Szombat délután lesz a Budapest Pride 2012 egyik programjaként az Andrássy úti felvonulás. A világ szerencsésebb országaiban felszabadult karneválhoz hasonlít egy ilyen rendezvény, nálunk pedig annak is örülni kell majd, ha atrocitások nélkül véget ér a felvonulás. A tüntetés ugyanakkor alkalmat ad arra, hogy áttekintsük: meddig jutott el a meleg jogegyenlőségi mozgalom a rendszerváltás óta, és mik a közeljövő kilátásai.
Meleg polgártársaink jogi helyzete össze sem hasonlítható a húsz évvel ezelőttivel. Előbb az élettársi kapcsolat lehetősége nyílt meg a számukra 1995-ben, majd az eltérő beleegyezési korhatárt semmisítette meg az Alkotmánybíróság 2002-ben, ezt követően az Országgyűlés általános antidiszkriminációs törvényt alkotott 2003-ban, végül pedig a házassággal majdnem azonos joghatásokat biztosító bejegyzett élettársi kapcsolat lehetőségét biztosította 2009-ben a parlament. Ezzel Magyarország hozza a kötelező európai minimumot a meleg jogegyenlőséget illetően: nem élharcosa az LMBT (leszbikus-meleg-biszexuális-transznemű) jogoknak, de nincs is lemaradva az európai átlagtól.
Az igazi változás azonban nem ebben érhető tetten; a jogi szabályozás jellemzően csak leképzése egy politikai közösség világképének. Ami igazán változóban van, az a többségi társadalom hozzáállása. Húsz évvel ezelőtt az eltérő szexuális orientáció nyílt vállalása csak szűk szubkultúrákban fordult elő. Mára több ezren keresik a társukat magukat fényképpel is vállalva a meleg internetes oldalakon. A harmincöt alatti melegek számára az alibiházasság egyre inkább értelmezhetetlen fogalommá válik. Egyre szélesebb társadalmi rétegekben fordul elő, hogy az élettársát teljes természetességgel felvállalva érkezik heteroszexuálisok által dominált társaságba egy-egy meleg ember.
A tendencia egyértelmű: nem túl nagy sebességgel ugyan, megtorpanásokkal tarkítva, de a társadalom nagy többsége lépésről lépésre közelebb jut a meleg emberek megismeréséhez és elfogadásához. Igenis eredmény az, hogy az "utálom a buzikat" felfogás a szélsőjobb marginalitásába szorult. Az "otthon csináljanak amit akarnak" állapota már a passzív tudomásulvétel jele, amit a melegekkel való élő, mindennapi találkozások előbb-utóbb aktív elfogadássá fognak formálni. Éppen ezért fontos a pride, ezért fontosak a mikroközösségekben a coming outok, ezért fontos az, hogy minél több polgártársunk szembesüljön azzal, hogy az együtt élő meleg párok is normális emberek. Mert ez fogja végképp áttörni az előítélet és a kirekesztés falát. Mindehhez képest a házasság alaptörvénybeli definíciója, a melegek kizárása a család fogalmából vagy a rendőrség betiltó határozata múló epizód lesz csupán. Nincs az az alkotmány, ami gátat tudna szabni a társadalom többségi értékei változásának.
De figyelemmel kell lenni a társadalmi alkalmazkodás sebességére az LMBT jogok kiterjesztésének jövőbeli lépéseinél is. Bár a végcél kétségkívül a teljes jogegyenlőség biztosítása, vagyis a házasság intézményének megnyitása az azonos nemű párok számára is, ezt a változtatást csak akkor lehet majd meglépni, ha a mögött (a spanyol, portugál, dán vagy finn példa szerint) már többségi társadalmi támogatottság van, mert különben a jogkiterjesztés csak időleges lesz és gyenge lábakon fog állni. Addig is azonban folytatni kell a kis lépések politikáját, ezen belül is a tartósan fennálló bejegyzett élettársi kapcsolatban élők számára meg kell nyitni az egyikük biológiai gyermekének a másik általi örökbefogadásának lehetőségét, illetve el kell törölni a bejegyzett élettársak vonatkozásában a mesterséges megtermékenyítést kizáró törvényi szabályokat.
A szombati felvonulást a rendőrség félelemből vagy megfelelési kényszertől hajtva, mondvacsinált okokból először betiltotta, a bíróság azután példátlanul kemény szavakkal semmisítette meg a tiltó határozatot. Rajtunk, a többségi társadalmon múlik, hogy az Oroszországot idéző tiltás vagy az európai értékeket felmutató bírósági döntés lesz-e hívebb képe Magyarországnak.
