitikai irány mellett a magyar állampapírok hozama tartósan beragadhat a veszélyzónába, azaz olyan hozamsávba kerülhet, ahol bármikor beindulhat a pénzügyi válságspirál és ahonnan már nem lehet egyszerű kiigazítással kimozdítani. Ennek kockázatát növeli az is, hogy az elmúlt év kiigazító intézkedéseinek igen nagy volt a növekedési áldozata, csökkent az elérhető gazdasági növekedés mértéke, miközben alig javult a fenntarthatóság.
Hiteltelenít a megalapozatlan munkaerőpiaci becslés
A munkaerőpiaci becslés megalapozatlansága miatt a 2015. évi költségvetési egyenleg nem tekinthető hitelesnek. A konvergencia program szerint ugyanis a 2015-re várható költségvetési helyzet mögötti fontos feltételezés, hogy abban az évben nem csak százezer fővel csökken a szociális rendszerben ellátottak száma, de ennyivel növekszik a piaci foglalkoztatottak, tehát az adófizetők létszáma is. Ez a jelenlegi tényadatok és a kihirdetett jogszabályok fényében jelentősen eltúlzott kormányzati várakozás.
A kormányzati kommunikációban és tervekben megjelenő „tíz év alatt egymillió új munkahely” időarányos részét, tehát 400 ezer új munkahelyet feltételez a 2012-es konvergencia program 2015 végéig. A szakmai konszenzus szerint azonban kevés új munkahelyet hirdetnek meg, kevesen képesek és/vagy hajlandók munkát vállalni és alacsony hatékonyságú a munkaerő-közvetítés. Az elmúlt egy évben a keresleti oldal helyzete – elsősorban a minimálbér-emelés és a jogbizonytalanság, valamint a gyenge beruházási környezet hatására - egyértelműen romlott, ellenben a kínálati oldalt növeli a korhatár alatti és rokkantnyugdíjak, s a munkanélküli segélyek szabályainak nagymértékű szigorítása.
A munkaerőpiaci résztanulmány három lehetséges forgatókönyvet hasonlít össze. Az első egyszerűen az elmúlt 10 év adatai alapján számított „jelenlegi” aktivitási rátákat vetíti ki, eszerint a 2011-2020 időszakban mintegy 3 százalékkal (120-130 ezer fővel) csökkenne az aktívak, vagyis a dolgozók és a munkát keresők létszáma. A második forgatókönyv a Magyar Nemzeti Bank becslésein alapul, amely a munkaerő kínálat rövid távú ingadozásoktól megtisztított trendjét mutatja 2011-ig, majd e trend várható alakulását a 2020-ig terjedő időszakban. Számolva azzal, hogy a nyugdíjkorhatárt fokozatosan 65 éves korra emelik és szigorítják a korhatár alatti és rokkantnyugdíjak szabályait, valamint hogy a 40 év szolgálati idővel rendelkező nők nyugdíjba vonulhatnak, az MNB szakértői arra a következtetésre jutnak, hogy az aktívak létszámnövekedése 2016-ig nagyjából változatlan ütemű lesz, utána viszont jelentősen lelassul. A harmadik forgatókönyvet a konvergencia program kínálja. Az MNB által leírt és a konvergencia programban felvázolt pályákat összehasonlítva, azt látjuk, hogy a 2012-2014 időszakban a becslések nem nagyon térnek el egymástól, sőt a kormány számai még valamivel alacsonyabbak is. 2015-ben viszont hirtelen érdemi különbség látszik az ellenkező irányban, vagyis a kormány az aktívak számának megugrásával számol. Ez abból adódik, hogy a konvergencia program „névértéken” elfogadja azt a kinyilvánított kormányzati szándékot, hogy a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatára szánt három év elteltével, több mint százezer ellátott ténylegesen elveszti ellátását és visszakerül a munkaerőpiacra. A jogszabályok alapján ez a százezres növekmény a munkaerőpiac kínálati oldalán egyelőre nem tekinthető megalapozottnak.
Sajnos, a versenyszféra foglalkoztatási adataiban sincs esély százezres növekményre. A foglalkoztatás ugyanis akkor növekedhetne változatlan munkaerő-kereslet mellett, ha csökkenne a munkáltatókat terhelő teljes bérköltség, illetve változatlan bérköltség mellett valamilyen más okból növekedne a munkaerő kereslete. Mivel az alacsony foglalkoztatás problémája leginkább az alacsony képzettségűek csoportját érinti, ezért náluk az eleve minimálbérhez közeli bérek csökkenését, mint alsó korlát maga a minimálbér akadályozza. Más szóval, az első lehetőség valójában nem adott. A második lehetőséghez a tőkeállomány növekedése, vagyis az amortizációt meghaladó beruházás szükséges. Erre azonban még a konvergencia program sem számít 2015-ig. A munkanélküliség növekedését ugyan mérsékelheti a közfoglalkoztatás további bővítése, de figyelembe véve, hogy a rokkantnyugdíjasok átlagos ellátása alacsonyabb, mint a közmunkások átlagbére, költségvetési szempontból az egész évre kiterjedő teljes munkaidős közfoglalkoztatásnál olcsóbb megoldás lehetne a rokkantnyugdíjas ellátások fenntartása. Mindez azt a várakozást erősíti, hogy 2015-ben nem fog bekövetkezni az aktívak létszámának az a növekedése, amit a konvergencia program előrevetít.
Egyiptom hetekkel ezelőtt egy újabb történelmi eseménynek lehetett szemtanúja. Az ország történelme során először, titkos és szabad választásokon választották meg az új államfőt, ráadásul egy olyan ember személyében, akinek pártja mindig is az adott rendszer ellenzékének számított. Kételyeinket továbbra is fenntarthatjuk Egyiptom demokratizálódásával kapcsolatban, de az a tény, hogy az elnöki palotába egy iszlamista politikus fog költözni, mérföldkő lesz nem csak Egyiptom, de az egész iszlám világ történetében.
Kacskaringós utak az elnökválasztáshoz
2011 novemberében tartották meg Egyiptomban az ország első szabad választását. Az első forduló első ciklusa után született blogposztban még arra következtettem az első eredményekből, hogy az ország legfontosabb iszlamista szervezete, a Muszlim Testvériség által vezetett választási szövetség nem fog abszolút többséget szerezni a parlamentben. A végeredmény szerint ez majdnem sikerült, szervezet pártja, az Szabadság és Igazság pártja a mandátumok 47,4 százalékát kapta meg. Rajta kívül a szalafista, radikális Fény pártja 24,7 százalékot szerzett, így a két azonos ideológiai platformon álló csoport akár abszolút többségben is kormányozhatna. A képlet természetesen nem ilyen egyszerű: a Fény pártja jóval radikálisabb, számukra a Muszlim Testvériség nézetei túl puhák. Emellett a Fejlődés és Igazság pártjának figyelnie kell a saját megítélésére, így lepaktálni a Fény pártjával, számukra hazai és nemzetközi szinten is felérne egy politikai öngyilkossággal.
