A nyári általános hírapály közepén meglehetős értetlenség fogadta a miniszterelnök egy kamarai rendezvényen tett bejelentését, miszerint a kormány a közszolgáltatások nonprofit alapra helyezését tervezi. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a bejelentés jelentősége messze túlmutat a rendelkezésre álló minimális információ szó szerinti jelentésének értelmezésén, széleskörű magyarázatkereső versengés indult a médiában és az energetikai szakmában egyaránt. Nem sokat segítettek e tekintetben az augusztus 22-én, ezúttal a nagykövetek eligazító értekezletén nyilvánosságra hozott „részletek” sem. A rejtély feloldásában maga a miniszterelnök sietett a nyilvánosság szerencsésebb, a politikai lózungok mögötti összefüggések keresésére nyitott részének segítségére, amikor mindössze három nappal később egy újabb eseményen a legnagyobb magyarországi energiamulti visszavásárlásának rövid időn belüli bekövetkezését jelentette be („…és vissza fogjuk vásárolni pillanatokon belül az E.On-t a németektől”). Október végéhez közeledve lassan két hónaposra nyúlik ez a pillanat, de a nagy ügyletről egyelőre semmit sem hallani. Indokolt hát hogy kissé mélyebben elemezzük, miről is lehet szó valójában.
Szerzőnk meggyőződése - és ezt néha meglepő tényekkel támasztja alá - miszerint a nonprofit varázsszó mögött valójában minden bizonnyal a rendszerváltás utáni hazai gazdaságpolitika egyik legizgalmasabb, sokszor vitatott, de elfogulatlan, átfogó értékeléssel máig nem rendelkező történetének, az energetikai privatizációnak a kormány szabadságharcos politikai stratégiájába illeszthető, tudatos újrarendezéséről van szó. Az is több mint valószínű viszont, hogy e mögött komolyabb szakmai koncepciót, vagy gazdaságstratégiai megfontolást felesleges keresnünk, a motívumok máshol húzódnak. Az elemzést két részletben, ma és hétfőn közöljük.
Kiváló formaérzékkel az IMF tárgyalások megkezdésének idejére időzítette Orbán Viktor a váratlan bejelentést a közszolgáltatások jövőbeni nonprofit alapokra helyezésének szándékáról. Önmagában a tény, hogy a piacgazdaság egyik alapelvének felrúgását jelentő lépés bejelentése éppen a több mint fél éve húzódó tárgyalások megkezdésének idején történt, eléggé világos üzenetet küld azok felé, akik éppen az Európában és a fejlett világban megszokott, mondhatni ortodox elvek legalább nagyjábóli betartását hivatottak ellenőrizni a várt, sőt áhított hitelcsomag fejében. A gyanút, miszerint a nonprofit ígérete egy tulajdoni újrarendezés szándékát hivatott igazolni, erősítik az augusztus végén elhangzott további részletek, melyek szerint legalább a vezetékes energiahordozók szállítása és elosztása terén meg kell valósítani a profit nélküliség elvét - úgymond a fogyasztók védelmében, a rezsiköltségek féken tartása céljából. Hogy lássuk, mennyire irreális, a valós műszaki, szabályozási és társasági szempontokat figyelmen kívül hagyó elvárás ez, röviden célszerű áttekinteni az ezen körbe tartozó közszolgáltatások működését – a módszertani következetesség érdekében elsőként szigorúan tulajdonsemleges szempontból.
Hogy jut a gáz és a villany a lakásokba?
