A nyári általános hírapály közepén meglehetős értetlenség fogadta a miniszterelnök egy kamarai rendezvényen tett bejelentését, miszerint a kormány a közszolgáltatások nonprofit alapra helyezését tervezi. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a bejelentés jelentősége messze túlmutat a rendelkezésre álló minimális információ szó szerinti jelentésének értelmezésén, széleskörű magyarázatkereső versengés indult a médiában és az energetikai szakmában egyaránt. Nem sokat segítettek e tekintetben az augusztus 22-én, ezúttal a nagykövetek eligazító értekezletén nyilvánosságra hozott „részletek” sem. A rejtély feloldásában maga a miniszterelnök sietett a nyilvánosság szerencsésebb, a politikai lózungok mögötti összefüggések keresésére nyitott részének segítségére, amikor mindössze három nappal később egy újabb eseményen a legnagyobb magyarországi energiamulti visszavásárlásának rövid időn belüli bekövetkezését jelentette be („…és vissza fogjuk vásárolni pillanatokon belül az E.On-t a németektől”). Október végéhez közeledve lassan két hónaposra nyúlik ez a pillanat, de a nagy ügyletről egyelőre semmit sem hallani. Indokolt hát hogy kissé mélyebben elemezzük, miről is lehet szó valójában.

Szerzőnk meggyőződése - és ezt néha meglepő tényekkel támasztja alá - miszerint a nonprofit varázsszó mögött valójában minden bizonnyal a rendszerváltás utáni hazai gazdaságpolitika egyik legizgalmasabb, sokszor vitatott, de elfogulatlan, átfogó értékeléssel máig nem rendelkező történetének, az energetikai privatizációnak a kormány szabadságharcos politikai stratégiájába illeszthető, tudatos újrarendezéséről van szó. Az is több mint valószínű viszont, hogy e mögött komolyabb szakmai koncepciót, vagy gazdaságstratégiai megfontolást felesleges keresnünk, a motívumok máshol húzódnak. Az elemzést két részletben, ma és hétfőn közöljük.

Kiváló formaérzékkel az IMF tárgyalások megkezdésének idejére időzítette Orbán Viktor a váratlan bejelentést a közszolgáltatások jövőbeni nonprofit alapokra helyezésének szándékáról. Önmagában a tény, hogy a piacgazdaság egyik alapelvének felrúgását jelentő lépés bejelentése éppen a több mint fél éve húzódó tárgyalások megkezdésének idején történt, eléggé világos üzenetet küld azok felé, akik éppen az Európában és a fejlett világban megszokott, mondhatni ortodox elvek legalább nagyjábóli betartását hivatottak ellenőrizni  a várt, sőt áhított hitelcsomag fejében. A gyanút, miszerint a nonprofit ígérete egy tulajdoni újrarendezés szándékát hivatott igazolni, erősítik az augusztus végén elhangzott további részletek, melyek szerint legalább a vezetékes energiahordozók szállítása és elosztása terén meg kell valósítani a profit nélküliség elvét - úgymond a fogyasztók védelmében, a rezsiköltségek féken tartása céljából. Hogy lássuk, mennyire irreális, a valós műszaki, szabályozási és társasági szempontokat figyelmen kívül hagyó elvárás ez, röviden célszerű áttekinteni az ezen körbe tartozó közszolgáltatások működését – a módszertani következetesség érdekében elsőként szigorúan tulajdonsemleges szempontból.

Hogy jut a gáz és a villany a lakásokba?

A miniszterelnök által említett közszolgáltatásokat, a villamos energia és a földgáz lakossági kisfogyasztókhoz történő eljuttatását a vonatkozó ágazati kerettörvények (Villamos Energia Törvény - VET és Gáz Energia Törvény - GET), valamint kapcsolódó jogszabályok szabályozzák, és ami esetünkben különösen fontos, az állam által irányított Magyar Energia Hivatal, mint ágazati hatóság felügyeli, ellenőrzi és javaslatot tesz a két szektor egyes elemeinek árképzésére. A földgáz jelentős részben import, kisebb részben hazai kitermelésből származik, a hálózati monopóliumként működő földgázszállító társaság – mely a rendszerirányítást is ellátja és tulajdonolja a nagynyomású gerinchálózatot, juttatja el a regionális alapon szervezett földgázelosztókhoz, melyek a végfogyasztók részére történő elosztást végzik. A villamos energiát jelentős részben hazai erőművek termelik, kisebb részben importforrásból származik, országos szállítását a rendszerirányító végzi, átviteli hálózatán keresztül az energia a szintén regionális szerveződésű áramhálózati társaságokhoz kerül, amelyek a fogyasztói végpontokig juttatják el az áramot.

A hazai nagynyomású földgázhálózat

(Forrás: FGSZ Földgázszállító Zrt. Éves Jelentés 2011,

www.fgsz.hu)

Az ország Uniós csatlakozása kapcsán módosított működési rendben a fent vázolt modell kiegészül a kereskedelmi szempontból nyitott rendszerrel, ahol a teljes ellátási lánc mindazon elemein, ahol ez lehetséges, a tényleges termék (gáz, ill. villamos energia) kereskedelmét versenypiaci szereplők végzik. Így versenyez egymással pl. az import és a hazai termelés, a nagykereskedelem, vagy a szolgáltatás a végfogyasztók felé.

S hogy mindez valóban a fogyasztók érdekében, minden fizikai, műszaki és kereskedelmi sajátosságot is figyelembe véve a leghatékonyabban, a legalacsonyabb költségen és a verseny adta lehetőségeket kihasználva működjön, nos, pontosan ez a feladata a Magyar Energia Hivatalnak. A hatóság egyrészt szabályoz, azaz ellenőrzi a hatósági árak érvényesítésére jogosult, szabályozott keretek között működő szereplők költségszintjét, költség-felülvizsgálatok során gyakorlatilag átvilágítja azok elszámolt költségeit, és minden eszköze megvan arra, hogy azokat a valóban indokolt szintre szorítsa le. Másrészt viszont versenyfelügyeleti szerv is, így szabályozási tevékenységével is köteles a piaci működés esetleges torzulásait korrigálni és a hatékony versenyt támogatni.

A teljes rendszer ismertetése szempontjából fontos megemlíteni, hogy éppen a leginkább kiszolgáltatott lakossági és kisfogyasztói, továbbá közintézményi fogyasztói kör részére vezették be az ún. egyetemes szolgáltatás intézményét és definiálták a fenti körbe tartozó fogyasztókat védett fogyasztóként. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ezen kör részére  a szolgáltatók kötelesek hatóságilag rögzített áron, garantált feltételek mellett energiát biztosítani, mentesítve őket ezáltal a verseny kockázataitól .

Háztartási és kisfogyasztók ellátása a villamosenergia-rendszer versenypiaci modelljében

(Forrás: A piacnyitás tapasztalatai a villamosenergia-szektorban,

GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. Energiapolitikai Füzetek XV, 2008)

Ez a pozitív diszkrimináció nem hazai találmány, az Európai Unió közszolgáltatásokról szóló Direktívája (2009/72/EK Irányelv) részletesen szabályozza a tagállamok mozgásterét és lehetőségeit azon fogyasztók védelmére, akik önmaguktól képtelenek lennének a verseny kockázatait viselni. A joganyag szellemiségét mélyen áthatja a közszolgáltatás sajátosságainak a piaci viszonyok keretei közötti érvényre juttatásának igyekezete, rendkívül részletesen ismerteti azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül az egyes tagállamok korlátozhatják, vagy éppen többletjogosítványokkal ruházhatják fel az érintett társaságokat annak érdekében, hogy a folyamatos, biztonságos és méltányos áron történő szolgáltatást biztosítsák a lakosságnak vagy az egyéb, védelemre szoruló fogyasztóknak. Egyvalamit viszont messze kerül ez az egyébként valóban terjedelmes Uniós joganyag: azt, hogy olyasvalamit kényszerítsen a cégekre, amitől azok megszűnnének cégként létezni. Tudomásul veszi tehát, hogy a tényleges energiaellátást normálisan működő gazdasági társaságok képesek biztosítani.

