Az Európai Bizottság (EB) nemrég bejelentette: úgy értékeli, hogy a magyar kormány nem teljesítette korábbi vállalásait, és nem kezelte megfelelően a költségvetési hiányt. Bár 2011-ben és 2012-ben a deficit formálisan a 3%-os limit alatt marad, ez kizárólag egyszeri tételeknek köszönhető (pl. nyugdíjvagyon államosítása). Ezenközben a strukturális deficit jelentősen romlott. Ezért az EB azt javasolja a Pénzügyminiszterek Tanácsnak (ECFIN), hogy az ún. túlzott deficit eljárás lépjen a következő szakaszába. Ennek egyik lehetséges következménye a Kohéziós Alap magyarországi támogatásainak felfüggesztése. A jogalapot a Kohéziós Alap működéséről szóló, 2006-ban elfogadott EU-rendelet szolgáltatja (tehát nem az ún. „hatos csomag”). Ha a Bizottság ilyen értelmű javaslatot tesz az ECFIN-nek, a lehetőség napokon belül valósággá válhat.  A forrásmegvonás felvetése meglehetős ijedtséget váltott ki itthon. Egyes kommentátorok folyamatban lévő kormányzati és önkormányzati beruházások azonnali felfüggesztéséről, tönkremenő cégekről, súlyos költségvetési problémákról, több ezermilliárd forintos veszteségekről írtak. Nem, ezektől – egyelőre – nem kell tartani. Ugyanakkor nem elképzelhetetlen, hogy a kormány akár még az idén rákényszerül, hogy a Kohéziós Alap terhére további pályázatokat már ne fogadjon be. És nem kizárt az sem, hogy 2013 és 2015 között valóban elveszítsünk mintegy 530-540 milliárd forintot. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, persze elvben még sok mindennek kell történnie. Az Európai Bizottságnak ilyen értelmű javaslatot kell tennie a Tanács számára és annak a javaslatot minősített többséggel el is kell fogadnia. Szükséges az is, hogy a magyar kormány a szankció életbelépéséig ne tegye meg a szükséges korrektív lépéseket, így a felfüggesztés életbe is lépjen. Végül a felfüggesztést követően a szankciók egészen 2015-ig érvényben kell maradjanak, így a támogatást valóban nem tudjuk majd időben felhasználni. Nézzük a fentieket egyenként. Az Európai Bizottság álláspontja A Bizottság álláspontját két tényező befolyásolja. Az egyik az általános gazdasági válság, amely az Európai Unió, és így az EB munkáját is legalább két éve alapvetően meghatározza. A hatos csomag elfogadása egyértelműen jelezte, hogy a deficit szintjét az EU a továbbiakban egyáltalán nem tekinti nemzeti belügynek, és a túlzott költekezést a közösségi szolidaritás megsértéseként fogja fel. (Egyszerűbben: a tagállamoknak semmi kedvük a görög csődhelyzethez hasonló okokból újabb pénzügyi terheket magukra vállalni.) Márpedig, a közösségi támogatások, így a Kohéziós Alap is, pontosan erre a közösségi szolidaritásra épül. Aki ezt megsérti, anyagi segítségre ne számítson. A másik tényező az Európai Bizottság szempontjából az unió regionális – azonos értelmű kifejezéssel felzárkóztatási, kohéziós – politikájának jövője. A felzárkóztatási politika az EU költségvetésének második legnagyobb tétele, melyre évente csaknem 50 milliárd eurót fordítanak. Ebből átlagosan 3,2 milliárd euró Magyarországot illeti. A regionális politika tehát a közös költségvetés szempontjából rendkívül drága, így az elmúlt években heves vitákat folytattak arról, hogy valójában megér-e ennyi pénzt, vagy csak merő pazarlás. A Bizottság meg van győződve arról, hogy a regionális / kohéziós politika hasznos és eredményes. De azért, hogy ez a jövőben még inkább így legyen, a 2014-2020-as időszakra olyan szabályozási javaslatot készített, amely a jövőbeni támogatásokat előzetes és utólagos feltételekhez, többek között makrogazdasági kondíciókhoz kötné. Tehát: a Bizottságot rövid, és hosszú távú megfontolások is arra késztethetik, hogy Magyarországgal most szigorúan bánjon. A támogatás felfüggesztése beleillene az EB politikai irányvonalába, mind a válság okán, mind pedig a kohéziós támogatások feltételeinek szigorítása miatt. A Tanács, a tagállamok szemontjai Mint már említettük, a tagállamok, kiváltképp az uniós költségvetés fő finanszírozói, a nettó befizetők, mindenekelőtt Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Ausztria, Hollandia, Dánia és Svédország, egyre kisebb toleranciával viseltetnek azok iránt, akik túlzott költekezéssel, a fájdalmas társadalmi és gazdasági reformlépések, megszorítások elodázásával gazdasági vészhelyzetbe kerülnek. Ezzel ugyanis a többi országot arra kényszerítik, hogy – a közös valuta védelmében – a még nagyobb katasztrófa elkerülésére anyagi támogatást nyújtsanak, vagy éppen lemondjanak meglévő követeléseikről. A helyzetet tovább rontja, hogy az adósságválság a magánszektort is nehéz helyzetbe hozza, ami megint csak súlyos lépéskényszert jelenthet a nemzeti kormányok számára.  Tetszik, nem tetszik, Magyarország mostanság a fegyelmezetlen tagállamok listáján előkelő helyen szerepel. Nem csak közpénzügyi helyzete miatt, hanem azért is, ahogyan a helyzetet eddig kezelte. A közelmúlt gazdasági intézkedései – a válságadók, a végtörlesztés, a nyugdíjvagyon elvonása, a korábbi privatizációkat megkérdőjelező szándékok (Pécsi Vízmű, Fővárosi Csatornázási Művek), sőt, akár teljes ágazatok államosítása (ld. cafeteria rendszer) – mind-mind közvetlen veszteségeket okoznak az európai gazdasági szereplőknek. Ez pedig ellenünk hangolja az ECFIN tagjait, még akkor is, ha az alaptörvény és a sarkalatos törvények miatti nemzetközi vihart figyelmen kívül hagyjuk. Tehát: nem kizárt, hogy az ECFIN-ben meglesz a kétharmad a szankciók bevezetésére. A kormány mozgástere A kohéziós alap rendelet szerint a Tanács haladéktalanul döntést hoz a támogatás-felfüggesztés visszavonásáról, amint a tagállam a szükséges korrekciós lépéseket megteszi. Ez elvben bekövetkezhet még az idén, így a döntést akár annak tényleges életbelépése – legkorábban 2013 – előtt vissza is lehet vonatni. Időnk tehát volna. Ugyanakkor tudjuk: a költségvetés helyzete rendkívül nehéz, és nem kedvező a makrokörnyezet sem. A kormánynak a Kohéziós Alap ügyétől függetlenül is muszáj lépnie, jóllehet akármit is tesz, az már megint fájni fog. Elemi, pénzben – pl. hitelkamatokban, államkötvény-hozamokban – is kifejezhető érdekünk, hogy a magyar gazdaságpolitika megkapja az EU egyetértését. (És az IMF-et akkor még szóba sem hoztuk.) A jelenlegi helyzet 2015-ig nem tartható fenn. De, mivel egy újabb kiigazító csomag súlyosan népszerűtlen lehet, a politikai szándék és bátorság megléte korántsem magától értetődő. A felfüggeszthető támogatás értéke ésfelhasználhatósága Az éles szeműek már kiszúrhatták: mindeddig kizárólag a Kohéziós Alapról beszéltünk, és nem említettük az ún. strukturális alapokat: az Európai Regionális Fejlesztési Alapot (EFRA) és az Európai Szociális Alapot (ESZA). Ez utóbbiakat és a mezőgazdasági támogatásokat ugyanis a szankció lehetősége nem érinti.  A 2007-2013 között az Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) - aktuálisan: az Új Széchenyi Terv – keretében érkező közel hétezer milliárd forintból a Kohéziós Alap kb. 2700 milliárd forintot tesz ki. A Kohéziós Alap Rendelet szerint a Tanács esetleges felfüggesztő döntése ennek az összegnek a 2013-as pénzügyi évre vonatkozó részét, annak 20%-át, a már említett 530-540 milliárd forintot – kérdőjelezné meg. A Kohéziós Alap környezetvédelmi, energetikai és közlekedési beruházásokat finanszíroz, de ebből fizetjük az EU alapokat kezelő intézményrendszer működését is. Fontos, hogy a felfüggesztő döntés semmilyen formában nem érintené a támogatás 2007-2012 közötti részét. Tekintettel pedig arra, hogy Magyarország annak a forrásnak eddig csak mintegy negyedét használta fel, likviditási gondok egyáltalán nem várhatóak. A már támogatási szerződéssel rendelkező projektgazdák, és beszállítóik egyelőre megnyugodhatnak. Ugyanakkor, ha a helyzet fennmarad, és a 2013-as támogatást végképp elveszítjük, néhány területen valóban komoly gondok lehetnek. Az ÚMFT-n belül pontosan beazonosíthatóak azok a tételek, amelyeket a kohéziós alap finanszíroz. Közöttük több olyan is van, ahol a már támogatott projektek összértéke megközelíti, vagy meg is haladja a 2007-2012-es évekre jutó támogatás mértékét. Ilyenek az árvízvédelem, vízbázisok védelme, kármentesítés, hulladéklerakók rekultivációja és ide tartoznak az energiahatékonyságot szolgáló fejlesztések, a főközlekedési útvonalakat valamint az elővárosi és városi tömegközlekedést érintő fejlesztések is. Ha a biztosan megmaradó keretből levonjuk a már elfogadott projektek összértékét, a Kohéziós Alapban már csak mintegy 250 milliárd forint olyan szabad forrás marad, amelyet az esetleges felfüggesztési döntés nem érintene. És: ebből kell finanszíroznunk az intézményrendszer működését is, ami ugyancsak jelentős tétel. Mindez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy a szabad Kohéziós Alap pénz hamarosan tényleg elfogyhat. Így pedig a kormánynak komolyan el kellene gondolkodnia azon, hogy új Kohéziós Alap projekteket már ne indítson, és hogy leállítsa a közlekedési, környezetvédelmi pályázatok jelentős részét a ciklus hátralévő részére. A kohéziós alapból eddig igényelt, megítélt, ill. kifizetett támogatások a teljes keret százalékában Alternatívaként a kormánynak csak az a lehetősége marad, hogy a további pályázatokat, projekteket saját pénzből (a központi költségvetésből, vagy a kedvezményezett önkormányzatokon keresztül) finanszírozza – ami jelentős rizikó. Ha azonban ezt nem tenné, minden egyes nappal közelebb kerülnénk ahhoz, hogy az említett 540 milliárdot véglegesen elveszítsük, még akkor is, ha a Tanács a szankciót idő közben visszavonja. Egy-egy kohéziós alap beruházás átfutási ideje ugyanis 1,5 - 2,5 év. Így azokat a projekteket, amelyeket 2013-2014 folyamán az esetleg újra megnyitott keretek terhére befogadhatnának, még azelőtt el kell kezdeni, hogy kiderülne: van-e esélyünk arra, hogy a felfüggesztett forrásokat visszakapjuk. Nem könnyű döntés, különösen most. Kitekintés A fentiekben egy jövőbeni, elméleti lehetőséget elemeztünk. A veszély azonban valós, és amíg a költségvetés helyzete ilyen, a villám elvben bármikor becsaphat. Sajnos, komoly az esélye annak, hogy Magyarország hamarosan kísérleti egérré válik, és az EU rajtunk teszteli majd le azt, hogy miként működnek a költségvetési fegyelemhez kapcsolódó büntető szankciók, valamint hogy a pénzügyi feltételek bevezetése miképpen befolyásolhatja a felzárkóztatási politikát. Ha a Tanács valóban ellenünk dönt, az komoly presztízsveszteség, és kétség kívül rontja Magyarország alkupozícióját, pont akkor, amikor a következő pénzügyi időszak támogatásairól, és annak feltételrendszeréről kellene tárgyalnunk. Ez pedig középtávon még sokkal több pénzbe kerülhet.
