Van-e értelme gazdasági válság idején a sportberuházásoknak, miként lehet értelme a stadionprojektnek és képes-e hatékonyan felhasználni a magyar sport szervezete a neki juttatott bőséges állami forrásokat? Erről kérdezte DÉNES FERENC sportközgazdászt Pikó András, tudva azt is, hogy nem maradhat el olimpia előtti sport témájú interjú két alapkérdése sem: miért beteg a magyar foci és hány aranyat nyerünk az olimpián? 

A foci EB, függetlenül attól, hogy nem jutottunk ki, lázban tartja a magyar közvéleményt és ezt nem csak a közszolgálati televízió nézettségének hirtelen megugrása bizonyítja, hanem például az is, hogy a két, sikeresnek mondható EB előtti meccs után elszaporodtak azok a nyilatkozatok, miszerint nekünk is ott lenne a helyünk. Tényleg ott lenne a helyünk az európai elitben?

Maga a kérdés is jól jellemzi a magyar sport állapotát és persze a magyar labdarúgás állapotát. Kétféleképpen lehetnénk ott, rendezőként és kijutottként. Meggyőződésem, hogy ha tisztességes pályázati folyamat lett volna az UEFA-n belül, akkor nem nagyon születhetett volna más eredmény, mint hogy mi rendezzük ezt az Európa Bajnokságot a horvátokkal együtt.

Ez ennyire nyilvánvaló lenne?

Szerintem igen. Az olaszokról erős kétségeim vannak, hogy egyáltalán érvényes pályázatot adtak-e be, az ukrán-lengyel pályázat ukrán részéről pedig lehetett tudni, hogy nem volt elfogadható minőségű, ennek bizonyítékait látjuk is. Az UEFA technikai bizottsága, tehát az a grémium, amely a pályázati döntés előkészítését végezték, ezeket a problémákat jelezték is. Mindegy ma már, lényeg: született egy futballpolitikai döntés a rendezésről, amely nem nekünk kedvezett. 

Hogy másképpen ott kellene lennünk, be kellett volna kerülnünk?! Na, pont ezen kellene túljutnia a magyar sportnak meg a magyar társadalomnak, hogy például a futballhagyományaink, vagy a futballkultúránk miatt nekünk ott kellene lennünk. Nem. Akkor van ott a helyünk az EB-n, ha egy versenyrendszerben kivívjuk rá a jogot. 

Kérdezem másképpen: ha a magyar foci társadalmi és gazdasági hátterének minőségét, a futballunk szakmai alapjait, az utánpótlást és intézményeket és minden olyan elemet számításba veszünk, amelyet egy sportközgazdász és egy sportszociológus mérlegel, ott lehetnénk?   

Ez nagyon összetett kérdés, egy sokdimenziós térben kell elhelyezni a focinkat, ezért nem is nagyon lehet egyszerűen megválaszolni a kérdését. Magyarországon ténylegesen van egy futballkultúra. Ebből a szempontból érdekes a japán példa, ahol professzionálisan, biztos technikai, szakmai és pénzügyi alapokon kezdték el felépíteni a labdarúgásukat, de a futballkultúra hiánya miatt ez a rengeteg energia még nem térült meg számukra, leszámítva persze azt a vébét, melyet ők társrendeztek. Már vannak nagyon jó játékosaik, de nagyon jó focijuk még nincs. Azt hiszem a magyar labdarúgó mérkőzések színvonala sem annyira gyatra, mint azt közkeletűen gondolnánk, bár ennek nyilván nincs objektív mércéje. Ami az elmúlt bő két évtizedben ténylegesen hiányzott, az a pénz, a szervezettség és sok közismert történet bizonyítja, hogy nagyon sokat rombolt maga a magyar labdarúgás is a lehetőségein, mert mindenki tudja, érzi, hogy ebből a rendszerből is sokkal többet kellett, lehetett volna kihoznunk.

Fotó: Csoszó Gabriella

Most viszont elég sok állami pénz kerül a sportba, különösen a labdarúgásba, alapvetően két úton, az egyesületi adókedvezmények révén és a stadionépítési programmal. Ugyanakkor a társadalom egy jelentős része ezt jóhiszeműen felesleges pénzégetésnek, rosszhiszeműen a miniszterelnök költséges hobbijának, a korrupció melegágyának tartja. Ráadásul válság lévén, nem is kell nagyon keresni az ügyeket, amelyekkel szemben a futball nem nyerheti meg a „fontossági versenyt” – nincs is olyan sajtótájékoztató szinte, amelyben legalább egy mondat nem kezdődne úgy, hogy „felesleges stadionok helyett inkább….” magyarán: válságban nem értelmes és szükséges a sportgazdaságba invesztálni.

Arról, hogy a sport finanszírozásában mekkora hányadot vállaljon a közösség és mekkorát az egyén véget nem érő vitát lehet folytatni. Ha nincs a költségvetésben minimális szabadon elkölthető pénz, akkor a kérdés fel sem merül, ha van, akkor sportközgazdászként - olyan emberként tehát, aki ebből a szektorból él, tehát nem elfogulatlan külső szemlélő - találok érveket találni a sport mellett. A sport a társadalom egészségi állapotának javításán keresztül gazdasági befektetésként sem rossz, rengeteg meg lehet takarítani például az egészségkasszán, bár ezt az érvet én is kritikus önkorlátozással használom, ugye, ha nem így tennénk, akkor minden pénzt az egészségügybe kellene tolnunk a gazdasági növekedés érdekében. De félretéve a tréfát, a sportgazdaság nyereségessé tehető, a sportoló emberek munkabírása jobb és nagyon fontosak a mentális hozadékok egy társadalom számára: ha többet sportolnánk, jobb kedvűek lennénk és boldogabbak.

Kell-e stadionokat építenünk? Látni kell, hogy a szabadidős iparban a válság idején a látványsportok, Európában a labdarúgás maradt talpon, és még inkább húzóágazattá vált a sportszórakoztatásban.  Magyarországon is így van, ez az a sport, ami a legtöbb embert érdekli, ha van egy kis esélyünk egy jó eredményre, máris tele van a Puskás Stadion, a gyerekeimen és a korosztályukon is jól látom, egy olyan foci fiesztára, amit látnak és nem csak a tévé előtt. A magyar futball szórakoztatóipar infrastruktúrája, mennyiségét és minőségét tekintve is Európa alsó harmadában helyezkedik el. A stadionok építése tehát indokolt, megmozgathatja az építőipart, lehet gazdaságélénkítő hatása. Ettől élesen el kell választanunk azt a kérdést, hogy ez a program mennyire lehet a korrupció melegágya? Ha az lesz, az nem a futball sajátossága, hanem a magyar társadalom és a nagy állami beruházások általános problémája. Ugyanez a kérdés felvethető egy nagy állami színházépítési program esetén is. És itt engedjen meg nekem egy személyes megjegyzést is. Az elmúlt két évtizedben Magyarországnak olyan kormányai voltak, amelyek a kulturális ágazatok közül a színházművészetet, a filmművészetet és –ipart, általában az un. magas kultúrát preferálták. Most először van egy olyan kormány, amely a kulturális ágazatok közül a sportot általában is, és azon belül a labdarúgást támogatja. Ezen lehet vitatkozni, én támogatom ezt az értékválasztást. Nekem egy Böde-csel Pakson felér egy operett áriával a Marica grófnőből.

Távol áll tőlem, hogy az értékválasztását megkérdőjelezzem, de a magyar társadalom többsége ebben is eredményközpontú: talán jogosabbnak gondolja a magas kultúra támogatását, hiszen ott inkább lát világszínvonalú teljesítményeket, mint a fociban.

Mégis, Ön szerint milyen objektív mérce alapján lehet azt mondani, hogy a magyar magas kultúra világszínvonalú?

Csak a szokásos felsorolással: Ránki Dezső, Kocsis Zoltán…

Kocsis Zoltán=Gera Zoltán. Nincs objektív mércénk.

Fesztiválzenekar. Benn van a világ tíz legjobb nagyzenekara között. A magyar labdarúgó válogatott?

Mi alapján van benn az első tízben?

Igaza van, a Fesztiválzenekar pontozásos sportágban indul, de a legjobb kritikusok szavazata alapján van a legjobbak között.

Ha jól emlékszem 1986-ban a World Soccer Magazine listáján a magyar válogatott volt a legjobb európai válogatott.

Aztán pár hónapra rá jött Irapuato és a 0:6…

Igen, sajnos. Azt mondja, van jó magyar operaénekes, én azt, hogy ott van Dzsudzsák Balázs. De igaza van, a magyar labdarúgás az elmúlt évtizedekben nem ért el valódi, nemzetközi szintű eredményt, mert a BL csoportkörébe való bejutás, hát, az nagyjából annyi, mint próbajétékra menni a Metbe. Én csak arra akartam felhívni a figyelmét, hogy az ilyen összehasonlítások szükségszerűen szubjektívek és van bennük hitbéli kérdés is, irodalmi Nobel-díjasunk is egy van…

…meg most egy esélyesünk…

Jó, erre akkor soroljam az olimpiai bajnokainkat?

Fotó: Csoszó Gabriella

Igaza van, hagyjuk ezt, inkább kérdezem a stadionprogramról. Ha sok stadion építünk, akkor attól jobb lesz a magyar foci?

