A miniszterelnök 2012. október 27-én, egy önkormányzatok helyzetével foglalkozó rendezvényen jelentette be, hogy 1956 önkormányzattól 612 milliárd forint adósságot vállal át az állam. Magáról a javaslatról azóta sem derült ki sokkal több, csak annyi, hogy még a kormánypárt is vitatkozik róla, majd valószínűleg november 7-én tárgyalja a kormány. Az ugyanakkor számos helyen megjelent már, hogy államháztartási szempontból nullszaldós az átrendezés. Ez valószínűleg nincs így, ráadásul a bejelentés hátterével ‑ úgy tűnik ‑ senki nem foglalkozik. Most arra tennénk kísérletet, hogy ezeket a területeket körüljárjuk.

A bejelentés

A miniszterelnöki bejelentést követően néhány nappal a kormányzati portálon is megjelent a javaslat összefoglalva. Eszerint az 5 000 fő alatti települések mindennemű adósságát (hitel, kötvény, forint, deviza) teljes egészében, a nagyobb önkormányzatokét pedig részben, helyi adó bevételük országos átlaghoz viszonyított mértéke alapján csoportosítva vállalja át az állam.

Két dolog egyből szembetűnik: (1) Teljesen mindegy, hogy az adott önkormányzat működési vagy fejlesztési célra vette-e föl a hitelt (vagy bocsátotta ki a kötvényt), (2) teljesen mindegy, hogy tudná-e fizetni a tartozást vagy nem. (Itt érdemes azért megjegyezni a kormányzati kommunikáció azon bakiját, miszerint az 5 000 fő fölötti önkormányzatok tartozásának átlagosan 40%-át vállalja át az állam. A tartozásuknak ugyanis legalább 40%-át ‑ saját számításunk szerint ‑ átlagosan közel felét vállalják át.)

Az adósságállomány kialakulása

A miniszterelnöki javaslat mozgatórugóinak elemzése előtt érdemes lehet nagyon röviden áttekinteni az önkormányzati adósság alakulását, az állomány felépülését.

Az önkormányzatok által elkölthető pénz alapvetően három forrásból származik: (1) Az állam által átengedett bizonyos bevételek (személyi jövedelemadó helyben maradó része, gépjárműadó, illetékbevételek egy része stb.), (2) saját bevételek (alapvetően helyi adók), (3) hitel, kötvénykibocsátás. Ez utóbbit mindig is próbálta a jogalkotó korlátozni, aminek hátterében az áll, hogy az önkormányzatok praktikusan nem mehetnek csődbe. A kötelező feladatokat (közvilágítás, alapfokú egészségügyi ellátás és oktatás stb.) ugyanis mindenképpen el kell látniuk, ha viszont olyan mértékben adósodnának el, hogy ezen feladatokra sem jutna pénz, akkor a központi költségvetésnek kell az önkormányzat helyére lépni. A legutóbbi időkig a saját források 70%-a volt a felső korlát, ami azonban érdemben nem korlátozta az önkormányzatokat.

Tovább vizsgálva az idegen forrásokat, ahogy az alábbi ábrából is látszik, egyrészt az önkormányzati adósságban is megfigyelhető a választási ciklikusság, hiszen négyévente jelentősebben emelkedik az állomány. Másrészt 2004-ig nem választási években a növekedés mérsékelt volt. Harmadrészt 2003-ig a devizában denominált adósságállomány átlagosan a teljes állomány harmada volt.

 Forrás: MNB

2004 és 2008 között azonban jelentős változások mentek végbe. Egyrészt ezen 5 év alatt az állomány minden évben jelentősen, 20-30%-kal emelkedett, másrészt – különösen 2007-2008-ban – a devizaadósság állománya kiemelkedően nőtt, így 2008-tól a teljes állomány közel kétharmada már devizában denominált. Anélkül, hogy ezeket a folyamatokat részletesen elemeznénk, a következők mindenképpen kiemelendők.

Az általános vélekedéssel szemben a hitelállomány fölépülése már a 2000-es évek közepe előtt elindult, sőt a betétadatokat is megvizsgálva látható, hogy már 2002-től több hitelt vettek fel az önkormányzatok, mint amennyi betétet elhelyeztek.

Forrás: MNB

A fenti ábrán látható folyamat az önkormányzati finanszírozási rendszerben hosszú idő óta meglévő alulfinanszírozottságra, valamint pazarlásra utal. Kétségkívül ez a tendencia 2008 és 2010 között felgyorsult, ráadásul 2010-ben a betétállomány jelentős leépülése mellett is emelkedett a hitelállomány. Ugyanakkor, ahogy arra az Állami Számvevőszék egyik tanulmánya is rámutatott, a hitelállomány sokkal nagyobb mértékben emelkedett, mint azt a finanszírozási szükséglet indokolta volna, hiszen bár 2007-ig a hitelfelvételek a hiány fedezetére szolgáltak, addig ezt követően az önkormányzatok tartalékoltak is idegen forrásaikból.

Ahogy arra az Magyar Nemzeti Bank egy tanulmánya is kitért, a finanszírozási igénytől 2007-2008-ban elszakadó hitelfelvétel alapvető oka azon kormányzati javaslat volt, amely jelentősen szűkítette volna az önkormányzatok hitelfelvételi lehetőségeit. A helyhatóságok a hitelfelvétel/betételhelyezés megoldással lényegében előremenekültek: az európai uniós pályázatokhoz szükséges önrészre, valamint a következő választásra tartalékoltak. Ráadásul az önkormányzatok egy része még nyereséget is elért (spekulált - sic!), hiszen a hitelek és kötvények alapvetően devizában denomináltak voltak, míg a betéteket forintban helyezték el. Így az akkoriban stabil forintárfolyam mellett, nagyon jó carry-trade nyereséget tudtak elérni az alacsony kamatozású forrás magas kamatozású eszközbe helyezésén. Cserébe viszont komoly nyitott devizapozíció keletkezett az alrendszerben.

A döntés háttere és hatása

A folyamat áttekintése után már lehet képünk arról, mi vezethetett a bejelentéshez. Az államháztartás egészében 2006-tól folyamatos megszorítások egyre csökkentették a két típusú belső forrás mértékét, megnehezítve az adósság visszafizetését, amit a legtöbb hitel esetében ráadásul a türelmi időt követően mostanában kellett volna elkezdeni. Az amerikai jelzálogpiacról kiindult válság 2009-től a forint árfolyamának gyengüléséhez vezetett, amit a 2010 utáni gazdaságpolitika csak tovább fokozott, így a nagy nyitott devizapozíció miatt a hitelállomány jelentősen megemelkedett. Az idei évtől az önkormányzati hitelfelvétel szabályai is szigorodtak, hiszen kormányzati engedély nélkül immár csak éven belüli hitel felvételére van mód. Végül a 2013-as költségvetés az úgynevezett feladatfinanszírozás bevezetésével további jelentős forrásokat vonna ki az alrendszerből.

Mindezek alapján úgy tűnik, a kormánynak valamit javasolnia kellett a kormánypárti frakcióban ülő polgármestereknek cserébe azért, hogy megszavazzák a költségvetést. Nincsenek ugyanis olyan tartalékok a költségvetésben, amelyekből osztogatni lehetne, hiszen a Valutalappal való megállapodás – a tokiói közgyűlésről szóló beszámolók alapján – valószínűleg végleg megfeneklik, az Európai Bizottság továbbra sem akarja elhinni, hogy bejöhet például az adóbeszedési hatékonyság növeléséből a négy eddigi, a 2013-as költségvetést érintő csomagban várt összesen 340 milliárd Ft többletbevétel, illetve, hogy a Matolcsy-csomagok nem fojtják meg teljesen a gazdaságot. A jövő évi hiány emiatt csak nagyon nehezen szorítható 3% alá, azaz olyan ötlet kellett, ami a problémát a kezelés során nem mélyíti tovább. Így merülhetett föl a frappáns adósságátvállalás, aminek mindenki örül, ráadásul a kormányzati állítás szerint nem kerül semmibe. Ahogy azt már a bevezetőben is említettük, ez valószínűleg nincs így.

Az teljesen egyértelmű, hogy magának az adósságnak az átvállalása az államháztartási számokban nem fog megjelenni, hiszen alrendszerek közötti átadásról van szó. Amire azonban sem a kormányzati kommunikáció, sem az általam olvasott elemzők nem térnek ki, a kamatterhek. Az adósságátvállalás ugyanis csak akkor lesz igazán nullszaldós, ha az önkormányzatoktól nemcsak az adósságot, hanem az erre számított kamatteher forrását is átveszi (praktikusan elveszi) a központi kormányzat. Bár az átvételt szabályozó törvény (mert ehhez törvényt kell alkotni!) tervezete egyelőre nem ismert, a tavaly év végi, megyéktől átvett közel 200 milliárdos állomány tapasztalatai, valamint a már említett általános önkormányzati forrásszűke miatt, nem valószínű, hogy erre sor kerülne.

Így viszont a kamatokat az amúgy is komoly gondokkal küszködő központi költségvetésnek kell előteremtenie. Ha az egész átvett állományra átlagosan 5%-os kamatot feltételezünk, akkor ez 30 milliárd Ft, a GDP 0,1%-a. Persze, ez első hallásra nem tűnik soknak, azonban, ha figyelembe vesszük, hogy a hírek szerint a két Matolcsy-csomag után is néhány tízmilliárdos lyukat lát az Európai Bizottság, illetve, hogy a kiszivárgott hírek szerint az iparűzési adóhoz és a cafetériához mégsem nyúlna a kormány (kb. 75 milliárd), akkor csak ezek a tételek együtt már mintegy 130 milliárd forintos (a GDP több mint 0,4%-a) lyukat jelentenek. Ez már komoly tétel, ami nagyon is számít. (És a lefojtott gazdaságból származó kieséseket még nem is számoltuk.)

A pénzügyi kockázatokon túl azonban a javaslatnak erkölcsi kockázati vonatkozása is van. Ebből a szempontból már a deviza jelzáloghitelesek kimentése is kockázatos akció volt, hiszen akárhogyan is, mindenki saját maga döntött a hitel felvételéről, még akkor is, ha pénzügyi ismeretek hiányában nem értette pontosan a konstrukciót. De ott még lehetett azzal érvelni, hogy családok élete, lakhatása került a globális válság miatt veszélybe. Az önkormányzatoknál azonban nagyon nehéz azt megérteni, mi indokolja, hogy a sokszor nyerészkedési céllal felvett hiteleket az állam átvállalja. Különösen úgy, hogy számos esetben az önkormányzat tudná is fizetni az adósságot, de az általános szabály miatt átvállalják tőle. És vajon mi indokolja a fejlesztési célú hitelek átvállalását? Érthető, ha egy saját adóbevétellel nem nagyon rendelkező kis önkormányzat által működésére felvett hitelt az állam átvállalja úgy, hogy közben megvizsgálja azt is, hogy lehetne a feladatokat hatékonyabban ellátni. De a nagy, jelentős bevételekkel bíró önkormányzatok által felvett hatalmas fejlesztési hitelekhez az államnak nincs köze. (Ha jól értem a híreket, a kormánypárti frakcióban is alapvetően ezek a szempontok verték ki a biztosítékot.)

Ráadásul ezek után megint azok az önkormányzatok húzzák a rövidebbet, amelyek megpróbáltak, addig nyújtózkodni, ameddig a takarójuk ért és kerülték a felelőtlen hitelfelvételt. Sajnos nincs naprakész hivatalos statisztika az eladósodottságot legjobban kifejező egy főre jutó adósságállományról. De a Progresszív Intézet kiadványa alapján 2011-ben a 10 legeladósodottabb település sorrendje: Budapest V. kerület, Hódmezővásárhely, Kaposvár, Szolnok, Dunaújváros, Sopron, Pécs, Szombatthely, Miskolc, Székesfehérvár. Ha az ember megnézni a listát nem tudja nem észrevenni a program célzottságát.

Forrás: Progresszív Intézet

Az utolsó figyelemre méltó tényező a hitelező bankok helyzete. Általános várakozás, hogy az átvállalt és így egy kézbe kerülő állományról az állam majd erősebb pozícióból tud a hitelezőkkel alkudni. Ezzel kapcsolatosan két szempont lehet érdekes. Egyrészt informális csatornákon azt lehetett megtudni, hogy tavaly év végén a megyéktől átvállalt közel 200 milliárd forintos csomag esetén sem alkudozott az állam, bár a bankok fel voltak készülve a tárgyalásra (értsd: ajánlottak volna kedvezményeket). A banki források azonban úgy látták, olyan késésben volt az államigazgatás a 2011 december 31-i átvételi határidő miatt, hogy a nagy kapkodásban eszükben sem volt megpróbálni akár a kamatokat lejjebb alkudni, akár valamilyen hair-cutot kérni. Bár elképzelhető, hogy most a 600 milliárdnál már jobban észnél lesz a kormány, ám mivel az önkormányzati minisztérium államtitkára szerint ezt az átvételt is év végéig kell megoldani és még a törvényjavaslat sem készült el, a könnyítés elérésére most sincs sokkal több esély.

Ugyanakkor, szintén informális banki források alapján tudható, hogy a pénzintézetek korábban már tettek javaslatot az önkormányzati hitelek átütemezésére, akár kedvezményekkel is. Erre azonban akkor a kormányzat egyáltalán nem volt vevő. Helyette most inkább kapkodva próbálja ugyanazt elérni. Ez azért is felháborító, mert az egyébként láthatóan együttműködni próbáló és a gazdaság beindításában is érdekelt bankokat nem partnerként, hanem ellenségként kezeli a kormány, holott nélkülük gazdasági növekedés aligha lesz. Emlékeztetőül: a bankoknak 2013-ban csak különadókban (banki különadó és tranzakciós illeték) 354 milliárd forintot kell a költségvetésbe befizetniük a kiigazító csomagok után, ami közel annyi, mint a teljes vállalati szféra tervezett társasági adó befizetése (380 milliárd).

Összefoglalás

Összességében tehát a kormányzat megint a rossz gazdaságpolitikájának támogatásához próbál rossz megoldásokkal támogatókat megnyerni. Az önkormányzatok adósságának átvállalása persze nem fogja a gazdaságot (jobban) romba dönteni, ám az kérdéses, hogy a nemzetközi szervezetek türelme meddig tarthat még. Ez nyilván sok mindenen múlik: a nemzetközi hangulaton és kockázatvállalási hajlandóságon, a jövő márciusi jegybanki változásokon, az új jegybanki vezetés devizatartalékot illető döntésein. Egy ilyen gazdaságpolitika miatt, mint amit 2010 óta a kormány folytat, máskor már menekült volna a tőke az országból, most pedig türelmesen vár. Szerencsénkre, hiszen ellenkező esetben a mostaninál is nagyobb bajba kerülnénk. Hogy ez ne történjen meg, gazdaságpolitikai váltásra van szükség: minél előbb, mert a késedelem csak a fenntartható pályára való visszatérés nehézségeit növeli. 

A demokratikus ellenzéki politika egyik visszatérő toposza a 2010 előtti időszakkal szemben kialakított viszony. Lényegében egy dilemmáról van szó: a második Orbán-kormány által kialakított autokratikus rezsim egyenes folytatása a korábbi évtized (bizonyos perspektívából csak nyolc év) kormányzati kudarcainak, vagy pedig tabula rasa, valami minőségileg új szakasz, ami nem vezethető le egyértelműen a korábbi évek folyamataiból. Szerzőnk, Radó Péter oktatáspolitikai elemző első pillantásra talán meglepőnek tűnő véleménye az, hogy mindkét állítás igaz és nem mondanak ellent egymásnak. Ezt egyetlen példán keresztül illusztrálja: a politika és a kormányzás közötti kapcsolat alakulásával az oktatásban a rendszerváltás óta.

