Kacskaringós utak az elnökválasztáshoz

2011 novemberében tartották meg Egyiptomban az ország első szabad választását. Az első forduló első ciklusa után született blogposztban még arra következtettem az első eredményekből, hogy az ország legfontosabb iszlamista szervezete, a Muszlim Testvériség által vezetett választási szövetség nem fog abszolút többséget szerezni a parlamentben. A végeredmény szerint ez majdnem sikerült, szervezet pártja, az Szabadság és Igazság pártja a mandátumok 47,4 százalékát kapta meg. Rajta kívül a szalafista, radikális Fény pártja 24,7 százalékot szerzett, így a két azonos ideológiai platformon álló csoport akár abszolút többségben is kormányozhatna. A képlet természetesen nem ilyen egyszerű: a Fény pártja jóval radikálisabb, számukra a Muszlim Testvériség nézetei túl puhák. Emellett a Fejlődés és Igazság pártjának figyelnie kell a saját megítélésére, így lepaktálni a Fény pártjával, számukra hazai és nemzetközi szinten is felérne egy politikai öngyilkossággal.

A parlamenti választások megtartásával az átmenet első erőpróbája rendben lezajlott. A hadsereg nem avatkozott be, nem manipulálta a választásokat, s ahogy illik a végrehajtói jogkörök egy részét rendben átadta az újonnan létrejött kormánynak. A következő feladat az új alkotmány megszövegezése és az elnökválasztás megtartása volt.

Az előbbi viszonylag egyszerűbb történet, mert a parlament első januári ülése óta képtelen volt létrehozni az alaptörvény megszövegezéséért felelős testületet. A konfliktus itt is politikai természetú, a kisebbségi szekuláris erők attól tartanak, hogy az iszlamisták lenyúlnák a folyamatot és egy olyan dokumentum lenne az végeredmény, amihez az ellenzék nem akar asszisztálni.  Az iszlamisták felajánlották, hogy azonos arányban vegyenek részt a bizottságban a két tábor képviselői, de ettől érdemben nem történt előrehaladás. Végül ismét a hadsereg avatkozott be.

Az elnökválasztási kampány fordulatai felértek egy jobb mexikói szappanopera meglepetéseivel. A jelöltek alapvetően három csoportot képviseltek: az iszlamistákat, a demokratikus ellenzéket, és a Mubarak rendszer prominenseit. A legnagyobb bohócot az iszlamisták csinálták magukból. Első lépésként a Muszlim Testvériség megszegte korábbi ígéretét, miszerint a parlamenti többség megszerzése esetén nem fog jelöltet indítani az elnökválasztáson. Ezt egyfajta önkorlátozásként ajánlották fel, nehogy ellenfeleik azzal vádolják őket, hogy magukhoz ragadnának minden választható pozíciót.

A szervezet egyik vezetője, Abdulmunim Abdulfattáh azonban nem értett egyet ezzel, és még 2011 májusában jelezte indulási szándékát. A szervezet válasza határozott és egyértelmű volt: régi harcostársukat egyszerűen kizárták. Az elnökválasztás közeledtével aztán bombaként robbant a hír, hogy a Muszlim testvériség mégis indít egy jelöltet, Khairat al Satir személyében. A férfi fontos háttérember, igazi szervező és gazdag üzletember, aki a Mubarak-rezsim alatt börtönben is ült. Ezzel a lépéssel a szervezet máris megosztotta potenciális szavazóit. Első körben az iszlamista oldalon csatlakozott még a szalafisták egyik nagytekintélyű ideológusa, Hazem Szalah Abu Iszmail, aki nyíltan bejelentette, hogy megválasztása esetén betiltaná az alkoholfogyasztást vagy kötelezővé tenné a fátyol viselését a nők számára. A demokratikus oldal is képtelen volt egyetlen jelöltet állítani, náluk a fő esélyesnek az idős politikus, Amr Músza számított. Músza diplomataként egész életét az egyiptomi rendszer szolgálatában töltötte, az 1991 és 2001 között külügyminiszter volt, majd tíz éven át az Arab Liga főtitkára. 2011-ben történt lemondása után lett kritikusabb a Mubarak-rendszerrel, hogy aztán a forradalmi események már egészen új köntösben találják.

