Aeneas mondja: a dolgoknak könnyei vannak (sunt lacrimae rerum). Magyarul talán a legpontosabb fordítás ez lehetne: a dolgoknak is van lelke. Ha ez igaz, így van ez a tanévekkel is. Ahogy a vakáció elején írt utolsó OktpolCafé bejegyzésemben írtam, eddig minden változtatás arról szólt, hogy mostantól bármit be lehessen vezetni az iskolákban. Most nézzük, hogy milyen változtatástömeggel örvendeztet meg minket a második Orbán-kormány szeptembertől. Egy lista következik a 2013/14-es tanév „könnyeiről”.

A PDSZ nyári akadémiáján néhány napja arról kellett beszélnem, hogy milyen változásokkal kell számolnunk az új törvény számos intézkedésének életbe lépése után, s azoknak mi lesz a következménye. Az alábbi leltár és prognózis az ott elmondottakon alapszik.

Leltár

Összeválogattam tizenöt olyan szeptembertől életbe lépő változtatást, melyek közvetlenül hatnak az iskolák belső világára. Mindenki, aki a közoktatásban dolgozik, jól ismeri ezt a listát, számukra újat valószínűleg a hozzájuk fűzött rövid kommentárokban sem fogok tudni mondani. Mégis, fontos, hogy együtt lássuk ezeket a változástatásokat, mert hatásukat nem elszigetelten, hanem együttesen fejtik ki. Lényegében a változtatásoknak egy olyan kritikus – önmagukban nem feltétlenül fontos – tömegével állunk szemben, amelyek teljesen átírják mindazt, amit mostanáig az iskolákról gondoltunk. Lássuk a listát!

• Hatalmas ütemben és méretekben zajlik lojális új óvoda- és iskolaigazgatók kinevezése. Az elmúlt hetekben és a következő napokban a minisztérium az intézményvezetők negyedét-ötödét cseréli le. Az új igazgatók kiválasztásakor a legfontosabb szempont nem az alkalmasság, hanem a lojalitás volt. A valódi döntéseket ugyan már nem az intézményvezetők, hanem a tankerületi igazgatók hozzák, az intézményvezetőknek viszont kulcsszerepe van abban, hogy e döntéseket amolyan hajtószíjként „bevigyék” az iskolákba. Az intézményvezetői munka legfontosabb referenciája mostantól nem a tantestület, hanem a tankerület.

• Megkezdődik az új tantervek alapján készült pedagógiai programok felmenő rendszerű bevezetése. Ennek hatására a tanítási-tanulás folyamat minden ma a pályán lévő pedagógus emlékeinél sokkal inkább szabályozottabb és – a tartalmak és az alkalmazható pedagógiai módszertan tekintetében – egyre korlátozottabb lesz.

• Megkezdődik az új tantárgyak (erkölcs és hittan) bevezetése ezek oktatására gyorstalpalón felkészített pedagógusok és egyházi személyek közreműködésével, gyorsan összecsapott tantervekkel és tankönyvekkel. Ezek az órák pont olyan oktatási üresjáratok lesznek, mint a világnézetünk alapjai tantárgy volt az államszocializmus idején.

• A szakiskolák teljesen új alapokon, gyökeresen más rendszerben kezdenek el működni. A közismereti órák száma hétre csökken, ezeket egyetlen összevont közismereti tankönyvből tanítják majd, s megkezdődik a „munka alapú” („duális”) szakmunkásképzés gyakorlati oldalának megteremtésével kapcsolatos zűrzavar.

• Az általános iskolákban a tanítás 4-ig tart majd, amit valahogy valamilyen tartalommal kell megtölteni. Nyilvánvalóan ez a tartalom egy-két délutánra tolt órát (tesi, hittan, stb.) jelent majd és a nem napközis gyerekek beültetését a napközibe.

