Ramil Szafarov átadatási ügyével kapcsolatban számos külpolitikai, nemzetközi jogi és a moralitás kérdését feszegető értékelés jelent meg az elmúlt napokban. Az Nemzeti Közigazgatási Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának elemzése, ezektől eltérően arra a geopolitikai kontextusra kíván rávilágítani, amelybe hazánk „belekeveredett”, s ami megmagyarázza, hogy miért váltott ki ennyire heves nemzetközi reakciót a Magyarországon előzetesen egyszerűbbnek gondolt ügy. TÁLAS PÉTERT, a kutatóközpont vezetőjét Pikó András kérdezte.

A Szafarov-kiadatás magyar szempontból legsúlyosabb biztonságpolitikai aspektusa az, hogy ez az ügy mit mutat a magyar külpolitikai szakapparátus színvonaláról és szakértelméről. Ön teljesen nyugodt e tekintetben?

Bennünket is ez érdekelt, amikor munkatársaimmal megírtuk a tanulmányunkat. A kérdés végső soron az, hogy a szakapparátus hibázott-e vagy a döntéshozók. Azt vizsgáltuk, hogy vajon a külügyi szakapparátus számára is rendelkezésre álló nyílt információkból, melyekből mi dolgoztunk, felvázolható-e egy döntés előkészítése során ennek a bonyolult ügynek a háttere és a várható következmények sora? Arra jutottunk, hogy igen, s azóta kiderült, hogy ezt a szakértők megtették és felhívták a figyelmet a döntésnél figyelembe veendő és vehető összes szempontra és várható következményre és kockázatra.

Biztos, hogy minden következményt előre lehetett látni?

Természetesen nem volt minden látható előre. Arra valószínűleg senki sem számíthatott, hogy az örmények megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, hogy parlamentjük ugyanígy tesz és még a tudományos akadémiájuk is követi a példát. De a konfliktusra biztosan lehetett számítani, minimum egy éles diplomáciai jegyzékváltás Örményországgal kalkulálható volt.

A kormányt két ok miatt éri kritika, egyrészt hogyan adhatott át egy ilyen gyilkost, másrészt azért, mert ha már átadtuk Szafarovot, miért nem kértünk a büntetése letöltését biztosító írásos garanciát. Ön mit gondol erről?

Rengeteg szempontból elmesélhető és magyarázható ez az ügy. A morális megközelítés uralja a nyilvánosságot, holott tudható, hogy Magyarország az elmúlt években tucatnál több gyilkost, köztük többszörös elkövetőket adott át Ukrajnának, Romániának, másoknak és ugyanígy tettek más országok is.

De a többségük köztörvényes gyilkos, akit nem tartanak számon a szülőhazájukban nemzeti hősként azért, mert az országgal konfliktusban álló másik ország állampolgárát kivégezte.

Na, látja, épp emiatt lett volna fontos az, hogy az azeriek írásban garantálják azt, hogy Szafarov letölti a büntetését. Ha van írásos garanciánk, az tompította volna az örmény és a nemzetközi reakciókat, leszűkítette volna a magyar fél szerepét illető találgatások, és magyarázatok terét és lerövidítette volna az ügy bennünket érintő időtartamát, hiszen nem lenne kérdéses az, hogy miért és hogyan döntött Magyarország úgy, ahogy.

Ezeket a magyarázatokat és reakciókat be lehet állítani úgy, mint a nagyhatalmú, a világban mindenütt jelenlévő örmény lobbi munkájának eredményét. Az Önök tanulmánya azt bizonyítja, hogy ez csak egy ok a sok közül, amivel számolnia kellett volna a döntéshozóknak.

Az örmény-azeri konfliktusban a magyar döntés katalizátor szerepet töltött be. Az ilyen jellegű ügyeket úgy szokás elintézni, hogy az átadó ország megköveteli, hogy az átadott elítélt otthon is letöltse a büntetését, azt a fogadó fél megígéri és az átadó nem nagyon törődik azzal, hogy a fogvatartás helyszíne egy ötcsillagos szálloda, ahonnan hazajárhat, elég, hogy nem csinálnak körülötte politikai és médiafelhajtást és majd hónapok vagy évek múltán, mikor senki sem figyel, egészségügyi okok miatt szabadon engedik. Ez esetben azonban tudható volt, hogy Szafarov ügye nemzeti ügy Azerbajdzsánban, számítani lehetett tehát arra, hogy  minden pontosan ellentétesen történik majd, mint azt az előbb említett szokásos forgatókönyv előírta volna. Figyelembe kellett volna venni azt, hogy ezt az embert – egyébként megsértve az Európai Emberi Jogok Egyezményét – a kezdettől nemzeti hősnek tekintik a hazájában, hogy 2006-ban az Év embere lett, hogy személye és ügye muníció az azeri politika számára a Karabah kérdésében vívott örményellenes verbális háborúban, hogy szimbolikusan kiválóan beilleszthető ebbe az azeri politikába a karabahi származású katonatiszt, akinek a családját örmények gyilkolták meg és aki ezért örmény katonát ölt. Szafarovot Azerbajdzsánban egyszerűen nem lehet titokban bújtatgatni.

Az azeriek számára tehát szimbolikus politikai jelentőségű volt az ügy. Az örmények számára is, csak épp ellentétesen?

Nem, én az örmény reakciókban inkább a félelmet éreztem ki amiatt, hogy megváltoztak az örmény-azeri erőviszonyok a térségben. Mindkét félnek óriási a veszteséglistája, százezreknek kellett menekülniük az örményellenes pogromok miatt és százezreknek kellett menekülnie az örmények elől azeri oldalon is a karabahi háború miatt. De maga a háború óriási katonai és nemzeti siker az örmények számára, amelyben nem csak 4000 négyzetkilométernyi hegyi-karabahi területet foglaltak el, hanem majd kétszer ekkora olyan azeri területet is, ami nem tartozott a korábbi Hegyi-Karabahi Autonóm Területhez. Épp emiatt a másik oldalon ez az azeri állami szuverenitás és területi integritás állandó sérelme. Ne feledjük azt sem, hogy Karabah ugyanolyan jelentőséggel bír az azeri és az örmény nemzeti tudatban, mint amit Koszovó jelent a szerbek és az albánok számára. A nemzeti kultúra bölcsője, a függetlenség szimbóluma, kiszakíthatatlan része a nemzeti legendáriumoknak. Az 1994-ben megvert és megalázott Azerbajdzsán viszont a háború óta egyre fontosabb kulcsországává vált a térségnek. Erre predesztinálják a természeti kincsei, az olaj és a gáz, emiatt válhatott az egyik kiindulópontjává azoknak a terveknek, amelynek révén az Európai Unió enyhíteni, diverzifikálni akarja az Oroszországtól való energetikai függését. De nem csak energetikai-stratégiai okai vannak annak, hogy Azerbajdzsán jelentősége megnőtt, hanem az is, hogy fontos szereplőjévé tudott válni a térségben érdekeltséggel rendelkező regionális hatalmak játszmájának. Ezek közül az egyik Oroszország, amely a grúz háborúval megmutatta, hogy nem nagyon hajlandó másként tekinteni a Kaukázusra, mint „közel-külföldre” és nem is nagyon szereti, ha ott túl sok a mozgolódás. Mivel Azerbajdzsán azon nagyhatalmak partnere, amelyek csökkentenék a térségben az orosz befolyást, természetes Moszkva szorosabb kapcsolata az örményekkel, de ugyanakkor az azeri és az orosz hatalmi berendezkedés hasonlósága miatt nem távolodott el túlságosan Azerbajdzsántól sem. Érdekelt a térségben Törökország, amely az kulturális közelség okán is sikeresen mélyítette el a gazdasági és a katonai együttműködést Azerbajdzsánnal és Irán is, amely nagyon ambivalens viszonyban áll a térség országaival, és amelyre a nahicseváni exklávé megközelítése miatt rá van utalva Azerbajdzsán. De az örmény-azeri konfliktusban a leglátványosabb változás a katonai erőviszonyok tekintetében figyelhető meg. Azerbajdzsán gazdag ország lett és látványosan növeli és modernizálja a haderejét. Ma már az azeri katonai költségvetés önmagában akkora, mint a teljes örmény állami költségvetés.