(A cikk eredetileg a Népszabadságban jelent meg.) Az elmúlt néhány évben a cigányság helyzete vált hazánk legégetőbb társadalmi problémájává. Ez a helyzet nem egyik pillanatról a másikra keletkezett. A magyar társadalom évtizedes lejtmenete azonban, amit felerősített a globális válság, rendkívüli erővel élezte ki ezt a kérdést, melyhez a viszonyunk mára önsorsrontó stratégiává vált. A szélsőjobboldal előretörése, az egyre szélesebb körben terjedő nyílt rasszizmus, az uszítás az átlag állampolgár szorongását, előítéleteit és tanácstalanságát tükrözi. A most regnáló kormány ezt a rendkívül összetett kérdést, úgy tűnik, javarészt közmunkával és rendőrségi intézkedések együttesével véli megoldhatónak. Ez biztosan nem megfelelő. A baloldal elképzelései sem feltétlenül jobbak, visszaköszönnek bennük is intoleráns nézetek, vagy legalábbis egyfajta gyávaság, a többség véleményéhez való alkalmazkodás. Ebben az írásban azt a célt tűztük magunk elé, hogy körvonalazzuk, szerintünk milyen megközelítésmódra kellene épülnie egy romaintegrációs stratégiának, amellyel a társadalom a siker reményében láthatna hozzá ennek a hosszú távú, rettenetesen összetett feladatnak a megvalósításához. Természetesen számítunk a bírálatra és már hallani véljük a szokásos ellenvetéseket: ’érzékenykedő’ értelmiségiek vagytok, laknátok csak ti ’ezek’ közelében, vagy másfelől ’rózsadombi szociológusok’, mit tudjátok ti, mi zajlik a valóságban. Nos, mindhárman közgazdasági- illetve pénzügyi háttérrel rendelkezünk, ami biztosíthatja, hogy megközelítésünk kellően racionális legyen. Ám azt is gondoljuk, hogy a ráció, a strukturált gondolkodás nem elég; a cigányság helyzetével nem lehet empátia, érzelmi azonosulás és erkölcsi alapú felháborodás nélkül foglalkozni. És természetesen szükség van gyakorlati tapasztalatra is. Azt hisszük, rendelkezünk ilyenekkel. Egyikünk (Molnár) a Józsefvárosban él és önkormányzati képviselőként régóta foglalkozik szociális rehabilitációval. Másikunk (Ujlaky), több mint tíz éve foglalkozik az iskolai szegregáció kérdéseivel. És végül a harmadik szerző (Felcsuti) a kísérleti Kiútprogram egyik kezdeményezője, támogatója. Gondolatmenetünkben abból indulunk ki, hogy a cigányság helyzete és a roma-nem roma együttélés egyszerre polgárjogi, etnikai, szociális és, ha úgy tetszik, pragmatikusan haszonelvű kérdés. Ez utóbbi alatt azt értjük, hogy bármilyen előrelépés ezen a téren közvetlen társadalmi és gazdasági előnyökkel jár az ország egésze számára. A magyar társadalom saját magának teszi a legnagyobb szívességet, ha képes érdemben foglalkozni ezzel a kérdéssel.  Ám a várható haszon nem lehet elégséges motiváció; egy civilizált társadalom erkölcsi értelemben magát alacsonyítja le, ha elfogadja, hogy polgárainak egy része olyan fizikai, anyagi és szellemi deprivációban éljen, amilyenben a hazai cigányság nagyobb része él évtizedek óta. Sok baloldali és liberális politikusnak üzenjük, hogy a jogok puszta deklarálása nem elég, sőt még az esélyegyenlőség sem; a Nobel-díjas Amartya Sen képességekről beszél, azaz az embereket olyan helyzetbe kell hozni, hogy képesek legyenek élni jogaikkal és a számukra biztosított lehetőségekkel. Egy analógia Tudjuk, minden hasonlat sántít, ám vannak analógiák, amikre érdemes legalább felfigyelni. A Nobel-díjas G. Akerlof és szerzőtársa Robert Shiller könyvük (Animal Spirits, avagy a lelki tényezők szerepe a gazdaságban, a globális kapitalizmusban, Corvina, 2011) 13. fejezetében az amerikai fekete kisebbség helyzetével foglalkozva bemutatják azokat az óriási eredményeket, amelyeket az Egyesült Államok, mérhetetlen anyagi erejét mozgósítva és a politikai elit alapvető konszenzusára támaszkodva, ezen a téren az elmúlt ötven évben elért. Ám felsorolják azokat az életszínvonallal, illetve a bűnözéssel, kábítószer-használattal és más devianciákkal kapcsolatos statisztikákat is, amelyek azt bizonyítják, hogy a fekete kisebbség problémája továbbra is a Nagy Amerikai Dilemma, ahogy ők nevezik. Mondanivalónk szempontjából legfontosabb megállapításukat idézzük: „Láthatjuk, hogy az afroamerikaiaknak van olyan problémájuk, ami a fehér amerikaiaknak nincs. Egy olyan világban kell dolgozniuk, amely rossz lapot osztott nekik... Ráadásul ezzel a rossz lappal egy olyan világban kell játszaniuk, amely lélektani értelemben ellenük van. A kártyaosztó csalt. Extra ... erőfeszítést igényel, hogy egy olyan világban találjuk meg a helyünket, amelyet nem tartunk erkölcsösnek és méltányosnak.” És, teszik hozzá, akinek nem sikerül a helyét megtalálnia, annak az indulatai nem ritkán robbannak. A társadalom mi és őkre oszlik. „A mit szeretjük, az ők iránt ellenérzésünk van.” Mind a két félnek megvannak a maga történetei magáról és az őt körülvevő világról. Ezek a történetek egyszerre védenek, magyarázattal szolgálnak, de túszként fogva is tartanak, mert a kétféle történetek között szinte egyáltalán nincs átjárás. A mi történeteink A szülők joggal élik meg súlyos problémaként, ha gyereküket társai csúfolják az iskolában, például mert sovány, vagy kövér, vagy szemüveges, és hajlamosak későbbi lelki problémákat is ilyen élményekre visszavezetni. A cigány gyerekek jelentős részének alapélménye a nem egyszer durva csúfolás. Szinte mindegyiküknek van erről már a kora gyerekkorból is története, amit egész életében tüskeként hordoz magában. Az ilyen történetek az idő múlásával tovább bővülnek, rendszerré alakulnak. Ha látszik, hogy cigány vagyok, akkor nem kapok munkát, az utcán a szembejövők átmennek előlem a túloldalra, a rendőr a cigányokat sokkal többször igazoltatja és durvábban beszél velünk, a hivatalban packáznak velem, nem vesznek emberszámba. Mindezt általánosítva sokan, különösen az ország legszegényebb részein, nagyon rossz körülmények között élők, átfogó előítéletté érlelik, és meghatározó meggyőződésükké válik, hogy a gádzsók azt akarják, hogy a cigányok örök kiszolgáltatottságban és nyomorban éljenek és ezen úgysem tudunk változtatni. Ezt a meggyőződést felerősíti a megalázások folytán kialakuló kisebbrendűségi érzés. Életstratégiájukat is ennek megfelelően alakítják ki.  A nem cigányok egy részének is megvannak a maguk cigány történetei. Ezek jelentős része ócska előítélet, de sok a valódi történet is. Mentem az iskolába, jött egy csapat cigányfiú és megvert. A szomszédban lakó cigánycsalád folyton ordít, bőgeti a zenét, nem lehet pihenni tőlük. Koszosak, elszórják a szemetet. Hiába termesztek bármit a kertben, jönnek a cigányok és még félig éretten ellopják. Ezeket a súlyos sérelmeket nem lehet – valamiféle rosszul értelmezett politikai korrektség jegyében – bagatellizálni. A kétféle tapasztalatot nem érdemes hasonlítgatni sem; nem vitatható, hogy nemcsak a nyomorgó és gyakran megalázott cigányoknak, hanem azoknak az élete is együttérzésre méltó, akik romák által elkövetett atrocitásoknak vannak kitéve. Ám vegyük észre; ahogy az az egyenlőtlen viszonyokban lenni szokott, a kisebbségben élő cigányságot az előítéletek sokkal súlyosabban érintik, mint a többségi társadalmat. Akerlof és Shiller nyomán érdemes figyelmeztetni arra, hogy e lélektani mozzanatok figyelembevétele és kezelése elengedhetetlen része kell, hogy legyen bármilyen romaintegrációs stratégiának. Az értelmes beszédről Meggyőződésünk, érdemi előrelépés nem lehetséges anélkül, hogy ezeket a történeteket megbeszéljük, feldolgozzuk és közösen megtaláljuk köztük az érintkezési pontokat. Ebben kiemelten fontos a nyilvánosság szereplői által választott beszédmód. Szűk értelmiségi közeget leszámítva, a cigányságról való közbeszéd fő megközelítésmódja ugyanis a felelős keresése: ki a hibás? Sőt, kik a hibásak: a cigányok vagy a magyarok. Csak két tipikus megközelítést említünk: az egész azért van, mert a cigányok lusták, nem akarnak dolgozni; az egész azért van, mert a magyarok rasszisták. Alapvetően mindenki szereti megmondani, hogy mit kéne a másiknak tennie a helyzet megváltoztatása érdekében. Bár, hogy a dolog bonyolultabb legyen, hallottuk már az első véleményt cigánytól és a másodikat nem cigánytól is. Ehelyett problémamegoldó beszédmódra volna szükség. Azt a kérdést kell mindig feltennünk, hogy mit tehetünk mi annak érdekében, hogy a helyzet javuljon? Ennek előfeltétele a nem finomkodó, a közvélemény számára is érthető, ugyanakkor nagyon pontos beszéd. Ebben sajnos nagy hiányt tapasztalunk. Állításunkat egy, a baloldalról (mert nekünk ez fáj jobban) érkező politikai megnyilvánulással szeretnénk alátámasztani. A közelmúltban Mesterházy Attila, az MSZP elnöke a stop.hu tudósításában a következőket mondta: szerinte [mármint Mesterházy szerint] az államnak kötelessége föllépni minden normaszegéssel szemben, eddig „ megbillent az egyensúly a kisebbség és a többség érdekeinek figyelembevétele között. …. A cigányság problémáját nem szabad csak jogvédelmi szempontból megközelíteni." Mi következik ebből? Ha megbillent az egyensúly, akkor helyre kell állítani, jobban figyelembe véve a többség érdekeit. Tipikus példája ez annak, hogy a probléma megoldására irányuló gondolkodás helyett, hogyan lehet azt súlyosbítani: a gondolatmenet ki nem mondott üzenete ugyanis az, hogy a többség és a kisebbség érdekei nem közösek, csak egymás rovására érvényesíthetők.  