• Életbe lép a 32 órás benntartózkodási szabály, amit nyilvánvaló módon egyetlen iskola sem lesz képes betartani, mert az iskolák tanári szobáiban nem lehet leülni, órákra készülni és dolgozatokat javítani. Másfelől viszont elindul a havonta egyszer visszamenőleg aláírt jelenléti ívekkel és a kontaktórákon felüli egyéni munkafeladatok heti dokumentálásával történő lepapírozás és az „elkéredzkedés” rendszere.

• Életbe lépnek az új, létszámszabályozáson alapuló finanszírozási szabályok („központi bérfinanszírozás”) Ezzel kapcsolatban az egyetlen bibi, hogy látszólag nincs központi létszámszabályozás, mert semmilyen jogszabály nem rögzíti az ennek alapjául szolgáló paramétereket. Ahogy az államtitkár asszony kinyilvánította: „Nincs kötelező óraszám, ez a fogalom kikerült a közoktatás rendszeréből. Tanítással, pedagógiai foglalkozással töltendő tól-ig időkeret létezik, ami heti 22-26 óra.” Ez olyan, mint hogy nincsenek felvételi keretszámok sem, noha az ettől függő finanszírozás miatt mégis vannak. Amennyire én tudom, természetesen vannak kötelező óraszámok, a tantárgyfelosztásokat a tankerületek 24 órára kisakkozva csináltatják majd meg a következő napokban. Ezt éppen csak nem rögzítették törvényben és nem kötötték a nyilvánosság orrára.

• Egy további évfolyamon lesz kötelező a mindennapos testnevelés, ami örvendetesen növeli majd az iskolák folyosóin tornázó osztályok számát. Az általános iskolákban kicsit könnyebb lesz megoldani a tantermek hiányából fakadó problémákat, mert a gyereket délután 4-ig tanórákon múlathatják majd az időt.

• Nem sokat beszélünk róla, de az idén 25 százalékkal több beiskolázott gyermek nagyobb létszámú és sokszor fiatalabb belépő osztályokat eredményez. Noha az osztálylétszámnak az oktatás minősége gyakorolt hatását erősen túlértékelik, ez mégis felvet majd egy csomó pedagógiai alkalmazkodási problémát.

• A pompásan működő régi tankönyvterjesztési rendszer helyén most debütál az új államosított és központosított, tehát drága és béna rendszer. Nem bejáratott mechanizmusról van szó, tehát a tanév eleje óhatatlanul hiányzó tankönyvek utáni rohangálással telik majd.

• Október elején mindenki megkapja új fizetését és kiderül, hogy a nyelvbotlásként folyamatosan 60 százalékosként kommunikált, valójában átlagosan 34 százalékos bérnövekedés kinek ellensúlyozza a Pedagógus 1-be való visszasorolás, a pótlékok kiesése és a megnövekedett munkaterhek okozta jövedelemcsökkenést, s kinek nem. (Úgy tűnik, sokkal több pedagógusnak csökken a jövedelme, mint amennyit a kormányzat legendás optimizmusa előre jelez.) Egyúttal elkezdődik annak a kétezer pedagógusnak a kiválasztása és minősítése, akik majd a következő tanévben közreműködnek kollégáik minősítésében.

• Ebben a tanévben megkezdi áldásos tevékenységét a szakfelügyelet, amely egy több évtizede halott oktatástudományi paradigma alapján az iskolai oktatás minőségét az egyes pedagógusok ellenőrzésével igyekszik biztosítani. (Részleteket erről még mindig nem tudunk.)

• A pedagógusok az átsorolással együtt járó munkaszerződés módosítás keretében belépnek a még nem is létező pedagógus kamarába, amely – majd ha valóban létrejön – megalkotja azt a NER-kompatibilis etikai kódexet, melynek alapján a kamara is közreműködhet az egyes pedagógusok ellenőrzésében.

• Megtörtént több száz nyugdíjkorhatárt elért pedagógus kényszernyugdíjazása, a helyükre azonban nem lehet felvenni másokat. Azokban az iskolákban, melyeket ez érint, meg kell oldani a kiesők munkájának a pótlását.

