Hét szomszédunk közül négy – Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Románia – a balkáni övezethez kapcsolja Magyarországot. Biztonságunk számára ez a régió rendkívül fontos, hisz az ottani politikai vagy gazdasági instabilitás első áldozatai rendszerint a közvetlen szomszédok. A Balkán nagy részén hazánk tekintélyes partnernek számít. Sok magyar üzletember, szakértő és diplomata mozog otthonosan a régióban, habár az osztrák érdekeltség, valamint a szláv nyelvekkel könnyen boldoguló visegrádi társaink, kivált Szlovákia is nagy figyelmet fordítanak a térségre. A „Nyugat-Balkán” fiatal fogalom, nem a földrajz fedezte fel, hanem a politika ötlötte ki, miután előbb Szlovénia, azután Románia és Bulgária is sikerrel csatlakozott az Európai Unióhoz, majd a NATO-hoz. A félsziget maradéka kapott sajátos nevet, ezúttal kivételesen nem a szokásos „keleti” jelzővel ékesítve, hanem a felzárkózással bíztató nyugati égtájról elnevezve. A jugoszláv utódállamokból és Albániából álló régió az 1990-es évtizedben, az egymást követő háborúk miatt leszakadt a rendszerváltó poszt-szocialista szomszédoktól mind a belső átalakulás, mind a transz-atlanti betagozódás tekintetében. Húsz évvel a szovjet és nyomában a jugoszláv összeomlás után a helyzet még mindig zavaros és befejezetlen.
A Nyugat-Balkánon már nincs háború, de az általános béke állapota sem érkezett el. A kezelendő konfliktusok alatta maradnak a nagyhatalmak ingerküszöbének, mivel egyéb válsággócok – Irán, a Közel-Kelet, legújabban az „arab tavasz” nyugtalanító eseményei – időközben sürgősebb beavatkozást igényeltek. Ha nem is lángol a Nyugat-Balkán, de füstölög és a több pontján pislákoló parázsból újjáéledhet a konfliktus. Stabilizáló és a megoldást segítő körülmény, hogy időközben a transzatlanti közösség mintegy bekerítette a régiót: ma már minden szomszédja EU- és NATO-tagország. Ezáltal az Adria irányába mutató, hagyományos orosz expanzió is akadályokba ütközik. Ráadásul a közeljövőben tovább szűkül a kör: Horvátország NATO-tag és 2013 közepére várhatóan az EU is befogadja. Szomszédunk közeli uniós csatlakozása igazán örvendetes fejlemény, de aggasztó árnyékot vetett rá Szerbia feltételezett leszakadása, a közöttük keletkező integrációs szakadék lehetősége. Az sem zárható ki, hogy az unión belülről Horvátország esetleg akadályokat gördít Szerbia integrálása elé, amint ez vele is megtörtént a szlovén-horvát tengeri határ megállapításakor. Ez a veszély azonban most lényegesen csökkenthető.
Fordulat Szerbia és az EU kapcsolataiban
A legsúlyosabb háborús bűnökkel vádolt szerb, Ratko Mladics elfogása és átadása a hágai Nemzetközi Törvényszéknek megtisztította Szerbia számára a nyugati felzárkózáshoz vezető utat. Mladics Boszniában követte el a kegyetlen tömeggyilkosságokat az ottani szerbek területrabló hadseregének főparancsnokaként, de kiadatását Szerbiától várták, minthogy a jelek szerint ott bujkált csakúgy, mint cinkosa, a korábban letartóztatott Karadzsics. Jól kiszámított elfogása olyan pillanatban történt, amikor a szerb társadalom többségében a poszt-jugoszláv etnikai konfliktusoknál már erősebbnek mutatkozik a nyugati felzárkózás vágya. A hajdani jugoszláv vendégmunkások gyermekei szeretnének kitörni az elszigeteltségből. Törekvésük egybeesik a jelenlegi szerb politikai vezetés szándékaival és előnyös Európának, mindenekelőtt a Szerbiával közvetlenül szomszédos országoknak, köztük Magyarországnak. Ha sikerül összebékíteni a szerb törekvéseket az Európai Unió készségével és lehetőségeivel, akkor egy konfliktus góccal kevesebb veszélyezteti Európa biztonságát és gyarapodását.
