Egy centrista magyar kormány számára a hatékony és releváns politikai cselekvést biztosító határon túli politika célja a szomszédos országokban élő autochtón magyar közösségek továbbélésének és fennmaradásának biztosítása. Ez a cél a „hazahívás” stratégiájával szemben – mely a határon túli közösségekkel embertartalékként számol – fennmaradó, Magyarország és a szomszédos országok számára egyaránt hasznos, közöttük kulturális hidat képező közösségekkel számol. Egy centrista politikai erő a magyar-magyar kapcsolatokban nem célozhatja meg a tempó diktálását, ezzel szemben elsősorban a határon túlról érkező impulzusok feldolgozására és az azokra való reagálásra kell törekednie. Ezért a továbbiakban javasolt intézkedések mindig egy kettős nyomás eredőjeként alakultak. Egyrészt tiszteletben tartják az igényt a kontinuitásra, a már létező intézmények megtartására. Másrészt azonban azt is be kell látni, hogy a jelenlegi struktúrák részben működési deficitekkel küzdenek, részben pedig egy adott politikai irányzat túlélését szolgálják bármely alternatívával szemben. Egy centrista politika azzal számol, hogy határon túli partnerei között megtalálható lesz minden, a határon túli magyarság által nagyobb számban választott szervezet, illetve a civilek képviselői is. Ezért a jelenlegi struktúrák olyan irányú megváltoztatására van szükség, hogy ezek a csoportok egyaránt lehetőséget kapjanak saját nézeteik kifejtésére. Cikksorozatunk első részében a magyar-magyar kapcsolattartás intézményi hátterével, a határon túli magyar politikai képviselet állapotával és ezek szükséges fejlesztése érdekében teendő szakpolitikai lépésekkel foglalkoztunk, most az oktatáspolitika kérdései következnek.

Az oktatási intézmények a határon túli magyar közösségek önfenntartásának legfontosabb terepét jelentik. A kutatások egyértelműen arra utalnak, hogy ma az államnyelvű tanítási intézménybe járó gyermekek jelentős része nyelv- és nemzetiségcserén esik át, többségük  még létező magyar identitását nem adja át gyermekének. A magyar nyelvű iskolarendszerből való kiesés ráadásul aszimmetrikus helyzetben zajlik: az államnyelvű óvodába járók zöme nem vált magyar nyelvű alapiskolára, miközben fordított irányban a helyzet nem ennyire egyértelmű. Hasonló a helyzet az elemi iskolákkal is: az államnyelvű iskolákból nagyon kevesen térnek vissza magyar nyelvű középiskolákba. Fontos azonban látni azt is, hogy a mai magyar oktatáspolitika a nem magyar intézményekbe járó gyermekekről azonnal és automatikusan lemond: ez egy olyan hiba, amelynek korrekciója sürgős.

Oktatási-nevelési támogatás

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a határon túli közösségek támogatására szánt magyarországi források döntő része épp az iskolaügyben kerül felhasználásra. Ezen belül is a legnagyobb csomagot az oktatási-nevelési támogatások teszik ki; a KIM által kiadott 2012-es, „Magyar Nemzetpolitika” című alapdokumentum szerint a státusztörvény elfogadása óta a külhoni magyarságra elkülönített keret mintegy 40 százalékát ez a támogatási forma tette ki. A támogatás rendszere a második Orbán-kormány idején került egységesítésre, azt jelenleg a Bethlen Gábor Alapkezelő bonyolítja le. A formálisan „Szülőföldön magyarul” néven futó támogatás összege a 2013-as kiírásban évi 22.400 forint volt fejenként, immár 12 éve változatlanul – ezt ráadásul a kormány a túlzottdeficit-eljárás miatt júniusban „átmenetileg” 17.200 forintra faragta le –, ami fejpénzként került kifizetésre a magyar nyelvű oktatási intézménybe járóknak.

A fejpénzrendszer hatékonysága megkérdőjelezhető. Az első kérdés az adagolással kapcsolatban vethető fel. Miközben a magyar állam által kiadott támogatás összege milliárdokban mérhető, az egyes háztartások szintjén évente egy összegben, 22 ezer forint formájában megjelenő támogatás aránytalan az iskolaválasztási döntés súlyához képest. A támogatás összege Ukrajnában az egy havi nettó átlagkereset harmadát, Szlovákiában 12%-át teszi ki. Éves szinten, két átlagkeresettel rendelkező szülővel számolva ez az 0.5% - 1.3% zónában helyezi el a támogatás mértékét. Kérdéses, hogy mennyiben tölti be így a támogatás legfontosabb célját, azaz hogy a gyermekeket a magyar oktatási intézmények felé irányítsa; ez az összeg vélhetően a legtöbb esetben inkább bónuszként jelenik meg az eleve magyar iskolát választók szemében.