Politika és kormányzás egyensúlya

Hogy a politika és kormányzás dinamikájának megváltozásáról az oktatásban elmondhassam a mondanivalómat, egy kicsit távolabbról kell kezdenem. A „politikai zsákmányrendszer” kifejezés (spoil system vagy patronage system) az Amerikai Egyesült Államokban született, ahol a közpolitikai döntés definíciószerűen politikai döntés. Az USA-ban a legtöbb közpolitikai (ezen belül oktatáspolitikai) döntést az államok törvényhozása alkotja meg egy erősen szabályozott, formalizált és átlátható politikai folyamat keretében. Ebben a rendszerben a végrehajtó hatalom kulcsemberei (az „adminisztráció”) értelemszerűen politikai szereplők, egy új kormányzó, - vagy szövetségi szinten egy új elnök - végrehajtó stábja politikai kinevezettekből áll, akik a közpolitikai kezdeményezéseket egy politikai folyamatba csatornázzák be. Az európai kontinensen ezzel szemben a közpolitika alkotás középpontjában nem a törvényhozás, hanem a kormány áll, a közpolitikai döntés definíciószerűen – politikai felhatalmazáson alapuló – kormányzati döntés. A közpolitikai kezdeményezések egy formalizált és szabályozott közigazgatási előkészítési-döntési folyamatba kerülnek bele, a kormányok és minisztériumok döntési (jogszabály-alkotási) kompetenciái sokkal szélesebbek, mint az USA-ban.  (Az USA-ból nézve az európai kormányok kitüntetett szerepe sokszor demokrácia deficitnek tűnik.)

Bizonyos értelemben természetesen az erősebb játékos Európában is a politika: közpolitikai (oktatáspolitikai) döntést nem lehet hozni két politikai feltétel nélkül: a szabályozásra való felhatalmazást törvények biztosítják, és a bármilyen közpolitika megvalósítását szolgáló forrásokat (direkt és indirekt költségvetési pénzt) szintén a törvényhozás teszi hozzáférhetővé. Ennek ellenére az európai kontinentális modellben a politika és a kormányzás között alapvetően kiegyensúlyozott kapcsolat van, mégpedig számos különböző okból.

Elsőként kell említeni, hogy a közpolitikai alkotás tudásháttere a kormány számára hozzáférhető, a politikai szereplők által hozott döntések nagy többségét is a kormány készíti elő. (Európában a tudásháttér biztosításában kulcsszerepet játszanak a kormányok saját kutató-fejlesztő ügynökségei.)

Másrészt az egyes szakpolitikai területek legfontosabb érdekcsoportjai elsősorban a kormányhoz vannak „bekötve” (azt a szerepet, amit az USA-ban nyilvános kongresszusi meghallgatások és a lobbyszervezetek tevékenysége tölt be Európában az intézményesült és formális konzultációs mechanizmusok látják el).

Szintén a politika és a kormányzás kiegyensúlyozott kapcsolatát segíti az is, hogy mivel a szabályozási és finanszírozási döntések a kormánynál és minisztériumoknál vannak, az egyes közszolgáltatási területek intézményei (kórházak, iskolák, könyvtárak, szociális ellátó intézmények, helyi közigazgatási szervezetek, stb.) legfontosabb referenciája az illetékes minisztérium és nem a politikai pártok tevékenysége.

Az oktatásban ezt a kiegyensúlyozott kapcsolatot az alábbi – némileg természetesen leegyszerűsítő - sematikus ábra szemlélteti.

Az oktatáspolitika alkotás európai kontinentális modellje (az „oktatáspolitikai tér”)

A kormányzás politikai kontrolljának fokozatai

Mint említettem, a politika az erősebb játékos, a politika mindig is működteti azokat az eszközöket, melyek biztosítják a kormányzat tevékenysége fölötti kontrollt. Ennek a kontrollnak azonban fokozatai vannak.

Szabályozott politikai kontroll. Egy demokratikus európai képviseleti rendszerben a kormány tevékenysége folyamatos törvényhozási kontroll alatt áll. Noha ennek eszközei közül különösen azok fontosak, amelyek a mindenkori országgyűlési ellenzék számára biztosítják az ellenőrzés lehetőségét, de a kormánypártok is részt vesznek ezek működtetésében. Ellenőrzési jogosultságai vannak a parlamenteknek, a törvényhozás bizottságainak és az egyes képviselőknek is. Az érem másik oldala a sokat emlegetett – és számos európai országban következetesen érvényesített - világos határvonal a központi kormányzat politikai és közigazgatási tisztviselői pozíciói között. Természetesen szabályozott politikai kontroll mellett is működnek az informális kontroll eszközei, de ezek határait a formális működési szabályok és a nyilvánosság relatíve szűkre szabják. A szabályozott kontroll állapota bejáratott képviseleti demokráciák sajátja, de az európai dél felé haladva egyre kevésbé érvényesül.

Politikai megszállás. Ez a fokozat lényegében nem jelent mást, mint a politika informális, ritkábban formális „bevitelét” a kormányzat intézményrendszerébe. A politikai megszállás informális eszközei között ott vannak a nagyhatalmú, de formális felhatalmazással nem rendelkező minisztériumi politikai helytartók, feladatukra nem feltétlenül alkalmas pártkáderek kinevezése a legkülönbözőbb intézmények élére, feketelisták működtetése és gondos karbantartása, stb. A megszállás intézményesítése ritkán történik meg, de ilyen volt például már az első Orbán-kormány kancelláriájában is létrehozott „tükörreferatúrák” rendszere. (Ez a rendszer a 2012 után inkább csak továbbépült.) Valamilyen mértékű megszállás a rendszerváltás pillanatától kezdve érvényesült. Ezt kezdetben lehetett gyermekbetegségnek, a rendszerváltás szükségszerű következményének (elitcsere) vagy az autonóm és stabil közigazgatási szakapparátusok hiányának tulajdonítani. Másfelől a megszállás működtetésének volt egy súlyos következménye: nem tette szükségessé a szabályozott politikai kontroll mechanizmusainak kialakítását, pontosabban, a formálisan létező intézmények „belakását”, így azok nagyon gyengék maradtak. (Minek hosszadalmas és nyilvános parlamenti bizottsági meghallgatásokkal bíbelődni, ha a „párt minisztériumi emberének” telefonszáma ott van egy politikus noteszében.) Az átmeneti gyermekbetegség nagyjából tíz év alatt tartós rendszerré vált. Ebben számos különböző ok játszott szerepet, mint például egy átlátható pártfinanszírozási rendszer kialakításának elmaradása miatt keletkező politikai korrupció, a központi közigazgatás kellő ideig tartó stabilitásának a hiánya, vagy a civil kontroll és a nyilvánosság kontrolljának gyengesége.

Kormányzás, mint a politika kiterjesztése. A politikai kontroll következő fokozata a kormányzás teljes intézményrendszerének politikai „hajtószíjként” való használata. Másképpen fogalmazva: ebben a Magyarországon éppen kialakult rendszerben már nem a politika kiterjesztése folyik, hanem a teljes politikai kontroll alá vont államé. És ahogy a politikai megszállás egyik hajtóereje a korrupció volt, úgy a politikai kiterjesztéseként működtetett kormányzás mögött is részben ez áll. (A korrupció tekintetében is minőségi ugrásnak vagyunk a tanúi.) Az állam kiterjesztése pedig kétféle értelemben is megtörténhet. Egyfelől erősen központosított közigazgatással, az önkormányzatok által ellátott feladatok dekoncentrált (központtól függő) hatóságoknak való átadásával növelni lehet az állam hatalmát. Másfelől gyarapítani lehet az állam funkcióit is, például az állam - szabályozási és piacfelügyeleti jogkörével versenyelőnyöket élvező - vállalkozások tulajdonosként megjelenhet a gazdasági életben is, vagy szintén szabályozási hatalmával élve újraoszthatja a vagyonokat is. (Fukuyama ez utóbbi szerepeket nevezte aktivista funkcióknak.) A politikai hatalom szolgálatába állított kormányzati hatalomkoncentráció sehol nem jutott olyan messzire, mint a közoktatás államosításával és bürokratikus adminisztratív irányítás alá helyezésével, de bekövetkezik ez az összes nagyobb közszolgáltatási szektorban is. A funkcióbővülésre is hosszasan lehetne sorolni a példákat, az állam már vett magának bankot, járműgyárat, közművállalatot, médiavállalkozást, új mobilszolgáltatót, „megmentette” magának a magánnyugdíjpénztárak vagyonát és megkezdte a „földosztást” is. Az állam politikai megszállása szimbolikusan is megtörténik. Az ideológiai értelemben kirekesztő alkotmánytól kezdve az ideológiai értelemben kisajátított központi tantervekig az eszközöknek egy végtelenül gazdag tárháza biztosítja, hogy az egész állam egyetlen politikai törzs hitbizományává váljék.

A politikai megszállás hatása a kormányzóképességre

Egy több ezer szolgáltató intézményből, többszázezer alkalmazottal működő és több millió klienst szolgáló hatalmas és egyre komplexebb oktatási rendszer kormányzása maga is egy végtelenül komplex rendszer. Nincs itt tér hosszasan értekezni arról, hogy mitől és válik jól kormányozhatóvá egy oktatási rendszer. Nagyon röviden tehát a lényeg: attól, hogy autonóm intézményi szereplők működtetik, amelyek önállóan oldanak meg problémákat nem kényszerítve az államot folyamatos oktatáspolitikai beavatkozásra, s melynek intézményei nyitottak, adaptívak és fejlődőképesek. Ez ilyen rendszer működtetéséhez (kormányzásához) az alapvetően indirekt eszközökkel operáló stratégiai irányítás képességére van szükség, és nem adminisztratív bürokratikus kézivezérlésre. A stratégiai irányítás tehát autonóm szereplők közötti együttműködés kereteinek a működtetését és tartalmának befolyásolását jelenti.

Lássuk, hogy mit tesz a politikai megszállás a jó kormányzás keretéül szolgáló „oktatáspolitikai térrel”? Mivel a politikai megszállás nem számolja fel az oktatás legkülönbözőbb szereplőinek és érdekcsoportjainak autonómiáját, a megszállás a központi kormányzat (például egy oktatásért felelős minisztérium) és annak intézményei (például kutató-fejlesztő intézetek, fejlesztő szervezetek, stb.) megszállást jelenti. Ennek következtében nem történik meg a teljes oktatáspolitikai tér politikai kontroll alá helyezése, csupán az azt működtetni hivatott intézményeké. A politikai megszállás tehát részben kiszakítja a központi oktatási kormányzatot abból az erőtérből, melyben működni hivatott, tehát legyengíti a kormányzat relatív autonómiáját, elszigeteli a kormányzatot a külső (nem politikai) érdekektől és látásmódoktól, elszigeteli a működése alapjául szolgáló tudás- és információs háttértől és szétzilálja a kormányzás intézményrendszerét.

A politikai megszállás hatása az oktatáspolitikai térre

Mindennek természetesen drámai következménye van a kormányzás minőségére. A magyarországi oktatáspolitika minden kisebb-nagyobb sikere ellenére (a kilencvenes években csökkenő lemorzsolódás, a középiskolai és felsőfokú oktatás expanziója, sikeres érettségi reform, a javuló szövegértési eredmények az ezredforduló után, stb.) a magyar oktatáspolitika rendszerváltás utáni története olyan oktatáspolitikai kezdeményezések története, melyek „implementációja” (gyakorlatba való átültetése) szinte teljesen elmaradt.

A politikai megszállás kézivezérléses működési módjának leglátványosabb külső jele az, ha megszűnik a kormányzati szintű tervezés. (Egy más szereplők autonómiáját tiszteletben tartó központi oktatásirányítás egyik legfontosabb eszköze a közép- és hosszú távú tervezés, amely referenciaként szolgál minden más szereplő tervezése számára.) A rendszerváltás utáni első kormányzati ciklusban nem készült közoktatási stratégia, mert ebben az időszakban az oktatási szektorban zajlott változásokat a közigazgatási és közfinanszírozási reformokhoz való alkalmazkodás kényszere vezérelte. 1994 után azonban már telivér oktatási napirend alapján zajlott az oktatáspolitika alkotás, tehát stratégiai tervezés is folyt. Az első Orbán-kormány alatt a politikai megszállás megerősödése gyakorlatilag kikapcsolta a hosszabb távú tervezést. Az uniós csatlakozás idején újra folyt közoktatási tervezés, mert a strukturális alapok felhasználásának tervezése ezt megkövetelte. 2006 után azonban megint csak „stratégiának látszó tárgyak” készültek, alapvetően politikai szereplők megrendelésére. (A minisztérium már nem tervezett.)

A politika kiterjesztéseként használt kormányzás hatékonysága

Mint korábban látható volt, a második Orbán-kormány által épített, a kormányzat hatalmát a politika kiterjesztéseként nővelő rendszer minőségileg más, mint a korábbi két évtized, melyben a politikai megszállás korlátozta az oktatás kormányzásának képességét. Az új rendszer egyenes lerombolja azt, ugyanis teljesen felszámolja a hatékony kormányzáshoz szükséges oktatáspolitikai teret és egy atavisztikus, centralizált adminisztratív szakigazgatási apparátussal helyettesíti azt. Az új rendszer gyakorlatilag már felszámolta a szakmai, közpolitikai és tripartit konzultációs mechanizmust. A jelenlegi oktatáspolitika a munkaerő-piaci szereplők bevonása helyett egyes, sajátos érdekű vállalkozói csoportok kiszolgálására rendezkedett be, a pedagógus szakszervezetek helyett pedig létre szeretne hozni egy pedagógus kamarát. Az új közoktatási törvény az iskolák szakmai és szervezeti autonómiájának totális felszámolásával megszüntette a szülői és tanulói érdekek érvényesítésének lehetőségét. Az új rendszer a tankönyvpiac korlátozásával és a pedagógiai szolgáltató rendszer tervezett államosításával teljesen kiiktatja a piaci szereplőket, jelentős részük már tönkre is ment. Az iskolákat január 1-től az állam elveszi az önkormányzatoktól, így az állam egyszerre lesz tulajdonos, szabályozó és minőségellenőr. Január 1-től az iskolák igazgatói tisztviselők, a pedagógusok pedig egy hivatal tisztviselői által kinevezett közalkalmazottak lesznek. Végül pedig, mivel a kormányzás új rendszere semmiféle tudásigényt nem generál, a korábbi tudásbirtokosok majd megélnek abból, amiből tudnak.

Az oktatáspolitikai tér felszámolása (államosítása) tehát olyan következetes és teljes, a politikai befolyás - ezzel együtt a politikával erősen összefonódott korrupció - a rendszer minden egyes elemét tekintve annyira akadálytalan, hogy kormányzásról a szó modern értelmében már nem is beszélhetünk. Az állam hatalmának kiterjesztése ráadásul néha kimondottan irracionális módon történik. Az iskolák államosításáról szóló törvénytervezet például nem egyszerűen egy központi hivatal („Központ”) kezébe adja az önkormányzatoktól elvett iskolák fölötti tulajdonosi jogok gyakorlását, de egyenesen beolvasztja azokat a Központba. (Az iskolák egy nehezen értelmezhető konstrukció alapján a Központ „önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezeti egységei” lesznek.)