Szerbia Európa-barát kormánya, amely 2009 decemberében folyamodott EU-tagságért, előreláthatólag 2012 nyaráig vezeti az országot. Szerbiában erős a nacionalizmus, nyolc éve Zoran Djindjics miniszterelnök az életével fizetett Milosevics kiadatásáért. Borisz Tadics elnök és környezete Mladics elfogásával kivárta azt a legutolsó pillanatot, amikor a merész tett még éppen bekerülhet a hágai Nemzetközi Bíróságnak az ENSZ BT számára benyújtandó (június 6-i) újabb jelentésébe. A következő parlamenti választásokig hátralévő egy év pedig elegendőnek látszik arra, hogy Mladics kiadására válaszolva az EU hiteles tervvel álljon elő. A válasz lényege: Szerbia uniós közeledésének felgyorsítása, a csatlakozás kilátásba helyezése. Ehhez az EU vezető országai részéről erős politikai akarat szükséges, amely túllép az újabb tagországoktól való idegenkedésen, a „bővítési fáradtság” hangoztatásán. A költségvetési be- és kifizetések, vagy a termelési kvóták újraosztása, amelyek az új belépések legkényesebb kérdéseinek számítanak, Szerbia esetében az EU egészére vetítve elhanyagolható hatásúak. A jogi-intézményi felzárkózás is kitaposott ösvényen haladhat előre, hiszen a volt jugoszláv előzményekből kiindulva már ketten tették meg ugyanezt az utat: Szlovénia és Horvátország.Szerbia EU-csatlakozásának igazi tétje a regionális hatások bemérése és okos hasznosítása. Az ország a Balkán kellős közepén fekszik, immár teljesen a szárazföldbe zárva, tengerpart nélkül. Kontinentális beágyazottságából következően Szerbia rendelkezik a legtöbb szomszéddal a régióban. A vele határos nyolc állam közül három – Magyarország, Románia és Bulgária – az EU-NATO közösség újabb tagjai közé tartozik, öt pedig jugoszláv utódállam, Horvátországtól Koszovóig. Szerbia azért is kulcsállama az egész Nyugat-Balkáni régiónak, mert a többi ország hozzá képest – vele összefogva, vagy vele szemben – határozza meg a saját helyzetét és törekvéseit. Ez a szoros viszony teszi lehetővé az EU számára, hogy Szerbiával együtt és rajta keresztül az egész régió konszolidálására dolgozzon ki tervet. A regionális megközelítést az is indokolja, hogy az unió 2003-ban az összes nyugat-balkáni államnak tagságot ígért (akkor még Koszovó nélkül). Ugyanakkor a mai helyzetben többségük nincs abban az állapotban, hogy az ígéret beváltása megkezdődhetnék.
A nyugat-balkáni országok integrációja
Az egyes országok között lényeges fokozati különbségek mutatkoznak mind a biztonság, mind a gazdasági fejlődés, mind pedig a régióban oly fontos államépítés tekintetében. A fejlettségi szintek sokszínűsége a volt Jugoszláviában is ismert jelenség volt, az iparosodás, vagy az életszínvonal igen széles skálán szóródott. Szlovénia és Koszovó között ma is négyszeres a különbség az egy főre jutó BNT tekintetében. Ehhez a probléma csokorhoz hozzáadódott a zömében új államok belső konszolidálódásának sokesélyes politikai folyamata, amely tartósítja, sőt növeli az öröklött különbségeket. A hajdani államszocializmus és vele együtt három szövetségi állam – a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia – összeomlása után a legkeservesebb átalakulási folyamat a Nyugat-Balkánon játszódott le. A rendszerváltozás önmagában is fájdalmas változások sorozatából épül fel. A rendszert váltó országok lakosainak nagy többsége – mintegy 300 millió ember – számára mindez korábbi, megszokott államuk bomlásának és új, szuverén közösségek kialakulásának úgyszintén nehezen feldolgozható történéseivel társult.
Az EU minden évben értékeli a további bővítés szempontjából számba vehető országok előrehaladását és különféle – tagjelölti, potenciális tagjelölti – státuszokat osztogat. A 2010. novemberi jelentést tekintve a Nyugat-Balkánon Szerbia után igazából egyetlen ország, a vele barátságos viszonyt ápoló csöppnyi Montenegró ülhetne csak a tárgyalóasztalhoz. Újabb kisállam felvétele viszont tovább élezné az ENSZ-ből az EU-ba átültetett „tagállami egyenlőség” elvének ellentmondásait. A hétszázezer lakosú Montenegró ugyanis sok tekintetben ugyanolyan képviseleti jogokat nyerne az unióban, mint a legnagyobb és egyben a legtöbb terhet viselő tagállamok, például Németország, ez viszont látványosan ellentmond az uniós állampolgárok egyenlőségének.
Hasonló gondokat vetne fel az alig kétmilliós Koszovó integrációs tagsága, ám a fő probléma itt Szerbia szembenállása a testéből kiszakított új entitással. Az EU huszonhét tagországa közül öt a mai napi nem ismerte el az új államot, ilyenformán Szerbiától sem követelhetjük a kialakult status quo engedelmes elfogadását. Ugyanakkor fontos európai és regionális érdek Koszovó politikai létének, belső és külső etnikai feszültségeinek, szárazföldbe zárt és egyelőre életképtelen gazdaságának békés és előremutató kezelése. A megoldás a tér- és időbeli határok tágítását igényli. Egyrészt olyan kontextusra van szükség, amely a szélesebb környezetet, benne Albániát és a jelentős albán kisebbséggel rendelkező Macedóniát is felöleli. Másrészt „időt kell adni az időnek” (ahogyan Mitterand korábbi francia elnök szokta volt mondani), vagyis a ma még éles ellentétek feloldását türelmesen el kell halasztani, megtervezve a hosszabb távon megteendő lépéseket. Ebben a folyamatban Szerbia együttműködése kulcsszerepet játszik.