Hosszú távon igen.

Ha sok stadiont építünk, akkor a magyar gyerekek többet tudnak majd focizni? Ezek azok a kérdések, amelyeket egy adófizető állampolgár feltesz magában, amikor erről a témáról gondolkodik.

Tudom, és nagyon helyesen teszi. Nem, a stadionok építésétől önmagában és közvetlenül nem lesz jobb és több a magyar gyerekek sportolási lehetősége. A stadionok nem a gyerekeknek épülnek. Ezek szórakoztató látványosságok helyszínei, leginkább persze sportlátványosságoké, de másoké is, függően attól, milyen a stadion kihasználása. A stadion nem cél, hanem eszköz. Eszköz, hogy a futball üzlet is legyen. Egy ilyen létesítmény alapvetően határozza meg egy város életét, a stadiont ki kell használni, környezetet kell építeni, kereskedelmi szolgáltatásokat kell oda szervezni.  És persze, egy stadion, ha jól csináljuk, üzenet is a gyerekeknek: a sport, a labdarúgás fontos az életünkben. Ez a húzóhatás nem mese, ez működik.

De mi lesz addig? Többen, köztük Muszbek Mihály arra figyelmeztetnek, hogy ha most felhúzunk négy-öt stadiont, akkor azt önmagában a magyar labdarúgó bajnokság nem tartja el és annyi más nemzetközi jelentőségű sport- és kulturális rendezvényt sem tudunk idehozni, hogy kifizetődő legyen a létesítmények fenntartása.

Vegyük ki a válaszból a Puskás Stadion, az más kategória, az olyan, mint a Nemzeti, a Szépművészeti vagy a MüPa. Nem kérdés, hogy szükség van rá. Nyilvánvalóan a vidéki helyeken nagyon észnél kell lenni. A sportközgazdasági szakirodalomban az egyik irányzat szerint a nagy stadion-beruházások a csapatot működtetőknek és a városi politikusoknak jó, a másik iskola szerint, ha minden más járulékos hozadékot számításba veszünk, akkor a közösség is gazdagodhat. Épp emiatt fontos, hogy alaposan végiggondolják mit jelent egy stadion a városban. Mert ha oda kereskedelmi tevékenységet telepítenek, márpedig az értelmes dolog, az másutt visszafogja a város kereskedelmét, ha felfuttatják a kulturális szolgáltatásokat, akkor az kedvezőtlenül érintheti a többi városi kulturális intézményt. Érdemes ezeket a szempontokat végiggondolni és számolni, például azzal is, van-e helyben fizetőképes kereslet mindarra a szolgáltatásra, amit egy stadion nyújthat.

Ön ismer ilyen számításokat, stratégiákat?

Nem vagyok ezen programok közelében, de remélem, hogy azok, akik ezeket a programokat előkészítik, azok meg tudják válaszolni ezeket a kérdéseket.

A magyar sport, mint szervezetet képes garantálni azt az adófizetőknek, hogy neki juttatott költségvetési forrásokat hatékonyan használja fel?

Nem, a magyar sport ezt nem képes garantálni. Alapvetően azért, mert a magyar sport szervezeti rendszere az elmúlt években olyan unortodox szisztéma szerint épül ki, amelyről még nem állapítható meg, hogy hatékonyan képes-e felhasználni a költségvetési pénzeket. Európában többféle rendszer létezik, a francia az egyik véglet, sok közpénz kerül be a sportba, de nem több, mint a sportcélokra fordított összes pénz fele, viszont egy elég jól szabályozott, centralizált szisztémát tettek mellé. A másik véglet a finn modell, ahol a közpénzt a civil szféra a saját rendszerén belül osztja szét sokfajta, többek között hatékonysági szempontok szerint is. Ehhez hasonlít az angolok sportfinanszírozása is, amely nekem a legszimpatikusabb. A magyarról az elmondható, hogy nagyon sok közpénz van benne, becsléseim szerint jelenleg a sportcélra elköltött összes pénz több, mint kétharmada közpénz, és ezzel biztosan dobogósok vagyunk Európában, de ezt a sok közpénzt nagyon szétaprózott szervezeti rendszerben osztjuk szét. Emiatt jelentős a kockázata annak, hogy nem hatékony a közpénzek felhasználása. Nem tudom, hogy így van-e, de a kockázata megvan. Kormányszinten ott a minisztériumi államtitkárság, de van a sportnak felelőse a MEH-ben is, van egy viszonylag jelentős jogosítványokkal feljogosított MOB, azért az MLSZ, különösen egy ilyen erős elnökkel, – ahogy egyébként Európában általában már csak szokás – állam az államban, és még sorolhatnám a példákat. Tele van a magyar sport irányítása politikailag erős emberekkel, erős érdekcsoportokkal. Maga a TAO-rendszer is a helyi érdekek érvényesülését segíti, ad abszurdum még az is elképzelhető, hogy egymástól pár kilométerre lévő települések jutnak hasonlóan nagy sportberuházáshoz. Itt aztán jönnek a kellemetlen kérdések, jól mérték-e fel, megfelelő gazdasági számítások vannak-e mögötte stb. Nagyon kockázatos a rendszer.

Kérdés az is persze, hogy min mérjük a hatékonyságot. Eddig biztosan állíthattuk, hogy az eredményességen: olimpiai medálokban, világeseményeken elért dobogós helyezésekben. Szerintem most mintha fordulna a közhangulat, egyre erősebbnek érzem azt az igényt, hogy a sportra fordított pénzből szolgáltatásként jöjjön vissza minél több a közösségnek, különösen a gyereksportba.  Azzal is érvelnek, hogy ha több megy a gyerek- és iskolai sportba, akkor több tehetség kerül az élsportba is.

Igen, ez a klasszikus piramiselmélet, ami szerintem utoljára a múlt évszázad első negyedében működhetett. Elvált egymástól a tehetségkutatás és –gondozás a nemzetközi szintű minőségi sportolók nevelése és a diák- gyerek és iskolai sport. Kovács Ági mesélte egy interjújában a sidney-i olimpia előtt, hogy őt háromévesen úgy vitték a szülei hajnalban edzésre az uszodába, hogy még az átöltözésnél is aludt és csak akkor ébredt fel, amikor benn volt a vízben. De mindenki pontosan tudta, hogy világklasszis úszó lehet. Nem nagyon vesznek el tehetségek ma már, sajnos még most is sok helyen gyakorlat, hogy behívtunk 100 tehetséges gyereket, nagyon gyorsan kiválogattuk azt a tízet, akiben benne volt a lehetősége annak, hogy jó labdarúgó legyen, kettőt nem vettünk észre, valószínűleg pont annyit, mint mondjuk az amerikai tehetségkutatók. Nem ez a gond, hanem az, hogy mi történik a maradék 90-nel? Na, ez a legnagyobb problémája a magyar sportnak, hogy ez a 90 gyerek aztán partvonalra kerül.

Fotó: Csoszó Gabriella 

Azért, mert nem éri meg velük foglalkozni?

Azért, mert a rendszerben dolgozóknak nem fűződött anyagi érdeke ehhez.

Most már fűződik?

Nem tudom. Remélem. Az látszik, számomra legalábbis, hogy a kormányzati megnyilatkozások mögött, – melyek persze nagyon eredménycentrikusak, mert a futballban akarunk eredményt, az olimpián akarunk eredményt, de – valódi a szándék, hogy minél több gyerek sportoljon, focizzon. A TAO-rendszer is a gyerekekre épül, az így sportba kerülő közpénzek jelentős része a gyerekek sportolását szolgálja. Nagy kérdés, hogy lehet-e ilyen központi akarattal sportolást elérni. Az ortodox sport-közgazdaságtani iskola szerint nem az a jó út, hanem piacot kell építeni. Tehát azt kell elfogadtatni kulturálisan a társadalommal, hogy a sportolás önmagában érték, erre ugyanúgy áldozni kell, ahogy a kultúrára áldozunk, vagy, ahogy szappant veszünk, hogy tisztálkodjunk. Úgy kell tekintenünk a sport költségit, mint a gyerekünk jövőjébe történt beruházásra, ha nem sportol, nem fogja bírni a munkát, a versenyt. Az nyilvánvaló, hogy megfizetjük az angol különórát, hogy a gyereknek legyen esélye egy sikeres életre, de ha rossz fizikai állapotban van, akkor nem fogja bírni a munkát, akkor a végén rossz állapotban, kevés pénzért fog dolgozni.

Gyakorló apaként én is rendelkezem bőséges tapasztalattal és azt látom, hogy nagyon kevesen tekintenek így a gyerekük sportolásának költségeire. Még mindig úgy gondoljuk, hogy ha energiát, időt, pénzt rakunk egy gyerek sportjába, akkor annak legyen eredménye. Egy olyan sportkarrier, amely visszahozza a befektetést, és ha erre nincs esély, akkor sokan inkább elviszik a gyereket. 

Igen, én megértem, ha sokan, különösen most, a válság miatt a gyerek sportolására sokan a saját öregkorukra történő befektetésként tekintenek, csak nem tudok vele mit kezdeni. Zeneiskolából sem vesszük ki a lurkót, ha kiderül, hogy nem lesz belőle Kocsis Zoltán. Ott jobban el tudjuk fogadni azt, hogy valamit önmagáért, a zene értésért, a muzsikálás élvezetéért csinálunk.  A sportban miért nem? Pedig ez ugyanaz.