A politikai megszállás működésének indikátoraként az országos közoktatási tervezés kikapcsolását használtam. Ugyanez a példa szemléletesen illusztrálja a most kialakuló rendszer lényegét is: a kormányzat nem egyszerűen nem tervez, de teljesen megszünteti a korábbi kötelező középtávú regionális, önkormányzati (fenntartói) és oktatási intézményi tervezés rendszerét. Egy bürokratikus rendszerben kizárólag a működést szolgáló éves adminisztratív tervezés folyik.

A kiinduló kérdésre adható válasz

Mindezek alapján számomra nem kétséges, hogy az oktatás felől nézve a dolgokat a 2010 előtti és utáni rendszerek közé tett egyenlőség jel egy homokba rejtett fej intellektuális erőfeszítéseinek a terméke. De ugyanígy, nem tudomást venni a 2010 előtt érvényesülő politikai megszállás következményeiről nem kevésbé problematikus attitűd.

Az iskolai intézményi autonómiát megalapozó 1985-ös közoktatási törvény megalkotása mögötti egyik titkos szándék a politika iskolákból való kiebrudalása volt, a rendszerváltás a közoktatásban lényegében ezzel vette kezdetét. Ha a választók 2014-ben leváltják a jelenlegi kormányt, majd kezdhetjük ugyanezt elölről. A kormányzóképességet biztosító „oktatáspolitikai tér” helyreállítása pedig egy sokkal hosszabb folyamat lesz, mint amennyi időt a lerombolása igénybe vett, de elkerülhetetlen lesz. 

"Egy önmagát finanszírozni képes felsőoktatási rendszerben gondolkodom, ahol az állam minden egyes magyar diák számára, aki az egyetemek által előírt minimális követelményt képes teljesíteni, biztosítja annak lehetőségét, hogy saját maga finanszírozhassa a tanulását úgy, hogy az a diáknak ne jelentsen vállalhatatlan megterhelést, és az igénybe vett erőforrásokat hosszú lejáratban kelljen majd visszaadnia" – fogalmazott augusztusban egy interjúban a miniszterelnök. "Az önfinanszírozó felsőoktatás képlete az igazi fair play" –mondta legutóbb a kormányfő Debrecenben a magyar felsőoktatás intézményvezetői előtt. Azt is hangsúlyozta, hogy „a felsőoktatáshoz való hozzáférést, a társadalmi mobilitás lehetőségét pedig a kedvezményes diákhitel biztosítja” A miniszterelnök tehát úgy tűnik elhatározott abban, hogy a hazai felsőoktatást önfenntartóvá kell tenni, ami magyarul azt jelenti, hogy az állami támogatás nagy részét ki kell onnan vonni, s a hallgatók által – hitelből – fizetett tandíjjal (önköltségi térítéssel) kell azt működtetni. Vajon működőképes lehet-e egy ilyen rendszer, s ha igen, az milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járhat? Polónyi István írása.

Mekkora lehet a felsőoktatás állami támogatása?

A Fidesz kormány már az első regnálása alatt is elég szűkmarkúan bánt a felsőoktatással, de 2010-es hatalomra kerülése után a mintegy 200 milliárd forintos támogatás 2013-ra háromnegyedére apad.

A 2013-as számok még a miniszterelnök felsőoktatási önfenntartásról szóló kijelentései előtt születtek. Látható, hogy a felsőoktatás 2012-es támogatásának nagyjából harmada a képzési támogatás, hatoda un. tudományos támogatás (aminek nincs köze a kutatáshoz, lényegében az egyetemek magasabb finanszírozását van hivatva megoldani a tudományos minősítettek és a phd hallgatók után járó normatív támogatásokkal). Ugyancsak hatodrészt tesz ki a fenntartói támogatás (ami az összes alkalmazottal és hallgatóval arányosan folyósított, de lényegében a fenntartást segítő pénz) ötöde hallgatói támogatás (a hallgatói tanulmányi és szociális ösztöndíjak, a kollégiumi ellátás, a sport és kultúra stb. kondicionálását szolgáló pénz) a fennmaradó kis rész a speciális programok és a felsőoktatási gyakorló iskolák támogatása.

Érdekes kérdés – a miniszterelnök kijelentéseit figyelembe véve –, hogy az állami támogatás milyen ütemben, és milyen mértékben vonható ki a felsőoktatási szférából.

A képzési előirányzat csökkenthetőségének üteme a legkisebb, mivel ezt csak felmenő rendszerben lehet kivonni. 2012-ben 55 ezer államilag finanszírozott (új nevén állami ösztöndíjas) hallgatót vettek fel a felsőoktatásba. Ha ezt 10 ezer fővel csökkentik, az nagyjából 3 milliárd Ft-tal mérsékli a (képzési) támogatási igényt (ez az adott évben azonban ennek legfeljebb fele realizálható, a szeptemberi tanévkezdés miatt figyelembe veendő az időarányosság miatt). Ha az államilag támogatott létszámot radikálisan, kicsit több mint felére, 25 ezerre csökkentik 2013-ban, akkor az elérhető képzési támogatás-megtakarítás mintegy 4 milliárd Ft, (változatlan normatíva összegek mellett). Ha mindez 10%-os normatíva csökkentéssel is párosul, akkor mintegy 10 milliárd Ft-tal csökkenthető a képzési támogatás. Tehát a támogatás kivonás felmenő rendszerben történő érvényesíthetősége miatt – feltételezve hosszabb távon egy 25 ezer fős éves államilag finanszírozott létszámot – évente nagyjából 8-10 milliárddal csökkenthető a képzési támogatás, s kb. 3 év alatt 25 milliárd összegre csökkenthető.

A hallgatói előirányzat elvileg bármilyen ütemben csökkenthető – miután az új törvényből kikerült az, hogy a hallgatói normatívát a költségvetési törvényben kell meghatározni. Így – a hallgatói érdekérvényesítésen kívül – nincs korlátja a csökkentésnek. Már 2013-ban mintegy 8-10 milliárdos csökkentési tervekről hallani, azaz 2013-ban várhatóan 25 milliárd forintra csökken ez a tétel. Hosszabb távon pedig akár meg is harmadolható.

A tudományos és a fenntartói támogatás lényegében bármilyen ütemben csökkenthető, azonban rövidtávon csak óvatosan lehet ezeket pénzeket csökkenteni, mert az az intézmények – elsősorban egyetemek - működését veszélyezteti.  A speciális támogatások azonban már  rövidtávon is akár a felére csökkenthető.

A kormánynak és oktatáspolitikájának elkerülhetetlenül meg kell határoznia, hogy mit jelent az önfenntartás. Vajon hány államilag finanszírozott hallgató lesz? A kormányfő szavaiból és az eddigi felvételi döntésekből mintha az érződne, hogy csupán néhány tehetséges, kiváló hallgatóra és/vagy csak állami keresletet kielégítő szakok tanulóira (tehát néhány ezer főre) szorítkozna az állami támogatás. Ezzel 20-25 milliárd forintra szűkíthető a képzési támogatás.

Kérdés az is, mennyi pénzt szán a kormány a hallgatói támogatására? Ha csak a kiváló tanulók kapnak támogatást és egy szűk rászorulói kör kedvezmények kollégiumi szolgáltatást, akkor akár 5-10 milliárdra leszorítható a hallgatói támogatások összege. (Lenullázni aligha lehet, már ez a csökkentés is radikális hallgatói megmozdulásokat vetíthet előre.) A fenntartói támogatás viszont akár teljesen le is nullázható, azonban, ha az intézmények működőképességét meg akarja őrizni a kormány, akkor erre a célra nélkülözhetetlen lesz évente 15-20 milliárd forintot fordítani.

A tudományos támogatás az eddig nyilvánosságra került elképzelések szerint, mint intézményi kiválóság támogatás funkcionálna tovább. Ha ezt komolyan ható tényezőként akarja érvényesíteni a kormányzat, akkor legalább 10 milliárd forintot kell rá szánni. A speciális feladatok támogatása akár azonnal megszüntethető, ugyanakkor egy kvázi operatív beavatkozó forrás, ráadásul a felsőoktatási klientúra építés eszköze – ami miatt elég nehéz lesz tőle megválni. A gyakorló iskolák finanszírozása nem törvényszerű, hogy az egyetemeknél maradjon (persze ha el is kerül, nem jelent megtakarítást, mert akkor máshol kell ugyanennyivel finanszírozni).

Végül is a fentiek tanulságaként azt mondhatjuk, hogy egy önfenntartó felsőoktatás sem jelent támogatás nélküli felsőoktatást, valószínűleg egy 50-75 milliárd állami támogatásra elkerülhetetlenül szükség van. Fontos azonban hozzátenni, hogy a kieső állami támogatást természetesen a hallgatók tandíjbefizetései kell, hogy pótolják, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi képzési önköltségeket jelentősen meg kell majd emelni. Azt hogy mekkora tandíjemelkedés lesz szükséges, ma még nagyon durván becsülhető, mivel a felsőoktatás iránti kereslet nyilvánvalóan radikálisan csökkenni fog és az intézményhálózat is jelentősen szelektálódik. Első közelítésként ez nagyjából átlagosan 3-500 ezer forinttal növeli meg a jelenlegi önköltségi szintet.

Diákhitel – esélyegyenlőség?

A Kormány létrehozta (1/2012. (I. 20.) Korm. rendelet) diákhitel II.-t, amely lehetővé teszi, hogy a felsőoktatási intézmény részére fizetendő képzési költségnek megfelelő összeget a hallgató hitelként felvegye. Ezt a rendelet kötött célú hitelnek nevezi, mivel csak tandíj fizetésére használható. A kötött célú hitelrészt a Diákhitel szervezet közvetlenül a felsőoktatási intézmény számára utalja át. A hitel másik fontos sajátossága a limitált kamat. A diákhitel központ által számított kamatot a hitelfelvevő csak részben fizeti meg. A hitelfelvevő számára felszámítandó kamatláb 2%, míg a fennmaradó kamatrészt az állam általános kamattámogatás formájában utalja át a Diákhitel szervezet részére.

A diákhitel II. tehát lényegében fizeti a tandíjat. Ezzel azonban nyilvánvalóan nem lesz tandíjmentes a képzés, mint ahogyan azt a miniszterelnök és az oktatási államtitkár hangoztatja, hiszen a felvett hitelt természetesen vissza kell fizetni a végzés után. Miután igen jelentős összegekről van szó, a hallgatók nagyon hosszú távra adósodnak el. A kalkulációk szerint egy átlagos önköltséges alapképzésben való részvétel esetén 16 év, mesterképzéssel együtt közel 20 év a visszafizetés hossza 6%-os törlesztési hányad mellett.

De más problémák is vannak ezzel a hitellel.

Először is a hallgató nem lát pénzt, azt a diákhitel központ közvetlenül az intézménynek folyósítja, azaz átveszi az állami finanszírozás szerepét, illetve annak egy részét. Sem a hallgatónak, sem a diákhitel központnak nincs lényegében tényleges megrendelői szerepe. Magyarul a tandíjnak az a funkciója, ami a megrendelői szereppel járna, tehát ami a felsőoktatás szolgáltatásainak minőségre ténylegesen hatna, az lényegében elvész.

Ráadásul, a kötött hitelrésznek nincs felső plafonja, – az mindig épp akkora, amekkora az intézményi önköltség. Azaz itt csak puha költségvetési plafon létezik, és ez nyilván arra fogja ösztönözni az intézményeket, hogy önköltségüket emeljék, (hiszen a hallgatók úgy is fel tudják azt venni a hitelként).

Nem elhanyagolható probléma tehát a forrásigény. A számítások szerint a diákhitel II finanszírozásához szükséges forrásállomány már 2015-ben közel 250 milliárd forint, 2021-ben pedig 1000 milliárd forint lesz. Ez az összeg az államadósságot is növeli, s így az államadósság szempontjából kedvezőtlen, ugyanakkor mint banki üzlet kiváló, hiszen egy államilag garantált hitelről van szó.

Rendkívül súlyos problémáz jelent a 2%-os kamatplafon, ami lényegében a hitelrendszer fenntarthatóságát rombolja. A kamattámogatás évente növekvő mértékű összegeket igényel, 2015-ben már 14 milliárd forintot, 2020-ban pedig már 55 milliárdot. A tervek szerint az állam át fogja vállalni az állam által alkalmazott jogászok és közgazdászok hitelét, ami 2020-ban további 7 milliárd forint költségigényt jelent. Végeredményben azon túl, hogy az államadósságot 2020-ra mintegy 2-3%-kal növeli, a rendszer az igazi problémája az, hogy ugyanebben az évben még mintegy 65 milliárd költségvetési támogatást igényel. Ez az összeg a felsőoktatás jelenlegi állami támogatásának mintegy harmada, s ha a korábban vázoltak szerint csökken a felsőoktatás közvetlen állami támogatása, akkor a megmaradt támogatással nagyjából azonos. Magyarán: amit kivonnak most, azt akkor nagyrészt vissza kell adni, mint kamattámogatást.

Az új diákhitel jogszabály a hitelhez jutás életkori határát leszállítja a 35. életévre a korábbi 40-ről, ami jelentősen rontja a felsőoktatási felnőttképzés lehetőségeit. A hitelnek ugyanakkor pozitív sajátossága, hogy a magán főiskolák számára is kedvező, vagy legalább is nem hátrányos.

Alapvető kérdés, hogy hogyan hat ez a rendszer az esélyegyenlőségre. A szabad felhasználású diákhitelt a kezdeti 25%-ról csökkenve, mára már kevesebb, mint a hallgatók 20%-a vette fel 2001 és 2010 között. A hírek szerint a diákhitel II-t is a hallgatók 20% körüli hányada veszi fel.

A szabad felhasználású hitel felvevőinek területi megoszlása alapján egyértelmű, hogy azt a szegény megyékben nagyobb arányban veszik igénybe, mint a gazdagabb megyékben – azaz a hitel felvétele a hallgatók gazdagságával fordítottan arányos. Aligha kétséges, hogy így lesz ez a diákhitel II esetében is. A rendszer tehát kétségtelenül javít valamit a hátrányos helyzetűek felsőoktatásba kerülésének esélyein. Ugyanakkor aligha kell bizonyítani, hogy a hátrányos helyzetűek számára lényegesen nagyobb kockázatot jelent a hitel felvétele, mint a gazdagok számára, s emiatt lényegesen riasztóbb is.

A szabad felhasználású diákhitel (Diákhitel I) felvevőinek megoszlása megyék szerint

 Forrás: 2005/2006 és 2009/2010 es éves jelentés statisztikai melléklete Diákhitel Központ

Összegzés:

Az önfenntartó felsőoktatás tehát megvalósítható. Azonban a megvalósításnak súlyos ára lesz. Az állami támogatás-kivonás a tandíjak erőteljes növekedését vonja maga után. A felsőoktatás iránti kereslet radikálisan szűkülni fog, s nyomában a felsőoktatási intézményhálózat is radikálisan átalakul, a vidéki kis intézmények igen gyorsan kiszelektálódnak, de a vidéki nagy egyetemek is megsínylik a keresletcsökkenést. A nyertesek az elit egyetemek – az elit rétegek fiataljait befogadó egyetemek – lesznek. A diákhitel kétségtelenül megteremti egy réteg felsőoktatási tanulmányának feltételét, de a kockázat miatt sokan – főleg a kedvezőtlenebb gazdasági helyzetűek – kiszorulnak a felsőoktatásból. Ugyanakkor a hitel a konstrukcióban részt vevő bankok számára igen jó üzletet jelent.

Honfitársaim!

Köszönöm a meghívást! Köszönöm, hogy elmondhatom, mit gondolok közös ügyeinkről.

