Az európai uniós országok gazdaságpolitikájának összehangolásában az idei év egyik legnagyobb változása minden bizonnyal az úgynevezett „európai szemeszter” januári beindítása volt. Az új rendszer lényege, hogy bár az egyes tagországok költségvetésének kialakítása továbbra is nemzeti hatáskörben marad, ám a legfőbb prioritásokat, amelyekre a nemzeti költségvetéseket föl kell fűzni, az EU szintjén határozzák meg minden év első felében. Így a következő évi büdzsék tervezésekor ezeket már figyelembe lehet, sőt kell venni, továbbá ezen prioritások mentén kell elkészíteni – a normál esetben minden év áprilisáig benyújtandó – középtávú gazdaságpolitikai terveket, az úgynevezett konvergencia programokat is. Ezeket aztán az Európai Bizottság értékeli is: a magyar konvergencia program elbírálására épp a héten került sor.

 

Németország korábban is megkerülhetetlen szereplője volt az európai energiapolitikának, így a kormány minapi döntése arról, hogy 2022-ig átáll az atomenergiáról más – hagyományos és alternatív – energiaforrásokra, alapvetően új helyzetet teremtett Európában. Angela Merkel kancellár tavaly ősszel még azt ígérte, hogy németoszági atomerőművek működési idejét átlagosan 12 évvel meghosszabbítják, ám a fukusimai tragédia, majd ezt követően az atomenergia-ellenes Zöldek megerősödése a német belpolitikában korábbi politikája felülvizsgálatára késztette a politikust. A németek ezen lépésükkel egyelőre egyedül maradtak a gazdasági nagyhatalmak között, ám a világ vezető országai is a közvélemény egyre erősebb nyomása alá kerültek annak érdekében, hogy lassítsák atomenergia-programjukat. Az Európai Unió 27 tagállama közül 14-ben üzemel jelenleg atomerőmű, de Európa szerte felerősödtek a nukleáris energiát ellenző hangok, egyre nagyobb társadalmi támogatottsággal és politikai befolyással bírnak a tudó zöld mozgalmak és az ezekhez kapcsolódó pártok. Ez olyan atomnagyhatalmakat is energetikai paradigmaváltásra sarkallhatnak mint az áramellátását 80%-ban atomenergiából biztosító Franciaország, vagy a franciák után a legtöbb reaktort - szám szerint 19-et – üzemeltető Nagy-Britannia, melyben az energiaellátás csaknem ötödét biztosítja az atom. Németországban jelenleg az elektromos áram szükségletek 22,3%-át a nukleáris energia fedezi, 42%-át szénhidrogén alapú energiaforrás 13,6%-át földgáz, 16,5%-át alternatív energiaforrások.

A német sajtó részletesen foglalkozik a témával, minden politikai napilap véleményt alkotott a témáról.

A Belügyminisztérium önkormányzati koncepciója ismét naprendre tűzte a települési önkormányzatok hatékony működési modellének kérdését. A szövegben keveredik a társulási modell (vagyis az egy járáshoz tartozó települések kötelező összefogása) és a térségközponti települések (praktikusan a járásszékhelyek) megerősítésének elképzelése. A probléma mindenesetre nem magyar jelenség: valamennyi államban találhatunk falvakat, kisvárosokat, közepes méretű városokat és nagyvárosokat. Az eltérő települések különböző teherbíró képességgel rendelkeznek, eltérő feladatokat látnak el. Azonban valamennyi modern állam célja, hogy a közszolgáltatásokhoz egyenlő eséllyel férhessen hozzá mindenki, amelynek eléréshez különböző megoldásokat alkalmaztak.

Települések összevonása

Az első megoldást az jelenti, hogy a települések összevonásával alakítanak ki hatékony szolgáltatási egységeket: azaz az alapszintű önkormányzatokat addig egyesítik újra és újra, amíg azok képesek lesznek ellátni önállóan valamennyi helyi feladatot. Ez az elképzelés a települések számának radikális csökkenéséhez vezetett a modellt alkalmazó skandináv államokban.

Ennek a megoldásnak az előnyeként azt hangsúlyozták, hogy így valóban hatékony szolgáltatási egységet jelentő, széles feladat- és hatáskörrel rendelkező települések alakulhatnak ki, s így elősegíthetik a helyi polgárok önkormányzáshoz való jogát. Hátránya, hogy a települési önállóság megszűnik, ezzel összefüggésben pedig az összevont egységek túlzottan messze kerülnek az egyénektől.

A települések összevonására akkor is sor kerülhet, ha az alapszintű egységek szolgáltatási feladatai szűkebbek, mert a középszintű (megyei, grófsági stb.) önkormányzatok számos középfokú szolgáltatási feladatot látnak el. Ekkor a települések összevonása nem olyan radikális, mint az előző esetben, de így is olyan egységek alakíthatóak ki, amelyek legalapvetőbb feladataikat önállóan el tudják látni. A megoldás hátránya, hogy ebben az esetben is megszűnik az egyes települések önállósága. Ezt alkalmazták a délnémet államok, valamint 1971 és 1990 között a magyar tanácsrendszer is a községi közös tanácsok kialakításával.

Gyenge és sok település – erős településközi vagy középszint

Egy másik megoldás, hogy a települések önállóságát érintetlenül hagyja a jogalkotó, azonban azok feladataik rendkívül szűk körben határozza meg. Ebben a modellben valamennyi alapvető szolgáltatási feladatot a középszintű egység, vagy egy településközi szint lát el. Ezt választotta Franciaország (ahol 36 682 önálló települési – községi – önkormányzat működik, kb. 1 780 fős átlagos népességgel). A francia községek kötelező feladatai rendkívül szűkek, a legtöbb alapszolgáltatási tevékenységet a megyei (département) önkormányzatok látják el. Az eltérő önkormányzati rendszer ellenére Anglia is hasonló megoldást választott: ott az 1990-es évek végéig el sem ismerték a települések önkormányzáshoz való jogát, az alapszintű egységnek a magyar járással rokonítható körzeteket (district) tekintették, de a megyék (grófságok – county) is számos alapszolgáltatást szerveztek. A megoldás előnye, hogy így megőrizhető a települések önállósága, de a középszint kellő hatékonyságú ellátási egységet jelent. Hátránya, hogy a legtöbb alapfeladat intézése távolabb kerül a polgároktól.

A városok szolgáltatásszervező szerepe

A harmadik tipikus megoldásként azt a lehetőséget alkalmazzák, hogy az önkormányzati feladatok ellátására csak azokat a központi településeket (városokat) kötelezik, akik az intézmények ellátására önmagukban is képesek, ám ezt a szolgáltatást nemcsak a saját, hanem a vonzáskörzetükben élő kisebb települések lakosai számára is biztosítaniuk kell. Ennek a megoldásnak az előnye az, hogy az érintett központi település amúgy is létrehozná az intézményt, így olcsóbban kialakítható az ellátórendszer, ha ezekbe „becsatlakoznak” a kisebb falvak is. Hátránya, hogy a körzeti szolgáltató intézményt a központi település működteti, így az intézmény működtetésével kapcsolatos kérdésekbe az ellátottak többségét képviselő kisebb települések egyáltalán nem szólhatnak bele: a rendszerben óriási a demokrácia-deficit. Magyarország ezzel az 1971 és 1990 közötti városkörnyéki rendszerben kísérletezett.