A parlamenti választások megtartásával az átmenet első erőpróbája rendben lezajlott. A hadsereg nem avatkozott be, nem manipulálta a választásokat, s ahogy illik a végrehajtói jogkörök egy részét rendben átadta az újonnan létrejött kormánynak. A következő feladat az új alkotmány megszövegezése és az elnökválasztás megtartása volt.
Az előbbi viszonylag egyszerűbb történet, mert a parlament első januári ülése óta képtelen volt létrehozni az alaptörvény megszövegezéséért felelős testületet. A konfliktus itt is politikai természetú, a kisebbségi szekuláris erők attól tartanak, hogy az iszlamisták lenyúlnák a folyamatot és egy olyan dokumentum lenne az végeredmény, amihez az ellenzék nem akar asszisztálni. Az iszlamisták felajánlották, hogy azonos arányban vegyenek részt a bizottságban a két tábor képviselői, de ettől érdemben nem történt előrehaladás. Végül ismét a hadsereg avatkozott be.
Az elnökválasztási kampány fordulatai felértek egy jobb mexikói szappanopera meglepetéseivel. A jelöltek alapvetően három csoportot képviseltek: az iszlamistákat, a demokratikus ellenzéket, és a Mubarak rendszer prominenseit. A legnagyobb bohócot az iszlamisták csinálták magukból. Első lépésként a Muszlim Testvériség megszegte korábbi ígéretét, miszerint a parlamenti többség megszerzése esetén nem fog jelöltet indítani az elnökválasztáson. Ezt egyfajta önkorlátozásként ajánlották fel, nehogy ellenfeleik azzal vádolják őket, hogy magukhoz ragadnának minden választható pozíciót.
A szervezet egyik vezetője, Abdulmunim Abdulfattáh azonban nem értett egyet ezzel, és még 2011 májusában jelezte indulási szándékát. A szervezet válasza határozott és egyértelmű volt: régi harcostársukat egyszerűen kizárták. Az elnökválasztás közeledtével aztán bombaként robbant a hír, hogy a Muszlim testvériség mégis indít egy jelöltet, Khairat al Satir személyében. A férfi fontos háttérember, igazi szervező és gazdag üzletember, aki a Mubarak-rezsim alatt börtönben is ült. Ezzel a lépéssel a szervezet máris megosztotta potenciális szavazóit. Első körben az iszlamista oldalon csatlakozott még a szalafisták egyik nagytekintélyű ideológusa, Hazem Szalah Abu Iszmail, aki nyíltan bejelentette, hogy megválasztása esetén betiltaná az alkoholfogyasztást vagy kötelezővé tenné a fátyol viselését a nők számára. A demokratikus oldal is képtelen volt egyetlen jelöltet állítani, náluk a fő esélyesnek az idős politikus, Amr Músza számított. Músza diplomataként egész életét az egyiptomi rendszer szolgálatában töltötte, az 1991 és 2001 között külügyminiszter volt, majd tíz éven át az Arab Liga főtitkára. 2011-ben történt lemondása után lett kritikusabb a Mubarak-rendszerrel, hogy aztán a forradalmi események már egészen új köntösben találják.
Az előző rendszer elitjét Ahmed Shafik és Omar Szulajmán tábornokok képviselték. Előbbi a Mubarak rezsim végnapjaiban néhány hónapig miniszterelnök, de korábban volt miniszter és a légierő parancsnoka is. Hozzá képest Szulejmán igazi nagyágyúnak számított, aki 1993 és 2011 között a mindenható egyiptomi titkosszolgálat vezetője és Mubarak jobbkeze volt. 2011-ben néhány pillanatig úgy tűnt, ő lehet a diktátor utódja (sőt papíron az is volt), aztán eltűnt a süllyesztőben.
A választások felügyeletét ellátó bíróság aztán érdekesen átrajzolta az indulók listáját. A törvény betűjéhez ragaszkodva kizárta a Muszlim Testvériség jelöltjét, mondván al-Sátír büntetett előéletűnek számít, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy koncepciós per áldozata volt. A szalafisták Nyugat-ellenes jelszavakat hirdető jelöltjéről megállapította, hogy édesanyja amerikai állampolgársággal rendelkezik. Mivel a törvény kimondja, hogy a jelölt és legközelebbi családtagjai kizárólag egyiptomi állampolgársággal rendelkezhetnek, őt is kizárták a választásból. Szulejmán pedig azért nem indulhatott, mert néhány száz „kopogtatócédulája”(a szükséges harmincezerből) érvénytelennek bizonyult. Ahmed Shafikot is diszkvalifikálták, de ő sikeresen fellebbezett és végül mégis megmérettethette magát.
A Muszlim Testvériség tiszteletben tartotta a bíróság döntését és nem vitte ki az utcára a híveit. A szervezet úgy döntött, hogy új jelöltként Mohammed Murszit indítja, aki a szervezet frissen létrehozott politikai pártjának, a Szabadság és Igazságnak volt elnöke. Mursziról nem sokat lehetett tudni, ő is inkább a háttéremberként volt eddig ismert.
Váratlan eredmények az első forduló után
Ilyen fordulatok után zajlott le az elnökválasztás első fordulója 2012 májusában. A közvéleménykutatások az iszlamista Abdulmunim Abdulfattáh és Amr Músza továbbjutását prognosztizálták. Az egyiptomi televíziózás történetében először a két politikus tévévitán vett részt. A programok ütközetése helyett azonban inkább egymás lejáratásáról folyt a műsor. A végeredmény nagy meglepetést okozott, fej-fej melletti eredménnyel (24-23 százalék) az első fordulóban a testvériség jelöltje Murszi és Ahmed Shafik, Mubarak egykori tábornoka jutott tovább. A két esélyesnek kikiáltott jelölt csak a 4-5. helyet szerezték meg.
A második fordulóig hátralevő három hétben mindenki az új esélyeket latolgatta. Arra senki sem számított, hogy az előző rendszer egyik vezetője esélyes lehet az elnöki címre. Úgy tűnt tehát, hogy talán a hadseregnek lehetnek mégis hátsó szándékai Shafik jelölésével, hiszen amennyiben ő kerülne pozícióba, kialakulhatna egyfajta egyensúly a kormányt és a parlamentet uraló iszlamisták és végrehajtó hatalom élén álló elnök között.
