Az Európai Unió állam- és kormányfői csütörtöktől Brüsszelben tárgyalnak a következő hét esztendő közösségi költségvetéséről. A tét Magyarország számára is hatalmas. Most dőlhet el, hogy 2014-2020 között mennyi pénzünk lesz infrastruktúrára, munkahelyteremtésre, vállalkozástámogatásra. Akármi is kerül a végső megállapodás szövegébe, mi magyarok biztosan nem fogunk örülni. Dr. Heil Péter elemzése.

Nyugaton a helyzet

Orbán Viktor hadba készül. Ezt nem én mondtam, hanem ő – a múlt héten, amikor az Európai Unió közös fejlesztéspolitikájában leginkább érdekelt országok, a Kohézió Barátai, Brüsszelbe gyűltek, hogy megvédjék az EU tagállamoknak nyújtott fejlesztési támogatásait. Többek között azt az általunk remélt sok ezer milliárd forintot, amit Orbán Viktor legszívesebben majd Legújabb Széchenyi Tervnek hívna. Súlyos összegekről van szó, és ennek megfelelően nagy a kardcsörtetés mindenfelé.

A magyar sereg vezére komoran tekint a jövőbe: „a hadijelentés nem néz ki jól” - mondja. Ritkán értek vele egyet, és még ritkábban illetném őt azzal, hogy túlságosan visszafogottan fogalmazna. Pedig most ez a helyzet. Cudarul állunk, még annál is cudarabbul.

Alapjában véve Orbán Viktor mintha szeretné az ilyen helyzeteket. A történet szólhatna úgy, mint egy népmese: “… A legkisebb miniszterelnök felkerekedik, és elvágtat a Gonosz Sárkány várába. Birokra kél vele, két napon és két éjjelen át küzd, de a végén levágja mind a 27 fejét. Hazahozza minden kincsét. Sőt, kiszabadítja a szépséges királylányt, Európát, akinek legott elnyeri szerelmét. És aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak.” Csakhogy ezúttal nem lesz sárkányölés, sem leányrablás. Abból a helyzetből, amelyben vagyunk, egyszerűen nem lehet nyerni. Nyilván ezért van, hogy Orbán is, és EU-ügyi államtitkára, Győri Enikő is, hűtik a várakozásokat. Előre próbálják felkészíteni a közvéleményt: itt már az is győzelem lesz, ha a magyar delegáció élve hazajön. A hadijelentést, ha lehet, még a valóságosnál is feketébbre festik, mondván: a magyaroknak juttatott támogatás harminc százalékkal lehet kevesebb, mint amennyit 2015-ig költhetnénk el (ha tudnánk). Ha a komor jóslatok beválnának, 2000 milliárd forint körüli támogatástól esnénk el, és akkor Magyarország valóban az új közös költségvetés egyik legnagyobb vesztese lenne. Ennél több támogatást csak Németországtól és Spanyolországtól vennének el, amelyek nálunk sokszorta nagyobbak és jóval gazdagabbak is.

Az egyetlen szerencsénk az, hogy ekkora gyomrost az EU igazából senkinek sem adhat, ez már nem fér bele az elit klub házirendjébe. Emiatt, bár a nettó befizető országok még tovább akarják csökkenteni az Unió közös költségvetését – ráadásul a számunkra legfontosabb  kohéziós politika és a mezőgazdaság terhére – az ülést majdan vezető európai elnök, Herman van Rompuy jegyzetfüzetében a magyar soron már csak egy „XX” szerepel. Tudják, hogy engedniük kell majd. Nekünk, és annak a néhány országnak, amelyeket a 2008-as válság a leginkább helyben hagyott. De akármi kerül is az „XX” helyére: már most, az első puskalövés előtt kijelenthetjük, ebben a háborúban a magyar kormány súlyos vereséget szenvedett. És ezt nem kis részben magának köszönheti.

Nőni, vagy nem nőni, az itt a kérdés

Ne legyünk igazságtalanok – több oka van annak, hogy a következő időszakban ezermilliárdokkal szegényebbek leszünk, és nem mindenről Orbán Viktor tehet.

Az EU vezetőinek általános hangulatát már 2008 óta a válság határozza meg. A közösségi GDP-nek az a néhány század százaléka, amelyért mi itt keleten most tövig rágjuk a körmünket, az EU-t finanszírozó nettó befizető országok költségvetésében bizony észrevehető tétellé vált. A maihoz hasonló zord időkben arrafelé mindig célkeresztbe kerülnek a brüsszeli átutalások. És ez akár érthető, indokolható is lenne. Az azonban, hogy Magyarország miért jár az összes szomszédjánál sokkal rosszabbul két, országspecifikus okkal magyarázható.

Az első ok „természetesen” Gyurcsány Ferenc. Pontosabban az, hogy a baloldali kormányok a jelek szerint lényegesen jobban érvényesítették Brüsszelben a magyar érdekeket. A 2005-ös bruttó hazai termékünk (GDP) 3,4 százalékának megfelelő támogatás, amelyet a 2005. decemberi EU csúcson, kemény csatában elértünk, a híres nyolcezer milliárd forint, az egész EU-n belül a második legmagasabb mértéket jelentette. (Igaz, Áder János, a FIDESZ akkori frakcióvezetője 2005-ben még ezen is csak fanyalgott. Kíváncsi vagyok, most mit mond majd.) Akárhogy is, Orbán Viktor szerencsétlenségére a „bázis” nagyon magas. És Brüsszelben mindenki tudja: eddig Magyarországnak volt a legjobb sora, úgyhogy nem is baj, hogy most egy kicsit hátrébb lépünk.

A másik ok a magyar gazdaság szánalmas állapota. Az egy-egy országnak jutó kohéziós támogatás plafonját ugyanis a jelenlegi és a várható GDP adatai alapján számolják. Az a szegény szegény, aki belátható időn belül nem fog fejlődni, rosszul jár. A kormánypárt persze mondhatja, hogy erről is az elmúltnyolcév tehet. De ez nem igaz: a számításban ugyanis a 2010-es bázis hatása kicsi. Ellenben, ha az Orbán-féle gazdaságpolitika működött volna, akkor az Eurostat is azt látná, hogy Matolcsy György Pannon Tigrise  ugrani készül. És így a 2014-2020-as időszakra jóval magasabb növekedési pályát számítanának nekünk, amelynek pozitív hatása hétszeresen halmozódna.  

A tények makacs dolgok. De ha már senki sajnálatára nem számíthatunk, legalább jól kellene tárgyalnunk.

Álltunk a vészben

A már említett interjújában Győri Enikő állítja, hogy a magyar tárgyalók igenis mindent megettek, és régóta püfölik az asztalt, mondván: ez az uniós költségvetési tervezet elfogadhatatlan. Szerinte a Bizottság követett el hibát, amikor ilyen durva és igazságtalan javaslatot tett le az asztalra, de küzdeni fogunk, és a „kohéziós politika barátai”, az Unió 15 országa, akik épp a mi hívásunkra álltak össze, mellettünk lesznek.