Kötelező társulások kialakítása

A kistelepülések önállóságának megőrzését és a hatékony ellátási egységek kialakítását szolgálta az a megoldás, amelyben a kisebb egységeket kötelező társulásokba vonták össze. Így az államigazgatás megfelelő méretű szolgáltatási egységeket alakíthatott ki, amelyben minden település megőrizte saját önkormányzatát, s amelyek esetében a szolgáltatásra vonatkozó döntés meghozatalában valamennyi település részt vehet a társulási tanácson keresztül. A rendszer egyetlen hátrányaként azt emelik ki, hogy általában külső kényszerrel alakítják ki ezeket az egységeket.

Quo vadis Magyarország?

1990 előtt a magyar közigazgatási jog a városkörnyéki modellt alkalmazta ötvözve a települések összevonásának rendszerével. A rendszerváltást követő önkormányzati rendszer – a szocialista államigazgatás tagadásaként – a településeket helyezte középpontba. A rendszer demokratizmusának kétségtelen előnyei mellett a túlzottan településcentrikus rendszer mérethatékonysági problémái már az 1990-es évek végére erőteljesen jelentkeztek. Az első Orbán-kormány az államigazgatási feladatok jobb ellátása érdekében a városkörnyéki modellt támasztotta fel, a 2002 és a 2010 közötti szocialista kormányzatok pedig a hatékonyabb szolgáltatási rendszer kiépítése érdekében – a kötelező társulások kialakításához a 2012. január 1-jéig hatályos Alkotmány előírásai szerint szükséges minősített többség hiányában – az önkéntes kistérségi társulások kialakítását ösztönözték. Ezt a folyamatot a jelenlegi kabinet is folytatta a 2011-es költségvetés előkészítésekor.

Az Alaptörvényből és a nemrég megjelent kormányzati koncepciókból a városkörnyéki rendszer erős kiterjesztésének és az alapszolgáltatások kötelező társulásban való megszervezésének szándéka rajzolódik ki. Valószínűleg politikai okokból (a megyei jogú városi és a kistérségi székhely városi polgármestereknek a Fidesz-KDNP frakcióban levő nagy száma miatt) a legtöbb középfokú szolgáltatást a megyeszékhely városok és a jelenlegi kistérségi székhely városok (járási jogú városok) látnák el: ez jelentős demokráciadeficitet eredményez, hiszen a döntésekbe a nem városi ellátottak többsége nem szólhat majd bele. A kistelepüléseknek beleszólási jogot engedő kötelező társulásokat a tervek szerint csak a legalapvetőbb szolgáltatások körében alakítják ki.

Nem kérdés, hogy a települési önkormányzatok működési modellje átalakításra szorul: a majd háromezer-kétszáz település nem tudja egyenlő eséllyel biztosítani a polgárai számára a közszolgáltatások magas színvonalát. A települések összevonása aligha jöhet számításba megoldásként, hiszen a kistelepülésen élők számára a rendszerváltás egyik meghatározó pozitív élménye volt a kikényszerített közös tanácsok megszüntetése. Hiba lenne ugyanakkor, ha a helyi közszolgáltatásokat érintő ügyekben a demokratikus döntéshozatal csorbát szenvedne, márpedig ha a járásközponti települések maguk látják el ezeket, abba a járáshoz tartozó kistelepüléseknek nem lesz beleszólása.

A leghatékonyabb magyar megoldásnak a kötelező társulás bevezetése látszik, de olyan módon, ami a döntéshozatalban kissé felülreprezentálja a járáshoz tartozó kistelepüléseket, ellensúlyozva ezzel a járásközponti város egyébként is meglevő dominanciáját.  Hogy aztán ezt a kötelező társulást elnevezi-e járásnak a kormányzat, az már másodlagos, inkább a politikai kommunikáció körébe tartozó kérdés.

2010 vége óta forradalmak sorozata rázta meg, rázza meg a Közel-Kelet arab országait. A folyamat Tunéziában kezdődött, aztán átterjedt Egyiptomra és Bahreinre, később folytatódott Jemenben és Líbiában. Legújabban Szíriából érkeznek hírek összecsapásokról. A közel-keleti országok vezetői talán a legellenállóbbnak mutatkoztak a demokratikus reformokkal szemben. Teljesítményük már csak azért is különleges, mert mindezt Európa szomszédságában, jelentős amerikai érdeklődés és figyelem kereszttüzében tették.

 Visszaszerzett önbecsülés

A térség arab országait tömörítő Arab Liga 22 tagja vagy monarchikus, vagy köztársasági berendezkedésű. Bár mindkét típusra alapvetően az önkény gyakorlása és a demokratikus jogok hiánya jellemző (a kivétel, furcsa mód, talán egyedül Irak, esetleg még Libanon), az uralkodó elit legitimitása szempontjából mégsem mindegy, hogy király, szultán vagy államfő áll az ország élén. Az elnököket ugyanis választják, még ha ez általában elcsalt választásokon történik. Az eképpen választott vezetők elvileg eddig is leválthatók, elküldhetők voltak – ahol tehát a lakosságnak elege lett az évtizedek óta hatalmat gyakorló vezetőkből ott ennek az elvnek próbálnak érvényt szerezni. Nem tartom véletlennek tehát, hogy a megmozdulások, erőszakos tiltakozások többsége köztársaságokba oltott diktatúrákban tört ki.

Az egymásba kapcsolódó és egymásra is reflektáló forradalmi események több alapkérdést is felvetnek. Legelőbb azt érdemes tisztázni, hogy forradalmakról vagy katonai puccskísérletekről van-e szó. Ez a kérdés legélesebben Egyiptom kapcsán merült fel, amely méreténél, lakosságánál és kulturális kisugárzásánál fogva az egyik magállamnak tekinthető az arab országok között. Számos elemző az egyiptomi eseményeket katonai hatalomátvételként értékelte, mivel a hadsereg több tüntetésekkel teli hét eltelte után lemondásra kényszerítette Hoszni Mubarak elnököt. Miért van ennek jelentősége? Elsősorban az arab lakosság, 300 millió ember önbecsülése miatt. Ez a szempont szinte alig merül fel, pedig nyilvánvaló, hogy a Közel-Kelet évtizedek óta részben saját kisebbrendűségi érzésétől szenved. A szomszéd, a Nyugat, a keresztény világ politikai, gazdasági, de kulturális értelemben is a térség felé kerekedett, az arab ember leginkább csak a régmúltra lehetett büszke.

Most már az elmúlt hónapok eseményeire is.

A demokrácia eltérő esélyei 

Puszta kézzel nekimenni a tankoknak, szembeszállni a titkosrendőrséggel, megtapasztalni az összefogás erejét olyan valódi, az arab társadalmakat mélyen átható történelmi élmény, amelyre az ott élő emlékezetben nincs is példa. Az emberek szabadságot akartak, a szakértők pedig máris vitatkozni kezdtek azon, hogy ezen a demokráciát értik-e, és hogy az arab országok, sajátos vallási, kulturális múltjuk miatt alkalmasak-e erre? Mindkét álláspont mellett lehet érveket felhozni, de az észak-afrikai és közel-keleti forradalmi események mintha azt igazolnák, hogy minden ember, szülessen bárhová és bármilyen kultúrába, ha választhat, akkor rendszeres választásokon szeretné elszámoltatni vezetőit és politikusait, szereti szabadon gyakorolni vallási- vagy politikai nézeteit és szereti szabadon kifejteni a véleményét az újságban és a kávézókban egyaránt. A határok, a formák, a keretek esetleg változhatnak, de a demokrácia univerzális alapjogaival egy egyiptomi, tunéziai, iraki vagy jemeni éppúgy élni szeretne, mint nyugati kortársai.