Nehéz döntés volt a nézőtérről visszajönnöm a színpadra. Hiszen legutóbb, március 15-én is itt voltam, együtt veletek. Akkor ott álltam, ebben a sokszínű sokaságban: demokraták és hazafiak között – ennyit tudtam a mellettem állókról. Azt nem, hogy miben hisznek, kire szavaznak. De azt igen, hogy jogállamban akarnak élni és szeretik a hazájukat.  Ennyi elég volt akkor és ennyi elég most is.

Elég, ahhoz, hogy kiálljak erre a színpadra. Kiálljak mindazokért a dolgokért, amelyek összekötnek bennünket.

Tudom, egyszer azt mondtam, nem vagyok politikus. Akkor úgy is gondoltam. Egy normális, jól működő országban ugyanis nem kell mindenkinek politikusnak lennie.

Még akkor is hittem benne, hogy Magyarország ilyen hely lehet, amikor átadtam a hivatalomat. Az elmúlt két év azonban keserű ébredést hozott. A hazánk megint olyan hely lett, ahol utcára kell menni a jövőnkért és utcára kell menni a jogainkért. Ahol politizálnia kell annak is, aki csak egyszerű polgár, „civil” akar lenni.

Politizálnom kell nekem is, nem tehetek másként.

Most azért jöttem fel újra a színpadra, mert azt értettem meg és azt akarom most elmondani nektek, hogy 2014 nem csupán a következő választás éve: 2014 Sorsforduló lesz!

Olyan döntés, amely újabb negyedszázadra meghatározza a jövőnket. Márpedig a következő 25 év az én nemzedékem számára az aktív élet hátralevő része; a gyerekeink nemzedékének pedig az élet legfontosabb, mindent eldöntő szakasza. És mi nem olyan országot akarunk a gyerekeinknek, amelybe egyszer talán majd jó lesz visszatérni – hanem olyat, ahonnan nincs miért elmenni.

Ezért kellett ma találkoznunk! Ezért nem hagyhatjuk, hogy a sorsunkat már megint széthúzás, megosztás, korrupció, kisszerűség vagy ostobaság döntse el!

És ezért alapítottuk meg társaimmal a Haza és Haladás Egyesületet: hogy ösztönözzük, szervezzük és programmal támogassuk a változást akarók összefogását.

Biztosan tudom, sokan vannak itt olyanok, akik már 2010 áprilisában is a változásra voksoltak. Jó okuk volt rá. Alapos okuk, mert azt akarták, hogy egyszer s mindenkorra vége legyen a korrupciónak; mert, meg akartak szabadulni a rossz kompromisszumoktól, a kapkodó és félbemaradt reformoktól, a beteljesületlen ígéretektől.

És mindenekelőtt meg akartak szabadulni az előző 10 év állandósult politikai háborújától, amely minden kérdésben megosztott és szembefordított minket, magyarokat.

Sokan már 2010-ben sem pártokra szavaztak, hanem a változásra. Ők bíztak és megcsalattak. Általuk győztek, és most ellenük kormányoznak.  Bizony: 2010 áprilisának fideszes szavazói ma már tudják, szavazatukért azt kapták jutalmul, amit a többiek büntetésül.

Mert Magyarországnak olyan kormánya lett, amelyért bocsánatot kell kérnünk a világtól. De leginkább egymástól és a gyermekeinktől.

Ez a kormány módszeresen, csigolyánként törte el a magyar demokrácia gerincét.

Ez a kormány hűbérurai között osztja fel az országot. A hűbérurak a politikai hatalomból pénzt csinálnak, a pénzt még nagyobb hatalomba fektetik be, hogy abból végül még több pénzt csináljanak. Így megy ez, oda-vissza. Az állam a korrupció eszközévé vált.

Ez a kormány úgy osztja el a javakat, hogy a gazdag gazdagabb legyen, a középosztálybéli szegényebb. És aki szegény, az a legszegényebb.

Ez a kormány 1 millió új munkahellyel kecsegtetett és most azért indít munkahelyvédelmi programot, hogy saját intézkedéseitől védje a megmaradt állásokat…

Ez a kormány az oktatási reformjával a szegényeket kizárja az előre jutásból, a tehetségesebbeket pedig elüldözi az országból.

Ez a kormány úgy kér újabb és újabb áldozatot a jelenben, hogy közben két végén égeti a jövőnket.

Ez a kormány erősnek hirdeti magát, pedig csak erőszakos. De mi tudjuk: az erőszak a gyengék végső menedéke. Ez a kormány pedig gyenge. Nemcsak az a baj vele, hogy felrúg minden szabályt, hanem az, hogy még így is eredménytelen.

Ez a kormány biztonságot, nyugalmat és gyarapodást ígért a szavazatokért. Most az országban mindenütt félelmet, kilátástalanságot és az elszegényedést látunk. Ez a kormány a kudarcok kormánya.

Ennek a kormánynak mennie kell!

A leváltása önmagában mégsem elég: le kell bontani azt a rezsimet is, amelyet az elmúlt két évben építettek – amellyel a hatalom az övék maradna akkor is, ha a többség más választ helyettük.

Ezért a kormányváltás nem elég: rezsimváltás kell!

Ám még ez is kevés: új politikai kultúra, új politikai korszak kell! Alkotmányos garancia, hogy a hazánkban többé ne sajátíthassa ki a hatalmat egyetlen politikus sem!

Kormányváltás, rezsimváltás, korszakváltás. Ezt kell elvégeznünk, hogy a 2014-es Sorsforduló új esélyt hozzon Magyarországnak!

Változást Akaró Honfitársaim!

Mi 1990-ben még mindannyian azt értettük demokrácián, hogy 4 évente változtathatunk az irányon: hogy leválthatjuk a rosszul kormányzókat. Meg is tettük sokszor!

A mostani rezsim ebből nem azt értette meg, hogy jól kell kormányozni.

Hanem azt, hogy szűkíteni kell a polgárok jogait. A jogunkat arra, hogy változtassunk, ha akarunk.

Olyan választójogi törvényt erőszakolnak ránk, amelyben a pálya nekik lejt – függetlenül a kormányzati teljesítménytől. A regisztráció pedig nem más, mint megszorító csomag a szabad választásoknak.

Mindez azt jelenti, hogy már a kormányváltáshoz is választói összefogásra van szükség.

És kétszeresen igaz ez a hataloméhes rezsim lebontására. E furcsa polipot ugyanis kétharmadossá tett törvények és cinikus alkotmánymódosítások tartják életben.

De különösen nagy szükség van összefogásra akkor, ha a rezsimváltás nyomán új korszakot is akarunk nyitni!

Olyan korszakot, amelynek alkotmánya közös ügye lehet minden hazafinak, minden demokratának. Mert közösen alkotjuk, egyaránt tiszteljük, és egy emberként védjük meg.

Honfitársaim!

2014 nem a bal- és jobboldal szokásos küzdelme lesz.

2014-ben normális országot akarók összefogása küzd majd a megosztásból hatalmat építő erőkkel.

E küzdelemhez újjá kell alkotnunk, meg kell erősítenünk a politikai közepet! Új politikai közép kell, amely elég erős ahhoz, hogy kiszorítsa életünkből az olyan hatalmat, amely a nemzet megosztására épül. Új politikai közép, amely rendkívül sokféle, de egyvalamiben mégis azonos. Abban, hogy alapvetően elzárkózik a szélsőség erőitől. A kommunistáktól. A szélsőjobboldaliaktól. A hatalom megszállottaitól és kufárjaitól.

Az új, erős politikai közép szereplői ugyanis a másiknak csak a megoldásait vitatják, de a létét soha.

Honfitársaim!

A kormányváltást elhozó, az új korszakot megalapozó összefogáshoz közös nevezők kellenek. Új közös nevezők.

Egyszer, 1990-ben, a kommunizmus bukásakor már alapoztuk nemzeti közmegegyezésre a jövőnket.

Akkor voltak közös nemzeti céljaink. Akkor egyetértettünk abban, hogy demokráciát akarunk. Hogy a magántulajdon szentségére alapozott gazdaságot akarunk. Hogy szolidaritást akarunk és felzárkózást a Nyugathoz.

Az elmúlt években ezek a vágyaink, ezek a céljaink áldozatul estek – a megosztó politika áldozatául.

Újra ki kell hát tűznünk közös célokat, ami nélkül nincs normális ország, nincs nyugodt élet! Újra meg kell állapodnunk a legalapvetőbb dolgokban.

Nem mindenben, de végre valamiben.

Mindenekelőtt abban, hogy Magyarországnak jogállamnak kell lennie: újra jogállamnak. Olyannak, amelyet nem korlátoz semmilyen hatalom. És amely képes korlátozni bármilyen hatalmat.

Ez az alap, ebben nem lehet vita. A többi kérdésben pedig egyetértésre kell jutnunk – közös nevezőre.

Először is a nemzet kérdésében. Tíz éve azt mondták nekünk, „a haza nem lehet ellenzékben”. De ahogy itt végignézek rajtatok: a haza egyre nagyobb része kényszerül ellenzékbe. Mert mi is a haza vagyunk!

Magyar itt mindenki, aki testben vagy lélekben velünk van. És persze azok is, akik a Kossuth téren hallgatnak most beszédeket. De még azok is, akik mondják a beszédeket!

És azok is, akik az ünnepet a kertben, vagy a családdal töltik. Mi mind, együtt vagyunk a haza: magyarságunk nem elválaszt, hanem összeköt!

Másodszor, új megállapodás kell a szolidaritás kérdésében is, mert nem igaz, hogy mindenki annyit ér, amennyije van... A szolidaritás nem kegy, hanem felelősség egymásért és kölcsönös tisztelet egymás iránt. A fent lévők kötelező felelőssége a lent lévőkért. De cserébe az alura születettek és az oda csúszottak felelőssége is a közös célokért. Munkával és munkakereséssel, tanulással és taníttatással; közös erőfeszítéssel.

Olyan szolidáris társadalomban akarunk élni, ahol nehezebb lecsúszni, de könnyebb felemelkedni. Ettől lesz több a haza, mint az ország!

Harmadikként meg kell állapodnunk a haladás kérdésében is. Elsősorban is abban, hogy a haza és haladás – vagyis a nemzeti hagyományok megőrzése és az ország megújítása – nem egymást kioltó fogalmak. Haza és haladás ügyében a hangsúly az és-en van.

Egyetértésre kell jutnunk abban, hogy aki nem halad, az hátrál. A világban verseny van, akkor is, ha tagadják. Ám, aki tagadja a versenyt, az meg sem nyerheti.

Mostanában nem is nyerjük...

Aki ezt megérti, boldogul. Aki viszont homokba dugja a fejét, elszegényedik.

Valaha értettük ezt. 20 éve még azt méricskéltük, hány év kell ahhoz, hogy utolérjük az osztrákokat.

De mára feladtuk a számolást. Most lemondón nézünk még a mellettünk elhúzó Szlovákia és Lengyelország után is…

Újra a régió élmezőnyébe kell kerülnünk! Van hozzá tehetségünk, ha lesz hozzá akaratunk! Egyszer már megmutattuk, hogy képesek vagyunk rá – meg tudjuk mutatni újra!

Negyedikként: új megegyezésre kell jutnunk Európa dolgában! Európa számunkra az esély, hogy boldoguljunk a szédítő globális versenyben. Európa számunkra egyszerre érdek- és értékközösség. Nemcsak támogatás, hogy felzárkózzunk a bennünk élő Magyarországhoz, hanem kultúra is. Nyugodt erő, civilizált hangnem, nyitottság és kíváncsiság. Minőség az életben.

Európa sikere nekünk nemzeti érdek: a valódi nemzeti érdekeinket pedig Európában kell érvényre juttatnunk!

Európaiságunk 1100 éves nemzeti hagyomány; megmaradásunk záloga. Mi, itt mind Szent István örökségét hordozzuk. Több mint egy évezrede ebbe a hagyományba születünk bele, nem a Turulmadárba. Ezt az örökséget is meg kell tehát védenünk!

Haza és haladás, szolidaritás és Európa. Kevés, de annál fontosabb ügy, amiben évtizedekre egyet kell értenünk!

A ránk váró feladat épp ezért hatalmas: Magyarország határokon belüli újraegyesítése!

Mert amíg nem tudunk egyetérteni azokban a közös célokban, amelyek védettek a hatalmi harctól, addig a nemzet határok feletti újraegyesítése is kudarcra ítélt vállalkozás! Aki a 10 milliós országot osztja meg, az lelkében a 15 milliós nemzetet is megosztja.

Változást akaró honfitársaim!

Magyarország újraegyesítéséhez elsőként a változást akarók egyesítésére van szükség. Ehhez pedig nem kell újabb, a többiekkel versengő párt.

Úgy határoztunk ezért, hogy az új, erős közép megszervezésére lerakjuk az összefogás alapjait.

Erről szól a mai nap.

Ezt üzeni nekünk 1956 októbere. Ezt jelképezi ’56 sokféle hőse. Nagy Imre és Mindszenty József, Bibó István és Mansfeld Péter, Maléter Pál és Pongrátz Gergely. Sokfelől jöttek, de egy célban egyesültek: emlékük azt üzeni nekünk, hogy egy méltó cél érdekében a nemzet képes az összefogásra.

És ahogy akkor, úgy most is: jöttünk Jobbról és jöttünk ide Balról is. Hogy középen találkozzunk!

Az ország középen találkozik!              

Kedves Barátaim!

Nem új pártot alapítunk tehát, hanem összefogást, ahová szövetségbe hívunk mindenkit, akikkel a céljaink összekötnek. Akikkel a korszakváltás elvében, erkölcsében, programjában közös nevezőre tudunk jutni.

Akikkel meg tudunk egyezni a jogállam, haza és haladás, szolidaritás és Európa dolgában.

És ha ebben megegyeztünk, akkor erre alapozva közösen kidolgozzuk a talpra álláshoz és gyarapodáshoz szükséges konkrét programot – a jó kormányzás programját.

A Milla, a Szolidaritás és a Haza és Haladás egy ilyen, befogadó és nyitott mozgalom elindításáról döntött.

Ennek a választói mozgalomnak az Együtt 2014 nevet adtuk és programját a nemzet közös nevezőire alapozzuk. Az Együtt 2014 létrehozásával példát mutatunk az együttműködésre, és hitet teszünk amellett, hogy nemzeti közösségünk újraegyesítése a változást akarók egyesítésével kezdődik.

Reménykedő baloldaliak, csalódott jobboldaliak, politikailag elárvult szabadelvűek és hatni akaró zöldek összefogását kell megteremtenünk. És azokét is, akik nem tudnak, vagy nem akarnak maguknak pártot választani.

Ebben a szövetségben szükség lesz demokratikus pártokra és politikusokra, mert tisztában vagyunk azzal, hogy ezt a rezsimet csak politikai eszközökkel lehet leváltani. A politikusoknak pedig helyre kell állítaniuk a politika becsületét. A választópolgárnak újra bíznia kell a bizalmat megszolgáló politikusokban, különben újabb éveket, évtizedeket tékozlunk el!

Várjuk azokat a honfitársainkat, akik a maguk pártkötődését nem akarják megtagadni. Nem is kell megtagadniuk! És várjuk azokat, akik párthoz egyáltalán nem akarnak kötődni, de tenni akarnak a változásért.

Várjuk azokat, akik a szavazatukkal támogatni akarják azt a célt, hogy befejezzük a múltat és új politikai korszakot nyissuk Magyarország történetében!

