A kormány számos, nehezen magyarázható és indokolható gazdaságpolitikai intézkedései közül talán a legnehezebben azon törvénymódosítások sora védhető, amelyek hatására egyre nagyobb számban nyílnak meg tudottan adókikerülésre lehetőséget adó jogszabályi kiskapuk. A közelmúltban elfogadott adómódosítások közül az első feltűnőbb az volt, mely az adóparadicsomokba fizetett kamatra és szolgáltatási díjra még egy évvel korábban, kifejezetten az off shore alapú adótervezések visszaszorítása érdekében kivetett 30 százalékos adóterhet egyszerűen hatályon kívül helyezte. Márpedig az érintett tranzakciók nyilvánvalóan és egytől egyik olyan pénzügyi műveletek voltak, melyek eredményeként hazai társaságok nyeresége ellenőrizetlen tulajdoni hátterű, és adóterheket egyáltalán nem vagy kirívóan alacsony mértékben viselő külföldi cégekbe vándorolt. Az, hogy ez a törvénymódosítás a kormányváltás utáni legsürgősebb intézkedések egyike volt, sajátos megvilágításba helyezi az új gazdaságpolitika által képviselt tényleges üzleti érdekeket. De azt is megmutatja, hogy mely korábbi kormány harcolt valójában az off shore adókikerülési praktikák ellen, s melyik használta csak politikai jelszóként, miközben alig leplezetten direkt intézkedésekkel maga segíti a terjedésüket. Mindezek persze csak táplálják az olyan szóbeszédet is, miszerint a pártpolitika és különösen a pártfinanszírozás már megint nem, sőt egyre kevésbé törekszik transzparens és egyben legális eszközök használatára.

Úgy tűnik azonban, hogy a napokban egy, a Bajnai kormány által bezárt újabb adózási kiskaput tervez újranyitni a jelenlegi kormánytöbbség. Az illetékszabályozás tekintetében ugyanis olyan parlamenti módosító indítvány született, mely lényegét tekintve ismét lehetővé teszi a jellemzően üzleti szereplők közti, tehát nem magánszemélyek részére történő ingatlanértékesítések illetékkötelezettségeinek teljes egészében történő elkerülését. A jelenleg még hatályos szabályozás lehetetlenné tette, hogy a társasági formába rejtett ingatlanértékesítéssel elkerülhető legyen az illetékfizetés, cserébe viszont egy lényegesen méltányosabb, messze piackonform, egyszerre degresszív és felülről korlátos illeték mértéket vezetett be. A most javasolt szabályozás viszont eleve vitatható céllal, ráadásul teljesen hibás és átgondolatlan jogszabályi szövegezéssel olyan szélesre tárja az üzleti célú ingatlanértékesítés illetékterheinek elkerülését lehetővé tevő új jogszabályi kiskaput, hogy azon csak az nem fér át, aki nem akar. Várható tehát, hogy a nagyobb értékű ingatlanok üzleti szereplők közti átruházása hamarosan újra társaságok értékesítése formájában fog megtörténni, melyből semmiféle illetékbevétel nem fog származni.

Az adójogszabályok folyamatos alakíthatásának évtizedes hazai gyakorlata ismeretében persze mindezen fejleményekben alig van meglepő elem, legfeljebb az sajnálatos, hogy a jelenlegi kormányzati munka a korábban is ismert hibákat, a rendszertelen és kiszámíthatatlan adóztatást, másrészt a parciális lobbiérdekeknek kedvező kiskapukat és egyedi szabálymódosításokat hatványozott mértékben és sebességgel alkalmazza. Ezzel pedig azt is lerombolja, amit a hivatalba lépését megelőző rövidke egy év tudatos munkája során sikerült felépíteni.
Ha van stratégiai szempontból is erős kritikával illethető eleme az aktuális gazdaságpolitikának, az egyébként is az adópolitika. Az eddig bevezetett intézkedések, úgyis, mint az egykulcsos adó, az egyes stratégiai ágazatokat terhelő különadók, amúgy is csekély mértékben alkalmasak az elvi jellegű gazdaságpolitikai célkitűzések - munkahelyteremtés, a beruházások és fejlesztések serkentése és a gazdaságélénkítés - elősegítésére. Ezzel szemben viszont a megtöbbszöröződött költségvetési lukak és a hosszabb távon újra fenyegető irányú adósságpálya negatív hatásai azonnal jelentkeztek, ami láthatóan kétségbeesett és egyre kétségesebb kimenetelű költségvetési megszorításokra kényszeríti a kormányt. De még ezen vitatható minőségű adópolitikán belül is szemet szúrnak azok az intézkedések, amelyek már nem tekinthetők a felületes és átgondolatlan tervezés eredményeinek, hiszen tudatosan teremtenek egyre szaporodó lehetőségeket az adókikerülésre.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy vállalkozói oldalról egy felkínált, tudatosan kialakított vagy fenntartott adómérséklési technikai kihasználása szinte szükségszerű. Aki ugyanis azzal nem él, lényegében behozhatatlan versenyhátrányba kerül mindenki mással szemben, és saját cégét kárhoztatja lemaradásra, vagy akár összedőlésre is. A tömeges, szabályozói eszközökkel lehetővé tett, szinte tudatosan felkínált adókikerülés ezért valójában mindig is szabályozói felelősség, és a 2009-es válságkezelés adópolitikájában ezért is került sok már kérdés – úgymint foglalkoztatás és versenyképesség – mellett kiemelt helyre. Ennek fényében viszont végképp érthetetlen, hogy a vállalkozókat és cégeket újra egy hibás és hosszabb távon fenntarthatatlan működési modell felé terelő adózási kiskapuk megnyitása mégis kinek az érdeke?