Az oktatási-nevelés támogatás összege az egyes országok havi és éves átlagkeresetének százalékában (két keresővel számolva).

Érdemes nyíltan beszélni arról a problémáról is, hogy a fejpénzrendszer egy ilyen kis összeg mellett is nagyon vonzó ajánlatot jelent a társadalom leginkább marginalizált csoportjai, különösen a határon túli magyarság által lakott régiókban nagy számban élő romák számára. A marginalizált csoportok esetében az oktatási-nevelési támogatás valóban eredeti szándéka szerint működik: becsatornázza a diákokat a magyar iskolákba. Helyi esettanulmányok mutatják, hogy ez számos esetben ún. white flight-hoz vezet ezekből az iskolákból: a beérkező nagy mennyiségű marginalizált gazdasági hátterű diák jelentősen csökkenti a biztosabb anyagi háttérrel rendelkező magyar szülők komfortérzetét a magyar iskolával kapcsolatban, és ezért más – gyakran államnyelvű – alternatívát keresnek maguknak. Nem ritkán nem magyar romák is beiratkoznak a magyar iskolákba a fejpénz kedvéért, ezek az iskolák azonban nincsenek felkészülve fogadásukra.

A fejpénzként megjelenő támogatás szabad felhasználású, azaz gyakorlatilag jutalompénz a „jól” választó szülők számára, amelyből viszonylag kevés jut vissza magába az oktatási rendszerbe. Ennek eredményeképpen az iskolák nem részesülnek releváns módon ebből a támogatási pénzből, amely így már a belépési pontnál azonnal eltávozik a határon túli magyar iskolaügyből.

Oktatás és identitáspolitika

A magyarországi nemzetpolitika gyakorlatilag explicit módon egyetlen lehetséges iskolai életutat kanonizál, és csak az azt bejáró gyermekeket hajlandó alanyaként elismerni. Másszóval, mindazok a magyar kötődésű diákok, akik nem magyar tannyelvű iskolába járnak, diákként nem alanyai a nemzetpolitikának. Ez egyetlen esetben lenne működhethető rendszer: ha a magyar nemzetiségi oktatásügy elégségesen vonzó / jól pénzelt lenne ahhoz, hogy önfenntartóvá tegye a határon túli magyar közösségeket. (Jó példa erre a németországi dán iskolarendszer, amely mindkét fél részéről gazdagon támogatott és egyre növekvő számú diák felfogására képes. Az 50 ezer fős közösség 2008-ban a nagy érdeklődés miatt egy második középiskola létrehozása mellett döntött az addig működő egy mellett.) Ettől azonban a támogatás jelenlegi összege messze van. Éppen ezért alternatív alapfilozófiára kellene építeni a támogatások rendszerét: ez pedig a magyar nyelv, mint azonosulási médium megtartása az iskoláskorúak körében.

Az ajánlott új fókusz az intézményrendszer helyett a magyar nyelvtudás, mint megtartó erő. Egy ilyen szemléletváltás lehetővé tenné azt, hogy releváns kapcsolat létesüljön és maradjon fent minden féle-fajta magyar kötődésű diákkal. A jelenlegi rendszer nem honorálja például azokat, akik szórványban, államnyelvű iskolákba járva is képesek megtartani nyelvüket; támogatja viszont azokat is, akik egy tömbmagyar faluban már a tehetetlenségi nyomás miatt is magyar iskolába járnak és magyarok maradnak.

Az oktatásügy identitáspolitika aspektusához tartozik a romák kérdése is. A magyar nyelvű romák sok helyütt a magyar közösség intézményrendszerének fenntartását lehetővé tevő kritikus tömeget jelentik. Ennek ellenére a magyar állam semmilyen formában nem ismeri el és fel a kettős kisebbségben (magyar + roma) levők különleges helyzetét és identitásuk védendőségét. A jelenlegi állapot skizofrénnak mondható: a magyar romákra szükség van létszámként, de a továbbiakban eltűnnek a szem elől. Természetesen szociális integrációjuk a saját államuk kötelessége és feladata, de kulturális integrációjuk a magyar állam célkitűzései között is helyet kell kapjon.

 Elitképzés és brain drain

Az elmúlt évtizedekben kiépült a határon túli magyar felsőoktatás csontváza. A struktúrák kiépülése egyben felszínre hozta a felsőfokú kisebbségi oktatási két fő kérdését is: az agyelszívás, valamint a minőségbiztosítás kérdéseit.

