A legutóbb publikált, lehangoló gazdasági mutatószámok felerősítették az újabb recesszió, de legalábbis a gazdasági kilábalás drasztikus lelassulását előrevetítő jóslatokat. Az Európai Bizottság két hét múlva terjeszti elő következő prognózisát, és biztosra vehető, hogy köszönhetően az utóbbi pár hónap negatív fejleményeinek – amerikai adósságválság, euró-hitelválság továbbterjedése – az előrejelzések szerényebbek lesznek a korábbiaknál. Az eurózóna GDP bővülése az első negyedéves 0,8%-ról a második negyedévben 0,2%-ra csökkent. Kiszivárgott hírek szerint az IMF is rontani fogja a következő évekre vonatkozó gazdasági kilátásait a szintén két hét múlva, szeptember 15-én megjelenő World Economic Outlook című gazdasági előrejelzésében.
Ebben a helyzetben folyik a vita az európai politikusok között, hogy elegendő-e az európai stabilitási alapban (EFSF) rendelkezésre álló mintegy 700 milliárd euró a válságban lévő országok víz felett tartásához illetve hogy szükséges-e az ún. eurókötvény intézményének megteremtése és eurókötvények kibocsátása. Finnországnak ugyan volt egy meddő kísérlete, hogy részleges biztosítékadási megállapodást kössön a görög kormánnyal, ez azonban hamvába holt próbálkozásnak bizonyult, a németeknek köszönhetően.
Gyengülő gazdasági növekedéssel számol az Európai Unióban Jean-Claude Trichet az EKB elnöke. Hétfőn Brüsszelben az Európai Parlament (EP) gazdasági és pénzügyi szakbizottságának ülésén beszélt erről a francia bankár, ahol Olli Rehn EU-biztossal egybehangzóan szólt a lanyhuló növekedési kilátásokról. Rehn sürgette a Görögország pénzügyi megmentéséről szóló július 21-i euróövezeti csúcs határozatainak, valamint a stabilitási paktum megerősítését szolgáló hatos jogszabálycsomagnak a megvalósítását. A több EP-képviselő által szorgalmazott eurókötvényről azt mondta, hogy annak kibocsátása nem lehetséges a tagállamok költségvetésének a jelenleginél szorosabb ellenőrzése nélkül. Hangsúlyozta: egy ilyen döntés előtt az euróövezeti tagállamok nem kerülhetik meg azt a vitát, hogy hajlandóak-e elfogadni a fiskális szuverenitásukra gyakorolt várható hatást. Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az euróövezet pénzügyminisztereit tömörítő euró-csoport elnöke ugyanezen az EP-bizottsági ülésen arról beszélt, hogy immár nagyon közel jutottak a megállapodáshoz az újabb görög segélycsomag folyósítása ügyében. A parlamenti bizottsági ülés után, újságíróknak nyilatkozva Juncker úgy vélekedett, hogy legkésőbb szeptember közepére eljutnak a megállapodáshoz ebben a kérdésben. Mint megjegyezte, szeptember 16-án informális eurócsoport-tanácskozást tartanak Lengyelországban, és addigra mindenképpen kialakul az egyetértés.
Christine Lagarde, az IMF újonnan kinevezett vezérigazgatója a múlt hétvégén úgy fogalmazott, hogy a legutóbbi fejlemények azt jelzik, hogy veszélyes zónába került mind az amerikai, mind az európai gazdaság. Az eurózóna adósság- és pénzügyi válságának a megoldása véleménye szerint az európai bankok sürgős feltőkésítésében rejlik, mivel ez a leghatékonyabb módja a bankok megerősítésének. Ezt piaci források bevonásával képzelné el, illetve lehetségesnek nevezte az EFSF bevonását is.