Kérdés, hogy ezt sikerül-e, s ha igen, hogyan sikerül elérniük. Bár messziről nézve a Közel-Keleten minden homokszínű és mindenki arab, az egyes országok eltérő gazdasági fejlettségűek, és ami ennél is fontosabb a társadalmi modernizáció eltérő fokán állnak. Ez utóbbi kulcsfontosságú lehet bármilyen demokratikus kísérlet szempontjából. Ha szakácsok lennénk, mondhatnánk, hogy egy demokráciához kell egy csipetnyi szekuláris berendezkedés, némi homogén (de legalábbis politikai egység megteremtésére részlegesen alkalmas) nemzeti identitás, esetleg egy mokkáskanálnyi urbanizációs szint. Az arányok egy bizonyos pontig lényegtelenek, egy bizonyos pontos túl azonban nélkülözhetetlenek az adott étel megfelelő elkészítéséhez.

Ezért van az, hogy a Mediterrán térség legtöbb arab országában valószínűbb egy demokratikus kísérlet sikere, míg Líbiában vagy az Öböl térség emirátusaiban egy sikeres rezsimváltás után is kétségeink lennének. Ezért most elsősorban Egyiptomra és Tunéziára kell figyelni. A demokratizálódás minden ottani sikerei üzenet az arab, illetve iszlám partikularizmus híveinek, és persze megkönnyebbülést jelenthet a politikai szabadságtól eddig megfosztott néhány tíz és tízmillió embernek.

Bizonyos történelmi párhuzamok 

Hogy „jobb lesz-e az egyiptomiaknak” arra magunk is tudjuk a választ. Jobb volt a Kádár-rendszer „boldog” együgyűségében és koraszülött jólétében élni, mint a gyermekbetegségeitől szenvedő, de szabad, fiatal demokráciában? Más volt, de jobb biztos nem. Biztos, hogy az arab országok átmenetei semmivel sem lesznek könnyebbek, mint a mienk volt. Ha van tanulság, amit azonnal meg is oszthatunk velük, az pontosan ez. A szabadság jó, de fájni fog. A „felszabadult” arab társadalmaknak ráadásul nincs sem Észak Atlanti Szövetségük, Európai Uniójuk – sem a demokratizálódást segítő perspektívaként, sem pedig megszilárdulást támogató későbbi intézményi háttérként. 

De ha netán elbuknának a demokratizálódás észak-afrikai és közel-keleti kísérletei, ezek az országok már akkor sem lesznek már olyanok, mint amilyenek Mubarak vagy Kadháfi alatt voltak. Ha sikerül a jelenlegi állapotokat konszolidálni Egyiptomban és Tunéziában, akkor jöhet még bármi. Törökország, Indonézia vagy akár Pakisztán példája bizonyítja, hogy létezhetnek iszlám országok egymástól nagyon eltérő, ám mégis vitathatatlanul demokratikus berendezkedéssel. A hadsereg vagy az iszlám szerepe lehet az – maradva szakács hasonlatunknál – ami a leginkább meghatározhatja e demokráciák legmarkánsabb helyi ízeit.

A kormányváltást megelőzően is, ám azt követően különösen sok kritika érte a fejlesztéspolitikai rendszert, főként lassúsága, állítólagos pályázóellenessége, a pénzek rossz vagy nem hatékony felhasználása valamint döntéshozatali rendszer átláthatatlansága miatt. Az új Kormány ígéretet tett a hibák orvoslására és a fejlesztéspolitika gyökeres átalakítására. Az alábbi írásban röviden megvizsgáljuk, hogy az elmúlt egy évben mi lett a hangzatos ígéretekből és hogy áll a gyökeres, mondhatni, forradalmi fordulat ügye a fejlesztéspolitikában.

Bírálatok és ígéretek

A fejlesztésekkel és az uniós forrásokkal kapcsolatos politikai jellegű kritika és össztűz gyakorlatilag egyidős a támogatások hazai megjelenésével. A jelenlegi Kormányt alkotó pártok és vezetőik szerint az előző időszakban az ország vezetése „képtelen volt szabályosan lehívni az uniós pénzeket..”, „eredménytelen volt Magyarországon az uniós források felhasználása, mert az erre hivatott intézményrendszer centralizált, bürokratikus és a végletekig átpolitizált volt”. Az Új Széchenyi Terv bejelentésekor a Miniszterelnök még messzebbre ment, a korábbi pályázati rendszer szerinte eddig „átgondolatlan, korrupt, az embereket megalázó, a pályázókat kiszolgáltatott helyzetbe hozó disznóól volt”.

Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy a kormányváltással érkező forradalmi lendület a fejlesztési területen is óriási várakozásokat gerjesztett. A kommunikációban természetesen a „régi” struktúrák eltörlését, az európai uniós források felhasználási feltételeinek radikális egyszerűsítését és söralátét nagyságú pályázati íveket ígértek. A Fidesz folyamatosan bírálta elődeit azért, mert túl kevés forrást juttatott a vállalkozásoknak és túl sok forrást biztosított „látványberuházásokra”. A fejlesztéspolitikai intézményrendszer túlburjánzása szintén régóta szúrta a ma kormányzók szemét, ezért azt vállalták, hogy a rendszert jelentősen egyszerűbbé és olcsóbbá fogják tenni. Szerintük baj volt az átláthatatlan és állítólag befolyásolt döntéshozatali rendszerrel is, melyet transzparens és objektív döntéshozatallal kívántak felváltani. A komplikált és pályázóellenes eljárások és szabályok helyébe pályázóbarát működést ígértek radikális egyszerűsítések és könnyítések révén. És természetesen a Fidesz sem maradhatott adós a minden fejlesztéspolitika örökzöldével, a "gyorsítással", magyarán az elbírálás és kifizetések terén lassú intézményrendszert kívánták nagyobb tempóra pörgetni.

Terv a lelke mindennek

A kormányváltás után fél évet kellett várni a beharangozott Új Széchenyi Terv (ÚSZT) megjelenésére (2011. január 14). A dokumentum elkészítésének és publikálásának eredeti célja az volt, hogy ország gazdasága számára egy világos jövőképet vázoljon fel, új munkahelyekkel, kiszámítható szabályozással, egyre kisebb közterhekkel és viszonylag tág keretek között kijelölje a gazdasági „kitörési pontjait” és ezzel az erőforrások (támogatások) elvi befektetési irányait is.

Sajnos az Új Széchényi Terv szerkezetében és tartalmában is jelentősen elmaradt az eredetileg kitűzött céloktól és a várakozásoktól. A Terv legnagyobb hibája, hogy koherens, célkitűzéseket és eszközöket is integráló gazdaságpolitikai program helyett egy elsősorban kommunikációs szempontokat szolgáló, fejlesztési-marketing anyag született, mely ugyan felvázolja az elképzelt jövőképet és fejlődési irányt, de hiányoznak belőle a stratégiai tervek legfontosabb összetevői - az időtáv, az egyes beavatkozások konkrét céljai, jellege, indokoltsága, az ezekhez rendelt források és a mérhető indikátorok. Másképp fogalmazva, a Terv nem ad választ arra, hogy a kívánt jövőképet hogyan is fogja elérni.