Tény: ez tervezet így valóban elfogadhatatlan. Az eddig megismert pénzügyi javaslatra egyetlen magyar miniszterelnök sem dönthet mást, mint hogy megvétózza. Tudják ezt Brüsszelben is, úgyhogy van Rompuy kezében már nyilván ott van a javított ajánlat, hogy a csúcs után még Orbán Viktor is tisztes eredményről számolhasson be. Csakhogy, a last minute alkudozás érdemben már nem fog segíteni. Ennek a javaslatnak így az asztalra sem lett volna szabad kerülnie. Az, hogy mégis odakerült, az Orbán kormányon is múlt. Győri Enikő jól mondja: a hét végi EU csúcs egy több éves tárgyalássorozat végére tehet pontot. És valóban igaz, hogy a Kohézió Barátai nevű összefogást Magyarország kezdeményezte. Államtitkár asszony nem mondta ugyan, hogy ez még az „átkosban”, 2004-ben történt, de annyi baj legyen. A lényeg, hogy most mellettünk állnak-e.  Azt, hogy 2011 nyarán a magyar diplomaták valóban látták-e a baj nagyságát, és tényleg kellő erővel léptek-e fel, kívülről nézve sem bizonyítani sem cáfolni nem lehet. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a válasz: nem.

2005 táján Magyarország valóban hangadó volt a Kohézió Barátai között. Szoros kapcsolatunk volt az Európai Bizottsággal, a kohéziós politikáért felelős főbiztossal. Magyarország álláspontjával, fellépésével valóban érdemben tudott hatni mind az Unió, mind a 10 tagjelölt politikájára, és meg tudta nyerni őket olyan ügyeknek, amelyek nekik adott esetben nem is voltak olyan fontosak. Megvolt a kapcsolat, megvolt a közös nevező, és az egységben megvolt az erő is.

Nyilvánvaló, hogy ma teljesen más a helyzet. Az Orbán-rezsim Unióval szembeni viszonya legjobb esetben is ellentmondásos. A hangnem fagyos, az Új Széchenyi Tervet 85%-ban finanszírozó Közösségre a miniszterelnök tömeggyűléseken, óriásplakátokon és egész oldalas hirdetésekben kiabál kígyót-békát. Matolcsy György minden erejét leköti az újra és újra megrogyó állami költségvetés aládúcolása. Úgy hírlik, a fejlesztési ügyekért felelős miniszter, Németh Lászlóné még egyetlen egyszer sem talált alkalmat arra, hogy elutazzon Brüsszelbe Johannes Hahnhoz, a kohéziós politikáért felelős EU biztoshoz. Pedig ha valamikor, most aztán lett volna miért Brüsszelbe repkedni. A szakmai kapcsolatok intenzitása a Regionális Politikai Főigazgatóság és a magyar kormányzat között bennfentesek szerint a nulla közelébe zuhantak. Minden bizonnyal azért is, mert a MeH, az NGM, az NFM és az NFÜ négyszögében amúgy sem lehet pontosan tudni, hogy kinek, mikor, mi a dolga – és ki, mikor, kivel, miről tárgyalhat. Orbán Viktor presztízse a tagországok állam- és kormányfői között is rendkívül alacsony. Azt a goodwillt, jóakaratot, amelyre pont most lenne szüksége annak érdekében, hogy a Tanács épületének lezárt folyosóin tisztes kompromisszumot harcolhasson ki, az elmúlt két és fél év mutatványaival rég eljátszotta. A kohéziónak biztosan vannak barátai. Nekünk, igazából, nincsenek.

Úgy tűnik tehát, hogy a vonat elment, és már lóháton sem fogjuk utolérni. A tárgyalásokon a hazánknak eddig jutó támogatásokhoz képest mínusz 2000 milliárd forint környékéről indulunk, és a végén is súlyos mínuszban leszünk. Magyarország – válság ide, válság oda – mértékét tekintve mindenképpen igazolhatatlan veszteséget fog szenvedni, amelyért csak kevéssé okolhatja a külvilágot. Eközben a lengyelek, a szlovákok, de még a bolgárok és a románok is, az eddigieknél is több forráshoz jutnak. 2014 után majd ennyivel is nehezebb lesz mindnyájunknak.

A legszomorúbb az egészben az, hogy még csak azt sem mondhatjuk, hogy azt a pénzt, amelyet most elvesznek, valóban „kiérdemelnénk”. Igen, a 2007-2013 közötti támogatások, az „Új Széchenyi Terv” szomorújátékára gondolok. De az már egy másik, részben itt is megírt történet.

A Központi Statisztikai Hivatal múlt hét csütörtökön hozta nyilvánosságra a bruttó hazai termék harmadik negyedéves alakulásával kapcsolatos gyorsbecslését, amely szerint a GDP 2012 harmadik negyedévében továbbra is jelentősen, 2011 hasonló időszakához képest 1,5%-kal csökkent. Tekintettel arra, hogy a megelőző negyedévhez képest is csökkenés volt megfigyelhető (-0,2%), kijelenthető: a magyar gazdaság továbbra is recesszióban van.

Mielőtt megnéznénk az adatokat, érdemes lehet kiemelni, a KSH 2006 óta közli a bruttó hazai termék alakulására vonatkozó (kezdetben az ECOSTAT-tal közös) gyorsbecsléseit. A gyorsbecslés jelentősége, hogy a részletes adatokhoz képest lényegesen hamarabb rendelkezésre áll, hiszen például a 2012 harmadik negyedévére vonatkozó teljes adatközlésre 2012. december 7-ig kell várni. Hátránya abból adódik, hogy korlátozottak a rendelkezésre álló információk, ezáltal ekkor még a részletes bontások sem ismertek, így az is nehezebben elemezhető, mi áll a folyamatok hátterében.

A KSH a termelési oldalra vonatkozóan annyi támpontot adott, hogy az ágazatok mintegy fele stagnált, az építőipar, valamint a szolgáltatások közül az információ, kommunikáció és a szálláshelyszolgáltatás, vendéglátás növekedett. A mezőgazdaság – elsősorban az aszály miatt – jelentősen visszaesett, és ugyan a közlemény nem tért ki rá, de tekintve, hogy az ipari termelés a negyedév gyakorlatilag mindhárom hónapjában visszaesett (júliusban minimális növekedés volt), így itt sem várhatunk pozitív számot.

Ami a felhasználási oldalt illeti, a beruházások négy év óta folyamatosan zuhannak, a kiskereskedelem folyamatosan csökken, így a háztartások fogyasztása is, a kormányzati megszorítások révén az állami kiadások is mérséklődnek. Azaz felhasználási oldalon egyedül az export tudta a GDP zuhanását mérsékelni.

