Az elmúlt 20 évben a külföldiek termelő és szolgáltató beruházásai a magyar gazdasági felzárkózás motorjaként működtek. A ma elterjedő populizmussal szemben tény, hogy az országba érkező tőke, technológia, tudás, a foglakozás és beszállítás rendszerei, a menedzsment ismeretek és megnyíló exportpiacok döntő szerepet játszanak a magyar gazdaság verseny- és túlélőképességében. A 2003-ban a régió többi országaihoz hasonlóan bevezetett nagybefektetői támogatási rendszer eredményei látványosak. Közel 80 szerződés született, melyeknek köszönhetően 2004 után több, mint 1600 milliárd Ft értékű működő tőke jött az országba és több, mint 40 ezer munkahely létesült, kizárólag a támogatott körből. Az évek során ráadásul a támogatás mértéke csökkent, a 2004-es 22%-os támogatási szint 2010-re 5%-ra esett vissza. Fontos kiemelni még, hogy a támogatott multik beruházásai különböző adóbefizetéseiknek köszönhetően a legkonzervatívabb számítások alapján is összesen 500 milliárd forint többletbevételt jelentenek a költségvetésnek.
A nemzetközi befektetők számára Magyarország az elmúlt húsz év folyamán jól kifejlesztett előnyöket és garanciákat, de mélyen rögzült hátrányokat és kockázatokat is nyújtott. Az előbbiek közé sorolhatjuk a stabil politikai és gazdasági környezetet, a viszonylag hatékony befektető-vonzó intézményrendszert és az ország hagyományosan fejlettebb ipari körzeteiben a megfelelően képzett munkaerőt valamint a régió legfejlettebb közlekedési logisztikai infrastruktúráját, ami persze az eladósodottságban is jelentkezik. Sajnos az örökölt hátrányok és kockázatok között tarthatjuk számon a magyar munkaerő alacsony mobilitását, gyenge idegen nyelvtudást, az intézményesült korrupció elterjedtségét valamint a foglalkoztatást nehezítő adórendszert és az adminisztrációs terhek magas szintjét. Tény, hogy a hátrányok és kockázatok csökkentésében minden erőfeszítésük ellenére egyetlen rendszerváltás utáni kormány sem büszkélkedhet jó bizonyítvánnyal. Mégis, mindezek ellenére is, hazánk az elmúlt években vonzó befektetési célországnak számított, tehát az előnyeink és garanciáink kiegészülve a befektetéseket ösztönző politika hatásaival összességében többet nyomtak a latba egy-egy fontos befektetői döntésnél, mint ismert gyengeségeink.
 Az elmúlt évek nagy gépjárműipari sikerei (Mercedes-Benz kecskeméti beruházása, győri Audi bővítése, Opel kapacitásbővítése) mellett említést érdemel a Hankook dunaújvárosi betelepülése – amelyet azóta bővítettek is, valamint az amerikai Delphi, a japán Denso vagy a német Robert Bosch csoport folyamatos fejlesztései is. Új befektetői sikerszéria indult shared service center jellegű vállalati szolgáltató központok hazánkba telepítésével - így hozott létre sok ezer munkahelyet hazánkban az ExxonMobile, a Vodafone, a Morgan Stanley, a GE Money, a BP, a Diaego, az SAP, az EDS, az IBM és még sokan mások. A magyar gazdaság tudásalapú átalakításának nyitányaként tekinthetünk az Audi, a National Instruments, a Bosch, a Nokia-Siemens, a ZF, a Knorr-Bremse, a Thyssen-Krupp és a Sanofi globális vagy regionális kutatás-fejlesztő központjainak magyarországi átadására. Mára a hazai export több, mint felét ezek a cégek adják, így ők, - a belföldi kereslet jelenlegi alacsony szintje miatt – a gazdaság növekedésének szinte kizárólagos motorját jelentik, miközben sok százezer embert foglalkoztatnak közvetlenül, és még többet közvetetten, beszállítóikon keresztül.
Más-más megfontolásból tehát, de egy kiegyensúlyozott és hatékony gazdaságpolitikának egyaránt fontos kell, hogy legyen eme motor megfelelő "olajozása" és "karbantartása" és ugyanakkor a hazai KKV szektor és magyar irányítású vállalkozások fenntartható és transzparens kormányzati támogatása, ezzel a gazdaság duális szerkezetének oldása, a hazai KKV-k direkt és indirekt exportképességének segítése. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, vajon az új kormány szakpolitikája erősítette-e azt a képességünket, mellyel az előnyeinket a hátrányaink elé tudjuk helyezni - hisz többek között épp ez lenne a befektetést ösztönző politika feladata. Elemzésünket három fő szempont szerint végeztük.
Gazdaságpolitika: nem szokványos kényszerpályák
Nem lenne méltányos az egy éve hivatalba lépett kormányzaton számon kérni a magyar munkaerőpiac befektetői szempontból releváns, örökölt feszültségeinek azonnali feloldását így a kérdés inkább az: tudott-e javítani bármit is ezeken az elmúlt egy esztendőben az új kabinet?
Fontos kiemelni, hogy a kormány a rugalmas munkaerő-piaci feltételek érdekében – helyesen - az elődei által megkezdett bürokráciacsökkentő programot folytatja. Ugyanakkor az infrastrukturális fejlesztések terén láthatóan megelégszik az elmúlt évek során kezdett beruházások befejezésével, miközben az uniós forrásokat a vasútépítésre csoportosítja át. Így tovább késik az M4 és M44 fejlesztése, nem épül tovább az M43 a magyar-román határig és az észak-keleti országrész gyorsforgalmi úthálózatának fejlesztése sem szerepel a tervek között. Pedig ezen beruházások gazdaságfejlesztésre gyakorolt hatása nyilvánvaló. Mind a miskolci (pl. Bosch), mind a nyíregyházi (pl. Lego, Electrolux) autópálya szakasz átadása jelentősen megdobta az észak-kelet-magyarországi térség gazdasági fejlődését és növelte tőkevonzó képességét.
 Már látható, hogy az új adórendszer érdemben nem csökkentette a foglalkoztatás terheit, a marginális adóterhek alakulása pedig nem segíti az egészségesebb jövedelemszerkezet kialakulását. Így tehát az új adórendszer önmagában nem volt képes javítani az ország tőkevonzó képességén, sőt, mivel az a munkavállalók nagy többségénél nettó jövedelemcsökkenést eredményezett, a kormány társadalompolitikai ígérvényeit ("senki sem járhat rosszabbul az új adóval") a munkáltatókkal próbálja kifizettetni. Nyilvánvaló, hogy a „béremelések elvárt mértékérõl” szóló törvénytervezet hatásában piactorzító, lényegét tekintve befektetõ-ellenes, végső soron a munkahelyteremtés/megtartás ellen hat. Egy nemzetközi cég magyarországi befektetését megalapozó döntésekor mostantól a várható támogatásokon túlmenően azt is számba kell vennie, hogy ezért cserébe minden évben a kormány által meghatározott, de előre nem látható mértékben kellene emelnie a béreit is. Ez egyértelmű versenyhátrány a környező országokkal szemben, ahol nincsenek ilyen „elvárások”, ugyanakkor az így a meghirdetett stratégiával homlokegyenest ellenkezően jelentősen romlik az alacsony képzettségű/jövedelmű munkavállalók elhelyezkedési esélye.
A szakképzést és az oktatási rendszert érintő intézkedésekben, tervekben leginkább a bizonytalanság és a koncepcióhiány érzékelhető. Hiába alakult ki a felsőoktatási kapacitások átstrukturálása mellett politikai és részben szakmai konszenzus, kormányzat a keresletre jobban reagálni képes felsőoktatási szerkezet kialakítása helyet inkább kapacitások szűkítését határozta el. A döntés nyilvánvalóan ellentétes az Európai Unió és a világ azon törekvéseivel, mely mind több fiatal vonna be a felsőfokú képzésbe - ráadásul e kormányzati politika hatását csak súlyosbítja az azt kísérő populista, elitellenes retorika. Ugyanígy súlyos hosszú távú munkaképesség-romboló hatása lehet a tankötelezettség korhatárának leszállításának.