És miért fontos a Széchenyi Terv diagnózisa? Mert a Terv az elméleti alap a fejlesztéspolitika reformjához, az új pályázati és fejlesztési programcsomaghoz is, mely elvileg a dokumentumból nem vezethető le. Mindezek alapján nem meglepő, hogy az Új Széchenyi Terv nem hozott változást a fejlesztési források elosztásában sem, a korábbi ígéretekkel ellentétben a fejlesztési programok között nem történt egyetlen forint átcsoportosítás sem, így nemhogy hangsúlyeltolódás nem érzékelhető, de ÚSZT forrásai gyakorlatilag egy az egyben a korábbi Új Magyarország Fejlesztési Terv struktúráját és forrásait követi - annak átnevezésével és az elemek új csoportokba történő rendezésével (kitörési tengelyek az operatív programok helyett). Ugyanez igaz az ÚSZT megjelent pályázataira is, a január óta meghirdetett konstrukciók tulajdonképpen az Új Magyarország Fejlesztési Terv felhívásainak újraindításai, a pályázati kiírások szakmai tartalma 99%-ban megegyezik a korábbi, 2007-10-es időszakéval, tartalmilag a legtöbb esetben a kék logó zöldre cserélésén nem történt semmilyen változás.

Az ÚSZT keretében eddig egyetlen valóban új pályázat jelent meg  - ún. „kombinált” pályázat- amely mikrovállalkozások számára 4 millió forint támogatást és 8 millió forint hitel kombinációját engedi meg, és először az uniós fejlesztési alapok hazai történetében az összegből 100%-ban ingatlant, vagyis lakást is lehet vásárolni. Az ingyenpénzre persze most is lesz elég jelentkező, de arról, hogy az uniós pénzből finanszírozott ingatlanbeszerzés mennyire járul majd hozzá a versenyképesség növeléséhez vagy az 1 millió új munkahelyhez még nem készültek részletes elemzések.

Az ÚSZT-vel kapcsolatos hatalmas várakozások, valamint a tényleges számok és elérhető források között óriási szakadék tátong. A különbség érzékeltetésére jellemző példa, hogy az ÚSZT középpontjában álló, teljes 3 évre szóló KKV fejlesztési pályázatokra összességében alig több mint 100 milliárd forint áll rendelkezésre (a közhiedelem természetesen ennél nagyságrendekkel nagyobb összegekről tud). Ez az összeg hozzávetőlegesen annyi, mint amennyit 2009-ben egyetlen körben osztottak ki a „vállalkozásellenes” korábbi pályázatokban. Másrészről, az ÚSZT-ben hangoztatott kitörési pontokra (pl. zöldipar, egészségipar) alig került forrás: az épületenergetikai fejlesztésekre kiírt pályázatokat az indulást követő második hónapban már felfüggesztették, a kitörési pontként vizionált egészségipar fellendítése kapcsán mindezidáig csak a fogorvosi marketing címen egy magáncég számára beígért 1 milliárdról lehet tudni.

Új hivatal -  rend

A hangzatos reformígéretek ellenére a fejlesztéspolitikai intézményrendszerben és annak működésében a mai napig nem történt átfogó változás. A támogatásokat kezelő irányító hatóságok és közreműködő szervezetek száma és struktúrája lényegében nem változott, jelenleg apróbb jelek mutatkoznak bizonyos közreműködő szervezetek megszüntetésére vagy beolvasztására, ennek hátterében azonban a legkevésbé a hatékonyságjavítás áll.

A rendszer jelenlegi működésében a leginkább a személycserék hatása érzékelhető. Ahogy a közelmúltban Petykó Zoltán NFÜ elnökkel folytatott interjúból megtudható, a központi „tervhivatalként” működő 550 fős Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől az utóbbi egy évben 117 alkalmazottat bocsátottak el (és 173 új munkatársat vettek fel), a a tapasztalt emberek távozása a megkérdezett szakértők és pályázók visszajelzései alapján szinte azonnal meglátszott a rendszeren. A személycserék kockázata miatt korábban az Európai Bizottság felelős igazgatója írásban tiltakozott a fejlesztési miniszternél, pedig az Unió hasonló személyi jellegű kérdésekben történő megnyilvánulása példa nélküli uniós tagságunk történetben. Sajnos, az újonnan kinevezett közép- és felső vezetők között alig van tapasztalt vagy ebben a szakmában elismert tudással rendelkező személy, a bizonytalanság és a rossz vezetői döntésektől való félelem pedig megbénítja a teljes rendszert.

Komoly változás, hogy az utóbbi években erős és elismert szakmai bázisként működő Nemzeti Fejlesztési Ügynökség önállósága és vezető szerepe az utóbbi egy évben jelentősen meggyengült, a tárcák, élükön az NFM, erőteljes kontrollt gyakorolnak. A Fejlesztési Ügynökségtől jelenleg egyetlen érdemi állásfoglalást és választ sem lehet kicsikarni, mert a felettes minisztériumok nélkül nem dönthetnek és ugyanez a helyzet a pályázókkal közvetlen kapcsolatban álló közreműködő szervezetekkel is. A rendszer működésének abszurditását mutatja, hogy az új működési jogszabály szinte kizárólag az NFÜ-n kívül készült, az Ügynökség és a közreműködő szervezetek észrevételeiből a végső változatba alig került be valami. Az eredmény persze a pályázókon csattan, hiszen a jogszabályt a támogatásokat kezelő rendszer mai napig nem tudja megfelelően értelmezni és a gyakorlatba átültetni, így az újabb bizonytalanság és csúszás előre borítékolható.

Jelentősnek tekinthető változás az uniós közbeszerzések ellenőrzését végző intézményrendszer átalakulása is. Első lépésként központosították a korábban a Fejlesztési Ügynökség munkatársai és a közreműködő szervezetek munkatársai által végzett ellenőrzéseket, majd a kapacitások hiánya miatt a feladatot egy 2 milliárd összegű közbeszerzésen keresztül két ügyvédi irodának szervezték ki. Ez utóbbi beszerzés és annak lebonyolítása még a közbeszerzésekben járatosak számára is okozott némi fejtörést: a tendert gyorsított eljárásban, karácsonyi időszakban meghirdetve, érdemi verseny nélkül, egyetlen ajánlatevő kiválasztásával hajtották végre, a nyertes pedig a Fejlesztési Ügynökség legbefolyásosabb elnökhelyettesének korábbi üzlettársa lett. A szerződés aláírása után a milliárdos tanácsadói megbízás valamint a több ezer milliárd nagyságrendű uniós közbeszerzési eljárások feletti ellenőrzés, az ebből származó hatalmas befolyással együtt, gyakorlatilag két magáncég kezébe kerülhet.

Döntéshozatal és eljárásrend -  erős kontroll alatt

A forradalmi lendület megtörni látszik a pályázati folyamatok és eljárásrendek területén is. Az új egységes rendeletet idén tavasszal, a pályázatok januári indulása után két hónappal fogadták el. Nem tudni, hogy a megkésettség vagy esetleg az egyszerűsítéshez fűzött túlzott várakozás az oka, de tény, hogy az Új Széchenyi Terv támogatásait kezelő rendszer és annak működése alapjaiban érintetlenül maradt, a radikális egyszerűsítési ígéretek rendre elmaradtak. A Fejlesztési Miniszter nyilatkozata szerint az új rendszer legfontosabb erénye, hogy a három meghatározó jogszabály immáron egyetlen rendeletben került összefoglalásra - ez kétségkívül igaz, bár a pályázókat ez a legkevésbé sem érinti.