A miniszterelnök által említett közszolgáltatásokat, a villamos energia és a földgáz lakossági kisfogyasztókhoz történő eljuttatását a vonatkozó ágazati kerettörvények (Villamos Energia Törvény - VET és Gáz Energia Törvény - GET), valamint kapcsolódó jogszabályok szabályozzák, és ami esetünkben különösen fontos, az állam által irányított Magyar Energia Hivatal, mint ágazati hatóság felügyeli, ellenőrzi és javaslatot tesz a két szektor egyes elemeinek árképzésére. A földgáz jelentős részben import, kisebb részben hazai kitermelésből származik, a hálózati monopóliumként működő földgázszállító társaság – mely a rendszerirányítást is ellátja és tulajdonolja a nagynyomású gerinchálózatot, juttatja el a regionális alapon szervezett földgázelosztókhoz, melyek a végfogyasztók részére történő elosztást végzik. A villamos energiát jelentős részben hazai erőművek termelik, kisebb részben importforrásból származik, országos szállítását a rendszerirányító végzi, átviteli hálózatán keresztül az energia a szintén regionális szerveződésű áramhálózati társaságokhoz kerül, amelyek a fogyasztói végpontokig juttatják el az áramot.
A hazai nagynyomású földgázhálózat
(Forrás: FGSZ Földgázszállító Zrt. Éves Jelentés 2011,
www.fgsz.hu)
Az ország Uniós csatlakozása kapcsán módosított működési rendben a fent vázolt modell kiegészül a kereskedelmi szempontból nyitott rendszerrel, ahol a teljes ellátási lánc mindazon elemein, ahol ez lehetséges, a tényleges termék (gáz, ill. villamos energia) kereskedelmét versenypiaci szereplők végzik. Így versenyez egymással pl. az import és a hazai termelés, a nagykereskedelem, vagy a szolgáltatás a végfogyasztók felé.
S hogy mindez valóban a fogyasztók érdekében, minden fizikai, műszaki és kereskedelmi sajátosságot is figyelembe véve a leghatékonyabban, a legalacsonyabb költségen és a verseny adta lehetőségeket kihasználva működjön, nos, pontosan ez a feladata a Magyar Energia Hivatalnak. A hatóság egyrészt szabályoz, azaz ellenőrzi a hatósági árak érvényesítésére jogosult, szabályozott keretek között működő szereplők költségszintjét, költség-felülvizsgálatok során gyakorlatilag átvilágítja azok elszámolt költségeit, és minden eszköze megvan arra, hogy azokat a valóban indokolt szintre szorítsa le. Másrészt viszont versenyfelügyeleti szerv is, így szabályozási tevékenységével is köteles a piaci működés esetleges torzulásait korrigálni és a hatékony versenyt támogatni.
A teljes rendszer ismertetése szempontjából fontos megemlíteni, hogy éppen a leginkább kiszolgáltatott lakossági és kisfogyasztói, továbbá közintézményi fogyasztói kör részére vezették be az ún. egyetemes szolgáltatás intézményét és definiálták a fenti körbe tartozó fogyasztókat védett fogyasztóként. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ezen kör részére a szolgáltatók kötelesek hatóságilag rögzített áron, garantált feltételek mellett energiát biztosítani, mentesítve őket ezáltal a verseny kockázataitól .
Háztartási és kisfogyasztók ellátása a villamosenergia-rendszer versenypiaci modelljében
(Forrás: A piacnyitás tapasztalatai a villamosenergia-szektorban,
GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. Energiapolitikai Füzetek XV, 2008)
Ez a pozitív diszkrimináció nem hazai találmány, az Európai Unió közszolgáltatásokról szóló Direktívája (2009/72/EK Irányelv) részletesen szabályozza a tagállamok mozgásterét és lehetőségeit azon fogyasztók védelmére, akik önmaguktól képtelenek lennének a verseny kockázatait viselni. A joganyag szellemiségét mélyen áthatja a közszolgáltatás sajátosságainak a piaci viszonyok keretei közötti érvényre juttatásának igyekezete, rendkívül részletesen ismerteti azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül az egyes tagállamok korlátozhatják, vagy éppen többletjogosítványokkal ruházhatják fel az érintett társaságokat annak érdekében, hogy a folyamatos, biztonságos és méltányos áron történő szolgáltatást biztosítsák a lakosságnak vagy az egyéb, védelemre szoruló fogyasztóknak. Egyvalamit viszont messze kerül ez az egyébként valóban terjedelmes Uniós joganyag: azt, hogy olyasvalamit kényszerítsen a cégekre, amitől azok megszűnnének cégként létezni. Tudomásul veszi tehát, hogy a tényleges energiaellátást normálisan működő gazdasági társaságok képesek biztosítani.