Az elmúlt esztendő nem szokványos jogalkotása érezhetően kikezdte egyik eddigi, a befektetők számára fontos előnyünket, a jogállami stabilitást is. Multinacionális vállalatvezetői körben közmondásos, hogy a felsővezetőknek tulajdonosaik felé sokkal többet és hosszabban kellett magyarázniuk a cégüket közvetlenül nem érintő visszamenőleges hatályú törvénykezést, mint a cégüket közvetlenül sújtó ágazati különadót. Úgy tűnik, ez utóbbit inkább hajlandók elfogadni, még annak ellenére is, hogy a különadók sokszor irreális terhet jelentenek az érintetteknek, miközben a bankadó még a hazai KKV-kat is sújtja, hiszen „beszáradt” állapotban tartja a hazai vállalkozói hitelezést. Ám a visszamenőleges hatályú jogalkotást nagyobb veszélynek tartják, hiszen olyan jogbizonytalanságot jelent, amely később beárazhatatlan kockázatként riaszthat el befektetőket és munkaadókat. Erről tanúskodik a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara felmérése is, amely szerint „az is aggodalomra ad okot, hogy a válaszadók a jogbiztonság folyamatos romlását tapasztalják. Ez az üzleti döntések szempontjából fontos tényező mára már az elégedettségi rangsor aljára került, a 24 vizsgált tényező közül a 20. helyen áll.”
Sajnos, jelenlegi és lehetséges befektetőink számára lassan ugyanolyan súllyal mérlegelendő mindaz, amit a kormány tesz, és az, amit a kormány mond. Az elmúlt évben furcsa kettőség jellemezte a kabinet munkáját: a színfalak mögött nem ritkán szakszerűen küzdött a befektetők bizalmáért, miközben a színpadon populista retorikával lázított ellenük, rombolva ezzel a kiszámítható, fenntartható befektetői környezet alapjait. Ráadásul a kísérlet a jelenlegi társadalom- és gazdaságpolitika kétharmados „bebetonozására”, szándéka ellenére sem a kiszámíthatóság növekedését, sokkal inkább a rugalmas alkalmazkodóképesség csökkenését eredményezi. Ha a sarkalatos törvényekkel sikerül a következő kormányok gazdaságpolitikai mozgásterét minimálisra csökkenteni illetve kétharmados parlamenti szavazattöbbséghez kötni, akkor ez később, politikai színezettől függetlenül, minden kormányt ad-hoc megoldásokra, különutakra, kétharmaddal nem védett speciális adók kivetésére sarkallhat majd. Az eredmény: csökkenő transzparencia és kiszámíthatóság és ennek egyenes következményeként csökkenő befektetési kedv.
Nemzetközi környezet: új vetélytársak a láthatáron
A világgazdasági válság legnehezebb időszaka után újra aktívabbak a nemzetközi befektetők. Ebben az ismét erősödő versenyhelyzetben sikernek kell tekintenünk a korábban meghozott befektetői döntések, illetve kormányzati elköteleződések tényleges megvalósulásának kormányzati támogatását, mint például a létrejövő kecskeméti Mercedes beruházást vagy az Audi győri bővítését. Régiónkban új fejlemény, hogy a Visegrádi Négyek országcsoportja befektetői szempontból új versenytársakkal bővült. A nemzetközi befektetők szemében Románia és Bulgária egyértelműen felzárkózott a visegrádiak mellé, ráadásul Albániával kiegészülve éppen ezekben a hónapokban kezdik el átalakítani a nemzetközi befektetőkkel foglalkozó intézményrendszerüket. A minta a 2000-es évek példaértékű ír modellje és az elmúlt évtized közepéig befektetés-ösztönzési sztárnak számító Csehország intézményrendszere, ez pedig azzal járhat, hogy térségi versenytársaink hatékonyabb nemzeti intézményekkel szállhatnak be a nemzetközi befektetőkért folytatott harcba.
Intézményrendszer: kényszeres átalakítások
2006 után a magyar kormány lemásolta a befektetővonzás szempontjából talán legsikeresebb és leghatékonyabb, úgynevezett egyablakos kormányzati intézményrendszert, melyet elsőként Csehország vezetett be az ezredforduló után. A nemzetközi elismerésekkel is kitüntetett, az ITDH és az illetékes minisztériumok együttműködésével létrejött intézményrendszerben világos volt a kormányzati munkamegosztás. Az ITDH-t olyan ügynökséggé tették, amely, mivel munkatársai nem voltak köztisztviselők, versenyképes fizetéséért alkalmazhatott hozzáértő szakembereket. Mindezek eredményeképpen az ITD Hungary az FDi Magazine 2010-es értékelése alapján a legjobb befektetés-ösztönzési ügynökség lett a régióban.
 A tavaly hivatalba lépett kormány a befektetés-ösztönzés területén legnagyobb hibát épp az intézményrendszer elhibázott átalakításával és a kormányzati felelősségek zavaros elrendezésével követte el. Lényegében megszüntették az ügynökségi modellben dolgozó ITDH-t (jogi okokból megőrizték, mint intézményt, de felelősséget már nem visel az adott területen). Az új intézmény, a Nemzeti Külgazdasági Hivatal (HITA) deklaráltan nem jogutódja a világszerte ismert és elismert elődszervezetnek, az új intézmény köztisztviselőket foglalkoztat, amivel a befektetés-ösztönzést a közigazgatási munka hatékonyságkorlátozó gyakorlatának áldozatává tették. Az új, bürokratikus hivatal kormányzati beágyazottsága, és így érdekérvényesítő képessége hiányos, korlátozott, a személyi állomány szinte teljesen átalakult, a fluktuáció egy év alatt is igen magas, a terület költségvetése érdemben csökkent, ahogy a személyi állomány is. Mindezek érezhetően rontják az intézményrendszer hatékonyságát, ráadásul még az egyablakos kormányzati ügyintézés is sérült. Összefoglalva: a befektetés-ösztönzésnek nincs hatékony intézménye, a szakterület hátrébb sorolódott a kormányzati munkában.
Tettek és szavak: állandó ellentmondásban
Bár a kormány sikeresen menedzseli a korábban elindított befektetési projekteket és úgy tűnik, eredményesen tárgyal további, például kínai befektetőkkel , ezek a fontos eredmények sem ellensúlyozzák azokat a szakmai és részben politikai hibákat, melyek az elmúlt egy esztendőt jellemezték. A szétvert intézményrendszer, az elhibázott adóátalakítás és az irreális mértékű különadók közvetlenül, a jogi-politikai stabilitást erodáló kétharmados kormányzás és jogalkotás, valamint a populista retorika közvetetten rontja hazánk töke- és befektetésvonzó képességét. Az elkövetkező 12-18 hónap fogja eldönteni, hogy a kormány képes lesz-e új befektetőket szerezni Magyarország számára és el tudja-e oszlatni a nemzetközi befektetői közösség aggodalmait. Némi reménykedésre adhat okot, hogy a harcosan forradalmi retorika és sokszor nyugat-ellenes politizálás mögött helyenként tetten érhető volt a gazdasági érdekeket szem előtt tartó racionális számítás is. A kérdés, hogy erre a kettőségre alapozható-e hitelesen képviselhető befektetés-ösztönző stratégia.
Véleményünk szerint volna egyszerűbb út is.
Az elhúzódó görög pénzügyi és gazdasági és most már kormányválság újabb fejezetéhez értünk a múlt héten, ami egyre negatívabb hatással van az euróra, lépéskényszerbe helyezve az euró-zóna vezető politikusait. A válságnak újabb lökést adott múlt hétfőn a Standard & Poor’s, amely egyszerre három fokozattal, „CCC” szintre rontotta Görögország államadós-besorolását. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hitelminősítő intézet eltanácsol mindenkit a görög eszközökbe való befektetéstől. A hét folyamán aztán az euro-tagállamok vezetői is akcióba léptek annak érdekében, hogy elkerüljék a válság eszkalálódását. A múlt pénteki Sárközy-Merkel találkozó kijelölte a hétvégi eurózóna pénzügyminiszteri találkozó fő csapásirányát, miszerint a magánbefektetők csakis önkéntes alapon járulhatnak hozzá a görög állam további finanszírozásához.