A pályázati döntéshozatali rendszer esetében is vannak fejlemények, sajnos egyik sem olyan amely megnyugtató volna az átláthatóság és objektivitás szempontjából. Az egyik változás, hogy az új rendszerben a pályázati értékelőkkel szemben immáron nem támasztanak szakmai elvárásokat - eddig csak olyanok mondhattak véleményt egy beadott pályázatról, akik a szóban forgó területen minimum 3-5 év szakmai gyakorlattal rendelkeztek és ismerték az adott program, támogatási konstrukció tartalmát valamint megfeleltek a szigorú összeférhetetlenségi szabályoknak is. Ma ilyen elvárások nincsenek. Az új rendszerben a független értékelők szerepe amúgy is lecsökkent, véleményt kizárólag az objektív (tehát skála alapján pontozott) kritériumok esetében adhatnak, minden mást – beleértve a bonyolult elemzést igénylő gazdaságossági-műszaki és szakmai szempontokat – az állami szervek delegáltjaiból összeülő döntőbizottság a helyszínen alakítja ki. Az új rendszer tehát szakít a korábbi gyakorlattal, mely során a bírálatok elsősorban a független szakmai értékelők által kidolgozott bírálaton múlt, az új rendszer a nyertesek kiválasztását a minisztériumi delegáltakból összeülő testületre és annak bölcsségére bízza - ezzel maximálisan meghagyva a pályázatokról szóló döntés szabadságát és egyben a direkt befolyásolás lehetőségét is. A kiválasztási folyamat legfájóbb változása a pályázati döntéshozatal civil kontrolljának megszüntetése - eddig ugyanis a civil szféra is kötelezően helyet kapott a pénzekről ítélkező bizottságokban. Az új jogszabály értelmében a jövőben a társadalmi kontroll ezen formája megszűnik, ezzel egy 2007 óta érvényben lévő és eddig az összes esetben alkalmazott példaértékű gyakorlat tűnik el.
 
Gyorsítás helyett leállósáv

Az uniós pályázatok kapcsán a fő kérdés mindig az volt, vajon az gyorsabban jutnak-e döntésre a bírálók és pénzükhöz a pályázók, vagyis a pénzek lehívása milyen ütemben halad. Tény, hogy hazánk az uniós források felhasználásában évek óta a tagállamok rangsorának legelején helyezkedett el, az elmúlt egy évben azonban ezen a területen egyértelmű lassulás tapasztalható. A KPMG nemzetközi tanácsadó cég közelmúltban publikált uniós forrásokat vizsgáló jelentése szerint a kelet-közép-európai összevetésben hazánk pozíciója romlott, az elmúlt egy évben az élmezőnyből a középmezőnybe csúszott.

A pályázati rendszer és ezáltal a kifizetések lassulásának vizsgálatához nem szükséges makroelemzéseket végezni. A kormányváltás időszakában és azt követően az uniós támogatások odaítélése és kifizetése közel egy éven keresztül szünetelt, az időtáv felénél járó program így kb. 200-300 milliárdos lemaradásban van. A rendszerben minden nap 6000-7000 számla áll kifizetetlenül, számos olyan pályázó van, aki több mint egy éve vár a benyújtott kifizetésének rendezésére vagy pályázatának bírálatára. Az új jogszabály természetesen erre is talált megfelelő megoldást, hiszen a kifizetésre a korábbinál 15 nappal szűkebb, 45 napos határidőt szabott meg, bár mint tudható a rendszer már a korábbi határidőket sem tudta tartani és átlagosan 110-120 nap között teljesítette ezen kötelezettségét. A látszatintézkedés következtében ismétlődő hiánypótlások és egyéb időhúzó pályázatkezelési technikák alkalmazása várható a pályázatkezelő intézmények részéről, hiszen jogszabályt sérteni elvileg nem lehet(ne).

Az utóbbi időben a lassulás és az elbizonytalanodás a pályázati aktivitásban is tetten érhető. Az Új Széchenyi Terv megjelenése óta a beadott pályázatok száma alig haladja meg az 1500-at, az összesen az elmúlt három évben beérkezett pályázati darabszámnak ez mindössze 2 százaléka. A gyenge pályázási kedv részben a korábbinál kedvezőtlenebb pályázati feltételeknek is köszönhető. Fejlesztéspolitikai szempontból érthetetlen, hogy a „pályázóbarát” ÚSZT vállalkozásfejlesztési kiírások a támogatási arányát miért csökkentette a kormány 5-10%-al? De ugyanilyen megmagyarázhatatlan,  hogy  az adható előleg mértékét miért 25%-ban maximálták – a korábbi 40%-hoz képest? A válság és a válságadó miatt befagyott banki finanszírozás egyébként is sújtja a kis- és középvállalkozásokat, így ezek a döntések aligha javítottak a helyzetükön. 

Összefoglalva a fejlesztéspolitika jelenlegi rendszere nem rossz, sőt. Elsősorban és mindenekelőtt azért, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben ez a terület korábban (is) elismerésre méltó, szó szerint európai módon működött. Másodsorban pedig azért, mert amiben az ÚSZT újítani szeretett volna - az irreális egyszerűsítések, söralátét pályázatok, stb. – az nagyrészt nem valósult meg.

Tény azonban, hogy bizonyos részletekben - főként az átláthatóságot, a szakmaiságot és a jövőképet illetően - történtek változások, nem éppen kedvező irányban. Az elmúlt években a fejlesztéspolitika a kormányzati munka fókuszában sikerágazataként szerepelt, mára erről a területről egyre inkább a politikai kommunikáció és a szakmaiság lassú erodálása jut eszünkbe.

A gazdaságpolitika, de különösen annak a költségvetési folyamatokat szabályozó része, lényegében hazánk uniós csatlakozása óta kényszerpályán halad. 2004 május 1. óta elvileg minden kormány intézkedései a maastrichti kritériumok teljesítését, azaz a GDP 60 százaléka alá csökkenő államadósságot és a GDP 3 százaléka alatt maradó költségvetési hiányt kellett, vagy kellett volna, hogy szolgálják. A 2008-ban hazánkat is elérő globális pénzügyi válság pedig megmutatta, hogy a konvergencia kényszere nem üres szabályrendszer, hiszen annak teljesítői lényegesen kisebb pénzügyi, gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal vészelték át a legnehezebb hónapokat, miközben kormányzati intézkedésekre és pénzügyi manőverekre lényegesen nagyobb mozgásterük maradt. Magyarországnak, tudjuk, nem adatott meg a könnyebb út lehetősége. A következőkben tehát előbb tekintem át, hogy az egyéves válságkezelő kormány intézkedései nyomán milyen, racionális gazdaságpolitikai megfontolásokkal alátámasztott konvergenciapályák közül választhatott a 2010-ben példátlan társadalmi felhatalmazással megalakuló új kabinet.  Majd azt tekintem át, hogy végül az elmúlt egy évben az új kormány rátért-e bármelyikre ezek közül, vagy végül új utat tört magának.