Várunk mindenkit, aki kész és képes arra, hogy szembenézzen a mostani 2 év, a megelőző 8 év és az elmúlt 22 év tanulságaival. Hogy méltányosan válassza el egymástól az egyes időszakok bűneit, hibáit és megalkuvásait – és az erényeit is!

A megújuláshoz ez a méltányosság is hozzátartozik. Az érdem szerinti számvetés; az „egyik kutya, másik eb”-mondatok abbahagyása.

Mert igenis van lényegi különbség a mostani 2 év, és az azt megelőző 8 között. Aki ezt nem ismeri el, az nem igazságos.

És igenis sok tanulsága, hibája és bűne volt a 2010 előtti évtizednek is. Aki ezt nem ismeri el, az nincs kész a korszakváltásra.

A mögöttünk hagyott időszak minden kormányához lehet kérdőjelet tenni, de nem lehet közéjük egyenlőségjelet tenni. Nem lehet őket összemosni.

Több méltányosság és több önkritika kell a magyar politika megújításához. Ahhoz a politikai, erkölcsi megújuláshoz, amelynek alapja a 12 pont lehet, amelyet idén, március 15-én épp a Milla tüntetésén, együtt fogadtunk el.

Ezzel adhatunk garanciát a választóknak arra, hogy felhatalmazásukat nemcsak egy „szokványos” kormányváltáshoz használjuk fel, hanem egy új korszak megteremtéséhez is. Egy új korszakhoz, amely meggátolja, hogy a jelen, vagy a közelmúlt rossz politikája lopakodjon vissza az életükbe.

Kedves Barátaim!

Tudom, nehéz lesz. Nehéz lesz, mert össze akarnak majd veszejteni minket. Nehéz lesz, mert meg akarnak majd osztani minket. És azért is, mert valóban lesz száz olyan ügy, amiben nem értünk egyet.

De sosem szabad elfelejtenünk, hogy van négy fontos dolog, amiben egyetértünk: haza és haladás, szolidaritás és Európa! És ezzel az egyetértéssel mi alkotjuk az ország új, erős közepét.

Nehéz lesz, mert a szívünkbe rejtett másik Magyarországnak két ellensége is van.

A reményvesztettség és a csodavárás.

E kettő a mi fő ellenségünk, mert mindkettő a tétlenségre sarkall. És tudjuk a „rossz győzelméhez az is elég, ha a jók nem tesznek semmit.”

Tennünk kell tehát mindannyiunknak. Tennie szülőnek és gyereknek, nyugdíjasnak és diáknak. Tennie civilnek, jogvédőnek, bloggernek és volt miniszterelnöknek; kapusnak és csatárnak egyaránt!

Nehéz lesz, de meg lehet csinálni!

Ezért hát mondjátok el mindenkinek: van remény, ha van összefogás! Gyűjtsétek össze a változást akarókat: írjatok alá, jelentkezettek be a Millánál, a Szolidaritásnál, a Haza és Haladásnál vagy a választott pártotoknál! Tiltakozzatok és szerveződjetek. Mondjátok el a képviselőiteknek, a pártjaitoknak, hogy összefogást akartok, hogy együttműködést vártok tőlük és köztük!

Mondjátok el nekik, hogy most nem az a kérdés, kiből mi lesz. Hanem az, hogy mennyit tesz a kormányváltásért, a rezsimváltásért és a korszakváltásért. Mondjátok el nekik: ha nem tesznek meg minden tőlük elvárhatót az összefogásért, akkor az országrontó rezsim hatalmát védik. Ha szóval nem, hát tettel. Ha tettel nem, akkor mulasztással. És azért nincs bocsánat!

És közben ne feledjétek: ez a rezsim a megfélemlítésére épít! Veszélyben az állás, megbízás, szerződés. Fenyeget az adóhivatal, feketelista, Kubatov-lista, regisztráció. Magyarországon a fortélyos félelem közigazgat.

 De ne féljetek! Nézzetek körül: nem vagytok egyedül! Ez adjon erőt mindannyiunknak! Akkor is, ha sárral dobálnak, akkor is, ha bizottságok elé citálnak. Akkor is, ha perrel fenyegetnek, akkor is, ha háttérben üzennek. Akkor is, ha a hatalom közpénzből közgépesített hadosztályaival támadnak ellenünk. Ellenünk, akik hiszünk abban, hogy Magyarországnak meg kell változnia, és akik ezért cselekszünk.

Legyetek békések, de elszántak! Mondjátok el mindenkinek, hogy újra van remény. Mondjátok el, hogy vissza akarjuk kapni a hazánkat: a törekvő és gyarapodó országot. Amely szerethető, és ahol bízhatunk egymásban. A hazát, ahol a józan ész az úr, és a valódi problémákra érthető válaszok vannak. Ahol a teljesítmény jutalma, a megérdemelt biztonság.  Ahol nem az acsarkodásból épül politika, hanem a kölcsönös tiszteletből. 

A hazát, amelyre büszkék lehetünk.

Mi tudjuk, hogy ez a másik Magyarország létezik – ha máshol nem, bennünk. Ez a mi hazánk. Itt akarunk élni, boldogulni és gyarapodni. Itt akarjuk felnőni látni a gyerekeinket és az unokáinkat! Itt vagyunk otthon és itt is maradunk!

És, ha a rossz politika tönkreteszi a hazánkat, akkor nem nekünk kell elmennünk, hanem a rossz politikának.

Mondjátok el hát mindenkinek a mai nap üzenetét: nehéz lesz, de együtt meg lehet csinálni! Csak együtt lehet megcsinálni.

Egyenként elbuknánk, de együtt győzni fogunk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Előjáróban: ez a beszéd nem az a beszéd - ha valaki esetleg azért jött volna.

Magyarország a hitelválságban az előadásom címe, ám akkor sem kezdhetjük mással, mint Európával, hiszen Magyarország nem sziget, hanem az európai gazdaság rendkívül mélyen és alaposan beágyazódott része. Európában mára az eredetileg gazdasági- és pénzügyi válságként indult folyamat egyértelműen politikai krízissé vált. Politikai válsággá a szónak abban az értelmében, hogy meglehetősen világosan látszanak azok a racionális gazdasági irányok, amelyekkel ez a válság európai szinten kezelhető lenne, de nagyon távol vagyunk még azoktól politikai lehetőségektől, szándékoktól, képességektől, amelyekkel ezeket a racionális megoldásokat meghozhatnánk.

Gyakran eszembe jut mostanában, hogy akkor, amikor 1986-ban hallgatója lettem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemnek, az egyik bevezető tantárgyunk a politikai gazdaságtan volt. Aztán 1990 végén, amikor végeztem, s már Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemnek hívták ugyanazt az épületet, ugyanazon az egyetemen már senki nem akart politikai gazdaságtanról beszélni. Azt gondoltuk, hogy mostantól gazdaságpolitikáról beszélünk. Soha nem gondoltam volna, hogy jó húsz-huszonkét évvel később megint a – persze nem marxi értelemben vett – politikai gazdaságtan fogalmát kell elővennünk ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a körülöttünk lévő világot.

De úgy tűnik, hogy ma Európában mind nemzeti, mind uniós szinten a döntő kérdés az, hogy képes-e megfelelő, legitim, társadalmilag elfogadható megoldásokat találni a politika azokra az eredetileg gazdasági- és társadalmi kihívásokra, amelyek előttünk állnak.

Látszik, hogy a bankunió, a fiskális unió, egyfajta versenyképességi unió, talán túlzás, hogy könnyen, de végre megoldhatná ezt a krízist.

De ennek a megoldásnak komoly, politikai ára van. A fiskális politikát, tehát annak eldöntését, hogy melyik társadalmi csoporttól vesz el a kormány, s melyiknek ad, a nemzetállami hatáskörből uniós hatáskörbe kellene átengedni. Ez a döntés a politika leglényege, a szíve. Minden évben erről szól a költségvetési vita, a legfontosabb vita a parlamentben. Ha ezt brüsszeli szintre emelik, az az európai demokráciával, a politikai rendszerrel szemben támaszt komoly olyan kihívásokat, amelyekre szintén válaszokkal kellene rendelkeznünk. Ellenkező esetben Európa gazdasági válsága tartósan egy európai szintű politikai válságba süllyedhet. Ennek a jeleit már most is látjuk, hiszen nagyon nehéz elfogadni Görögországban, hogy német, francia, vagy összeurópai szempontok alapján döntsenek az ő költségvetésükről.  Ezért fontos az, ami most októberben, és majd decemberben az Európai Unió döntéshozó szervezeteiben történni fog.

Az Európai Unió megalapítása óta válságról válságra halad. Mindig a politikai szempontból legkönnyebb megoldást választja, s aztán minidig egy újabb kényszer hatására halad tovább, de akkor is, mindig a legkisebb ellenállás irányába. Másrészt az alapító atyák úgy hozták létre annak idején az uniót, hogy a működése a nyílhegyhez legyen hasonló: ha egyszer beakad, kihúzni már nem lehet, csak mindig beljebb tolni. Ezért látjuk azt, hogy az Európai Unió mindig egy újabb integrációs lépéssel válaszolt az aktuális kihívásokra, válságokra. Ha abból indulunk ki, hogy az Unió a politikailag kisebb ellenállás felé halad, akkor a jelenlegi válságra adott válasza egy kétsebességes Európa lesz. Ez tűnik ma legvalószínűbb megoldásnak, ami önmagában még nem tragédia, de nagyon fontos, nemzeti érdekeket érint mindenütt, itt Magyarországon is az, hogy a válasz milyen lesz, és milyen következményekkel jár az európai integráció folyamatára. Milyen lesz ez a kétsebesség? A lassúbb sebesség esetleg nem a rükverc lesz-e? Lesz-e átmenet az egyik sebességből a másik sebességbe?  Magyarországnak a közeljövőben ezekre a kérdésekre a sorsát évtizedekre meghatározó válaszokat kell majd találnia.

Ha szűkebb régiónkra tekintünk, láthatjuk, hogy Közép-Kelet-Európa országai a rendszerváltozás óta kettős feladat előtt állnak. Fel akarnak zárkózni egy náluk fejlettebb régióhoz, de egyre élesebben jelentkezik az a probléma is, hogy az a régió, amelyhez felzárkóznának, az maga is válsággal, strukturális problémákkal küzd. Ezért úgy kellene felzárkózni, hogy azokat a csapdákat elkerüljük, amelyek a fejlettebb régiót, Európa centrumát válságba juttatták.

Ez a kettőség határozta meg az elmúlt húsz évet, s különösen az elmúlt négy évet. Ebben a húsz éves időszakban voltak lineáris fejlődési felzárkózási szakaszok. Annak idején, a kommunizmus bukása után azt gondoltuk, hogy ez egy lineáris, gyors felzárkózás lesz. Nem így történt, mert bár voltak a felzárkózásban lineáris szakaszok, de minden egyes ország életében voltak cikk-cakkok is. Volt Lengyelországnak, volt Szlovákiának, volt még Csehországnak is, és attól tartok, hogy Magyarország most éppen egy cakkban van egy hosszú cikk-időszak után.

Pontosan látszik, hogy az elmúlt húsz évben melyik volt az a gazdaságpolitikai értelemben vett sikeres modell, amely folyamatos gyarapodást és felzárkózást volt képes biztosítani a térség országainak, így Magyarországnak is. Ez a modell azt bizonyítja, hogy Közép-Kelet-Európa országainak Európa fejlettebb centrumához, vagy ha úgy tetszik, Európa északi részhez kell kötnie a sorsát, sokkal inkább, mint a déli részhez. Ez a sikeres felzárkózási modell arra épít, hogy ez a térség legyen Európa új termelő övezete. Ez a sikeres felzárkózási modell arra épít, hogy a térségünk –  amely az ismert történeti okokból rendkívül tőkehiányos – képes legyen külföldi tőkét, forrást hozni az országba, és eközben olyan politikát folytatni, amely a belföldi megtakarításokat is ösztönzi, időnként akár még a fogyasztás rovására is. Ez a sikeres modell képes kontroll alatt tartani és ésszerű ütemben növelni a unit labor cost-ot, a termelési költségeket, s ezzel a versenyképességet folyamatosan jó szinten tartani. Számunkra az a jó modell, amely képes az itteni súlyos infrastrukturális elmaradásokat viszonylag gyorsan, részben Európai Uniós támogatással csökkenteni, és megszüntetni. Az a helyes modell, amely képes az Európai Unió jelentette jogbiztonságot minél előbb garantálni és fenntartani, hogy ezzel stabil üzleti környezetet biztosítson az itt befektető hazai és külföldi vállalkozóknak. Az a kívánatos modell, amely a rettentő erős társadalmi igények és nyomások ellenére is akár képes stabil fiskális politikát folytatni is. S ahol ezt a stabil fiskális politikát ösztönzik akkor azt követi a monetáris politika is. Végül: az a sikeres modell, ahol a rendszerváltozást követő súlyos átalakulási veszteségek után egy ország képes a foglalkozást stabilan növelni a társadalomban. Ezzel úgy képes stabilizálni a társadalmat, hogy eközben a növekvő foglalkoztatás mellett is képes a gazdaság termelékenységét és az ország teljesítőképességét javítani. Gazdaságpolitikai, ezek azok a döntő tényezők, amelyekben húsz év alatt elválik a búza az ocsútól a gazdaságpolitikában.

A válság kibontakozásakor nem volt világos, hogy Európa- és a fejlett világ válsága miként hat a térségünk gazdaságpolitikai sikermodelljére, miként módosítja annak feltételeit. Mára egyértelműen látszik, hogy a környezet sok szempontból megváltozott, a forrásbőség megszűnt, a növekedés pedig várhatóan jóval lassúbb lesz a következő évtizedben Európában és a fejlett világban, mint a megelőző időszakban volt. Ugyanakkor Közép-Kelet-Európa sikeres modellt követő országai relatív nyertesei lehetnek ennek az időszaknak is, például azért, mert míg Európában korábban a gazdasági siker azon múlott, hogyan tud bővülni egy társaság, egy cég, most az a kérdés, hogy mely országok mely területeire koncentrálja a termelését. Közép-Kelet-Európa versenyképes országai ennek a versenynek nyertesei lehetnek. Még mindig relatíve alacsony bérű, de magas tudású munkaerővel, feljavult infrastruktúrával és az Európai Unió jelentette biztonságos befektetői környezettel bír. Erre alapozva Európa egyik legdinamikusabban fejlődő régiója alakulhat ki a térségben.  Ilyen értelemben a konvergencia-story, ha lassabban is, de működhet.

Mit jelent mindez Magyarországon?

Attól tartok, Magyarország ma abban szakaszban van –  ahogy korábban mondtam: cakkban –, amikor hosszú távra eldőlhet, hogy képes-e csatlakozni a következő időszak sikeres modelljéhez –  egy ma is nehéz, kitartó erőfeszítéssel –, vagy átsorolódik azon közép-kelet-európai országok sorába, akik nem képesek tartósan a sikeres pályán haladni. A „pályaelhagyásunk” nem most és nem az elmúlt két évben kezdődött. Magyarország a sikeres modellt 1995 és 2001 között követte. Ez meg is látszódott az eredményeken, Magyarországot gazdaságpolitikai szempontból a térség vezetői között emlegették. 2001-től kezdődően egyre fokozódó mértékben maradtunk el gazdasági fejlődési lehetőségeinktől. 2006-ig –  egy angol mondást magyarítva –  azt mondhatnám, hogy túlságosan elhittük a saját storynkat. Feladtunk jó néhányat azok közül a tényezők közül, amelyek Magyarországot a sikeres gazdaságpolitikai pályán tartották.