Az előzőekben bemutatott, immár közel húsz éve fejlődő és mára kiforrottnak tekinthető magyar regulációs rendszer tehát lényegében az Uniós joganyag hazai viszonyokra való átültetése. Adott esetben tovább finomítható, de működő megoldás, amely úgy biztosítja piaci körülmények között az energiaellátást, hogy közben a rászoruló fogyasztók érdekei is érvényesülhetnek. Ez egy Európa-barát, minden érintett szereplő által elfogadott, működő szabályozási környezet.  Egy komoly baj van csak vele: menthetetlenül ortodox.

Az állam szabályozási lépései sorában még egy fontos elemet kell említenünk, az Orbán-kormány tavaly bevezetett rezsimoratórium döntését, melynek eredményeként az egyetemes szolgáltatás körében nem kerülhet sor a piaci viszonyokat tükröző szolgáltatói ármozgásokra.

Ha fentieket összegezve feltesszük a kérdést, vajon ebben a rendszerben van-e helye egyáltalán a nonprofit elvek bevezetésének célszerűségéről, mint a lakossági fogyasztók védelmének és a rezsiköltségének megfékezésének lehetőségéről beszélni, logikus a következtetés: nincs. 

S hogy miért? Azért, mert pusztán a vezetékes energiahordozó-ellátás működési rendje és gyakorlata is értelmetlenné, feleslegessé teszi a felvetést, hiszen egy minden elemében az állam által kontrollált, kézben tartott rendszerről van szó, amelyben a verseny előnyei igen, esetleges kockázatai viszont nem terhelhetik a fogyasztókat, hiszen a szabályozón keresztül ezeket eliminálni lehet. A nonprofit felvetés egyben tehát a hatóság, mint az állam akaratát képviselő, azt egy működő (és ne felejtsük el hangsúlyozni, EU-konform) jogi – szabályozási környezet áthágását, megkerülését is jelenti. Ha hozzávesszük ehhez, hogy az Energia Hivatal vezetőit a kormány nevezi ki, a hivatal szervezetileg az NFM alá rendelten működik, azaz a hasonló szabályozó hatóságokhoz képest kifejezetten erős a kormányzat direkt irányítási lehetősége, kézenfekvő a kérdés, talán mégsem elég hatékony ez a szervezet? Azaz: nem jól kontrollálta eddig a költségeket?

Az ágazatok szereplői és a nonprofit hevület

Még mindig a tulajdonsemleges megközelítésnél maradva, célszerű röviden megvizsgálni, hogy a nonprofitosság egyáltalán hogyan tud megjelenni a két vezetékes ágazat szereplőinek életében? Ha a következtetésünket röviden akarjuk megfogalmazni: az eredmény rosszabb lesz, mint előtte.

Az ágazat szereplői ugyanis vállalatok. Cégek, amelyek működését a vonatkozó gazdasági jogszabályok, elsősorban is a Gt. szabályozza. Mint ilyenek, létezésük alapelve, hogy eredményesen működnek, ha nem ezt teszik, lesújt rájuk a jogszabályok és egyéb szankcionális eszközök armadája. Az eredményes működés nevében rejti az eredményt, azaz a pozitív üzleti működést, ne kerülgessük, a profitot. Profit nélkül nem ad gázt az orosz óriás, nem termel villamos energiát az erőmű, nem szállítják és nem osztják el ezeket a javakat az érintett társaságok. Ha nem pozitív a szaldó, nem marad forrás a rendkívül tőkeigényes fejlesztésekre, új beruházásokra, de még a szintén nem olcsó szinten tartó pótlásokra sem. Rendkívül bonyolult, hatalmas eszközállományt megtestesítő műszaki rendszerekről, gyakran hosszú megtérülési idejű beruházásokról van szó ezekben az iparágakban, ahol a befektetett tőke megtérülésének esélye nélkül a beruházónak esze ágában sincs e hatalmas pénzeket kockáztatni.

De játsszunk el mégis egy pillanatra a némi eufémizmussal bizarrnak minősíthető gondolattal, hogy a nonprofit elv, mint finanszírozási modell működtetné a közszolgáltatásokat. Mi is történne? A gázelosztó, áram hálózati és egyéb társaságok minden bizonnyal az egekbe hajtanák működési költségeiket, innentől kezdve semmilyen belső kényszer, hajtóerő nem késztetné ezeket a cégeket, hogy hatékonyabban működjenek. Ha ugyanis profitról eleve nem lehet szó, a társaságok nem lesznek érdekeltek abban, hogy a hatékony működés révén - a szabályozási rendszer szabta kereteken belül - növeljék a nyereséget. Az egyszerű közgazdasági levezetés eredménye: a nonprofit elv érvényesítése romló hatékonysággal, pazarló, fegyelmezetlen működéssel, végső soron pedig előbb utóbb áremeléssel fog járni. Tényleg ezt akarjuk?

A nonprofitos államfelfogás

Mielőtt végképp a valós jelentőségénél nagyobb szerepet tulajdonítanánk a kérdésnek, fontos a felvetés még egy, tágabb összefüggését is megvizsgálnunk. Felmerül ugyanis, hogy bár a gazdasági és üzleti racionalitás ellene szól, egy gondoskodó állam cselekvési pályáján nem lenne-e helye mégis a nonprofit elvnek, nem lehet–e, hogy a kormány a válság miatt sújtott családokat ezzel is védeni szeretné? Nos, ismerve és naponta tapasztalva a kormányzat államfelfogásának megnyilvánulásait, biztosak lehetünk abban, hogy nem. Elég idézni ehhez a szintén napjainkban nyilvánosságra került kormányzati szándékot egy másik rendkívül jelentős állami újraelosztási alrendszer, a felsőoktatás finanszírozási modelljének átalakításáról. A kormányfő nyilvánossággal is megosztott elképzelései szerint ez a jövőben alapvetően a hallgatók (értsd: családjaik) teherviselésén fog alapulni, az államnak ebben nincs szerepe. De a példák hosszú sorával szemléltethetjük még az ugyanebbe az irányba mutató egyéb, már megtett lépéseket, éppen a Haza és Haladás blogon jelent meg nemrégiben egy átfogó elemzés arról, hogy a jelen kormányzat mennyire kivonult a gondoskodó állam eszménye által felépített és működtetett rendszerekből. Legyen az a leszakadó rétegek érdemi esélyteremtése, a leszakadó régiók felkarolása, de ide sorolhatjuk az egészségügy növekvő forráselvonását, az életminőség egyéb területeinek sorvadását, mint pl. a mentálhigiénés rendszerek megszűnése, vagy a környezetvédelemre fordított források drasztikus csökkenése. Hogy ez a folyamat mennyire tervszerű, és már az intézményi keretek átszabását is magába foglalja, jól mutatja, hogy pár hete született döntés a kulturális örökségvédelem önálló hivatallal is megerősített rendszerének leépítéséről. Nem tűnik a fentiek fényében különösebben életszerűnek, hogy éppen a rezsiköltségek kérdésében mutatna a kormányzat egészen más arcot és valódi szándéka lenne egy, a költségeken alapuló, a piaci elveket legalább nagyjából érvényesítő rendszer megvalósítása.

Mindezek fényében határozottan állítjuk: a szépen hangzó szlogen mögött valójában nincs tartalom. Ha a kormányzat valódi célja a kisfogyasztók védelme és a rezsiköltségek szinten tartása lenne, annak volna sokkal kézenfekvőbb, könnyebben kivitelezhető és legfőképpen sokkal olcsóbb megoldása: a reguláció módosításával és a szabályozó hatóság valódi piacfelügyeleti eszközeinek csatarendbe állításával javarészt fel lehetne tárni és visszajuttatni a fogyasztóknak a valóban indokolatlan költségeket.

