A korengedményes nyugdíjak többségének megszüntetésével együtt a kormány a Széll Kálmán-terv keretében módosítaná a rokkantnyugdíjakra, rokkantsági ellátásokra vonatkozó szabályokat is, majd ezzel együtt felülvizsgálná a korábbi rokkanttá nyilvánítási minõsítéseket. A tervezett intézkedésektõl azt remélik, hogy százezer „új” munkavállaló jelenhet meg a munkaerõpiacon, a remélt gazdasági hatásról pedig sokat elárul az a gazdasági minisztériumi számítás, miszerint ha a több, mint 720 ezer rokkantsági nyugdíjas ismét dolgozna – még ha csak feleakkora hatékonysággal is, mint a 3,7 millió foglalkoztatott – közel 10 százalékkal emelhetné meg magyar GDP-t. Persze kérdés, lehet-e és érdemes-e így számolni, vajon valóban lesz-e a megszüntetett korengedményes nyugdíjasok tízezreinek és a százezer munka világába visszavezetendõ rokkantnyugdíjasnak helye a munkaerõpiacon, de kérdéses az is, hogy az intézkedések végül érinthetnek-e annyi embert, mint amennyivel a kormányzat számol.
Mivel a tervezett intézkedések nem fogják érinteni az öregségi nyugdíjkorhatárt már betöltött 390 ezer rokkantnyugdíjast, a maradék 340 ezer korengedményes rokkantnyugdíjast kell számításaink alapjául venni. Vajon milyen eszközökkel érhetõ el az, hogy közülük 100 ezren ismét munkavállalókká váljanak? Errõl nem sokat lehet még tudni, de úgy tûnik, hogy a kormány elsõsorban a közmunkaprogramokban találna helyet a reaktiválandó rokkantnyugdíjasoknak. Ez számos kérdést felvet és nem csak azt, hogy lesz-e elegendõ és számukra is alkalmas közmunkaprogram, például árvízi vagy belvízi védekezés, mint arról Navracsics Tibor beszélt egy interjúban. A közmunkaprogram költségvetési forrást emészt fel és kiszoríthat más, nem támogatott foglalkoztatási formákat, ráadásul kétséges a hatékonysága is. Tény viszont, hogy a közmunkaprogramokkal gyorsan lehet javítani a foglalkoztatottsági statisztikákon, és az is nehezen vitatható, hogy az ország legelmaradottabb régióiban, a munkaerőpiacról legrégebben kiszorultak esetében az állam még sokáig nem mondhat le erről az eszközéről - ám így is sokan lesznek, akik számára a közmunkaprogram csak a legrosszabb átmeneti megoldás lehet csupán.
Számukra az igazi megoldás a foglalkoztatási rehabilitáció lenne, hisz ez a forma adja talán a legtöbb esélyt a megváltozott munkaképességûek helyzetének tartós javulására és arra, hogy az integrált foglalkoztatáson keresztül növekedjék e réteg társadalmi elfogadottsága is. Itt azonban nem várható gyors és látványos siker, mind az érintetteknek, mind pedig a reaktiválásukat ambicionáló kormányzatnak óriási nehézségeket kell leküzdenie. Az öregségi korhatár alatti rokkantnyugdíjasok többsége alacsonyan képzett és a 40-es, 50-es korosztályhoz tartozik – ez éppúgy hátrányt jelenthet az elhelyezkedésben, mint az, hogy érthetõ okokból – kisebb munkateljesítmény, több betegszabadság - kevésbé szívesen alkalmazzák õket a munkaadók.
Ezzel együtt ma a munkavállalói korú népesség 14 százalékát kitevõ, majd egymilliónyi, munkavégzést korlátozó betegséggel vagy fogyatékossággal élõ honfitársunk kevesebb mint negyede dolgozik, további 140 ezren szeretnének, de nem tudnak munkába állni és a mostani rehabilitációs támogatási rendszer csak 40-50 ezer embernek biztosít védett, vagy támogatott foglalkoztatást – állapítja meg a Budapest Intézetnek a témában megjelent friss elemzése. Bár a Nemzetgazdasági Minisztérium háttéranyaga 60-65 ezer fõre teszi a támogatott munkát végzõk számát, abban mind a BI elemzése, mind a minisztériumi szakanyag egyetért, hogy a foglalkoztatási rehabilitáció jelenlegi rendszere rossz hatékonyságú és átszervezésre szorul. Ugyanerre a következtetésre jutott az Állami Számvevõszék Kutató Intézetének 2009 novemberében napvilágot látott kutatása is, amely megállapítja, hogy pénzügyi szempontból fenntarthatatlanná vált a rehabilitációs foglalkoztatás magyarországi rendszere, leginkább azért, mert nem képes különbséget tenni a teljes, részleges, vagy védett foglalkoztatást jelentõ rehabilitáció között. Emiatt aztán az erre a célra fordított mintegy 60 milliárd forintból túl sok jut a részleges- és védett foglalkoztatásra és elenyészően kevés az integrált foglalkoztatást megvalósító teljes rehabilitációra.