Jöjjön az obligát kérdés: hány aranyunk lesz Londonban? Az egyik interjújában azt mondta, 5-6-ra számít, ami azért lepett meg, mert Peking után elkönyveltük, hogy a magyar sport szocializmusból hozott tartalékai kimerültek, nagyjából arra vagyunk képesek, amire ott voltunk.

A szocialista időszak sporttartalékai kimerültek, de ezzel együtt is, Peking szerintem kisiklás volt. Nem a tízet hiányolom, hanem a hármat keveslem. Az 5-6 a reális. Nehéz lesz, mert az olimpia elkezdett társadalmi ügy lenni szerte a világon és nagyon erős a specializálódás. Ez sokáig szocialista belügy volt, amibe az amerikaiak tudtak beleszólni, most már fontos Ausztráliának, Kínának, meg egy csomó más nemzetnek is. Sportszerkezeti szempontból is bajban vagyunk. Építettünk egy hihetetlenül magas színvonalú kajak-kenu sportot, a szlovákok meg felépítenek egy párost. Mások egy sprinterbe a harmadik ország meg egy négyesbe öli a sok pénzt és hiába van nekünk a legerősebb síkvizi kajak-kenu sportunk, az egyes számokban már nem feltétlenül mi vagyunk az aranyesélyesek.

De mégis, mitől lesz 5-6 arany?

A magyar sportban is volt egy váltás, elindítottuk a Héraklész-programot, amelyet következetesen végigvitt és támogatott minden magyar kormány az elmúlt évben. Ennek a 12 éves programnak – mely szégyen, nem szégyen, de a „legszebb” endékás-szovjet-magyar tehetséggondozó programok örököse – most kezdenek beérni a gyümölcsei. Az 5-6 arany bennünk van akár a gazdasági fejlettségünket, akár a hagyományainkat vagy a sport kulturális és társadalmi hátterét nézzük. És még valami, szemben 2008-cal, amikor racionálisan és reálisan a várakozásokat csillapítandó is beszélt az ember, én ezt az 5-6 aranyat most kívánatosnak is tartom. A magyar társadalom számára a jelenlegi helyzetében kell a siker. Kell Nádas Péter irodalmi Nobel-díja – de már a jelölés is milyen nagy szó – és kellenek a sportsikerek is. Tudom, hogy furcsa pont az én számból hallani a sport kapcsán, sporton túli érveket, de a társadalom sok szempontból beteg, a sportsikerek is hozzásegíthetnek ahhoz az élményhez, hogy újra közösségként tudjunk egymásra nézni.

Görögország és az eurózóna többi, válsággal küzdő országainak válságkezelési megoldásairól egyre több vita zajlik az utóbbi hónapokban politikusok, gazdaságpolitikusok és közgazdászok között. A balti országok és köztük az euróval rendelkező Észtország válságkezelése egyre többször pozitív példaként szerepel a megszorításpárti makroközgazdászok körében. Lettország, Litvánia és a már említett Észtország a válságkezelés aránylag egyszerű formáját választva, egy drasztikusan végigvitt fiskális konszolidációval és jelentős nominális belső leértékeléssel (internal devaluation) aránylag rövid időn belül növekedési pályára állította gazdaságát. A balti példa azt mutatja, hogy a válságkezelési időszak elejére hozott jelentősebb költségvetési konszolidáció, bizonyos feltételek teljesülése mellett elvileg járható út. A kérdés azonban az, hogy ez milyen áron lehetséges és mennyire átültethető példa az eurózóna perifériájához tartozó és válsággal küszködő országai, köztük Görögország számára.

Az alig több mint kétmilliós Lettországba delegált IMF-misszió vezetője, Mark Griffiths szerint a kis balti ország Európa legszélsőségesebb "fellendülés-visszaesés" („boom-bust”) ciklust volt kénytelen elszenvedni. 2008 decemberében, a válság legmélyebb időszakában kevesen hittek abban, hogy Lettország képes lesz végrehajtani az IMF-fel és az EU-val egyeztetett gazdasági programot. De sokak várakozásaival ellentétben 2011 decemberéig mégis sikeresen végigvitte az IMF által is támogatott kiigazítást. Mára – írja Griffiths – Lettország az egyik leggyorsabban fejlődő ország az EU-ban, 2011-ben 5,5%-os és idén is valószínűleg egy 3,5% fölötti GDP növekedéssel büszkélkedhet.

A szintén IMF-es vezető közgazdász, Oliver Blanchard azt vetette fel, hogy végül Lettországnak is sikerült a rögzített árfolyamrendszer megtartása mellett végrehajtania a hatalmas kiigazítást a gazdaságban, noha azt korábban ő is csaknem elképzelhetetlennek tartotta. Blanchard ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy több szempontból sem lehet automatikusan átültetni a lett receptet az eurózóna periféria országainak válságkezelési gyakorlatába. Ennek egyik oka az, hogy a legtöbb periféria országnak nincs akkora külső (folyó fizetési mérleg) és belső egyensúlytalansága (költségvetési deficit), mint a letteknek volt, sokkal magasabb a kiinduló adósságszintje, jóval korlátozottabb a mozgástere a versenyképesség növelésére és nem olyan nyitott, kicsi ország, mint Lettország. Bármilyen módon is látnak hozzá a válságkezeléshez,  Blanchard fontosnak tartja azt, hogy (1) egyfajta "társadalmi szerződés" szülessen és (2) lényegében minél gyorsabban túlessenek a szükséges kiigazítások nagy részén, valamint (3) a piaci folyamatok által meghatározottnál gyorsabb és párhuzamosan bekövetkező ár- és bércsökkentés legyen.

Michael Hudson és Jeffrey Sommers neves amerikai közgazdász professzorok korábban a lett kormány mellett végeztek tanácsadói munkát a célból, hogy hogyan lehetne a válságkezelés során elkerülni a megszorításokat. A végigvitt gazdasági program alapján tanácsaikat nem feltétlenül valósították meg, ám a Financial Times-ban egy minapi elemzésükben felhívják a figyelmet arra, hogy Lettország példája – nominális belső leértékelés és bérek megvágása - nem lehet a válságból kivezető út Európa számára. Bár a lett kormány a megszorításokat választotta, a nép nem. A fiatal munkaerő jelentős számban- mintegy 200 ezer ember, a lakosság majd’ 10%-a!!! - hagyta el az országot a megszorítások hatására, ennek is köszönhető, hogy ma „csak” 15% körüli a munkanélküliség. Az, hogy a kormány nem bukott meg a rendkívül népszerűtlen intézkedések (pl. nominális bérek 30%-os visszavágása az állami szektorban) ellenére sem, a jelentős számú orosz kisebbség és a lettek ellentétének köszönhető. A legnagyobb ellenzéki párt az orosz kisebbség pártja és a többségi lettek számára nem alternatíva az, hogy egy orosz pártra szavazzanak. Így marad egyedüli választási lehetőségként a megszorításpárti kormányerő. A lett példa Európa többi országának döntő többsége számára tehát biztosan nem járható. Ahhoz, hogy egy ilyen program sikeres lehessen, egyfelől aránylag kicsi népességgel kell rendelkezni azért, hogy a kivándorló munkaerőt fel tudják szívni a befogadó országok és etnikailag erősen megosztott társadalomban lehet végigvinni ezt a programot, amelyben az etnikai ellentétek felülírják a megszorítások elutasítottságát.

Mark Weisbrot a Guardianban élesen kritizálja Christine Lagarde IMF-vezért, aki szerint a lett példa sikersztori. Weisbrot szerint ez olyan, mintha az 1929-33-as gazdasági világválságot sikersztorinak hívnánk, hiszen végül a 40-es évekre az amerikai gazdaság ismét fellendült. Tavaly év végén a washingtoni Gazdasági és Politikai Kutatóközpontnak (CEPR) írt tanulmányában Weisbrot – Rebecca Ray-jel együtt – arra a megállapításra jut, hogy azok az országok, amelyek a válságkezelés során a nominális leértékelés útját választották, nagyjából 4,5%-os GDP veszteséget könyvelhettek el. Lettország azonban a valutáját nem értékelte le az euróhoz képest és így 24,1%-os GDP csökkenést szenvedett el. De ami még ennél is fontosabb: a leértékelést választó országok gazdasága három évvel a válság által kikényszerített leértékelés után már a válság előtti gazdasági szint fölött voltak, átlagosan 6,5%-al, szemben Lettországgal, amely 3 évvel a válság kirobbanása után még mindig 21,3%-al volt a válság előtti GDP szint alatt. Az elemzés azonban a tavalyi év végén íródott, sem az 5,5%-os 2011. évi, sem a 2012-re prognosztizált 3,5% feletti GDP növekedéssel nem számolhatott.

Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász, aki korábbi írásaiban rendre a megszorításokat kritizálta, most sem igazán elégedett a megszorítások által vezérelt balti úttal. Az, hogy a legutóbbi évben elég szépen alakul a gazdasági növekedés, azok után, hogy egy rendkívül nagy visszaesésnek lehettünk tanúi, illetve a gazdaság teljesítőképessége  továbbra is jócskán a válság előtti szint alatt van, még nem jelenti azt, hogy a gazdasági megszorítás a válság megoldásának kulcsa. Egy másik blogbejegyzésében Krugman arról értekezik, hogy attól még, hogy a megszorítások hatására a folyó fizetési mérleg (amely a válság előtt 20%-os hiánnyal bírt) javult, semmi nem támasztja alá, hogy ez nem kizárólag  megszorításoknak köszönhető-e, épp emiatt elképzelhető, hogy hasonló problémák merülnének föl, ha a gazdaság ismét felszálló ágra kerülne.

Hasonló kételyeket fogalmaz meg Dani Rodrik is, aki szerint nem világos, hogy a folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságának megszűnése tartós lesz-e. Az annyira szükséges nominális belső leértékelés elmaradt, a bérek megnyirbálása jórészt az állami szektorban történt, amely igazából nem segíti az export versenyképességének javítását, viszont a versenyszféra bérei szinte egyáltalán nem is változtak.

Az Economistban, Ryan Avent egy 5 elemből álló feltételrendszerről ír, amelynek együttes teljesülése szükséges ahhoz, hogy a mások által annyira kívánatosnak tartott nominális belső leértékelés elérje célját. Az adott gazdaság: (1) elfogadja a rövid távú „szenvedést”, (2) nyitott és relatíve kicsi, (3) rugalmas munkaerőpiaccal rendelkezik, főleg a bérekre vonatkozó szerződések tekintetében, (4) relatíve alacsony eladósodottsági ráta, (5) a jelentősebb gazdasági partnerek egészséges gazdasággal rendelkeznek. Mivel ezen tulajdonságok jó része nem jellemzője az eurózóna periféria országainak, ezért a belső leértékelés nem járható út a gazdasági válságkezelésnél.

A már korábban idézett Blanchard egy minapi írásában ismét megpróbálja levonni a tanulságokat a lett példa alapján, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az "átalakítási fáradtság" (adjustment fatigue) egy jelentős tényező, amit a politikusoknak mindenképp figyelembe kell venni. A válságkezelés elején még könnyebben lehet megszorításokat, akár jelentősebb megszorításokat is bevezetni, de az idő múlásával a kiadások megvágása egyre nagyobb társadalmi ellenállásba ütközik. A célzott költségcsökkentési intézkedések politikailag többe kerülnek, mint az általános adóemelés. Ezért, érdemes az adóemelést a válságkezelés egy későbbi szakaszára tartalékolni, amikor az „átalakítási fáradtság” jelei megjelennek. 

A balti út és azon belül is a lett példa nem alkalmazható véleményem szerint a görög és a többi periféria ország válságkezelése során. Ezt az utóbbi idők jelzései alapján az EU vezetői is látják. A fáradtság jeleit nem lehet nem észrevenni a válság által leginkább érintett eurózóna tagállamokban. Ennek legeklatánsabb példája a legutóbbi görög választások voltak, ahol a megszorításokat és a trojka által kijelölt kiigazítási programot teljes mértékben elutasító szélsőbaloldali párt mára a legjelentősebb ellenzéki erővé, kormányképes alternatívává nőtte ki magát. Csak remélni lehet, hogy a múlt heti, a négy legnagyobb eurózóna tagállam vezetőinek római csúcstalálkozója és az eheti brüsszeli EU-csúcs most már tényleg a régóta várt megoldás irányába mozdítja el a válságkezelés szekerét.

"De van-e hát magyar középosztály?" - tette fel a kérdést Móricz Miklós a Nyugat hasábjain, kilencvenkilenc évvel ezelőtt[1]. Móricz Zsigmond tudós öccse szerint a magyar középosztály kicsiny, de "anyag" azért lenne a bővüléséhez. Szükség lett volna szerinte továbbá olyan irányú pártosodásra, amelynek alapját a középosztály adja. Kissé lelombozó, hogy évszázados problémákat változatlan formában és változatlan bizonytalanság mellett lehet újra és újra megfogalmazni. Mégis, talán érdemes újra nekifutni annak a kérdésnek, merre is van Magyarországon a középosztály és mihez lehetne kezdeni vele?

Naponta tapasztalhatjuk, hogy a jelenlegi kormány megkísérli a középosztályból kiindulva megfogalmazni társadalompolitikája lényegét. Igaz, a miniszterelnök idei országértékelő beszédében felújította azt a retorikai panelt is, amely szerint a középosztály és a leszakadó rétegek érdekegyesítését tartja küldetésének[2]. Még annál is több ebben a logika, mint első pillanatra látszik. Szerencsés eltávolodás e felvetés az első Orbán-kormány stratégiai államtitkárának, Bogár Lászlónak azon magvas gondolatától, amely szerint a nemzeti középosztályt felülről a globális komprádor elit, alulról pedig a roncstársadalom fogja közre[3]. Más - nagyon más - kérdés, mi valósul meg a kormányfői beszédfordulatból a gyakorlatban.

Akárhogy is van, első nekifutásra megpróbálom meghatározni, mit tekintek középosztálynak legalább ennek az írásnak az erejéig. Annál biztosan többre lesz szükség, hogy a középosztály olyan, mint a pornográfia, amit nem lehet definiálni, de felismerjük, ha látjuk. Ízlés dolgában nem nyitnék vitát a kormányfővel, bár, ki tudja, talán az ízlésnek is van köze a középosztályhoz.

Mitől közép?

Miként Móricz Miklós írja, "van átmenet a tökéletes szegénységtől a legteljesebb bőség felé, és az átmenetnek néhány fokát a középosztály foglalja el".[4] A középosztály tehát közép abban az értelemben, hogy sem nem szegény, sem nem gazdag, de abban az értelemben is, hogy léte feloldja a társadalmi konfliktusokat azzal, hogy magába olvasztja az osztályharcos elemeket, a politikai középre húzva őket.

A középosztály termel, szolgáltat, fogyaszt, adózik, tanul, felhalmoz, egyszóval aktív, aktivitásra készül vagy korábbi aktivitásból eredő jogokkal bír. Elvárásai vannak, amelyeknek hangot ad, tehát érdekeket artikulál és érvényesít, küzd értük.

Ha az elit mintaadó, akkor a középosztály a mintahordozó életmód, életminőség, életszínvonal tekintetében: viszonyítási pont, egyben a társadalom zöme. A nyugati társadalmak "kétharmados" jelzője arra utal, hogy az emberek ekkora része sorolható a középosztályhoz, amelynek ellenében nem működik a gazdaság és nem nyerhető meg választás.

Bár a középosztály helyenként unalmas és langyos, olykor méltó az iróniára és a gúnyra, valójában vonzó célállomás az alulról érkezőknek. Ráadásul egy középosztály-központú társadalomban a középosztályba kerülés lehetséges is. A felemelkedés nem frusztráló álmodozás csupán, hanem olyan cél, amit el lehet érni, tehát érdemes érte küzdeni.

A középosztály "sötét oldala" a konformizmus, a konvenciók merevségének veszélye, az eltérésekkel kapcsolatos elutasító érzéketlenség, az integrálódás ebből adódó nehézsége, a (középosztály számára) kényelmes megoldások előnyben részesítése, meg a rosszabb helyzetben lévők kiszorítása az elosztási rivalizálás során, különösen válsághelyzetben.

Milyen a hazai közép?

Ha szigorúan jövedelmi kategóriákat vennénk figyelembe, akkor látszólag egyszerű dolgunk lenne. Minden jövedelmi sorrendnek van ugyanis közepe. Tóth István György a Tárki 2009-es adatfelvétele nyomán a mediánjövedelem 80-120 százaléka közötti jövedelemmel rendelkezőket nevezi "középrétegnek", és ide sorol kb. 3,8 millió embert Magyarországon. E fölött található a "felső-közép" a medián 120-200 százaléka közötti jövedelemmel (kb. 2,5 millióan), valamint a hatszázezret meghaladó "jómódú" réteg. Lefelé az "alsó-közép" közel kétmilliós és a szegények majdnem egymilliós táborát találjuk, utóbbiak e besorolás szerint a medián fele alatti jövedelemből élnek[5]. Látszólag meg is volnánk: a vaskos középréteg körül még a felső- és alsó-közép puffereit is ott találjuk. Számbeliségüket tekintve kiteszik a társadalom többségét.

Csakhogy a középréteg kifejezés tényleg nem fejez ki más, mint a középpozíciót. Keveset árul el ennek a pozíciónak a karakteréről. Minap látott napvilágot Ferge Zsuzsa becslése arról, hogy a létminimum alatt élők száma közelít a négymillió felé. Ferge arra is emlékeztet, hogy ez a probléma nem hirtelen zuhant a nyakunkba. Jó ideje hárommilliós tömegről volt szó, és az utóbbi időben bővülésnek indult: 2009-ben például 3,7 millió körül lehetett. Ez pedig azt jelenti, hogy a fenti kategóriák alapján a szegények és az alsó-közép teljes mértékben, de még a középréteg ötöde is a létminimum, vagyis a megélhetési küszöb alatti jövedelemből él.

Ez azért nem klasszikus középosztályi szituáció.