Az előző rendszer elitjét Ahmed Shafik és Omar Szulajmán tábornokok képviselték. Előbbi a Mubarak rezsim végnapjaiban néhány hónapig miniszterelnök, de korábban volt miniszter és a légierő parancsnoka is. Hozzá képest Szulejmán igazi nagyágyúnak számított, aki 1993 és 2011 között a mindenható egyiptomi titkosszolgálat vezetője és Mubarak jobbkeze volt. 2011-ben néhány pillanatig úgy tűnt, ő lehet a diktátor utódja (sőt papíron az is volt), aztán eltűnt a süllyesztőben.

A választások felügyeletét ellátó bíróság aztán érdekesen átrajzolta az indulók listáját. A törvény betűjéhez ragaszkodva kizárta a Muszlim Testvériség jelöltjét, mondván al-Sátír büntetett előéletűnek számít, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy koncepciós per áldozata volt. A szalafisták Nyugat-ellenes jelszavakat hirdető jelöltjéről megállapította, hogy édesanyja amerikai állampolgársággal rendelkezik. Mivel a törvény kimondja, hogy a jelölt és legközelebbi családtagjai kizárólag egyiptomi állampolgársággal rendelkezhetnek, őt is kizárták a választásból. Szulejmán pedig azért nem indulhatott, mert néhány száz „kopogtatócédulája”(a szükséges harmincezerből) érvénytelennek bizonyult. Ahmed Shafikot is diszkvalifikálták, de ő sikeresen fellebbezett és végül mégis megmérettethette magát.

A Muszlim Testvériség tiszteletben tartotta a bíróság döntését és nem vitte ki az utcára a híveit. A szervezet úgy döntött, hogy új jelöltként Mohammed Murszit indítja, aki a szervezet frissen létrehozott politikai pártjának, a Szabadság és Igazságnak volt elnöke. Mursziról nem sokat lehetett tudni, ő is inkább a háttéremberként volt eddig ismert.

Váratlan eredmények az első forduló után

Ilyen fordulatok után zajlott le az elnökválasztás első fordulója 2012 májusában. A közvéleménykutatások az iszlamista Abdulmunim Abdulfattáh és Amr Músza továbbjutását prognosztizálták. Az egyiptomi televíziózás történetében először a két politikus tévévitán vett részt. A programok ütközetése helyett azonban inkább egymás lejáratásáról folyt a műsor. A végeredmény nagy meglepetést okozott, fej-fej melletti eredménnyel (24-23 százalék) az első fordulóban a testvériség jelöltje Murszi és Ahmed Shafik, Mubarak egykori tábornoka jutott tovább. A két esélyesnek kikiáltott jelölt csak a 4-5. helyet szerezték meg.

A második fordulóig hátralevő három hétben mindenki az új esélyeket latolgatta. Arra senki sem számított, hogy az előző rendszer egyik vezetője esélyes lehet az elnöki címre. Úgy tűnt tehát, hogy talán a hadseregnek lehetnek mégis hátsó szándékai Shafik jelölésével, hiszen amennyiben ő kerülne pozícióba, kialakulhatna egyfajta egyensúly a kormányt és a parlamentet uraló iszlamisták és végrehajtó hatalom élén álló elnök között.

2012. június 16-17-én a választások végül rendben lezajlottak, a végeredményre azonban további két hetet kellett várni. Június 24-ig egyre nőtt a feszültség, mindkét jelölt panaszok százait adta be, az összesítet eredmény alig néhány százalékos eltérést mutatott. A részeredmények nyilvánosságra kerülésével párhuzamosan, mindkét jelölt tábora a Tahrír téren ünnepelte a győzelmét. Utólag banálisak tűnik talán, az egyiptomi közvélemény számára azonban úgy tűnt, hogy a háttérben folyik a hadsereg részéről a nyomásgyakorlás.