Mégis azt írják, hogy kevés az esélye annak, hogy ismét fegyveres konfliktussá váljon a két ország szembenállása.

Igen, mert az anyagi erőforrások különbözőségét egyelőre még kompenzálja az örmény haderő magasabb színvonala, mint technikai, mind kiképzés tekintetében, kedvezőbb földrajzi és harcászati pozíciói. Épp emiatt a helyzetet úgy jellemezhetjük, hogy bár láthatóan változnak az erőviszonyok, de sem az érintett felek, sem pedig a térségben érdekelt nagyhatalmak nem tudhatják, hogy mi lenne a következménye egy háborús konfliktusnak. A térségben érdekelt nagyhatalmak épp ezért érdekeltek a status quo fenntartásában, mert egy kiszámíthatatlan kimenetelű háborúban akár el is veszthetik az eddigi helyzetben élvezet előnyeiket. Tulajdonképpen az azerieken kívül, akik persze szeretnék kihasználni azt, hogy az erőviszonyok a számukra kedvezően változtak meg, mindenki abban érdekelt, hogy ne történjék semmi olyasmi, ami a háborúhoz vezető feszültséget fokozná. Márpedig a Safarov-ügy ilyen történet.

Igen, de ha az erőviszonyok tartósan megváltoznak, a status quo csak ideiglenesen megoldás…

Nyilvánvaló. Ha a vitatott területek ügyében nem születik politikai megoldás, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen a fegyveres konfliktus. De fontos látnunk, hogy a status quo-t nem kizárólag háborúval lehet megváltoztatni. Amikor a Safarov-ügy kirobbant, az egyik örmény ellenzéki párt azonnal parlamenti határozati javaslatot nyújtott be a szakadár karabahi örmény köztársaság elismerésére vonatkozóan, azt a forgatókönyvet villantva fel, ahogyan Abháziát és Dél-Oszétiát ismerte el korábban Oroszország. Ez is nyilvánvalóan a status quo felrúgása lenne, hiszen eddig Örményország, bár a katonái ott állomásoznak, pontosan azért nem ismerte el a karabahi szakadár örmény köztársaságot, hogy ezzel is demonstrálja, mennyire érdekelt a kérdés tárgyalásos megoldásában. A Safarov-ügy tehát katalizátorként az eddigi status quo mögötti csendesen erősödő fesztültséget alakította át a két fél közötti verbális háborúvá.

Hozzá kell tennem, hogy az azeriek azért tűnnek minden politikailag semleges siker éhezőinek, lásd ENSZ BT nem állandó tagság vagy az Eurovíziós Dalfesztivál, mert Azerbajdzsán és a Nyugat viszonya is több, mint ambivalens. Egyrészt ez egy, fogalmazzunk visszafogottan, autoriter rendszer, ugyanakkor adottságai miatt olyan ország, amellyel mindenki üzletelni akar. Ezért nem értem azokat a kritikákat, amelyek azt teszik szóvá, hogy miért kell nekünk egy ilyen diktátorral boltolnunk egyáltalán. De hát az egész világ boltol velük! Nyilván, meg kell találni az arany középutat a külpolitika által képviselt általános értékrendszer megjelenítése és a gazdasági érdekek érvényesítése között és ez a nyugati demokráciáknak sem egyszerű feladat. Ez megint csak óvatosságra kellett volna intse a döntéshozókat: az írásos garanciák megkövetelése és kikényszerítése eloszlatta volna azokat a nyilvános kételyeket, melyek azzal kapcsolatban fogalmazódnak meg, hogy a magyar külpolitika milyen értékrendet próbál érvényesíteni a kapcsolataiban. Hogy fel se merülhessen, hogy amikor leülünk tárgyalni a magyar-azeri gazdasági vegyesbizottságban és megállapodunk, az akkor az ellentételezése lenne valaminek.

De ha van ilyen dokumentum, akkor is felmerülnek ezek a szempontok…

Sokkal nehezebben, mert az írásos garancia megléte az azeriakat is visszafogta volna, akkor ilyen leplezetlenül nem tehették volna politikai kampánnyá Szafarov hazatértét. Vagy ha mégis megtették volna, az egyértelműen és kizárólag Bakut terhelte volna.

Ügyelnünk kellett volna a látszatra, függetlenül attól, hogy a döntés erkölcsileg, politikailag helyes-e vagy sem?

Nem, ennél többről van szó. Én és munkatársaim közalkalmazottként a mindenkori kormányt szolgáljuk, tehát hétköznapi értelemben nem szívesen moralizálunk. Ha születik egy politikai döntés, hogy Szafarovot kiadjuk, mert az bármilyen távon hasznos az országnak, akkor én nem azt vizsgálom, hogy Szafarov átadása erkölcsileg tetszik-e nekem vagy sem, hanem azt, hogy hogyan oldható ez meg úgy, hogy Magyarországot a lehető legkisebb járulékos kár, hátrány érje. Nem egy erkölcsi kérdés ideologizálásáról, hanem egy erkölcsileg semleges politikai döntés lehető legjobb kivitelezéséről beszélek. A helyzet ugyanis az, hogy gyilkosokat kiadhatunk – ki is adunk, mint említettem –, sőt ezek bizonyos okok miatt akár kegyelmet is kaphatnak az 1983-as, az elítélt személyek átszállításáról szóló strasbourgi egyezmény 12. cikke alapján. Ami elfogadhatatlan – mind erkölcsileg, mind nemzetközi jogilag – az az, hogy a gyilkosokat hősként kezeljük. Egy ilyen döntésnél tehát azt kell határozottan és bizonyíthatóan demonstrálnunk, hogy nem fogadjuk el, hogy az azeriek Ramil Szafarovot hősnek tekintsék.

Jó, én is nézőpontot váltok. Magyarországon az, hogy ez a kiadatás egy nagyobb pénzügyi segítség ellentételezése lehet, nyilván morálisan súlyosabb megítélést tett lehetővé, de Ön szerint reális az a feltételezés a tényleges magyar-azeri kapcsolatok alapján, hogy itt tényleg 3 milliárd eurós kötvényvásárlás volt a tét?

A válság miatt kicsit olyanok vagyunk, mint Dagobert bácsi, akinek minden pillanatban dollárok lebegnek a szemei előtt, de szerintem a keleti nyitásban még messze nem tartunk abban a fázisban, hogy konkrét pénzügyi segítség egyáltalán szóba kerülhetett volna. Nincs rá bizonyítékom, de sokkal reálisabbnak tartom azt a magyarázatot, hogy az átadást, egy általános, a konkrét tárgyalásokat megelőző bizalomépítő lépésnek szánták a döntéshozók.

Milyen hatása lehet majd ennek az ügynek Magyarország megítélésére?