A válság hatása: utolsóból első

Míg a válság és az általa előidézett jelentős adóbevétel-kiesés a formális maastrichti kritériumok teljesítését lassította, a tényleges konvergenciát szolgáló alkalmazkodási kényszert jelentősen felerősítette. Ennek következménye, hogy a válság legnehezebb időszakában Magyarország azon kevés ország közé tartozott, amelyeknek 2009 folyamán a hitelminősítők által alkalmazott besorolása stabillá vált. Hazánk csődkockázata számottevően javult, költségvetésének strukturális egyenlegét az OECD tagállamai legjobbjának minősítette, miközben versenyképessége és potenciális növekedése tekintetében is egyre jobb értékeléseket kapott. Mindehhez  a válságkezelés nagyjából egy éve alatt  a GDP 4 százalékának megfelelő költségvetési kiigazításra és az adóterhek átstrukturálására volt szükséges. Ez utóbbi a pénzügyi stabilitás és a növekedés egyidejű elősegítése érdekében éppen a politikai szempontból legérzékenyebb területeket, a nyugdíjrendszert, a támogatáspolitika szinte minden fontos elemét, a fogyasztási adókat, a foglalkoztatást és a vállalkozások adóterhelését érintette.

A válságkezelés és a globális pénzügyi összeomlás okozta új körülményekhez való alkalmazkodás során tehát az ország gyors és azonnali, de emellett tartós hatású intézkedéscsomaggal biztosította a pénzügyi konszolidációs folyamatokat, tartotta fenn a konvergenciapályát. Az egyéves válságkezelő kormányzás azonban nyilván nem foghatott olyan intézményrendszerek, mint az egészségügy, a közösségi közlekedés vagy a teljes önkormányzati struktúra átalakításába. A pénzügyi konvergencia fenntartása és a szerkezeti átalakítások útjának kialakítása, illetve részletes kidolgozása a válságkezelést követő kormányzati időszak feladata maradt. 2010 nyarán így lehetőség nyílt a konvergenciapálya újragondolására és az elkövetkező évek gazdaságpolitikai stratégiájának tudatos kialakítására. Egy dologra nem mutatkozott lehetőség: a gazdasági és pénzügyi konvergencia felborítására és olyan adósság-, illetve költségvetésihiány-pálya kialakítására, ami az ország külső kiszolgáltatottságát, illetve eladósodottságát újra és tartósan tovább növelte volna. A kormányváltást követően az új kabinet ezt csak idővel és nehezen ismerte is fel, és a felismerés kényszerét nem annyira az Unió belső szabályrendszere, mint a pénzpiacok fokozott érzékenysége idézte elő.

Esély az újrakezdésre

Kétségtelen, hogy egy elsöprő eredményű országgyűlési választások után, széleskörű politikai támogatással és kétharmados parlamenti többséggel felálló kormánynak ésszerű lehetősége a gazdaságpolitika alapvető kérdéseinek újragondolása. Persze, egy ilyesfajta politikai siker sem írja felül a globális pénzpiaci törvényszerűségeket, azonban ezek kellő ismeretével  és megfelelő gazdaság- és társadalompolitikai vízióval felvértezve átfogó és tartós megoldásokat lehet találni a konvergenciapályát érintő minden érdemi kérdésre.

Az első és talán legalapvetőbb kérdés - amely rengeteg szálon kapcsolódik politikai értékválasztáshoz, társadalomképhez és az állam feladatáról, szerepéről és felelősségéről vallott nézetekhez -, a GDP arányos állami újraelosztás mértékének stratégiai jellegű és hosszabb távú meghatározása. A pénzügyi és gazdasági konvergencia ugyanis az újraelosztás különböző mértéke mellett is teljesíthető. Az államháztartás egyensúlya a nemzeti jövedelem magasabb, illetve alacsonyabb centralizációja mellett is biztosítható lehet, feltéve persze, hogy a költségvetés bevételi és kiadási oldalát érintő intézkedések időbeli lefutásukban és mértékükben is összehangoltak.  Az újraelosztás mértékének kijelölésében az aktuális kormányzati politikának választ kell találnia arra a kérdésre is, hogy az újraelosztás nagyságát olyan tényezőnek tekinti-e, mint amely érdemben befolyásolja a gazdaság növekedési potenciálját és versenyképességét.

Számos érvvel lehet cáfolni, hogy az újraelosztás önmagában versenyképességi kérdés lenne és annak leszorítása önmagában gyorsítaná a gazdasági növekedés tempóját. Sok példát találhatunk magas újraelosztás mellett is kiemelkedően versenyképes gazdaságokra, illetve alacsony újraelosztás mellett stagnálókra. Ennek ellenére igaz lehet, hogy olyan országokban, ahol érdemi különbség van a versenyszféra és a közszféra hatékonyságában, transzparenciájában, működésének növekedést segítő minőségében és döntéshozatali folyamatainak stratégiai jellegében, természetesen az előbbi javára, ott az újraelosztás csökkentésével növekedési tartalékok szabadulhatnak fel.  Hazánk ilyen ország, ezért nyilvánvalónak tűnt, hogy az újraelosztásnak a válságkezelő kormányzás egy éve alatt megkezdett csökkentését a következő kormányzati időszak is folytassa.

Adódhat persze a kérdés, hogy egy olyan kormánynak, amelynek széleskörű politikai felhatalmazásából fakadóan a mozgástere is lényegesen nagyobb, érdemes-e olyan konvergenciapályát választania, amely felgyorsítja az újraelosztás csökkentését?  Hiszen így az eredetileg szükségesnél nagyobb mértékű költségvetési kiadáscsökkentést kell vállalnia annak érdekében, hogy további adócsökkentést hajthasson végre. Ennek mérlegelésével arra a következtetésre juthatunk, hogy a 2010 nyarán hivatalba lépett kormány lényegében két alapvető konvergenciapálya közül választhatott.

A két konvergenciapálya

Az első, pénzügyi- illetve gazdaságpolitikai megfontolásokból talán könnyebbnek tűnő választás a megörökölt, lényeges elemeit tekintve már kialakított konvergenciapálya folytatása volt. Még ha a válság egyes kiszámíthatatlan hatásai miatt  2010  során szükség is mutatkozott az államháztartási pálya minimális korrekciójára, ez a tényleges konvergenciaprogram érdemi módosítását messze nem tette szükségessé. A megörökölt programnak amúgy is része volt az újraelosztás fokozatos leszorítása és olyan, kiadáscsökkentésekkel egyidejű és párhuzamos, illetve későbbi növekedési tartalékok felhasználásával biztosított adócsökkentés, mely az államháztartási egyensúly veszélyeztetése nélkül járulhatott volna hozzá további növekedési tartalékok felszabadításához. Ezen a pályán a 2010-es hiánycél tartásához és a 2011-re már korábban elfogadott, a személyi jövedelemadó alsó sávhatárának 15 millióra kitolásához szükséges kiadáscsökkentések lényegesen nem haladták volna meg a GDP 1 százalékát. Így a további szerkezeti átalakításokat az oktatás, az egészségügy, az önkormányzati intézményrendszer vagy a közösségi közlekedés területén nem extrém pénzügyi nyomás alatt, és nem döntően takarékossági, hanem számos egyéb szakpolitikai szempontot is figyelembe véve lehetett volna megtervezni és végrehajtani. Mindez nem zárta volna ki, hogy az egészségügy illetve a gyógyszergazdálkodás átalakítása, vagy a nyugdíjszabályozás felülvizsgálata a járulékrendszer, különösen a munkáltatói közterhek átszabásával párhuzamosan történjen. Hasonlóképpen logikusnak tűnt az önkormányzati rendszer átalakítását a méltán kritizált helyi iparűzési adózás felülvizsgálatával, esetleges kivezetésével összekötni. Így a szerkezeti átalakítások a hozzájuk szervesen kötődő közterhek rendszerének felülvizsgálatával egyidejűleg történhettek volna meg, lehetővé téve a szakpolitikai és pénzügyi szempontból is legjobb megoldások, gyakorlatok kiválasztását, továbbgyűrűző hatásként a foglalkoztatás és a gazdaság növekedési potenciáljának további javítását.