2012. június 16-17-én a választások végül rendben lezajlottak, a végeredményre azonban további két hetet kellett várni. Június 24-ig egyre nőtt a feszültség, mindkét jelölt panaszok százait adta be, az összesítet eredmény alig néhány százalékos eltérést mutatott. A részeredmények nyilvánosságra kerülésével párhuzamosan, mindkét jelölt tábora a Tahrír téren ünnepelte a győzelmét. Utólag banálisak tűnik talán, az egyiptomi közvélemény számára azonban úgy tűnt, hogy a háttérben folyik a hadsereg részéről a nyomásgyakorlás.
Ezt támasztotta alá az is, hogy a forradalom óta a végrehajtói hatalmat gyakorló katonai vezetés még június 18-án új törvényeket jelentett be, amelyek a fegyveres erők és az elnök jövőbeni viszonyát szabályozták. Ezek jelentős mozgásteret adtak a tábornokoknak, gyakorlatilag megszüntetve minden civil ellenőrzést a hadsereg felett és beleszólást engedve annak az alkotmányozási folyamatba is. Ezek az újdonságok élesen szemben álltak azzal a korábbi ígérettel, hogy a katonák az elnökválasztás után visszatérnek majd a laktanyáikba.
Végül egy héttel a határidő lejárta után hirdettek győztest Murszi személyében. A végeredmény nagyon szoros volt, a különbség a hibahatáron belül maradt. Az iszlamista jelölt a szavazatok 51,7 százalékával lett Egyiptom első demokratikusan megválasztott elnöke.
Két lépést előre, egyet hátra
Murszi győzelme ismét egy újabb lépés az átmenet demokratikus jellegének megőrzésében. Az új elnök első megszólalásai az összefogásról, a megosztottság csökkentéséről szóltak, de sokatmondó tény az is, hogy a két forduló közötti kampányban a sária szó szinte egyszer sem hagyta el a száját. Első lépéseként meghívta az elnöki palotába a 2011-es forradalom áldozatainak családtagjait, síkra szállt az Izraellel meglevő kapcsolatok megőrzéséért, a stabilitás fenntartásáért és kiment a Tahrír térre, jelezve, hogy a forradalom folytatójaként tekint megválasztására.
A választási eredmény rámutatott néhány rejtett folyamatra, és egyben lehűtötte a nyugati és egyiptomi elemzők optimizmusát. Az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy a forradalom kirobbantásában és sikerre vitelében kulcsszerepet játszó fiatalság és a demokratikus ellenzék mennyire gyenge és megosztott. Leszerepeltek a parlamenti választásokon, és messze alulmaradtak az államfőválasztáson is. A második tanulság, hogy az egyiptomi közvélemény szemében a szekuláris életformát továbbra is Mubarak rezsim testesíti meg - az új demokratikus ellenzék helyett. Az elnökválasztás után készült térképek világosan rámutatnak, hogy a korábbi világnézeti törésvonal képeződött le ismét. A harmadik tanulság, hogy a Muszlim Testvériség híveinek a szervezet fontosabb, mint az azt képviselő személy. Murszi a választás előtt néhány héttel került előtérbe, korábban alig volt ismert, mégis sikerült őt „felépíteni”.
Az elnökválasztás eredménye elvileg tehát a demokratikus átmenet újabb lépése volt, ám a kihirdetés előtt néhány nappal a bíróság érvénytelenítette a korábbi parlamenti választások eredményét, amelyre válaszul a hadsereg azonnal bejelentette, hogy átmenetileg ismét magához veszi a törvényhozói és végrehajtói jogköröket. Ezzel a lépéssel a hadsereg újra helyzetbe hozta magát, a parlament helyzete kétségessé vált, az eddig is egy helyben topogó új alkotmányozási folyamat pedig megrekedt.
Parlament és új alkotmány hiányában ismét a korábbi évtizedek gyakorlata tér vissza: a végrehajtói és a törvényhozói jogkör összemosódik. Ha szerencsének lehet nevezni, most ez nem az államfő kezében összpontosul majd, hanem meg kell osztania a hadsereg vezetőivel. Az új alkotmány jelenlegi tervezete szerint egyfajta félelnöki, a francia rendszerhez hasonló felállás jöhet létre, amelyben az államfő eddigi, mindenre kiterjedő jogkörét jelentősen megnyirbálnák a parlament rovására, de a minisztereket és a miniszterelnököt az elnök választaná ki.
Az elkövetkező hónapok legfontosabb kérdése az lesz, hogy a hadsereg és az új államfő miként lesz képes együttműködni, illetve, hogy a tábornokok mekkora mozgásteret engednek Egyiptom jelen pillanatban egyetlen demokratikusan megválasztott vezetőjének. Amíg a parlamentet ismét meg választják, egyedül Mohammed Murszi képviseli majd az egyiptomi nép akaratát.
A jövőre hatályosuló új Btk. egyik legvitatottabb újítása a büntethetőség korhatárának 12 évre történő leszállítása. Vajon felkészült-e a magyar igazságszolgáltatás és gyermekvédelem az új szabályozás következményeire, és mi történik majd azokkal a 12 éves gyerekekkel, akiket 2013-tól a bíróság elítélhet? Erről is kérdezte Pikó András GÖNCZÖL KATALIN kriminológust, egyetemi tanárt.
Az eddigi nyilatkozatai alapján úgy gondolom, ön egyetért az UNICEF Magyarországnak a büntethetőség korhatárának leszállításával kapcsolatos állásfoglalásával. Az állásfoglalás legtöbb pontja a magyarországi érintett intézményrendszer elégtelen voltára mutat rá, de vannak elvi kifogások is, amelyek eleve elutasítják egy 12 éves gyerek büntethetőségét. Úgy tűnik számomra, hogy ezzel gyengíti az állásfoglalás mondanivalójának hatásosságát, hiszen tudunk olyan országokról, ahol pontosan ilyen vagy még alacsonyabb a büntethetőségi korhatár, mégis működik a rendszer. Ha egy érv nem igazán érv, akkor az gyengíti a többit is, nem gondolja?