Én nem dramatizálnám túl ezt a helyzetet. Nyilván mindez nem múlik el nyomtalanul, s arra is számíthatunk, hogy az örmény fél – főleg a diaszpóra segítségével – igyekszik majd napirenden tartani a kérdést. Az azonban fontos jel, hogy az oroszok viszonylag későn és csak egy langyos nyilatkozatban reagáltak, hogy az Európai Unió és az Európai Parlament elfogadta a magyar kormány álláspontját, s hogy a németek is úgy fogalmaztak, hogy Magyarország jóhiszeműen járt el. Ezek szerintem jó hírek, s azt jelzik, hogy a térségben érdekelt főszereplők is szeretnék gyorsan nyugvóponton tudni az ügyet. Nekünk is erre kellene törekednünk és e tekintetben fontos, hogy se a magyar belpolitika, se a média ne dimenzionálja túl a hatásokat. Itt az országunkról van szó és biztonságpolitikai kérdésekben az ország érdeke az, hogy ha lehet, minél hamarabb konszenzusra jussunk.

(Fotók: Csoszó Gabriella)

A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány új tanulmányának (a tanulmány, az összefoglaló prezentáció) célja, hogy megvizsgálja a parlamenti mandátumtöbbség megszerzésének lehetőségét egy győzelemre készülő demokratikus ellenzéki szereplő nézőpontjából az új, százkilencvenkilenc képviselős Országgyűlésben. Ennek érdekében a szerzők tipologizálják a százhat új egyéni választókerületet, és elemzik a többségképzés politikai feltételeit. Az alapítvány korábbi választáskutatási publikációival szemben e tanulmány nem az új rendszer kritikáját kívánja adni, hanem az általa kikényszerített alkalmazkodási kényszereket vizsgálja. Nincs panaszkodás, nincs szomorkodás – a demokratikus ellenzék új választói koalíciójára vonatkozó konkrét javaslatok vannak. A tanulmány eredménye annak bemutatása, hogy egy jelenlegi demokratikus ellenzéki politikai szereplő számára a régi, 2006-os támogatók lehető legnagyobb mértékű visszaszerzésén túlmenően több egyéni választókerületben új, korábban e politikai oldalt nem támogató választók megszólítása is nélkülözhetetlen a stabil győzelem érdekében. Kell a baloldal hagyományos bázisa, kellenek a Jobbik térnyerése után megtartható elégedetlen, északkelet magyarországi, vidéki baloldaliak, kell az ingadozó közép kiábrándult része, kell a 2006-os baloldali tábor azon, aktív korú része, amely a párt akkori nyitott, centrista, modernizációs identitása miatt támogatta az MSZP-t és az SZDSZ-t, végül pedig olyan szavazók is kellenek az ország bizonyos részén, akik még 2006-ban sem szavaztak a balközép pártokra. Földrajzilag ehhez szükséges a folytatódó kelet-magyarországi erősödés, továbbá a közép-magyarországi áttörés és a Dunántúl meghatározó részének politikai meghódítása. Ez az az új választói koalíció, amelynek megteremtésére a stabil parlamenti többség érdekében az új választási rendszer és a balközép oldal 2010 előtti politikai összeomlása egyszerre kényszeríti rá a jelenlegi demokratikus ellenzéket. Mindez jelenleg még számos ok miatt nehéz, de a kormányoldal a választók szintjén eddig mindent megtett azért, hogy egyre könnyebb legyen.     

Az új választási rendszerben az egyéni választókerületek a korábbihoz képest fontosabb szerepet játszanak. A listás ág maximum kilencvenhárom mandátumának megszerzése területén a három nagy politikai tábor egymáshoz mért erőviszonyai lesznek a döntőek. Ha a legnépszerűbb jelöltállító harmincnyolc százalék körüli listás szavazatszázalékkal végez az első helyen, akkor harmincnégy-harminchat mandátumot szerez ezen az ágon. Ha a negyven-negyvenöt százalékos sávban nyer, akkor harminckilenc-negyvenhárom mandátumot. A parlamenti többségképzés szempontjából 2012 nyarán nehéz pontos kalkulációkat végezni, mert részben az átalakuló magyar pártrendszert, részben pedig a győztes-vesztes töredékszavazat rendszer pontos működését nehéz modellezni. Minél inkább domináns kétpólusú vagy egy nagy párt által megharázott a politikai rendszer, annál inkább csökken az egyéni választókerületek megszerzésének kényszere a parlamenti többség kialakítása érdekében. Ugyanakkor egy listán ötven százalékot, tehát negyvenhat-negyvenhét mandátumot szerző politikai erőnek is szüksége van ötvenhárom-ötvennégy egyéni mandátumra az egy fős többséghez. Így tekinthetjük azt mostantól ökölszabálynak, hogy a stabil kormánytöbbséghez a jelenlegi magyar pártrendszer feltételei közepette, az új választási rendszerben hatvanöt-hetven egyéni mandátum megszerzése szükséges a százhatból, a kétharmadhoz pedig nyolcvan-nyolcvanöt körüli.

(Regionális pártpreferenciák az összes választó körében - Medián 2012. január-2012. június, 6000 fős, egyesített minta)  

Ez földrajzilag egyenletes és magas támogatottság együttes meglétét igényli. Mert egyszerre kell sok listás mandátum és sok egyéni győzelem, utóbbi pedig csak akkor lehetséges nagy területen felölelően, ha kiegyenlített egy jelöltállító támogatottsága az ország különböző szegleteiben. 2012 nyarán egyetlen jelöltállító sem rendelkezik ezzel a két döntő tulajdonsággal egyszerre. A Fidesznek immár kevesebb támogatója van, de még relatíve egyenletes eloszlásban, az MSZP-nek több támogatója van, mint 2010-ben, északkeleten még a Fidesszel és Jobbikal is versenyképes – ez fontos eredmény, de a 2014-es választási győzelem szempontjából kulcsfontosságú közép-magyarországi és dunántúli országrészeken 2006-2008 óta strukturális szavazóhiány sújtja. (A Dunántúlon az MSZP-nek 2006 tavaszán az SZDSZ nélkül is huszonöt százalék körüli átlagos támogatottsága volt az összes választó körében az akkori véleménykutatások szerint.) A Jobbik támogatottsági szerkezete azonos a korábbival, egyelőre csak néhány egyéni mandátum megszerzésére esélyes a párt. Az LMP önállóan indulva maximum három-öt parlamenti mandátumra számíthat, választói azonban hasznosan egészíthetnek ki egy demokratikus ellenzéki összefogást, bár ez a párt elitje, tagsága és bizonyos választói számára szakításhoz vezethet. Az elkövetkező két évre nézvést evidensen fontos kérdés a balközép pártok népszerűségének változása, továbbá a Fidesz, illetve a Jobbik táborának egymáshoz viszonyított alakulása.

Új politikai paradigma, új választók

Új politikai paradigma és új választói koalíció nélkül lehetetlen a demokratikus ellenzéki erők stabil és fenntartható választási győzelme. Az új szavazók megszerzésének és a régiek integrálásának mint feladatnak alapvetően három oka van: az új választási rendszer egyéni választókerületeinek elhelyezkedése, a Jobbik 2006 és 2010 közötti megerősödése, valamint a magyar balközép oldal mögött álló választói koalíció 2006 és 2010 közötti összeomlása. Mivel az egyéni mandátumok döntő megszerzéséhez az új parlamenti választási rendszerben részben a korábbi szavazótábor mennyiségi bővülése, részben pedig a szavazói csoportok összetételének átalakítását igénylő minőségi változása egyszerre nélkülözhetetlen – ez részleges politikai fordulatot kíván.