De többről is van szó! Az állam e szerint eddig nem lépett fel minden normaszegéssel szemben. Kiről szól ez a mondat? A cigányokról? Vagy a Jobbikról? És ha a cigányság problémáját nem szabad csak jogvédelmi szempontból megközelíteni, akkor milyenből kellene még? Rendészetiből? Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy szándékolt a kétértelműség, a cigányellenes közvéleményre hangolt finom demagógia. Abszurdnak tartjuk azt is, hogy a magát baloldalinak gondoló párt, nemhogy nem áll az élére a polgárjogi mozgalmaknak, hanem még finoman el is határolja magát tőlük. Tudatlanságunk Ahhoz képest, hogy a közéletben mennyit beszélünk, írunk a romákról, valójában figyelemreméltóan keveset tudunk, vagy akarunk tudni róluk. Ismét csak egyetlen példát említünk. A kormány által frissen elfogadott Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiáról szóló határozat roma nyelvként említi a romungrót, jóllehet ez valójában a magyar. Nem állítanánk, hogy a cigányok nem akarnak dolgozni, ha tudnánk, hogy 20-25 évvel ezelőtt a romák foglalkoztatási adatai (igaz, egy teljesen más gazdasági rendszerben) megközelítették a nem romákét. Nem mondanánk, hogy csak a családi pótlék miatt szülnek, ha tudnánk, hogy demográfiai adatok bizonyítják, a nők gyerekvállalása iskolázottságuk növekedésével törvényszerűen csökken és az iskolázott roma nők gyerekvállalása hasonló az iskolázott nem roma nőkéhez. Pedig a cigányokra vonatkozó információk tekintetében Magyarország a környező, jelentős cigány kisebbséggel rendelkező országokhoz képest, igazán kivételes helyzetben van. Nemcsak elérhetőek a fontos külföldi szerzők (Sir Angus Fraser, Michael Stewart, stb.) magyarul, de a magyar tudósok: Havas, Kemény, Kertesi, Kézdi, Ladányi, Liskó, Solt és sokan mások igazán alaposan feldolgozták a cigányok helyzetét Magyarországon a statisztika, szociológia, néprajz, antropológia és közgazdaságtudomány eszközeivel. Valószínűleg az iskolában kezdődik a probléma. Az átlag diák szinte semmit nem tanul a cigányokról, pedig az iskolában szerzett első benyomások egy életen át elkísérik az embert. 2009-ben tette szóvá néhány szakember, hogy az érettségizőknek készített történelmi atlasz gyakorlatilag nem említi Magyarország legnépesebb kisebbségét, szemben például a jászokkal. Ezt a hiányt nem pótolják a történelem, irodalom, földrajz tankönyvek sem. A kevés, nem kötelező tananyagot jelentő cigány népismereti tankönyv, olykor kétes értékű információkkal, nem tölti be az űrt. (A történelmi atlaszban időközben pótolták a hiányosságokat.) A szociális, az etnikai és a polgárjogi megközelítés Ahhoz, hogy a tervezett szakpolitikai intézkedések sikeresek legyenek, nagyon jól kell meghatározni azok célcsoportját és az intézkedések szempontjait. A kérdésről több szakmai vita folyt, vannak, akik az etnikai, mások a szociális megközelítést részesítik előnyben. Megnyugtatóan ez a vita máig sem oldódott fel, sőt az EU Bizottság egy új szemléletmódot vetett fel, mivel a romák szegények, általában lakhelyük szerint is koncentrálódnak, helyes lehet területi szempontból megközelíteni a kérdést. A kérdés csak látszólag egyszerű. Mivel nálunk nincs lehetőség a személy etnikai adatainak nyilvántartására (illetve csak személyes hozzájárulása esetén), nehéz megmondanunk, egy intézkedés szempontjából kit tekintünk romának. Igazságtalannak tűnik kihagyni a célcsoportból azokat a nem roma családokat, akik nagyon hasonló szociális körülmények között élnek, és akik legalább olyan számosan vannak, mint a romák, ráadásul sok esetben a lakókörnyezetük is megegyezik, oldjuk meg tehát a szegénység kérdését regionális megközelítésben. Valami azonban nincs rendben ezzel a képlettel.  A következő kérdés, mit is akarunk ezekkel az emberekkel csinálni? Az alkalmazott kifejezések váltakozása: felzárkóztatni, integrálni, újabban integrálni saját környezetükben, önmagában jelzi a zavart. Akármilyen nevet is adunk a gyermeknek, a lényeg az, hogy a gyakorlatban a magyar társadalom többsége nem tekinti a cigányokat teljes jogú állampolgárnak. Ezért szükség van arra, hogy ezt a kérdést polgárjogi szempontból is vizsgáljuk. Mert bármilyen szegény és nyomorult valaki, ha nem barna a bőre, akkor könnyebben jut munkához, kisebb valószínűséggel nyilvánítják fogyatékosnak és ültetik külön osztályba a gyerekét, beengedik a kocsmába és kevesebbet vegzálja az utcai rendőr, és még sorolhatnánk. Ezt a megkülönböztetést, kirekesztést a törvény tiltja, de sokszor maguk a törvény végrehajtói szegik azt meg, társadalmi nyomásra, megszokásból, közönyből, időnként rosszhiszeműségből. Ahhoz, hogy a helyzet javuljon, a képlet teljes legyen, tudatosan tiszteletben kell tartanunk állampolgártársaink alkotmányos, polgári jogait, ha pedig ezt mégsem tesszük, az államnak kötelessége azt polgáraiból kikényszeríteni. Az ellensúlyok szükségessége Ahogy korábban írtuk, a cigányság negatív megkülönböztetése nem csak erkölcsi kérdés. Ez a helyzet az egész társadalom kárára van. A Világbank szakértői néhány térségbeli országra kiszámolták, hogy a cigányság munkaerőpiaci integrációja – az adott országban élő romák számarányától is függően – akár 3-4 százalékos GDP-növekedést is eredményezhet. Egy másik példa az oktatásból. A nem cigányokhoz képest a cigány fiataloknak csak töredéke jut el az egyetemekre. Pedig ugyanannyi közöttük a tehetségesek aránya. Ha nem teremtünk ellensúlyokat a hátrányos körülményekkel és a negatív megkülönböztetéssel szemben, ha nem biztosítjuk a sokszínűséget, az egész társadalom veszíteni fog, hiszen összességében rosszabb képességű értelmiséget állítunk elő. A diszkrimináció társadalompolitikailag tudatos ellensúlyozása – nem túl szerencsés kifejezéssel pozitív diszkrimináció – az egész társadalom jólétét növeli. A szolidaritás megközelíthető – az etikain kívül – a már említett haszonelvű módon is. Csermely Péter és kutatótársai azt vizsgálták, hogyan küzdik le a válságokat a biológiai hálózatok. Legfontosabb következtetésük nagyon leegyszerűsítve, hogy a válságok utáni helyreállítást lehetetlenné teszi, ha a szervezet (a társadalom) szigetekre esik szét, egyes részei között nincs összeköttetés. A válságok leküzdésében ily módon kulcsszerepük van azoknak a híd szerepet betöltő embereknek, akik többféle társadalmi csoporthoz is kapcsolódnak: „minden egyes hídteremtő kapcsolatunk növeli azoknak az együttműködéseknek a lehetőségét is, amelyben a régi, és a válságban csökkenő források újraelosztásáért folytatott elkeseredett harc helyett új források meghódításáért léphetünk fel – együttesen.” Felbecsülhetetlen tehát a haszna azoknak, akik képesek hidat képezni romák és nem romák, szegények és jobbmódúak között. Következtetések helyett Gondolkodtunk azon, hogy ezt az írást egy szenvedélyes hangú proklamációval zárjuk, de aztán elvetettük az ötletet, ilyenekből már épp elég született. Ehelyett megismételjük: problémamegoldást kereső párbeszédre és megint csak párbeszédre van szükség, hogy a legfontosabb elvek, értékek és összefüggések vonatkozásában konszenzus alakuljon ki a véleményformáló értelmiség és a politikai elit körében. Ez minimálisan szükséges előfeltétel, hogy előreléphessünk, ennek hiányában viszont nem számíthatunk sikerre, annak összes konzekvenciájával együtt.