Az előzőekben bemutatott, immár közel húsz éve fejlődő és mára kiforrottnak tekinthető magyar regulációs rendszer tehát lényegében az Uniós joganyag hazai viszonyokra való átültetése. Adott esetben tovább finomítható, de működő megoldás, amely úgy biztosítja piaci körülmények között az energiaellátást, hogy közben a rászoruló fogyasztók érdekei is érvényesülhetnek. Ez egy Európa-barát, minden érintett szereplő által elfogadott, működő szabályozási környezet. Egy komoly baj van csak vele: menthetetlenül ortodox.
Az állam szabályozási lépései sorában még egy fontos elemet kell említenünk, az Orbán-kormány tavaly bevezetett rezsimoratórium döntését, melynek eredményeként az egyetemes szolgáltatás körében nem kerülhet sor a piaci viszonyokat tükröző szolgáltatói ármozgásokra.
Ha fentieket összegezve feltesszük a kérdést, vajon ebben a rendszerben van-e helye egyáltalán a nonprofit elvek bevezetésének célszerűségéről, mint a lakossági fogyasztók védelmének és a rezsiköltségének megfékezésének lehetőségéről beszélni, logikus a következtetés: nincs.
S hogy miért? Azért, mert pusztán a vezetékes energiahordozó-ellátás működési rendje és gyakorlata is értelmetlenné, feleslegessé teszi a felvetést, hiszen egy minden elemében az állam által kontrollált, kézben tartott rendszerről van szó, amelyben a verseny előnyei igen, esetleges kockázatai viszont nem terhelhetik a fogyasztókat, hiszen a szabályozón keresztül ezeket eliminálni lehet. A nonprofit felvetés egyben tehát a hatóság, mint az állam akaratát képviselő, azt egy működő (és ne felejtsük el hangsúlyozni, EU-konform) jogi – szabályozási környezet áthágását, megkerülését is jelenti. Ha hozzávesszük ehhez, hogy az Energia Hivatal vezetőit a kormány nevezi ki, a hivatal szervezetileg az NFM alá rendelten működik, azaz a hasonló szabályozó hatóságokhoz képest kifejezetten erős a kormányzat direkt irányítási lehetősége, kézenfekvő a kérdés, talán mégsem elég hatékony ez a szervezet? Azaz: nem jól kontrollálta eddig a költségeket?
Az ágazatok szereplői és a nonprofit hevület
Még mindig a tulajdonsemleges megközelítésnél maradva, célszerű röviden megvizsgálni, hogy a nonprofitosság egyáltalán hogyan tud megjelenni a két vezetékes ágazat szereplőinek életében? Ha a következtetésünket röviden akarjuk megfogalmazni: az eredmény rosszabb lesz, mint előtte.
Az ágazat szereplői ugyanis vállalatok. Cégek, amelyek működését a vonatkozó gazdasági jogszabályok, elsősorban is a Gt. szabályozza. Mint ilyenek, létezésük alapelve, hogy eredményesen működnek, ha nem ezt teszik, lesújt rájuk a jogszabályok és egyéb szankcionális eszközök armadája. Az eredményes működés nevében rejti az eredményt, azaz a pozitív üzleti működést, ne kerülgessük, a profitot. Profit nélkül nem ad gázt az orosz óriás, nem termel villamos energiát az erőmű, nem szállítják és nem osztják el ezeket a javakat az érintett társaságok. Ha nem pozitív a szaldó, nem marad forrás a rendkívül tőkeigényes fejlesztésekre, új beruházásokra, de még a szintén nem olcsó szinten tartó pótlásokra sem. Rendkívül bonyolult, hatalmas eszközállományt megtestesítő műszaki rendszerekről, gyakran hosszú megtérülési idejű beruházásokról van szó ezekben az iparágakban, ahol a befektetett tőke megtérülésének esélye nélkül a beruházónak esze ágában sincs e hatalmas pénzeket kockáztatni.