A legnagyobb probléma talán az, hogy az eddig elmondottak valószínűleg szinte senkinek nem okoztak meglepetést. Miután az amerikai másodlagos jelzálogpiacról kiindult válság 2009-ben elérte Magyarországot, a 2009-2010-es válságkezelés a jelentős azévi visszaesést 2010-re növekedésbe fordította, ami 2011-ben is kitartott. Azóta azonban görög válság ide, elhúzódó amerikai és európai gyengélkedés oda, a magyar gazdaság nem talál magára. Ez utóbbi különösen akkor válik nagyon szembeötlővé, ha megnézzük a hasonló fejlettségű európai uniós tagországok adatait is.

Az adatokat vizsgálva az alábbi kedvezőtlen tényezők azonnal kidomborodnak:

1. A Németországgal és az EU fejlett tagországaival szemben kezdetektől meglévő növekedési előnyünk 2006-ban elveszett, majd növekedési hátránnyá vált, ami 2011-től tovább növekszik. Lemaradásunk 2012 első három negyedévében 2% körül stabilizálódott.

A bruttó hazai termék volumenindexe (előző év azonos időszaka = 100)

Forrás: Eurostat, KSH

2. A közép-kelet-európai országokkal szemben meglévő fejlettségbeli előnyünk folyamatosan erodálódik. Míg az egy főre jutó, vásárlóerő paritáson mért bruttó hazai terméket tekintve 2000-ben csak Csehország és Szlovénia volt előttünk, 2011-re már csak Lettország van mögöttünk.

A bruttó hazai termék egy főre jutó értéke vásárlóerő paritáson (euró)

Forrás: Eurostat

Ha ráadásul megnézzük a növekedési trendeket, a lettek sem sokáig fognak mögöttünk maradni.

A bruttó hazai termék volumenindexe (2005 = 100)

Forrás: Eurostat

3. A régió országaival való gazdasági együttmozgásunk az utóbbi időszakban folyamatosan romlott. Míg 2009-ben és 2010-ben a 10 közép és kelet-európai európai uniós tagország növekedésének átlaghoz közeli eredményt tudott Magyarország elérni, 2011-től a növekedésünk eltérése az átlagtól folyamatosan növekedett.

A bruttó hazai termék volumenindexe (előző év azonos időszaka = 100)

Forrás: Eurostat

4. A beruházások alakulását tekintve Magyarország egyértelműen a legrosszabb helyzetben lévő ország. Bár Litvánia látszólag mögöttünk van, ők azonban 2011-re már a beruházások bővülését tapasztalhatták meg, míg Magyarországon mind idén, mind jövőre az immár négy éve tartó csökkenő trend folytatódása várható.

Beruházási ráta (beruházások a bruttó hazai termék %-ában)

 Forrás: Eurostat

Amennyiben összefoglaljuk az előbbieket nem rajzolódik ki túlságosan kedvező kép. A gazdaság technikai értelemben továbbra is recesszióban van, sőt idén várhatóan nagyobb lesz a visszaesés, mint a legtöbb elemző várja, azaz valahol -1% és -1,5% között várható. Ugyanakkor azt érdemes megjegyezni, ha az idei év ilyen nagyon rosszul sikerül, akkor már csak a rendkívül alacsony bázis miatt is a jövő év jobb lehet. Persze a kormány finoman szólva is optimista jövő évi növekedési várakozása nem valószínű, hogy megvalósul (főleg nem Matolcsy 1% fölötti becslése), de optikailag jobban mutathat a jövő év.

A régiós országokkal továbbra sem tudjuk tartani az ütemet, és nemcsak a növekedés egészét, de a mostanában abszolút legfontosabb összetevővé váló beruházásokat illetően sem. Ez utóbbi különösen annak tükrében nagyon riasztó, hogy a növekedést a beruházások bővülése nélkül nem fogjuk tudni beindítani. És ha mindehhez hozzávesszük az immár három kiigazító csomagot, sajnos egyáltalán nem látszik, mitől is lenne itt növekedés a következő években. Holott két évvel ezelőtt a konvergencia programban a kormány 2012-2013-ra még a konzervatív pályán is 3-3,2%-os növekedést várt. Ehelyett idén biztos a recesszió és jövőre is nagyon valószínűnek látszik.

Egy megosztott országban mindig örömteli, ha lehet olyan témákat találni, amiket konszenzus övez. A mezőgazdaság jellemzően nem ilyen, azonban két témát illetően szakmai és politikai konszenzus van a magyar agrár- és vidékpolitikában. Egyrészt a spekulációs célú, nem termelésben érdekelt, elsősorban (de közel sem kizárólag) külföldi tőke távoltartásában a földvagyontól, másrészt a vidéki munkalehetőségek szélesítésében, valamint a vidéken megtermelhető jövedelem bővítésében. Ficsor Ádám írásában azt vizsgálja, vajon az Országgyűlés számára benyújtott új földtörvény-javaslat összhangban van-e a fenti célkitűzésekkel.

A spekulációs vásárlások akadályozása

A korábban kialakult politikai konszenzusnak megfelelően a parlament által tárgyalt földtörvény tervezetének ki nem mondott szándéka: a külföldiek földvásárlásának nehezítése. Összességében ez egy elfogadható cél, valóságos nemzeti érdek. Ugyanakkor az európai alapjogok ezt a törekvést bizonyos keretek közé terelik. A tőke szabad áramlása a termőföldre is kiterjed, így a tulajdonhoz jutás és használatba vétel csak generális szabályok mentén korlátozható. Uniós tagállam jogszabálya nem mondhatja ki, hogy adott nemzet állampolgárai X, más uniós nemzet állampolgárai pedig ezektől eltérő, Y feltételek mentén szerezhetnek termőföldet. Ennek az elvárásnak, ahogy a fent leírtakból adódik, egy módon tud eleget tenni a tervezet: minden uniós jogalanyra érvényes, generális szerzési korlátok kialakításával. Azonban a generális korlátokat a külföldi állampolgárok is könnyedén teljesíthetik, hiszen ha van legalább középfokú mezőgazdasági végzettségük (a törvényjavaslat szövegéből adódóan ez lehet külföldön szerzett képzettség is), és Magyarországon állandó lakóhelyet létesítenek, úgy a hazai gazdálkodókkal azonos feltételek mellett vásárolhatnak, illetve bérelhetnek termőföldet. A legkomolyabb problémát azonban (nemzetiségétől függetlenül) a spekulációs célú vásárló okozza, aki a helyi közösség érdekeit és a fenntarthatósági szempontokat figyelmen kívül hagyva adja-veszi a területeket. Ez lehet hazai spekuláns vagy bécsi ügyvéd: az elsődleges problémát nem az állampolgársága okozza, hanem a célrendszere. Ebben az értelemben, ha a politikai soundbite-októl eltekintünk, akkor a valóságos cél a spekulációs célú vásárlók kizárása a földpiacról.