• Kétszáz valamilyen okból bűn által fertőzöttnek nyilvánított iskolában megjelennek az iskolarendőrök („bűnmegelőzési tanácsadók”), akik fegyelmi problémák esetén a kormányzat által nyilvánvalóan hatástalannak tekintett pedagógiai eszközök helyett hatósági intézkedéseket foganatosítanak majd.

Prognózis: rövidtávú hatások

Az iskola egy biztonságos, erősen szabályozottan és szervezetten működő üzem. (A MÁV vagy a hadsereg csak álmodik arról, hogy annyira pontos és kiszámítható legyen, mint egy iskola.) Általában márciusban már vannak tantárgyfelosztások tehát tudható, hogy ki milyen órában, melyik osztályban mit tanít, tehát bőségesen van ideje mindenkinek felkészülni mindenre. Ennek így is kell lennie, az iskolákba gyerekek járnak.

Most azonban minden idők legzűrösebb tanévkezdése következik. Ahol nem 24 órára számolták ki a tantárgyfelosztásokat ott újra kell sakkozni azokat, tehát egyáltalán nem biztos, hogy mindenki ott és annyi órában tanít majd, ahol most tudja. (Az sem kizárt, hogy a napokban derül ki, hogy nem mindenkinek van állása, aki most úgy hiszi.) Az új tantárgyfelosztások alapján újrakezdődik az iskolán belüli alku az órarendekről, ami azt jelenti, hogy a gyerekek a megszokottnál sokkal hosszabb ideig tanulnak majd ideiglenes órarend szerint. Még szeptemberben is zajlik majd a hiányzó tankönyvekért való rohangálás. Az új igazgatók bizonytalanok és bizalmatlanok lesznek, ami erősen rombolja majd azt az együttműködésen alapuló légkört, ami a tanév beindításához kell. Október elején kitör a rengeteg bérszámfejtési hiba miatti zűrzavar. Meg kell szokni, hogy a tanárik állandóan tömve lesznek dologtalanul ücsörgő, vagy a kevés számítógép előtt tolongó, és az elektronikus naplóhoz hozzáférni igyekvő pedagógusokkal. Ez a lista hosszan folytatható lenne. Az új tanév ideges pedagógusokkal, ideges szülőkkel, ideges és szorongó igazgatókkal, valamint túlterhelt és egyre agresszívabb tankerületi alkalmazottakkal kezdődik majd. Mindeközben egyre disszonánsabb lesz a Szalay utcából bőségesen áradó zavartalan tanévkezdésről szóló sikerpropaganda.  

Nem új jelenség, hogy a központi oktatásirányítás vagy egy fenntartó önkormányzat valamivel megzavarja a tanévkezdés rutinműveleteit. A semmilyen felkészülési-alkalmazkodási időt nem hagyó változtatások ilyen tömegének bevezetése azonban példa nélküli, mint ahogy az is, hogy az oktatás és tanulás megszervezésének legfontosabb paramétereit nem idejekorán meghozott és nyilvános törvények tartalmazzák. Ennek ellenére azt gondolhatnók, hogy ha a szokásosnál lassabban is majd valahogy elrendeződnek a dolgok. (Végül is már január óta a pedagógusok problémamegoldó képessége és nem a tankerületek működtetik a rendszert.) Attól tartok, ez nem így történik majd. Van az új köznevelési rendszernek néhány olyan vonása, ami tartós üzemmé változtatja majd a zűrzavart és bizonytalanságot. A legfontosabbak:

• Az új nemzeti együttműködésen alapuló rendszer azon sajátossága, hogy a dolgok működését nem törvényi szabályozás, hanem egyedi tankerületi igazgatói döntések határozzák meg. A „tankerek” – felsőbb utasításra vagy egyéni kezdeményezésre – jórészt az iskolaigazgatóktól átvett egyedi irányítási döntések tömegét hozzák majd meg, ami nem segíti majd a dolgok helyrerázódását. (Ne feledjük, az önkormányzati fenntartói rendszerben az önkormányzatok alkotmányos önállósága miatt minden működési keretfeltételt törvényben kellett szabályozni, ami biztosította a kiszámíthatóság és átláthatóság minimumát.)