Számos, szakmai alapokon nyugvó gazdaság- és társadalompolitikai érv szólt az eredeti konvergenciapálya folytatása mellett. A válságkezelés éve után az ország potenciális növekedése és versenyképessége nemzetközi összehasonlításban már eleve javuló tendenciát mutatott, a kétszámjegyű exportdinamika messze meghaladta az exportpiacaink importkeresletének növekedését. Gazdaságunk meghatározó szereplői tehát képesek voltak exportpiaci részesedésüket növelni, mindez önmagában tehát nem tette volna szükségessé az újraelosztás csökkentésének további gyorsítását. A lakosság vagyoni- és jövedelemviszonyait amúgy is jelentősen megviselték a válság okozta pénzügyi kilengések, a megnövekedett munkanélküliség és az évek óta tartó költségvetési kiigazítások. A konvergenciapálya módosítását és az újraelosztás csökkentésének további felgyorsítását tehát legfeljebb valamiféle szélsőségesen piacpárti gazdasági szemlélet, vagy egyfajta politikai inspirációból táplálkozó kényszeres különbözni vágyás indokolhatta volna.

Mindazonáltal megfelelően stabil és széleskörű politikai felhatalmazással és alaposan átgondolt szakpolitikai tervekkel, ha fokozott megvalósítási kockázatok mellett is, az induló új kormányzati periódus kezdetén akár mérlegelhető is volt valamiféle gazdaságpolitikai korrekció. Olyan korrekció, amely a konvergenciafolyamatok megtartásával egyidejűleg felgyorsítja az újraelosztás csökkentését, és egyes költségvetési kiadások további leszorításával azonnali mozgásteret hoz létre a gazdaság növekedési potenciálját javító további adócsökkentés számára. Egy effajta irányváltás persze számos kockázatot hordoz magában. Ne feledjük, a belső fogyasztás még nem talált magára, miközben bármilyen mértékű eltérést a konvergenciaprogramtól a pénzpiacok azonnali forintgyengüléssel, valamint a kockázati felárak és finanszírozási költségek hirtelen megemelésével büntetnek, ezek pedig tovább rontanák a háztartások jövedelemviszonyait, illetve a vállalkozások likviditását, beruházási és növekedési képességeit. Nyilvánvaló, hogy az adóterhek és az újraelosztás felgyorsított csökkentése csakis felgyorsított kiadáscsökkentésekkel, hatványozott mértékű költségvetési kiigazítások mellett lenne végrehajtható. Ez azt is jelenti, hogy nem, vagy csak óriási költségek és kockázati felárnövekedések mellett lehet halogatni a kiadáscsökkentéshez szükséges szerkezeti átalakításokat, ráadásul azok lényegesen nagyobb mértékben kell hogy érintsenek szinte minden ellátórendszert. Egy ilyen konvergenciapályán a Munkaerő-piaci Alap gazdálkodása, a szakképzés és a munkanélküli ellátás, a gyógyszerkassza és általában az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer, ideértve a rokkantsági ellátásokat és a szolgálati nyugdíjakat, az önkormányzati rendszer vagy az állami és önkormányzati vállalatok gazdálkodása csakis durva pénzügyi nyomás alatt formálható át, amikor a megtakarítási igény felülír minden egyéb szakpolitikai szempontot. Ezen a konvergenciapályán az egyes ellátórendszereket érintő átalakítások nemcsak keserves pénzügyi döntéseket, de akár az ellátások megszüntetését, a támogatások jelentős lefaragását és tömeges elbocsátásokat kényszerítenek ki.  Ezeket a gazdaság és a társadalom csak akkor tudja tartós károsodás nélkül átvészelni, ha a reformokkal  párhuzamosan a külső, uniós forrásokból finanszírozott támogatáspolitika hatékonysága és sikeressége megsokszorozódik, és az adócsökkentések minden forintja a foglalkoztatás bővülését támogatja. Ezért is fontos újra hangsúlyozni, hogy egy ilyen tipikusan neoliberális gazdaságpolitikai logikát követő program milyen jelentős kockázatokat hordoz magában egy társadalomra, amely belefáradt a hosszú évek takarékossági intézkedéseibe, és amelynek többsége eladósodott, ezáltal kiszolgáltatottá  vált az ország pénzpiaci megítélésének. A foglalkoztatás szerkezetét és az állás, illetve ellátás nélkül maradók egzisztenciáját illetően további kockázatot jelent, hogy a gazdaság aktuális növekedése kizárólag a nagyobb nemzetközi cégek exportteljesítményén alapul, a belső gazdaság, a hazai vállalkozások még messze nem voltak képesek magukra találni, és stabil növekedési pályára állni.

Külön úton

E lehetséges konvergenciapályákhoz képest sajátos képet látunk persze kirajzolódni, ha végigkövetjük a jelenlegi kormány első évének gazdaságpolitikai irányvonalát és teljesítményét. Az új kabinet hivatalba lépését követően tett, láthatóan eltervezett politikai stratégiába illeszkedő, talán hibás gazdasági és pénzügyi várakozások által is táplált megnyilvánulásai a pénzügyi egyensúly hirtelen felborulásával fenyegettek.  Lényegében a konvergenciapálya alapvető célkitűzéseit kérdőjelezték meg, amikor jelentősen magasabb hiány és adósságpálya melletti gazdálkodást helyeztek kilátásba. A fenyegető pénzügyi károk legfontosabbjait a kormány hamar észlelte és elsőként kommunikációs eszközökkel igyekezett mérsékelni, részben sikerrel. A kommunikációs teljesítményként mindenképpen elismerésre méltó programhirdetésekkel a politikai döntéshozók újra és újra türelmi időt nyertek a pénzpiacokon, jóllehet például a nyár elején bejelentett 29 pontos csomag nagyobb része látványintézkedés volt, érdemi lépéseket csupán az adórendszer tekintetében tartalmazott. Ezzel  a kabinet elhamarkodott, féloldalas és jelentős részben kidolgozatlan gazdaságpolitikai pályára lépett, felborította a konvergenciapályát és a pénzügyi egyensúlyt, így jelentősen nőtt a külső eladósodottság újbóli növekedésének kockázata. A kormány a szuperbruttó adóalap megszüntetésével, az egykulcsos adó és egyéb kedvezmények azonnali bevezetésével és a társasági adócsökkentéssel összességében a GDP 4-5 %-át is kitevő költségvetési bevétel kiengedéséről döntött, miközben az egyensúlyteremtésre hivatott különböző ágazati adók egyenlegjavító hatása, a társasági adóbevétel kiesést eredményező jellemzőiket is figyelembe véve, a GDP 1 százalékát sem érte el.