Közelítsünk másként. Kolosi Tamás és Keller Tamás összevont rétegződési sémát alakított ki, amelynek alapja a foglalkozási státus. A középosztályba itt azokat sorolják, akik középvezetők, egyéni vállalkozók, gazdálkodók (de nem tartoznak a legfelső jövedelmi decilisbe), továbbá a beosztott értelmiségiek (a felső öt jövedelmi decilisből), az alsó szintű vezetők, az irodai dolgozók és a jobban kereső szakmunkások. Az 1980-as évek rétegződésvizsgálatának eredményével összevetve az látható, hogy a középosztály aránya kisebb lett, s innen le- és felfelé egyaránt el lehetett mozdulni, lévén az alsó és felső korlátokat kiemelték a társadalmi rendszerből[6]. A nyolcvanas évek "terhes babapiskótája" szétcsúszott, és a lefelé mobilitás nagyobb mértékű volt, mint a felfelé áramlás. A rendszerváltás környékén az átlag csúszott le, tehát a középen léttel együtt járó korábbi stabilitás megszűnt. Felváltotta azt a jövedelmi frusztráció és a Pataki Ferenc által oly pontosan megfogalmazott "biztonságvesztés" élménye[7]. Ha mintahordozói szerepet tulajdonítunk a középosztálynak, akkor e mintává a bizonytalanság állandósága vált.

A társadalmi biztonság elvesztése nem magyar sajátosság. Robert Castel erről hosszú ideje ír, kezdőpontjának a foglalkoztatás instabillá válását tartja[8]. Lehet ezt egyszerűen a világ változásának betudni, ám mégiscsak hús-vér emberek naponta megélt problémájáról van szó. Gosta Esping-Andersen is azt állapítja meg, hogy az európai jóléti államokat egyebek mellett a magas foglalkoztatásra alapozták a második világháborút követően, és most ez az alappillér megingott[9].  

Ehhez hozzá kell vennünk, hogy Magyarország koraszülött/torzszülött/államszocialista jóléti államát viszonylag hirtelen és nagy erővel érte a biztonságvesztés csapása. A teljességet célzó, részben persze álfoglalkoztatás szintje néhány év alatt süllyedt az európai sereghajtók közé, ahonnan két évtizede nem vezet út felfelé. Ebben a helyzetben az sem csoda, hogy a társadalom nagy része, benne a középső zömmel - miként Szalai Júlia írja - a piaci részvételre nem tud folyamatos, életformaszerű bevételi forrásként tekintetni, ezért kényszerűen ráhagyatkozik az államtól kapott támogatásokra. Vagyis nem az állandóan vegzált segélyezettek csapolják meg az államot. Szalai állítása éppen az, hogy mindenki ezt csinálja, és arányaiban a szegények veszik ki a legkevesebbet a költségvetésből, mert miként a piaci, úgy az elosztási küzdelemben is alulmaradnak. Szalai Júlia szerint már az előző kormányok alatt is jócskán folyt a források "átpumpálása" a szegényektől a közép- és felső rétegek irányába, aminek oka a középrétegek elszegényedés elleni elkeseredett küzdelme volt[10].

Célba talál-e a középosztály-politika?

Az átlag lecsúszása, a közép biztonságvesztése, a középréteg "belógása" a létminimum alatti jövedelmi kategóriába, a mintahordozó csoportok helyzetének instabillá válása: csupa olyan tényező, amely indokolttá teheti a középosztályra koncentráló politikát. Legitim célkitűzés, hogy a veszélynek kitett közép erősödjön, érezze magát biztonságban, legyen módja aktivitásra, munkára és tudjon adózni. Nem marad más hátra: el kell találni az igényeit, jól kell célozni a középosztálynak szánt politikát, hogy tényleg azok élvezhessék az előnyöket, akiknek szánták.

Bizonyítandó, hogy ez mennyire nem könnyű, talán nem érdektelen visszakanyarodni az első Fidesz-kormány egyik emblematikus intézkedéséhez, a lakáshitel-támogatási rendszer bevezetéséhez. Mikor 2000-ben az a döntés született, hogy nagyobb súlyt kap a kamattámogatás és a jelzáloghitelezés, mint a bérlakás-fejlesztés és a lakáskorszerűsítés, akkor a "polgári" kormány a hitelképes banki ügyfélként számításba jöhető állampolgárok mellett tette le a voksát. Ám a középosztálynak szánt konstrukció első fázisáról kiderült: nem éri el a célját, mert az elképzelt középosztálynak egyszerűen nincs elegendő jövedelme a hitelfelvételhez. A konstrukció a társadalom felső negyede számára volt ideális. Ezt követte a 2001-es "áttörés", amikor a kormány több ponton lazította a hitelfelvétel felvételeit, fokozta a kamattámogatás mértékét és még a törlesztőrészletekre is adókedvezményt adott. Ezzel jelentősen bővült a hitelfelvevők köre, miközben teljességgel háttérbe szorultak azok a nem hitelképes rétegek, amelyeknek kisebb összegű lakáskorszerűsítési támogatásra lett volna szükségük vagy egy átfogó bérlakás-programra. Emellett a szisztéma a költségvetési deficit, meg az eladósodás melegágyává vált: ez vezetett a megszüntetéséhez a Medgyessy-kormány idején[11].

Hasonló volt a helyzet a gyerekek után járó adókedvezménnyel is. Az Orbán-kormány a munkapiacon aktívak gyermekeit támogatta kiemelten, attól a tévképzettől vezérelve, hogy ez önmagában aktivitásra ösztönöz, illetve, hogy ettől a középosztályi családok reprodukciója fokozódik.

Nagyjából arról van szó, hogy azok az élethelyzetek, és azok az élethelyzetek mellé rendelt összegek, amelyeket az első Orbán-kormány a középosztály sajátjának gondolt, valójában a társadalom felső negyedének igényeivel egyeztek. Magyarán: a magyar közép jóval szegényebb, mint azt a Fidesz-vezetők gondolták. Mikor aztán ezzel szembesülve megpróbálták ezt a politikát kiterjeszteni a tényleges középre, akkor ez iszonyatos kiadást jelentett, amely kiadás legnagyobb nyertese továbbra is a felső negyed volt. Ennek fényében a 2002 előtti középosztályos kísérlet sikeréről beszélni barokkos túlzás.

Akár azt is feltételezhetnénk: a Fidesz elnöke  tanult ebből a korszakból. Még ellenzékben, de már ismét kormányra készülve - s lám, idei országértékelésében is - a középosztály és a leszakadók koalícióját vizionálta. Tehát a deklarált cél immár nem csupán a középosztály megerősítése, hanem a leszakadók felemelése is. Az optimizmus persze azonnal elfogyott, amint a leszakadók pártján álló politika példáit említette a miniszterelnök országértékelésében. Egyes számú példája ugyanis a közmunkával kereshető, sokat emlegetett 47 ezer forint volt, amelynek alternatívája a 22.800 forintra csökkentett segély. A leszakadók érdekében folytatott kormányzati politika még akkor is üres halmaz, ha figyelembe vesszük a főtanácsadói naposcsibéket és malacokat, meg a belügyminiszteri kecskéket.

Ami a miniszterelnök által kívánt társadalmi koalíció másik elemét, a középosztály támogatását illeti, valamivel bonyolultabb a helyzet. A személyi jövedelemadó felső kulcsának tavalyi eltörlése jórészt a középréteg feje és jövedelme felett zajlott: döntően az elit és a felső-közép számára volt kedvező. Valahol ott vagyunk, mint 2000-ben: a társadalom felső negyedét-harmadát preferáló intézkedésről van szó, miközben több százmilliárd forinttal csökkent az újraelosztásban figyelembe vehető pénzösszeg, és a várt ösztönző hatások sem látszanak a gazdaságban. A legnagyobb nyertesek a magas jövedelmű, egyúttal sok gyereket vállaló családok. Semmiféle kutatás nem támasztja alá, hogy egy ilyen támogatási rendszer hatására több gyerek születne, s ily módon számbeli gyarapodásnak indulna az erősíteni vágyott középosztály. Az viszont mérhető napi valóság, hogy a többi gyerekellátás tudatos elhanyagolása miatt a már megszületett gyerekek szegénysége fokozódik.

S akkor ott van még az adójóváírás eltörlése is. A miniszterelnök kétéves tevékenysége büszkeségeként említette, hogy immár nem 2,6, hanem 3,75 millió ember fizet személyi jövedelemadót[12]. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy már létre is jött az egymillió új munkahely, sajnos le kell hűteni lelkesedését: ennyivel több embert köteleztek adófizetésre. Ebben természetesen van logika, a minimálbér adómentességéről korábban is folytak viták. Arról viszont 2010-ig nem volt szó, hogy a büdzsé így szerzett friss bevételét rögvest odaajándékozzák a legmagasabb jövedelműeknek, valamint arról sem, hogy az adóátrendezés még az átlagos keresetűeket is hátrányosan érinti, és alattuk lefelé mindenkit. Különösen, ha nem tudnak gyerekkedvezményt érvényesíteni. Mikor ezzel szembesült a kormány - ki tudja, miért nem szembesült vele korábban -, akkor kétségbeesett bérkommandózásba, majd bérkompenzációba kezdett, illetve feltalálta az unortodox minimálbér-emelést: a nettó összeg nem változik, de a munkaadói teher jelentősen nő.