Olaszországban, Silvio Berlisconi lemondása után, 2011. november 16. óta egy technokrata, szakértői színezetű kormány tevékenykedik, élén Mario Monti volt versenyjogért felelős európai biztossal. Berlusconi bukása egyértelműen kiszámíthatatlan gazdaságpolitikájának, az ebből fakadó – elemzők által fenntarthatatlannak elkönyvelt - a hároméves állampapírok utáni 7% feletti kamatfelárnak és a meghatározó EU körökben kialakult személyes népszerűtlenségének volt köszönhető. A bukás folyamatáról a Wall Street Journal tavaly év végén részletesen beszámolt.  Az EU harmadik legnagyobb gazdasága a múlt nyáron került az eurózóna válságának epicentrumába. Ekkor kezdtek el az olasz kamatfelárak emelkedni és megközelítették azt a szintet, amikor a hasonló helyzetbe került Görögországnak, Írországnak és Portugáliának nemzetközi pénzügyi segítséget kellett kérnie. Monti, az EU és a nagyobb tagországok vezetői által üdvözölt közgazdász professzor azzal az ígérettel tette le november közepén miniszterelnöki esküjét, hogy stabilizálja és beindítja az olasz gazdaságot, de a társadalmi szolidaritást is szem előtt tartva megkísérli minimalizálni a szociális feszültségeket is. A gazdaság megmentését célul tűző, több mint 30 milliárd eurós, „Salva Italia”-nak (Olaszország megmentése) elkeresztelt megszorító csomagja jórészt adóemelésekre, a nyugdíjkorhatár megemelésére épül, és mint kés a vajon, 85% feletti többséggel ment át mind az olasz parlamentben, mind a szenátusban. Két kisebb párt, az Északi Liga és – a szenátusi szavazás során – az Értékek Olaszországa szavazott ellene. A szakszervezeti szövetségek tarthatatlan, pusztító és egyeztetés nélkül született intézkedésekről beszélnek. A nagyobb szakmai érdekvédő egyesületek is (pl. taxisok) tiltakoznak a korábbi monopóliumok leépítése ellen. A monopóliumok elleni fellépés a gazdasági racionalitás mellett nem csak Monti EU-biztosi múltjának köszönhető, hanem 80-as 90-es években végzett tudományos kutatásaiból fakadó meggyőződésének is. Kutatásainak eredménye többek között a Klein–Monti modell, amely a monopolhelyzetben működő bankok viselkedését írja le. A megszorító csomag után, most egy gazdaságélénkítő csomagot állít össze az olasz kabinet, mely a céljai elérésének érdekében fokozatos liberalizálást fog végrehajtani a legkülönfélébb szektorokban: az energiától a kereskedelmen át a közlekedésig, és a munkaerőpiac teljes spektrumában. A megszorítások és a modernizáló reformintézkedések párhuzamosan folynak, nincs vesztegetni való ideje Olaszországnak. A kormány nagy nyomás alatt van. Idén több mint 300 milliárd eurónyi államkötvényt kell megújítania, ebből az első negyedévre 160 milliárd jut. Berlusconi bukásakor a tíz éves államkötvények kamatfelára 7,56%-on állt, és múlt hét csütörtökön is még igen magas, 6,98% volt. A 2014-ben lejáró állampapírok kamatfelára 7,89%-ról 5,62%-ra ment le múlt csütörtökre. Monti személyes kedveltsége és kormányának népszerűsége bár folyamatosan csökken, társadalmi támogatottsága továbbra is azon a szinten van, amely elfogadható és egyaránt biztos többséget eredményez számára az olasz parlamentben és a szenátusban. Angelino Alfano, a Szabadság Pártja (PdL), a volt kormánypárt főtitkára szerint a csomag szigorú, de nincs alternatívája és ezekben a válságos időkben jobb támogatni Montit.  A kritikus hangok azonban egyre erősödnek, ahogy a kormány intézkedései egyre inkább érzékelhetőekké válnak az olaszok számára. A legtöbbször felmerülő kritika az, hogy a megszorító csomag túlságosan az adóemelésekre koncentrál és nem a közkiadások csökkentésére. Kritika tárgya még a növekedést eredményező intézkedések hiánya, sőt, néhány elemző szerint a Németország és más euró zóna tagállamok által kikényszerített megszorító intézkedések a növekedés kárára vannak. A Gustavo Piga, a Római Egyetem közgazdászprofesszora szerint a reformok beindítása mellett ugyanilyen fontos lenne a kereslet beindítása is. Raffaele Bonanni, szakszervezeti főtitkár szerint Olaszország gazdasági irányítása most olyan, mintha hadigazdaság lenne. A programról nem lehet vitázni, egyeztetni, a parlamenti szavazások olyanok mintha egy-egy bizalmi szavazás lenne. Így minden átmegy, például a szakszervezeti vezető szerint megvalósíthatatlan nyugdíjreform is, hiszen, érvel Bonanni, nem lehet egyenlőségjelet húzni fizikai és irodai munkát végzők között. A megszorítások mélységét és drámaiságát mutatja, hogy azok bejelentése közben Monti egyik minisztere elsírta magát. A program elfogadhatóbbá tételére a kormány a magas keresetű adóelkerülőket is célba vette. A múlt héten például 80 adóellenőrt küldött az egyik síparadicsomba, ahol bárok, hotelek, luxusboltok és a luxusautók tulajdonosai voltak a célpontok. Az luxusautók tulajdonosainak több mint a 20 százaléka minimális legális jövedelemmel rendelkezett, vagy olyan cégek tulajdonában álltak a gépkocsik, amelyek papíron veszteségesek. Az akció után a napilapok ironikusan „csodálatos” gazdasági fellendülésről számoltak be, hiszen a luxusboltok az előző év azonos időszakához képest 400%-os árbevétel növekedést mutattak ki a hivatalos könyvelésükben. Az adócsalás, adó elkerülés egyébként hatalmas probléma Olaszországban, az Istat felmérése szerint a feketegazdaság eléri a GDP 17%-át.  Monti egyik szemét mindig Európán tartja, mert tudja, hogy az EU és Németország támogatása elengedhetetlen programjának megvalósításában. Szerdán Berlinben találkozik Angela Merkel német kancellárral és január 20-ra terveznek egy Monti-Merkel-Sarkozy találkozót Rómában. Az olasz kormányfő szeretné elérni azt, hogy az Európai Központ Bank nagyobb aktivitást tanúsíthasson eurózóna tagállamok kötvényeinek vásárlásakor, amit eddig a németek határozottan elleneztek. A Monti kormány első lépései bíztatóak és példamutatóak. Kérdés, hogy sikerül-e az egyre fogyó népszerűség mellett biztos parlamenti többséget tartania maga mögött és eredményesen tudja-e tompítani a fájdalmas megszorítások társadalmi hatásait. Amennyiben a következő hónapokban a pozitív trend folytatódik és a gazdaságot serkentő intézkedések első gyümölcsi beérnek, az reménnyel töltheti el Olaszországot, és példát mutathat az eurózóna, sőt, az EU összes tagállamának.
(The article is available in English.) „Úgyse hiszi senki el magának,
hogy amit lát, az tényleg van,
hanem várja, hogy a valódi
látványt jelző kürtszó felharsan.”
(Kispál és a Borz: Zsákmányállat)
A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány egy évvel ezelőtt azért jött létre, hogy a jó kormányzás ügyét segítse Magyarországon. A jó kormányzás nem pusztán jelzős szerkezet, nem egy kormányzat önmagát pozicionálni igyekvő kommunikációs fogása. Olyan módja ez egy állam vezetésének, amely a közérdeket mindenkor a rész- és az önérdek elé helyezi; amely hosszútávon gondolkodik; amely kész és képes arra, hogy akár a népszerűség föláldozása árán is az eredményességet helyezze előtérbe. És persze a világnak ezen a részén az is fontos, hogy a jó kormányzás eszménye a haza és a haladás ügyét nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő célokként fogja fel.
A jó kormányzás, a mindenkori kormányok sikere vagy kudarca, történelmi távlatban az általuk vezetett társadalom céljaihoz való közelítésben vagy az azoktól való távolodásban vizsgálható. Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben az alapvető célok nem változtak. A kommunizmus bukásakor társadalmaink döntő többséggel három alapvető vágyat fogalmaztak meg: 1) Demokratikus jogállamban akarunk élni, amelyben a hatalom gyakorlását alkotmány szabályozza, intézményi fékek és ellensúlyok felügyelik, a jog az egyént és a kisebbséget védi az önkénnyel szemben, a civil társadalom erős, a média és az igazságszolgáltatás független és a politikai verseny lehetővé teszi a rossz kormányzás korrekcióját. 2) Az egyéni jólét fokozatos és érzékelhető ütemű gyarapodását akarjuk, amelynek egyetlen hosszú távon is működő rendszere a magántulajdon szentségén alapuló, szabályozott piacgazdaság, amely biztosíthatja, a gyors felzárkózást Európa gazdagabb feléhez. 3) A társadalom minél nagyobb többsége részesüljön az ország gyarapodásából, és a társadalmi kohézió, a mobilitás és a szolidaritás erősödjön az ország felemelkedésével párhuzamosan. E három cél eredőjeként egyértelmű, masszív többségi akarat volt a régióban és hazánkban is a nyugati társadalomfejlődési modellhez való visszatérésre. Ezen értékválasztás zálogaként pedig azt kívántuk, hogy – sok ingázást megélt – kompországaink végleg lehorgonyozzanak az Európai Unió és a transzatlanti szövetségi rendszer kikötőjében. A fenti célok teljesítésében Magyarország az első tíz év kétségbevonhatatlan sikereit követően fokozatosan lelassult, irányt vesztett és elbizonytalanodott. Az állampolgári bizalmat lépésről lépésre elvesztő demokratikus intézmények, a növekedési képességének egyre inkább búcsút intő nemzetgazdaság és fenntarthatatlanság felé mutató társadalmi folyamatok – ez volt az egyenlege a 2000 utáni évtized mindent maga alá gyűrő politikai küzdelmeinek felelőtlen ellenzékiségének és kormányzati hibáinak: a sűrű irányváltásoknak és a jó szándékú, de félremenedzselt reformoknak. Ennek az állapotnak a fenntarthatatlanságára a nemzetközi gazdasági válság minden korábbinál kegyetlenebb következményekkel mutatott rá. Ez a kudarcos végű évtized ágyazott meg a Fidesz 53 százalékos szavazati aránnyal elért parlamenti kétharmadának és a parlamentben újra megjelenő szélsőjobboldalnak. Az így elért masszív többség valóban történelmi lehetőséget adott az új kormánynak az eredeti társadalmi célokhoz való visszatérésre, a jó kormányzás eszméjének és gyakorlatának helyreállítására. Volt érthető ok a bizakodásra, mert sürgető volt a kényszer az ország újraindítására. Másfél év orbáni hatalomgyakorlása alapján azonban egyértelmű, hogy a kormány a történelmi lehetőséggel nem pusztán nem élt, hanem kifejezetten visszaélt vele: az eredeti célok mindegyikével(!) ellentétes irányba vezeti Magyarországot. Az erőszakos hatalomvágynak, a gazdasági hozzá nem értésnek és a cinikus társadalomszemléletnek olyan sajátos kormányzati ötvözete alakult ki Magyarországon, amelynek eredményeként Ady és mindannyiunk kompországa most ismét felhúzza az – évtizedek tévútjai után éppen csak kivetett – horgonyt, és megint elhagyja a nyugati partot. Demokrácia Ma már jól látható, hogy a Fidesz, vagy legalábbis annak vezetése előre kitervelt programmal rendelkezett a Harmadik Köztársaság felszámolására. Úgy tűnik, hogy a 2002-es vereségből levont tanulság a Fidesz számára az volt, hogy a hatalom megtartásának záloga nem a jó kormányzás, a meggyőző kormányzati teljesítmény, hanem a közjogi, választási és médiarendszerek minél teljesebb kormányzati, sőt: valójában párthatalom alá vonása. Ez a logika a kormányzati ciklus folyamatából a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatását, a kormányzati akarat abszolutizálását jelenti. A ciklus végén, választási helyzetben pedig a Fidesz számára jelentős versenyelőnyt biztosító, az alternatív politikai erőket súlyos hátrányba hozó új rendszer kialakítását teszi-tette szükségessé. Mindezeken felül pedig, abban az esetben, ha a Fidesz mégis kikerülne a hatalomból, a személyi függések informális rendszere a most kiiktatott ellensúly-intézményeket aktiválhatja majd és a sarkalatos törvényekben rögzített alapvető kormányzati kompetenciákkal együtt a vesztes, kisebbségbe került erő informális akaratával képes lesz, képes lehet megbénítani az új kormányzást – tekintet nélkül annak többségi legitimációjára. 