Igaza van, az elvi kifogásaim nekem is sokkal gyöngébbek azoknál, amelyek a gyakorlati tapasztalatokon alapulnak. Az előző kormányzati ciklusban mi is vizsgáltuk ezt a kérdést. Közel három évig készült a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatásáról szóló koncepció, amely egységesen szabályozta volna fiatalkorúak büntetőjogát, a rájuk vonatkozó eljárásjogot és a végrehajtási jogot is. Alapos vizsgálat után arra jutottunk, hogy csak az után kell dönteni a 12 év vagy 14 év kérdéséről, miután felmértük, hogy a gyermekvédelmi rendszer szakmailag milyen erős, és mire képes. Két alapelvre kellett tekintettel lennünk, egyrészt, hogy a bűntettnek minősülő cselekmények következmények nélkül nem maradhatnak, másrészt, hogy a gyerekkorú elkövetők az életkoruknak megfelelő bánásmódban, gondozásban, utánkövetésben részesüljenek. Ezért kellett felmérni és értékelni a gyermekvédelmi rendszer készenléti állapotát. Akkor azt láttuk, hogy a gyermekvédelmi rendszer több intézményében olyan szakértelem összpontosult, amely kitűnőnek volt minősíthető, ám a rendszer egészére nem ez volt a jellemző, ráadásul volt, ahol az önkormányzat, volt, ahol a megye, volt, ahol az állam volt az intézmény fenntartója.
A rendszer nem tudta hozni az elvárt sztenderdeket, esetleges volt, hogy hol jó, hol pedig elégtelen minőségű a teljesítménye?
Mi lett ennek a koncepciónak a sorsa?
2009-ben elkészültünk vele, a politika azonban elvesztette iránta az érdeklődését.
Fotó: Csoszó Gabriella
A Fidesz azzal indokolta a szigorítást, hogy ebben a korosztályban is nőtt a bűnözés, ráadásul a mai gyerekek az információs társadalomban nőnek fel, hamarabb lesznek érettek, hamarabb látják be tetteik súlyát, következményeit.
Azokról a súlyosabb bűncselekményekről, amelyekre a Fidesz hivatkozik, kiderült, hogy a 3000 körüli 12-14 éves gyermek által elkövetett bűncselekmények alig két százalékát teszik ki. A második indokkal is vitatkoznék, hiszen szociológiai kutatások bizonyítják, hogy a fiatalok fizikai, biológiai érése felgyorsult azokban az országokban, amelyekre nem jellemző a nagy szegénység, de a társadalmi érés messze elmarad ettől. Infantilizál a média, az internet és maga a környezet is, ezért például Nagy-Britanniában felemelték a fiatalkorúak büntethetőségi korhatárát. Az sem igaz, hogy a mai gyerekek agresszívebbek lennének, mint mondjuk az ön korosztálya volt ilyen idős korában. Saját komoly iskolai „harctéri” sebesülésem bizonyítja ennek ellenkezőjét. A gyerekek nem változtak, sokkal inkább az adott társadalom konfliktuskezelő képessége. Mikor én voltam gyerek, egy iskolai agressziót még tudtak kezelni a tanárok, abból ügy lett otthon is. A súlyos sebesülésemet megtárgyaltuk az iskolában és ezek után az óraközi szünetekben egy ideig szüneteltek a harci játékok. Mára a társadalomnak ez a képessége nagyrészt elveszett.
Erre nem lehet adekvát válasz a szigorítás és a büntethetőség korhatárának leszállítása?
Ha nem vagyunk képesek az iskolai agressziót az adott helyen alkalmazható szakmai módon kezelni, megfékezni, akkor igénybe lehet venni a mediációs szolgálatokat. Ebben a külső, erre kiképzett szakember tárja fel a jelenség okát, és az egész közösségnek segít a konfliktus kezelésében.
De a büntethetőségi korhatár leszállítása melletti kormánypárti szándékok aligha ezt a problémát érintik. Két kormánypárti politikus bejelentette: tájékoztató kampányt indítanak az új Btk-ról. Egyikük, a volt elszámoltatási biztos a politikai szempontból kurrens ügyeket emlegette, a másikuk, a borsod megyei közgyűlési elnök pedig úgy fogalmazott, hogy a Borsodra különösen jellemző cselekményeknek mindegyikére, tehát a lincselésre, éjjeli késelésre, 12-13 évesek által elkövetett rablásra, időskorúak sérelmére elkövetett bűncselekményekre, erdei falopásokra is reagál az új büntetőkódex. Láthatóan másról van szó, mint amiről mi beszélgetünk.
Az ilyen politikai ízű kampányok biztosan tovább növelik azokat a szakadékokat, amelyek már most is léteznek társadalmi csoportok között. Nem kell megnevezni senkit ahhoz, hogy stigmatizáljanak egy csoportot. Az ilyen médiakampánytól, a stigmatizáló kirekesztéstől inkább erősödni fog az erőszak.
Gondolom, olvasta a kritikákra adott kormányzati válaszokat: vizsgálnák az elkövető gyerekek belátását, maximum négy évre zárhatnák el őket és nem börtönbe, hanem javítóintézetbe kerülnének, és csak abban az esetben, ha az erőszakos bűncselekmények egy meghatározott szűk körét követnék el. Ez sem nyugtatta meg?
Nem. Azért nem, mert 2011-ben megszűnt a fiatalkorúak bírósága, majd a fiatalkorúak ügyészsége is, csak a fiatalkorúak pártfogói felügyelete maradt meg, ki tudja, meddig. Ez nagyon nagy baj. 1908 óta Magyarországon a hivatásrend tagjai mélyen hisznek abban – és ezt vissza is igazolták akkor, amikor saját kodifikációs javaslatunkat letettük az asztalra –, hogy különös szakértelem és felkészültség kell ahhoz, hogy egy 14 éves vádlott ügyében olyan döntés szülessen, hogy az érintett a bűnhődést átélje, és ugyanakkor a társadalmi integráció is elinduljon a büntetéssel egy időben. Magyarországon a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatását, mint rendszert és az abban résztvevőket egyenként is áthatotta az a szemlélet, amely minden bűnelkövető gyerekre egyben a környezet áldozataként is tekint. Egy gyerek 14 éves korára már biztosan annak a családnak, a kortársaknak, a tágabb környezetének az értékeit hordozza, amelyben addig élt. Ezt fel kell térképezni ahhoz, hogy segíthessünk. A felelősség alól nem mentesülhet, de egy gyerek esetében nem lehet csupán az elkövetett tettet mérlegre tenni, hanem igen körültekintően, nagy szakértelemmel kell vizsgálni azt az utat és azokat a körülményeket is, amelyek idáig juttatták, pontosan azért, hogy erről az útról el tudják téríteni.
Fotó: Csoszó Gabriella
Jövőre tehát az eddigi bűnelkövető gyerekek bűnelkövetőkké válnak, nem kell majd vizsgálni a körülményeket?
Félek, hogy a tettcentrikus szemlélet érvényesül. Különösen azért, mert a tervek szerint az eddigi sok szempontú, sok szakmai kvalitást alkalmazó háttérfelderítő munkát egyetlen pszichológus szakvéleménye pótolja majd. Ez nem helyettesíti azt a tudást és tapasztalatot, amelyet egy szakosodott bíró, pedagógus ülnökökkel kiegészítve, vagy a vád oldaláról egy szakosodott ügyész megtestesített.