Az első kérdés magjában az áll, hogy a határon túli magyar közösségek legkiválóbbjai otthon, vagy pedig Magyarország iskoláiban folytassák tovább tanulmányaikat. Mindkét elképzelés mellett hozhatóak fel érvek: előbbi a közösség önfenntartó erejét növeli, utóbbi potenciálisan jobb szakembereket képez, igaz, ők korántsem biztos, hogy később hazatérnek majd. Az elmúlt évek fejleményei (kettős állampolgárság, felsőoktatási röghözkötés) implicit módon arra utalnak, hogy a magyarországi politikai jobboldal a második megoldás mellett kötelezte el magát.

A második kérdés lényege az, hogy érdemes-e alulteljesítő iskolákat mindenáron fenntartani? A határon túli magyarság iskolái – különösen a felsőoktatásban – szent tehén státuszban vannak: érinthetetlenek, mivel a bennük folyó munka minőségétől függetlenül értéket képviselnek a közösség számára. Ez megnehezíti azt, hogy minőségi javulás történjen ezen intézmények falain belül, ráadásul potenciálisan politikai problémát generál az államapparátusok mindennemű velük szembeni minőségi elvárásából. (Az már más kérdés, hogy ugyanezen államok gyakran valóban agresszív, korlátozó szándékkal viszonyulnak ugyanezen iskolai intézményekhez. Ez még nehezebben kibogozhatóvá teszi a szálakat.)

Szakpolitikai javaslatok

A: Az oktatási-nevelési támogatás jelenlegi modelljének első lehetséges alternatívája a Szlovákiában 2011-ig már kipróbált modell, amelyben a gyermek/szülők helyett az oktatási intézmény részesül a támogatásban. A modell előnye, hogy közvetlenül az intézményeket támogatja, azoknak teszi lehetővé a nagyobb volumenű projektek megvalósítását a támogatási pénzek kumulált összegéből. A támogatott iskolák – jó vezetés mellett – minőségük emelésével vonzzák be a diákokat. (Ez egyben választ ad a white flight problémájára is.) A modell egyértelmű hátrányai közé tartozik az, hogy a szülőt közvetlenül nem motiválja gyermeke magyar iskolába való beadására, miközben az iskola saját belátására van bízva, hogy mennyit és miből fordít beiratkozási kampányra. A modell további jelentős problémája a helyi elosztószervezet domináns pozíciója: a szlovákiai Pázmány Péter Alapítvány annó folyamatosan a kritikák kereszttüzében állt tevékenysége miatt.

B: Egy másik lehetséges modell a bemeneti oldal helyett a kimenetin keres és talál motivációs pontot. A „csővégi modellben” a diákot nem a magyar iskolákba való beiratkozásért, hanem a magyar nyelvtudás felmutatásáért honorálják iskolai pályája különböző pontjain. Egy ilyen modellben az éves fix összegű támogatás helyett a diákok magyar nyelvi (és kulturális) kompetenciáit az alapiskolás alsó és felső tagozat, valamint az érettségi időpontjában központi tesztelésen mérnék fel, és eredményeik mértékében jutnának hozzá egy egy összegű támogatáshoz (minimum a jelenleg egy-egy ciklus négy évére jutó fejpénz összegében). A modell egyértelmű előnye a sikerorientáltság: nem a folyamatot, hanem az eredményt támogatja, és a valós tudásra helyezi a hangsúlyt. Egy ilyen modellben lehetővé válik a nem magyar nyelvű iskolákban tanuló gyermekek motiválása a magyartudásuk megtartására és frissítésére. Az egy összegű támogatások egyben nagyobb löketeket adhatnának a gyermekeknek iskolaválasztásuk előestéjén, pozitívan befolyásolva gondolkodásukat. A modellnek azonban jelentős hátrányai is vannak: önmagában nem preferálja a magyar oktatási intézményeket, amennyiben azok nem a támogatás megszerzésének egyetlen helyeiként jelennek meg. Ha elfogadjuk, hogy a jelenlegi fejpénz hat a beiskolázásra, úgy ezt a hatást egy ilyen modell eltörölné. Véleményem szerint mindezek ellenenére hosszú távon, a határon túli magyarság csoportjainak bonyolódó identitásképletei mellett ez utóbbi megoldás nyújthatna valós motivációs bázist a magyar nyelvi kompetenciák megtartására a vegyes területeken, pontosan ott, ahol ez a leginkább kihívást jelent. Az intézményrendszer más ponton (lásd a jövő heti, támogatáspolitikai részt) kompenzálható.