A benyújtott tervezet ebből a szempontból támogatható. Annak az elvnek a megfogalmazása, hogy azok szerezhessenek földet tulajdonba (természetes személyként), illetve használatba (természetes vagy jogi személyként), akik életvitelszerűen, főtevékenységként mezőgazdasággal foglalkoznak, jó iránynak tekinthető. A részletek talán nem kellően végiggondoltak egy ilyen horderejű ügyhöz képest, de ezt a törvény végleges elfogadásáig még lehet korrigálni.

A földtörvény mint az értékteremtés (elszalasztott) lehetősége

Sokkal rosszabb képet kapunk azonban, ha a másik konszenzusos célt vizsgáljuk: a vidéken megtermelt jövedelem (és ezen keresztül a munkahelyek számának) növelését. Kijelenthető, hogy a földtörvény jelenlegi változatának elfogadása vidéki munkahelyek tömeges leépüléséhez fog vezetni, miközben egy jó földtörvény – kihasználva a globális mezőgazdasági piacok emelkedő tendenciáit – érdemben tudott volna segíteni a vidéki munkaerőpiac válságán.

Mielőtt azonban bemutatjuk, hogy mely pontokon okoz kárt a jelenleg tervezett szabályozás, rögzíteni kell, hogy a földtörvény mennyiben lehet hatással a vidéki munkaerő-helyzetre. A föld a legfontosabb erőforrás a mezőgazdaságban, emiatt nagyban befolyásolja egy-egy vidékies tájegység eltartóképességét. Amikor irigykedve méltatjuk a holland mezőgazdaságot, a legfőbb pozitív adat, amit hangsúlyozni szoktunk, hogy egy hektáron mennyi jövedelem termelhető, és ezen keresztül hány ember megélhetése biztosítható. Azok az ágazatok is, amelyek a távoli szemlélő számára látszólag függetlenek a földtől (pl.: állattenyésztés) , ezer szálon kötődnek ehhez az erőforráshoz (az előző példánál maradva: takarmánytermelés, melléktermék elhelyezés stb.). A holland példa is azt bizonyítja, hogy egy intenzív, tudatos használattal nagyságrendileg több jövedelem termelhető adott mennyiségű földön. Márpedig a föld mennyisége egy nemzet tekintetében állandónak tekinthető. Ezért a fő kérdés az, hogy a szabályozás azt ösztönzi-e, hogy a föld oda kerüljön (elsősorban használatot tekintve), ahol a legintenzívebb, legversenyképesebb, legjövedelmezőbb tevékenységet kívánják folytatni. (Az írás adta keretek nem teszik lehetővé annak a bemutatását, hogy hosszú távon és megfelelő szabályzók mellett a földterületen összességében megtermelt jövedelem egyenes arányban van a vidéki emberek munka- és jövedelemszerzési lehetőségeivel, bár sok utópista szaladgál mostanában, aki ennek az elemi igazságnak az ellenkezőjéről prédikál.)

A fentiekből két dolog következik: bátorság szükséges a jogalkotó részéről ahhoz, hogy aktívan, befolyásolási szándékkal nyúljon a földhasználati viszonyokhoz, másrészt pedig bölcsesség ahhoz, hogy ez az aktív beavatkozás garantáltan eredményes legyen, a puska véletlenül se visszafele süljön el. A tervezetet ebből a szempontból vizsgálva nagy meglepetésre ne számítsunk: a végeredmény ugyanaz, mint ami jellemző a kormányzók általános attitűdjére: bátorság korlátlan, bölcsesség zéró.

Mi lett volna a megoldás?

Pedig a feladat valószínűleg nem olyan bonyolult. Ha az a cél, hogy ahhoz kerüljön a föld, aki ott a legnagyobb értéket teremti, és azt a helyi közösség érdekében használja fel, akkor a szabályozásnak ezt kell tartalmaznia. Az első cél elérhető a nagyobb hozzáadott értéket teremtő szektorokat felvállalók (állattenyésztők, kertészek, saját termékeiket feldolgozók, biogazdálkodók stb.) helyzetbe hozásával, a helyi közösség érdekét pedig ki lehet fejezni a teremtett munkahelyek számával. Történelmi lehetőséget szalaszt el a kormányzat, hiszen társadalmi igény és közgazdasági racionalitás is támogatná a földhöz kapcsolódó foglalkoztatási kötelezettség előírását. A társadalmi igényt magyarázni sem kell, ha a vidéki munkanélküliségi adatokra nézünk. Közgazdaságilag pedig annyi mondható hosszabb elemzés nélkül is, hogy a földhasználathoz jelenleg is komoly támogatás kapcsolódik, amelynek folyósítását az EU részéről leginkább az indokolja, hogy a földek használatával egyfajta „közjószág” teremtődik. Ha mi magyarok ennek a közjószág-előállításnak egy részét a munkahely-teremtésben ragadjuk meg és ezt szabályozással ki is kényszerítjük, még nem léptünk az unortodoxia ködös útjára. A munkahelyteremtési kötelezettség természetesen akkor lenne védhető (mind a társadalmi igazságosság, mind az európai jog szempontjából), ha a foglalkoztatási kötelezettség arányos és mindenkire kiterjed. A kormánypárti képviselők szokásos érvelése az általuk arányosnak nevezett egykulcsos adó mellett, hogy aki kétszer annyit keres, az kétszer annyi adót fizet. Vigyük akkor tovább ezt a logikát, és mondjuk ki, hogy aki kétszer annyi területet használ, annak kétszer annyi családot kelljen eltartania! Jó minőségű szabályozással erre mindenki számára elfogadható megoldást lehetne találni, hiszen ez az eltartás foglalkoztatottként, önfoglalkoztatóként és kiegészítő tevékenységként is történhet.

Mi történik a megoldás helyett?

A tervezet alkotóiban nem volt elég bölcsesség ahhoz, hogy világosan, törvényi szinten definiálják a kitűzött társadalmi célokat: új munkahelyek létrehozását, a jelenlegi munkahelyek megtartását, valós önfoglalkoztató gazdálkodási formák létrejöttét. Ha ezt megtették volna, akkor ezekhez a társadalmi célokhoz lehetett volna kötni mindenféle szerzési jogosultságot, ezáltal generális szabályként kötni a földhasználatot munkahelyek / jövedelemszerzési lehetőségek teremtéséhez. Ehelyett a tervezet bizonyos kiragadott szereplők felé biztosítja a földszerzés lehetőségeit, önkényesen és megalapozatlanul állítva azt, hogy a szereplők ezen köre nagyobb mértékű munkahelyteremtésre és jövedelemtermelésre képes - ám számukra ugyanakkor ilyen kötelezettséget nem ír elő. Ez a tragikus, a magyar vidék számára beláthatatlan következményekkel járó hiba három kapitális tévedésen alapul.