.jpg) Emellett a hétfő hajnalig tartó luxemburgi egyeztetésen az eurózóna pénzügyminiszterei megállapodtak abban, hogy július közepéig elhalasztják a 110 milliárd eurós hitelprogramból most esedékes 12 milliárdos hitelrészlet folyósítását. Ezt attól tették függővé, hogy a görög parlament megszavazza e és végre is hajtja a 28 milliárd eurós, több évre szóló újabb megszorító csomagot. Egyértelmű célja az EU-nak, hogy nyomást gyakoroljon a görögökre. A most futó hitelprogramot – annak érdekében, hogy jövőre ne fordulhasson elő egy esetleges fizetőképtelenség - valószínűleg egy újabb, 120 milliárd eurós hitelcsomag váltja fel, amelynek kidolgozása július elejére várható. Közben a Fitch Ratings hitelminősítő bejelentette, hogy a görög állam csődjének fogja értékelni azt is, ha az ország adósságainak magánhitelezői önként tovább folytatják az ország finanszírozását, azaz kényszer nélkül vállalják, hogy lejáró görög kötvényeik helyett újabbakat vásárolnak. A görög adósságok besorolását ennek megfelelően a fizetésképtelenségnek megfelelő szintre fogja rontani. A korábbi megszorítások okozta társadalmi feszültségek azonban kormányválsághoz is vezettek, a pénzügyminiszter lecserélése után kedden az átalakított görög kormánnyal kapcsolatos bizalmi szavazás volt, amit a kormány „túlélt”, így jó esélye nyílt arra, hogy a jövő héten esedékes reformprogramról szóló szavazás is átmenjen a görög parlamenten. A június 23-24-i brüsszeli EU-csúcs fő témája is a görög válság és annak kezelése lesz minden valószínűség szerint.
Közgazdászok, politikusok jelentős számban nyilvánítottak véleményt a görög válsággal kapcsolatban, illetve az euró jövőjét megkérdőjelező vélemények is napvilágot láttak:
Jean-Claude Juncker, luxemburgi miniszterelnök, a 17 tagú eurózóna pénzügyminisztereinek vezetője a Süddeutsche Zeitungnak nyilatkozva megerősítette, hogy addig nem fog az EU kötelezettséget vállalni, amíg a görögök nem teszik meg a maguk részéről a szükséges lépéseket. Juncker bírálta azt a korábbi német javaslatot, miszerint a magánhitelezőknek is részt kellene vállalniuk a rendezési folyamatban. Szerinte Európa a tűzzel játszik. Ha ugyanis a magánhitelezők is részt vesznek a válság rendezésében, ez ahhoz vezethet, hogy a hitelminősítő intézetek Görögországot fizetésképtelennek minősíthetik. Ez pedig - mint hangoztatta - katasztrofális következményekkel járhat az EU, illetve a valutaunió számára. A csőd átterjedhet Portugáliára és Írországra, továbbá a magas államadósság miatt - még Spanyolország előtt - megfertőzheti Belgiumot és Olaszországot.
 Az ügy fontosságát jelzi, hogy Barack Obama, amerikai elnök is fontosnak tartotta, hogy nyilvánosan véleményt nyilvánítson. Obama szerint katasztrofális lenne, ha az adósságválság miatt Európa egy lefelé tartó, "ellenőrizhetetlen spirálba" kerülne. Meggyőződése szerint a megoldás érdekében teret kell biztosítani a legjobb elgondolásoknak. "Az a dolgunk, hogy ne essünk pánikba és ne reagáljuk túl a dolgokat és hogy bebiztosítsuk a kivezető utat" - mondta az amerikai elnök. Az Angela Merkellel június 7-én tartott közös sajtóértekezleten elmondta még, hogy Németország kulcsszerepet játszik majd a görög adósságválság megoldásának kidolgozásában, az Egyesült Államok pedig teljes mértékben együttműködik majd ezekben az erőfeszítésekben, mind kétoldalú alapon, mind pedig a Nemzetközi Valutaalapon (IMF) keresztül.
A neves közgazdász, Nouriel Roubini szerint szükséges lesz a görög, az ír és a portugál adósság átstrukturálására, de ha túl sokáig várnak a döntéshozók, ellenőrizhetetlenebb lesz a folyamat. Az olasz Il Sole 24 Ore-nek adott interjújában kifejtette, hogy meggyőződése, hogy Görögország és Portugália ki fog lépni az euro-zónából a következő öt évben, ha a gazdasági növekedést nem sikerül beindítani.
Daniel Gros, a Center for European Policy Studies (CEPS) igazgatója a következő megoldási javaslattal állt elő a New York Timesban: kihasználva a görög papírok alacsony árfolyamát, a 2010-ben létrehozott EFSF-nek (European Financial Stability Facility, Európai Pénzügyi Stabilitási Alap) kellene ajánlatot tennie azoknak akik görög papírokkal rendelkeznek, hogy EFSF papírokra cseréljék be a jelenlegi piaci árak mellett. A bankokat „rá lehetne venni” a szabályozók által, hogy fogadják el az ajánlatot. Ezután az EFSF lenne az egyedüli hitelezője Görögországnak és egy olyan ajánlatot tehetne, hogy: „Leírjuk a mondjuk 280 milliárd eurós adósságod névértékét az általunk fizetett 150 milliárdra és meghosszabbítjuk a lejáratot (kamatok változatlanok) öt évvel, ha te Görögország további erőfeszítéseket teszel és eszközöket adsz el. Ezzel az államadósság bőven a GDP 100%- alá szorítható és kezelhetőbb lenne.
Wolfgang Münchau a Financial Times-ban arról ír, hogy bár számos elemző a görög fizetőképtelenségről és az euro-zóna felbomlásáról cikkezik már régóta, ez azonban nem fog megtörténni a közeljövőben annak ellenére, hogy mind a görög politikai élet , mind a német parlament reakciói egyenlőre kiszámíthatatlanok. Annak érdekében, hogy Görögországot az EU és az IMF hitelprogramjában tartsák, két dolognak kell történnie: Athénnek teljesítenie kell a feltételeket, a feltételeknek meg teljesíthetőeknek kell lenniük. A program túlságosan a megszorításokra hagyatkozik, viszont megszorításoknak egy idő után a reformoknak kell átadni a helyet, hogy hiteles lehessen a program.
Roger Cohen a New York Times-ban arról ír, hogy a görögök nem voltak felkészülve az euro-zónához történő csatlakozásra annak idején, és ez olyan mint egy hólabda, minél tovább gurul annál nagyobbat puffan. Figyelembe véve a görög politikai helyzetet, a németek kifáradását és a korlátait annak, amit a görög társadalom még elfogadna, a legjobb megoldás az összes közül egy rendezett körülmények között történő fizetésképtelenségi eljárást javasol a neves publicista.
 A Der Spiegelben David Böcking and Carsten Volkery arról ír, hogy ha Brüsszel engedné, hogy Görögország fizetésképtelenséget jelentsen, úgy a válság akadálytalanul terjedhetne tovább az euróövezet gazdaságilag gyengébben teljesítő országaira. A befektetők attól tartanának, hogy Európa esetleg Írország és Portugália kezét is elengedi, ezért mihamarabb szabadulnának ezen országok kötvényeitől, ami árfolyamzuhanáshoz, magasabb kockázati felárhoz és végső soron magasabb kamatokhoz vezetne. Az ördögi kör folytatódna, költségvetési gondjaik tovább súlyosbodnának, esetleg egyáltalán nem tudnának többé hitelt fölvenni - bekövetkezne az államcsőd. Véleményük szerint, ha Görögország hivatalos pénzneme ma is a drachma volna, akkor a görög államadósság elszigetelt problémát jelentene, amelyet Európa könnyedén rendezhetne. Csakis az euró révén lett a görög adósság az összes partnerállam problémája is - egyúttal pedig veszély a közös pénzre.
A korengedményes nyugdíjak többségének megszüntetésével együtt a kormány a Széll Kálmán-terv keretében módosítaná a rokkantnyugdíjakra, rokkantsági ellátásokra vonatkozó szabályokat is, majd ezzel együtt felülvizsgálná a korábbi rokkanttá nyilvánítási minõsítéseket. A tervezett intézkedésektõl azt remélik, hogy százezer „új” munkavállaló jelenhet meg a munkaerõpiacon, a remélt gazdasági hatásról pedig sokat elárul az a gazdasági minisztériumi számítás, miszerint ha a több, mint 720 ezer rokkantsági nyugdíjas ismét dolgozna – még ha csak feleakkora hatékonysággal is, mint a 3,7 millió foglalkoztatott – közel 10 százalékkal emelhetné meg magyar GDP-t. Persze kérdés, lehet-e és érdemes-e így számolni, vajon valóban lesz-e a megszüntetett korengedményes nyugdíjasok tízezreinek és a százezer munka világába visszavezetendõ rokkantnyugdíjasnak helye a munkaerõpiacon, de kérdéses az is, hogy az intézkedések végül érinthetnek-e annyi embert, mint amennyivel a kormányzat számol.