2010 áprilisa, a fülke-forradalom deklamálása óta párhuzamosan folyt hazánkban az intézményi keretek átformálása (Alkotmánybíróság, Költségvetési Tanács, közszolgálat, igazságszolgáltatás, ombudsmanok, szakszervezetek, médiahatóság) és a régi-új intézmények lojális pártdelegáltakkal való feltöltése (Állami Számvevőszék, közmédiumok, Alkotmánybíróság). Történelmi tapasztalat, hogy a nyugatias államszervezetben a közhivatalnok elsősorban az intézményhez lojális, míg a kelet-európai rendszerekben döntően a kinevező személyéhez. A most újra a keleti part felé sodródó Magyarországon a lojalitás e második formája vált meghatározóvá az elmúlt másfél évben. A mára kialakult, jogilag megfoghatatlan, a személyes hűségre vagy függőségre épített hálózat az alapja annak az új működési módnak is, amely a Magyarországon sajnos mindig jelenlévő korrupciót most egyenesen az állami döntéshozatal részévé tette. És ennek következménye az is, hogy számos jelentős közérdeket képviselő döntést valójában nem azok hoznak meg, akik az aláírásukkal felelősséget vállalnak érte. Módszeresen, csigolyánként törték el a magyar demokrácia gerincét. A fenti folyamatokat már sokan elemezték, itthon és külföldön. A mi elemzésünk szempontjából két fontos következtetést kell levonnunk. 1) A demokrácia gyakorlatias felfogásban tulajdonképpen nem más, mint a rossz kormányzás gyors és békés korrekciójának lehetősége. A rossz kormányzás előállhat tévedések, hibás döntések következményeként és/vagy a hatalomnak szándékosan a közérdekkel szemben való gyakorlása eredményeként. Jelen esetben mindkettőről szó van. Ám a demokratikus ellensúlyok felszámolása, a kormányozhatóságot nehezítő kétharmados tárgykörök kibővítése és a választójog manipulációja a korrekciót mind a kormányzati ciklus folyamán, mind pedig annak lejártakor és egy esetleges váltás után is megnehezíti. 2012 Magyarországának rosszul kormányzó, de nehezen leváltható kormánya van. Ennél rosszabb kombinációval nem is szembesülhetett volna a fiatal magyar demokrácia. 2) Még az úgynevezett irányított demokráciák (látszatdemokráciák) sem nélkülözhetik a tömegbázist. Ezért az ilyen rendszerek tartós fennmaradásához szükséges valamilyen extra gazdasági erőforrás (olaj, nyersanyag, speciális földrajzi helyzet stb.). Magyarország ennek teljességgel híján van, így az elkövetett gazdasági hibák gyorsított ütemben amortizálják, élik fel a kurzus legitimitását. A tekintélyelvű politika azonban elsősorban a hatalom hosszú távú megtartásával kapcsolatos közvélekedésre, várakozásokra épül. Azok a kisebb-nagyobb törvénysértések, jogkör-átlépések, manipulációk, meghunyászkodások és szemet-hunyások, amelyeket ez a rendszer a működéséhez elvár, csak addig lesznek kikényszeríthetők, ameddig a végrehajtókban a jelennel kapcsolatos egzisztenciális szorongás nagyobb, mint a jövőbeni hatalomváltástól való félelem. A kétharmados forradalmi hangulatban még sokan próbáltak alkalmazkodni az irracionális, illegális és rendszerint informális, gyakran erőszakos elvárásokhoz. Ha azonban ma kell egy politikai vetélytárs ellen kreált büntetőügyet, egy gazdasági érdek érvényesítését szolgáló adóvizsgálatot, hatósági eljárást, vagy épp manipulált közbeszerzést végigvinni, illetve egy nyilvánvaló rágalmazást vagy hamis hírt leírni, a rendszerben működő közkatonák egyre többször kérdezik meg maguktól: „nem lesz ebből bajom? Ki fog engem megvédeni ha 'ezek' már nem lesznek hatalmon?” És ha ez a folyamat lassan elér polgármestert, képviselőt, vezető köztisztviselőt: minden szemet a láncban, akkor fokozatosan leáll a kormányzás, megbénul az ország és béna kacsává válik a mégoly erőszakos hatalom is. Az egyre szűkösebb szekérvárba visszaszoruló bizalmi emberek csillapíthatatlan paranoiája és egyre dühödtebb kitörési kísérletei pedig csak súlyosbítják a bajt, növelik a káoszt. Minél tovább tart ez a folyamat, annál súlyosabb és tartósabb károkat szenved el az ország. Gazdaság Magyarország ma minden objektív mutató szerint súlyosabb helyzetben van, mint a 2008-as válság kitörését követő első hullámban. Csak emlékeztetőül: a forint árfolyama, az államadósság, az országkockázati mutató és a forintkötvények reálhozama mind az elmúlt 20 év legrosszabb szintjén állnak, negatív rekordokat döntenek. A kormány ma egyszerű választás előtt áll: IMF készenléti hitel, szigorú feltételekkel, vagy államcsőd, annak tragikus rövid és hosszú távú következményeivel. A válsághoz (vissza)vezető út legfontosabb előidézője a hatalmi szempontoknak alárendelt, inkompetens gazdaságpolitika volt. A magyarországi unortodoxia – már most közgazdasági tankönyvekbe foglalt – másfél éves ámokfutása. 2010 májusában a Fidesz azzal jutott 53 százaléknyi szavazathoz, hogy két ellentétes érdekű választói csoportnak tett összességében tarthatatlan anyagi ígéreteket. Hagyományos szavazóbázisának, a gazdaságilag aktív, közép- és felsőközéposztálynak (a polgárok) az azonnali és radikális adócsökkentést ígérte, míg a korábbi, inkább szocialista bázist alkotó, alacsony jövedelmű vagy inaktív, részben vagy egészben állami juttatásokból élőknek (a ‘zemberek), a jóléti kiadások megőrzését, a megszorítások végét sugallta. A két ígéret egyidejű betartása – némi eufemizmussal: a politikai hitelesség megőrzése – azonban a bevételek csökkenésének és a kiadások szinten tartásának összegeként a költségvetési egyensúly azonnali felborulásához vezettek volna – voltaképpen ennek trükkös bevallását jelentette a finanszírozhatatlan méretű, 7 százalékos hiánycél, az azzal való brüsszeli próbálkozás. Az először igazán ekkor megdöbbenő Brüsszel ezt természetesen a legelső héten megvétózta, ám a kormány ennek hatására sem módosított a politikai bázisának tett irreális ígéretein, hanem helyette a magyar gazdaságban még föllelhető tartalékok felélésével próbált időt és mozgásteret nyerni. Az első ilyen tartalék az országba az elmúlt húsz évben befektetett külföldi működő tőke és hitelfinanszírozás megcsapolása volt a szektorális különadók révén. Ez azonban már rövidtávon a munkahelyteremtő, tőkét és technológiát hozó beruházások Magyarországtól való elriadását eredményezte, amiből most korábbi versenytársaink profitálhatnak és profitálnak is. Miután ez kevésnek bizonyult, másodikként a tizenkét év alatt felhalmozott, a jövőbeni nyugdíjak 25 százalékát biztosítani hivatott nyugdíj-megtakarítások államosítása következett. A nyugdíjtartalék államadósságra fordítása szakmailag vitatható lépés, de legfeljebb hiba; az a döntés azonban, amely a tartós nyugdíjpénzek jelentős részét egy éven belül elégette a deficit finanszírozására, már gazdaságpolitikai értelemben vett bűn volt, hiszen a családi ezüstnek ez a része füstté vált és már sohasem lesz pótolható: a jövőnkből mindig hiányozni fog. Az elkobzott megtakarításokból ráadásul sem a devizahitelesek helyzete nem oldódott meg, sem a közösségi közlekedés vagy az önkormányzati adósság nem került konszolidálásra. A harmadik tartalék, az alacsony képzettségű inaktívak foglalkoztatásában rejlő esély volt, amely idestova húsz éve a magyar gazdaság egyik legnagyobb strukturális problémája. Az ő bevonásuk a gazdaságba csak a foglalkoztatásukat terhelő bérköltség-elemek érdemi csökkentése mellett képzelhető el. A már aktív, jobban keresőket preferáló – cserében a közepes és alacsony jövedelműeket jelentősen sújtó – egykulcsos adó, valamint a költségvetési lyukak kompenzálása érdekében emelkedő járulékok, illetve a növekvő jövedelemadó-terheket ellensúlyozni hivatott, irracionális mértékű minimálbéremelés azt eredményezték az alacsony képzettségűek körében, hogy 2012-ben számukra nem a munkába állás, hanem a tömeges elbocsátás közeli jövőképe bontakozik ki, egyre élesebben. A bankokkal folytatott, eleinte népszerű, ám végül mindenki számára káros háború nemcsak az ország maradék gazdaságpolitikai hitelességét őrölte fel, de a vállalkozói hitelek egyre gyorsuló ütemű kivonását is eredményezi. Márpedig tapasztalati tény, hogy a válság előtti években minden 1% gazdasági növekedés mintegy 4-5 százalékos hitelállomány-bővülést igényelt, és ha máshonnan nem, hát – a nevében oly sokszor hivatkozott, de szellemében most is megtagadott – Széchenyitől tudjuk, hogy a gazdaság fejlődésének egyik alapja a hitel. Miközben a fenti intézkedések az ország növekedési potenciálját hosszú távon is rombolták, a kormány az egyensúlyt többnyire átmeneti, fűnyíró elven végrehajtott kiadáscsökkentésekkel, illetve adóemelésekkel próbálta – legalább rövidtávon – fenntartani. Ez alól fontos kivétel a külső nyomásra bejelentett Széll Kálmán tervben meghirdetett strukturális intézkedések egy része, ám ezek – az ígéretekhez képest – csak igen szerény mértékben teljesültek, így 2013-tól újabb, növekvő lyuk tátong a költségvetésben. És persze érdemes felidéznünk, hogy a kapitalizmus a bizalom talapzatára épül. A folyamatos jogbizonytalanság, a visszamenőleges törvénykezés, a szabályozói erővel való visszaélés, az eufemizmussal kiszámíthatatlannak minősített kormányzati viselkedés mind a hazai, mind a külföldi vállalkozásokat elriasztja a magyarországi bővüléstől. A kormány bő egy évnyi türelmi időt kapott mind Magyarország közvéleményétől, mind az ország külső adósságát finanszírozó befektetőktől. Mára azonban látszik, hogy az érthetetlen gazdaságpolitika, az agresszív kommunikáció, a teljesületlen reformígéretek, a csökkenő növekedési képesség, a növekvő deficitkilátások és a független gazdaságpolitikai intézményrendszer (Költségvetési Tanács, MNB) elleni támadások együttesen vezettek el ahhoz a totális bizalomvesztéshez, amely e sorok írásakor már a fizetésképtelenség közelgő rémével fenyegeti hazánkat. Az IMF-el aláírandó készenléti hitel ma az egyetlen reális módja a csőd elkerülésének. Az IMF (és az Európai Bizottság) aktív segítségére szorulni nem siker. Ez minden esetben valamiféle kudarc beismerése – így volt ez 2008-ban is. Mégis: az elmúlt másfél év gazdaságpolitikáját tekintve a Valutaalap/EU-páros kijózanító részvétele a magyar gazdaságpolitika alakításában mindenképpen civilizációs előrelépést jelentene. „Aki időt nyer, életet nyer” – ezzel a mondattal ragadható meg leginkább, miben áll az ún. készenléti hitel lényege. Az ilyen pénzforráshoz jutó, és az ahhoz rendelt, szigorúan ellenőrzött „életmód programban” részt vevő kormányok időt nyerhetnek, hogy kijavítsák azokat a hibákat, amelyek válságba sodorták az országot. A megállapodásra azonban csak akkor van esély, ha a kormány kész szoros ellenőrzés mellett visszatolatni a zsákutcából:
- az egyensúly érdekében tartós és valós szerkezeti reformokat hajt végre a közkiadások terén (pl. közösségi közlekedés, állami vállalatok támogatása, közszféra hatékonysága);
- a növekedés helyreállítása érdekében korrigálja az eddigi intézkedéseit (pl.: ésszerűsíti az adórendszert, úgy csökkenti a bérterheket az alsó jövedelmi szegmensben, hogy azt ellentételezi máshol, helyreállítja a külföldi tőke- és hitelvonzó képességet a különadók kivezetésével, vagy újragondolja a munkaerő-piaci szabályozás új és régi anomáliáit. stb.);
- intézményi garanciákat nyújt, hogy a készenléti hitel lehívását követően sem tér vissza az irracionális, hatalmi alapú gazdaságpolitikához (MNB, költségvetési átláthatóság, visszamenőleges jogalkotás tilalma, sarkalatos törvények szűkítése a kormányozhatóság érdekében)
Ilyen jellegű feltételek elfogadása a magyar gazdaságpolitika hitelességének, az ország finanszírozhatóságának visszaszerzését eredményezné középtávon. Befelé és rövidtávon ugyanakkor egy szigorúan betartatott, megszorító jellegű gazdálkodást és rendkívül nehezen kommunikálható politikai fordulatot jelentene. Ez utóbbiak miatt a megállapodás létrejötte legalábbis kérdéses. Az államcsőd rövidtávon a közember, a munkaadó és a munkavállaló, illetve közalkalmazott, a nyugdíjas vagy épp a jövőjét tervező egyetemista számára beláthatatlan, tragikus, gyors összeomlást, az árak elszabadulását, a megtakarítások elolvadását, a munkanélküliség drámai emelkedését; a lecsúszás és a nyomor örvényét jelenti. Hosszú távon pedig az ország tartós leszakadását, mozdulatlanná dermedést és társadalmi destabilizációt: a szélsőségek minden korábbinál nagyobb térnyerését, kezelhetetlen társadalmi feszültségeket. Mégis: a hatalmát féltő, sarokba szorított politikus számára az államcsőd tragédiája csupán a mérleg egyik serpenyője. A másik serpenyőben az eddigi iránnyal való szembefordulás, a politikai hitelesség elvesztése, tehát a kudarc beismerése áll: végső soron a személyes politikai felelősségvállalás és a bukás. Dilettáns, de elszánt gazdaságpolitikájával a magyar kormány mára ördögi csapdát állított – önmagának is. Paradox módon minél inkább hajlandó szembefordulni eddigi önmagával a kormány és a mögötte álló párt, annál nagyobb az esélye az országnak a talpra állásra. Kétharmad birtokában ez az érdekkonflikus életveszélyes szituáció. Társadalmi stabilitás A rendszerváltáskor megfogalmazott reményekhez képest az elmúlt két évtized csalódást jelentett a magyar társadalom többsége számára. Az első tíz év történelmi léptékben páratlanul gyors felzárkózása meglehetősen szélsőségesen, igazságtalanul oszlott meg a magyar társadalom különböző csoportjai között, ráadásul még a kedvezményezett csoportok is nehezen élték meg a húzd meg–ereszd meg ciklusokban jelentkező egyensúlyjavító kísérleteket, és a piacgazdaság ingadozásaiból fakadó egzisztenciális bizonytalanságot. A rendszerváltás vesztesei, az egymillió új inaktív, az alacsony képzettségűek területileg is koncentrálódó és bővítetten újratermelődő tömegei számára azonban az új világ egyenesen a lecsúszást jelentette. Ez, a rendszerváltással kapcsolatos csalódás kezeletlen, elfekélyesedő sebként rontotta tovább a társadalom közérzetét az elmúlt évtizedekben. A 2002-es választás pedig már feketén-fehéren megmutatta, hogy az újraelosztásban érdekeltek (nyugdíjasok, inaktívak, alacsony jövedelműek) választói aktivitása és szavazata a döntő a „Kié a hatalom?” kérdésre adott válaszban. Ezt követően mindkét nagy párt számára a szociális ígéretek váltak a politikai versengés fő terepévé, amelyet a 2004-es népszavazás szomorú folyamata csak megerősített, a 2008-as felelőtlen referendum pedig jó időre bebetonozott. Az újraelosztás növelésében érdekeltek kegyeiért folytatott rövidlátó politikai licit fokozatosan terelte fenntarthatatlan pályára a költségvetést és a politikai elit a számos megoldatlan társadalmi kérdést soha meg nem keresett pénzek elköltésével, kiosztásával próbálta meg kezelni – anélkül, hogy az inaktivitás, az elöregedés és népességfogyás, a marginalizálódó cigányság, a reménytelenné váló térségek és települések valódi problémáival szembenézett volna. Bár a 2000-ben megindult középosztály-építés, majd a „jóléti rendszerváltás” és a 2006-os, gazdagabbakat adóztató kiigazítás eredményeként a társadalmi jövedelmi különbségek csökkentek, ezzel párhuzamosan az alacsony foglalkoztatás –magas újraelosztás továbbra is megoldatlan, sőt súlyosbodó problémája miatt az ország versenyképessége trendszerűen romló pályára került. A 2008-as válság, mint Európában mindenhol, először a munkahelyüket elvesztő aktív középosztályokat fenyegette a lecsúszás veszélyével, majd – a válságkezelés kapcsán kényszerűen szűkülő újraelosztás – a döntően állami juttatásokból élők helyzetét tette még nehezebbé. Speciálisan magyar problémaként súlyosbította az európai kór hazai lefolyását a devizahiteles tömegek végletes elszegényedésének, utcára kerülésének réme: a jószerint még ki sem alakult magyar középosztály felmorzsolódásának a veszélye. A 2010-es választást követően a szűkös pénzügyi mozgástérben azonnal lehullott a kampányálarc, és felsejlett a Fidesz valódi társadalomfilozófiája: a közép- és felsőbb osztályokat akár a társadalom végletes kettészakítása árán is előnyben részesítő értékválasztás. A retorika paravánja mögé nézve, a tényleges intézkedések szintjén ez nem más, mint az adórendszer felül ad–alul elvesz típusú átszabása, a végtörlesztés keveseket segítő, de sokakat ellehetetlenítő bevezetése, a közmunkarendszer zsákutcás átrajzolása, vagy éppen a köz-és felsőoktatási törvény társadalmi mobilitást csökkentő átalakítása. A szaporodó bajok kommunikációs kezelését pedig a stigmatizáció, a szegények társadalmi ellenséggé tétele szolgálta. A szegénység helyett a szegények elleni hidegháború megindítása. Nem véletlen, hogy a szövegnek ezen a pontján utalok egy olyan méretű társadalmi-nemzeti problémánkra is, amelynek méltányos elemzése természetesen önálló anyagot igényelne. Csupán nemzetközi látszattevékenység folyt és folyik az ország jövőjét talán leginkább meghatározó kérdés, a roma integráció vonatkozásában. Ennek a problémának a szőnyeg alá söprése persze a rendszerváltás politikai elitjének közös kudarca, amelynek a következményeit a mai rossz kormányzás csupán súlyosbította: ennek egyik jele a hátrányos helyzetű családok akut szociális vészhelyzete, a másik pedig a szélsőséges politikai erők felfutásában és a korábban nem tapasztalt szociális feszültségekben érhető tetten. Miközben közhelyszerű tény, hogy e helyzetből való kitörés középtávon csak a foglalkoztatás bővülésével és az oktatás integráló szerepének erősítésével képzelhető el, éppen ezek a területek szenvedtek végzetesnek tűnő csapásokat az ideológiai hadviselésben. Ám a társadalom szegényebb felével szembeni politizálás – még a leplezetlenül szavazatgyűjtögető életmódot folytató – kormány szempontjából is csak akkor értelmezhető, ha közben van megoldása a társadalom alul lévő rétegeinek a választási folyamatból való kiszorítására is. Talán nem véletlen, hogy a még el nem fogadott választási eljárási törvényben mérlegelik az előzetes regisztráció intézményét. Pillanatra se hagyjuk magunkat félrevezetni a nemzetközi, mondjuk, az amerikai gyakorlatra való hivatkozásokkal: a hazai közjogi tradíciók és a választói öntudat mai szintje mellett ez igenis afféle lopakodó cenzust – a választójognak informálisan létező (de létező) képzettségi/aktivitási feltételhez kötöttségét jelentené. A társadalmi hierarchiában alul lévők tartós kiszorítása a politikai érdekképviseletből már rövidtávon is szociális alapú robbanáshoz vezethet, középtávon pedig – a mobilitási csatornák beszűkülésével – az elit hanyatlását, föltartóztathatatlan szklerózisát okozza. Míg ezzel szemben a szolidaritás eszméjének és a mobilitás csatornáinak erősítése, egy innovációra kész, versenyképes, modern társadalom sikerének alapfeltétele volna. Jelenleg a válság és a rossz politika közös eredményeként súlyos és szinte visszafordíthatatlan anyagi és mentális kettészakadás küszöbén áll a magyar társadalom, amelyet lassítani és visszafordítani a mindenkori kormányzat kötelessége lenne. Nemzetközi kapcsolataink Az EU új, keleti tagállamai az elmúlt tíz évben kívülről nézve két egymásra csúszó stratégiai problémával küzdenek: a sikeres európai felzárkózás és a globalizálódott erőtérben leértékelődő európai teljesítmény jelentette kihívásokkal. Ez a későn érkezők klasszikus problémája, amelyre eddig eltérő minőségű válaszok születtek a régióban. Egy kis ország érdekérvényesítő képességét a nemzetközi erőtérben döntően gazdasági-társadalmi teljesítménye határozza meg. Magyarország a válságot megelőző években fokozatosan csúszott egyre hátrébb ebben a versenyben. Ami azonban az elmúlt 18 hónapban a fentebb leírt módon történt, az emberemlékezet óta nem tapasztalt mélységbe taszította az ország nemzetközi megítélését és ezzel összhangban a nemzeti érdekérvényesítő képességét is. Szövetségeseink kezdeti értetlenségét mára az aktív kritika, az elhatárolódás és újabban, a példa nélküli ellenakciók követik. Eközben a szövetségesi rendszeren kívüli partnereink óvatos, pragmatikus távolságtartással figyelik a magyar helyzet alakulását. Kívülről nézve a kétharmados kormányzás Magyarországon nem stabilitást, hanem az ország relatív súlyán messze túlmutató veszélyforrást jelent, mások számára is potenciálisan fertőző gazdasági-politikai modellt. Nem nagyon akad ma olyan számottevő ország a világban, amely kormányunkra és ezen keresztül hazánkra, mint fontos és értékes partnerre tekint. Rossz rágondolni, ki állna az oldalunkra, ha például a 2009-es magyar-szlovák vitához hasonló helyzet alakulna ki 2012-ben, bármely viszonylatban. Ennél is égetőbb kérdés, hogy most, amikor 2008 után ismét olyan helyzetbe lavíroztuk magunkat, amelyben az európai közösség segítségére szorulunk, vajon a szolidaritás vagy éppen ellenkezőleg a példastatuálás lesz-e velünk kapcsolatban a meghatározó szempont? A nemzetközi politika világában a kisebb országok számára általában a kölcsönösen elfogadott szabályok szerint működtetett rendszerek sokkal kedvezőbbek, mint a nyers erőn alapuló, hagyományos érdekérvényesítési viszonyok. Ezért Magyarország számára ma az EU – belső szövetségkötésekre és kompromisszumokra épülő – rendszere a létező nemzetközi világok lehető legjobbika; feltéve, ha tudjuk, hogyan kell a javunkra fordítani.