A készenléti rendőrségbe olvad a Nemzeti Nyomozó Iroda, megszűnik a BRFK szervezett bűnözés elleni osztálya, megyei és városi rendőrkapitányok tucatjait helyezik át vagy küldik parkoló pályára. A kormányzat egyszerre ismeri el a változások indokként a rendőri korrupciót, hiszen a rendőrség megtisztulásáról szólnak a kommünikék, miközben egy átfogó hatékonysági-eredményességi felmérés következményeként is magyarázzák az átszervezést. A sajtóban mindeközben „nagy a vérengzésről” írnak, igazán nem könnyű reálisan megítélni a rendőrség szervezeti átalakítását. Pikó András DR. FINSZTER GÉZA kriminológushoz fordult segítségért.

Úgy hiszem, nem érdemes külön beszélnünk a mostani szervezeti átalakításokról, egyrészt mert valóban kevés érdemi információnk lehet még nekünk kutatóknak is az egyes döntések hátteréről, másrészt azért, mert amit ma látunk, az lényegét tekintve beleillik abba a 2010 óta tartó, a rendészet egész területét érintő nagy és mélyreható szervezeti átalakításba, melyhez hasonlót nem tapaszaltunk az elmúlt 22 évben.

Hogy lehet, hogy az átszervezés részleteiről és okairól Ön is alig tud többet, mint egy átlagos újságolvasó?  

Mi, kutatók sem vagyunk beavatva. Két lehetőségünk van: vagy reménykedünk abban, hogy 5-10 éven belül kutathatóvá válik a mostani döntések háttere, vagy – és ennek adok kisebb esélyt – a következő reformnál bennünket, szakembereket is bevonnak a döntések előkészítésébe. Most ez nem így volt.

Egy ekkora átalakítást lehet elméleti alapozás nélkül megtervezni és végrehajtani?

Csak remélni tudom, hogy volt ilyen alapozás. Ha volt is, én nem ismerem azokat a kutatókat és műhelyeket, akikre és amelyekre támaszkodtak ennél a nagy átalakításnál. Még az is lehet, hogy az én publikációimat is forgatták…

Ezen csodálkoznék, hiszen a rendszerváltás óta Ön is és kollégái is folyamatosan érvelnek a szocializmustól örökölt hierarchikus, parancselvű, zárt és szükségszerűen a politikának kiszolgáltatott rendőrség nyitott, decentralizált, demokratikus szellemű polgárbarát rendőrséggé alakítása mellett. Nekem nem ez a kotta jut eszembe az elmúlt két és fél évről. Ön milyen célokat és szándékokat olvas ki az ismertté vált átalakításokból?

Az átalakítások a rendészet szervezetét érintették, személyi változások csak most, a nyilvánosságra került korrupciós botrány után kezdődtek. Ezeknek a változásoknak a célja nem a rendőrség megújítása, modernizációja, pláne nem egy rendőrségi reform, hanem az, hogy az adott szervezet átalakítása nélkül annak hatékonyságát javítsák. Erről szól a centralizáció, bizonyos párhuzamosságok felszámolása és az irányítási kompetenciák soha nem látott mértékű koncentrációja. Ilyen mérvű koncentrációra nem volt példa a rendszerváltás óta, hiszen a belügyminiszter irányítása alá került a rendőrség mellett az Információs Hivatal kivételével az összes polgári titkosszolgálat valamint a büntetés-végrehajtás teljes szervezete is, amely eddig hagyományosan az igazságügy-minisztérium irányítása alá tartozott. A rendszerváltáskor mi egy centralizált, militarizált rendőrséget örököltünk, amely tökéletesen elkülönített a civil közigazgatástól. Ezen semmit sem változtattak, sőt, a mostani, hatékonyságot növelő átalakítások azt jelzik, hogy a mai kormányzat, a legfőbb döntéshozók szerint ez a rendőrségi rendszer így jó, ahogy van.

 Fotó: Csoszó Gabriella 

De egy ilyen rendőrségi szervezet számára a hatékonyság azt jelenti, hogy akadálytalanul érvényesüljön a hierarchia csúcsán lévők akarata és nem azt, hogy a szervezet a lehető legszélesebb és legtöbb szolgáltatást tudja nyújtani a társadalom számára.

Ebben van igazság, de azt sem szabad elfelejteni, hogy bizonyos típusú rendőri feladatokhoz ez a túlcentralizált és militarizált rendőri szervezet kifejezetten javallott. Ilyen a bűnüldözés, annak a nyomozati, de különösen a titkosszolgálati eszközökkel végzett felderítési szakasza valamint ez a szervezeti forma adekvát a csapatrendőri, karhatalmi tevékenységhez. Viszont teljesen ellenjavallott ez a rendszer a közrendvédelem területén, a helyi közrend feletti őrködésnél. És tudjuk, Magyarországon ott vannak a legnagyobb bajok. Az elmúlt öt évben számtalan kísérlet volt arra, hogy a legkisebb településen is legyen rendőr vagy rendőrörs.  Ezek kudarca bizonyítja, hogy az államrendőrség, amit a Teve utcából irányítanak, képtelen megbirkózni azzal a feladattal, hogy 3200 településen kellene szolgáltatni.

Erre jön az ígéret, különösen a választások előtt: több rendőrt az utcákra és a falvakba. Mennyiségi kérdés ez?

A magyar rendőrség létszáma 45 ezer, a 100 ezer lakosra jutó rendőrök számát tekintve Magyarország az előkelő negyedik helyet foglalja el az európai rangsorban. Ez egy tekintélyes létszámú rendőrség, a probléma nem mennyiségi jellegű.

Mennyi időbe telik egy ilyen centralizált és militarizált rendőrség átalakítása szolgáltató, polgárbarát, a civil társadalomban élő, azzal együttműködő szervezetté történő átalakítása.

Nagyon sokba. Ezért a jelenlegi kormányon méltánytalan is lenne számon kérni ezt, ám az is látszik, hogy az elmúlt két és fél évben nem történt olyan a kormányzásban, ami egy ilyen átalakítást támogatna, segítene, annak előfeltételeit megteremtené, sőt, sok esetben ennek épp az ellenkezőjére láttunk példát.

Például?

Az Alaptörvényből hiányoznak a közigazgatás alkotmányos fundamentumai, én legalábbis nem találtam őket. Márpedig a rendőrségnek a civil közigazgatásba illesztésének előfeltétele, hogy a közigazgatás nyerje el a jogállami formáját, ami azt jelenti, hogy a közigazgatás működésének legfontosabb elemei kerüljenek be az alkotmányba. Az kevés, hogy a közigazgatást a kormány irányítja. Mégis hogyan? A kormánynak ebben nincs semmi kötöttsége? Dehogynem, a joguralom, ami a kormányra is érvényes. Az Alaptörvénynek kellene szabályoznia, hogy a jog milyen korlátokat állít a végrehajtó hatalom elé, hogy ne tehessen meg bármit, hogy ne változtathassa a koncepcióit akár félévente, hogy a közigazgatásban dolgozók biztonságban lehessenek. Erről szó sincs az Alaptörvényben.

Ha ez nincs meg, nincs is értelme rendőrségi reformba kezdeni?

Nincsen, mert hiányoznak a reform közigazgatási alapjai. Akkor pedig nem marad más, mint a működőképesség javítása.

A világban több országban is sikeresen modernizálták a rendőrséget. Vannak ezeknek általános, számunkra is használható tapasztalatai?