A foglalkoztatási rehabilitáció költségvetési támogatása
(2010. évi mrd forint)
Forrás: Budapest Intézet
Ezt állapítja meg a Budapest Intézet elemzése is, amikor azt vizsgálja, kikhez jut a megváltozott munkaképességű emberek bértámogatása. Megállapítják, hogy az e célra szánt források döntőtöbbsége olyan munkáltatókhoz kerül, amelyek szegregált módon (az ép dolgozóktól elkülönítve) foglalkoztatnak és amelyek ugyan formálisan eleget tesznek a rehabilitációs támogatás igénybevételéhez szükséges követelményeknek, ám valójában nem tudnak vagy nem törekednek a nyílt munkaerőpiaci elhelyezkedést támogató szolgáltatásokat nyújtani megváltozott munkaképességű munkavállalóiknak.
A támogatások több, mint felét 65 olyan szervezet kapja, amelyben a foglalkoztatottak 60-100 százaléka megváltozott munkaképességû, rehabilitációs szolgáltatókra viszont csupán pár milliárd jut. Nyilvánvaló, hogy az állami támogatás forrásainak eloszlása nem veszi figyelembe a rehabilitációs teljesítmények közötti különbséget, hiszen a felmérések szerint a rehabilitációs szolgáltatók ügyfelei 30-50-szer nagyobb eséllyel jutnak nyílt munkaerőpiaci álláshoz, mint a részleges- vagy védett foglalkoztatást végző munkáltatók alkalmazottai. Nem kétséges, hogy jelentősen növelné a rendszer hatékonyságát, ha a forrásokat a bértámogatott munkáltatóktól az integrált munkavégzést jobban szolgáló szolgáltatók felé csoportosítanák át, ráadásul ez nem is kerülne többe az államnak. Számítások szerint egy rehabilitációs szolgáltató 1,3 millió forint állami támogatást használ fel egy megváltozott munkaképességû embernek a - valódi rehabilitációs teljesítménynek tekinthetõ - nyílt munkaerõpiaci elhelyezéséhez, pontosan annyit tehát, mint amennyit most egy védett munkahely fenntartására fordít a költségvetés. Ráadásul a nem támogatott munkahelyen dolgozók járulékbefizetésébõl akár több és jobb minõságû rehabilitációs szolgáltatást is lehetne késõbb finanszírozni. Hiába meggyőző a mért teljesítmények különbsége a tartós munkaerőiaci integrációban, hiába nyilvánvaló, hogy a változtatás egyben fenntarthatóbbá is tenné a rendszert, a szakértők szerint a rehabilitációs foglalkoztatás belső működési és szervezeti reformja is szükséges a sikerhez. Csak akkor lehet áttérni a valós eredményeken alapuló finanszírozásra, ha sikerül megoldani rendszer mérésen és értékelésen alapuló minõségbiztosítását és azt, hogy az ilyen támogatásban részesülõ foglalkoztatók kötelezõen vegyék igénybe a megváltozott munkaképességû dolgozók elhelyezkedését támogató rehabilitációs szolgáltatásokat. Ha kiszámíthatóbb lesz a finanszírozás és egyszerûbb az adminisztráció, akkor a rendszer ilyen hatékonyságnövelésével is érdemi és ami legalább ilyen fontos, gazdaságilag fenntartható javulást lehetne elérni a megváltozott munkaképességûek a foglalkoztatásában.
A Budapest Intézet számításai szerint ha évi 9,1 milliárd forintot 35 ezer megváltozott munkaképességû ember nyílt elhelyezkedését támogató rehabilitációs szolgáltatására fordítanánk, akkor négy év múlva már 20-25000 fõvel növekedne a foglalkoztatás, úgy, hogy a rendszer fenntarthatóvá válna, tehát az ily módon munkába állók után befizetett járulékok fedeznék a rehabilitációs szolgáltatások állami támogatását. Ha ugyanezt az összeget a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően például védett munkahelyek bértámogatására fordítanánk, akkor a modell szerint egyáltalán nem nőne a foglalkoztatás és a bértámogatás fedezetét továbbra is a költségvetésbe befizetett adóforintjaink jelentenék.
A foglalkoztatási rehabilitációs rendszer átalakítása tehát már rövid távon is tartós eredményeket hozhat, ezért racionális döntésnek tűnne a foglalkoztatás gyors növelését egyik legfontosabb programjává emelő kormány számára e reform mihamarabbi elindítása.