 Mivel a tervezett intézkedések nem fogják érinteni az öregségi nyugdíjkorhatárt már betöltött 390 ezer rokkantnyugdíjast, a maradék 340 ezer korengedményes rokkantnyugdíjast kell számításaink alapjául venni. Vajon milyen eszközökkel érhetõ el az, hogy közülük 100 ezren ismét munkavállalókká váljanak? Errõl nem sokat lehet még tudni, de úgy tûnik, hogy a kormány elsõsorban a közmunkaprogramokban találna helyet a reaktiválandó rokkantnyugdíjasoknak. Ez számos kérdést felvet és nem csak azt, hogy lesz-e elegendõ és számukra is alkalmas közmunkaprogram, például árvízi vagy belvízi védekezés, mint arról Navracsics Tibor beszélt egy interjúban. A közmunkaprogram költségvetési forrást emészt fel és kiszoríthat más, nem támogatott foglalkoztatási formákat, ráadásul kétséges a hatékonysága is. Tény viszont, hogy a közmunkaprogramokkal gyorsan lehet javítani a foglalkoztatottsági statisztikákon, és az is nehezen vitatható, hogy az ország legelmaradottabb régióiban, a munkaerőpiacról legrégebben kiszorultak esetében az állam még sokáig nem mondhat le erről az eszközéről - ám így is sokan lesznek, akik számára a közmunkaprogram csak a legrosszabb átmeneti megoldás lehet csupán.
Számukra az igazi megoldás a foglalkoztatási rehabilitáció lenne, hisz ez a forma adja talán a legtöbb esélyt a megváltozott munkaképességûek helyzetének tartós javulására és arra, hogy az integrált foglalkoztatáson keresztül növekedjék e réteg társadalmi elfogadottsága is. Itt azonban nem várható gyors és látványos siker, mind az érintetteknek, mind pedig a reaktiválásukat ambicionáló kormányzatnak óriási nehézségeket kell leküzdenie. Az öregségi korhatár alatti rokkantnyugdíjasok többsége alacsonyan képzett és a 40-es, 50-es korosztályhoz tartozik – ez éppúgy hátrányt jelenthet az elhelyezkedésben, mint az, hogy érthetõ okokból – kisebb munkateljesítmény, több betegszabadság - kevésbé szívesen alkalmazzák õket a munkaadók.
Ezzel együtt ma a munkavállalói korú népesség 14 százalékát kitevõ, majd egymilliónyi, munkavégzést korlátozó betegséggel vagy fogyatékossággal élõ honfitársunk kevesebb mint negyede dolgozik, további 140 ezren szeretnének, de nem tudnak munkába állni és a mostani rehabilitációs támogatási rendszer csak 40-50 ezer embernek biztosít védett, vagy támogatott foglalkoztatást – állapítja meg a Budapest Intézetnek a témában megjelent friss elemzése. Bár a Nemzetgazdasági Minisztérium háttéranyaga 60-65 ezer fõre teszi a támogatott munkát végzõk számát, abban mind a BI elemzése, mind a minisztériumi szakanyag egyetért, hogy a foglalkoztatási rehabilitáció jelenlegi rendszere rossz hatékonyságú és átszervezésre szorul. Ugyanerre a következtetésre jutott az Állami Számvevõszék Kutató Intézetének 2009 novemberében napvilágot látott kutatása is, amely megállapítja, hogy pénzügyi szempontból fenntarthatatlanná vált a rehabilitációs foglalkoztatás magyarországi rendszere, leginkább azért, mert nem képes különbséget tenni a teljes, részleges, vagy védett foglalkoztatást jelentõ rehabilitáció között. Emiatt aztán az erre a célra fordított mintegy 60 milliárd forintból túl sok jut a részleges- és védett foglalkoztatásra és elenyészően kevés az integrált foglalkoztatást megvalósító teljes rehabilitációra.
A foglalkoztatási rehabilitáció költségvetési támogatása
(2010. évi mrd forint)
Forrás: Budapest Intézet
Ezt állapítja meg a Budapest Intézet elemzése is, amikor azt vizsgálja, kikhez jut a megváltozott munkaképességű emberek bértámogatása. Megállapítják, hogy az e célra szánt források döntőtöbbsége olyan munkáltatókhoz kerül, amelyek szegregált módon (az ép dolgozóktól elkülönítve) foglalkoztatnak és amelyek ugyan formálisan eleget tesznek a rehabilitációs támogatás igénybevételéhez szükséges követelményeknek, ám valójában nem tudnak vagy nem törekednek a nyílt munkaerőpiaci elhelyezkedést támogató szolgáltatásokat nyújtani megváltozott munkaképességű munkavállalóiknak.
A támogatások több, mint felét 65 olyan szervezet kapja, amelyben a foglalkoztatottak 60-100 százaléka megváltozott munkaképességû, rehabilitációs szolgáltatókra viszont csupán pár milliárd jut. Nyilvánvaló, hogy az állami támogatás forrásainak eloszlása nem veszi figyelembe a rehabilitációs teljesítmények közötti különbséget, hiszen a felmérések szerint a rehabilitációs szolgáltatók ügyfelei 30-50-szer nagyobb eséllyel jutnak nyílt munkaerőpiaci álláshoz, mint a részleges- vagy védett foglalkoztatást végző munkáltatók alkalmazottai. Nem kétséges, hogy jelentősen növelné a rendszer hatékonyságát, ha a forrásokat a bértámogatott munkáltatóktól az integrált munkavégzést jobban szolgáló szolgáltatók felé csoportosítanák át, ráadásul ez nem is kerülne többe az államnak. Számítások szerint egy rehabilitációs szolgáltató 1,3 millió forint állami támogatást használ fel egy megváltozott munkaképességû embernek a - valódi rehabilitációs teljesítménynek tekinthetõ - nyílt munkaerõpiaci elhelyezéséhez, pontosan annyit tehát, mint amennyit most egy védett munkahely fenntartására fordít a költségvetés. Ráadásul a nem támogatott munkahelyen dolgozók járulékbefizetésébõl akár több és jobb minõságû rehabilitációs szolgáltatást is lehetne késõbb finanszírozni. Hiába meggyőző a mért teljesítmények különbsége a tartós munkaerőiaci integrációban, hiába nyilvánvaló, hogy a változtatás egyben fenntarthatóbbá is tenné a rendszert, a szakértők szerint a rehabilitációs foglalkoztatás belső működési és szervezeti reformja is szükséges a sikerhez. Csak akkor lehet áttérni a valós eredményeken alapuló finanszírozásra, ha sikerül megoldani rendszer mérésen és értékelésen alapuló minõségbiztosítását és azt, hogy az ilyen támogatásban részesülõ foglalkoztatók kötelezõen vegyék igénybe a megváltozott munkaképességû dolgozók elhelyezkedését támogató rehabilitációs szolgáltatásokat. Ha kiszámíthatóbb lesz a finanszírozás és egyszerûbb az adminisztráció, akkor a rendszer ilyen hatékonyságnövelésével is érdemi és ami legalább ilyen fontos, gazdaságilag fenntartható javulást lehetne elérni a megváltozott munkaképességûek a foglalkoztatásában.
 A Budapest Intézet számításai szerint ha évi 9,1 milliárd forintot 35 ezer megváltozott munkaképességû ember nyílt elhelyezkedését támogató rehabilitációs szolgáltatására fordítanánk, akkor négy év múlva már 20-25000 fõvel növekedne a foglalkoztatás, úgy, hogy a rendszer fenntarthatóvá válna, tehát az ily módon munkába állók után befizetett járulékok fedeznék a rehabilitációs szolgáltatások állami támogatását. Ha ugyanezt az összeget a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően például védett munkahelyek bértámogatására fordítanánk, akkor a modell szerint egyáltalán nem nőne a foglalkoztatás és a bértámogatás fedezetét továbbra is a költségvetésbe befizetett adóforintjaink jelentenék.