Mi lesz ennek a következménye?
Nézzük meg a további feltételeket, és utána vonjunk csak le a következtetéseket. Tegyük fel, hogy javítóintézetbe kerül egy 12 éves gyerek, mert rablást követett el. Ha szerencséje van, olyan intézetbe kerül, ahol kitűnő szakmai munkával képviselik azokat a hagyományos értékeket, amelyek alapján a múlt század eleje óta fejlődik a magyar gyermekvédelem. Ne feledje, ez az intézményrendszer sosem volt militáns, szemben az amerikai intézményekkel, amelyek mostanában katonai elvek alapján szerveződnek. De még ezeket az intézményeket, az ott dolgozókat is fel kell készíteni arra, hogy már nem kiskamaszokkal, hanem 12 éves gyerekekkel kell foglalkozniuk. Ez a szakértelem még itt nincs meg. Gyakorló szülőként ön is tapasztalhatta már, hogy milyen hihetetlen sokat jelent egy gyerek erkölcsi és morális fejlődésében az a két év, amely 12 és 14 év között eltelik. Attól tartok, hogy a 12 éves gyerekekkel való bánásmódhoz szükséges szakértelem nem is nagyon fog kialakulni, mert a Btk. szellemisége, a mögötte érzékelhető politikai szándék nem az, hogy ezeket a gyerekeket neveljék, hogy más értékrendet mutassanak nekik, és hogy ellensúlyozzák a zárt intézeti körülmények káros hatásait. A zárt intézet leépíti a személyiséget, ráadásul itt a gyerekek egymásra való hatása lényegesen erősebb marad, akárhogy akarjuk azt szakértelemmel ellensúlyozni.
De mi lenne a megoldás, ne legyen zárt intézeti büntetés?
A megoldás az lenne, ha intézeti körülmények között valósítanák meg a családmodellszerű működést. Kevés gyerekkel több felnőttnek kellene foglalkoznia, és az után is követni kellene a sorsát, támogatni őt, hogy kikerül az intézetből. Gyakorlatilag a családi élet modelljét imitálva kellene felkészíteni ezeket a gyerekeket az életre és fokozatosan, csak lassan lenne szabad elengedni a kezüket. És még így is nagyon sok lenne a kudarc. Ne feledjük, hogy ezek a gyerekek sokszor erkölcsileg és pszichésen már súlyosan sérült áldozatok, mire elkövetőkké válnak. Erkölcsi értékrendjüket, morális integritásukat kell helyreállítani. Értelmes elfoglaltságot és sikerélményt adni nekik, és azt a lehetőséget, hogy miközben a tettükért bűnhődnek, választhassanak a pozitív értékrendek között.
De ha ezt most nem tudja nyújtani a magyar gyermekvédelmi intézményrendszer, akkor végül nagyobb bajt okozunk, ha 12 éves gyerekeket összezárunk 15-16 éves nagyfiúkkal, nem?
A veszélyzónában élő gyerekek erkölcsi egymásra hatása zárt intézeti körülmények között szinte kivédhetetlenül káros. Maga a zárt intézet is ezért használandó a legeslegvégső eszközként, mert pontosan tudja a világ, hogy ott embert megváltoztatni alig lehet. De ha már odakerül, akkor mindent meg kell tenni azért, hogy a káros korosztályi hatást minimalizáljuk. Ezeknek a gyerekeknek nem a smasszer világ, nem a szigorú nevelők jelentik az igazi büntetést, hanem a másik gyerek elviselése. Ha ezt nem ellensúlyozzák neveléssel, integrációs programokkal, akkor a korhatár leszállításával nem tesznek mást, mint azt, hogy hosszú távra és stabilan biztosítják Magyarország bűnöző utánpótlását.
Miközben sokat hallhatunk a kormány által előszeretettel csak „Új Széchenyi Terv”-ként emlegetett 2007-2013-as EU-források felhasználásáról – és fel nem használásáról – megjelentek az első, a 2014-2020-as uniós tervidőszakkal kapcsolatos hírek is. A legérdekesebb fejlemény mégis egy július 3-án életbe lépett kormányrendelet, amely fejlesztéspolitika irányítását új főnök – Lázár János – kezébe adja.
Az Európai Unió állam- és kormányfőinek június végi brüsszeli csúcstalálkozója alkalmából a miniszterelnök – teljes joggal – határozott hangon követelte, hogy a 2014-2020 között az EU tartsa fenn a fejlesztéspolitikára szánt források nagyságát, hiszen a kohéziós politika kulcsszerepet tölt be a gazdasági növekedésben, így a válság leküzdésében is. Sajnos, az, hogy Orbán Viktor aktivizálta magát, jelentős részt annak köszönhető, hogy – hacsak nem sikerül gyökeres változást elérnünk – a következő pénzügyi tervidőszak nagy vesztese éppen Magyarország lesz.
2005-ben, a jelenleg futó hét éves EU költségvetés előkészítésekor az akkori kormányzat kiemelkedően sikeresen tárgyalt, és Magyarországot – egy-főre vetítve és a GDP-hez mérten is – az egyik legmagasabb támogatási összeghez, 22.5 milliárd euróhoz juttatta. A siker kulcsa akkoriban a visegrádi országok közötti szoros együttműködés, az első Nemzeti Fejlesztési Terv előrehaladása, és a miniszterelnök személyes érdekérvényesítő képessége volt. (A visegrádi országok együttműködésének Magyarország meghatározó szereplője és szószólója volt. 2005 decemberében pedig Gyurcsány Ferenc a költségvetési tárgyalásokat lezáró állam- és kormányfői csúcsról kerek 1 milliárd euróval többet hozott haza, mint amit Tony Blair eredetileg ajánlott).
 Mindezzel szöges ellentétben a Magyarországnak jutó támogatás – a jelenlegi számítások szerint – 2014-től akár 25-30%-kal is csökkenhet. A veszélyt csak részben magyarázza az EU-t finanszírozó gazdag országok szokásos spórolási hajlama. Nagyobb bajt jelent, hogy Magyarország növekedési kilátásai sokkal rosszabbak, mint a hozzánk hasonló országok esetében. (A támogatás elméleti plafonját a GDP/GNI függvényében határozzák meg.) A miniszterelnök tehát valóban lépéskényszerben van. A küzdelemben bizonyos mértékig számíthat a visegrádi partnerekre, hiszen a lengyelek, csehek, szlovákok, és a többi kelet-európaiak érdeke a mienkhez hasonló. Ugyanakkor: versenytársaink is, ezért Orbán Viktornak szüksége lenne olyan érvekre is, amelyek kifejezetten Magyarország igényeit támasztják alá. És az, hogy „a Fletónak bezzeg többet adtatok”, bizony nem érv. Az Új Széchenyi Terv sikereire Orbán nemigen hivatkozhat, mert azokból elég kevés van. Tekintettel pedig a magyar kormány és az EU közötti állandó csetepatékra, személyes érdekérvényesítő képességére is csak korlátozottan bazírozhat.