Ezt támasztotta alá az is, hogy a forradalom óta a végrehajtói hatalmat gyakorló katonai vezetés még június 18-án új törvényeket jelentett be, amelyek a fegyveres erők és az elnök jövőbeni viszonyát szabályozták. Ezek jelentős mozgásteret adtak a tábornokoknak, gyakorlatilag megszüntetve minden civil ellenőrzést a hadsereg felett és beleszólást engedve annak az alkotmányozási folyamatba is. Ezek az újdonságok élesen szemben álltak azzal a korábbi ígérettel, hogy a katonák az elnökválasztás után visszatérnek majd a laktanyáikba.

Végül egy héttel a határidő lejárta után hirdettek győztest Murszi személyében. A végeredmény nagyon szoros volt, a különbség a hibahatáron belül maradt. Az iszlamista jelölt a szavazatok 51,7 százalékával lett Egyiptom első demokratikusan megválasztott elnöke.

Két lépést előre, egyet hátra

Murszi győzelme ismét egy újabb lépés az átmenet demokratikus jellegének megőrzésében. Az új elnök első megszólalásai az összefogásról, a megosztottság csökkentéséről szóltak, de sokatmondó tény az is, hogy a két forduló közötti kampányban a sária szó szinte egyszer sem hagyta el a száját. Első lépéseként meghívta az elnöki palotába a 2011-es forradalom áldozatainak családtagjait, síkra szállt az Izraellel meglevő kapcsolatok megőrzéséért, a stabilitás fenntartásáért és kiment a Tahrír térre, jelezve, hogy a forradalom folytatójaként tekint megválasztására.

A választási eredmény rámutatott néhány rejtett folyamatra, és egyben lehűtötte a nyugati és egyiptomi elemzők optimizmusát. Az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy a forradalom kirobbantásában és sikerre vitelében kulcsszerepet játszó fiatalság és a demokratikus ellenzék mennyire gyenge és megosztott. Leszerepeltek a parlamenti választásokon, és messze alulmaradtak az államfőválasztáson is. A második tanulság, hogy az egyiptomi közvélemény szemében a szekuláris életformát továbbra is Mubarak rezsim testesíti meg - az új demokratikus ellenzék helyett. Az elnökválasztás után készült térképek világosan rámutatnak, hogy a korábbi világnézeti törésvonal képeződött le ismét. A harmadik tanulság, hogy a Muszlim Testvériség híveinek a szervezet fontosabb, mint az azt képviselő személy. Murszi a választás előtt néhány héttel került előtérbe, korábban alig volt ismert, mégis sikerült őt „felépíteni”.

Az elnökválasztás eredménye elvileg tehát a demokratikus átmenet újabb lépése volt, ám a kihirdetés előtt néhány nappal a bíróság érvénytelenítette a korábbi parlamenti választások eredményét, amelyre válaszul a hadsereg azonnal bejelentette, hogy átmenetileg ismét magához veszi a törvényhozói és végrehajtói jogköröket. Ezzel a lépéssel a hadsereg újra helyzetbe hozta magát, a parlament helyzete kétségessé vált, az eddig is egy helyben topogó új alkotmányozási folyamat pedig megrekedt.

Nincs konklúzió

Parlament és új alkotmány hiányában ismét a korábbi évtizedek gyakorlata tér vissza: a végrehajtói és a törvényhozói jogkör összemosódik. Ha szerencsének lehet nevezni, most ez nem az államfő kezében összpontosul majd, hanem meg kell osztania a hadsereg vezetőivel. Az új alkotmány jelenlegi tervezete szerint egyfajta félelnöki, a francia rendszerhez hasonló felállás jöhet létre, amelyben az államfő eddigi, mindenre kiterjedő jogkörét jelentősen megnyirbálnák a parlament rovására, de a minisztereket és a miniszterelnököt az elnök választaná ki.

Az elkövetkező hónapok legfontosabb kérdése az lesz, hogy a hadsereg és az új államfő miként lesz képes együttműködni, illetve, hogy a tábornokok mekkora mozgásteret engednek Egyiptom jelen pillanatban egyetlen demokratikusan megválasztott vezetőjének. Amíg a parlamentet ismét meg választják, egyedül Mohammed Murszi képviseli majd az egyiptomi nép akaratát.