Magyarország első EU-elnökségét felfokozott várakozások előzték meg. Ez egyrészt abból a jóindulatú kíváncsiságból fakadt, hogy a választásokat megnyerő új adminisztráció miként lesz képes európai vezetői képességeit bizonyítani. Másrészt abból, hogy az unió menetrendjét olyan horderejű ügyek határozták meg, mint a válságból kivezető Európa 2020 stratégia végrehajtásának beindítása, a közös gazdasági kormányzásról szóló jogszabálycsomag elfogadása, a nyugdíjak jövőjéről szóló vita, illetve a görög, ír és portugál szuverén adósságválságok kezelése. Ezek egytől egyig olyan ügyek, amelyek Európa, benne Magyarország növekedésének, az európai szociális modell és a kohézió stabilizálásának előfeltételei.

 

Az uniós elnökség nem jelenti az EU vezetését, nem ad lehetőséget egyszemélyes döntések meghozatalára. Az elnökség tényleges befolyását számos tényező, így egyebek mellett az elnökséget adó ország mérete, EU-érettsége, politikai és gazdasági ereje, a többi tagállam megfontolásai és érdekei, az uniós döntéshozatal sajátos üteme nagyban korlátozzák. A Lisszaboni Szerződés által életbe léptetett intézményi változásoknak köszönhetően átalakult a soros EU-elnökségek szerepe. Egyrészről az ún. "trió" koncepció szerint minden elnökségi periódus 18 hónapig tart, amelyet három tagállam, egyenként 6 hónapig vezet. A trió tagjainak a teljes 18 hónapra szóló közös programot kell kialakítaniuk. Magyarországot a trió harmadik tagjaként Spanyolország és Belgium féléves elnökségei előzték meg. Másrészről az állam- és kormányfők alkotta Európai Tanácsot (EiT) immár nem a soros elnökség, hanem az EiT állandó elnöke (jelenleg Herman Van Rompuy) vezeti. A közös kül- és biztonságpolitikai főképviselő (jelenleg Catherine Ashton) vezényletével felálló Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) pedig a külkapcsolatokban veszi át az elnökség koordináló szerepét.

 

 

Spanyolország és Belgium – alapvetően belpolitikai okokból - szinte „láthatatlan elnökségeket” produkált. Utóbbi – permanens kormányválsággal küszködve – igyekezett mindent áttolni az Európai Bizottságra és az újonnan felálló EKSZ-re. A napirenden szereplő legfontosabb kérdésben (adósságválság, az euró jövője, az eurózóna versenyképessége) Magyarország kormánytól függetlenül igen korlátozott befolyással bírt, nem lévén az eurózóna tagja. E leszűkült mozgástérben az elnökség reálisan hármas célt szolgálhat. Egyfelől a nemzetközi figyelmet az ország hírnevének öregbítésére, az országkép erősítésére tudja felhasználni EU27-es körben és világszerte. Másfelől a szakpolitikai ügyek kompetens menedzselésével növelheti az unión, mindenekelőtt Brüsszelen és a meghatározó fővárosokon belüli beágyazottságát, tágíthatja mozgásterét az elnökségen túli időszakra is. Harmadrészt pedig különleges pozícióból mutathatja be az Európai Unió értékét, eredményeit saját közvéleménye felé, erősítve az integráció támogatottságát odahaza.

 

Uniós körökben egyöntetű vélemény, hogy a magyar stábtagok szakmailag kiemelkedően teljesítettek a trió (spanyol-belga-magyar) elnökség másféléves időtartama alatt. Az előző kormányok és a Magyar Országgyűlés európai uniós elnökségi bizottsága jó munkát végeztek az előkészítés terén, és nem igazolódtak be azok a félelmek sem, hogy a kormányváltást követően a munka megakad - az elnökségi stábban történt nem feltétlenül szükségszerű változások ellenére sem.

 

A hazai és brüsszeli adminisztrációnak kulcsszerepe volt az egységes európai energiapolitika és energiapiac megteremtéséről rendelkező EiT döntés előkészítésében, a gazdasági koordinációt és költségvetési fegyelmet erősítő ún. hatos jogszabályi csomag relatíve gyors tető alá hozásában (ennek elfogadása immár a Tanács és az Európai Parlament megállapodásán múlik, a lengyel elnökség alatt), valamint a Bizottsággal szoros együttműködésben ügyesen szerelték le a schengeni acquis gyengítésére irányuló populista tagállami törekvéseket. Ezeken túlmenően a stáb számos politikailag szenzitív dosszié menedzselésében végzett hasznos, bár kevésbé látványos aprómunkát (pl. a klónozott eredetű élelmiszerekkel, iparjogvédelemmel, fogyasztóvédelemmel, a Galileo-programmal, vagy a határon átívelő egészségügyi ellátással kapcsolatos jogszabálytervezetek kapcsán).