Ez sehol sem ment rövid idő alatt. Belgiumban 1985-ben kezdték el a rendőrségi reformot és igazán 2003-ban fejezték be. Franciaországba egy évtizedet vett igénybe a rendőrség modernizációja. Nagyon hosszú időbe telik, míg az összes, a rendészetben és ahhoz kapcsolódó külső rendszerben végbemegy a változás. Hiába készítették elő például itthon a büntetőeljárás reformját a legjobb magyar tudósok, nem működik a gyakorlatban. Azért nem, mert nem egészült ki szervezeti modernizációval, és mert nem kezdődött meg a rendvédelmi szakmák valamint az ügyészek és a bírák belső tanulási folyamata. Erre most adhat esélyt elvileg az új közszolgálati egyetem felállítása, de ne higgyük, hogy ez is könnyen megy majd, mint a karikacsapás. Egy ambiciózus és szorgalmas tanári kar nagyjából 8 év alatt épít ki egy olyan iskolát, amely már előre tekintve is tudja képezni a szakembereket.

 Fotó: Csoszó Gabriella  

Különösen tanulságos lehet a francia rendőrségi reform története a számunkra, hiszen a francia belügyi igazgatási szervezet nagyon hasonlít a magyarra. Három általános tanulságra jutottak a franciák, melyek a rendőrségi modernizáció három társadalmi alapfeltételét is jelenti egyben. Az első: kell egy hosszú távú politikai konszenzus a reform mögé. A közrend, a közbiztonság, a rendészet és a nemzetbiztonság olyan területek, amelyeket ki kell zárni a politikai vetélkedés nagy témái közül. A franciáknak ez sikerült, 1984-ben elfogadnak egy törvényt a rendőrség modernizációjáról és a következő évtized bal- és jobboldali kormányai ehhez tartják magukat, ezt hajtják végre. Ez a fontos, mert a politikának kell meghatároznia a reform célját, a társadalmi víziót - ezt nem lehet a rendőrre bízni. A második: a rendészeti szolgáltatások használójának, a társadalomnak is kell legyen igénye a modern, az alkotmányos demokrácia követelményeinek megfelelő rendészetre. Ezt olyan társadalmak akarják, amelyek ugyanolyan fontosnak tartják a szabadságot, mint a rendet. Ha a rend fontosabb, mint a szabadság, akkor hozzá nem kell nyúlni ehhez a rendőrséghez! A harmadik feltétel. A változások belső, a rendőrségen belüli támogatottsága, ami nagyon nehéz ügy, lássuk be, hiszen nehéz tanulási folyamatot feltételez, egzisztenciális veszteségeket is, hiszen egy modern rendőrségben több a végrehajtó és kevesebb a vezető, és a kevesebb vezetőnek másfajta és magasabb követelményeknek kell megfelelniük. Gondoljon csak bele, a túlcentralizált parancsuralmi rendőrségben az irányítói poszton lévőknek a rendszer logikája szerint minden nap nagyon sok ember munkáját kell értékelniük. Ezek a vezetők a feladatukat csak akkor tudják elvégezni, ha nagyon kevés adatot vesznek figyelembe. Nem is tehet másként, hiszen a parancselvű rendőrségben mindig a legfelül lévő a „legokosabb”, pedig dehogy: a rendszert csak akkor tudja működtetni, ha minimális, többnyire mennyiségi információt vesz figyelembe. Ezzel szemben egy modern rendőrségben a nagyobb önállóságot élvező helyi vezetők sok adatot figyelembe véve értékelik a munkatársaikat. Nyilvánvaló, melyik szisztéma a hatékonyabb.   

Visszatérve a jelen rendőrségi átszervezésekre, ha nagy korrupciós botrányba keveredik a rendőrség egy szervezete, törvényszerű az ilyen mély személyes átszervezés?

Nem feltétlenül. De az igaz, hogy a nagy átszervezésekhez mindig kell egy botrány, ami indokolja a társadalomnak a személycseréket, és ami belső sokként alkalmassá is teszi az állományt az átszervezésre.

A rendőrségi modernizáció Ön által említett három feltétel közül a politikai konszenzus most lehetetlen vállalkozásnak tűnik, nekem kétséges a második feltétel is, tehát hogy a magyar társadalom ugyanúgy értékelné a szabadságot, mint a rendet és a biztonságot.  Hogy állunk a modernizáció belső támogatottságával?

Rosszul. Ezt jól mutatja, hogy a 2006 őszi események valódi tanulságait még mindig nem vonták le. Csináltunk egy rendészeti stratégiát, én is részt vettem benne, de ez azért a dolgok elkenése volt és semmi sem valósult meg persze belőle. Miközben az igazi kérdés még mindig megválaszolatlan, hogy hogyan lehetséges az, hogy a rendőrség az erőszakmonopóliumát ennyire nem tudja kontrollálni? Azt mondta nekem akkor egy csapatrendőri feladatokra specializálódott külföldi szakértő, hogy ha azt látja, hogy a rendőr is verekszik, ha csak a ruha különbözteti meg a randalírozó huligánt és a rendőrt és nem a viselkedésük, akkor biztos benne, hogy a rendőr nem végzi és lehet, hogy nem is érti a feladatát. És mit gondoljunk az őrizetbe vetett emberekkel való bánásmódról, a kényszervallatásokról? Elképzelhető, hogy ez nem csak 2006-ban az akkori tüntetőkkel történt meg, lehetséges, hogy ez egy napi úzus? Belegondoltunk abba, hogy ez azt jelenti, hogy a rendőr fogságába került civil megszűnik méltósággal és jogokkal rendelkező emberi lénynek lenni? Erre nem a Balsai-féle semmisségi törvény a megoldás! A rendőri korrupción felháborodunk és a kényszervallatáson, a hivatalos eljárásban történt bántalmazáson miért nem? És ez nekem azt mutatja, hogy hiányzik az a rátartiság, az a hivatásrendi ethosz, ami belső kényszerré tenné a rendőri hivatás törvényeknek mindenben megfelelő gyakorlását. A szervezeti átalakításoknak, a jogi szabályozásnak, az oktatásnak, a politika víziójának mind, mind ezt a célt kellene szolgálnia, hogy ez az ethosz kialakuljon. De ettől még nagyon messze vagyunk.

Manapság az Európai Unió rengeteg kritikát kap azért, hogy bajba jutott tagországainak nem nyújt kellően hathatós támogatást. A mi kormánypárti politikusaink is előszeretettel használják lábtörlőnek a csillagos kék zászlót. „Brüsszel nem Moszkva, nem diktálhat nekünk” – harsogják büszkén. A bőkezű anyagi támogatást közben persze csendben elfogadják. Sőt, mint Matolcsy György pénteki sajtótájékoztatóján a sorok között kiderült: még a kormány legújabb megszorító csomagját is az Európai Unióval társfinanszíroztatják…

Az újabb Matolcsy-csomag tíz pontos intézkedési tervének egyik elemeként „a kormány 15%-ról 5%-ra csökkenti az uniós pályázatok hazai társfinanszírozását”. Az intézkedéstől 55 milliárdos megtakarítást várnak – méghozzá úgy, hogy „beruházás emiatt nem marad el”. Túl szép, hogy igaz legyen? Nos, a bejelentés ezúttal igaz, de szépnek azért nem mondható.

Ahogy az közismert, az Európai Unió 2007-2013 között mintegy harminc milliárd euró – mai árfolyamon kb. 8500 milliárd forint – vissza nem térítendő támogatást nyújt hazánknak. Ebből 6500 milliárdot az EU felzárkóztatási politikája keretében kapunk, az Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) – vagy, ahogy mostanság emlegetik, az Új Széchenyi Terv (ÚSzT) – keretében. Ehhez hazánknak saját forrásként legalább további 1150 milliárd forintot kell hozzátennie. A mai bejelentés ezt az utóbbi összeget érinti, melynek egy részét – ahogy a kormány ígéri – ezen túl uniós forrásból fedezik majd.