A foglalkoztatási rehabilitációs rendszer átalakítása tehát már rövid távon is tartós eredményeket hozhat, ezért racionális döntésnek tűnne a foglalkoztatás gyors növelését egyik legfontosabb programjává emelő kormány számára e reform mihamarabbi elindítása.
A kormány számos, nehezen magyarázható és indokolható gazdaságpolitikai intézkedései közül talán a legnehezebben azon törvénymódosítások sora védhető, amelyek hatására egyre nagyobb számban nyílnak meg tudottan adókikerülésre lehetőséget adó jogszabályi kiskapuk. A közelmúltban elfogadott adómódosítások közül az első feltűnőbb az volt, mely az adóparadicsomokba fizetett kamatra és szolgáltatási díjra még egy évvel korábban, kifejezetten az off shore alapú adótervezések visszaszorítása érdekében kivetett 30 százalékos adóterhet egyszerűen hatályon kívül helyezte. Márpedig az érintett tranzakciók nyilvánvalóan és egytől egyik olyan pénzügyi műveletek voltak, melyek eredményeként hazai társaságok nyeresége ellenőrizetlen tulajdoni hátterű, és adóterheket egyáltalán nem vagy kirívóan alacsony mértékben viselő külföldi cégekbe vándorolt. Az, hogy ez a törvénymódosítás a kormányváltás utáni legsürgősebb intézkedések egyike volt, sajátos megvilágításba helyezi az új gazdaságpolitika által képviselt tényleges üzleti érdekeket. De azt is megmutatja, hogy mely korábbi kormány harcolt valójában az off shore adókikerülési praktikák ellen, s melyik használta csak politikai jelszóként, miközben alig leplezetten direkt intézkedésekkel maga segíti a terjedésüket. Mindezek persze csak táplálják az olyan szóbeszédet is, miszerint a pártpolitika és különösen a pártfinanszírozás már megint nem, sőt egyre kevésbé törekszik transzparens és egyben legális eszközök használatára.
 Ezt követően, számos hasonló lépés mellett, a 2011-es adóátalakítások keretében a kabinet eltörölte azt a szabályt, amelynek egyetlen nyilvánvaló célja az volt, hogy jövedelemarányos közteherviselésre kényszerítse azokat, akik a magasabb jövedelem mellett is csupán a minimálbér után adóznak. Az „egyszerűsítési” célokkal indokolt jogszabálymódosítás ismét egy sokat kritizált és elfogadhatatlan gyakorlatnak nyitott teret, melynek eredményeként valójában nem a jövedelmezőségi problémákkal küszködő KKV-k kaptak segítséget, hanem azok a magasabb jövedelmű vállalkozók, amelyek már éppen kezdtek volna hajlandóságot mutatni arra, hogy keresményükkel arányos adó- és járulékfizetési kötelezettségeket teljesítsenek. Most viszont újra legális lehetőséget kaptak, hogy közterheik jelentős részét csupán a minimálbér után róják le. Ezen intézkedés az előbbivel szemben persze nem azért kérdőjelezhető meg, mert az adókikerülés mellett a pénzmosást és a korrupciót is táplálja, hanem sokkal inkább versenytorzító jellege okán. Amiatt tudniillik, mert az üzleti alapon versengő és tényleges teljesítménnyel sikerre törekvő vállalkozásokkal szemben a jogszabályokat kikerülőket részesíti előnyben, mely folyamat már jó egy évtizede mély nyomot hagy KKV szektorunk növekedési pályáján és versenyképességén. Másrészről viszont a minimálbér utáni adó- és járulékfizetés újbóli legalizálásával a jogalkotó olyan helyzetet teremtett, amelyben az egykulcsos adó bevezetésének még azok a potenciális kedvező hatásai sem jelentkeznek, melyek elérése a munkahelyteremtéssel szemben az egykulcsos adó egyébként alkalmas lenne. Így 2011-re olyan adóátalakításokat sikerült hatályba léptetni, melyek jól láthatóan nem csak most, hanem a jövőben tartósan is lukat ütnek a jövedelemadó, de különösen a járulékbevételeken, mert a nagyarányú adócsökkentés mellett sem motiválnak a jövedelemarányos járulék- és adófizetésre, sőt, kifejezetten ellenérdekeltté tesznek benne.
Úgy tűnik azonban, hogy a napokban egy, a Bajnai kormány által bezárt újabb adózási kiskaput tervez újranyitni a jelenlegi kormánytöbbség. Az illetékszabályozás tekintetében ugyanis olyan parlamenti módosító indítvány született, mely lényegét tekintve ismét lehetővé teszi a jellemzően üzleti szereplők közti, tehát nem magánszemélyek részére történő ingatlanértékesítések illetékkötelezettségeinek teljes egészében történő elkerülését. A jelenleg még hatályos szabályozás lehetetlenné tette, hogy a társasági formába rejtett ingatlanértékesítéssel elkerülhető legyen az illetékfizetés, cserébe viszont egy lényegesen méltányosabb, messze piackonform, egyszerre degresszív és felülről korlátos illeték mértéket vezetett be. A most javasolt szabályozás viszont eleve vitatható céllal, ráadásul teljesen hibás és átgondolatlan jogszabályi szövegezéssel olyan szélesre tárja az üzleti célú ingatlanértékesítés illetékterheinek elkerülését lehetővé tevő új jogszabályi kiskaput, hogy azon csak az nem fér át, aki nem akar. Várható tehát, hogy a nagyobb értékű ingatlanok üzleti szereplők közti átruházása hamarosan újra társaságok értékesítése formájában fog megtörténni, melyből semmiféle illetékbevétel nem fog származni.
 Azt pedig talán csak futólag érdemes megemlíteni, hogy a folyamatban lévő törvénymódosítások közt újra feltűnt egy adóamnesztia szabály, láthatóan most azt a kört megcélozva, akik adózatlan forrásból származó jövedelemből tettek szert jelentős ingatlanvagyonra. Amellett viszont annál nehezebb szó nélkül elmenni, hogy ugyanezen módosító javaslat eközben lényegében eltörli azokat a 2010 januárjában hatályba léptetett szabályokat, melyek magánszemélyeket korlátoznak abban, hogy jövedelmüket off shore helyszínekre vagy cégekbe menekítsék. A folyamatban lévő javaslatok tehát, ha a nyilvánosság elől elbújtatva is, de eközben direkt legalizálni próbálják hazai adózók jövedelmének adóparadicsomokba történő menekítését.
Az adójogszabályok folyamatos alakíthatásának évtizedes hazai gyakorlata ismeretében persze mindezen fejleményekben alig van meglepő elem, legfeljebb az sajnálatos, hogy a jelenlegi kormányzati munka a korábban is ismert hibákat, a rendszertelen és kiszámíthatatlan adóztatást, másrészt a parciális lobbiérdekeknek kedvező kiskapukat és egyedi szabálymódosításokat hatványozott mértékben és sebességgel alkalmazza. Ezzel pedig azt is lerombolja, amit a hivatalba lépését megelőző rövidke egy év tudatos munkája során sikerült felépíteni.
Ha van stratégiai szempontból is erős kritikával illethető eleme az aktuális gazdaságpolitikának, az egyébként is az adópolitika. Az eddig bevezetett intézkedések, úgyis, mint az egykulcsos adó, az egyes stratégiai ágazatokat terhelő különadók, amúgy is csekély mértékben alkalmasak az elvi jellegű gazdaságpolitikai célkitűzések - munkahelyteremtés, a beruházások és fejlesztések serkentése és a gazdaságélénkítés - elősegítésére. Ezzel szemben viszont a megtöbbszöröződött költségvetési lukak és a hosszabb távon újra fenyegető irányú adósságpálya negatív hatásai azonnal jelentkeztek, ami láthatóan kétségbeesett és egyre kétségesebb kimenetelű költségvetési megszorításokra kényszeríti a kormányt. De még ezen vitatható minőségű adópolitikán belül is szemet szúrnak azok az intézkedések, amelyek már nem tekinthetők a felületes és átgondolatlan tervezés eredményeinek, hiszen tudatosan teremtenek egyre szaporodó lehetőségeket az adókikerülésre.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy vállalkozói oldalról egy felkínált, tudatosan kialakított vagy fenntartott adómérséklési technikai kihasználása szinte szükségszerű. Aki ugyanis azzal nem él, lényegében behozhatatlan versenyhátrányba kerül mindenki mással szemben, és saját cégét kárhoztatja lemaradásra, vagy akár összedőlésre is. A tömeges, szabályozói eszközökkel lehetővé tett, szinte tudatosan felkínált adókikerülés ezért valójában mindig is szabályozói felelősség, és a 2009-es válságkezelés adópolitikájában ezért is került sok már kérdés – úgymint foglalkoztatás és versenyképesség – mellett kiemelt helyre. Ennek fényében viszont végképp érthetetlen, hogy a vállalkozókat és cégeket újra egy hibás és hosszabb távon fenntarthatatlan működési modell felé terelő adózási kiskapuk megnyitása mégis kinek az érdeke?