Ezért most, amikor az Európai Unió – történetének legsúlyosabb válságával küzdve – sorsdöntő lépésekre készül, és amikor ennek az Uniónak a talpon maradása éppen nekünk legelemibb érdekünk, vajon racionális politika-e a közös ügyekben a közösséget gyengítő, a döntéshozatalból magunkat kizáró politikát folytatni? Valójában éppen ez gyengíti leginkább fontos nemzeti érdekeink képviseletét: a döntéseket ugyanis azok alakítják, akik az asztal körül ülnek, nem azok, akik a maguk mögött becsapott ajtók előtt magyarázkodnak a sajtónak… Összegzés és előretekintés Szétvert demokrácia, államcsőd felé sodródó gazdaság, szétszakadó társadalom és Európából kifelé haladó Magyarország – ez másfél év kormányzásának elborzasztó mérlege. A pályát, amelyen Magyarország halad, radikális irányváltással módosítani kell. Késlekedés nélkül. A kétharmados többség és a cselekvés sürgető kényszere okán a legkedvezőbb forgatókönyv a jelenlegi kormány átfogó önkorrekciója lenne. Ezt a hosszútávú érdekek alapján kizárni nem lehet, de Fidesz mai vezetése, eddigi működése és finanszírozási háttere ilyen fordulatot ezúttal sem valószínűsít. Ezért most, 2012 januárjában, bő két évvel a jelenlegi ciklus lejárta előtt a haza és a haladás ügye iránt elkötelezettek legfőbb reménye már a mielőbbi kormányváltásban van. Mi következik mindebből? A következő választásokon dől el, hogy a Fidesz mostani uralma a rendszerváltás első, zűrzavaros 20 évének szomorú lezárása vagy a következő 20 év kurzusának nyitó-megalapozó szakasza volt-e. Burke híres mondása szerint, a rossz győzelméhez az is elegendő, ha a jók nem tesznek semmit. Kormányváltás akkor lehet, ha választható alternatíva szerveződik a politikai palettán – a kormányváltásnak pedig csak akkor lesz értelme, ha az új kormány képes a jó kormányzásra. Az első feltétel tehát a választhatóság. Az új választójogi törvény és a még nem ismert további jogszabályok nem zárják ki a Fidesz vereségét, de – képletesen szólva – a százméteres síkfutásban jó harmincméternyi előnyt biztosítanak neki. Ezért, aki győzni akar, annak emberfeletti teljesítményt kell majd nyújtania. A választhatóság ma jelentős részben menedzsment-kérdés: országos, kampányképes szervezet, versenyképes helyi és országos jelöltek, elégséges mértékű, átlátható finanszírozás, helyi és országos médiaelérés, megfelelő ismertség és természetesen vonzó politikai áru kell hozzá. Ezek megteremtése rengeteg idő, szervezés és persze más pártokkal való versengés a népszerűségért és az elérhető erőforrásokért. A váltás egyik lehetséges módja, ha a választások előtt a demokratikus ellenzék valamely – parlamenti, vagy még azon kívüli, civil pártja – olyan domináns és integráló szerepre tesz szert, hogy lényegében egyedül képes kihívni a mostani kormánypártot. Ez a – ma legnagyobb szavazói tábort jelentő – bizonytalanok sikeres megszólítását igényli ettől a már létező vagy „időben” párttá alakuló új erőtől. Amennyiben azonban ez senkinek nem sikerül, akkor az egyfordulós, egyéni választókerületekre épülő választójogi törvény szinte megkerülhetetlenné teszi a számottevő demokratikus ellenzék erőinek együttműködését. Ez azonban nem lesz könnyű. A szavazói bázis átfedése a versengést erősíti, a kölcsönös szavazói elutasítottság pedig az együttműködést nehezíti. Amiképpen egyelőre nem látszik objektív mérési pont arra nézvést sem, hogy az esetleges közös listák belső arányait majd milyen szempont alapján határozzák meg. Az új választójogi törvény a választás látható időpontjának ismertté válásáig – az ellenzék pártjait a különutas, pozícióépítő működésben teszi érdekeltté. A Fidesz leváltásának és az ország talpra állításának erősödő választói elvárása ösztökélheti majd a demokratikus ellenzék vezetőit arra, hogy időben megteremtsék a hatékony modus operandit a szóba jöhető erők között. A kormányváltás azonban csak akkor nyeri el értelmét, ha képes a mostani destruktív kormányzás helyén egy jobb, sikeresebb országot építeni. Ez pedig a szerveződő alternatíva kormányzóképességének kérdését veti fel. Az új kormánynak nem lesz ideje kísérletezni és munka közben tanulni. A minden szempontból kivérzett gazdaságnak és kifáradt társadalomnak azonnali irányváltást kell érzékelnie, ellenkező esetben az új kormány legitimációja gyorsan szertefoszlik. Ezért az új kormánynak kész, azonnal alkalmazható programmal kell rendelkeznie: a köztársaság, a kiegyezés és a kilábalás programjával. A köztársaság programjával, amely az alkotmányos demokrácia és a kormányozhatóság azonnali helyreállításának cselekvési tervét jelenti, a harmadik köztársaság korrekcióját. A helyreállítás azonban kevés, a pártfinanszírozás tisztaságával vagy a közmédia pártatlanságának korábban hiányzó, új garanciái nélkül, a köztársaság gyenge immunrendszerrel születne újjá. A kiegyezés programjával, amely konszenzust teremt abban, hogy sem az inga újbóli kilengése, sem a bosszúállás nem lehet megoldás a köztársaság helyreállításakor –bármennyi sérelmet is szenvedtek el a most ellenzékben levők és támogatóik. Az új kormány egyik legfontosabb feladata lesz, hogy új, ciklusokon átívelő széles társadalmi megegyezést teremtsen alapvető nemzeti céljaink tekintetében. Ehhez pedig a mai jobboldal demokratikus meggyőződésű szavazóinak beleegyezésére éppúgy szükség lesz, mint a határozott politikai kötődés nélküli vagy baloldali szavazókéra. Az ország nem bírja ki, hogy négyévente a legalapvetőbb elvi kérdések képezzék a politikai küzdelem tárgyát. Végül a kilábalás programja arról kell, szóljon, hogy a külső és belső válságoktól meggyötört gazdaság és társadalom gyors talpra állását és újrainduló erősödését milyen konkrét kormányzati eszközökkel és reformokkal lehet elérni, és az idővel így megtermelt többletjavakat a megújított nemzeti célokkal összhangban igazságosan és okosan elosztani. De mindannyiunknak, választópolgároknak, civil szervezeteknek, politika pártoknak, tudomásul kell vennünk, hogy 2014 Magyarországa már alapvetően egy más ország lesz, mint a válság és a fülkeforradalom előtti világ. Fáradtabb, kétkedőbb, tapasztaltabb és talán bölcsebb is, de alapvetően más. Máshol lesz a közepe, máshol az ingerküszöbe és mások a prioritásai. Talán azt a tanulságot vonja le ebből a korszakból, hogy a csodavárás és a reményvesztettség a biztonságos gyarapodás két legnagyobb ellenfele. És talán azt is, hogy a demokrácia olyan, akár a levegő: míg körülvesz, fel sem tűnik, de a hiánya azonnal fojtogat. A jó kormányzásra eséllyel csak az vállalkozhat, aki ezt a változást megérti.