• Már sokszor leírtam, hogy a bürokratikus centralizáció brutális túlszabályozást eredményez: mindent részletszabályozások tömege határoz majd meg. Ez különösen igaz a nagy rendszer-átalakító mű jelenlegi szakaszában, amikor a minden konzultáció nélkül sebtében meghozott hulladékszabályozások módosítása napi elfoglaltsága lesz az államtitkárság munkatársainak.

• Megkezdődik a korábbi években felhalmozott és így-úgy karbantartott épületek és felszerelések leamortizálódása miatti napi küszködés. Lévén az önkormányzatok már nem tulajdonosai az iskoláknak nem lesz könnyű belőlük pénzt kiszedni bármire is, a KLIK-ből pedig még nehezebb lesz, mert a költségvetése durván és szándékosan alul van tervezve.  

• Ősszel megkezdődik a következő évi költségvetés tervezése, ami garantálni fogja a tartós bizonytalanságot. Választási költségvetés lesz, ami nem csak azt jelenti, hogy szórják majd a pénzt szavazatvásárlásra, de az ellenkezőjét is: a nem szavazatbiztosító kiadások kurtítására kell számítani (a közoktatás működtetése márpedig ilyen) és a költségvetés horizontja csak az első félév végéig tart majd. Semmi sem akadályozza a kormányzatot abban, hogy egész évre megint durván alultervezze a KLIK költségvetését, ami tartósítja az eddigi állásbizonytalanságot.

• A rendszerváltás óta most először a kampány egyik kitüntetett harci terepe az oktatás lesz. A megnövekedett médiafigyelem miatt napi szintű egyedi balhék tömege jelenik majd meg a sajtóban, s a kampány miatt a politika korábbiaknál is erősebb beszűrődik az iskolákba. (Nem kétséges, hogy ez fel fogja erősíteni a pedagógusok megfélemlítését szolgáló – eddig is bőségesen alkalmazott – eszközök használatát.

Prognózis: hosszú távú hatások

A kormányzó pártok és az oktatásirányítás vezetői a most életbe lépő változtatás tömeget egy a valóban minőségi oktatás felé való elmozdulás első lépéseiként népszerűsítik. Ez úgy hangzik, mintha a kormányzatnak valóban lennének komolyan megfontolható oktatáspolitikai céljai. Ezzel szemben már tudjuk, hogy ilyesmije nincs, a rendszer-átalakításnak kizárólag politikai oka van, minden minőségről szóló okfejtés pedig csak kommunikációs háttérzaj. Azt azonban tudjuk, hogy a nemzetközi oktatástudomány mit tekint minőségnek, érdemes tehát mérlegre tenni a változtatásokról szóló listát abból a szempontból, hogy azok közép és hosszú távon milyen hatást gyakorolnak majd az iskolákban zajló nevelő-oktató munka minőségére és eredményességére.

A ma uralkodó oktatástudományi paradigma – az úgynevezett tanulási eredmények alapú megközelítés – alapján azt tekintjük minőségi oktatásnak, ha egy iskola magas mérhető tanulási eredményeket produkál az általa oktatott gyermekekkel. Arról, hogy melyek azok a tulajdonságai egy iskolának, melyek erre képessé teszik, három évvel ezelőtt írtam egy részletes magyarázatokkal ellátott bejegyzést az OktpolCafén, aki szeretne benne elmélyülni, látogassa meg. Most csak a két lista összevetésének végeredményét közlöm az elemzés részletei nélkül. A különböző minőségkritériumokat igyekeztem három csoportba osztani. Az első csoportba azok kerültek, melyek tekintetében a szeptemberi változások azonnali és drasztikus minőségromlást eredményeznek (ezeket az alábbi ábrában élénkpirossal színeztem). A második csoportba azok a halványpirossal jelzett kritériumok kerültek, melyek tekintetében megítélésem szerint a mostani változtatások lassú, de biztos minőségromlást eredményeznek majd. Végül a harmadik csoportot azok a kékkel színezett kritériumok alkotják, melyekkel összefüggésben a változások hatására minőségjavulás várható – ha lettek volna ilyenek. Nem voltak.