C: Az etnikailag vegyes területeken, illetve a szórványközpontokban fontos funkciót töltene be magyar nyelvkurzusok szponzorálása az államnyelvű iskolákban. A kurzusok bilaterális államközi megegyezések alapján, optimális esetben a nemzeti tantervbe integrált fakultatív lehetőségként jöhetnének létre. Az ingyenes nyelvkurzusokat, amelyek létezéséről és funkciójáról a szülőket felvilágosítanák, a gyermekeket szerencsés esetben az előző B pontban ismertetett nyelvismereti vizsgán szerzett támogatási pénzhez tudnák elvezetni, ami egyben motivációs bázist is képezne. Fontos belátni: teljesen mindegy, hogy a magyar nyelv beszélője milyen származású, a lényeg a beszélt nyelv közegszerű túlélése.

D: Speciális programok indítására van szükség a magyar romák által lakott területeken. Hasznos lenne a határon túli magyar roma közösségek atlaszának összeállítása, amely a szakpolitikai cselekvés alapján képezhetné. Az ötlet magjában álló szlovák best practice egy gyűjtés, melynek során a roma ügyekért felelős kormánybiztos emberei kilátogattak az ország összes, romák által lakott településére, és ott összeírták a lakosság számát illetve a lakhatási körülményeik részleteit. A 2003-ban készült, 2013-ban pedig megújuló atlasz a szlovákiai romapolitika legfontosabb nyersanyagát jelenti. Az indított programok a magyar roma közösségek magyar vonatkozásának megerősítését, a kulturális kapcsok fenntartását célozhatnák meg. Az megváltoztathatatlan tény, hogy egyes régiókban a magyar diaszpórát évtizedeken belül de facto egyedül a romák fogják képviselni. Az viszont nem lefutott meccs, hogy ők meddig hajlandóak magyarként értelmezni magukat, és ennek pozitív befolyásolása a magyar állam egyértelmű érdeke.

E: A magyar nyelvű határon túli oktatásügy minőségi fejlődésére két út látszik. Az első ezek közül Magyarország olyan minőségű gazdasági felerősödése, amely lehetővé teszi, hogy ezeket az intézményeket releváns módon tudja támogatni, minőségi értelemben kiemelve őket régiójuk oktatási intézményei közül minőségükben (ez nyilván minden belátható időtávon belül irreális). A második pedig a határon túli magyar közösségek iskolarendszereinek autonómiája, azaz egy önszervező alrendszer létrehozása az egyes országokban. Az oktatási autonómia megszerzése elképzelhetetlen a másik fél, azaz a szomszédos országok tevőleges egyetértése nélkül. Olyan ügyről van szó, amely a magyar nemzetpolitika oktatási részének elsődleges távlati célja. A mindenkori magyar kormány ezt bilaterális úton próbálhatja előremozdítani, elsősorban ügyes diszkurzív tér megteremtésével, valamint a magyar állam egy ilyen autonóm rendszerben betöltött szerepének meghatározásával.

F: A felsőoktatás jelenlegi törvényi környezete (gyorsított honosítás, hallgatói szerződés) egyértelműen a magyarországi letelepedés felé irányítja a magyarországra érkező határon túli magyar diákokat. Bár ez – az agyelszívás által – erősíti Magyarországot, egyben jelentős módon legyengíti a határon túli közösségeket is. Éppen ezért ésszerű kompromisszumként a megfontolandó külhoniak a hallgatói szerződés alól való felmentése. Meg lehetne határozni a határon túli magyar felsőoktatási intézményekben való elhelyezkedésüket támogató ösztöndíjprogramot is, ezáltal egyaránt adva esélyt a Magyarországon maradásnak és a hazatérések.

G: A határon túli magyar felsőoktatásnak csak akkor van valós értelme, ha minőséget közvetít. Ha csupán átlag alatti minőségű képzések érhetőek el, akkor a hatás ellentétes lesz, a magyar közösségek elitjeinek felkészültségét rombolja. Éppen ezért a magyar kormánynak mindent meg kellene tennie azért, hogy – a beleszólási lehetősége helyenként eltérő mértékének megfelelően – ezekben az iskolákban létrejöjjön a multikulturális közegből adódó plusz minőség. Akkreditációs ügyekben az 1+0 modell a javasolt: a magyar kormány első alkalommal a körülmények helyszíni kivizsgálásása mellett mindenféleképpen álljon ki az iskolák státuszának megtartása mellett, azonban ha a hatóságok által kritizált objektív körülmények a következő ciklusra sem változnak, úgy ne tartson fent mesterségesen alulteljesítő intézményeket.

(Sorozatunk következő részének témája a támogatáspolitika lesz.)