Lagarde beszédét több európai döntéshozó is élesen kritizálta. A Financial Times által idézett politikusok szerint Lagarde szavai nem a bankok valós nehézségeire világítottak rá és zavarodott, megfontolatlan támadásnak nevezték DSK utódjának beszédét. A New York Times vezércikke azonban pozitívan ír az IMF-vezér beszédéről, és megjegyzi, hogy ha Lagarde továbbra is ezt az irányvonalat fogja erőltetni, a politikusok is végre fel fognak ébredni.
A FED korábbi elnöke, Alan Greenspan szerint az euróövezet jelenti a legnagyobb bizonytalanságot a világgazdaság és benne az USA számára. Véleménye szerint az eladósodott tagországokért indított mentőakciók nem lesznek sikeresek, és az euró végül összeomlik. Az a tény azonban, hogy számos szakember Greenspan elhibázott monetáris politikájának tudja be a 2008-as válságot előidéző, a felelőtlen hitelezést- és az ingatlanárak irreális emelkedését lehetővé tevő likviditásbőség kialakulását, kicsit árnyaltabbá teheti az euró összeomlásával kapcsolatos nézeteit.
A volt FED elnökkel ellentétben Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban arról értekezett, hogy a jelenlegi helyzetben az eurózóna szétesése többe kerülne a tagállamoknak, mint az egyben tartása. „Ha a tojásból rántottát készítünk, azt sem lehet már visszatenni a tojáshéjba” – mondta, érzékletes hasonlattal szemléltetve véleményét.
Az elmúlt héten Lindauban rendezték a közgazdasági Nobel-díjasok találkozóját, amelyen 17 Nobel-díjas közgazdász vett részt. A 2005-ben játékelméleti kutatásaiért kitüntetett izraeli közgazdász professzor, Robert Aumann úgy nyilatkozott, hogy az eurózóna válságból kivezető útja Görögország csődjén keresztül vezet. Ugyanezen a konferencián szólalt fel Robert Mundell, az euró bevezetésének évében, 1999-ben Nobel-díjat elnyert közgazdász is. Mundell szerint a bajban lévő országokat nem az eurókötvénnyel kell megmenteni, viszont az új világrendben a nagy gazdaságok valutáinak rögzítésére lenne szükség. Szerinte elszámoltatható, felelős nemzetállami gazdálkodás, likviditást biztosító mechanizmus kiépítése és a közös gazdasági kormányzás irányába való elmozdulás mentheti meg Európát.
Nouriel Roubini, a „jósprofesszornak” is nevezett, a gazdasági világválságot szinte egyedüliként előrelátó közgazdász szerint azonban közeleg a W-alakú válság. Az EKB hibát követett el, amikor emelte a kamatot és jelenlegi jegybank elnököt októberben váltó Mario Draghinak első intézkedése kell, hogy legyen majd a kamatvágás.
A Financial Times vezető publicistája annak a veszélyét elemzi, amikor már túl késő lesz az euro-t megmenteni és úgy látja: minél tovább várunk a megoldással, a végső számla annál nagyobb lesz. Wolfgang Münchau az eurókötvényben látná a megoldás kulcsát, amely létrehozása azonban több éves procedúra is lehet és erre nincs már idő. Egyrészről nehéz elképzelni, hogy Németország, Hollandia vagy Finnország meggyőzhető lenne a felelősség közös viseléséről, másrészt lerövidíteni az időt azért sem lehet, mert nincsen olyan politikai vezetés, amely ezt lehetővé tenné. Példaként a legutóbbi görög-finn kétoldalú egyezséggel kapcsolatos vitát hozza fel.