Összességében tehát az adóváltoztatások az átlagkeresettel rendelkezőknek is hátrányosak, az adókedvezmény felfelé hord. Ehhez jönnek még a megemelt fogyasztási adók, valamint az infláció minden fogyasztó számára hátrányos hatásai. Itt se lelhetők tehát fel a középosztályt támogató politika elemei. Szót kell ejteni a magán-nyugdíjpénztárak beszántásáról is: az itt felhalmozott vagyon elkobzása éppen a középosztály-politikával megcélozni kívánt aktív, kereső, államháztartásba pénzt befizető réteget érintette hátrányosan. E hátrány nagysága egyelőre nem határozható meg pontosan, mert a régi nyugdíjrendszert nincs mivel összehasonlítani. A nyugdíjvédelem nagy győzelmei óta eltelt másfél év során ugyanis nem derült ki, mit tesz majd a kormányzat a nyugdíjrendszerrel, kósza tervezetek pörögnek csupán a médiában.

Mivel a kormány nem a jelen rabja, megpróbálja a jövőt is formálni. Olyan egyetemi tandíjat vet ki, amire az ezerszer elátkozott szocialista-liberális kabinetek még csak nem is gondoltak. Ezzel sújtja a frissen megadóztatott, vagyontalan rétegeket (is), és ezzel lezárja az értelmiségi pályákat számos nem értelmiségi, vagy legfeljebb közepes keresetű értelmiségi család gyermeke elől. Az egyetemi karriereket a kormány önkényes keretszámok meghatározásával is befolyásolja, közben viszont beindítja saját közszolgálati egyetemét. A kabinet azt várja, hogy aki nem jut be az egyetemre, az a "termelő gazdaságban" áll majd helyt, aki pedig egyetemet végzett, az pénzvisszafizetés terhe mellett nem rohan el külföldre. Szintén zajlik a közoktatás átszervezése, amelynek lényegi eleme a centralizálás, meg az új nemzeti alaptanterv, amelyen néhány markáns ideológiai módosítást vezettek át.

Mindebből kirajzolódik a szándék, hogy a közoktatás a nemzeti együttműködési rendszer rugalmas befogadójává tegye a fiatalokat. Akik, ha értelmiségi pályát választanak, lássák maguk előtt a NER közszolgálatában rejlő fényes jövőt, persze, csak akkor, ha lesz életpálya, meg lépcsőzetes béremelés az oktatásban, az egészségügyben és más pályákon. Közben a politikailag gyanúsnak és/vagy gazdaságilag nem kifizetődőnek ítélt ("nem termelő") szakmák tudatos leépítése folyik. A kormányzati gondolkodást áthatja a központi irányítás vágya. Ez éppenséggel a felelős állampolgár eszményének mond ellent, és egy olyan víziót vetít elénk, ahol a középosztály tagjai irányított pályán az államhoz - és az államot működtető kormánypárthoz - lojálisak, amiért elvileg stabil munkaerő-piaci pozíció a jutalmuk.

Sajnos azonban az egész reform sajátja a rettenetes butaság, hiszen nem számol azzal, hogy nyitottak a határok, hogy perspektíva nélkül nincs vonzerő és nem váltható ki a lojalitás, hogy az iskolai indoktrináció hatását számtalanszor keresztbe metszi az ezernyi egyéb információforrás, és még sorolhatnánk. Mindezzel középosztályt építeni aligha lehet, igaz, az oktatáson keresztül vezető - amúgy is felújításra szoruló - mobilitási pályákat le lehet rombolni.

Mindent egybevetve ezt a középosztályi politikát nehéz komolyan venni. A történelmi hívószavak nem passzolnak a jelenhez, a még csak nem is mindig vonzó víziók nem illeszkednek a mai magyar társadalomhoz. A konkrét lépések hatását nem mérik fel, nem számolják végig. Elhiszik, hogy narancs ez a citrom, csak azért, mert a kétharmad törvénybe iktatta.

A szomorú valóság, hogy a középosztályra hivatkozás valójában azt hivatott elfedni, miért érik hátrányok a szegényeket. Erre volna az a kormányzati magyarázat, hogy minden a középosztály érdekében történik. A középosztály kifejezés gyakori használatának másik célja, hogy feltételes reflexeket hívjon elő. Hiszen - mint láttuk - valóban volna igény a középosztály-centrikus politikára, s ha már a kormány nem képes ilyet előállítani, legalább gyakran beszél róla, így lassabban fogy el a bizalom.  Ám ettől a politikától nem válik izmosabbá, védettebbé a társadalom közepe, és nem is válik népesebbé a középréteg.

Középosztályosító politika

Olyan országban élünk, ahol a közép egy része a létminimum alá lóg, ahol a stabilitás, a kiszámíthatóság, a gyarapodás esélye nem a társadalom kétharmadára jellemző, csak az egyharmadára vagy alig valamivel többre. Be lehet rendezni, persze, úgy egy társadalmat, hogy az erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportokhoz áramoltatjuk (vagy hagyjuk áramolni) a forrásokat. Egy ilyen politika védelmében elő lehet szedni a piaci és/vagy a "morális" érveket, tehát az "aki többet dolgozik, többet keres" szövegeket, meg a szegények érdemtelenségéről szóló hipokrita zsolozsmázást. Csakhogy a szegénység nem csupán a szegények baja: ilyen politikával, még ha jól célzott volna is, emberi erőforrások, potenciális tehetségek, fejleszthető tudás, életévek mennek veszendőbe.  

A másik lehetőség, hogy olyan közpolitikákat valósít meg egy ország, amelyek túlmutatnak a középosztályon. A középosztály és a leszakadók társadalmi koalícióját kellene megvalósítani. Igen, a miniszterelnök ígéretét, csak vele ellentétben komolyan kellene venni. Itt elsősorban az integrációra, a különbségek kezelésére készségszinten alkalmas közoktatási rendszer kialakítására gondolok. Az oktatás nemzetgazdasági szinten az egyik leginkább megtérülő beruházás. Hiába mondja bárki, hogy ennek eredményei csak húsz év múlva látszanak: húsz év már eltelt. Ha a rendszerváltáskor elkezdődik egy ilyen jellegű átalakítás, annak ma már az előnyeit élveznénk. Most azt kell eldönteni, mihez kezdünk a következő húsz évünkkel.

Szó lehetne továbbá szolgáltatásintenzív szociális rendszerről, amely képzett munkaerőt igényel, és amely képességet nyújt a segítő szolgáltatások igénybe vevőinek. Létfontosságú volna továbbá a területi egyenlőtlenségek mérséklése, legyen szó a nagy regionális eltérésekről, vagy a kistérségek egyenetlen helyzetéről. S persze nem lehet az adórendszerről sem megfeledkezni, ahol a valódi progresszivitás helyreállítása aligha eredményezne bonyolultabb szisztémát, mint amilyen ez a mai "söralátétes" rendszer. Ellenben figyelembe vehetné az adózók eltérő tehervállalási képességét. Még az adókedvezményt is meg lehetne tartani, csak más konstrukcióban, a középső és alsó jövedelmi kategóriák felé kinyitva.

Végső soron Magyarországot középosztályosítani kellene. A középrétegek megerősödésén túl a leszakadók és az alsó-közép felemelkedésének útjait kellene megépíteni és nyitva tartani. A középnek is jobb, ha nem egy szakadék tátong alatta. Nem mellesleg a kiszámíthatóság, a stabilitás, netán a bizalom erősödése a társadalom politikai válságtűrő-képességét is fokozná, háttérbe szorítva a populizmust, teret és értelmet adva a felelős döntéseknek.

A közelmúltban egy – a személyautóval közlekedőket jelentősen érintő – változást már bevezetett a Kormány, míg egy másikat 2013 nyarára prognosztizáltak. Idén már megszűnt az 1 750 forintba kerülő négynapos autópálya matrica, így aki csak alkalomszerűen használná autójával az autópályát, az csak a 2 975 forintos egyhetes (tíznapos) matricát választhatja. Az intézkedéstől a kormány 10-12 milliárd forint bevételi többletet vár.  Viszont 2013 közepére tervezi a Széll Kálmán Terv legújabb verziója a használatarányos díjszedés (elterjedt nevén az e-útdíj) bevezetését, amitől éves szinten 150 milliárd forint bevétel növekedést várnak. A kormány számításai azonban valószínűleg nem válnak be.

A négynapos: vitathatatlan siker

Az autópályák használata utáni díjfizetés, az M7-es autópálya 2003-as, majd az M5 2004-es átalánydíjas matricás rendszerbe történt bevonása után nyerte el mai formáját. A rendszer lényege, hogy a gyorsforgalmi utak (majd 2007-től a 3,5 tonna feletti járművek számára további 42 főútvonali szakasz) használatáért díjat kellett fizetni. A díj mértéke függ a használó gépjármű össztömegétől és sávosan a használat időtartamától (gyakoriságától), független azonban az úton megtett távolságtól, tehát a valós használattól.