A lépést az EU felzárkóztatási politikáját szabályozó 1083/2006-os rendelet egy tavalyi módosítása teszi lehetővé, melynek értelmében egyes, a válság hatásainak különösen kitett államok – Görögország, Írország, Lettország, Magyarország, Portugália és Románia – a fejlesztési programjaik támogatására megítélt EU-forrásokat az eredetileg tervezett ütemezésnél gyorsabban hívhatják le.

Amiről Matolcsy György nem számolt be, az egyrészt az, hogy valójában nem a kormány intézkedett, hanem az Európai Unió. Másrészt pedig az, hogy a csomag ezen pontjánál szó sincs takarékosságról, horribile dictu fenntartható kiadáscsökkentésről. A gyorsított lehívás ugyanis nem érinti – nem is érintheti – az ÚMFT/ÚSzT költségvetésének főösszegét, tehát az EU támogatás végső nagyságát sem. Valójában a kormány újabb hitelt vesz fel Brüsszeltől. A gyorsított lehívást a jogszabály csak 2013 decemberéig teszi lehetővé, és az imígyen átmenetileg megspórolt költségvetési kiadást a későbbiekben vissza kell majd pótolnunk. 2014-2015-ben ezért az uniós fejlesztésekhez teljesítendő állami társfinanszírozás az eddigi 15%-nál is magasabb lesz. Igaz, emiatt már egy másik kormány feje fog fájni.

Matolcsy Györgynek és az ő düledező költségvetésének egyébként ezen túlmenően is tényleg hihetetlen mázlija van az Európai Unióval. A 6500 milliárdos ajándék mintegy 10%-át ugyanis az EU – előfinanszírozásként – folyamatosan a Magyar Államkincstárban tartja, és ha a kormány abból az uniós projektekre kifizetést teljesít, Brüsszel azt két hónapon belül visszapótolja. Így aztán még az operatív programok cash-flow menedzsmentjére sincs gond. Ráadásul – úgy hírlik – a költségvetés az előírt kormányzati társfinanszírozást már eddig is az EU házibankjától, az EIB-től felvett hitelből biztosította. Magyarán az ÚSzT zöld lufiját teljes egészében Brüsszel pénzéből fújták fel.

A legmegdöbbentőbb „részlet” azonban még hátravan. A költségvetés számára az ÚSzT keretében kifizetett minden egyes forint nettó profitot hoz. Ha ugyanis egy beruházást a kedvezményezett által vissza nem igényelhető ÁFA terhel, maga az operatív programok keretében maga az ÁFA is elismerhető költségelemmé válik, és azt így 85%-ban közvetlenül Brüsszel fizeti. Amiből egyetlen dolog következik: minden takarékosságnál többet érne, ha a Kormány végre kellő sebességre tudná gyorsítani az uniós programok végrehajtását. Pusztán a számokat nézve valószínű, hogy akkor semmilyen megszorításra nem is lenne szükség.

A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány megbízásából a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest elkészítette a gazdasági folyamatokat és a 2012. augusztus 31-ig kihirdetett jogszabályok alapján kirajzolódó középtávú makrogazdasági és költségvetési pályát bemutató elemzését. A tanulmány egy ún. technikai kivetítés, szigorúan a KSH adatait és a Magyar Közlönyben megjelentetett jogszabályokat figyelembe vevő, a 2010 végén megszüntetett Költségvetési Tanács Titkárságán kidolgozott módszertanokra támaszkodó, elemzés, amelynek számítási eredményei nem tekinthetők előrejelzésnek, mivel nem számolnak jövőbeli gazdaságpolitikai döntésekkel – függetlenül attól, hogy e döntések megszületése mennyire valószínű. Mindazonáltal a tanulmány megállapításai összehasonlítási alapul szolgálhatnak minden elemző és gazdasági szereplő számára a jelen parlamenti ülésszakban tárgyalt törvényjavaslatok várható költségvetési hatásainak felmérésekor. Az alábbiakban az elemzés legfontosabb megállapításait ismertetjük.

A körülmények

A technikai kivetítésnek különös aktualitást ad, hogy a parlament bizonytalan időre elhalasztotta a költségvetési törvény zárószavazását, mivel általánossá vált a vélemény, hogy a törvényjavaslatban szereplő tervszámok nem megalapozottak, a konvergencia programban kitűzött egyenlegcélok teljesülését a várható makrogazdasági környezetben az eddig kihirdetett jogszabályok nem teszik lehetővé.

A szakértők számításaikban figyelembe vették pénzügyi tranzakciós illeték, a biztosítási adó, az energiaellátók jövedelemadója és a távközlési adó hatásait, mivel a vonatkozó jogszabályok már megjelentek, viszont sem az ún. munkahelyvédelmi terv, sem a jövedéki adóemelés hatását nem tartalmazza az alappálya. Az eredmények értékelésekor fontos korlátozó körülmény, hogy az alkalmazott modellszámítások feltételezése szerint a) 2012. augusztus 31. után nem születnek új gazdaságpolitikai döntések, b) a gazdaság középtávon visszatér egy lassú növekedéssel jellemezhető egyensúlyi állapotba és c) a kivetítési horizonton nem alakul ki sem pénz, sem tőkepiaci válság, vagy összeomlás (beleértve a vállalati beruházási döntések megvalósítását és az államadósság finanszírozását lehetetlenné tevő hitel-szűkét).

Rövidtávon fenntartható, de nem túl bíztató jövő

A tanulmány megállapítja, az alappályán a reál GDP 2012-ben 1 százalékkal csökken, az éves infláció, pedig megközelíti a 6 százalékot. Bár 2013-tól a növekedési ütem átvált pozitívba, tartósan még akkor sem tud 1 százalék felett stabilizálódni, ha nem kerül sor további, a trend növekedési ütemet csökkentő költségvetési intézkedésekre. 2012-ben nem látszik további, érdemi kiigazítási szükséglet. A 2012. évi költségvetési egyenleget javítja ugyan a magánnyugdíj-pénztárakból 2012-ben visszalépők pénztárakban felhalmozott vagyona (60 Mrd forint), de ez csak arra elegendő, hogy ellenételezze a külső tételek mintegy 60 milliárd forintos egyenlegromlását. Látható, hogy az alappályán a költségvetési egyenleg a 2013-2015 években 0,5-1,0 százalékponttal rosszabb annál, mint amit a hatályos konvergencia program előír.

A versenyszektor foglalkoztatása az időszak folyamán összesen mintegy 50 ezer fővel csökken. Ennek oka elsősorban a minimálbér-emelés és a kedvezőtlen beruházási környezet hatása, amelyet ellensúlyozhat a közfoglalkoztatás bővítése, de az aktívak létszámának – leginkább a nyugdíjkorhatár emelése miatti – növekedése a munkanélküliségi ráta emelkedését okozza majd a teljes horizonton. A technikai kivetítés módszertani elveinek megfelelően a kutatók nem számol a dokumentum azzal, hogy a jelenleg 140 ezer főre tehető közmunkás létszámot az állam a következő években emelné, mivel ez – minden egyebet változatlannak feltételezve – a kiadások növelését is szükségessé tenné.

A főbb makrogazdasági mutatók alakulása a technikai alappályán

Így nem meglepő, hogy a munkanélküliségi ráta az alappályán – elsősorban a munkaerő-kínálatot növelő, viszont a munkaerő-keresletet csökkentő intézkedések hatására – gyors ütemben emelkedik. Ennek tényleges bekövetkezése természetesen nem valószínű, de a munkanélküliség csökkentése további, eddig ki nem hirdetett intézkedéseket feltételez, amivel a technikai kivetítésünk – a műfaj elveinek megfelelően – egyikkel sem számol. Ugyanakkor a magas munkanélküliség ellenére a reálbérek emelkednek, mivel a minimálbér és a szakképzett munkaerőre vonatkozó bérminimum nem teszi lehetővé a piaci bérek alkalmazkodását elsősorban abban a munkaerőpiaci szegmensben, ahol a kormányzati intézkedések a kínálati többletet eredményezik. A háztartások fogyasztása 2012-ben csökken, és – a fogyasztási adók emelésének hatására – 2014-ig a reál GDP-nél lassabban növekszik. Összességében a 2012-2015 időszak alatt a reál GDP 4,0 százalékkal, a lakossági fogyasztás pedig 4,5 százalékkal emelkedik.  