Ami még segíthetne Orbán Viktoron, és rajtunk, az egy jól megírt 2014-2020-as fejlesztési terv lenne. Ezt – időben megismertetve azt az EU-val és a tagállamokkal – fel lehetne használni arra, hogy bizonyítsuk: Magyarországnak határozott, és kivihető elképzelései vannak arról, hogy miként kell az EU támogatásait hatékonyan felhasználni. Sőt: mi tudjuk, hogy miként lehet megvalósítani az EU közös gazdaságstratégiáját, Európa 2020-as programot. Ha lenne ilyen tervünk, azt bizonnyal tárt karokkal fogadná a költségvetés szinten tartásáért küzdő EU Bizottság és közösségi politikákat erősíteni kívánó Európai Parlament is. De – kapaszkodjanak meg – még a cechet egyébként jórészt fizető Angela Merkel is örülne, mert a mi példánkkal is bizonyíthatná, hogy igazat mond, amikor tagadja, hogy az EU gazdaságpolitikája kizárólag a megszorításokról, és a déliek sanyargatásáról szólna.
Szomszédaink, szokás szerint jobban állnak. A lengyelek hónapokkal ezelőtt döntöttek a fejlesztési terv előkészítésének felelősségi rendjéről, és annak első vázlata még ebben a hónapban a varsói kormány elé kerülhet. A terv teljes szövege szeptemberre várható. Az operatív programok tervezetei 2012 végére, végleges változatai 2013 márciusára készülnek el. Dolgoznak a szlovének is: a feladattal megbízott hat tárcaközi munkacsoport az első tervezeteket október végére, a végleges anyagokat februárra „szállítja”. A cseh kormány a tervezési feladatokat már tavaly augusztusban (!) kiadta – igaz, a tényleges tervdokumentumok Prágában – és várhatóan Pozsonyban is – csak az év vége környékén állnak elő.
Úgyhogy tényleg elég nagy baj, hogy az a bizonyos 2014-2020-as terv sehol sincs…
Magyarország esetében az első érdemi jele annak, hogy a kormány egyáltalán foglalkozik a 2014-2020-as EU tervidőszak fejlesztési dokumentumaival, a Fejlesztéspolitikai Kormánybizottság felállításáról szóló június 16-i bejelentés volt. Ezt öntötte formába a már említett, július 2-i keltezésű kormányrendelet. (Igaz, a frakcióvezetésről a közelmúltban leköszönt Lázár János már korábban „kikotyogta” a sajtónak, hogy ezután az EU-forrásokkal szeretne foglalkozni. A sejtést, hogy valami tényleg készül, erősítette a korábban a fejlesztéspolitikát közvetlenül felügyelő Molnár Ágnes államtitkár távozása a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumból, és csatlakozása a Lázár-stábhoz.)
A Fejlesztéspolitikai Kormánybizottság (FKB) létrehozása valóban fontos fejleménynek tűnik. Nyilván nem véletlen, hogy a június közepén bejelentett kormánydöntés és a rendelet megjelenése között – talán a tárcák utóvédharcai miatt – két hét is eltelt. A rendelet ui. teljesen átrajzolja a közvetlenül érintett miniszterek, sőt a kormány felelősségét, és minden érdemi hatáskört az FKB – lényegében Lázár János – kezébe ad. A jövőben a kormány helyett az FKB dönt minden, a források felhasználása szempontjából fontos kérdésben, legyen szó szervezeti, eljárási kérdésekről, az operatív programok tartalmáról, vagy a versenyeztetés nélkül befogadott „kiemelt projektekről”. További hatalomkoncentrációt jelent, hogy a jövőben minden egymilliárd forint feletti támogatási döntést az FKB elé kell vinni – az eddigi határ ötmilliárd volt – és az is, hogy a fejlesztési miniszter elveszítette azt a hatáskörét, hogy az operatív programok akciótervein belüli – az érintett programfejezetek („prioritások”) költségvetésének 15%-át meg nem haladó mértékű -- pénzügyi átcsoportosításokról önállóan döntsön.
Kérdés: jó lesz-e ez nekünk?
Személyes megítélésem szerint igen, lehet jó. Minden azon múlik, hogyan él majd Lázár a hatalmával. Azaz: az erős koordináció a „jó kormányzást”, a fejlesztés-szakmai szempontok gyorsabb és teljesebb érvényre juttatását szolgálja-e majd a partikuláris érdekekkel szemben, vagy, éppen ellenkezőleg, az FKB a pártpolitika befolyását növeli-e a forráselosztási döntések során.
Az EU-források irányítása minden sikeres tagországban centralizált rendszerben folyik. 2006 óta (amikor mi magyarok, a szlovének, és a lengyelek, tehát egy közepes, egy kisebb és egy nagy tagország is, erre az útra léptünk) ez irányban határozott tendencia mutatkozik. Kezdettől így működik az észt, a litván, a lett rendszer, de ugyanilyen változtatásokon töri a fejét az utóbbi időben hozzánk hasonló gondokkal küzdő Csehország és Bulgária is. Mindez nem véletlen. A szervezeti és eljárási döntések centralizációja, a különböző ágazatok támogatáspolitikai gyakorlatának egységesítése alapvető feltétele annak, hogy a fejlesztéspolitika egyáltalán irányítható legyen. 2004-ben Magyarországon nem így kezdtük, és a változás szükségessége igen hamar bebizonyosodott. Ezért erősödött meg 2006-tól a Nemzeti Fejlesztés Ügynökség, és ez alapozta meg azt, hogy hazánkat – legalábbis a 2010-es kormányváltásig – a kohéziós politikában a legjobbak között tarthatták számon. Ha az új rendelet a korábbi gyakorlathoz való visszatérést jelenti, annak csak örülni lehet. Ezek persze csak a végrehajtási – ha úgy tetszik: bürokratikus – szempontok.