 

 

Az elnökségi projekt politikai menedzselésének egyértelmű sikerei azok az ügyek, amelyek a jelenlegi és korábbi magyar kormányok elkötelezettsége és a szakértői stáb által végzett szívós lobbi-munka nélkül vélhetően nem tudtak volna ilyen karakteresen megjelenni az uniós menetrendben. Ilyen például a nemzeti romastratégiák európai keretének elfogadása, amely az Európai Bizottság és a kormány szoros együttműködésének eredménye. Fejlesztéspolitikai téren jelentős előrelépés az Európai Duna Régió Stratégia elfogadása, míg a Horvátország csatlakozását előmozdító politikai megállapodás létrehozása hazánk régóta elsődleges bővítési prioritása. Ezek kivétel nélkül olyan európai ügyek, amelyek egyúttal nemzetstratégiai szempontból is kritikus jelentőséggel bírnak (szociális összetartozás, térségi biztonságpolitika, területi kohézió, stb.) és nemzeti konszenzust élveznek: a jelenlegi és korábbi kormányok együttes munkája vezetett az elért sikerekhez.

 

Noha Magyarország nem vett részt a NATO líbiai katonai beavatkozásban, a tripoli magyar nagykövetség látványos és eredményes munkát végez az Európai Unió (és az Egyesült Államok) képviseletének ellátásával, rendkívül nehéz körülmények között. A követség segítette négy foglyul ejtett külföldi újságíró kiszabadítását. 

 

Természetesen nem sikerülhetett minden a tervek szerint. Az uniós elnökségek programját gyakran előre nem látható események borítják fel. Az Arab Tavasz fejleményei „ellopták a show-t”, elterelték a figyelmet például a számunkra kiemelten fontos Keleti Partnerségről (és ideig-óráig bizonytalanná tették a horvát csatlakozást is). Nem a magyar elnökség hibájából, de egyelőre meghiúsulni látszik Románia és Bulgária schengeni csatlakozása, a német és francia ellenállás miatt.

 

Az elnökségi félévre való ráfordulást számos sajnálatos magyar ügy tarkította (különadók, magánnyugdíjpénztárak államosítása, az Alkotmánybíróság jogkörének megkurtítása, a médiatörvény, a jegybankelnök destabilizálására irányuló hadjárat, stb.). Ezek néhány kellemetlen promóciós baklövéssel karöltve (mint amilyen a Tanács épületében kiállított és azonnal kisebb botrányt kiváltó monstre "történelmi" szőnyeg volt), mindjárt a kezdetekben végletesen beszűkítették azt a politikai mozgásteret, amelyben az elnökséget Magyarország presztízsének erősítésére, pozíciójának javítására lehetett volna felhasználni. Kedvezőtlen fogadtatásra találtak a magyar miniszterelnök belpolitikai fogyasztásra szánt, de az európai partnerek körében értetlenséget kiváltó, helyenként unióellenes, az „Erős Európa” szlogenbe ágyazott prioritásokkal homlokegyenest ellenkező nyilatkozatai. A károk azonnal jelentkeztek: hiába dolgozott például rengeteget a magyar diplomácia és Fellegi Tamás miniszter is a február 4-i energiacsúcs sikerén, a nemzetközi sajtó csak a médiatörvényről szólt. Matolcsy György érthetetlen kirohanása az Európai Bizottság ellen, annak az Európai Szemeszterben "tanúsított magatartása" miatt, rossz zárófejezete volt a gazdasági kormányzás előmozdításáért végzett szakértői munkának.