A technikai kivetítés azzal a feltételezéssel készült, hogy egy változatlan gazdaságpolitika a következő években piaci forrásokból finanszírozható. A jelen körülmények között a szakértők körében széles ugyan az egyetértés, hogy ez a feltételezés nem reális, de nem felejthetjük el, hogy a világpiacot elöntő likviditás körülményei között a jelenleginél lényegesen lazább költségvetési politika volt alacsonyabb kamatok mellett finanszírozható 2001 és 2007 között, tehát jóval több, mint három éven keresztül. Ha valamilyen okból a fejlett országok ismét a mértéktelen likviditásbővítés eszközéhez nyúlnának, akkor a gyakorlatban sem zárható ki egy ilyen szcenárió. Az államadósság a GDP 80 százaléka körül stabilizálódik annak ellenére, hogy a forint alappálya szerinti, összesen 13 százalékos leértékelődésének hatását a számításoknál a kutatók nem érvényesítették.

Kockázatok és nem mellékes hatásaik

A költségvetés tarthatósága szempontjából a technikai kivetítés számos kockázatot azonosított. Ilyen kockázat a költségvetési szervek tartozásállományának növekedése, amely az első nyolc hónapban elérte a 20 milliárd forintot.  Szintén komoly kockázatként számolnak a tanulmány készítői azzal, hogy, bár még nem fogadta el a parlament a vonatkozó törvényt, de a TB-járulékok célzott csökkentését, a kisvállalkozói adót és a kisadózó vállalkozások tételes adóját tartalmazó javaslatnak nincs költségvetési fedezete. Emlékeztetőül: az eredetileg benyújtott javaslat költségvetési hatása 300 milliárd forint. Reálisan számolhatunk azzal is, hogy az önkormányzatok egyenlege a választások közeledtével romolhat, amire az önkormányzati hitelfelvételek kormányzati engedélyezési rendszere lehetőséget is ad.

Az E.On gázüzletágának kivásárlása elvileg pénzügyi eszközvásárlás, és mint ilyen a maastrichti egyenleget nem érintené (a magyar, pénzforgalmi prezentációban parlamenti jóváhagyást igénylő kiadás), de ha az állam azért vásárolja meg a részesedést, hogy később tulajdonosként non-profit alapra helyezze a közszolgáltatást, vagyis nem kíván a befektetésen legalább normál profitot elérni, akkor a pénzügyi befektetés azonnali kiadásként számolandó el.

Az elektronikus útdíj bevezetéséhez szükséges beruházás költségeit sem a 2012. évi sem a 2013. évi költségvetés nem tartalmazza, a kormány még csak határozatot hozott a forrás előteremtésének szükségességéről. Mivel az útdíj-bevételeket a kormányzati költségvetési tervek (elsősorban a konvergencia program) tartalmazzák, ezért a beruházás értéke is költségvetési kiadást fog jelenteni a választott finanszírozási konstrukciótól függetlenül – a kormány becslése szerint 42 Mrd forint.

A külső tételek alakulása az alappályán 

Kockázatként kell számon tartani, hogy a gyógyszerkassza nettó egyenlege várhatóan mintegy 20 milliárd forinttal rosszabb lesz az eredetileg terezettnél. A gyógyszertámogatások nettó értékének csökkentése érdekében bevezetett ún. vaklicitek azt is eredményezhetik, hogy a hazai gyártók - külföldi áraik megtartása érdekében – nagy mennyiségben vonják ki készítményeiket a belföldi piacról, ami a gyártási kapacitások bizonyos mértékű leépülését vonja maga után, az állam, és különösen a gazdaság egésze pedig – a csökkenő foglalkoztatás és az elmaradó adóbevételek miatt – többet veszít, mint amennyit a szűken értelmezett Egészségbiztosítási Pénztár megtakarít.

És végül jelentős, mintegy 200 milliárd forintos kockázatot jelenthet, ha a 2010-ben bevezetett telekom-adó ügyében még 2012-ben döntést hoz az Európai Bíróság. Szakértői várakozások szerint a döntés a Magyar Állam számára nagy valószínűséggel kedvezőtlen lesz, ami azt jelenti, hogy a bírósági döntés pillanatában kiadásként kell elszámolni azt a közel 200 milliárd forint befizetett adót, amit a telekom cégek visszakövetelhetnek. Egy ilyen döntés gyakorlatilag biztosan a 3 százalékos küszöb fölé emelné a 2012. évi maastrichti hiányt, mivel nem lenne már mód egyszeri adókivetéssel sem ellentételezni az egyenlegromlást. Mindez azzal a következménnyel is járna, hogy 2013 tavaszán nem kerülhetne ki Magyarország a túlzott hiány eljárás (EDP) alól. Amennyiben az Állam számára kedvezőtlen döntés csak 2013-ban születik meg, akkor az EDP alól kikerülhet Magyarország, ha még 2013-ban sikerül legalább annyira ellentételezni a hatást, hogy a hiány a GDP 3 százaléka alatt maradjon.

A kormány nagy elánnal vágott bele az unortodoxia újabb tündérmeséjébe, a „korai költségvetésbe”. Ez azonban csak mintegy három hónapot élt, hiszen a múlt héten bejelentették, a költségvetési módosító javaslatok és így az egész törvény elfogadását bizonytalan ideig elhalasztják. Az alábbiakban röviden áttekintjük a folyamatot, a kockázatokat, valamint, hogy mi várható.

A szabályok

A tavalyi év végén, tehát már a jelen kormány által beterjesztett és jelen Országgyűlés által elfogadott államháztartási törvény (az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény - Áht.) értelmében az államháztartásért felelős miniszter javaslatára a kormány március 31-éig határozza meg a következő évi költségvetéshez szükséges alapvető gazdaságpolitikai irányokat, valamint az elérni kívánt költségvetési egyenleget. Ennek keretében az államháztartásért felelős minisztérium megállapítja az egyes szakminisztériumok és más kiemelt költségvetési szervek által elkölthető kiadási és beszedendő bevételi főösszegeket, amelyeket május 31-éig kell lebontaniuk előirányzatokra. Ezután elkezdődik az egyezkedés a számokról, lehetőségekről, illetve az elérésükhöz szükséges jogszabály módosítási tervekről, amivel július 31-éig kell végezni, hogy a kormány – szükség esetén – többször is megtárgyalva a költségvetési és ennek megalapozásához szükséges jogszabály módosítási (úgynevezett költségvetési saláta) törvényt szeptember 30-áig be tudja nyújtani az Országgyűlésnek. Az Országgyűlésben ezután elkezdődik a tárgyalás, a kijelölt bizottságok (költségvetés esetében az összes) döntenek az általános vitára alkalmasságról, megtárgyalják a plenáris ülésen, módosító és kapcsolódó módosító javaslatokat nyújtanak be a képviselők és a bizottságok, majd november 30-áig a Parlament úgynevezett egyedi határozatban meghatározza az úgynevezett főszámokat és az egyenleg összegét. Ezután költségvetési egyenleget módosító javaslat már nem nyújtható be, csak az egyes fejezeteken belüli átcsoportosítás lehetséges. A vitát újra nyitják, a már említett módosítók benyújtásra kerülnek, végül – alapesetben – december 31-éig megszületik az ország költségvetése.