Egyrészt a jogalkotó első számú szempontja nem az, hogy bővítse a lehetőségeket, növelje az ezáltal létrehozott értéket, tehát képletesen fogalmazva növelje az elosztható torta nagyságát. Ehelyett inkább ideológiai és indulati okokból minden áron újraszeletelni akarja a tortát, mert abban hisz, hogy ha átrendezi a földek használati viszonyát, attól önmagában bővülni fog a termelés. Ez nem így van. Nem azt kellene tehát tekinteni, hogy milyen jogi formát ölt a földhasználó szervezet, sokkal inkább az általa előállított értékre kellene koncentrálni.

Másrészt jellemző a tervezetre a 2/3-os vakság. A törvényalkotó nem veszi figyelembe, hogy ugyan 2/3-dal bármit papírra lehet vetni, de az így előállítani akart világ egy adott ponton szükségszerűen találkozik majd a realitásokkal. A realitásokat a példa kedvéért hívjuk chicagói tőzsdei áraknak, de nevezhetjük európai átlagos sertéspiaci árjegyzésnek is. El lehet jogszabállyal rendezni, hogy a számunkra kedvesek kapják meg a termeléshez szükséges hátteret, de ha ez egy olyan szerkezetben történik, ami a globalizált élelmiszerpiacokon nem feltétlenül versenyképes, ez eredmény kiábrándító lesz.

A harmadik tévedés pedig az átmeneti időszak veszteségeinek alulbecsülése. Még ha az újraosztott birtokstruktúra a világpiaci folyamatok ellenére jobb állapotba is terelné a magyar vidéket - erre amúgy  minimális az esély -, a régi lerombolásának és az új felépítésének elképesztő társadalmi költségei lesznek. Egy ilyen finanszírozásszegény időszakban komoly hatástanulmányok nélkül belevágni egy ekkora kalandba minimum unortodox megoldásnak tekinthető. Az elmúlt két évben már megtanultuk, hogy az számít unortodox megoldásnak, ami egy problémát nem megold, hanem súlyosbít.

Összességében a földtörvény tervezete objektív, mindenkire kötelező előírások helyett ideológiai alapon osztja jókra (feltétel nélkül szerzőképes) és rosszakra (teljesíthetetlen feltételek mellett szerzőképes) a potenciális gazdálkodókat. Ha a törpebirtokok szószólói tényleg elhiszik az általuk mondott adatokat, miszerint közel háromszoros a kisbirtok eltartóképessége, akkor vajon miért nem merik szabállyá tenni ezen meggyőződésüket, tehát hogy a foglalkoztatási / jövedelembiztosítási kötelezettség mindenkire nézve kötelező, ugyanakkor arányos, a birtokmérethez igazodó legyen.

A helyzetet súlyosbítja, hogy nem csupán elszalasztott lehetőségről beszélhetünk, hanem a jelenleg működő struktúra – reális alternatíva nélküli – rombolásáról is, ami leginkább a birtokmaximumban nyilvánul meg. A tulajdonjog tekintetében tisztán értékválasztás kérdése, hogy milyen mértékben határozzuk meg a birtokmaximumot. A polgárosodást, tőkefelhalmozást nyilván segíti, ha lehetőség  van földet szerezni. A meghatározott 1200 hektáros korlát ésszerűnek tekinthető, mert megakadályozza, hogy a helyi közösség generációkon át egy szereplőnek legyen teljes egészében kiszolgáltatva. Sokkal izgalmasabb a birtokmaximum kérdése a használat szempontjából. A mezőgazdaság két nagyon fontos „közjószágot” állít elő. Egyrészt a fenntarthatóan művelt, jó kultúrállapotban tartott tájat. Másrészt a vidéki foglalkoztatást és jövedelemszerzési lehetőséget. E kettő közül az elsőt birtokmérettől függetlenül garantálják az uniós területalapú támogatások feltételei, a másodikat pedig garantálná a cikkben javasolt arányos, mindenkire kiterjedő földhasználathoz kötött foglalkoztatási kötelezettség. Ennek megfelelően nincsen legitim érv a használható birtokméret adminisztratív korlátozására. Különösen nincsen akkor, amikor egy globalizált agrárpiacról beszélünk és a korábbi években főleg egy adott nagyságú üzemstruktúra modernizálódott az uniós források bevonásával. Lehet a jelenleginél kisebb méretű üzemeket preferálni a fejlesztési támogatások elosztásánál, de adminisztratív eszközökkel ellehetetleníteni a működő, emberek százezreit eltartó struktúrákat, az minimum felelőtlenség.

További problémák címszavakban

Százezernyi újonnan teremtett munkahely helyett növekvő munkanélküliség – ez lesz az új földtörvény következménye. De a benyújtott tervezet számos kisebb „bombát” is rejt.  A kritikán aluli kodifikációs minőség alapvető probléma a földtörvény tárgyalás alatt álló tervezetével. A tervezet általános színvonala minősíthetetlen, helyenként komolytalan. A definíciók többsége csapongó, terjengős és pontatlan, a gyakorlati végrehajtásban alkalmazhatatlan.

Van azonban még egy részeleme a szabályozásnak, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: az adminisztratív alapokon nyugvó hatósági engedélyezési rendszer. Tisztességes politikai viszonyokat és precíz szabályozást feltételezve akár még támogatható is lehetne, ha a fő célja a spekuláció megakadályozása lenne. Azonban a jelenlegi kormány az elmúlt két évben, a földügyekben nem akadályozta a spekulációt, hanem támogatta. Baráti műkörmös, nemzeti(nek álcázott) oligarcha kapott földet, mivel a jelenlegi állami szervek világos jogi szabályozás híján szubjektív döntéseket hozhattak. Márpedig a világos szabályozást most sem találunk a tervezet ezt érintő paragrafusaiban. Az eljárásrend szerint az adásvételi vagy bérleti szerződést, annak aláírását követően el kell juttatni a ’helyi földbizottsághoz’, amely a szerződés jóváhagyására, módosítására, vagy elutasítására tesz javaslatot az engedélyezésre illetékes hatóságnak. A javaslat több esetben lehetőséget biztosít szerződés engedélyezésének megtagadására. Egyebek mellett megtagadható az engedély, ha a szerződés a szerzési korlátok megkerülésére alkalmas (25. § (1) bekezdés f), h), i) pontjai), ha az új tulajdonos olyan jogi státuszt nyerne melynek révén elővásárlási jogát visszaélésszerűen(?) gyakorolhatja, ha az elidegenítés ésszerűtlen birtokszerkezetet eredményez (haszonbérlet esetén különös tekintettel a bérbeadó területeire), ha a vételi ár túl alacsony vagy túl magas, vagy ha a föld megszerzése nélkül más gazdálkodó egzisztenciája kerül veszélybe.