Albánia természetszerűleg támogatja Koszovó független, állami létét. Ez az egyetlen állam a nyugat-balkáni régióban, amely nem 1990 után létesült, ráadásul a NATO is befogadta tagként. Az ország az elmúlt években elismerésre méltó igyekezettel közeledett az EU-hoz, újabban viszont mély belpolitikai konfliktus osztja meg, amely a kormányozhatóság határára sodorta az országot. Ilyen belső megosztottság mellett nem lehet nagyszabású külpolitikai tervekbe, a többség kitartó támogatását igénylő európai integrációs folyamatba belevágni.
Macedónia is szorgalmasan követi az EU követelményeit és eredményesen egyensúlyoz a többségi szláv és a jelentős kisebbséget alkotó albán lakossága között, ám az állam nevével kapcsolatos akut vita útját állja a további előrehaladásnak. Ez a kötözködés egyedül Görögország ügye, amely a gazdasági csőd szélén sem enged a tisztán presztízs jellegű álláspontjából: a szomszédos állam nem nevezhető ugyanúgy, mint az egyik görög régió (miközben például Románia nem csinált ügyet Moldávia hasonló névválasztásából). A Nyugat-Balkán regionális integrálásának terve ezt az elmérgesedett helyzetet is segítene feloldani.
Regionális stratégia kell
A közelmúltban Görögország látványos javaslattal állt elő arra hivatkozva, hogy a Nyugat-Balkán felvételére szóló ígéret annak idején az EU Thesszalonikiben tartott csúcsértekezletén hangzott el. Felvetette, hogy az első világháborút kirobbantó 1914-es szarajevói merénylet százéves évfordulójára az egész régió kapja meg konkrét európai perspektíváját. A 2014-es határidő azonban a legújabb fejlemények tükrében a cselekvés szempontjából túl későinek tűnik. Mérföldkőnek viszont éppen megfelel, például akkor kezdődhetnének meg az érdemi tárgyalások Szerbia EU-csatlakozásáról.
Ha Szerbia elkülönül, a maradék Nyugat-Balkán összlakossága mindössze tizenkét millióra zsugorodik, a csekély népesség viszont öt államra oszlik. Ez a helyzet nyomatékosan indokolja a regionális kezelést, az egész nyugat-balkáni régió konszolidálásának és konzisztens európai integrálásának összefüggő megoldását. Szerbia EU-csatalkozási tárgyalásinak anyagába be kellene iktatni egy új, regionális fejezetet. Ez nemcsak az összes szomszéddal való történelmi megbékélés útját-módját tartalmazhatná, hanem az ország EU-felvételét összekapcsolná az egész Nyugat-Balkán uniós közelítésének lépéseivel. Néhány területen felgyorsítható az előrelépés, figyelembe véve azt a kedvező körülményt, hogy az övezet immár az EU-n belül helyezkedik el. Ilyen mindenekelőtt a szabad kereskedelem egymással és az unióval, azután a közlekedési, a hírközlési, a környezetvédelemi és az energiahálózatok összekapcsolása és további kiépítése, végül a személyek szabad mozgása mind a régión belül, mind az EU irányában. Ezeknek a lépéseknek a nehézségi foka a sok kis állam miatt magas, kockázata viszont csekély, mivel mindösszesen egy közepes méretű ország lakosságát teszik ki.
Jugoszlávia szétesése során az egymást követő szerb hadjáratok, majd a nyugati béketeremtés hatékony, ám nem kevésbé pusztító beavatkozásai legalább egy évtizeddel visszavetették a régiót az euro-atlanti felzárkózás útján. Koszovó függetlenségének sietős nyugati elismerése 2008-ban ugyanúgy a térség csekély ismeretét bizonyította, mint a boszniai belső rendezés tekintetében az 1995-ös daytoni béke eredeti elveihez való makacs, időn túli ragaszkodás, vagy az EU részéről az egyes államok egyedi teljesítményének túlhangsúlyozása az egész Nyugat-Balkán problémáinak komplex megoldása helyett. A legfrissebb szerbiai fejlemények most újabb lehetőséget kínálnak a régió elvarratlan problémáinak újragondolására és merészebb, egyben eredményesebb megoldására. Magyarország közvetlen szomszédságáról van szó, stabilizálása és felvirágzása számunkra is politikai és gazdasági hasznot hozna.
