Nyilvánvaló, hogy az üzleti életben nem lehet beosztottként a vállalati struktúrát, a szervezeti rendet és a vezetői kompetenciákat folyamatosan támadni, majd vezetővé válva elvárni a normák követését. Ezzel szemben Magyarországon a jelenlegi politikai elit magatartására ez jellemző – a következmények romboló hatásúak.
Az alábbi írás szerzője 2008 szeptemberétől 2010 májusáig a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium versenyképességért felelős szakállamtitkára, a Magyarországra érkező külföldi befektetések előkészítésének irányítója volt. 2007 és 2008 között a MALÉV Zrt. infrastrukturális és portfoliókezelő vezérigazgató helyetteseként dolgozott, korábban pedig 1990-től 2007-ig a CAIB Értékpapír Zrt. igazgatója, majd vezérigazgatója. Felsőfokú tanulmányait a Pénzügyi és Számviteli Főiskola külkereskedelmi szakán végezte.
A Privát sarok indító írását Bojár Gábor jegyezte, aki a saját cégében szerzett tapasztalatain keresztül mutatta az egyszemélyes vállalati vezetés hibáit. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a tapasztalat jelentőségét. Miközben egy ország nem egy vállalat, ahogyan erre több kommentelő is nagyon helyesen rámutatott, mégis az alapvető vezetési értékek, hibák és jó megoldások hasonlóak. A jó vezetőnél elengedhetetlen kritikatűrő képesség csak úgy alakulhat ki, ha előtte beosztottként átélte az igaztalan vádaskodás élményét vagy azt, hogy egy általa nagyon jónak gondolt javaslat elvérzik a magasabb szinteken, csak mert több szempontra nem volt rálátása, így a jó ötlet valójában káros lett volna a vállalatnak.
Én most hasonló megközelítésben, de egy másik aspektusát szeretném megvilágítani a vezetési képességnek, a helyes vezetői viselkedésnek. Ez pedig az intézményrendszer és az intézményrendszer adta játékszabályok elfogadása, illetve annak tudatos felrúgása a vállalati ranglistán történő előrejutás érdekében.
Egyszer 16 évesen egy úttörőtáborban (a fiatalabbak kedvéért: ez ugyanaz, mint a cserkésztábor ma) ifivezetőként a másik csapat vezetőjét viccesen ugrattam a saját „emberei” előtt, megkérdőjelezve az általa adott utasítások értelmét. Akaratomon kívül bár, de megingattam a vezetőjükbe, és ezen keresztül az intézményrendszerbe vetett bizalmukat. Két nap múlva a saját csapatom tagja elgondolkodtak azon, hogy ha én mindig ellentmondok a másik vezetőnek, akkor mitől olyan biztos, hogy nekem van igazam. És elkezdték az utasításokat semmibe venni, megkérdőjelezni. Ebből a bizonytalan helyzetből már csak a tábor vége mentett ki minket.
Egy életre szóló lecke volt, ami a későbbiekben, cégeknél eltöltött időm során is hasznomra vált. Nem lehet egy vállalati struktúrát, a szervezeti rendet, a vezetői kompetenciákat beosztottként folyamatosan támadni, majd pedig vezetővé válva elvárni a normakövetést. Nem véletlen, hogy sok olyan esetről hallani, amikor elbocsátják a nagyhangú, elégedetlenkedő beosztottat, majd csendben elküldik a vezetőt is — ha volt alapja az elégedetlenkedésnek. De nyilvánosan akkor sem lehet az intézményrendszert támadni, mert bizonytalanságot szül, a biztos fogódzók nélkül pedig szétesik a cég.
Ezt a folyamatot látom most megvalósulni Magyarországon. A jelenlegi politikai elit nagy része nem dolgozott soha klasszikus értelemben vett munkahelyen. Soha nem érezhette és érthette meg a munkahelyi etika jelentőségét, sohasem szocializálódtak munkahelyi közösségben, soha nem kellett alkalmazkodniuk utasításokhoz és kollektív szabályokhoz. A hatalmi pozícióba kerülés érdekében, a választóik támogatását remélve, elfogadhatónak tartották az évtizedes normák lerombolását, megkérdőjelezését, míg most, immáron hatalomban, elvárják az őket hatalomba segítőktől a normakövetést. Egy közismert példa: egyre nyilvánvalóbb, hogy a rendőrség vétett hibákat a 2006-os TV ostrom és az azt követő napok tömegoszlatásai során. De emiatt nem lehet egy egész testületet megbélyegezni semmisségi törvénnyel, hiszen így nem is várható el az állampolgároktól a jelenleg már a legnagyobb kormánypárt irányította rendőrség tisztelete. Félni persze lehet a rendőrtől, de ebből a félelemből biztosan nem születik meg az önkéntes normakövetés kultúrája. Márpedig hosszú távon egy demokrácia alapvetően csak erre épülhet.