A négynapos matrica 2003 nyarán került bevezetésre. Elsősorban az addig díjmentesen használt, legnagyobb hétvégi forgalmat bonyolító, s akkorra felújított, egyik pályáján három sávosra bővített M7 autópálya használatát kívánta serkenteni. A matrica hamar népszerű lett. Az értékesítési statisztikák szerint ez a típus döntően a heti matricát váltotta ki, tehát az autópályát ritkán, csak eseti jelleggel használók éltek az olcsóbb típus vásárlásának lehetőségével. D1 (személygépkocsi) kategóriában 2003-ról 2004-re mintegy 2,3 millióval nőtt a matrica vásárlások száma úgy, hogy 4,3 millióval nőtt a négynapos, míg mintegy 2 millióval csökkent az egy hetes matricák vásárlása. Ezen időszakban mintegy 7 százalékkal - 674km-ről 724 km-re - nőtt a gyorsforgalmi utak hossza. Ugyanakkor az egy km autópályára jutó D1 kategóriájú matricát vásárlók száma 40 százalékkal nőtt. (A vizsgált 2003 és 2008 közötti időszakban ez a növekedés a legmagasabb, a következő érték is csak 10%.) A csekély útkínálati növekedés és jelentős fajlagos növekmény alapján megállapíthatjuk, hogy a négynapos matrica bevezetése vásárlóerőt generált, abszolút értelemben nőtt a gyorsforgalmi utat használók száma, ami a közlekedési szokások jelentős változására utal. Ennek jelentősége három területen mutatkozott meg. Az olcsóbb kategória bevezetésével nőtt az út tulajdonosának – az államnak – a bevétele. A gyorsforgalmi útra átterelődött forgalom (ez nyilván nem a teljes növekmény, hiszen egyrészt új utak is átadásra kerültek és nőtt a gépkocsi állomány is) kevésbé szennyezte a környezetet, veszélyeztette az emberek egészségét.  Az autópálya lényegesen jobb forgalombiztonságot biztosít az ott közlekedőknek, tehát csökkentő hatást gyakorolt a fajlagos (útarányos) baleseti előfordulásokra. Az adatok alapján (Közlekedésfejlesztési Koordinációs Központ – Közérdekű adatok) egyértelműen kijelenthető, hogy a négynapos matrica minden tekintetben sikeres volt.

Hirtelen változások

2012-től döntő változás állt be a közútkezelés finanszírozásába. Megszűnt a költségvetési finanszírozás, az úthasználóknak egyre nagyobb mértékben kell hozzájárulniuk az üzemeltetés és fenntartás költségeihez. Ennek első lépése a négynapos matrica megszüntetése, amitől a kormányzat évi 10-12 milliárd forint bevételi többletre számít. Az intézkedés beleillik a költségvetési egyensúly, pontosabban költségvetési hiány tartása érdekében, hosszú távú koncepció híján eseti improvizációkkal operáló gazdaságpolitika működési gyakorlatába. Az intézkedést modellszámítás, hatástanulmány nem előzte meg.

Az előző év első három hónapjához képest a D1 kategória bevétele 21 százalékkal nőtt. 2011-ben e jármű kategóriában az értékesítés bevétele 27 277 millió forint volt. Ennek 21 százaléka, vagyis az eddigi adatokból prognosztizálható növekmény éves szinten 5 728 millió forint szemben a várt 10-12 milliárddal. Legalább ekkora, de talán még nagyobb gondot okozhat azonban, hogy a megvásárolt matricák – tehát a gyorsforgalmi utat használók – aránya 29 százalékkal csökkent. Ez azt jelenti, hogy a személygépkocsik közel harmada „visszakényszerült” a normál közúthálózatra, tehát az előbbiekben már említett tényezők: környezet- és egészségvédelem, közlekedésbiztonság területén visszaléptünk.

A magyar személygépjármű tulajdonosok számára a gyorsforgalmi utak használata – s így a társadalom számára a fenti előnyök kiaknázása – nyugati szomszédjainkkal összehasonlítva jövedelemarányosan is igen drága. (Ausztriában a tíznapos matrica ára 7,70 euro, vagyis mintegy 2 200Ft, míg Magyarországon 2 975Ft, még nagyobb az eltérés az éves díjban, az osztrák 73,80 euróhoz - 21 000Ft-hoz - képest 42 980Ft.) Ezekben az országokban a nagy terhelést, fokozott használatot jelentő nehézgépjármű forgalom az általa okozott elhasználódással arányos díjat fizet, s így a jelentősen kisebb terhelést okozó személygépkocsik díja alacsony lehet. Ezzel szemben Magyarországon a nehézgépjárművek (D4) a megtett út hosszától független napi matricával közlekednek, mely matrica EU szabályok szerint maximált ára 2012-re 3 375Ft. Ez a tranzit forgalomban például azt jelenti, hogy ha egy kamion észak-nyugat dél-kelet irányban átszeli az országot, ami, mintegy 450 km, akkor 3 375Ft-ot fizet, míg egy átlagos 30 eurocent/km használatarányos díjjal kalkulálva ugyanekkora út 135 euróba, vagyis nagyjából 39 000Ft-ba kerülne. Az uniós szabályozás ármaximálásának az oka az, hogy ezzel is arra kívánják ösztönözni a tagországokat, hogy átalánydíjazás helyett a használattal arányos költségterhelést vezessék be.

Mivel a jelenlegi rendszerben Magyarország olcsó a tranzitforgalom számára és viszonylag jól kiépített gyorsforgalmi hálózattal rendelkezik, rendkívül nagy az utak terhelése. Ahol ez csak az autópályák túlzott ütemű amortizálódásában jelentkezik ott még „szerencsések” vagyunk. Sok helyen azonban – 86-os út, Tokaj 38-as út, stb. – elviselhetetlen terhet jelent a helyben lakóknak a főútvonalaik forgalma, az egészség- és környezetterhelés.

Más utakon

A díjfizetés 2007-ben elhatározott reformja nem halasztható tovább. A jelenlegi, időtartamhoz kötött használati díjas e‑matricás díjszedési rendszerben a használók egy része nem fizeti meg a tényleges használata okán keletkező költségeket, vagyis a szisztéma társadalmilag nem igazságos. A díjbevétel korlátozott, amellyel sem a bővülő gyorsforgalmi hálózat, sem pedig az azon kívüli további díjköteles közúthálózat üzemeltetése, fenntartása, fejlesztése és finanszírozása nem fedezhető.

A rövid távú, eseti forgalom ma nem veszi igénybe az autópályákat – a négynapos jogosultság megszüntetése ezt valószínűleg fokozza –, emiatt a párhuzamos alternatív utak forgalmi terhelése is folyamatosan nő. 

A problémára a megtett úttal arányos útdíj bevezetése a megoldás. Ebben a rendszerben a „használó és szennyező fizet elv” alapján, a díjköteles úthálózaton közlekedők a megtett távolság, a pályaszerkezet igénybevétele és a környezetszennyezésük arányában fizetnék meg az infrastruktúra használatának díját.  Ezzel egyrészt társadalmi és gazdasági szempontból is igazságosabb lenne a díjfizetési rendszer, másrészt jelentős mértékű bevétel növekedést lehet elérni, ami jelentősen több forrást nyújtana a közúti infrastruktúra megfelelő működtetésére, fejlesztésére.

Az elektronikus díjszedési rendszernek technológiailag integráltan képesnek kell lennie arra, hogy a jelenlegi e-matricás és a bevezetendő használatarányos rendszerek együttes kezelését biztosítsa, továbbá tartalmaznia kell a díjszedés elengedhetetlenül szükséges elemét a díjellenőrzést.

Az elektronikus díjszedési rendszer kiépítést megelőzően kialakítandó „Díjpolitikát” a szakmapolitika, fuvarozói érdekképviselet, szakmai szervezetek véleményét figyelembe véve már 2009-ben kidolgozták. A politikai döntést követően, a fent idézett díjszedési alapelvek alapján, szakértők bevonásával indult meg 2009-ben az elektronikus díjszedés előkészítése. Az előkészület során számos szakértői anyag készült, aminek egy része nyilvánosan ma is megtekinthető a KKK honlapján. 

Ma még nem teljesen világos, hogy a kormányzat e Díjpolitikából mit tart majd követendőnek és mi az, amit másként gondol megvalósítani. Az már tudható a Kormány 1138/2012. (V. 3.) határozatából, hogy a 3,5 tonna feletti járművekre lesz kötelező érvényű a használatarányos díjfizetés, míg a személygépkocsik és más járművek választhatják azt. (Hallani már olyan véleményt is, hogy egy későbbi időponttól kezdődően számukra is kötelező lesz. Választani nyilván annak éri meg, aki aránylag keveset ritkán, vagy alkalmanként csak rövidtávra veszi igénybe a díjköteles utat.) Az egyeztetés során az érintettek a fokozatos hálózati kiterjesztést és egy alacsonyabb díjszinten való indulását támogatták, amely 3 év alatt az elvárt szintre emelkedik.

A kormány a Széll Kálmán Terv legújabb verziójában az új rendszer indulásának tervezett időpontját 2013 második félévének elejére tűzte ki. A rövid határidő bizonyos értelemben meghatározza az alkalmazható technológiát.

Melyik rendszerre állunk át?

Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a jelenlegi gyakorlatban kétféle technológiai megoldást alkalmaznak, mely alkalmas arra, hogy regisztrálja, a gépkocsi által megtett út hosszát a díjköteles hálózaton. Az egyik – és a díjszedés területén ma elterjedtebb – az ún. DSRC, vagyis mikrohullámú rendszer. Ez a technológia olcsó fedélzeti egységből és drágább út menti leolvasókból, illetve a díjelszámoló központból áll. A fedélzeti egység a jármű szélvédőjén található, a járműről, továbbá a terhelendő számláról tartalmaz információkat. Az út mentén (fel- illetve lehajtók környezetében) telepített díjfizető berendezésekre szerelt adó-vevő egység, 5,8GHz frekvenciájú mikrohullámon kommunikálva a jármű fedélzeti egységével, kiolvassa a járműre, illetve a fizetés módjára vonatkozó adatokat, majd továbbítja az elszámoló központba. A fedélzeti egység és a leolvasó közötti távolság maximálisan néhányszor tíz méter lehet. Ezért az utak mentén (azok felett átívelő) a mikrohullámú egységek elhelyezésére alkalmas konzolokat kell építeni minden olyan ponton, ahol a díjköteles útra le vagy fel lehet hajtani. Ez a díjkötelezettségbe bevonni szándékozott utak hosszától és egyéb paramétereitől függő mértékű építési munkát jelent, amihez hozzátartozik az előzetes engedélyeztetés, esetenként területszerzés és sok egyéb más kiegészítő feladat. Vagyis ez a technológia abban az esetben alkalmazható sikeresen, amikor a díjat jól körülhatárolható útszakaszokon kívánják beszedni, tipikusan autópályákon, gyorsforgalmi utakon, hidak, alagutak esetében. A rendszer kipróbált, bizonyított technológia, egyszerű szerelhetősége miatt nemcsak nehézgépjárművek, hanem akár az összes jármű díjszedésének megoldására alkalmas. A technológia többsávos útszakaszok esetében is alkalmazható.

A másik lehetséges megoldás a német autópályákon használt GNSS/CN (GlobalNavigation Satellite System / Cellular Network – Globális Műholdas Navigációs Rendszer / Mobilkommunikációs Hálózat) technológia. A rendszer drágább fedélzeti egysége egy beépített GPS vevő és a Föld körüli műholdak segítségével pontosan meg tudja határozni, hogy a jármű egy fizetős autópálya-szakaszon, vagy a vele párhuzamosan haladó díjmentes úton közlekedik-e. A pozíciónak megfelelő adatok küldése az elszámoló központba – GSM csatornán keresztül – meghatározott időközönként történik, ahol az úthasználati díjakat kiszámlázzák az előre regisztrált felhasználónak. A rendszer alkalmazhatóságát nagyban elősegíti, hogy Európa teljes területe lefedett a GSM hálózattal. A felhasználók a műholdas navigációs rendszer segítségével egyéb szolgáltatásokhoz is hozzájutnak, így például a fuvarozók folyamatosan nyomon tudják követni járműveik mozgását, járművezető pedig számos kényelmi információhoz juthat az esetleges torlódásokról, üzemanyag árakról, pihenő helyekről stb. 2005, vagyis a német rendszer beüzemelése óta a technológia további fejlődésen ment keresztül, elsősorban a viszonylag komplikált fedélzeti egység (OBE) egyszerűsödött, olcsóbb lett és a megoldás így egyre versenyképesebbé válik.

Magyarországon a megtett úttal arányos díjszedési rendszer technológiáját is a díjpolitika szolgálatába kell állítani. Az alkalmazott megoldás tegye lehetővé a megállásmentes (free flow) díjszedést, ne okozzon többletterhelést a környezetünknek. A rendszer képes legyen kezelni a különböző időszaki díjszinteket, a felhasználóknak nyújtandó kedvezményeket és az díjmentes szektor forgalmat, továbbá az alanyi díjmentességet. Ellenőrzési rendszere legyen alkalmas az átmenetileg a matricás rendszerben maradó személygépkocsik úthasználat jogosultságának megállapítására is. További alapvető követelmény a technológiával szemben, hogy elemei feleljenek meg az EU 2004/52. EK irányelvében megfogalmazott átjárhatósági elvárásoknak is.

A költségvetési szempontú időprés veszélyei

Félő azonban, hogy a rövid határidő és a magas díjbevételi igény (ami viszonylag sok díjköteles szakaszt feltételez) miatt csak a GNSS rendszer kiépítése lehet alternatíva, ahol a viszonylag drága fedélzeti eszköz beszerzése a jármű tulajdonosokat terheli. Ez nyilvánvalóan csökkenti annak az esélyét, hogy a személygépkocsi tulajdonosok önként csatlakozzanak e díjfizetési formához. Ha viszont számukra marad az átalánydíjas „E-matrica” rendszer, akkor fenn kell tartani a jelenlegi matricaellenőrzési rendszert is, aminek gazdaságossági számításai nem ismertek.

A használatarányos díjszedés bevezetése komoly változást okoz az úthasználók életében. Mind a díjkategóriákban, mind az útkiterjesztésben, mind pedig a díjszintekben egy előre programozott fokozatos bevezetés lenne az optimális megoldás. Ilyen módon az új rendszer már a jelenleginél fokozottabban járulna hozzá a hazai közúthálózat üzemeltetésének, fenntartásának és felújításának finanszírozásához, és mindezt olyan módon lehet elérni, hogy közben az érintett úthasználók is több évre előre tervezhetik költségeiket. Így elkerülhető a hazai fuvarozói piac torzulása, illetve a kis- és középvállalkozások versenykorlátozása. Biztosítani kell ugyanakkor a hazai közúti vállalkozások relatív versenyelőnyét és az úthasználati költségek emelkedése nem eredményezheti az áruszállítás hátrányos helyzetbe kerülését a személygépjárművekkel szemben.

Mire számíthatunk?

A megtett úttal arányos tarifa rendszerben a költségokozási arányok figyelembevételével az un. német módszerrel számított maximális tarifák (Ft/km 2009. január elsejei árszinten) a következők.

(Jármű díjkategóriák: 

J0 díjkategória: motorkerékpárok;

J1 díjkategória: a legfeljebb 3,5 tonna megengedett legnagyobb össztömegű gépjármű és mindezek bármilyen vontatmánnyal is;

J2 díjkategória: 3,5 t feletti kéttengelyes tehergépkocsik és valamennyi autóbusz;

J3 díjkategória: 3,5 t feletti háromtengelyes tehergépkocsik és járműszerelvények;

J4 díjkategória: 3,5 t feletti négy vagy több tengelyes tehergépkocsik és járműszerelvények.

A Kormány határozat szerint használatarányos útdíj szedés a J0 és J1 kategóriák számára nem kerül bevezetésre.)

A fentieken – súly, tengelyszám – kívül a díj mértékét befolyásolja még a jármű környezetvédelmi besorolása.

Ezek az értékek a maximálisan kivethető díjszintet jelentik, ennél alacsonyabb – de egymáshoz képest arányos – tarifát alkalmazhat az ország saját közlekedéspolitikai megfontolásai alapján. A jelen gyakorlat alapján szinte biztosra vehető, hogy a közlekedéspolitikát felülírja majd a költségvetési politika.

A végső díjstratégia meghatározásához készítette a Deloitte tanácsadó „A megtett úttal arányos elektronikus útdíj szedés bevezetésének pénzügyi és nemzetgazdasági hatásvizsgálata 2010.május 14.” című tanulmányát. A tanulmányban több alternatívát is kidolgoztak. A bevételi adatok nyilvánosan megismerhető táblázata a 2012-2020 közötti időszakra vonatkozóan nettó jelenértéken számolva a következő.

(Forrás: Deloitte, A megtett úttal arányos elektronikus útdíjszedés bevezetésének pénzügyi és nemzetgazdasági hatásvizsgálata 2010.május 14. Az esetek definiálása a tanulmány 13. oldalán található meg.)

Az ábrán látszik, hogy a meghatározott időhorizonton az D verzió képes a legnagyobb bevétel termelésére, mely szerint a gyorsforgalmi úthálózaton

• a 3,5 t feletti járművek fizetnek,
• a 3,5 t alatt alternatív választási lehetőséget biztosít,

 míg a főútvonalak a 3,5t feletti járművek számára fokozatosan kerülnek bevonásra. A díjszint tekintetében egy moderált díjszintet vezetnének be, amely három év alatt éri el a költségokozási aránynak megfelelő mértékeket.

A tanulmány kitér a beruházásidő igényére is. E szerint a kiépítés időszükséglete optimális esetben is legalább 12 hónap, amit meg kell, hogy előzzön egy legalább  hathónapos EU-s közbeszerzési eljárás. Így használatarányos díjfizetés – ED – bevezetésének időszükséglete a döntést követően minimum 18-20 hónap.

Összefoglalva: A személygépjárművek négynapos autópálya matricájának megszüntetése a remélt költségvetési többletnek várhatóan csak mintegy felét hozza. Ugyanakkor a gyorsforgalmi úthasználatból kieső közel egyharmadnyi jármű a főutakra terelődik, növelve a balesetveszélyt és a környezetterhelést. Az úthasználat költségeinek használatarányos terhelése a finanszírozás és az arányos közteherviselés szempontjából is elkerülhetetlen. Ugyanakkor a költségvetési szorítás okozta kapkodás, a szakmai döntési folyamat fiskális szempontú felülírása és az így kialakult időkényszer sok gondot, kényszeres döntést eredményez, s még így is kétséges, hogy a kívánt határidőre megvalósulhat-e egyáltalán azt új útdíjrendszer.