(Az MSZP és a Jobbik 2010-es listaszavazatainak korrelációs elemzése az új egyéni választókerületek szintjén)

A nehéz adottságok ellenére ez nem lehetetlen feladat, mivel 2012 nyarára a kiábrándult, de választási részvételükben aktív választók köre húsz éve nem látott mértékben széles. Ráadásul a modernizációban élenjáró dunántúli és közép-magyarországi országrészeket, politikai hátországukat a jelenleg kormányzó erők 1998 óta nem látott mértékben hagyták parlagon. 

Az új parlamenti választási rendszer hatásai

Az egyfordulós, vegyes, gyenge kompenzációs elemet tartalmazó, kétszavazatos választási rendszerben egyetlen optimális megoldás van a szavazatvesztés megakadályozására. A választók támogatásának egy politikai szereplőre, jelöltállítóra történő fókuszálása. Ez lehet egy döntően népszerű, önállóan induló párt, vagy valamilyen formájú, egyesített erejű választási szövetség. Minden más megoldás, így a közös lista nélküli, visszalépéseken alapuló koordinált jelöltállítás vagy a külön indulás komoly kockázatokkal és szavazatvesztési eséllyel jár együtt a győzelem szempontjából.

A közös egyéni jelölteket nem állító, önálló országos listával induló pártok egyéni választókerületi szintű visszaléptetésekre épülő, választásokat megelőző koordinálása a teljes összefogáséhoz nagyban hasonló politikai együttműködési mechanizmust igényel, bár némi függetlenséget megtart, és legalább a közös listáról nem kell megállapodni, csak az egyéni jelölti visszaléptetésekről. Ebben az esetben egymás ellen nem indulnak egyéni jelölti szinten a koordinációban együttműködő felek, de a visszalépő jelöltállító szervezet az egyéni jelölti szavazólapon nem jelenik meg. Minden ilyen félnek át kell lépnie önállóan a bejutási küszöböt, különben biztos a vereség. Az így részlegesen megőrizni vélt függetlenség egészen a kormányalakításig tart, amikor azonnal meg is szűnik. Hogyan akarhatnak a választás után közösen kormányozni bizonyos politikai szereplők, ha ilyen szintű eredményes egyeztetésre sem képesek? Ha pedig képesek rá, akkor szavazat-optimalizációs és kockázatminimalizálási szempontból a közös, szövetségben történő indulás hatékonyabb megoldás.

A szövetség megjelenési formája lehet közös jelöltállítás az együttműködő felek részéről, de formálisan lehet egy választási párt indítása is, amely a választási eljáráson kívül teremti meg az összefogáshoz szükséges keretet, és ott köti meg a szükséges együttműködési alkukat. Míg a közös indulás szokásjoga és választói ismerete az elmúlt húsz évben kialakult, addig az utóbbi megoldásnak nincs hagyománya demokráciánkban, technikailag még lehetséges, de a hátralevő eljárásjogi szabályozási elemekkel el lehet lehetetleníteni. Az új, kétharmados Házszabály például egyelőre tiltja egy ilyen jelöltállító szervezet választások utáni szétszakadását önálló frakciókra. Bár ez utóbbi szabály alkotmánybírósági felülvizsgálata folyamatban van. A választási párt esetében további nehezítés, hogy az egyéni jelöltek és az országos lista mellett meg kell állapodni a választási eredmény után kapott központi költségvetési párttámogatás felosztásának elveiről is. Választási vereség esetén egy választási párt szétbomlása nehezen irányítható, a vereséget tovább mélyítő kihívássá válhat. De a közös listaállítás plusz közös egyéni jelöltállítás mellett ez a megoldás az, amelyik a legtisztább és legnagyobb győzelmi eséllyel is kecsegtet mind politikai, mind pedig választási matematikai értelemben.

Az összefogás győzelmi esélyeket megteremteni képes alternatívája a demokratikus ellenzék egy pártjának döntően népszerűvé válása földrajzilag kiegyenlített támogatottsági szerkezet mellett. Erre jelenleg – 2012 tavaszi erősödése után különösen – az MSZP esélyes még leginkább, de támogatottságának területi szerkezete az erősödés ellenére is az öröklött, 2008-2010-es mintázatot követi, fájdalmasan sok támogatót nélkülözve a modernizációban kulcsfontosságú és élenjáró országrészeken. Ha nem lesz egy domináns párt, vagy nem lesz semmilyen összefogás, vagy pedig csak gyenge és részleges összefogás valósul meg, akkor az elvesztett szavazatok és az egyéni választókerületi szintű konkurálás miatt a demokratikus ellenzék úgy vág neki majd a parlamenti választásnak, hogy függetlenül a népszerűségi helyzetétől előre megakadályozta közös vagy bármely szereplő önálló győzelmét.

(Az SZDSZ 2006-os és az LMP 2010-es listaszavazatainak korrelációs elemzése az új egyéni választókerületek szintjén)

Az önálló arcél megőrzésére nem kínál ideális technikai megoldást az új választási rendszer, mivel tilalmazza a töredékszavazat-megosztás korábban engedélyezett lehetőségét. Így ez a rendszer kikényszeríti a táborválasztás politikai dilemmájának előzetes megoldását a potenciálisan együttműködő felek részéről. Az is döntés, ha valaki nem csatlakozik egy szövetséghez, de a célszerűség azt kívánja, hogy ebben minél hamarabb teremtődjék tiszta helyzet. A külön induló kisebb, illetve kis-közepes jelöltállító szereplők számára a listaszavazatok öt-tíz százalékának megszerzése mellett sem juthat több kilenc parlamenti mandátumnál. De az is csak akkor, ha minden egyéni választókerületben tudnak egyéni jelöltet állítani, és e jelöltek nem lépnek vissza, tehát szereznek vesztes töredékszavazatokat. Ezzel veszélyeztetik az egyéb demokratikus ellenzéki egyéni jelöltek győzelmi esélyeit. Ha azonban nem indít egy kis-közepes jelöltállító minden egyéni választókerületben jelölteket, vagy pedig visszalépteti őket, akkor csökkenti a töredékszavazat-szerző képességét, aminek egyenes következménye, hogy egy öt-tíz százalékos listás eredmény ellenére is csak három-öt parlamenti mandátummal rendelkezik majd. Ez az új választási rendszer kispártokat büntető vonása, amit nem ellensúlyoz a számukra relatíve könnyebbé tett országos lista állítás.

A 106 új egyéni választókerület tipológiája                      

Az eredményül kapott hétfokú skála szintjei a következők lettek (zárójelben az oda tartozó egyéni választókerületek darabszáma látható): baloldali adottságú (tizenhat darab); átbillentendő, inkább kétpólusú (tizenhat darab); visszaszerzendő, közép- és nagyvárosi (hat darab); visszaszerzendő, inkább hárompólusú egyéni választókerület (tizenegy darab); meghódítandó, inkább kétpólusú (tizenöt darab); meghódítandó, inkább hárompólusú (tizennégy darab); jobboldali adottságú (huszonnyolc darab). A tipológia a jelenlegi demokratikus ellenzék nézőpontjából készült. A kormányzó jobboldal stratégiai érdekei és lehetőségei szempontjából máshogyan, más sorrendben és más elvek szerint kellene típusokat képezni az új egyéni választókerületekből. E típusok részben keresztbe metszenék a balközép oldal nézőpontjából készített csoportosítást.