Legalább ilyen fontosak azonban a fejlesztés-politika irányításával kapcsolatos megfontolások. Az alapvető kérdés az, hogy a kormány fejlesztéspolitikája „felülről lefelé”, vagy „alulról felfelé” határozódik-e meg. Másképpen fogalmazva: a kormány egységes akarata alakítja-e a tárcák fejlesztéspolitikáját, vagy fordítva. Magyarországon 2004-ig az „alulról felfelé”, 2004 - 2010 között pedig a „felülről lefelé” logika dominált. A FIDESZ kormányzása alatt nem volt egyértelmű hatalmi centrum. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség szakmailag és politikailag is jelentősen meggyengült. Miközben pedig a fejlesztési ügyeknek elvben saját minisztere volt, a támogatáspolitika fő reklámhordozója az egyértelműen Matolcsy Györgyhöz köthető Széchenyi Terv „zöld lufija” lett. Ráadásul a közelmúltban Matolcsy – 1,2 milliárdért – új Nemzeti Tervezési Hivatalt is kapott. Sok volt tehát a bába, és egyáltalán nem volt világos, hogy hol a gyerek. (Talán ezért is kanászodott el.)
Az új kormányrendelet leszámol a kétségekkel, jóllehet a miniszterek hatáskörét – Némethnéét, és áttételesen Matolcsyét kivéve – nem érinti. Csupán „megelégszik azzal”, hogy lényegében mindent, amiről eddig a kormány döntött, a Fejlesztéspolitikai Kormánybizottság hatáskörébe utal. Ha valamiben esetleg mégis a kormánynak kellene döntenie, az arra vonatkozó előterjesztés is csak az FKB jóváhagyását követően terjeszthető a kormány elé.
A megoldás alkotmányjogilag sem érdektelen: az, hogy a kormány hatásköreit de iure egy „kabinet” gyakorolja, 2010 előtt elképzelhetetlen lett volna. Az, hogy ez jogszerű-e, bizonyára megérne egy alkotmánybírósági vizsgálatot – kérdés persze, hogy a szebb napokat látott intézménynek megvan-e még ez a hatásköre. Gyakorlati szempontból a döntés abba az irányba mutat, hogy a fejlesztéspolitikát a jövőben is – pontosabban: újra – az egységes kormányzati akarat, és nem az ágazatok sok esetben törvényszerűen partikuláris törekvései határozzák majd meg.
A rendelet készítői ugyanakkor nem felejtkeztek el – az LMP és az ellenzéki sajtó egy része által hangosan, de szerintem tévesen kritizált – kiemelt beruházásokról, az innovációs pályázatokról, sőt az – általában nagyobb tőkebefektetéseknél adott – egyedi kormánydöntésen alapuló állami támogatásokról sem. És nincsen azzal sem semmi baj, hogy a kiemelt ügyekben eljáró hatóságokat is az FKB jelölhesse ki – tekintve, hogy más „hasonló” ügyekkel ellentétben itt a kormány saját felelősségi körébe tartozó intézményrendszerről van szó. Ezek a lépések is tovább erősítik tehát a kormányzati fejlesztéspolitika egységes irányítását – ami alapvetően helyes irány.
Mindazonáltal: az általam elvben támogatott fejlesztéspolitikai centralizációval van legalább egy bökkenő. Jelesül az, hogy a – Magyarországon kívüli – Európai Unióban a központi hatalmat ellensúlyozni, ellenőrizni is szokás.
A fejlesztéspolitikában ezt a „szubszidiaritás” (többszintű kormányzás) és a „partnerség” (a munkaadókkal, munkavállalókkal, civil szervezetekkel folytatandó kötelező egyeztetések rendszere) hivatott biztosítani. Az Unió által finanszírozott támogatási programok tervezeteit minden kormány köteles megvitatni a mértékadó társadalmi szereplőkkel. A „levelező” módszer erre nem elégséges. A kormánynak ugyanis a fejlesztési tervben és az operatív programokban részletesen be kell mutatnia, hogy a tervek tartalmáról kivel, mikor és hogyan egyeztetett – sőt azt is, hogy véleményüket miként vette figyelembe. Ha ezt nem tette, a tervezeteket a Bizottság vissza is dobhatja.
A 2004-es és a 2007-es fejlesztési tervekről a baloldali kormányok széles körű egyeztetéseket tartottak az Érdekegyeztető Tanáccsal, az Akadémiával, az ágazati érdekképviseletekkel, a civil szervezetekkel. Sőt: a fejlesztéspolitikai dokumentumokat véleményezni minden állampolgárnak lehetősége volt – és ezzel a jogukkal több ezren éltek is.
Lehet, hogy most is így lesz. Ha megvan a szándék, az egyetlen problémát az egyeztetések időigénye fogja jelenteni. Tekintettel arra, hogy a kormánynak még semmilyen programterve nincs, ám az új tervidőszak kezdete vészesen közeleg, és a terveket, programokat még az EU-val is jóvá kell hagyatni, félő, hogy a társadalmi egyeztetésre nem marad elég idő. Érdemi párbeszédhez ugyanis legalább fél évre lenne szükség. Továbbá, az egyeztetés csak akkor ér valamit, ha arra a prioritások, majd a programok véglegesítése előtt kerül sor. Ehhez pedig legalább két, érdemi konzultációs fordulót kellene szervezni.
Még jobban kell aggódnunk a többszintű kormányzás – illetve annak hiánya – miatt. A fejlesztési régiók beszántásával ugyanis a kormány ennek még a lehetőségét is megszüntette.
Magyarország 1996-ban, a Horn kormány idején vezette be a régiók rendszerét. Az első Orbán kormány ezeket nemigen szerette, csak annyiban foglalkozott velük, hogy az EU-csatlakozási tárgyalásokon elmondhassa: vannak régióink. Igaz, legalább hagyta őket élni, és a regionális fejlesztési tanácsok, és fejlesztési ügynökségeik a Phare programban aktív szerepet kapva „fű alatt” lassan megizmosodhattak. És az Unió ennél tényleg nem is kért többet. 2002-2010 között aztán a regionális tanácsok fokozatosan a fejlesztéspolitika meghatározó szereplőivé váltak, és az EU-források nagyjából egynegyedével – nagyjából 2000 milliárd forinttal – jórészt maguk gazdálkodhattak.
 Nem véletlenül: az EU-ban évek óta tart az a folyamat, amelynek keretében a helyi lehetőségek és erőforrások kiaknázása – a „területi kohézió” – kerül a fejlesztéspolitika középpontjába. Az új, 2014-2020-as tervidőszaknak ez az egyik hangsúlyos eleme. Tehát, mint annyi más területen, Magyarország megint az uniós fősodorral szemben, visszafelé „halad”. Tételes uniós jogot nem sértünk – úgyhogy ezért nem fogunk az Európai Bíróság elé kerülni. Csak éppen sikerült kidobni egy húsz év alatt, következetes munkával felépített regionális intézményrendszert, és lemondani arról, hogy a fejlesztéspolitikában érdemben megjelenjen a helyi szereplők, ha úgy tetszik, a vidék hangja. Mert ehhez bizony Lázár János, legyen bármennyre is vidéki, nem lesz elég. Azt, hogy a megyék érdemben átvehetnék a régiók fejlesztéspolitikai szerepét, senki nem gondolhatja komolyan. Kíváncsi vagyok, hogy az új fejlesztési tervben hány regionális operatív programunk lesz. Egy? Esetleg húsz? Vagy egy sem? És ki fogja azt / azokat végrehajtani?