2006-ban már megmutatkozott: ez az út nem vezet sehová. Ezért 2006-tól 2008-ig egy nagyon erős korrekció kezdődött, amely a stabilitást helyezte mindenek elé. Egyébként drámai mértékben, 10,8%-os potenciális költségvetési hiányról hozta le a gazdaságot két és fél év alatt 3,8%-os hiányra, de olyan áron, amely a növekedési potenciált jelentősen rontotta. Szükséges korrekció történt, de nagyon súlyos, káros mellékhatásokkal. Még valami történt, de ez már nem ennek a pályaelhagyó fiskális politikának az eredménye, hanem korábbi, részben jegybanki, részben kormányzati döntések hatása. A kétezres évek elejétől kezdődően, részben a megbomlott fiskális egyensúly miatt, Magyarországon a küldő adósság soha nem látott mértékben, ezen belül a lakossági eladósodás különösen drámai módon megnőtt.  Így, ebben az állapotban érte Magyarországot a válság. A válságban, 2009-2010-ben a magyar gazdaság és a magyar társadalom elképesztő alkalmazkodási képességről és áldozatvállalási készségről tett tanúbizonyságot. Ezzel a válság első szakaszát –  amely nagyon súlyosan is érinthette volna Magyarországot – elhárította és stabilizálta gazdaságát.

2010-től kezdve egy új szakasz kezdődött a még mindig válságban lévő európai gazdaságon belüli Magyarországon. 2010-től kezdve Magyarország elszakadt a visegrádi négyek trendjétől, miközben a többiek, különböző mértékben, de hasonló pályán mozogtak, talán Lengyelországot leszámítva, amely nagyobb belső piacával és gazdasági ciklusával ettől eltért. A többiektől elszakadó Magyarországon 2010-től a gazdaságpolitika helyett megint a politikai gazdaságtan szférájában kell helyeznünk az értelmezési keretet.

2010-ben olyan politikai győzelem született, amely egyszerre két jelentős választási csoport szavazataival érte el sikerét. A döntően transzferekből élő, vagy azokból nagy arányban részesedő választói csoportok ugyanúgy ugyannak az erőnek adtak mandátumot, mint a társadalom aktív, növekedésben érdekelt, adózó része. Ez a két társadalmi csoport nagyon eltérő szempontokat fogalmazott meg a kormányzattal szemben. A kormányzat pedig úgy került hatalomra, hogy megpróbált ennek a két támogatói csoportnak és azok, egyszerre teljesíthetetlen, várakozásainak megfelelni. A 2010 után felállt kormány az azonnali radikális adócsökkentéssel a polgároknak akart kedvezni és ezzel csökkentette a bevételeit, miközben a zembereknek is kedvezni akarván nem csökkentette a transzfereket és a kiadásokat. Nem bonyolult feladat belátni, hogy ha egy költségvetésben a bevételek csökkennek, a kiadások pedig szinten maradnak, akkor a hiány növekedni fog.  Emlékszünk, volt is kísérlet a 7%-os hiány bejelentésére. Mivel ezt az Európai Unió nem tett lehetővé, elkezdődött az úgynevezett unortodox gazdaságpolitika Magyarországon.

Az unortodox gazdaságpolitika lényege valójában nem más, mint a valós gazdasági problémák megoldása helyett időt nyerni. A gazdasági problémák megoldása nyilvánvalóvá tette volna, hogy a jelenlegi kormányzatot hatalomba segítő ígéretek és az arra alapozott gazdasági program nem volt reális. A gazdasági problémák megoldása érdekeket sért és támogatók, szavazatok elvesztésével jár. Ezt akarta a kormány megúszni, ezért az időnyerésre játszó unortodox gazdaságpolitika, amely a cél érdekében a magyar gazdaság még meglévő tartalékait emészti fel, a családi ezüstöt vesztegeti el.

Három nagy, a megelőző húsz évben felhalmozott, tartaléka volt a magyar gazdaságnak. A pozitív tartaléka abban állt, hogy Magyarország élenjáró volt a külföldi tőkebefektetések vonzásában. Ez óriási mennyiségű már befektetett, nehezen mozgatható külföldi tőkét jelentett bankokban, energiaszektorban, más vállalatokban. Ezeknek a vállalkozásoknak az Európában máshol alkalmazott mértéket messze meghaladó megadóztatása jelentette az egyik forrást. Azért mondom, hogy tartalékról van szó, mert ez a politika a befektetői és finanszírozói bizalmat rendkívül károsan érintette.

A másik ilyen tartalék a tizenkét év alatt felhalmozott nyugdíj-megtakarítás volt. Ennek államosítása egyrészt az államadósság csökkentését szolgálta, nagyjából felerészt.  Ezzel a döntéssel lehet vitatkozni, én ezt rossz megoldásnak tartom, de ez egy közgazdasági vita. Az államosított nyugdíj-megtakarítás másik felét viszont a költségvetési hiány átmeneti befedése érdekében eltüzelte a kormány. Ez viszont közgazdasági értelemben bűn, hiszen ezzel a jövőt éltük fel úgy, hogy a jelen adósságát nem csökkentettük belőle. De mondhatjuk azt is, mivel ez a nyugdíj-megtakarítás a mostani aktív generáció majdani nyugdíjának húsz-huszonöt százalékát fedezte volna, hogy az elmúlt két év kormányzati döntései évi két háromhavi nyugdíjunkat vették el.  Arra ugyanis nem kapunk reális választ, hogy az akkor nyugdíjba vonulók nyugdíjából hiányzó negyednyi részt miből fogják az egyre csökkenő számú aktívak kipótolni.

Végül a magyar gazdaság harmadik tartalékát az alacsony képzettségű munkaerő európai átlagot sokszorosan meghaladó inaktivitása jelenti. Az egyik legnagyobb esélyünk a foglalkoztatás növelésére az lenne, ha ezeknek az alacsony képzettségű társadalmi csoportoknak biztosítani tudnánk valamilyen módon munkát. De Magyarországon az egykulcsos adórendszer, a 20 százalékkal megemelt minimálbér, melyből csak az állam látott több bevételt, de a minimálbéres nem, nos, ezek az intézkedések drámai módon megnehezítették az inaktívak belépését a munkaerőpiacra. Magyarországon annak az esélye, hogy az alacsony képzettségű munkaerő munkát találjon az állami pénzből finanszírozott közmunkán kívül rendkívüli mértékben romlott ezeknek az intézkedéseknek a hatására, ráadásul az adócsökkentések a nagycsaládosokon kívül elsősorban a társadalom felső harmadának kedveztek.   

Ezt a három tartalékunkat vesztegeti el az időnyerését cserébe az általam elhibázottnak tartott gazdaságpolitika.

Engedjék meg, hogy egy pillanatra visszatérjek az ortodoxia világába, s nézzék el, de tulajdonképpen közhelyeket kell mondanom. Az egyik ilyen közhely az, hogy adósságválságból alapvetően négy módon lehet kijutni: államcsőddel, növekedéssel, inflációval és megszorítással. Ha ebből a drámai államcsődöt kizárjuk – s nincs kételyem, hogy ahogy mindenki, úgy a kormány is ki akarja ezt zárni –, akkor a másik három eszköz valamilyen kombinációja marad: növekedés, infláció, illetve megszorítás. A probléma az, hogy ezek közül csak egyetlen van, amely pozitív és kedvező hatású: a fenntartható növekedés. Az infláció, az államcsőd után következő legrosszabb lépés, hiszen az is egy olyan szellem, amit nagyon nehéz visszatuszkolni a palackba, ha egyszer valaki kiengedi. Ezért ha ezt el akarjuk kerülni – bár a jelenlegi 5,5% fölötti infláció nem ezt mutatja –, akkor marad a megszorítás és a növekedés valamilyen kombinációja.

Nézzük végig, hogy melyek a fenntartható növekedés tényezői! Az ortodox szabályoknál maradva három tényező eredményez növekedést: az export, a beruházás és a fogyasztás. Az export Magyarországon döntő jelentőségű. Európában ma Luxemburg – amely egy speciális gazdasági szerkezetű állam – után Magyarország az, amely exportjának a GDP-hez mért aránya 100%-ot tesz ki.  Ez egyrészt fölveti a kérdést, hogy vajon érdemes-e egy olyan országnak, amely ilyen extrém mértékben függ a külső piacoktól, alapvetően a külső szereplőkkel ellenkező, velük harcoló, tőlük elzárkózó politikát folytatni. Másrészt ez az arány arra figyelmeztet bennünket, hogy csak akkor tud tovább növekedni az export, mint a gazdaság motorja, ha a mögötte lévő beruházási motor is működik. 

Márpedig, és ez a legaggasztóbb adat a mai előadásomban, Magyarországon a beruházások szintje már az év elején is csupán 16% környékén volt, de a legutolsó adat már 13,6%-os arányt mutat. Ez azt jelenti, hogy mélyen az amortizáció szintje alatt van Magyarországon a beruházás aránya. Ez az igazán drámai fejlemény. Ha egy gazdaság egy-két évig recesszióban van, azt ki lehet bírni, s abból talpra lehet állni. De ha a termelés bázisa, ha a termelői kapacitások szűkülnek, ha a tőke, a befektetés kifelé vonul az országból – s ne értsenek félre, nem csak a külföldi tőke, hanem a magyar tőke is vonul kifelé az országból –, akkor ez azt jelenti, hogy – s itt bizony egy marxi kifejezést idézek boldog ifjúkoromból –, „szűkített újratermelés” lesz. Szűkül a termelési bázis, az pedig szűkülő foglalkoztatást jelent. És nemcsak most, mert a beruházás, amit most eldöntenek, az majd négy-öt év múlva fordul termőre. Ezt bizonyítja a Mercedes, az Audi és az Opel példája. Azok a beruházások, amelyeket el sem indítanak, mert inkább kivonulnak az országból a befektetők, soha nem fordulnak már termőre.  A fogyasztásról pedig elég annyit mondanom, hogy tavaly 4%-kal csökkent a reálbér. Nyilvánvalóan egy olyan környezetben, amikor a korábban felhalmozódott lakossági eladósodást kell visszafizetni, nem várható el, hogy a fogyasztás bővíti majd a gazdaságot. Export, beruházás, fogyasztás; mind a három súlyos korlátokkal küzd.

Mit lehetne tenni azért, hogy a növekedés Magyarországon beinduljon?

Megint csak az ortodoxiánál maradva: a munka, a tőke és a termelékenység fogja meghatározni azt, hogy Magyarországon lesz-e nagyobb növekedés. Vajon a gyászos, ma 0,8%-ra becsült hosszú távú növekedési képességünk vissza tud-e emelkedni arra a kívánatos szintre, amely az Európai Unió átlagát meghaladja? A mostani gazdaságpolitikával erre nagyon kevés az esélyünk. Keresleti oldalon az adóék – a 2010 eleji drámai csökkenés után, amikor Európa második legmagasabb adóéke lecsökkent az európai középmezőny szintjére,  az átlagbérnél ez 54%-ról 46,7%-ra szűkülő adóéket jelent – most a járulék- és adóemelések következtében visszament 50% fölé. A minimálbér emeléséről már beszéltem. A Költségvetési Felelősségi Intézetnek a Haza és Haladás Alapítvánnyal közösen készített előrejelzése szerint  körülbelül 50 ezer munkahely megszűnése várható a következő 3-4 évben csak a most meghozott minimálbér-környéki intézkedések miatt.  Ez a munkaerőpiac keresleti oldalát talán legjobban befolyásoló tényező a beruházási problémán túl. De nagyon súlyos folyamatok zajlanak a kínálati oldalon is, amelyek hatása hosszabb távon jelentkezik majd. Ilyennek gondolom azokat a változásokat, amelyek a közoktatásban, a szakképzésben és a felsőoktatásban történnek, amelyek eredményeként jelentős társadalmi csoportok gyermekei előtt zárulhatnak be a felemelkedés útjai, s ennek következménye az a mindannyiunk által riasztóan észlelt jelenség, hogy tömegek vándorolnak el Magyarországról. Van, aki egyetemre, van, aki felnőtt fejjel dolgozni készül, de mindannyian az országon kívül keresik a boldogulást, a perspektívát.

A munkáról beszélve egy dolgot hadd jegyezzek meg: az a törekvése a kormányzatnak, amely arról szól, hogy a munkaerőpiacon kívülre szorult csoportokat aktiválni kell, méltánylandó és támogatandó, még ha módszereiben vitatható is. Nem volt fenntartható az, hogy Magyarországon tartósan ilyen alacsony legyen az aktivitási ráta. Ebből a szempontból történt pozitív elmozdulás is, mindezt azonban sajnos ellensúlyozzák a negatív tényezők. 

Ami a tőkét illeti, arról csak nagyon röviden szólok, mert ismertek a számok: Magyarországon a kormányzati tevékenységtől függetlenül zajlik a hitelállomány tisztulása és csökkenése, de ezt súlyosan megfejelte az a politika, amely lényegében a régióban egyedüliként tartós csökkenésbe fordította a vállalati hitelezést. Ma a 2008-as szintnek a 80%-ára esett vissza a vállalati hitelezés, míg a térség összes többi országában 105-115% között van a vállalati hitelek állománya. Ez a nyilvánvaló különbség valahol reflektál arra a politikára, amelyet a kormányzat a vállalkozásokat finanszírozókkal szemben folytat.  

Ami a versenyképességet illeti, egyetlen adatot idézek: a World Economic Forum adatai alapján az elmúlt egy évben a 48-ik helyről a 60-ikra esett vissza Magyarország versenyképesség tekintetében. A német kereskedelmi- és iparkamara szerint a tagvállalatai 30%-a csökkenteni tervezi a beruházásait hazánkban és kétharmaduk gondolja úgy, hogy súlyos problémák tapasztalhatóak a magyarországi jogszabályi környezetben. Míg 2006-ban a német kamara tagvállalatai az ötödik legvonzóbb tagállamnak gondolták Magyarországot a széles közép-európai térségben, most tizenharmadik helyen áll Magyarország a 2012-es felmérésben.

Ezek a felmérések is jelzik azokat a súlyos gondokat, amelyek az intézményi- és az üzleti biztonság tekintetében Magyarországon tapasztalhatunk.

Magyarországon ma súlyosan sérült a jogbiztonság. Magyarországon ma nem ritkán távol-keleti országokra hajazó, államkapitalista felhangokat idéző mondatok hangoznak el kormányzati szájakból. Magyarországon mindig súlyosan jelen volt a korrupció, de most a Transparency International szerint újabb szintre léptünk. Ez state capture állapota, az állam a korrupció fogságában van, s a közigazgatás megkerülésével zajlik a jogalkotás és kormányzás jelentős része. Mindezek a problémák a korábban felsoroltaknál talán súlyosabbak, mert azt a perspektivikus, törekvő, gyarapodni akaró, boldogulást kereső, aktivista vállalkozói szellemet öli meg, amely nélkül nincs gazdasági fejlődés. Nem elsősorban a külföldi vállalkozókban tűnik el ez a vállalkozói szellem, hanem bennünk, magyarokban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, mi a teendő?

A Haza és Haladás alapítvány két hónapja kezdett meg egy átfogó gazdaságpolitikai- és fejlesztési programot sok-sok szakértő bevonásával. Ezen a programon dolgozunk még legalább az elkövetkező két hónapban. Nem szeretnék egy félkész anyagból megelőlegezni tanulságokat, de négy dolog biztosan fontos szerepet kap programunkban a következő fontossági sorrendben.