(A tipológia összefoglaló térképe - Magyarország)

A tipologizálás a 2012-es politikai erőviszonyokból indult ki abban a tekintetben, hogy nem számol a Jobbik döntő áttörésével, támogatottsági szerkezetének országos kiegyenlítődésével, így a Fidesz–KDNP népszerűségével konkuráló szintre emelkedésével. Ennek következtében a Jobbik támogatottsági szerkezetében alapvetően a 2010-es regionális mintázatok fennmaradása valószínűsíthető, amelyet 2012 tavaszi véleménykutatási adatokkal igazolt a tanulmány.

(A tipológia összefoglaló térképe - Budapest)

A tipológiában hárompólusúak azon egyéni választókerületek, amelyekben a Jobbik támogatottsága nem marad el döntő mértékben a Fidesz–KDNP támogatottságától és a demokratikus ellenzéki erők potenciális táborától. Kétpólusúak pedig azok lettek, ahol a Jobbik egyelőre strukturálisan gyengébb szavazatszerző potenciállal rendelkezik mind a kormányzó erőkhöz, mind pedig a demokratikus ellenzék mozgalmaihoz képest. Budapest és a Dunántúl meghatározó része ilyennek bizonyult. A tipológiában a visszabillentendő jelző azt jelenti, hogy az új választókerületi határok alapján korábban, 2006-ban a balközép oldalnak többsége volt a jobboldallal szemben, és a szavazótábor 2010-es összeomlása is csak kevéssé érintette a balközép pártokat. A visszaszerzendő jelző magyarázata abban áll, hogy az ide tartozó egyéni választókerületekben egy győzelemre készülő demokratikus ellenzéki politikai szereplő inkább csak mennyiségi jellegű szavazatszerzési kihívással néz szembe. E területeken 2006-ban az új egyéni választókerületi határok között is együttesen rendre több szavazata volt 2006-ban az MSZP-nek és az SZDSZ-nek a Fidesz–KDNP-nél, de a Jobbik megjelenése és a balközép oldal 2010-es összeomlása megnehezítette a demokratikus ellenzék mai helyzetét. A szavazatszerzési kihívás van, ahol a helyi hárompólusosság miatt kisebb, mint 2006-ban, van viszont olyan országrész is, ahol jellemzően ugyanakkora. A meghódítandó kategóriák egyéni választókerületeiben a tanulmány érvelése szerint egy döntően népszerű demokratikus ellenzéki politikai szereplőnek a mennyiségi szavazatszerzési kihívás mellett minőségi szavazatszerzési feladatai is vannak. Tehát az ilyen területeken új szavazatok megszerzése, a tábor megújítása is elengedhetetlen.

Egy győzelemre törekvő, demokratikus ellenzéki jelöltállító szereplő számára nagy a kihívás 2014-ben, mivel a stabil egyszerű többséghez is kell legalább tizenhat-huszonegy győzelem a két meghódítandó kategória (zöld és világoskék) összesen huszonkilenc egyéni választókerületében, de a gyenge többséghez is kell négy-tizenöt ilyen mandátum. (Négy persze csak akkor elég, ha ugyanaz a jelöltállító ötven százalék körül szerez listán, amikor már amúgy is könnyebb az egyéni mandátumtöbbségek megteremtése.) Tehát teljes győzelem kell a baloldali adottságúakban (tizenhat darab), az átbillentendő, kétpólusúakban (tizenhat darab), a visszaszerzendő, inkább hárompólusú nagyvárosiakban (hat darab) és a visszaszerzendő, inkább hárompólusúakban (tizenegy darab). Márpedig akár a sárga, akár a rózsaszín, akár pedig a sötétkék választókerület-csoportban vannak nagy kihívások, annak ellenére is, hogy az adottságok ott relatíve kedvezőbbek a demokratikus ellenzék szempontjából, mint a két meghódítandó kategóriában. (Például sárga, tehát átbillentendő, inkább kétpólusú Budapest belvárosának Budát és Pestet összekötő, új egyéni választókerülete, amelynek meghatározó részén ma Rogán Antal az országgyűlési képviselő és a polgármester. Továbbá a rózsaszín, tehát visszaszerzendő, inkább közép- és nagyvárosi egyéni választókerület-csoportba tartozik a szolnoki mandátum is, ahol az MSZP ugyan korábban sikeres volt, de 2010-re a jobboldali pártok összeroppantották a támogatottságát.) Ha pedig a felsorolt kategóriák mandátumai közül akár egyben is sikertelen lesz e szereplő, akkor a listán ugrani kell egyet lefelé, és még többet kell nyerni a két meghódítandó kategóriából vagy a szinte elérhetetlenül nehéz jobboldali adottságúak között. 

        (A tipológia kategóriái és a parlamenti többség a jelenlegi demokratikus ellenzék nézőpontjából)       

Nehéz egyértelműen eldönteni, hogy melyik meghódítandó kategória a könnyebb. Az igazság az, hogy mindkét kategóriában vannak relatíve könnyebbek és nehezebbek, jellemzően attól függően, hogy mekkora tábora volt ezen egyéni választókerültekben korábban a balközép oldalnak 2006-ban és az mennyire esett szét 2010-re. Mert például Borsod-Abaúj-Zemplén 5. – Sátoraljaújhely nehezebb, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg 3. – Kisvárda, vagy például Pest 6. – Gödöllő könnyebb, mint Somogy 4. – Siófok. De az összesen huszonkilenc meghódítandó egyéni választókerület közül tizenegyben az MSZP-nek és az SZDSZ-nek 2006-ban együtt kevesebb szavazata volt mint a Fidesz–KDNP-nek. Ha az akkori MDF szavazók felét figyelembe vesszük a jobboldalon, akkor jellemzően nagyon kiegyensúlyozott választókerületeket kapunk. A huszonkilencből tizenhétben a Jobbiknak 2010-ben több szavazata volt az MSZP-nél, és az MSZP-nek és az LMP-nek együtt is kevesebb szavazata volt a Jobbiknál tíz ilyen egyéni választókerületben (e két utóbbi csoport egymás részhalmaza, nyilván).

A két meghódítandó kategóriában eltérő a visszaszerzendőkön túli, új támogatók választói karaktere. A zöld színnel jelölt, inkább kétpólusú, dunántúli és közép-magyarországi országrészek érintett egyéni választókerületeiben ők azok, akik 2006-ban sem az MSZP-t, sem pedig az SZDSZ-t nem választották, inkább MDF-szavazók vagy gyengén kötődő, centrista fideszesek voltak. Jelenleg aktív bizonytalan, csalódott 2010-es Fidesz-támogatók ők, akik elutasítják a kormánypárt unióellenes, unortodox politizálását. Az ilyen választókból kevés is elég, ráadásul nem is szükségesek ők minden ilyen karakterű egyéni választókerületben, de ott, ahol mégis kellenek, nélkülük lehetetlen egy demokratikus ellenzéki jelöltállító győzelme. A világoskék színű, hárompólusú és meghódítandó egyéni választókerületekben a győzelemhez szükséges új támogatók azért újak, mert 2006-ban nem voltak a balközép pártok szavazói, az ott is megtalálható mérsékelt, polgári közép mellett ők leginkább nem túl radikális, állandóan ingadozó protestszavazóknak tekinthetők, akik jellemzően az átlagnál alacsonyabb iskolázottságúak és társadalmi helyzetűek. Ők 2010-ben a Fidesz–KDNP-re vagy a Jobbikra szavaztak e kategória egyéni választókerületeiben, és azért van rájuk ott szüksége a demokratikus ellenzék győzelemre törő erejének, mert ezen új egyéni választókerületek relatíve jobboldalibb adottságúakként írhatóak le.