A régiók megszüntetése kapcsán tehát ius murmurandi-nál sokkal többről van szó. Arról jelesül, hogy ha régiókat, helyi- és nem kormányzati szereplőket a tervezésbe nem vonják be, nem lesznek később projektek sem – és akkor nem lesz mire kiragasztgatni a „zöld lufit”. A terveket megbeszélni, a partnereket, leendő pályázókat érdemben tájékoztatni tehát a kormány alapvető érdeke lenne. Akkor is, ha épp nincsenek választások.
Összefoglalva: nem csak a 2007-2013-as, hanem a még meg sem kezdődött 2014-2020-as EU pénzügyi tervidőszak tekintetében is futhatunk a pénzünk után. A jelek szerint, hosszú tétlenkedés – tehetetlenkedés? – után a kormány, és talán személy szerint a miniszterelnök is, végre kézbe veszi a dolgokat. Ennek pedig örülni kell. Örülni kell, még akkor is, ha az érdemi tervezőmunka még el sem kezdődött, sőt, a helyzetet ismerők szerint a kormány az utóbbi két évben nemigen költött új fejlesztési projektek előkészítésére sem. (Mint nemrégiben megírtam: a 2007-2013-as támogatások beragadásának is ez az egyik oka). Ha a Lázár-féle Kormánybizottság sikeres lesz, lehet esélyünk arra, hogy ne mi legyünk a 2014-2020-as EU költségvetés legnagyobb vesztesei. És persze arra is, hogy a már itt lévő pénzeket is megmentsük.
Úgyhogy nincs más hátra, mint előre.
Szombat délután lesz a Budapest Pride 2012 egyik programjaként az Andrássy úti felvonulás. A világ szerencsésebb országaiban felszabadult karneválhoz hasonlít egy ilyen rendezvény, nálunk pedig annak is örülni kell majd, ha atrocitások nélkül véget ér a felvonulás. A tüntetés ugyanakkor alkalmat ad arra, hogy áttekintsük: meddig jutott el a meleg jogegyenlőségi mozgalom a rendszerváltás óta, és mik a közeljövő kilátásai.
Meleg polgártársaink jogi helyzete össze sem hasonlítható a húsz évvel ezelőttivel. Előbb az élettársi kapcsolat lehetősége nyílt meg a számukra 1995-ben, majd az eltérő beleegyezési korhatárt semmisítette meg az Alkotmánybíróság 2002-ben, ezt követően az Országgyűlés általános antidiszkriminációs törvényt alkotott 2003-ban, végül pedig a házassággal majdnem azonos joghatásokat biztosító bejegyzett élettársi kapcsolat lehetőségét biztosította 2009-ben a parlament. Ezzel Magyarország hozza a kötelező európai minimumot a meleg jogegyenlőséget illetően: nem élharcosa az LMBT (leszbikus-meleg-biszexuális-transznemű) jogoknak, de nincs is lemaradva az európai átlagtól.
Az igazi változás azonban nem ebben érhető tetten; a jogi szabályozás jellemzően csak leképzése egy politikai közösség világképének. Ami igazán változóban van, az a többségi társadalom hozzáállása. Húsz évvel ezelőtt az eltérő szexuális orientáció nyílt vállalása csak szűk szubkultúrákban fordult elő. Mára több ezren keresik a társukat magukat fényképpel is vállalva a meleg internetes oldalakon. A harmincöt alatti melegek számára az alibiházasság egyre inkább értelmezhetetlen fogalommá válik. Egyre szélesebb társadalmi rétegekben fordul elő, hogy az élettársát teljes természetességgel felvállalva érkezik heteroszexuálisok által dominált társaságba egy-egy meleg ember.
A tendencia egyértelmű: nem túl nagy sebességgel ugyan, megtorpanásokkal tarkítva, de a társadalom nagy többsége lépésről lépésre közelebb jut a meleg emberek megismeréséhez és elfogadásához. Igenis eredmény az, hogy az "utálom a buzikat" felfogás a szélsőjobb marginalitásába szorult. Az "otthon csináljanak amit akarnak" állapota már a passzív tudomásulvétel jele, amit a melegekkel való élő, mindennapi találkozások előbb-utóbb aktív elfogadássá fognak formálni. Éppen ezért fontos a pride, ezért fontosak a mikroközösségekben a coming outok, ezért fontos az, hogy minél több polgártársunk szembesüljön azzal, hogy az együtt élő meleg párok is normális emberek. Mert ez fogja végképp áttörni az előítélet és a kirekesztés falát. Mindehhez képest a házasság alaptörvénybeli definíciója, a melegek kizárása a család fogalmából vagy a rendőrség betiltó határozata múló epizód lesz csupán. Nincs az az alkotmány, ami gátat tudna szabni a társadalom többségi értékei változásának.
De figyelemmel kell lenni a társadalmi alkalmazkodás sebességére az LMBT jogok kiterjesztésének jövőbeli lépéseinél is. Bár a végcél kétségkívül a teljes jogegyenlőség biztosítása, vagyis a házasság intézményének megnyitása az azonos nemű párok számára is, ezt a változtatást csak akkor lehet majd meglépni, ha a mögött (a spanyol, portugál, dán vagy finn példa szerint) már többségi társadalmi támogatottság van, mert különben a jogkiterjesztés csak időleges lesz és gyenge lábakon fog állni. Addig is azonban folytatni kell a kis lépések politikáját, ezen belül is a tartósan fennálló bejegyzett élettársi kapcsolatban élők számára meg kell nyitni az egyikük biológiai gyermekének a másik általi örökbefogadásának lehetőségét, illetve el kell törölni a bejegyzett élettársak vonatkozásában a mesterséges megtermékenyítést kizáró törvényi szabályokat.
A szombati felvonulást a rendőrség félelemből vagy megfelelési kényszertől hajtva, mondvacsinált okokból először betiltotta, a bíróság azután példátlanul kemény szavakkal semmisítette meg a tiltó határozatot. Rajtunk, a többségi társadalmon múlik, hogy az Oroszországot idéző tiltás vagy az európai értékeket felmutató bírósági döntés lesz-e hívebb képe Magyarországnak.
|
|
|
Legutóbbi kommentek