Az első teendőnk a bizalom helyreállítása. Azt mondta egyszer egy Rockefeller, - senki sem értett jobban a kapitalizmushoz, mint ő -, hogy a kapitalizmust a bizalomra építették. Igaza volt, ezért az első és legfontosabb feladatunk a bizalom helyreállítása, legyen szó intézményekről, a jogbiztonságról makro- és mikroszinten, transzparenciáról, korrupciót és bürokráciát csökkentő lépésekről.

A bizalomhoz persze hozzátartozik a stabil makropálya. Azt is látni kell, hogy Magyarországon a stabilitás szükséges, de nem elégséges feltétele a növekedésnek. Lehet stabilan stagnálni is. Ezért a növekedés érdekében Magyarországon nem egyszerűen helyre kell állítani – korábban sem volt jó –, de újra meg kell alapozni a tőkevonzó- és tőkemegtartó képességet. Ehhez pedig egyezség kell az IMF-fel, méghozzá azért, mert ez valódi nemzeti érdekünk. Tényleges nemzeti érdekünk, hogy a gazdaság stabil, kiszámítható és olcsón finanszírozható legyen. Azt is látni kell, hogy az IMF-megállapodás nem csodaszer. Messze föl van fújva a nyilvánosságban ez a kérdés. Az IMF-megállapodás nem más, mint haladék ahhoz, hogy a kormány helyrehozhassa azt, amit elrontott. Ha azt kérdezik, hogy miért nincs IMF-megállapodás, akkor azt válaszolom: azért, mert az IMF és az Európai Bizottság arra szeretne pénzt adni Magyarországnak, hogy jelentős fordulatot hajtson végre a gazdaságban, a kormány pedig arra kéri a pénzt, hogy ne kelljen változtatni azon a gazdaságpolitikán, amin eddig haladt. Amíg ez a dolog nem változik, addig vélhetően nem is lesz IMF-egyezség.

Olyan egyezséget kellene kötni minden erővel, kiváltképp a bankokkal, hogy Magyarországon újra legyen vállalati hitelezés. Hitel nélkül nincs gazdaság, ezt már Széchenyi István óta tudjuk. Valamilyen módon a bizalom helyreállításával meg kellene állítani a tőkemenekítést. A magyarok persze nem hagyták abba az öngondoskodást a magánnyugdíjpillér felszámolása után, hanem Bécsben és Kassán folytatják azt.

A harmadik lépés a bizalom helyreállítása és a beruházások beindítása valamint a tőkevonzó képesség újraalapozása után a foglalkoztatás növelése. Egyszerre kellene a kereslet rövidtávú és a kínálat hosszú távú kérdéseivel foglalkozni. Keresleti probléma most a magasan képzett szegmensekben is van. Hosszú távon egy gazdaság nem tud növekedni, ha nem az Európa sikeresebbik felének modelljeit követi, s a magas hozzáadott értékű ágazatokat célozza meg. Ehhez pedig magasan képzett, alkalmazkodni képes munkaerő kell, nem pedig gyerekkorban munkaerőpiacra hajtott inasok. Tehát a keresleti és kínálati rendszerhez is hozzá kell nyúlnunk, ezért a legfontosabb intézményi reform, amelyet Magyarországnak végre kell hajtania, az éppen az oktatási reform, csak éppen ellenkező irányban, mint ahogy most zajlik.

A negyedik tényező a gazdaság fejlesztése. Itt sajátos, kettős problémával szembesülünk. Egyszerre kellene a magas hozzáadott értékű ágazatokat fejleszteni, így a gyógyszeripart, az autóipart, az elektronika és It-szektorokat, a logisztikát, a szolgáltató központokat klaszterbe kell szervezni és hozzájuk kötni a magyar vállalkozásokat, melyeknek beszállítói- és exportprogramokon keresztül finanszírozást és kockázati tőkét kell tudnunk biztosítani. Ezzel párhuzamosan viszont a társadalmi stabilitás érdekében az alacsony képzettségűeket magasan foglalkoztató szektorokat is preferálni kell. Az agrárszektornak azokat a részeit, amelyek erre képesek, a turizmust, amely az egyik legnagyobb felszívója ennek a munkaerőnek, a megújuló energiák és az energiahatékonyság programjait, amelyben óriási tartalék és dupla nyereség van valamint a helyi szolgáltatások rendszerét. Ezek az ágazatok azok, amelyeket ha célzottan, aktív kormányzati politikával támogatunk, segíthetnek a társadalom stabilizálásában még akkor is, ha az általuk előállított javak hozzáadott éréke esetenként jóval alacsonyabb, mint a gazdaság más területein.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Összegezve az elmondottakat, két konklúziót ajánlok a figyelmükbe. Azt gondolom, Magyarország régóta küzd jelentős strukturális problémákkal, de ezek kezelésében a 2010-ben megszerzett jelentős társadalmi felhatalmazás ellenére nem pozitív, hanem negatív fordulat történt. Az elmúlt két év kormányzati döntéseinek következményei súlyos, hosszú távú gazdasági kudarc veszélyét jelentik a magyar táradalom és gazdaság számára: a termelés és foglalkoztatás tartós stagnálásának, vagy szűkülésének a veszélyét. Ezért Magyarország nemzeti érdeke, hogy a lehető leggyorsabban azonnali és radikális fordulatot hajtson végre.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Vajon mit jelent a nonprofit alapokra helyezett közszolgáltatás, lehet-e ezzel a módszerrel hatékonyabban és jobban védeni az elszabaduló rezsiköltségek miatt aggódó lakosságot? Szerzőnk, írása pénteken megjelent első részében azt bizonyította, hogy a nonprofit elv érvényesítése az energiaellátás területén romló hatékonysággal, pazarló, fegyelmezetlen működéssel, végső soron pedig előbb-utóbb áremeléssel fog járni. Különös aktualitást ad az írásnak az a hétvégén megjelent információ, mely a parlament honlapján elérhető törvénytervezet alapján a stratégiai gáztározók állami felvásárlásának szándékáról szól. A Lázár János által jegyzett javaslat indoklása ismét a lakossági fogyasztók érdekeinek előtérbe helyezésével érvel. Így aztán különösen indokolt, hogy szerzőnk a határozott kormányzati bejelentések mögöttes szándékait kutatva azt a lehetőséget vizsgálja meg, hogy a nagy bejelentések mögött nem a működés, hanem a tulajdonos megváltoztatásának szándéka áll fenn. A korrekt elemzéshez megint messzebbről kell nekifutni.

Az ördög a részletekben van – a magyar energetika tulajdonosi szerkezete

A magyarországi fogyasztók vezetékes energiahordozókkal való ellátásában résztvevő szereplők tulajdonosi szerkezete a rendszerváltást követően részben egymással párhuzamosan haladt, majd néhány, témánk szempontjából igen lényeges ponton kettévált egymástól. A korábbi tröszti struktúrában működő Magyar Villamos Művek Tröszt (MVMT), illetve Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt (OKGT) egységes, központilag irányított állami szervként végezte a villamosenergia- és földgázellátást, majd az Antall-kormány idején részvénytársaságok kétszintű rendszerévé alakultak, ahol az anyavállalat mintegy holdingszervezetként irányítja immár az egyes résztevékenységeket (termelés, szállítás, elosztás) ellátó leányvállalatokat. 1995 végén lényegében egyszerre zajlott le a magyar energiaipar mai tulajdonosi összetételét alapjaiban meghatározó energetikai privatizáció, külföldi, jellemzően nyugat-európai energiamultik tulajdonába kerültek a gázelosztó- és áramszolgáltató társaságok valamint a hazai nagyerőművek a Paksi Atomerőmű kivételével, míg a tulajdonos holdingszervezetek (MVM, MOL) állami kézben maradtak. A későbbi években lezajlott kisebb tulajdoni mozgásokat leszámítva ez a modell működik a mai napig a villamosenergia-iparban. A gáziparban viszont további lényegi változást jelentett, hogy a MOL-t bevezették a tőzsdére, az állam tulajdonosi részaránya 2008-ig fokozatosan csökkent, amikor a maradék mintegy 20 %-ot is eladták. Ezt a tulajdoni hányadot vásárolta vissza az Orbán kormány 2011-ben meglehetősen vitatott kondíciók mellett, amit alátámaszt, hogy a megvásárolt pakettet ma 30 – 40 %-kal kevesebbért jegyzik a tőzsdén.

 A másik lényegi fejlemény, hogy a MOL 2004-ben eladta a hazai földgáz nagykereskedelmét bonyolító üzletágát az itthon már jelentős tulajdonnal rendelkező E.On-nak, így a földgáz importja, nagykereskedelme és tárolásának feladatköre szintén kikerült az állami tulajdoni körből.

A privatizáció és a balliberális mumus

Az imént vázlatosan bemutatott energiaipari magánosítás messze több, mint egy pusztán pénzügyi tranzakció. Jelentősége, a magyarországi újkori demokrácia fejlődésében játszott szerepének számos vonatkozása messze túlmutat ezen írás keretein. Néhány vonatkozásról azonban fontos szót ejtenünk annak érdekében, hogy a mostani események mögötti rejtett összefüggések feltáruljanak.

A hagyományosan egyik legerőteljesebb, legfejlettebb belső szakmai öntudattal rendelkező energiaágazatokban az összetartozás-tudat és a nagyfokú lojalitás a szakmakultúra évtizedek során kialakult, nagyon markáns eleme volt. A rendszerváltás ezt a belső kohéziót sokkal kevésbé kezdte ki, mint a kilencvenes évek közepén lezajlott, valóban páratlan mértékű és gyorsaságú magánosítás. Évtizedes szakmai kapcsolatok, együttműködések egyik napról a másikra teljesen eltérő érdekek alá lettek rendelve, a széttagolt tulajdonosi szerkezetből fakadó eltérő igazodási kényszert a mai napig nehezen dolgozták fel ezek az ágazatok: Nem véletlen, hogy a szakma nagy teoretikusai az „energetika Trianonja”-ként tekintenek a magánosításra.

Csakhogy látni kell: ez a folyamat korántsem helyezhető el egy baloldali kontra jobboldali tengelyen, amint azt a jelenlegi kormányzó elit rendszeresen igyekszik beállítani. Sőt, amint alább néhány példával szemléltetjük, akár fordítva is gondolkodhatnánk.

Az energetikában lezajlott privatizáció előkészítése minden ellenkező hírrel szemben az Antall-kormány alatt kezdődött el, a két nagy állami energiaholdingban, a tulajdonosi jogokat gyakorló Állami Vagyonügynökségnél (ÁV Rt.), illetve az akkori állami felügyeletet ellátó Ipari Minisztériumban, az energetikai államtitkárságon. Az MVM-ben már 1993 tavaszán létrehozták a privatizációt előkészítő szervezetet. Még 1993 végén megbízták a német Schröders tanácsadó céget az iparág privatizációs koncepciójának kidolgozására. Ahogy maga a tanácsadó, úgy gyakorlatilag a koncepció is lényegében „átmentődött” a kormányváltás utáni időszakra és alapját képezték a ténylegesen megvalósult magánosításnak.

A privatizációt követően létrejött status quo megváltoztatását, esetleges visszarendezését az 1998-ben bekövetkezett kormányváltás után a nemzeti érdekek úgymond markánsabb érvényesülését váró műhelyek hiába remélték a jobboldali kormánytól, az első Orbán-kormány intézkedései inkább a kialakult érdekrendszer tartós fennmaradása, sőt megszilárdítása irányába tett lépésekkel jellemezhető. Ezek sorában elég a privatizációs szerződésekben rögzített, a befektetők tőkéjének megtérülésére vonatkozó szabályozási előírások módosítását említeni. A Kaderják Péter vezette Energia Hivatal utólag minden bizonnyal legemlékezetesebb lépésének eredményeként drasztikusan megugrott a privatizált energiacégek profitja.

Ennek szemléltetéseként elég az alábbi beszédes diagramra tekintenünk, mely az első Orbán-kormányt megelőző és az azt követő teljes gazdasági évekre vonatkozóan szemlélteti a villamosenergia-ipar privatizált és állami szereplőinek tőkearányos nyereségét. A grafikon tanúsága szerint az európai energiaóriások tulajdonába került szektor jövedelmezősége látványosan megugrott a polgári kormány intézkedései révén és ez a trend nem csökkent az újabb kormányváltásig, miközben az állami szegmens a ciklus végére rekordveszteséget szenvedett el. Ne felejtsük: az energetikai piacnyitás csak 2003-ban indult meg ténylegesen, a verseny hatásai tehát e számokban még nem jelenhetnek meg, és mivel a szektor alapvetően szabályozott iparág, a társaságok jövedelmezősége lényegében kizárólag az állami regulációs lépésektől függ.

A villamosenergia-ipar társaságainak saját tőke-arányos nyeresége %-ban, 1997 - 2003

Forrás: Dr. Járosi Márton, „EU-kommandók az MVM-nél”

Magyar Nemzet, 2006. június 16.

Fontos megemlíteni, hogy a polgári kormányzás alatt mindkét állami tulajdonban maradt energiacég esetében (MVM, MOL) lényegesen romlottak a működés feltételei, a kormányzat ekkor az állami cégek jövedelmezőségének korlátozásával, adminisztratív eszközökkel igyekezett mindkét szektorban az energiaárakat kordában tartani. Ennek eredményeként az állami MVM gyakorlatilag működési ellehetetlenülés határára ért (ld. fent), a MOL pedig emiatt döntött a gázüzletág eladásáról, a gáz-nagykereskedelem ugyanis elviselhetetlenül magas veszteséget termelt az állam által kikényszerített árrendszer miatt. Magyarul: annak a helyzetnek a kialakulását, amely minden bizonnyal a mostani nonprofitos csinnadratta mögött meghúzódik, valójában éppen az előző Orbán-kormány lépései idézték, de legalábbis készítették elő.

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely minden bizonnyal közel visz bennünket a mögöttes okok és összefüggések felismeréséhez. Nehéz nem felfedezni párhuzamot az előző jobboldali kormány gazdasági szabályokon átnyúló, politikai indíttatású lépései és a mostani nonprofitosság gondolatisága között. De ugyanígy ismerős lehet a valós gazdaságstratégia hiánya, illetve az annak helyébe lépő, pillanatnyi politikai és gazdasági érdekek által motivált, lobbiszempontokkal is színezett kormányzati mozgások sora.

Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk azt a furcsa pálfordulást, ami a Fidesz MVM-mel kapcsolatos viszonyának drasztikus megváltozását jellemzi. Míg az első Orbán-kormány az állami óriáscég kivéreztetése révén igyekezett populista ígéreteinek gazdasági alapját megteremteni, és később ellenzékben a leghangosabb liberális dalnokok kórusát is túlharsogva emelt szót az állami energiaóriás piacellenes működését, túlzott erőfölényének veszélyét vizionálva, a mostani kormány valami egészen furcsa vonzalommal viseltet ugyanezen cég iránt és egyre másra aggatja rá a meglehetősen idegen feladatköröket (lásd mobiltelefon-szolgáltatás, gázkereskedelem és –szállítás).