Az új országgyűlési választási rendszer egyéni választókerületei közül körülbelül öt-nyolc jelenleg jobboldali adottságút is meg kell szereznie egy balközép jelöltállító szereplőnek ahhoz, hogy kétharmados, alkotmányozó többsége lehessen a kisebb létszámú parlamentben.

Az erős vesztes

Az új választási rendszer a korábbinál többségibb karakterű, ami kormányzóképes többséget teremt egy döntően győzedelmeskedő politikai erő számára. Bár arra is van esély, hogy a többségi kormányzás feltételei ne teremtődjenek meg. Erre vonatkozóan a Haza és Haladás adataiból készített modellt a Republikon Intézet. A többségibb karakter másik fontos következménye, hogy kedvezményezetti helyzetbe hozza a rendszer második politikai erejét is, ha annak több szavazata és kiegyensúlyozottabb szerkezetű választói tábora van a harmadik helyen végző politikai erőnél. Ebből következően az új parlamenti választási rendszer meg tudja erősíteni a második helyen végző politikai erőt is, míg támogatottságához mérten érdemben alacsonyabb mandátumszázalékot biztosít a harmadik helyen végző jelöltállító számára. A magas támogatottság, a nagy népszerűség azonban önmagában önbecsapásra adhat okot, mert ha földrajzilag nem kiegyenlített szerkezetű, akkor csak listán hoz elegendő számú mandátumot, egyéni választókerületi szinten nem.

Politikai stratégiai tanulságok 2012 nyarán                                                          

A tanulmány egyéni választókerületi, tehát mikroszintű elemzése elsődlegesen makroszintű tanulságot hordoz magában. Az új támogatók megszerzése nem történhet csupán helyi, egyéni választókerületi stratégiák mozaikja révén, hanem az országos politikai kínálat (program, ígéret, világkép és identitás) átalakítását, módosítását igényli.

(Pártpreferencia az összes, aktív szavazó körében és az aktív szavazók aránya - Ipsos 1997 és 2012. június)       

Az új választási rendszerben a baloldali, balközép identitású csoportok, a mindig ingadozó, az egymást követő válságokban összeroppant életpálya-kalkulációjú alsóközéposztályi szavazók megtartása, illetve visszaszerzése mellett a győzelem érdekében egy döntően népszerű demokratikus ellenzéki jelöltállító szereplőnek az ország bizonyos részen még akár 2006-nál is tovább kell mennie az politikai közép meghódítása területén, kiegészülve a rendszerváltás status quojával elégedetlen, rendszerkritikus, de a demokratikus konszenzuson belüli választókkal. Ez nem a korábbi, az egyszerűség kedvéért baloldalinak, balközépnek nevezhető szociáldemokrata és liberális politikai identitás hátrahagyását jelenti, hanem annak kiegészítését olyan választókkal, akiknek megszerzéséért 2006-ban elindult az akkori MSZP–SZDSZ, és a Gyurcsány Ferenc által megszemélyesített kampányban időleges sikert is elért a választói koalíció ilyen irányú kiszélesítésében. De az őszödi beszéd sokkja, 2006 őszének politikai viharai és a magyar, illetve a világgazdasági válság hatásai széttörték ezt a választói koalíciót. Földrajzilag mindez a balközép hátországi területek új egyéni választókerületeinek visszabillentését és visszaszerzését jelenti, valamint bizonyos dunántúli országrészek választóinak kulcsfontosságú meghódítását is. Ezt diktálja az új egyéni választókerületi struktúra, a Jobbik északkeleti szorítása és a Fidesz–KDNP által 2012-re Közép-Magyarországon és a Dunántúlon elhagyott választók megszólításának a lehetősége.

Természetesen nem tudjuk, hogy a közoktatásban tanító pedagógusok mekkora hányada támogatja a második Orbán-kormány oktatáspolitikáját. Ilyen típusú közvélemény kutatásoknak általában a kormányzat a megrendelője, a jelenlegi kormányzat azonban csak „nemzeti konzultáció” típusú PR fogásokkal és módszertani szempontból hiteltelen, manipulatív közvélemény-kutatásokkal operál. Oktatáspolitikai blogot író szerzőnk arra keresi a választ, hogy a pedagógusok egy jelentős csoportja miért nem hajlandó tudomásul venni mindazokat az elkerülhetetlen változásokat, melyek kiolvashatóak a tavaly karácsonyi „köznevelési” törvényből és annak nagy rendszerességgel bekövetkező részleges újragondolásából.

A Stockholm-szindróma

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a magyar állam a közjó egy teljesen egyedi értelmezésére építi működését, mely szerint a polgárok szeretik, ha kínozzák őket. A mi államunk mindenbe beleavatkozik, amibe nem kéne és passzív marad, ha be kellene avatkoznia, rángat és rombol, elherdálja a pénzünket, rossz tulajdonosa mindennek, amire ráteszi a kezét, ránk erőszakolja vezetői életidegen nünükéit, szeretne mindenkit maga foglalkoztatni, de pocsék munkáltató, röviden: rontja az életminőségünket. Azt hihetnők, hogy a polgárok saját jóllétük érdekében már rég feladtak minden reményt az állam működésével kapcsolatban és szeretnék azt oly picire és alázatosra zsugorítani, amennyire csak lehet, valamint szeretnék saját kezükbe venni saját ügyeik irányítását. Azt is hihetnők továbbá, hogy az államtól való megszabadulás vad vágya ott a legerősebb, ahol a NER atavisztikus eszméken alapuló rendszer-átalakító buzgalma a legjobban tombol: a közoktatásban. Azt gondolhatnánk, hogy a több mint másfélszázezer pedagógus, a pedagógusok családtagjai és barátai, a több milliónyi szülő és nagyszülő hatalmas népmozgalmakba szerveződve igyekszik megvédeni az iskolákat az állam túlhatalmával szemben.

Nem ezt látjuk mégsem. Van úgy, hogy az áldozatok nem gyűlölik meg az őket fogságban tartó kínzóikat. Előfordul, hogy a túszok egy kis kedvesség hatására empátiával és szeretettel fordulnak a elrablóikhoz és védeni kezdik őket. Ezt a sajátos, a józanésznek ellentmondó érzelmi reakciót – ami kialakulhat zsarnok apa és családtagjaik, vagy börtönőrök és rabok között is – a pszichológiai szakirodalom Stockholm-szindrómának nevezi. Úgy tűnik, mintha ez működne közpolitikai méretekben is: az második Orbán-kormány pedagógusbarát kommunikációval és a távoli jövőbe helyezett ígéretekkel simogatja a pedagógusokat, miközben lerombolja azt a világot, amiben két és fél évtizede éltek. A kormány látványosan szereti a pedagógusokat, miközben folyamatosan csonkolja jövedelmüket, rontja munkakörülményeiket és fenyegeti foglalkoztatásuk biztonságát. Az oktatáspolitika egyik legnagyobb kérdése ma nem az, hogy miért érzi egyre több pedagógus becsapva magát, hanem az ellenkezője: miért vannak még mindig olyanok, akik empátiával és megértéssel figyelik a kormányzat átgondolatlan és megannyi kárt okozó csapkodását?