 

Politikai szempontból a legnagyobb hibának a nyugdíjak jövőjéről szóló összeurópai vitától való távolmaradás (lévén, hogy a nyugdíjügy belpolitikai értelemben tabu), valamint az Euró Plusz Paktumból való kimaradás számítanak. Ez utóbbi ráadásul tartós pozícióvesztést eredményezhet: Magyarország ugyanis "kiültette magát" egy olyan asztaltól, ahol érdemi vita mellett komolyabb befolyásoló képessége lehetett volna a versenyképességi folyamatra. A Paktum célja ugyanis pont az, hogy a résztvevő országok gazdaságpolitikai vállalásain keresztül tovább erősítse a gazdasági és monetáris unió gazdasági pillérét, illetve a versenyképesség javítása és a munkahelyteremtés által nagyobb fokú konvergenciát eredményezzen. A magyar miniszterelnök azzal magyarázta a kívülmaradásunkat, hogy nem tudott egyetérteni a Paktum adóharmonizációra vonatkozó részével. Adóharmonizációra ugyanakkor a Paktum egyáltalán nem tartalmaz semmilyen utalást, illetve annyit igen, hogy leszögezi: "[a] közvetlen adózás továbbra is nemzeti hatáskörbe fog tartozni." A félreértésekkel ellentétben a Paktum az adópolitikák pragmatikus koordinációját jelöli meg feladatként. A tagállamok ezzel összefüggésben vállalják, hogy adópolitikai kérdésekben strukturált egyeztetéseket folytatnak különösen a legjobb gyakorlatok cseréjének, a káros gyakorlatok kiküszöbölésének biztosítása, valamint az adócsalás és az adókijátszás elleni fellépésre irányuló javaslatok előterjesztése céljából.

 

Megromlott a viszony az Európai Parlamenttel is, amely az elnökségi félév alatt rendhagyó módon kétszer is vitát rendezett a magyarországi belpolitikai fejleményekről (médiatörvény, alkotmány). Ez megnehezítette az elnökségi prioritások előbbre vitelét, tekintettel az EP megnövekedett szerepére az uniós jogalkotásban.A kormánypártok kivételes belpolitikai erőfölényére tekintettel érdemes megjegyezni, hogy az elnökség ideje alatt jelentősen romlottak a Fidesz saját európai pártcsaládján (Európai Néppárt) belüli pozíciói is. Az említett belpolitikai ügyek mentén kialakult konfliktusok eddig soha nem látott mértékben osztották meg a néppárti politikusokat.

 

A kormány széles körben antidemokratikusnak tekintett intézkedései miatt nem tudta kihasználni az 1989-es békés rendszerváltás erkölcsi tőkéjét és a demokratikus átmenet tapasztalatait az Arab Tavasz kapcsán. Lengyelország, Bulgária és más rendszerváltó országok gyorsan be is töltötték ezt az űrt. A magyar kormányfőt meg sem hívták Párizsba, a líbiai válság ügyében szervezett csúcstalálkozóra. Fontos lett volna, ha legalább szimbolikus, de inkább érdemi felajánlást teszünk a történelmi fontosságú ENSZ határozat kikényszerítésére létrejött koalíció támogatására.

 

 

A kötelezőnek számító gyakorlatoktól eltekintve (szakmai konferenciák, info-kampányok, kiadványok, stb.) a kormány unióval kapcsolatos mainstream üzenetei legfeljebb felületileg célozták az európai értékeknek és magának az Európai Uniónak a népszerűsítését Magyarországon. Valójában a miniszterelnök kommunikációja a nemzeti és az európai értékek ütköztetésére, és az előbbi nyilvánvaló és mindenkori elsőbbségére alapoztak ((„Brüsszel nekünk nem diktálhat”). Ezáltal – túl azon, hogy meglehetősen szokatlan az éppen elnökséget betöltő kormánytól – a kormány elszalasztotta annak a lehetőségét, hogy az állampolgárok tájékozottabbá váljanak az európai lehetőségekről, az unió tényleges hozzáadott értékéről. A Policy Solutions és a Medián kutatása szerint bár sokan hallottak a soros elnökségről, de a magyarok nincsenek tisztában az elmúlt hat hónap eseményeivel és eredményeivel. A megkérdezettek 67 százaléka egyetlen eseményt sem tudott megnevezni a magyar elnökség időszakából. 49 százalék minősítette az uniós elnökséget sikeresnek, de csak 29 százalék szerint javult Magyarország presztízse. Érdemben nem változott az integráció támogatottsága sem (69%), igaz az euroszkepticizmus is maradt az elnökség előtti szinten (24%).

 

A magyar elnökség tehát a fenti hármas célrendszerben vegyes eredményt tud felmutatni. A szakmai ügyek menedzselése nagyrészt sikeresnek minősíthető, míg az országimázs-építés tekintetében teljes kudarcról, a hazai közvélemény tekintetében pedig elszalasztott lehetőségről beszélhetünk. Kár érte: az újabb lehetőségre másfél évtizedet kell várnunk.