Az idei próbálkozás és kudarca

Bár az időzítésben voltak a korábbi szabályokhoz képest eltérések, az alapvető folyamat az évek során nem változott. Voltak speciális esetek, mint a 2001-2002-es kétéves költségvetés, vagy például legutóbb a 2010-es, amelyet a szokásokkal szemben már november 30-án elfogadott az Országgyűlés. Idén újabb speciális esettel találkoztunk, amikor a kormányzat úgy döntött, júliusig el kívánja az Országgyűléssel fogadtatni a 2013-as költségvetést.

Ahogy említettük, különleges esetek voltak, azonban olyan kiszámíthatatlan gazdasági környezetben, amelyben sajnos a világ, Európa, Közép-Kelet-Európa és különösen Magyarország van mostanság, nemcsak a szakértők, hanem általában mindenki komoly érdeklődéssel várta az újítást. Eleve nem volt teljesen világos a gyorsaság célja. Lehetett hallani, hogy a Valutaalap és az Európai Bizottság küldöttségét próbálják kész helyzet elé állítani, voltak olyan információk is, hogy a kormánypártoknál attól tartanak, hogy egy normál menetbeli tárgyalás esetén, november-decemberre elfogyna a frakcióban a kellő támogatottsága a költségvetésnek. Azt nem lehet tudni mennyi ezekből az igazság, azt viszont már pontosan lehet tudni, ahogyan az unortodox gazdaságpolitika legtöbb eszköze és célja, úgy a „korai költségvetés” is elbukott.

Ugyan a kormány benyújtotta a javaslatot június 15-én, az Országgyűlés megtárgyalta első körben, határozott az átcsoportosításokról, a fejezeti főszámokról és a hiányról, sőt megtárgyalta második körben is, tehát már csak a fejezeteken belüli módosítókról kellett volna dönteni, ezt bizonytalan időre elhalasztották. Olyannyira, hogy a Parlament honlapján lévő ütemezésben még tervezett dátuma sincs a tárgyalás folytatásának. Persze idő még van bőven és bár a halasztás hivatalos indoka az EU-IMF tárgyalás, azonban, ha megpróbálunk mélyebbre nézni (nem is kell nagyon leásni) láthatjuk, a költségvetés nem állt össze.

Szintén az Áht. értelmében a költségvetési törvényjavaslatot az Országgyűlés az Állami Számvevőszék (ÁSz) és a Költségvetési Tanács (KT) véleményével együtt tárgyalja meg, azaz ezek a szervek még a tárgyalás előtt véleményt mondanak. Először a KT véleményét ismertük meg, ahol már figyelmeztették a kormányt, nemcsak a 2013-as költségvetés makropályája, de a 2012-esé, azaz a bázisévé is túlzottan optimista. Bár a KT kifogást nem emelt a költségvetési javaslat ellen, két, elemzési stábbal is rendelkező tagjának intézménye, az MNB és az ÁSz nem sokkal ezután részletes elemzést tett közzé.

Az MNB által készített Elemzés az államháztartásról a bevételi oldalon 239 milliárd, a kiadási oldalon 65 milliárd Ft, azaz összesen közel 300 milliárd Ft (a GPD 1%-a) kockázatot látott. Az ÁSz 2013-as költségvetési törvényről készített véleménye ugyan ilyen jellegű becslést nem tartalmazott, de megpróbáltunk mi magunk itt a blogon számolni, amiből a bevételi oldalon 280 milliárd, a kiadási oldalon 130 milliárd Ft, azaz összesen 410 milliárd Ft (a GDP 1,6%) adódott. És ekkor még nem ismertük a munkahelyvédelmi akciótervet, illetve a 300 milliárd Ft-os program – finoman szólva is – igencsak hiányos fedezetét (MNB-től valószínűleg nem szedhető tranzakciós illeték, a Kincstártól származó az eredeti tervnek maximum a tizede, az adószedés hatékonyságából származó bevételben pedig egyedül a kormány hisz).

Összességében tehát mire a költségvetésről szavazni kellett volna a múlt héten, körülbelül 600 milliárd Ft-nyi (a GPD 2%-a) lyuk tátongott a kormány terveiben és a költségvetési javaslatban szereplő 2,2%-os hiány, valamint a költségvetés számaiból várható érték között. Az MNB a múlt heti inflációs jelentésében egyébként 440 milliárd Ft-nyi (a GDP 1,4%-a) elcsúszást látott, folyosói információk alapján pedig tudható, hogy az EU-IMF páros masszívan 4% fölötti deficitet várt. Ilyen körülmények között a halasztás mindenképpen racionális döntésnek tűnik. Nem valószínű, hogy egy, már az elfogadása pillanatában megbukott költségvetéssel a kormány önmagán kívül bárkire is nyomást tudott volna gyakorolni.

Kockázatok

A kockázatok azonban sajnos egyelőre nem csökkennek. A magyar gazdaság recesszióban van, a belső fogyasztás nemhogy nem járul hozzá a növekedéshez, hanem éppen lehúzza azt. A lakosság reáljövedelme növekvő infláció mellett jelentősen (2-3%-kal) csökken, az állami szféra további nadrágszíjhúzásra kényszerül, a beruházások pedig zuhannak. Az MNB hitelezési felmérései alapján a bankok továbbra is szigorítják a hitelezési feltételeket, azaz a bankadó és a tranzakciós illeték mellett nem várható a hitelezés felfutása. Így viszont eljutottunk odáig, hogy a beinduló Mercedes gyár, az Audi és Opel mellett sem látható az ipari termelés hozzájárulása a növekedéshez, sőt még a feldolgozóipari beruházások is csökkennek, azaz túl sok jóra a következő időszakban sem számíthatunk. Riasztó megnézni, hogy 2008-hoz, azaz az utolsó válságmentes évhez képest reálértelemben a GDP még 2012 végén is várhatóan 5%-kal, a beruházások pedig közel 30%-kal(!) lesznek alacsonyabb szinten. Azaz a következő években nem a növekedésért, hanem 2008 eléréséért fogunk küzdeni. Még riasztóbb a beruházási ráta alakulása.

Forrás: KSH 

Bár az export valamennyire húzza a növekedést, a bizonytalan európai konjunktúra itt is meglátszik. Ugyan a belső fogyasztás zuhanása az importot is visszaveti, ami kicsit javít a mérlegen. Persze, ha Varga Mihály javaslatára elkezdünk tartós fogyasztási (többnyire import) cikkeket vásárolni, akkor ez a húzóerő is visszaeshet. A mezőgazdaság az aszály miatt szenved, így a magam részéről azt gondolom, itt volt az idő, hogy – Pleschinger Gyula bejelentése alapján – a kormány felülvizsgálja az idei növekedésbe (sic!) vetett hitét. Ami a foglalkoztatási oldalt illeti, ott sem igazán szívderítő a helyzet. Még az MNB monetáris tanácsának kormánypárti többsége is elismerte a múlt heti inflációs jelentéshez adott kommentárjában a munkanélküliség emelkedését, a munkapiac strukturális problémáit, valamint, hogy a foglalkoztatás bővüléséhez kizárólag a közmunka tudott hozzájárulni. Kiindulva a bejelentésből, hogy jövőre újabb közel 100 ezer közmunkást szeretne a kormány, felsejlik, hogy talán így szeretnék a 2014-ig általuk vállalt 400 ezer új munkahelyet megteremteni. Ugyan nincs erre vonatkozóan egyelőre kutatás, de érdekes lenne megnézni, a közmunkások hány százaléka tudott véglegesen visszailleszkedni a munka világába.