Látható tehát, hogy a korábbi, piaci alapon szerveződő rendszerrel szemben egy bonyolult, hatósági eljárások sorozatára épülő, a jogbiztonság és a végrehajthatóság tekintetében erősen kétséges rendszer körvonalai rajzolódnak ki a benyújtott törvényjavaslatból.

Összefoglalás

Összességében a kiszámíthatatlan, piacellenes, az állami hatóságokat kontroll nélkül helyzetbe hozó szabályozás egy célt biztosan elért: a piaci szereplők a következő hónapokban semmi mással nem lesznek elfoglalva, csak a kiskapuk keresésével, az alkalmazkodási forgatókönyv kialakításával. Ez az áldozat csak akkor éri meg, ha utána egy jobb, több embernek munkát adó struktúra jön létre, ennek azonban egyelőre a körvonalai sem látszanak. 

A 2006 szeptemberében és októberében történtek az elmúlt hat év során a racionális politikai diskurzus keretein kívül ragadtak: a szemben álló politikai erők és hátországuk képviselői szinte vallásos hittel képviselték a hamis mítoszaikat. Míg az egyik oldal a demokratikusan megválasztott kormányzat elleni puccskísérletről, a törvényes rend – legfeljebb gyakorlatlansággal párosuló – fenntartásáról beszél, addig a másik oldal a békés tüntetőkkel szembeni, tudatosan és tervezetten brutális fellépésként láttatja az eseményeket. Ezen értékelések mögött mindkét oldalon egyaránt áll valóságmag, politikai számítás és irracionális félelmekre épülő világmagyarázat is. Egy biztos: a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legsúlyosabb traumáját élte át a politikai közösség hat évvel ezelőtt, amelynek kritikus és önkritikus elemeket egyaránt tartalmazó feldolgozása, vagy legalábbis annak megkezdése nélkül nem jutunk közelebb a minimális közös nevezők meghatározásában. Tudjuk, hogy az alábbi értékelés sokakat vitára ingerelhet, mégis, azt gondoljuk, hogy a hitviták folytatás helyett ebben a kérdésben is az értelmes beszédnek van helye. 

Az Eurostat legutóbbi mérései szerint a munkanélküliség szintje minden eddiginél magasabb, 11,6%  volt idén szeptemberben az eurozónában. 2008 vége óta – és ez a válság egyik legpusztítóbb hatása - a munkanélküliség folyamatosan növekszik, tavaly ilyenkor még 10,3 %-os volt ez a mutató. Egyes nyugat- és dél-európai országokban a munkanélküliség soha nem látott mértéke és gyors ütemű növekedése a közhangulatot és a politikusok egy részét az adott országban dolgozó vagy – egyre kisebb számban – dolgozni kívánó bevándorlók ellen fordította. Innen Magyarországról nézve, bár nem vagyunk tagja az eurozónának, illetve elhanyagolható számú bevándorlóval rendelkezünk, mégis tanulságos lehet, hogy a válság ezen vonatkozásait hogyan kezelik illetve hogyan gondolkoznak róla a nyugat-európai és tengeren túli elemzők, politikusok.

Cecilia Malmström, uniós belügyi biztos és Peter Sutherland, az ENSZ migrációval és fejlődéssel foglalkozó különmegbízottja közös cikkükben arra az érdekes ellentmondásra hívják fel a figyelmet, hogy míg a bevándorlók elleni érzelmek egyre erősödnek, a migráció egyre csökken és Európán kívüli térségek felé fordul. Európa jövőbeni versenyképességét veszélyezteti és csökkenti, ha a jól képzett külföldi munkaerő bevándorlását megnehezítő szabályozás tovább folytatódik. Pozitív példaként említik Svédországot, ahol a gazdaság jó teljesítménye annak is köszönhető, hogy jelentős összegeket fordítanak a külföldi bevándorlók integrációjára és továbbképzésére.

Sutherland egy korábbi cikkében megjegyzi, hogy a gazdasági válság hatására a külföldi munkaerő beáramlása mind Európában mind az Egyesült Államokban megtorpant. Számos olyan országban, amelyek korábban évről évre egyre több bevándorlót fogadtak, ma a kivándorlással szembesülnek. Ilyen például Spanyolország, amely az ENSZ különmegbízott szerint 2020-ra fél millióval kevesebb emberrel számolhat, holott a válság előtt évente 700 ezer emberrel nőtt a népessége. A bevándorlásban beállt jelenlegi „szélcsend” azonban Sutherland szerint lehetőségekkel is kecsegtet. Mivel a nyugat-európai gazdaságok az öregedő társadalmaknak köszönhetően rá vannak utalva a külföldi munkaerőre, ezzel a lehetőséggel előbb vagy utóbb számolni kell. A mostani kevésbé intenzív bevándorlási periódusban olyan, a civil társadalmat, munkaerőpiacot és intézményeket felkészítő intézkedéseket lehet végrehajtani, amelyek könnyebbé tehetik a majdani zökkenőmentes munkaerő beáramlást.

A világ legfejlettebb ipari országait összefogó Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2012-es migrációs tanulmánya megállapította, hogy bevándorlók a munkanélküliség tekintetében az adott országban élőknél kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Az OECD tagországaiban is jelentős mértékben csökkent a külföldi munkaerő bevándorlása az utóbbi években, de így is 2008 és 2011 között a külföldön születettek között 4 százalékponttal, míg az adott országban születettek között csak 2,5 százalékponttal nőtt a munkanélküliség. A tanulmány megállapítja, hogy a romló gazdasági környezetre és a közvélemény bevándorlókkal szemben tanúsított erősödő ellenszenvére válaszul a bevándorlás-politika számos országban szigorúbb lett.