Ezt követően kivárás és útkeresés jellemezte a kormány gazdaságpolitikáját. Talán abban reménykedtek, hogy a pénzpiacok, illetve az uniós hatóságok türelmet és megértést mutatnak, talán abban, hogy a magánnyugdíjpénztári megtakarítások elszámolása tekintetében jelentős engedményeket tesznek, és ez segít majd elfedni az újkeynesiánus államfelfogás és államháztartási kiadási tervek, illetve a neoliberális szemléletű adópolitika között feszülő, egyébként józan ésszel feloldhatatlan ellentéteket.  A várakozásoktól függetlenül azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ország jelentős távolságra került a maastrichti kritériumok teljesítését biztosítani hivatott konvergenciafolyamatoktól. Amint a kabinet várakozásai végleg hibásnak és hiábavalónak bizonyultak, a kormány meghozta a fenntartható gazdaságpolitika szempontjából talán leginkább vitatható döntését:  gyakorlatilag államosította a magánnyugdíjpénztári számlákon felhalmozott nyugdíjcélú megtakarításokat. Azonban a  jelentős összegű megtakarítások aprólékosan megtervezett felélésével csak átmenetileg fedhette el a konvergenciafolyamatok felborítását, mindez a hazai gazdaságpolitika koncepcióbeli hiányosságaival, kidolgozatlanságával és tartós megalapozatlanságával kapcsolatos aggályokat a legkevésbé sem oszlatta el. Sőt, az aggályokat talán még növelte is, hiszen a nyugdíjcélú megtakarítások felélésével az államháztartás jövőben várható, azaz implicit adóssága tovább nőtt, a gazdaságpolitika fenntarthatóságával kapcsolatos kérdőjelek tehát csak tovább szaporodtak. Az év végére az ország romló hitelminősítéssel és tartósan megemelkedett kockázati felárakkal kellett szembesüljön.  A sajátos szerkezetű adóátalakítások miatt romlott, de legjobb esetben is stagnált a versenyképességünk, így pedig a költségvetésre háruló korrekciós nyomás is tovább nőtt.

Csaknem egyéves csúszással a kormány végül felmérte és elfogadta, hogy nem lehetséges figyelmen kívül hagyni a pénzügyi egyensúly és konvergencia követelményeit, továbbá nem számíthat már olyan csodaszerű gazdasági növekedésre sem, amely az államháztartás egyensúlyának felborítását elfedné a külső szemlélők elől. Az előzmények miatt a tartós egyensúlyi pálya visszaállítása az eredeti, megörökölt konvergenciaprogramhoz képest sokszoros költségvetési kiigazítást igényelt, amely tehát szélsőséges pénzügyi nyomás alá helyezi az ellátórendszerek átalakítását végre megkezdő szakapparátusokat, szakmai műhelyeket. A mára kialakult konvergenciapályát végső soron akár tekinthetnénk egy olyasfajta neoliberális modellnek is, amelynek keretében a kormány végül azt vállalta, hogy a korábban egyébként szükségesnél, illetve a piacok és nemzetközi szervezetek által szorgalmazottnál lényegesen nagyobb megtakarításokat munkál ki az önkormányzati szektorban, a közösségi közlekedésben vagy általában jóléti transzferekben, ideértve az egészségügyet, a nyugdíjrendszer, az egyéb támogatási és szociális ellátórendszereket. Ezzel szemben azonban olyan tudatos és jól szervezett támogatási-  és adópolitikának kellene állnia, amelynek lehetővé teszi, hogy a közszférából és az ellátórendszerből kiesőket a versenyszféra a lehető legnagyobb számban képes legyen felszívni. Nyilvánvaló azonban, hogy a legnagyobb foglalkoztatókra terhelt ágazati különadók ezt a folyamatot éppen hogy gátolják, mint ahogy a bankrendszert sújtó egyéb rendelkezések is, hiszen azok az érintett szektorokban forráshiányt, visszaeső beruházási kedvet és majdhogynem csökkenő munkaerő-keresletet eredményeztek. Ugyanakkor az adócsökkentések, különösen az egykulcsos adó a foglalkoztatási költségeket pont azokon a területeken nem volt képes javítani, ahol az ország strukturális problémákkal küszködik, sőt, érdemben rontotta is a foglalkoztatás esélyeit. Ezzel szemben igen jelentős mértékben javított egy számszerűen szűk, nehezen befolyásolható fogyasztói szokásokkal rendelkező társadalmi réteg reáljövedelmén – az adóváltozások kedvezményezettjei épp ezen tulajdonságaik miatt csak csekély mértékben lesznek képesek hozzájárulni a hazai termékek és szolgáltatások piacának bővüléséhez, végső soron a hazai gazdasági növekedéshez és a munkahelyteremtéshez. Épp ez a kormány gazdaságpolitikai választásának legnagyobb gyengéje: az adópolitika, amely legfeljebb a jövedelemelosztásban, illetve a lakossági jövedelemviszonyok módosításában lehet képes azonnali, bár kétes értékű eredményeket elérni, azonban a gazdasági növekedés serkentésére és munkahelyteremtésre csekély mértékben alkalmas.

Mindezek ellenére kétségtelen tény, hogy a tavasz folyamán irányában véglegesen, még a válságkezelés időszakához képest is fokozottan neoliberális jelleget öltő gazdaságpolitika számos pozitív piaci és elemzői visszajelzést váltott ki, még ha részletei meglehetősen kidolgozatlanok, sőt, jelentős részt még mindig teljesen ismeretlenek. A gyorsértékelések hangvétele vitathatatlanul annak is köszönhető, hogy az irányváltással a kabinet végre visszatért egy relatíve kiszámítható és elvileg megvalósítható konvergenciapályára. Ez jelentős előrelépés a korábbi, egy évig tartó útkeresés időszakához képest. A mostani kormányzati gazdaságpolitika elfogadottsága és pozitív piaci megítélése mindazonáltal érthető azok szempontjából is, akik az ország külső adósságállományának finanszírozóiként azt a pénzügyi egyensúly fenntartása, a pénzügyi kockázatok és kamatfelárak szempontjából ítélik meg. A széleskörű politikai támogatottság elvileg kétségtelenül lehetővé teszi azon radikális kiadáscsökkentő intézkedések megvalósítását, melyek a legutóbb beígért konvergenciaprogram és a tartós 3 százalék alatti költségvetési hiány tartásához szükségesek. Ráadásul az esetleges megvalósítási kockázatok sem feltétlenül eredményeznének olyan mértékű elcsúszásokat, melyeket manapság ne szenvedhetne el bármely más uniós tagállam. A részletes szakpolitikai elképzelések hiányából vagy kidolgozatlanságából fakadó bizonytalanságok másrészről azonban eltörpülnek azok mellett a szociális jellegű veszélyek mellett, amelyek egy stagnáló versenyképességű és továbbra is alacsony foglalkoztatással küszködő gazdaság lehetőségével és annak minden káros társadalmi következményével fenyegetnek. Az aktuális konvergenciapálya ugyanis a tervezett intézkedések, a fokozott pénzügyi nyomás alatt végrehajtott szerkezeti reformok és egy téves prekoncepciókon alapuló adóátalakítás mellett csak a legnagyobb szerencsével és a külső konjunktúra váratlan és rohamos javulásával vezethetne gyorsuló gazdasági növekedéshez és a foglalkoztatási viszonyok lényeges javulásához. Félő ezért, hogy a jelenlegi különutas gazdaságpolitika nem lesz képes megadni az országnak és a gazdaságnak a szükséges felzárkózási lökést, épp ellenkezőleg, könnyen lehet, hogy az alacsony potenciális növekedés és kirívóan rossz foglalkoztatási viszonyok mellett egy tipikus szegénységi csapda felé sodorja.