A fenti folyamatokból jól látszanak a 2013-as költségvetés legfőbb kockázatai. Ami a bevételeket illeti, részben a 2012-es tervezettnél alacsonyabb bázis, részben a 2013-as tervezettnél alacsonyabb növekedés miatt várhatóan a bevételek jelentősen elmaradnak mind idén, mind jövőre a kormány terveitől. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal a közelmúltban tette közzé a 2011-es társasági és személyi jövedelemadó bevallások statisztikáit. Ebből egyértelműen kiolvasható, hogy  a jelentős adóbevétel csökkenést nem elsősorban a szabályok változása, hanem a cégeknél az adózás előtt eredmény meredek csökkenése okozta. Különösen súlyos ez a helyzet az alapvetően a belső piacra termelő kisebb vállalatok esetében. Látható, hogy a hazai gazdaság gyengélkedése gyakorlatilag kivérezteti a kisvállalkozásokat, a nagyobbak pedig kizárólag az exportpiacok miatt tudnak elfogadható eredményt elérni.

Ehhez járulnak még olyan kockázatok, mint például azok a hírek, hogy az alapvető élelmiszerek általános forgalmi adójának 5%-ra csökkentését a miniszterelnök is támogatja, bár azt nem tudni, hogy erre honnan lenne  fedezet.

Ezzel szemben a kiadási oldalon is elfutás látható. Bár a kormányzat próbálja a költségvetési szervek kiadásait és más tételeket (pl.: gyógyszerkassza) kézben tartani, az adósságállomány növekedése megállíthatatlan. Bár az év elején az önkormányzati intézmények átvételével természetes módon ugrott meg a statisztika, az emelkedés azóta is folyamatos, ami strukturális problémákra utal. Ehhez jön a költségvetési intézmények mintegy 800-900 milliárd Ft-os maradványa, amit lényegében szabadon költhetnek el, ha úgy akarják.

Nem számszerűsíthető addicionális kockázatok a kiadási oldalon is vannak, hiszen ez a kormány előszeretettel vásárol meg vállalatokat (MOL, Takarékbank stb.), üzletágakat (E-ON gázüzletág), indít el a piac által is működtetett funkciókat (agrár/zöld bank) stb.

Mi várható?

Általában is nehéz felmérni, mit hozhat a jövő, azonban a mostani kormány cikk-cakkozása, pávatánca és egyéb mozgásai igencsak megnehezítik a dolgunkat. A legtöbb elemzővel egyetértve valószínűleg EU-IMF megállapodásra akkor kerül majd csak sor, ha ezt a gazdasági helyzet kikényszeríti. Nemcsak azért, mert – igazából nem létező – fájdalmas reformintézkedéseket akarnak ránk kényszeríteni, hanem azért is, mert a saját magunk által kitalált programot is következetesen és szigorúan kérnék számon rajtunk. Aki már végigélt egy negyedévenként ismétlődő IMF-felülvizsgálatot, az sosem felejti el, ahogy a megelőző negyedévben vállaltakat szigorú következetességgel kérdezik végig és várják az esetleges eltérések kimerítő magyarázatát. Véleményem szerint jelenlegi gazdaságpolitika, amely kevésbé unortodox, mint inkább kiszámíthatatlan és opportunista, nem alkalmas ezen felülvizsgálatokra. Ugyanis nemhogy a negyedévvel korábbi terveinek, de még a néhány héttel ezelőtti kijelentéseinek sem képes megfelelni, gondoljunk csak arra, amikor tavaly év végén egyik héten még a „hárombetűs intézmény” ellen hangolta Matolcsy a gazdaságpolitikát, majd két héttel később bejelentette, hogy meg akar velük állapodni.

Így persze a sokat hangoztatott 100-150 milliárd Ft-os megtakarítás a kamatkiadásokon finoman szólva is bizonytalan. Bár a papír mindent elbír, aztán jövőre, az MNB teljes átvétele után ki lehet találni, hogyan járulhat hozzá a gazdasági növekedéshez a jegybank.

Figyelemre méltó ugyanakkor azon jogszabályi újítás, amely a stabilitási törvény módosításával lehetővé teszi a kormány számára, hogy gyakorlatilag saját maga írja meg a költségvetést. Bár minden államháztartási közgazdasági és jogi szakkönyv kiemeli, az országok, önkormányzatok stb. költségvetésének meghatározása a népképviseleti szervek (parlament, közgyűlés stb.) egyik legfontosabb joga, a kormányzat egy huszárvágással a demokrácia ezen vívmányát is eltörli lehetővé téve, hogy az IMF-EU megállapodásra (vagy szerintem akár annak hiányára is) hivatkozva zárószavazás előtt teljesen átírja a számokat. Így a költségvetésről lényegében csak dönt a Parlament, azt megvitatni nem lesz módja, módosító javaslatokat nem tehet. Érdekes belegondolni, miért is tartjuk akkor a képviselőinket sőt az egész Országgyűlés minek kell, ha az ország egyik legfontosabb törvényének kialakításában a szerepük a gombnyomogatásra redukálódik.

A legújabb hírek alapján továbbá a kormány valószínűleg nem fog ragaszkodni a 2,2%-os hiánycéljához, mindössze 3% alatt akarja a deficitet tartani. Ettől függetlenül is mintegy 400 milliárd Ft-nyi (a GDP 1,3%-a) megtakarítást, bevétel növekedést kellene elérni a benyújtott költségvetéshez képest. Valószínűleg erre nincsenek tervek. Az egyelőre a sajtónak kiszivárogtatott intézkedések, mint az  állami létszámleépítés, a szociális támogatások csökkentése, az utazási kedvezmények megnyirbálása, nem vehetők komolyan. Tekintettel arra, hogy Magyarországon már közel 7 éve kell megszorítani, ezeket az ötleteket már az utcán véletlenszerűen megállított emberek is el tudnák mondani. Ráadásul az utazási kedvezményeket már 2010-ben is átnézte ez a kormány és arra jutott, hogy mivel a fiatalok és a nyugdíjasok érinthetetlenek, így nincs mozgástér. Kíváncsian várjuk, most mi lesz a megoldás.

Tekintettel arra, hogy ez a kormányzat nem kap hideglelést, ha költségvetési törvényt kell módosítani (az ideit is több mint ötször módosították eddig), így leginkább arra számíthatunk, pávatáncolnak még kicsit az IMF-fel, majd összeraknak valamit (megállapodás nélkül), amiről nem látszik azonnal, hogy megvalósíthatatlan. Meghatároznak mondjuk egy 2,94%-os hiánycélt, ami még kerekítve is 3% alatti, majd, várják, hogy kikerüljünk jövőre a túlzott deficit eljárás (EDP) alól. Ha ez megvan, akkor jövőre akár el is szállhat egy kicsit a hiány, majd hivatkoznak a válságra, aztán ha újra is indul az EDP, akkor is újonnan kerülünk vissza, nem a korábbit folytatjuk. Addig ráadásul még a császár lova is megtanulhat beszélni, de legalábbis az MNB einstandján túlleszünk. Bár véleményem szerint ez utóbbitól nagyobb hozadékot vár a kormányzat, mint amit végül kapni fog, legalább még egy zavaró tényező kikerül mind az intézmény éléről, mind a Költségvetési Tanácsból.

Közben pedig az unortodox gazdaságpolitika vívmányaként recesszió mellett is kilőtt az infláció, ami azértritka jelenség mostanában. Már 1998 és 2002 között is megtanulta a kormányzat, hogy az infláció sokat segít, növeli a bevételeket, a kiadásokban – a nyugdíjat kivéve – nem kell elismerni, ráadásul reálértelemben segíti az államháztartás finanszírozását is. Az infláció nagy előnye, hogy szétterül a lakosságon, nem kell bevezetni, megemelni, mint a többi adót, ráadásul a kormány társadalompolitikájának megfelelően nem a vagyonosabbakat, hanem a szegényeket (akik jövedelmük nagyobb részét fogyasztják el) terheli jobban. Összefoglalva, a gazdaságpolitika kitartóan menetel a rossz irányba.