Ian Goldin, az angliai Oxford Martin School igazgatója abbéli aggodalmáról ír blogjában, hogy ha a gazdaságilag fejlett nyugati országok a növekvő munkanélküliség és az ezt meglovagoló populista hangok hatására becsuknák az ajtót a külföldi munkaerő előtt, akkor a negatív hatást nem csak bevándorlók éreznék meg. A fejlett országokban rövid időn belül munkaerőhiány lépne fel az alacsonyan képezett munkaerőt igénylő területeken, illetve a gazdaság dinamikája is megváltozna. Goldin a bevándorlókat olyan kockázatot vállaló, kiválasztódáson keresztül esett embereknek írja le, akik többek között az amerikai Szilícium-völgy kezdő vállalkozásainak felét alapították, de ők adják  az amerikai Nobel- és Oscar-díjasok döntő többségét is. Az előbbi blogra hivatkozva, Bryce Quillin a Világbank honlapján írt elemzésében különösen Európára tartja veszélyes folyamatnak a bevándorlás megtorpanását illetve megakasztását. Európa az amerikaitól messze nagyobb demográfiai kihívásokkal kell, hogy megküzdjön. Ezt szemléleti a Világbank egyik elemzése, amely arról ír, hogy jelenleg 3,5 ember jut egy 65 éves vagy annál idősebb emberre Európában. 50 év múlva ez a szám 1,75-re fog csökkenni és ekkor már Spanyolország lesz a föld legidősebb állama, rögtön utána Olaszországgal és Ausztriával. Ami Kelet-Európát és a volt szovjet tagállamokat illeti az elemzés szerint a következő húsz évben ezekben az országokban fog leginkább jelentkezni a társadalmak elöregedésének folyamata, olyannyira, hogy a tanulmány előrejelzése szerint ez a régió előbb lesz elöregedő, minthogy gazdaságilag tehetőssé nőjje ki magát.

Goldin egy, a London School of Economics honlapján megjelent írásában Ed Miliband bevándorlással kapcsolatos kijelentéseire reagál. A maga is bevándorló családból származó Munkáspárti elnök Miliband azon kijelentésével száll vitába, mely szerint a kelet-európai vendégmunkások letörték a béreket és csökkentették az angolok elhelyezkedési lehetőségeit a munka világában. A külföldi bevándorlás Goldin szerint olyan téma, amiről nyilvános vitát kell folytatni akár a politikusokkal is, hiszen nem mindenki számára világosak az összefüggések, ezért a populizmusnak is kiváló táptalaja lehet az, hogy míg a bevándorló vendégmunkások által létrehozott gazdasági előnyök időben csak később válnak az egész társadalom számára világossá, addig a kapcsolódó költségek már rövid távon és lokalizálva jelennek meg.

Azt populista állítást, miszerint a külföldi munkaerő elveszi a hazaitól a munkahelyeket Francesco D’Amuri és Giovanni Peri 1996 és 2010 között 15 nyugat-európai országban végzett empirikus kutatásai cáfolják. A két közgazdász többek között a bérek és a munkahelyek számát vizsgálta. Ez utóbbiról megállapították, hogy a hazai munkaerő foglalkoztatottságára nem volt hatással a bevándorlás. Sőt, a hazai foglalkoztatottak átlagbére még nőtt is, mivel ahelyett hogy lecserélték volna őket a külföldről érkezett munkavállalókkal, inkább magasabb szintű, komplexebb munkakörbe lettek átsorolva. Ez a hazai munkaerő átlagbérének – más külső tényezőktől megszűrve - 0,6%-os emelkedéséhez vezetett.

Érdemes megvizsgálni az érem másik oldalát is, azaz azoknak az országoknak a migrációra adott reakcióját, ahonnan a bevándorlók származnak.  Jaghdish Baghwati, a new yorki Columbia University professzora szerint az agy-elszívással kapcsolatos félelmek nem megalapozottak. Bár a legtöbb országnak szüksége van képzett munkaerőre, gyakran előfordul azonban, hogy nincs lehetőség alkalmazásukra. Ezért aztán nem a munkaerő visszatartására kellene koncentrálni, hanem egy olyan, általa „diaszpóra modellnek” nevezett megoldásra, amely abban teszi érdekelté az elvándoroltakat, hogy részt vállaljanak az anyaország modernizációjában és fejlesztésében. Az eszköz ehhez olyan kedvező befektetési lehetőségeket biztosító gazdaságpolitika, amely vonzó lehet az elvándoroltak számára és rábírják őket az anyaországban való adózásra.

Yves Zenou és Jackline Wahba egyiptomi kutatásaikra alapozva amellett érvelnek, hogy a hazatérő migránsok – annak ellenére, hogy kapcsolati hálójuk külföldi tartózkodásuk alatt meggyengülhet -  nagyobb eséllyel vágnak bele valamilyen sikeres új vállalkozásba mint a nem-migránsok. A két egyetemi közgazdász professzor szerint ez jórészt a külföldön felhalmozott anyagi és humán tőkének köszönhető.

Európa számára példaértékű lehet az a gazdasági és társadalmi eredmény, amit az USA az utóbbi évszázadok során elért. Ez jórészt annak a 70 millió külföldi bevándorlónak is köszönhető, akik az első telepes óta az Újvilágba érkeztek. Bár a mostani elnökválasztási kampány egyik kiemelkedő témája a munkahelyteremtés, vállalkozás és innováció, az ehhez igen sok szállal kapcsolódó bevándorlási reform kérdésköre szinte érintetlen maradt a kampányban. Pedig mind Európában, mind Amerikában annak elmagyarázása, megértetése és megértése, hogy a bevándorlók és a külföldi munkaerő az átlagnál magasabb vállalkozói és kockázatvállalói szellemiségének köszönhetően mekkora hozzáadott értéket képes termelni, kulcsfontosságú lehet a válságból való kilábaláshoz vezető megoldások megtalálásában és a nyugati fejlettségi szint megtartásában.

2012. november 7-ét több okból is vártuk. Egyrészt ma derült ki, hogy az Egyesült Államok elnöke továbbra is Barack Obama vagy republikánus kihívója, Mitt Romney lesz-e. Ez a kérdés már magyar idő szerint kora reggel eldőlt. A másik, ennél jóval fontosabb mai esemény az Európai Bizottság (EB) őszi előrejelzésének nyilvánosságra hozatala volt, amely kora délután lebbentette fel a fátylat arról, mit is gondol az EB a sorozatos magyar próbálkozásokról (megszorításokról – sic!) a 3% alatti költségvetési hiány elérésére.

Mit mond az előrejelzés?

Azt elöljáróban azonnal leszögezhetjük, az előrejelzés a mesebeli „ajándékot hoztam is, meg nem is” fordulatnak megfelelő, hiszen ugyan az idei és a jövő évre 3% alatti hiányt vár, 2014-re már masszívan a határérték feletti deficittel számol. De nézzük sorban a részleteket.

Az előrejelzés kiemeli, hogy bár 2011-ben növekedett a magyar gazdaság, az idei év második felében recesszióba fordult, elsősorban a fogyasztás, valamint a négy éve folyamatosan csökkenő és immár történelmi mélységekbe zuhanó beruházások miatt. Az export az egyetlen, ami nem csökken, de a lassuló külső környezet miatt ez a szektor sem tud érdemben javítani a nagyon rossz növekedésen, ráadásul ezen belül is jószerivel csak az autógyártás az, ami valamennyire támaszt tud adni a GDP-nek. Sajnos a kilátásaink sem kedvezőek az EB szerint, elsősorban a gyenge potenciális növekedés (a legutolsó előrejelzések szerint a potenciális növekedési ütem a korábbi 4%-ról 0% közelébe süllyedt), a kiszámíthatatlanság és a rendkívül torzító – elsősorban a pénzügyi szférát érintő – adók miatt. A fogyasztás és a beruházások jövőre is csökkenni fognak, egyedül a lassan javuló külpiaci konjunktúra, illetve az autóipari gyártás segíthet 2013-ban az EB szerint. Így az idei -1,2% után jövőre 0,25%, 2014-ben pedig 1,25% lehet a növekedés. Azaz praktikusan jövőre is valószínű a recesszió.