A szexuális botrányba keveredett Dominique Strauss-Kahn lemondása után intenzív lobbizás és találgatások kezdődtek azzal kapcsolatban ki is lehetne a Nemzetközi Valutaalap (IMF) új vezérigazgatója. Az utód kiválasztásának folyamata – mely számos kritikát kapott már korábban is - a nemzetközi válságkezelésnek egy különösen intenzív szakaszában történik. Görögországnak épp most ítélték meg a 110 milliárd eurós EU-IMF-hitel esedékes részletét, ezzel hetek óta tartó piaci bizonytalanság került átmeneti nyugvópontra. Egyiptomnak be kell tömnie azt a 10-12 milliárd dollárosra becsült folyó fizetésimérleg-hiányt, amely a februárban a kormány menesztésébe torkolló többhetes felkelés hatásai miatt keletkezett. Ehhez nyújt segítséget az a hárommilliárd dolláros csomag, amelyben a minap állapodott meg az IMF az észak-afrikai országgal. A Szovjetunió felbomlása óta a legsúlyosabb pénzügyi válsággal küzdő Fehéroroszország a múlt héten fordult segítségért az IMF-hez. A portugál válságkezelésnek valószínűleg jót tesz az, hogy az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap által Portugáliának nyújtott hitelprogram feltételeinek betartását ígérte Pedro Passos Coelho, a portugál jobbközép Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetője, miután pártja megnyerte a vasárnapi előre hozott parlamenti választásokat. A válságkezelés mellett az IMF történetének egyik legizgalmasabb állomásához érkezett, hiszen meg kell választani DSK utódját. A jelöltállítási határideje 2011. június 17., az új vezérigazgató megválasztása a hónap végén esedékes. Egyre erősebb a nyomás, hogy az eddig bevett pozíció megosztási gyakorlaton (európai vezérigazgató, amerikai második ember és amerikai Világbank vezér) változtassanak és minden korábbinál számottevőbb az esély, hogy egy, a feltörekvő piacok által jelölt lesz a végleges befutó. Ezzel együtt szakértő bennfentesek a francia pénzügyminiszter, Christine Lagarde európai közös jelölt esélyeit tartják továbbra is a legjelentősebbeknek.
 A kiválasztási folyamat megváltoztatása és átláthatósága mellett érvel a közgazdasági Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz, aki megállapítja: azzal, hogy kormányok javasolnak jelölteket, számos jó képességű ellenzékinek tartott jelölt esik el a megmérettetéstől szimplán a nemzeti kormányok szűklátókörűsége miatt. Stiglitz azt javasolja, hogy a kormányok helyett egy nemzetközi jelölő bizottság jelölhessen, ezzel a tudós szerint az átláthatóság is javulhatna. A nyílt verseny azért is fontos, hogy ne háttéralkuk, elvtelen kompromisszumok vezessenek az utód kiválasztásához, így a mostani – a korábbitól eltérő – nyílt vita az utód jelöltről jó iránynak tűnik. Stiglitz hasznosnak vélné, ha megtörne a korábbi európai-amerikai dominancia, a feltörekvő országok esetleges egységes jelöltje is labdába rúghatnak, viszont az európaiak mostani jelöltjét, Christine Lagarde-ot is kiváló jelöltnek tartja.
Annak ellenére, hogy az európai jelölt is jó választás lenne, mégis a fejlődő országok potenciális jelöltjei közül választana Jeffrey Frankel, a Harvard University professzora, alapvetően három ok miatt: 1. a fejlődő piacok gazdaságai sokkal jobb teljesítményt produkáltak az elmúlt évtizedben, mint Európa; 2. a legutóbbi három IMF vezérigazgató európai volt, de egyikük sem töltötte ki a mandátumát, ami felveti azt a kérdést, hogy mennyire vették komolyan feladatukat; 3. a legjobb jelöltek a fejlődő országok potenciális jelöltjei között vannak. Frankel 9 olyan jelöltet nevesít, akiket szakmailag teljesen érettnek tart a pozícióra, 6 közülük olyan, akik potenciálisan szóba is jöhetnek: Augustín Cartens mexikói Nemzeti Bank kormányzója, Arminio Fraga, volt brazil Nemzeti Bank elnök; Tharman Shanmugaratan aki Szingapúr pénzügyminisztereként tűnt ki és legutóbb miniszterelnök-helyettessé lett kinevezve; Sri Mulyandi Indrawati, aki fiatal kora és női mivolta ellenére indonéz pénzügyminiszter volt, majd kinevezték a Világbank egyik vezérigazgatójának; Leszek Balcerowicz, volt lengyel pénzügyminiszter és jegybank elnök, aki kompromisszumos jelölt lehet EU-s és fejlődő piaci mivolta miatt; Trevor Manuel nagy sikereket ért el dél-afrikai jegybank elnökként; Kemal Dervis, volt török gazdasági miniszter; Stanley Fischer szintén kompromisszumos jelölt lehet, hiszen izraeli jegybank elnöksége előtt az IMF vezérigazgató-helyettese volt és Zambiában született; végül Montek Ahluwalia az indiai Terv Bizottság alelnöke, aki viszont Fischerrel együtt 65 évnél idősebb, így kicsi az esélye.
A fejlődő országok egyelőre megosztottak, többen is saját jelölttel rukkoltak elő. Egyikük, Augustín Carstens, a Mexikói Nemzeti Bank elnöke, a Financial Timesban arról értekezik, hogy a globális együttműködés –amit az IMF célként tűzött ki maga elé – bizalmat igényel a partnerek között, a kiválasztás folyamata átlátható kell, hogy legyen. A feltörekvő országok – BRICS, Indonézia, Mexikó – bebizonyították, hogy gazdaságpolitikájuk helyes volt az utóbbi években, a válságból általában gyorsan kilábaltak, gazdaságuk ismét „dübörög”.
A The Economist legutóbbi vezércikkében az európai jelölt érdemei elismerése mellett mégis arra bíztatja fejlődő országokat, hogy közösen állítsanak jelöltet, akinek támogatására felszólítja az USA-t is. A Valutaalap egyik legnagyobb kihívása a következő években minden bizonnyal az euro övezeti válság kezelése lesz - érvel a tekintélyes brit hetilap - ehhez pedig egy pártatlan, euro zónán kívüli szakemberre lenne szükség. Az európaiak érvelése – ők értik az euro zónát, ezért kell európai jelölt a válság menedzseléséhez – nevetségessé válik, ha belegondolunk, úgyanígy érvelhettek volna az argentin pénzügyminiszter jelöltsége mellett az 1980-as években, vagy a thai pénzügyminiszter mellett 1997-ben.
Christine Lagarde francia pénzügyminiszternek reálisan nincs valódi feltörekvő országbeli ellenfele az IMF vezérigazgatói posztjára, pedig éppen ideje lenne, hogy ne európai legyen a Valutaalap első embere – közölte egy moszkvai interjújában Szergej Sztorcsak orosz pénzügyminiszter-helyettes. Szerinte Lagarde emberi és szakmai kvalitásait nehéz „legyőzni”. Oroszország fejlődő országokkal – például Mexikóval és Dél-Afrikával – együtt meg szeretné törni a fél évszázados hagyományt, hogy európait választanak az IMF élére.