Mint látható, egyértelmű és azonnali minőségromlásra számítok az iskolákban érvényesülő –alap- és kulcskompetenciákat középpontba állító – teljesítmény orientáció, a jó vezetés, a tanterv minősége és a tanulási lehetőségek gazdagsága, az iskolai klíma (az iskolák szervezeti kultúrája) és a szülők bevonódása tekintetében. Az összes többi kritérium esetében – a pedagógusok képességei és rutinja, valamint bizonyos változtatások lassú hatásmechanizmusa miatt - a minőségromlás sokkal lassabb, amolyan leépülés, fokozatos képességvesztés jellegű lesz. Elemzői szemmel nézve nem kétséges tehát, hogy az új tanév egy erősen minőségellenes politika implementációjának első éve lesz.

Ennek első látványos bizonyítékaira még várnunk kell: a decemberben napvilágot látó új PISA adatok még a 2012-es tudásszintekről tudósítanak majd, tehát nem szólnak majd többről, mint hogy lehet-e csupán szavakkal kárt okozni. Kétség sem férhet azonban ahhoz, hogy a 2015-ös PISA vizsgálat adatai már erős teljesítményromlást jeleznek majd.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy valami ezoterikus rendszerszintű zagyvaságról olvasott: amikor minőség és teljesítményromlásról beszélek hús-vér tanulók tízezreinek alapvető szövegértési, matematikai és természettudományi kompetenciáról van szó, melyek fejlettsége egész későbbi életüket meghatározza majd. Erről szólnak majd az új tanév könnyei.

(Radó Péter ezen írása eredetileg az OktpolCafe blogon jelent meg.)

Egy centrista magyar kormány számára a hatékony és releváns politikai cselekvést biztosító határon túli politika célja a szomszédos országokban élő autochtón magyar közösségek továbbélésének és fennmaradásának biztosítása. Ez a cél a „hazahívás” stratégiájával szemben – mely a határon túli közösségekkel embertartalékként számol – fennmaradó, Magyarország és a szomszédos országok számára egyaránt hasznos, közöttük kulturális hidat képező közösségekkel számol. Egy centrista politikai erő a magyar-magyar kapcsolatokban nem célozhatja meg a tempó diktálását, ezzel szemben elsősorban a határon túlról érkező impulzusok feldolgozására és az azokra való reagálásra kell törekednie. Ezért a továbbiakban javasolt intézkedések mindig egy kettős nyomás eredőjeként alakultak. Egyrészt tiszteletben tartják az igényt a kontinuitásra, a már létező intézmények megtartására. Másrészt azonban azt is be kell látni, hogy a jelenlegi struktúrák részben működési deficitekkel küzdenek, részben pedig egy adott politikai irányzat túlélését szolgálják bármely alternatívával szemben. Egy centrista politika azzal számol, hogy határon túli partnerei között megtalálható lesz minden, a határon túli magyarság által nagyobb számban választott szervezet, illetve a civilek képviselői is. Ezért a jelenlegi struktúrák olyan irányú megváltoztatására van szükség, hogy ezek a csoportok egyaránt lehetőséget kapjanak saját nézeteik kifejtésére. Cikksorozatunk első részében a magyar-magyar kapcsolattartás intézményi hátterével, a határon túli magyar politikai képviselet állapotával és ezek szükséges fejlesztése érdekében teendő szakpolitikai lépésekkel foglalkoztunk, a második az oktatáspolitika kérdéseiről szólt, a harmadik rész témája a támogatáspolitika elvi és gyakorlati megfontolásai. 