Mindehhez az élelmiszerárak kilövése és a szektorális adók áthárítása miatt magasan beragadó infláció járul. Azaz, az Európai Bizottság is a gazdaságpolitikusok rémálmát:, a recesszió melletti inflációt, illetve stagflációt vár.

Végül a munkapiacról sem láthatunk jó híreket az anyagban. Bár az előrejelzés szerint a KKV-szektor a munkahelyvédelmi akcióterv nyomán növelheti munkakeresletét, a munkanélküliségi ráta stabilan 10% fölött marad a teljes horizonton.

A fentiek talán még eladhatók lehetnek egy általában is kihívásokkal terhes konjunkturális időszakban. Azonban az igazi feketeleves az államháztartási deficit alakulása, aminek 3% alatti tartása, illetve ezzel párhuzamosan a túlzott deficit eljárás alóli kikerülés gyakorlatilag a kormány gazdaságpolitikájának egyetlen céljává vált. A problémákat az is jelzi, hogy az előrejelzés deficittel foglalkozó részének címe is azt emeli ki, 2014-ben 3% fölötti hiány várható. Az EB úgy látja, hogy 2012 alapvetően rendben van, és bár a magyar kormány 2,7%-ra emelte a célt, a különadók, a magánnyugdíj pénztárakból második körben visszalépők és az – egyébként idén mégsem megvalósuló – frekvenciaértékesítés miatti egyszeri bevételek, továbbá az nemrég bejelentett zárolások 2,5%-on fogják tartani az idei deficitet.

A jövő év ugyanakkor már problémásabb. Az előrejelzés figyelembe vette a munkahelyvédelmi akcióterv és a két októberi csomag, valamint a – részben az utóbbi nyomán bekövetkező – alacsonyabb gazdasági növekedés hatását. Ezeken túl az Európai Bizottság úgy látja, hogy a költségvetési szervek jövőre a konvergencia programhoz képest a GDP 0,5%-ával többet fognak költeni, a Matolcsy csomagok hatása a GDP 1,5%-a (tehát 450 milliárd Ft a kormányzati közel 800 milliárddal szemben) lehet, míg az adóbeszedés hatékonyságából kb. 30 milliárd Ft jöhet be (szemben a kormányzati 150 milliárddal), a Valutaalappal kötött megállapodásból származó kamatmegtakarítás pedig nem várható. Az előrejelzés szokás szerint figyelembe vett kb. 0,5%-ot (GDP arányosan) mint megvalósítási kockázatot, illetve azzal is számol, hogy a GDP 1,75%-át (majd 600 milliárd Ft-ot) kitevő tartalékokból a kormányzat jövőre egy fillért sem költ. Mindezek alapján jól látszik, hogy bár az Európai Bizottság nagyon szeretne hinni a kormányzati ígéreteknek, melyek szerint mindenképpen 3% alatt tartják a hiányt, de nem tűnik úgy, hogy az EB ebben teljesen biztos lehet. Erre a vívódásra utal az is, hogy bár jelentősen (1%-ról 0,3%-ra) csökkentették a gazdasági növekedésre adott előrejelzést, a deficit ugyanúgy 2,9% maradt, mint a tavaszi előrejelzésben. Tekintettel a növekedést jelentősen erodáló megszorító csomagokra, ez alapvetően akkor lehetne alátámasztható, ha megszorítás jóval nagyobb, mint arra a strukturális folyamatok alapján szükség lenne.

Ami 2014-et illeti, a helyzet itt már nagyon komoly. Az előrejelzés figyelembe vette a pedagógus béremelés elhalasztását, számolt a növekvő kamatkiadásokkal, továbbá beemelte a Magyar Nemzeti Bank veszteségének kormányzat által figyelembe nem vett megtérítését. Mindezek miatt a várható 2014-es GDP-arányos hiány 3,5%, azaz érdemben meghaladja a határértéket.

Következtetések

Ami az Európai Bizottság anyagából egyértelműen kiolvasható: a deficitcsökkentés nem tartós és fenntartható. Ez nem nagy meglepetés, hiszen nem strukturális intézkedésekkel, hanem a növekedést megfojtó adóemelésekkel éri el a kormányzat az alacsonyabb hiányt. Ez azért is komoly gond, mert bár a túlzott deficit eljárást a 2012-es és 2013-as adatok alapján akár meg is szüntethetnék, mégsem valószínű, hogy a 2014-es túllépés miatt erre sor kerülhet. Így viszont a kormány utolsó megmaradt gazdaságpolitikai célja sem tud teljesülni. Különösen egyértelmű ez, ha figyelembe vesszük azt is, hogy továbbra is megmarad a hiány ingadozása, ráadásul az általunk vállalt középtávú cél (Medium Term Objective), a 1,5%-os GDP arányos strukturális deficit sem érhető el. Az előrejelzés szerint ugyanis bár 2013-ra ez a mutató eléri a célt, 2014-re 2,6%-ra ugrik az idei 2% után.

Összességében az Európai Bizottság igyekezett hinni a jövő évi konszolidációban, elsősorban azért, hogy ne kelljen – egyelőre példátlan módon – a kohéziós források felfüggesztését javasolnia az ECOFIN-nak. Ráadásul így időt is adott a magyar kormánynak, hogy a következő mintegy fél évben meggyőzze: a hiánycsökkentés hosszú távon fenntartható lesz. A túlzott deficit eljárás megszüntetéséről ugyanis leghamarabb jövő tavasszal dönthetnek az uniós pénzügyminiszterek. A 2014-es masszívan 3% fölötti deficit előrejelzéssel ugyanakkor azt az üzenetet is megküldte a kormánynak, hogy nem elégedett a jelenlegi folyamatokkal, hiszen a beruházásokat, a hitelezést és végső soron a növekedést teljesen lefojtó megszorításokkal nem fog tudni hosszú távon eredményt elérni. És persze – ahogy a mai nyilatkozatokból már tudhatjuk – Matolcsy György ugyan hihet a jövő évi 1% feletti növekedésben, de lassan fel kellene ismerni, egyelőre egyetlen előrejelzése sem jött be, kezdve a 2010-es 5-7%-os bővüléstől egészen a jövő évi 1,6%-os növekedésig. Nagyon itt lenne az ideje a tündérmesék helyett a gazdaság valóságos helyzetét tanulmányozni.