De játsszunk el mégis egy pillanatra a némi eufémizmussal bizarrnak minősíthető gondolattal, hogy a nonprofit elv, mint finanszírozási modell működtetné a közszolgáltatásokat. Mi is történne? A gázelosztó, áram hálózati és egyéb társaságok minden bizonnyal az egekbe hajtanák működési költségeiket, innentől kezdve semmilyen belső kényszer, hajtóerő nem késztetné ezeket a cégeket, hogy hatékonyabban működjenek. Ha ugyanis profitról eleve nem lehet szó, a társaságok nem lesznek érdekeltek abban, hogy a hatékony működés révén - a szabályozási rendszer szabta kereteken belül - növeljék a nyereséget. Az egyszerű közgazdasági levezetés eredménye: a nonprofit elv érvényesítése romló hatékonysággal, pazarló, fegyelmezetlen működéssel, végső soron pedig előbb utóbb áremeléssel fog járni. Tényleg ezt akarjuk?
A nonprofitos államfelfogás
Mielőtt végképp a valós jelentőségénél nagyobb szerepet tulajdonítanánk a kérdésnek, fontos a felvetés még egy, tágabb összefüggését is megvizsgálnunk. Felmerül ugyanis, hogy bár a gazdasági és üzleti racionalitás ellene szól, egy gondoskodó állam cselekvési pályáján nem lenne-e helye mégis a nonprofit elvnek, nem lehet–e, hogy a kormány a válság miatt sújtott családokat ezzel is védeni szeretné? Nos, ismerve és naponta tapasztalva a kormányzat államfelfogásának megnyilvánulásait, biztosak lehetünk abban, hogy nem. Elég idézni ehhez a szintén napjainkban nyilvánosságra került kormányzati szándékot egy másik rendkívül jelentős állami újraelosztási alrendszer, a felsőoktatás finanszírozási modelljének átalakításáról. A kormányfő nyilvánossággal is megosztott elképzelései szerint ez a jövőben alapvetően a hallgatók (értsd: családjaik) teherviselésén fog alapulni, az államnak ebben nincs szerepe. De a példák hosszú sorával szemléltethetjük még az ugyanebbe az irányba mutató egyéb, már megtett lépéseket, éppen a Haza és Haladás blogon jelent meg nemrégiben egy átfogó elemzés arról, hogy a jelen kormányzat mennyire kivonult a gondoskodó állam eszménye által felépített és működtetett rendszerekből. Legyen az a leszakadó rétegek érdemi esélyteremtése, a leszakadó régiók felkarolása, de ide sorolhatjuk az egészségügy növekvő forráselvonását, az életminőség egyéb területeinek sorvadását, mint pl. a mentálhigiénés rendszerek megszűnése, vagy a környezetvédelemre fordított források drasztikus csökkenése. Hogy ez a folyamat mennyire tervszerű, és már az intézményi keretek átszabását is magába foglalja, jól mutatja, hogy pár hete született döntés a kulturális örökségvédelem önálló hivatallal is megerősített rendszerének leépítéséről. Nem tűnik a fentiek fényében különösebben életszerűnek, hogy éppen a rezsiköltségek kérdésében mutatna a kormányzat egészen más arcot és valódi szándéka lenne egy, a költségeken alapuló, a piaci elveket legalább nagyjából érvényesítő rendszer megvalósítása.
Mindezek fényében határozottan állítjuk: a szépen hangzó szlogen mögött valójában nincs tartalom. Ha a kormányzat valódi célja a kisfogyasztók védelme és a rezsiköltségek szinten tartása lenne, annak volna sokkal kézenfekvőbb, könnyebben kivitelezhető és legfőképpen sokkal olcsóbb megoldása: a reguláció módosításával és a szabályozó hatóság valódi piacfelügyeleti eszközeinek csatarendbe állításával javarészt fel lehetne tárni és visszajuttatni a fogyasztóknak a valóban indokolatlan költségeket.