2012. január 1-je nem határkő az ország életében. Hiába lép hatályba az új Alaptörvény, az csak tünete, legfeljebb betetőzése, de nem okozója az alkotmányos demokrácia válságának. A világért sem akarnánk mentegetni az 1990 és 2010 közötti időszakot (különösen nem a jogállami intézményrendszer 2006-os tehetetlenségét a közintézmények megvédésében és a rendőri jogsértések kivizsgálásában), ez a válság azonban 2010 májusától vált akuttá a független intézmények pártkatonákkal történő elfoglalásával, az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásával, a kormányzati hatalom minden önmérséklet nélküli, káoszba fulladó gyakorlásával. Ennek a folyamatnak egy állomása az Alaptörvény hatálybalépése, de nem kezdete és vélhetően nem is a vége. Éppen ezért a válságból való kilábalásnak lehet ugyan előfeltétele az Alaptörvény megváltoztatása, de ez mindenképpen eszköz csupán, nem pedig maga a megoldás. Nem értünk egyet ezért azokkal, akik egy új alkotmányozási folyamattól várják az alkotmányos állami működésen esett sérelmek orvoslását. Részletesen bíráltuk száz pontban az elfogadása előtt az alkotmánytervezetet, a lesújtó szakmai véleményünk pedig azóta sem változott. Mégis azt gondoljuk, hogy a negyedik Magyar Köztársaságot nem egy új alkotmány hosszadalmas, a társadalmat elfárasztó, ráadásul világrengető változásokat nem eredményező elfogadása teremtheti meg, hanem az, ha a hatályba lépő alaptörvény érdemi korrekciója mellett a hatalomgyakorlás mikéntje változik meg. Nem is beszélve arról, hogy tartós közjogi konszolidációt nem hozhat az egyik vagy a másik politikai oldal által elfogadott alkotmány, az pedig a legjobb eszköze egy ország szétzilálásának, ha négy- vagy nyolcévente hajt végre átfogó közjogi változásokat. Azt tartanánk jó megoldásnak ezért, ha három tárgykörben egy majdani parlament érdemben változtatná meg az Alaptörvényt, de ezekkel a korrekciókkal elfogadná azt az ország hosszú távra szóló alkotmányának. Erre a korrekcióra teszünk a blogjegyzés végén szövegszerű javaslatot. Egyrészt sürgető feladat az ország kormányozhatóságának helyreállítása. Az Alaptörvény egy sor, a mindenkor a választók bizalmából kormányzó többségre tartozó ügyet minősít kétharmados tárgykörré, így például az adórendszer, a nyugdíjrendszer vagy a családtámogatási rendszer meghatározó jelentőségű kérdéseit, de ebbe a körbe sorolhatjuk a rendőrség belső szervezeti felépítését vagy a helyi önkormányzatok gazdálkodásának számviteli kérdéseit is. Ugyancsak a kormányozhatóságot gyengíti, hogy a végrehajtó hatalomhoz tartozó szervezetek széles köre került ki a kormánytöbbség rendelkezése alól, noha a hírközlési kérdésekért vagy a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitásáért a mindenkori kormány viseli a politikai felelősséget. A Költségvetési Tanácsra nagy szükség van, de nem elfogadható, ha ez a szerv a kormány közpolitikai mozgásterét csökkentheti. Azt javasoljuk továbbá, hogy a világos felelősségi viszonyok megteremtése érdekében az ügyészség kerüljön a kormányzat irányítása alá, azzal, hogy a korrupciós ügyeket vizsgáló ügyészek függetlensége maradjon meg. Másrészt helyre kell állítani a fékek és ellensúlyok rendszerét. Az Alkotmánybíróságnak vissza kell kapnia hatáskörei teljességét, az adatvédelmi biztosnak (vagy hatóságnak) valódi függetlenséget kell kapnia, illetve a kisebbségi ombudsmannak és a jövő nemzedékek biztosának újra önálló szervnek kell lennie. Az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítása érdekében a bírósági kinevezési hatásköröket az Országos Bírói Hivatal helyett bírói önigazgatási szervnek kell gyakorolnia. A helyi önkormányzatoknak a kormány felügyelete alól kiszabadulva újra érdemi autonómiát kell kapniuk, gazdálkodási kérdésekben is. Az alapvető jogok katalógusát a második generációs (gazdasági, szociális és kulturális) jogokat érintő részében érdemben bővíteni kell, mert az alaptörvény a ló túlsó oldalára esve minden alapjogi tartalomtól megfosztotta ezeket. Harmadrészt kezdeni kell valamit azokkal a szimbolikus kérdésekkel is, amelyek az alkotmányozó Fidesz-KDNP ellenzéke, így a társadalom egy jelentős része számára elfogadhatatlanok. Ennek során azonban (még ha alkotmányozó többséghez is jutna egyszer ez az ellenzék) nem szabad ismét elkövetni a Fidesz hibáját: szimbolikus kérdéseket csak konszenzussal lehet az alkotmány részévé tenni. Ilyen egyetértés vélhető hiányában nem javasoljuk az Alaptörvényt új preambulummal kiegészíteni, ehelyett a jelenlegi "Nemzeti Hitvallás" hatályon kívül helyezését tartalmazza a tervezet. Elfogadjuk a Magyarország elnevezést, de fontosnak tartjuk, hogy ezzel párhuzamosan a Magyar Köztársaság megjelölés is megjelenjen az alkotmányban. Ebbe a csomagba soroljuk továbbá a leginkább ordító kodifikációs hibák, például az elképesztő számozás kijavítását is. A szimbolikus kérdéseket érintő vagy kodifikációs jellegű módosítások nélkül is lehet persze élni. Ha választani kell a preambulum hatályon kívül helyezése és a bírósági kinevezések függetlenségének helyreállítása között, gondolkodás nélkül ez utóbbit választanánk. Sőt, ha meg kell majd állapodni a jelenlegi kormánypártokkal az Alaptörvény módosításáról, a szimbolikus kérdéseket áldoznánk be először. Írhat ugyanis bármit a preambulum, ha nincsen mögötte társadalmi meggyőződés, az halott betű csupán. Tudjuk, hogy nehéz lelkesedni az Alaptörvény korlátozott korrekciójának ötletéért. Mi is el tudnánk képzelni olyan alkotmányszöveget, ami a szívünkhöz közelebb áll - publikáltunk is egyet. Mégis, azt gondoljuk, hogy az országnak az a legjobb, ha nem a közjogi keretekről folytat meddő vitát, hanem azokat (adott hatalmi helyzetben, az elérhető legjobb kompromisszumok mellett) gyorsan lezárva a jövő igazán fontos kérdéseivel tud foglalkozni. A cél világos: olyan alkotmánya legyen az országnak, amivel mindegyik jelentősebb, nem szélsőséges politikai erő együtt tud élni. Ami lehetővé teszi, hogy a parlamenti többség kormányozzon, hogy az ellenzék bírálhasson, hogy a helyi ügyek az önkormányzatokban dőlhessenek el, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere működjön. Ahol a választási vereség nyomán a vesztes nem boszorkányüldözéssel néz szembe, ahol négyévente nem forgatják meg a világot. Ami egy normális ország. A módosítás szövegszerű tervezete letölthető innen. (PDF) A módosítás magyarázatokkal bővítve letölthető innen. (PDF)
Az alkotmánynak a javasolt módosításokkal egységes szerkezetű szövege letölthető innen. (PDF) (Az írás eredetileg az igyirnankmi.blog.hu oldalon jelent meg.)
Amikor úgy döntöttünk, hogy létrehozzuk a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványt, ezt a közjóra törekvő, a haladó kormányzás felelős és szakszerű gyakorlatát nyilvános szakmai javaslatokkal, elemzésekkel támogató társadalmi szervezetet, nem áltattuk magunkat azzal, hogy nem lesz elegendő munkánk. Talán ennyire nem is számítottunk. Most már biztosnak tűnik, hogy azt az utat, melyet oly sok szempontból elemeztünk és kritizáltunk az elmúlt esztendőben, az ország vezetői végig akarják járni. Mi természetesen figyelni fogjuk a döntéseiket és önök jövőre is számíthatnak a Haza és Haladás elemzéseire. Olyanokra, melyek közül néhányat most ismét a figyelmükbe ajánlunk. A lassan mögöttünk hagyott év legfontosabb politikai eseménye az új magyar alaptörvény elfogadása volt, melyet szenvedélyes, indulatos politikai vita előzött meg. Érthető módon, mert az új alkotmányt politikai értelemben láthatóan csak az ország egyik fele érzi, érezheti magáénak, a másik fele elutasítja azt, annak gyökeres átalakítását fogalmazta meg politikai céljaként. Szerzőnk és alapítványunk kuratóriumának tagja, Tordai Csaba alkotmányjogász blogunk első írásában, elkerülendő a permanens alkotmányozás közjogilag és politikailag is rendkívül veszélyes folyamatát, amellett érvel, hogy miért is kellene, és milyen kompromisszumok megkötésével lehetne együtt élni az új alkotmánnyal. A kormány politikájának egyik megváltoztathatatlan fundamentuma az egykulcsos, akár söralátéten is elférő személyi jövedelemadó bevezetése. Sokat írtunk a jelenlegi gazdaságpolitika fenntarthatatlanságáról, köztük kiemelten az elhibázott adórendszerről is. Alapítvány felügyelőbizottsági elnökének, Oszkó Péternek az írásából kiderül: milyen lehetne egy, a jelenleginél sokkal optimálisabb adórendszer és ahhoz milyen változtatásokat kellene elvégezni a mostani, a közterhek szélsőségesen aránytalan elosztását eredményező és a gazdaság versenyképességét romboló szabályozáson. Az ország stabilitásának, a társadalmi békének, és természetesen a szakszerű és felelős kormányzásnak is elengedhetetlen feltétele, hogy a politikai élet szereplőinek versenyét és tevékenységét meghatározó szabályok igazságosak és demokratikusak legyenek. Ezért tartottuk fontosnak, hogy már a kezdetektől folyamatosan elemezzük a választási rendszer átalakítását, meghatározva azokat a tilalomfákat, melyekre figyelemmel kell lennie a törvényhozásnak és írtunk többek között a határontúli magyarok szavazati jogának biztosításáról is. Alapítványunk kuratóriumának tagja, Szigetvári Viktor és társai, Vető Balázs illetve Tordai Csaba hónapról hónapra követték a fejleményeket, mígnem végül, az utolsó írásban levonták a következtetést: „az egyoldalúan manipulált EVK határok és más részletszabályok együttes hatására a törvényjavaslatban foglalt választási rendszer érdemben korlátozza a jelenlegi kormány leválthatóságát, hiszen szinte kizárólag döntő ellenzéki győzelem esetén tudna érvényesülni ez a társadalmi támogatottság a képviselői mandátumok szintjén. Ez így egy nem demokratikus választási rendszer.” Az eurózóna válságának alakulásáról a válságkezelés történéseiről folyamatosan értesülhettek Messziről nézve rovatunk írásaiból. Természetesen lehetetlen ezekből egyetleen egyet kiemelni, hiszen a történtek beszámolóján túl a nemzetközi sajtószemlékben jelentős szerepet kaptak a legtekintélyesebb elemzők és politikusok aktuális véleménye, álláspontja is. Ezek sorába illeszkedik az is, melyet Bajnai Gordon volt miniszterelnök írt arról a négy alapkérdésről, melyek helyes megválaszolása képessé teheti az uniót a jelenlegi válság megoldására. A Haza és Haladás Alapítvány alapítója szerint ez az út is hosszú és fájdalmas lesz. de a politikusok felelőssége az, hogy az ezért hozott áldozat végül megérje majd. A nagy társadalmi alrendszereket érintő változások értékeléséhez az ország legkiválóbb szakértőit kértük fel. Azért esett Herczog Mária szociológus írására a választásunk, mert úgy látjuk, hogy a közoktatás átalakítása a lehető legközvetlenebb módon határozza majd meg a magyar családok mindennapjai és a gyerekeink, a jövő generációjának életét. Ahogy szerzőnk írja: „a gyerekek tanításába, fejlesztésébe fektetett pénz nem csak gyermekjogi, hanem közgazdasági, nemzetgazdasági értelemben is a legtisztességesebb és legjobb döntés. A most tervezett, oktatást és szociális ellátásokat érintő intézkedések hosszabb távon rettenetesen sokba kerülnek majd mindannyiunknak.” Végül jöjjön egy írás, mely nem az aktuális kormányzati döntésekről, hanem a múltunkról, történelmi hagyományainkhoz való viszonyunkról szól. Úgy gondoljuk, nem csak a haladás ügyével kell foglalkoznunk, mert ha haza régi, megoldatlan gondjai és traumái továbbra is kezeletlenül maradnak mindennapjainkban, az hosszabb távon ellehetetleníti a haladás ügyét is. A Szembenézni Trianonnal című írás vállaltan azzal az igénnyel íródott, hogy nem a jobboldalról közelítve, de a jobboldal hagyományos Trianon-értékelése iránt is empatikusan fogalmazza meg a magyarság huszadik század eleji történelmi traumájának lényegét és kezelésének, meghaladásának lehetőségeit. Köszönjük, hogy figyeltek ránk! Szerzőink, Bajnai Gordon, Balázs Péter, Bojár Gábor, „Boldog Adorján” „BudgetMaker”, prof. Deák István, „deVeloper”, Felcsuti Péter, Ficsor Ádám, Charles Gáti, Herczog László, Herczog Mária, „kozmalevente”, Lakner Zoltán, Leideni Hauser Pál, „Lucius Raetinus”, Mester Zoltán, Oszkó Péter, Pauler Tamás, Polónyi István, „PublicBroadcastHun”, Sz. Bíró Zoltán, Szemelyácz János, Szigetvári Viktor, dr. Szüdi János, „tiglatpil”, Tordai Csaba, Vető Balázs valamint a felelős szerkesztő, Pikó András kíván Önöknek boldog új évet!
|
|
|
Legutóbbi kommentek