De ha visszább megyünk az időben, emlékezhetünk a nevezetes kordonbontásra is. Teljesen érdektelen, hogy mit gondolt annak erkölcsösségéről és politikai legitimitásáról az akkori ellenzék. Ha a jogszerűen kihelyezett kordon látványos megbontása akkor „a cél szentesíti az eszköz alapon” megengedhető volt, akkor ma is az lenne a hasonló céllal a fotókiállítás ürügyén lezárt tér elfoglalása is.
Óriási demokratikus deficitet eredményezett a köztisztviselői kar kriminalizálása. Folyamatosan, de különösen az elmúlt nyolc évben csak azt hajtogatta a mindenkori ellenzék, hogy a köztisztviselő ingyenélő, lusta, sok van belőle és ráadásul sokba is kerül. Most ugyan mitől nőne meg egy csapásra ugyanennek a köztisztviselői karnak a presztízse? Az önmagában nem teremt köztiszteletet irántuk, ha átnevezik őket kormánytisztviselőnek. Márpedig tudomásul kell venni, hogy az államot a pártpolitikai viharoktól független közszolgák üzemeltetik, és ezért tiszteletet érdemelnek. A vezetők dolga, hogy olyan légkört teremtsenek, ahol szeretnek dolgozni, erkölcsi megbecsülést kapnak, ha már az anyagi elismerésük egyre kisebb.
A legnagyobb baj mégis az, hogy az államba vetett hit megingatásának egyenes következményeként az adómorál alacsony szinten marad, sőt, ha lehet, még tovább süllyed. Ha ugyanis folyamatosan azt hallja az adófizető, hogy a pénzét mindig, mindenki, kivétel nélkül elpazarolja, lassan el is hiszi ezt a valótlanságot és a végén megkérdőjelezi az adózás szükségességét is. Az így kieső adóbevételek miatt a közszolgáltatások (egészségügy, oktatás, közösségi közlekedés) színvonala valóban csökkenni fog, tehát az állampolgár utólag igazolva is látja a kiinduló állítást. Sőt, még büszke is lesz, hogy milyen ügyesen túljárt az állam eszén hiszen „ezeknek, ezért nem fizetek egy vasat sem”.
A mostani kormánypártok ugyan próbálnak a még ellenzékből saját maga által is elindított vagy felerősített negatív folyamatok ellen tenni, de a helyes felismerés sajnos rossz következtetést szült: csak az állam, a központi kormányzat szerepét erősítik az állam tekintélyének helyreállítása helyett. Ez pedig, éppen a Bojár Gábor által kritikával illetett központi, egyszemélyes döntések okán, még több konfliktust fog szülni. Még több elégedetlen állampolgár lesz, és az adómorál sem fog javulni. Márpedig egy igazi demokráciában a nagy többségnek be kellene látnia az adózás szükségszerűségét, és nem csak félnie kellene az adóhivatalt.
Az Alkotmánybíróság de facto megsemmisítéséről, a visszamenőleges jogalkotásról, a bírói eljárásokba vetett állampolgári bizalom megingatásáról nem írok, mert azt már sokan előttem elemezték. De e döntések mind rombolták az állam tekintélyét, a személyektől és pártpolitikától elkülönült — így garanciát jelentő — intézmények erejét.
A jelenlegi bizonytalan közállapotokért, az értékválság kialakulásáért tehát a politikusaink acsarkodó, minden áron való szavazatszerző politikája okolható. Be kell látniuk politikusainknak is, hogy saját, kicsinyes bosszújukra rámegy az ország. A politika által felhergelt társadalom mentális állapota nem teszi lehetővé a gazdasági fejlődéshez szükséges konszenzus és köznyugalom kialakulását.