Nouriel Roubini szerint viszont a fejlődő országok széttagoltsága miatt az európai jelölt lesz a befutó. Bár Lagarde francia pénzügyminiszterként még a görög adósság átütemezése ellen tört lándzsát, Roubini szerint elég pragmatikus ahhoz, hogy majdan IMF vezérként megváltoztassa álláspontját.
Jeffrey Sachs, a Columbia Egyetem egyik igazgatója – konkrét személy megnevezése nélkül - praktikus megközerlítéssel a feladatokhoz keresne szakembert. Úgy látja, hogy a következő IMF vezérigazgatónak olyan, monetáris tapasztalatokkal rendelkező személy lenne a leginkább alkalmas, aki rendelkezik azokkal a kapacitásokkal és víziókkal, amelyekkel menedzselni lesz képes a világban végbemenő jelentős változásokat. A dollár, bár továbbra is a vezető valuta helyét tölti be, jelentősége egyre csökken, így a regionális együttműködések szerepe egyre nő majd. Európa, az arab-világ, Dél-Kelet Ázsia gazdasági folyamatainak összehangolásában lesz majd óriási szerepe a következő vezérigazgatónak.
Hét szomszédunk közül négy – Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Románia – a balkáni övezethez kapcsolja Magyarországot. Biztonságunk számára ez a régió rendkívül fontos, hisz az ottani politikai vagy gazdasági instabilitás első áldozatai rendszerint a közvetlen szomszédok. A Balkán nagy részén hazánk tekintélyes partnernek számít. Sok magyar üzletember, szakértő és diplomata mozog otthonosan a régióban, habár az osztrák érdekeltség, valamint a szláv nyelvekkel könnyen boldoguló visegrádi társaink, kivált Szlovákia is nagy figyelmet fordítanak a térségre. A „Nyugat-Balkán” fiatal fogalom, nem a földrajz fedezte fel, hanem a politika ötlötte ki, miután előbb Szlovénia, azután Románia és Bulgária is sikerrel csatlakozott az Európai Unióhoz, majd a NATO-hoz. A félsziget maradéka kapott sajátos nevet, ezúttal kivételesen nem a szokásos „keleti” jelzővel ékesítve, hanem a felzárkózással bíztató nyugati égtájról elnevezve. A jugoszláv utódállamokból és Albániából álló régió az 1990-es évtizedben, az egymást követő háborúk miatt leszakadt a rendszerváltó poszt-szocialista szomszédoktól mind a belső átalakulás, mind a transz-atlanti betagozódás tekintetében. Húsz évvel a szovjet és nyomában a jugoszláv összeomlás után a helyzet még mindig zavaros és befejezetlen. A Nyugat-Balkánon már nincs háború, de az általános béke állapota sem érkezett el. A kezelendő konfliktusok alatta maradnak a nagyhatalmak ingerküszöbének, mivel egyéb válsággócok – Irán, a Közel-Kelet, legújabban az „arab tavasz” nyugtalanító eseményei – időközben sürgősebb beavatkozást igényeltek. Ha nem is lángol a Nyugat-Balkán, de füstölög és a több pontján pislákoló parázsból újjáéledhet a konfliktus. Stabilizáló és a megoldást segítő körülmény, hogy időközben a transzatlanti közösség mintegy bekerítette a régiót: ma már minden szomszédja EU- és NATO-tagország. Ezáltal az Adria irányába mutató, hagyományos orosz expanzió is akadályokba ütközik. Ráadásul a közeljövőben tovább szűkül a kör: Horvátország NATO-tag és 2013 közepére várhatóan az EU is befogadja. Szomszédunk közeli uniós csatlakozása igazán örvendetes fejlemény, de aggasztó árnyékot vetett rá Szerbia feltételezett leszakadása, a közöttük keletkező integrációs szakadék lehetősége. Az sem zárható ki, hogy az unión belülről Horvátország esetleg akadályokat gördít Szerbia integrálása elé, amint ez vele is megtörtént a szlovén-horvát tengeri határ megállapításakor. Ez a veszély azonban most lényegesen csökkenthető. Fordulat Szerbia és az EU kapcsolataiban A legsúlyosabb háborús bűnökkel vádolt szerb, Ratko Mladics elfogása és átadása a hágai Nemzetközi Törvényszéknek megtisztította Szerbia számára a nyugati felzárkózáshoz vezető utat. Mladics Boszniában követte el a kegyetlen tömeggyilkosságokat az ottani szerbek területrabló hadseregének főparancsnokaként, de kiadatását Szerbiától várták, minthogy a jelek szerint ott bujkált csakúgy, mint cinkosa, a korábban letartóztatott Karadzsics. Jól kiszámított elfogása olyan pillanatban történt, amikor a szerb társadalom többségében a poszt-jugoszláv etnikai konfliktusoknál már erősebbnek mutatkozik a nyugati felzárkózás vágya. A hajdani jugoszláv vendégmunkások gyermekei szeretnének kitörni az elszigeteltségből. Törekvésük egybeesik a jelenlegi szerb politikai vezetés szándékaival és előnyös Európának, mindenekelőtt a Szerbiával közvetlenül szomszédos országoknak, köztük Magyarországnak. Ha sikerül összebékíteni a szerb törekvéseket az Európai Unió készségével és lehetőségeivel, akkor egy konfliktus góccal kevesebb veszélyezteti Európa biztonságát és gyarapodását.  Szerbia Európa-barát kormánya, amely 2009 decemberében folyamodott EU-tagságért, előreláthatólag 2012 nyaráig vezeti az országot. Szerbiában erős a nacionalizmus, nyolc éve Zoran Djindjics miniszterelnök az életével fizetett Milosevics kiadatásáért. Borisz Tadics elnök és környezete Mladics elfogásával kivárta azt a legutolsó pillanatot, amikor a merész tett még éppen bekerülhet a hágai Nemzetközi Bíróságnak az ENSZ BT számára benyújtandó (június 6-i) újabb jelentésébe. A következő parlamenti választásokig hátralévő egy év pedig elegendőnek látszik arra, hogy Mladics kiadására válaszolva az EU hiteles tervvel álljon elő. A válasz lényege: Szerbia uniós közeledésének felgyorsítása, a csatlakozás kilátásba helyezése. Ehhez az EU vezető országai részéről erős politikai akarat szükséges, amely túllép az újabb tagországoktól való idegenkedésen, a „bővítési fáradtság” hangoztatásán. A költségvetési be- és kifizetések, vagy a termelési kvóták újraosztása, amelyek az új belépések legkényesebb kérdéseinek számítanak, Szerbia esetében az EU egészére vetítve elhanyagolható hatásúak. A jogi-intézményi felzárkózás is kitaposott ösvényen haladhat előre, hiszen a volt jugoszláv előzményekből kiindulva már ketten tették meg ugyanezt az utat: Szlovénia és Horvátország. Szerbia EU-csatlakozásának igazi tétje a regionális hatások bemérése és okos hasznosítása. Az ország a Balkán kellős közepén fekszik, immár teljesen a szárazföldbe zárva, tengerpart nélkül. Kontinentális beágyazottságából következően Szerbia rendelkezik a legtöbb szomszéddal a régióban. A vele határos nyolc állam közül három – Magyarország, Románia és Bulgária – az EU-NATO közösség újabb tagjai közé tartozik, öt pedig jugoszláv utódállam, Horvátországtól Koszovóig. Szerbia azért is kulcsállama az egész Nyugat-Balkáni régiónak, mert a többi ország hozzá képest – vele összefogva, vagy vele szemben – határozza meg a saját helyzetét és törekvéseit. Ez a szoros viszony teszi lehetővé az EU számára, hogy Szerbiával együtt és rajta keresztül az egész régió konszolidálására dolgozzon ki tervet. A regionális megközelítést az is indokolja, hogy az unió 2003-ban az összes nyugat-balkáni államnak tagságot ígért (akkor még Koszovó nélkül). Ugyanakkor a mai helyzetben többségük nincs abban az állapotban, hogy az ígéret beváltása megkezdődhetnék. A nyugat-balkáni országok integrációja Az egyes országok között lényeges fokozati különbségek mutatkoznak mind a biztonság, mind a gazdasági fejlődés, mind pedig a régióban oly fontos államépítés tekintetében. A fejlettségi szintek sokszínűsége a volt Jugoszláviában is ismert jelenség volt, az iparosodás, vagy az életszínvonal igen széles skálán szóródott. Szlovénia és Koszovó között ma is négyszeres a különbség az egy főre jutó BNT tekintetében. Ehhez a probléma csokorhoz hozzáadódott a zömében új államok belső konszolidálódásának sokesélyes politikai folyamata, amely tartósítja, sőt növeli az öröklött különbségeket. A hajdani államszocializmus és vele együtt három szövetségi állam – a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia – összeomlása után a legkeservesebb átalakulási folyamat a Nyugat-Balkánon játszódott le. A rendszerváltozás önmagában is fájdalmas változások sorozatából épül fel. A rendszert váltó országok lakosainak nagy többsége – mintegy 300 millió ember – számára mindez korábbi, megszokott államuk bomlásának és új, szuverén közösségek kialakulásának úgyszintén nehezen feldolgozható történéseivel társult.  