(A görög kormány pár hete közölte, hogy megegyezett a finn kormánnyal a pénzügyi segítségért cserébe lekötendő biztosítékról. Eszerint Görögország 500 millió eurót helyezett volna egy letéti számlára. Az összeget Finnország a legjobb osztályzatú államkötvényekbe fektette volna 25 évig. Kamatos kamattal a befektetés 25 év múlva megfelelne a most tervezett második, 109 milliárd eurós görög mentőprogramhoz való finn hozzájárulás összegének, azaz 1,6-1,8 milliárd eurónak. Ezután más euróövezeti országok - köztük Ausztria, Hollandia, Szlovákia - is jelezték, hogy hasonló biztosítékokra tartanának igényt. A vita így parttalanná vált, és a biztosíték ügye a nagyobb euróövezeti országok, köztük Németország javaslatára lekerült a napirendről; a görög-finn megállapodást sem írták alá.) Az egyetlen mentsvár jelenleg az EKB kötvényvásárlási programja. Persze lehetséges, hogy a válság következő fázisa olyan kemény lesz, hogy minden tagállam változtat véleményén, a legkisebb rosszat választva elmozdulnak a megegyezés irányába. A befektetők addig is teljesen racionálisan fogadnak az eurózóna ellen, ez pedig azt jelenti, hogy a válság folytatódik.
Bár az eurókötvényt találja az egyetlen megoldásnak Daniel Gros, a brüsszeli Európai Tanulmányok Központ (CEPS) igazgatója is, de ő is úgy látja, hogy megvalósíthatatlan a kötvény bevezetése. Arra a következtetésre jut ugyanis, hogy az eurókötvénynek csak a politikai unió keretein belül van értelme. Mivel a tagállami politikai berendezkedés, kormányzati minőség országonként nagyon eltérő, ezért a politikai unió csak papíron létezhet, de a gyakorlatban nem.
Joschka Fischer, Németország volt alkancellárja és külügyminisztere is a politikai unióban, a konföderáció helyett a federációban látja az eurózóna válságának megoldását. Véleménye szerint Európa gyengesége ma kevésbé gazdasági- és pénzügyi-, sokkal inkább politikai természetű. A történelemben a konföderációk sosem működtek igazán, példaként Amerikát említi Fischer, hiszen ott is a Függetlenségi Háború utána föderalista irányba való elmozdulás jelentette a gazdasági fellendülés kulcsát.
Klaus Regling az európai stabilitási alap (EFSF) német vezérigazgatója a Der Spiegel-nek adott interjújában amellett érvel, hogy a monetáris unió egyben fog maradni, és az eurózóna még most is jobb helyzetben van az eladósodottság és költségvetési deficit tekintetében, mint az USA vagy Japán. A problémás országok közül Írország már túl van a nehezén és visszaszerezte versenyképességét. Regling optimista jóslata szerint az eurózóna egésze két-három éven belül túl lesz a válságon.
A német Commerzbank vezető közgazdásza, Jörg Krämer szerint az európai döntéshozók tehetetlensége lett a világgazdaság egyik legkomolyabb potenciális krízisforrása. Amennyiben az európai adósságválság visszafordíthatatlanul elérné Olaszországot, az hasonló összeomlással járna, mint ami a Lehman Brothers csődjét követte. Megnyugtató ugyanakkor, hogy az EKB kötvényvásárlásai segítenek, ám Krämer szerint ez a taktika hosszútávon nem jelent valós alternatívát a cselekvéssel szemben. Az európai stabilitási alapban lévő pénz elegendőnek tűnik, ám ha a spanyol vagy az olasz gazdaság valóban megroppan, akkor a még rendelkezésre álló 700 milliárd euró sem jelenthet garanciát egy estleges piaci sokk ellen.
Hans-Olaf Henkel, a Német Iparosok Államszövetségének (BDI) volt elnöke egyenesen amellett érvel a Financial Times-ben, hogy Ausztriának, Finnországnak, Németországnak és Hollandiának ki kellene lépnie az euró-zónából, új pénzeszközt kellene teremtenie. Ezzel a déli országoknak is segítenének, mert az euró leértékelődésével nőne a versenyképességük anélkül, hogy ki kellene lépniük az euró-zónából, míg az „északi” országok egy stabil fizetőeszközre állhatnának át.