Felmerül a kérdés: Nem lenne sokkal ésszerűbb a fogyasztók költségeinek szinten tartását, sőt csökkentését az állami cégre aggatott, hihetetlenül költséges sallangok levetése révén megoldani? Dehogynem. Pillantsunk rá az MVM legutóbbi öt évének legfontosabb gazdasági adatait bemutató táblázatra:

Az MVM Csoport fontosabb gazdasági adatai 2007 - 2011

Forrás: MVM hivatalos sajtóközleményei, www.mvm.hu

A táblázat adatai különösen érdekesek a megelőző diagram fényében. A szocialista kormányzás második felére ugyanis jól láthatóan fokozatosan egy valódi nemzeti bajnokká nőtte ki magát a cégcsoport, komoly nyereséget, de ezzel párhuzamosan óriási osztalékfizetést (érts: költségvetési bevételt) produkálva. Magyarán: a jól kézben tartott növekedő vállalat jövedelmezőségének döntő része visszakerült a közhöz. Ha ezzel szemben a jelenlegi kormány alatti céges működést és az osztalékra vonatkozóan hozott tulajdonosi döntések együttes eredményét tekintjük, már a madártávlatból végzett összehasonlítás is elég lehangoló: hiába nőtt a cég árbevétele 2011-re ismét nagyot, eredménye messze nem érte el a sikeres 2009-es évet, és ami a legérdekesebb, a kifejezetten gyatra 2010 utáni szerény osztalék mértéke nem nőtt meg, sőt tovább csökkent 10 Mrd Ft körüli összegre. A meglehetősen érthetetlen döntésre a hivatalos közlés szerint azért került sor, mert úgymond szükség van a forrásokra az MVM előtt álló nagy projektekhez. De mik is ezek a projektek? Netán egy korszerű erőmű, vagy egy új nagyfeszültségű távvezeték, esetleg valami megújulós projekt az Uniós vállalások teljesítéséhez? Ki kell ábrándítsuk az olvasót, ilyenekről szó sincs. Az MVM mostanában Déli Áramlattal, AGRI gázvezetékkel, szlovák gáztranzit-vezetékkel, és egy, azóta csúfos jogi kudarcot vallott mobiltelefon-vállalkozással van elfoglalva.

A nonprofit közszolgáltatás Fideszes modellje és az E.On visszavásárlás

Az MVM-mel kapcsolatban leírt furcsa jelenségek átvezetnek az alapkérdés megválaszolásához: mi az összefüggés a lényegében egy időben tett bejelentések között, és valójában mi lehet a tényleges kormányzati szándék?

Visszautalva az energetikai privatizáció történetéről elmondottakra, a kulcskérdés ezúttal a MOL korábbi gázüzletágának az ismételt állami irányítás alá vétele. Ez a lépés a kormányzat számára azért sürgető, mert az eltelt két év alatt semmilyen érdemi lépés nem történt a 2015-ben lejáró, a hazai gázellátás biztonságát és árszintjét alapjaiban meghatározó GAZPROM- szerződés ügyében. A kormányzat nyilvánvalóan saját kézbe akarja venni ezt a valóban stratégiai kérdést, és ha alaposan megkésve is, láthatóan döntésre szánta el magát. A probléma csak az, hogy ezúttal is valószínűleg a rosszabb megoldást választotta és ahelyett, hogy a hozzánk képest nagyságrendekkel jobb tárgyalási pozícióval rendelkező óriásvállalatnál hagyná ezt a kérdést, saját bizalmi berkein belül kívánja tartani azt, még annak árán is, hogy várhatóan hatalmas összegeket kell fizetni a gázüzletág visszavételéért. Ráadásul állami kézbe kerül egy jelenleg veszteséges, azaz külső forrásokkal életben tartott tevékenység, melyet a továbbiakban az E.On helyett a magyar állam, minden bizonnyal az állami MVM fog biztosítani.

Az MVM jelen kormányzati ciklusban betöltött sajátos szerepéről korábbi cikkeinkben már részletesen írtunk, most ismét azt kell megállapítanunk, hogy az állami energiamamut deklaráltan veszteséget termelő gázbiznisszel való kistafírozása ellene mond minden racionális megfontolásnak, és legfőképpen a fogyasztói költségek csökkentése iránti elvárásoknak. Ahogy az előzőekben bemutattuk, immár a csoport gazdasági eredményeiben is kimutatható ez a negatív hatás, annak ellenére, hogy ma az állami cég minden korábbinál kedvezőbb szabályozási környezetet élvez, az utóbbi két évben romlott a nyereségessége, de ennél is nagyobb arányban csökkent az állami osztalékfizetés.

 A költségvetési befizetés drasztikus csökkenésének oka, hogy a cég csupa olyan, milliárdos költségeket felemésztő ráfordítást tervez, amelyek semmiképpen sem a villamosenergia-ellátást szolgálják. Becsléseink szerint 15 - 30 Mrd Ft lényegében fájdalommentesen megtakarítható lenne az állami energiaóriásnál azzal, hogy megtisztítanák a profilidegen elemektől. Ez a volumen a magyar háztartási villamosenergia-költségek 10 %-át is elérheti. Teljesen felesleges tehát a piaci szereplőket, a szakmát és nem utolsósorban az európai szerveket a nonprofit ötlettel sokkolni – hacsak nem ez a cél valójában.

A recept tehát összeállt: szerezd meg a számodra fontos üzletágat azért, hogy a közelgő pillanatban neked kedvező ügylet köttessen, és a kifelé igen nehezen védhető szándékodat indokold meg olyasmivel, amit megszokhattak tőled, mondj valami nagyon népszerűt és fogd rá arra az egészet.

Félreértés ne essék, nem önmagában az a baj, hogy az állam vissza akarja szerezni a földgáz-nagykereskedelem és földgáztárolás tevékenységeket. Az már sokkal inkább, hogy ennek célja láthatóan nem a fogyasztói költségek csökkentése, vagy az állam vállalkozói vagyonát képező cégek jövedelmezőségének növelése. Ha ezek lennének a szándékok, ma nem ezt az utat választanák. Az is felettébb gyanús, hogy miért az állami villanycégre kívánják az állami gázüzletek koloncát aggatni, és ezzel a cégnél képződő, igen jelentős forrásokat egy testidegen üzletágba átirányítani – akkor, amikor arra égetően szükség lenne a villamosenergia-ellátás szinte minden elemében.

Lehet máshogy is

A szomorú, de egyben reményt is keltő helyzet az, hogy mindezt úgy is le lehetne vezényelni, hogy eközben teljesüljenek a nemzeti érdekek, és a fogyasztók kedvező áron való ellátása is megvalósulhasson. Sok érv szól amellett, hogy a közel húsz éve lezajlott energiaprivatizációt újragondoljuk, de ehhez egésze más alapokról kellene kiindulni.

Az a kiinduló feltevés, miszerint a kilencvenes évek közepén kialakult tulajdonosi szerkezet egyáltalán nem egy szent tehén, és hogy indokolt mára ennek újragondolása, teljesen jogos és aktuális. Az eltelt idő ugyanis már elegendő volt arra, hogy kellő tapasztalatot szerezzen hazánk az európai multinacionális társaságok magyarországi üzleti filozófiájáról, a nemzetgazdasági kérdések kezelése iránti készségéről, és az általuk követett gyakorlat ezen célokhoz való illeszkedéséről. Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy ezek a társaságok azt teszik, ami részükről a leginkább racionális lépés, jelenleg éppen például a hálózatok és egyéb műszaki rendszerek fejlesztésének drasztikus visszafogásával igyekeznek a kormányzat által rájuk kényszerített piacidegen, és gyakran az uniós megfelelés próbáján is elbukó pénzügyi sarcok (energiaadó, ágazati különadó, árbefagyasztás) negatív hatásait ellensúlyozni vagy a kormányzati igyekezet ellenére a fogyasztókra hárítani. Nagyon fontos látni ugyanakkor, hogy mindezért nem elsősorban a multikat kell hibáztatni, hiszen azok egy lényeges feladatot igenis teljesítenek: a mögöttük álló innovációs-, és menedzsment-tudást, üzleti tapasztalatot, amit az óriás anyacég „automatikusan” biztosít számukra, bizonyos mértékben mégiscsak meghonosítják Magyarországon. A megoldás tehát nem a populista szlogenekből levezetett irracionális lépések kikényszerítése, hanem - a vezetékes energiaellátás működési sajátosságainak figyelembe vétele mellett - az állami akarat átgondolt, piackonform és átlátható érvényesítése kellene legyen.

Egy gondolatkísérlet segítségével gyakorlati példán keresztül szeretnénk szemléltetni, hogy igenis lehetséges, sőt indokolt hozzányúlni a hazai energetikai tulajdonosi szerkezethez és ez meg is hozhatja a kívánt eredményt.

Ha visszaidézzük a cikk elején leírtakat a vezetékes energiahordozók hazai működési modelljéről, elevenítsük fel, hogy az ellátási láncolatban melyik az az elem, ahol kizárólag külföldi tulajdonú cégek végzik a tevékenységet. Láthatjuk, hogy ez mindkét energiahordozó esetében az elosztási feladatkör. Ez nagyon fontos elem, mert az ellátás ezen a ponton az ország egész területén kikerül az állami (nemzeti) kompetenciakörből. Ami azzal is jár, hogy például az árak féken tartásában kisebb érdekérvényesítő erőt képes mozgósítani, illetve sokkal könnyebb e cégeknek a költségeik elismertetése, az állam ugyanis csak szabályozási eszközökön keresztül tud rájuk hatást gyakorolni.

Minőségileg változna ez a helyzet, ha akár csak egyetlen áram-, vagy gázhálózati társaság visszakerülne teljes egészében az állami szektorba. Az állam belelátna az elosztás valós költségeibe, közvetlen befolyást gyakorolna arra, és ez a többi elosztó számára is irányadó lenne. Tehát: lényegesen kisebb mértékben lennének képesek belső költségeik érvényesítésére.

Ez a szakmai körökben egyébként már jelen lévő felvetés azért jelentene nagyon komoly eredményt, mert a tapasztalatok szerint a privatizált társaságok „hozzászoktak” ahhoz, hogy az állam kénye – kedve szerint módosítja nyereségük elfogadott mértékét, és kiszámíthatatlan terhek kivetésével rángatja tényleges eredményüket. Emiatt is e társaságok komoly rutinra tettek szert a költségeik elismertetése során kifejtett érdekérvényesítési gyakorlatukban.

Mondhatnánk persze, hogy ez a koncepció kivitelezhetetlen, mert az anyacégek nem adnák el a jól jövedelmező elosztókat, vagy ha el is adnák, nincs az üzlethez elegendő pénzünk. A kétkedőket meg kell nyugtatni, a modell igenis működik, sőt a gyakorlatban el is indult ez a folyamat 2007-ben a villamos szektorban. Az MVM ekkor kezdett el részesedést szerezni az ELMŰ-ben, amelyet 2008-ban az ÉMÁSZ-ra is kiterjesztett, sőt tovább növelte (10 és 15 % körüli értékre) tulajdoni hányadát. És ami a legérdekesebb, 2009-ben együttműködési megállapodást írt alá az E.ON-nal (!), többek között a német óriás hazai érdekeltségeiben való állami tulajdonszerzésre. Az MVM ugyanis, mint bemutattuk, nagyon komoly belső forrásokkal rendelkezik, az említett akvizíciókat úgy hajtotta végre, hogy eközben jövedelmezősége még nőtt is. A vásárlások eredményeként ezek a cégek már osztalékuk egy részét közvetve az államnak fizetik.

Sajnos ezen a ponton a cikkünkben előzőekben leírtak ezúttal ismét igazolást nyernek. A történethez ugyanis hozzátartozik, hogy a kormányváltást követően a jelenlegi MVM nem folytatta ezeket az akvizíciókat, sőt az E.ON-nal kötött megállapodást lényegében megszüntette azzal, hogy nem hosszabbította meg az együttműködésre vonatkozó szándékát. Ehelyett drasztikus fordulatot véve erőit a számára idegen és eddig már tízmilliárdokat felemésztő, korábban részletesen taglalt ügyletekre koncentrálja.

Összegzés

Cikkünknek természetesen nem lehet célja egy alternatív stratégia felvázolása. Felvillantottunk ugyanakkor néhány olyan szempontot, amelyek reményeink szerint adott esetben kijelölhetik az alapköveit egy valóban a fogyasztók érdekeit szem előtt tartó, átgondolt koncepciónak, amelynek célja a hazai energetika tulajdoni szerkezetének nemzeti célok és érdekek mentén történő újrafogalmazása. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a jelenlegi struktúra valóban megérett az újratervezésre, amihez a gazdasági válság egy újabb lökést adott. Nagyon fontos lenne, hogy Európa legjelentősebb gazdasági szereplőivel szemben folytatott nemzeti érdekérvényesítésünk ne a „szabadságharc” politikai és gazdasági logikája mentén, hanem a kölcsönös érdekek felkutatása révén történjen. Ha ezeket a társaságokat ellenségként kezeljük, lemondunk a jelenlétükkel járó igenis komoly értékről. Ez pedig semmiképpen nem szolgálná a legjelentősebb célt, az energiafelhasználók érdekeit.

Arról viszont igenis nem szabad lemondani, hogy egy világos, a politika és a szakma legalább minimális konszenzusát bíró koncepció mentén ne kezdjük el, illetve ne folytassuk a nemzeti érdekek érvényesítését az energetikában olyan módon, hogy az a jelenlegi tulajdonosi szerkezet módosítását is magába foglalja. A lényeg itt a nyíltságon, konszenzuson és a szakmaiságon van, ma sajnos mindhárom feltétel hiányzik. A nemzeti tulajdonba kerülés pedig nem történhet államosítás, vagy regulációs diszkrimináció útján, azaz olyan eszközökkel, amelyekhez a jelenlegi kormányzat előszeretettel nyúl. A visszavásárlás, mint példánk is tanúsítja, igenis történhet klasszikus, következetesen végigvitt módszerekkel, tárgyalások útján – ahogyan azt Európában szokás, a másik oldalt partnernek tekintve. Egy ilyen megközelítés ugyanis nem rombolná le az évtizedes együttműködést és következetesen menedzselve olyan további előnyüket is eredményezhet, amelyek a diktátumos módszer esetén fel sem merülhetnek (pl. beruházási lehetőségek biztosítása a partnernek, stb.).

A fogyasztói árak kordában tartásának másik fontos pillére, hogy ugyanezen nemzeti érdekérvényesítési program mentén újra kell gondolni az állam szabályozói szerepét, és valós jogosítványokat kell adni a Magyar Energia Hivatal kezébe annak érdekében, hogy minden lehetséges módon elérhesse a szolgáltatásokban részt vevő társaságok költségeinek minimalizálását. Az államnak pedig nem a társaságok nyereségének eltüntetésére kellene törekednie, hanem arra, hogy profitjukat idehaza, valós, termelő, munkahelyeket teremtő beruházásokra költsék, ezzel is hozzájárulva a hazai GDP növekedéséhez.

Vázlatos javaslatcsomagunk harmadik pilléreként különösen fontos lenne, hogy az állam energetikai vállalkozói vagyonát megtestesítő MVM-et visszatereljük a normális, szakmailag és üzletileg megalapozott keretek közé annak érdekében, hogy a jelenleg hihetetlen többletkiadásokkal járó diszfunkciók helyett minden elemében a kedvező árú áramellátásra koncentrálhasson. Ebbe persze az is beletartozik, hogy végre meginduljanak az erőművi fejlesztések, amelyekről többek között éppen a már részletesen bemutatott aktivitásai vonják el a forrásokat. Ha ugyanis beigazolódik a cikkünkben boncolgatott folyamat végeredménye, és az MVM-mel veteti meg a kormányzat az E.ON gázüzletágát, akkor jó időre búcsút inthetünk a hazai villamosiparban a valóban szükséges, elkerülhetetlen fejlesztéseknek. S akkor már nem arról fognak vitatkozni politikusok és a cégvezetők, hogy mekkora profittal juttatja el a szolgáltató az áramot Mari nénihez. A vita már sajnos arról fog szólni, hogy eljuttatja–e egyáltalán, mert már nem lesz mit és nem lesz min keresztül.