A közvélemény

Mielőtt azonban megkísérelnénk megérteni, hogy mi teszi a pedagógusok egy részét fogékonnyá a Stockholm-szindrómára, tennünk kell egy kis kitérőt: meg kell néznünk, hogy a közvéleményben mekkora támogatottsága van a kormány oktatáspolitikájának. Erre részben azért van szükség, mert még a látszatát is el szeretném kerülni annak, hogy a mindenkori oktatáspolitikát a pedagógusok támogatása hitelesíti, mint ahogy az egészségpolitika sem az orvosok, vagy a közlekedéspolitika sem a vasutasok támogatásától válik legitimmé. (Az oktatáspolitikának az „iskolahasználók” igényeiből és szükségleteiből kell kiindulnia, a pedagógusok támogatása az oktatáspolitikák megvalósíthatóságának a legfontosabb feltétele.) Másrészt szükség van erre azért is, mert hangozzék ez bármilyen meglepően, a pedagógusok elsősorban a közvéleményt elsősorban befolyásoló médián keresztül tájékozódnak az oktatáspolitika cikkcakkjairól, még ha azt egy sajátos „beavatott” szemüvegen keresztül szemlélik is. (Ez a „beavatottság” egy pedagógiai látásmódot és az iskolai rögvalóság ismeretét jelenti, nem feltétlenül az oktatási rendszer egészének működéséről szóló, az átlag értelmiségi újságolvasóénál mélyebb tudást.)

A második Orbán-kormány oktatáspolitikájának talapzata a központi kormányzat, az önkormányzatok és az iskolák/pedagógusok között a rendszerváltáskor kialakult felelősség-megosztás rendszerének teljes felülírása, a közoktatás máshol az Európai Unióban ismeretlen mértékű központosítása és államosítása. Az alapkérdés tehát az, hogy ezt a gyökeres ellenreformot mennyire támogatja a közvélemény? Mint már jeleztem, a kormányváltás óta nem készült közvélemény-kutatás, melynek eredményei orientálhatnának minket. Előtte azonban igen. Amíg az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (korábbi nevén az Országos Közoktatási Intézet) többé-kevésbé rendszeresen megjelentette a „Jelentés a magyar közoktatásról” című köteteket, az azokat megalapozó rengeteg empirikus kutatás és statisztikai elemzés mellett rendszeresen megtörtént a közvélemény szondázása is. Az utolsó megjelent kötet a 2010-es Jelentés, ezért az utolsó oktatási közvélemény-kutatás az oktatásban 2009-ben készült. A kutatás egyik attitűd kérdése még egy 1990-ben megfogalmazott, az állam és helyi-intézményi döntéshozatal közötti viszonyt firtató, a rendszerváltáskor – és ma újra – aktuális kérdés. A megkérdezettek a következő két állítás egyikével érthettek egyek: „Az oktatás problémáinak többségét helyi szinten, az iskolákon belül is meg lehetne oldani”, vagy „Az oktatás problémáit csak központi állami intézkedésekkel lehet megoldani.” A válaszok megoszlásának alakulását az alábbi grafikon mutatja.

Az oktatással kapcsolatos attitűdök változásai (az adott állítással egyetértők %-a)1990–2009 között

Mint látható, a helyi intézményi problémamegoldást előnyben részesítők – ha nem is jelentős és hullámzó mértékben – a rendszerváltás óta folyamatosan többségben voltak. Az adatok értelmezéséhez ráadásul látnunk kell két dolgot. Egyrészt azt, hogy az állami problémamegoldó központi beavatkozásra vonatkozó igény nem jelent feltétlenül a központi kézivezérlésre való átállás, a teljes centralizáció és államosítás támogatását. Így például a buktatás tilalma is központi állami intézkedés volt, ami nem írta felül a korábbi feladatmegosztás kialakult rendszerét. Ezzel szemben a helyi-intézményi problémamegoldás nem jelenthet mást, mint a korábbi decentralizált feladatmegosztás támogatását. Másrészt tudnunk kell azt is, hogy az állami beavatkozás iránti igény már csak azért sem jelenti feltétlenül az Orbán-Hoffman féle rendszer-visszaváltás támogatását, mert igen sokan az egyenlőtlenségek csökkentése, a szegregáció felszámolása érdekben szerettek volna nagyobb állai beavatkozást, márpedig ezek nem tipikusan a jelenlegi kormányzat prioritásai. Összességében tehát 2010-ig az önkormányzati tulajdonosi jogok és óvodai/iskolai autonómia felszámolása nem élvezett többségi támogatást a felnőtt magyar lakosságban. Nem tudjuk, hogy az elmúlt két évben ez átfordult-e a fülkeforradalmi kommunikáció hatására, de a kormányzat támogatásának erős erodálódása miatt ezt nem tartom valószínűnek.

A pedagógus perspektíva: rendszer és szerepelvárások

A pedagógusok rendszer-visszaváltással kapcsolatos attitűdjeivel összefüggésben érdemes észben tartanunk, hogy mindig is egy sajátos, sok tekintetben torzító perspektívából szemlélték a közoktatás kormányzását. Ebből az alulnézeti perspektívából például nem nagyon látszott, hogy a kormányzat és az önkormányzatok közötti törvények által elég pontosan definiált felelősség-megosztást az erősebb játékos – a kormányzat – szinte napi rendszerességgel írta felül. A kormány többnyire nem „kormányozta” az önkormányzati feladatellátást, hanem vagy akadályt látva az önkormányzatokban átlépett rajtuk, vagy pedig elvitette velük a balhét a saját kudarcaiért. Az előbbire jó példa a decentralizált fejlesztő rendszer működése 2006-tól, amely noha elméletileg önkormányzati iskolahálózatok fejlesztésének tervezésén alapult volna, a gyakorlatban azonban közvetlen iskolafejlesztési logikát alkalmazott. Az utóbbira a legpregnánsabb példa a 2006-ig felhalmozott költségvetési hiány egy részének áthárítása az önkormányzatokra. Az önkormányzatok által ellátott feladatok normatív támogatása 2005-ben még 549 milliárd forint volt, ez az összeg 2008-ra 338 milliárdra csökkent. Az önkormányzatok erre a brutális állami költségvetési kivonulásra hitelfelvétellel és a felvett hitelek egy jó részének folyó kiadásokra (többek között oktatási kiadásokra) költésével reagáltak. Ezt a kormányzatnak nem állt érdekében akadályozni, mert a felvett hitelek vagy a támogatás csökkenését ellensúlyozták, vagy az uniós fejlesztések önrészét finanszírozták. Ez 2010-re egy súlyos oktatásfinanszírozási válsághoz vezetett.  Összességében az történt, hogy néhány nagyobb várostól eltekintve az önkormányzatok nem voltak képesek belakni az oktatási intézmények tulajdonosi szerepét, de ennek jelentős részben a kormányzat magatartása volt az oka.