Az EU minden évben értékeli a további bővítés szempontjából számba vehető országok előrehaladását és különféle – tagjelölti, potenciális tagjelölti – státuszokat osztogat. A 2010. novemberi jelentést tekintve a Nyugat-Balkánon Szerbia után igazából egyetlen ország, a vele barátságos viszonyt ápoló csöppnyi Montenegró ülhetne csak a tárgyalóasztalhoz. Újabb kisállam felvétele viszont tovább élezné az ENSZ-ből az EU-ba átültetett „tagállami egyenlőség” elvének ellentmondásait. A hétszázezer lakosú Montenegró ugyanis sok tekintetben ugyanolyan képviseleti jogokat nyerne az unióban, mint a legnagyobb és egyben a legtöbb terhet viselő tagállamok, például Németország, ez viszont látványosan ellentmond az uniós állampolgárok egyenlőségének. Hasonló gondokat vetne fel az alig kétmilliós Koszovó integrációs tagsága, ám a fő probléma itt Szerbia szembenállása a testéből kiszakított új entitással. Az EU huszonhét tagországa közül öt a mai napi nem ismerte el az új államot, ilyenformán Szerbiától sem követelhetjük a kialakult status quo engedelmes elfogadását. Ugyanakkor fontos európai és regionális érdek Koszovó politikai létének, belső és külső etnikai feszültségeinek, szárazföldbe zárt és egyelőre életképtelen gazdaságának békés és előremutató kezelése. A megoldás a tér- és időbeli határok tágítását igényli. Egyrészt olyan kontextusra van szükség, amely a szélesebb környezetet, benne Albániát és a jelentős albán kisebbséggel rendelkező Macedóniát is felöleli. Másrészt „időt kell adni az időnek” (ahogyan Mitterand korábbi francia elnök szokta volt mondani), vagyis a ma még éles ellentétek feloldását türelmesen el kell halasztani, megtervezve a hosszabb távon megteendő lépéseket. Ebben a folyamatban Szerbia együttműködése kulcsszerepet játszik. Bosznia és Hercegovina esetében viszont az idő már dolgozhatott eleget, hiszen a háborúnak véget vető daytoni béke megállapodás idestova tizenhat éves. Éppen az a gond, hogy a maga idejében hasznos és célravezető etnikai felosztás megmerevedett és az egységes állam kialakításának fő akadályává vált. A három kulturális és vallási közösség – ortodox szerbek, katolikus horvátok és muzulmán bosnyákok – békéjének a szeparáció és az önálló politikai képviselet volt a kulcsa. Az ország két közigazgatási egységre – a Bosnyák-Horvát Föderációra és a Szerbia befolyása alatt álló Banja Luka-i Szerb Köztársaságra – tagolódik. A két politikai entitásból és a három domináns közösségből akkor lesz egységes állam, ha ezt a külvilág egyértelműen akarja, és ha belső szereplőinek nincs más választása. E tekintetben Horvátország, majd Szerbia EU-tagsága lezárja Bosznián belüli nemzettársaik szeparatista álmait. Emellett persze az egységesülő Bosznia-Hercegovina számára is meg kell rajzolni a saját, önálló integrációs útitervét. Albánia természetszerűleg támogatja Koszovó független, állami létét. Ez az egyetlen állam a nyugat-balkáni régióban, amely nem 1990 után létesült, ráadásul a NATO is befogadta tagként. Az ország az elmúlt években elismerésre méltó igyekezettel közeledett az EU-hoz, újabban viszont mély belpolitikai konfliktus osztja meg, amely a kormányozhatóság határára sodorta az országot. Ilyen belső megosztottság mellett nem lehet nagyszabású külpolitikai tervekbe, a többség kitartó támogatását igénylő európai integrációs folyamatba belevágni. Macedónia is szorgalmasan követi az EU követelményeit és eredményesen egyensúlyoz a többségi szláv és a jelentős kisebbséget alkotó albán lakossága között, ám az állam nevével kapcsolatos akut vita útját állja a további előrehaladásnak. Ez a kötözködés egyedül Görögország ügye, amely a gazdasági csőd szélén sem enged a tisztán presztízs jellegű álláspontjából: a szomszédos állam nem nevezhető ugyanúgy, mint az egyik görög régió (miközben például Románia nem csinált ügyet Moldávia hasonló névválasztásából). A Nyugat-Balkán regionális integrálásának terve ezt az elmérgesedett helyzetet is segítene feloldani. Regionális stratégia kell A közelmúltban Görögország látványos javaslattal állt elő arra hivatkozva, hogy a Nyugat-Balkán felvételére szóló ígéret annak idején az EU Thesszalonikiben tartott csúcsértekezletén hangzott el. Felvetette, hogy az első világháborút kirobbantó 1914-es szarajevói merénylet százéves évfordulójára az egész régió kapja meg konkrét európai perspektíváját. A 2014-es határidő azonban a legújabb fejlemények tükrében a cselekvés szempontjából túl későinek tűnik. Mérföldkőnek viszont éppen megfelel, például akkor kezdődhetnének meg az érdemi tárgyalások Szerbia EU-csatlakozásáról. Ha Szerbia elkülönül, a maradék Nyugat-Balkán összlakossága mindössze tizenkét millióra zsugorodik, a csekély népesség viszont öt államra oszlik. Ez a helyzet nyomatékosan indokolja a regionális kezelést, az egész nyugat-balkáni régió konszolidálásának és konzisztens európai integrálásának összefüggő megoldását. Szerbia EU-csatalkozási tárgyalásinak anyagába be kellene iktatni egy új, regionális fejezetet. Ez nemcsak az összes szomszéddal való történelmi megbékélés útját-módját tartalmazhatná, hanem az ország EU-felvételét összekapcsolná az egész Nyugat-Balkán uniós közelítésének lépéseivel. Néhány területen felgyorsítható az előrelépés, figyelembe véve azt a kedvező körülményt, hogy az övezet immár az EU-n belül helyezkedik el. Ilyen mindenekelőtt a szabad kereskedelem egymással és az unióval, azután a közlekedési, a hírközlési, a környezetvédelemi és az energiahálózatok összekapcsolása és további kiépítése, végül a személyek szabad mozgása mind a régión belül, mind az EU irányában. Ezeknek a lépéseknek a nehézségi foka a sok kis állam miatt magas, kockázata viszont csekély, mivel mindösszesen egy közepes méretű ország lakosságát teszik ki. Jugoszlávia szétesése során az egymást követő szerb hadjáratok, majd a nyugati béketeremtés hatékony, ám nem kevésbé pusztító beavatkozásai legalább egy évtizeddel visszavetették a régiót az euro-atlanti felzárkózás útján. Koszovó függetlenségének sietős nyugati elismerése 2008-ban ugyanúgy a térség csekély ismeretét bizonyította, mint a boszniai belső rendezés tekintetében az 1995-ös daytoni béke eredeti elveihez való makacs, időn túli ragaszkodás, vagy az EU részéről az egyes államok egyedi teljesítményének túlhangsúlyozása az egész Nyugat-Balkán problémáinak komplex megoldása helyett. A legfrissebb szerbiai fejlemények most újabb lehetőséget kínálnak a régió elvarratlan problémáinak újragondolására és merészebb, egyben eredményesebb megoldására. Magyarország közvetlen szomszédságáról van szó, stabilizálása és felvirágzása számunkra is politikai és gazdasági hasznot hozna.
|
|
|
Legutóbbi kommentek