Ez a pedagógusok világától látszólag távol álló probléma azért került ide, mert az iskolák belső világa felől nézve a kormányzat és az önkormányzatok között szerepmegosztás erősen elmosódott.  Az iskolákhoz szinte minden az önkormányzatokon keresztül jutott el. A pedagógusok, amikor okkal vagy ok nélkül fel voltak háborodva valamilyen buta adminisztratív korlátozás vagy általuk elutasított változtatás miatt - néhány nyilvánvaló esettől eltekintve – szinte soha nem tudták, hogy a kezdeményezés az államtól vagy a fenntartó önkormányzattól indult ki. Attól függően, hogy milyen képük volt a „közeli” önkormányzat működéséről, minden problémáért felelőssé tehették a központi oktatásirányítást, vagy éppen a fenntartó önkormányzatot. A gyakoribb valószínűleg az utóbbi volt, mert sokkal több informális információval rendelkeztek az önkormányzatról, mint a kormányról, így könnyen kialakulhatott bennük az a kép, hogy az állam jobb gazdája lenne az iskoláknak. Egy önkormányzati iskolából egyszerűen nem látszik, hogy egy önkormányzat nem feltétlenül korruptabb és nem szakszerűtlenebb, mint a központi irányítás, sőt.

A másik, a pedagógusok rendszervisszaváltással szembeni viszonyát erősen befolyásoló tényező a „kiterjesztett szerepelvárások” problémája. A már említett 2010-es Jelentés pedagógusokról szóló fejezetében Sági Matild és Varga Júlia ír arról, hogy a fülkeforradalom előtti hosszú időszak oktatáspolitikája a tradicionális pedagógus szerepnél sokkal szélesebb elvárásokat közvetített. Az integráció, az inklúzió, az iskolákon belüli együttműködés és a minőségirányítás, az infokommunikációs eszközök alkalmazásának tanításba illesztése, a végtelenül sokféle tanuló, szülői és helyi közösségi igényekre való nyitottság csupa olyan elvárás, amelyek – ha nem is önmagukban, de együttesen mindenképpen – a pedagógusok igen nagy része számára teljesíthetetlennek tűntek. Az ebből fakadó frusztráció szükségképpen motiválatlansághoz és a saját munka eredményességével való elégedetlenséghez vezet. Mindez alaposan megágyazott a második Orbán-kormány oktatáspolitikájának, amely az iskolai és pedagógusi autonómia felszámolásával, az előre rögzített feladatokkal, a szakmai megújulás kívánó oktatáspolitikai célok kihajításával, az iskolán belüli együttműködések hálózatának felszámolásával és általában, a felelősség teljes elvonásával egy „korlátozott szerepelvárást” kínál a pedagógusoknak. A pedagógusok jelentős része mindezt valószínűleg felszabadító érzésként éli meg.

A pedagógus szakma és a pedagógusok közérzete

Az eddigiek részben magyarázzák a pedagógusok nyitottságát a NER nekik szóló oktatáspolitikai ajánlatára, de nem feltétlenül magyarázzák azt, hogy miért ennyire kitettek a „közpolitikai Stockholm-szindróma” tüneteinek. (Végül is az elmúlt két évben csökkent a reáljövedelmük és 2013-tól – további jövedelemcsökkenés mellett – tízezrével vesztik majd el az állásukat, az állásukat megtartók munkaterhelése pedig rettenetesen megnő majd.) Ennek megértéséhez fel kell térképeznünk a pedagógus szakma néhány egyedi jellegzetességét.

• A pedagógusok munkája a világ egyik leginkább tudás-intenzív, az egyik legnagyobb hozzáadott értéket produkáló és az egyik legnehezebb munka a világon.

• A tanítás hihetetlenül összetett, ugyanakkor végtelenül praktikus munka. Végtelenül kidolgozott elméleti alapja van, a gyakorlatban mégis elsősorban napi rutinokból áll a “mi működik az én praxisomban” típusú személyes tapasztalat alapján.

• Hosszú évekig tart, amíg ezek a napi gyakorlatot diktáló rutinok kialakulnak, egy pedagógus 5-7 évnyi tanítás után “érik be”.

• A pedagógusok nem keresnek többet, mint egy jobban kereső szakmunkás, ami munkájuk magas hozzáadott értékét tekintve mélyen igazságtalan. A magas tudás- és tapasztalat igény és a szakmunkás bérekben kifejeződő alacsony státusz feszültsége a pedagógus munka egyik alapvető ellentmondása.

• Ez a státusz-inkonzisztencia a legfontosabb akadálya annak, hogy a pedagógusok munkáltatói (a „köz” – jelentsen ez akármit) magas szakmai elvárásokat támasszanak a pedagógusokkal szemben. A pedagógusok jelentős része ellenáll a külső elvárásoknak, ami persze még értékesebbé teszi a sok kivételt.

• A pedagógusok maguk sem ösztönzöttek a professzionális munkavégzésre, mert a pályájuk nem kínál nekik semmiféle klasszikus értelemben vett karrier lehetőséget. Aki ezt a munkát pedagógusként kezdi el az négy évtizeddel később ugyanazzal a „rendfokozattal” megy nyugdíjba.

• Egy másik lehetséges ösztönző lehetne a szakmai siker, de a pedagógus szinte soha nem kap azonnali visszajelzést (ami a legtöbb munkahelyen akkor is szinte automatikus, ha nem intézményesül) és amit kap, az is bizonytalan, nehezen interpretálható. A kiterjesztett szerepelvárásokon alapuló oktatáspolitika ezt a problémát felerősíti.

• A pedagógusok munkája úgynevezett „diszkrecionális” közszolgáltatás: naponta döntések sokaságát hozzák, amelynek szakmai helyességét a gyermekek és szülők nem tudják megítélni. A pedagógus és a szülők között ennek következtében egyoldalú (információs, hatalmi) kapcsolat van, a szülői („fogyasztói”) elvárások nem vagy alig határozzák meg a pedagógus munkáját, nehezen értelmezhetőek külső elvárásként.

• A pedagógusok olyan szervezetekben (iskolákban) dolgoznak, amelyek nem közvetítik, hanem szűrik a külső elvárásokat. A pedagógusoknak valójában nincs szükségük szakszervezetekre, mert ott vannak az igazgatóik: az igazgatói szerep egyes számú referenciája az általuk vezetett pedagógusok szeretete. (Sáska Géza bonmot-jával élve az iskola anarcho-szindikalista bázisközösség.)

• Az iskolai munkaszervezet „futószalaghoz” köti a pedagógusokat. Diplomás értelmiségi embert viszont csak elképesztően magas munkamorál tarthat a futószalag mellett. A pedagógusok munkamorálja felülmúlja bármelyik nagyobb közalkalmazotti csoportét.

• A pedagógus munka magas és speciális tudásigénye, valamint a közalkalmazotti foglalkoztatás korlátozó szabályrendszere miatt nincs munkaerő mobilitás, ami a más jellegű (szervezeti, szakmai) tudás megszerzésének az előfeltétele. A pedagógusok hét éves koruktól 63 éves korukig iskolában töltik az egész életüket, más fajta munkaszervezetről nincs személyes élményük. Ez felülírja az egyéni prioritások egész normális rendjét: az (állás)biztonság fontosabb, mint a megszerezhető jövedelem és a karrier lehetőségek.

Minden összevetve egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar pedagógusok elégedettsége és munkájuk érzékelt sikeressége nemzetközi összehasonlításban rettenetesen alacsony. Az alábbi sokkoló összehasonlítás az OECD 2009-es pedagógusok között végzett TALIS vizsgálatának eredményeiből származik.

Senki számára nem lehet kétséges, hogy motivált, együttműködő és munkájukért felelősséget vállaló pedagógusok nélkül halálra van ítélve minden értelmes oktatáspolitika. A jövő oktatáspolitikájának egyik legnagyobb kihívása tehát az lesz, hogy miképpen lehet újra elvárásokat támasztani a pedagógusokkal szemben – pedagógusbarát módon. Nem lesz könnyű.