A határon túli magyarság támogatását ellátó intézményi háttér számos változáson ment át a rendszerváltás óta, és működése ennek értelmében alapvetően három szervezéstechnikai ciklusra osztható. 2006-ig a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH), minisztériumi főosztályok illetve közalapítványok által alkotott rendszer működött, melynek eltérő motivációjú elemei egymással nehézkesen kommunikáltak. A rendelkezésre álló pénzügyi keret 2002-ig jellemzően a költségvetési főösszeg mintegy 0.1%-át tette ki, mely az első Orbán-kormány ideje alatt 0.28%-ra emelkedett, hogy azután az első Gyurcsány-kormány idején ismét 0.2% alá csökkenjen. 2006-ban a második Gyurcsány-kormány radikálisan változtatott a meglévő gyakorlaton a HTMH felszámolásával, a kompetenciák a Szülőföld Alaphoz való átcsoportosításával, és a párhuzamos struktúrákból adódó apparátusharcok ezáltali kiiktatásával. Az új rendszerben a jégre tett MÁÉRT helyett a határon túli vezetőkkel való bilaterális tárgyalások jelentették a nemzetpolitika fő inspirációs forrását. (Bővebb információért lásd például Bárdi Nándor & Misovitz Tibor /2010/ „A kisebbségi magyar közösségek támogatásának politikája”. in: Határon túli magyarság a 21. században c. tanulmánykötet.)

2011-ben a második Orbán-kormány újabb radikális változtatás-csomagot foganatosított. A határon túli magyarság támogatórendszerének elsöprő többségét a Bethlen Gábor Alaphoz (BGA) csoportosította át, amelynek működését elsősorban a külföldön „magyar intézetként” működő Balassi Intézet (BI), a Nemzeti Együttműködés Alap (NEA) valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) határon túli programtámogatásai egészítenek ki. A 2013-as költségvetésben ezen szereplők a következő forrásokkal gazdálkodhattak:

A költségvetés főbb a határon túlra irányuló tételei, 2013. A Balassi-intézet és a Nemzeti Együttműködés Alap értelemszerűen költségvetésének csak egy kisebb részét használja fel kimondottan a határon túli magyarságot érintő programokban és projektekben.

A Bethlen Gábor Alap

A támogatórendszer magját jelentő Bethlen Gábor Alap egy elkülönített állami pénzalap, amelynek kezelését egy e célra létrehozott Zrt. látja el. A szervezet élén egy vezérigazgató áll, a stratégiai tervezést azonban nem ő, hanem egy felügyelőbizottság látja el, melynek tagjai a nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter (Semjén Zsolt), a KIM közigazgatási államtitkára, a KIM nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, valamint (2013. júliusától) a Nemzetgazdasági Minisztérium költségvetésért felelős helyettes államtitkára. Ez a bizottság ülteti át az alapítvány működésére a MÁÉRT szakmai albizottságai által hozott ajánlásokat, a magyar állam költségvetése alapján meghatározza az egyes támogatási programok kereteit, valamint dönt a pályázatok után fennmaradt összeg elosztásáról is. A gyakorlatban a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Répás Zsuzsa ráhatása a leginkább jelentős a szervezet működésére. A bizottság működése jelentős részben rosszul definiált, kifelé procedurális inkonzisztenciát mutató módon valósul meg.

A BGA legfontosabb területe az oktatási részben már tárgyalt oktatatási-nevelési támogatás („Szülőföldön magyarul”), amely keretének mintegy 40%-át emészti fel. A második nagy tétel a „Nemzeti jelentőségű intézmények támogatása”, amely a teljes keret 30%-át teszi ki. Ez a summa meghívásos alapú pályázatokon kerül elosztásra, amelyre a nemzeti jelentőségű intézmények 2012-ben meghatározott csoportja kap meghívást. (A lista itt érthető el) 2013-ban két intézmény kapott ezen felül is kiemelt támogatást, az erdélyi Sapientia Egyetem és a kárpátaljai II. Rákóczi Ferenc Főiskola. A BGA egyéb programjai (A magyar kultúráért és oktatásért; Határtalanul; Magyarság Háza; kisiskolások éve) együttesen keretének mintegy 10%-át teszik ki. Az alap működteti a 2011. novembere óta létező Nemzetpolitikai Kutatóintézetet is.

A Bethlen Gábor Alap főbb programjainak relatív súlya, 2013.

Az alapot 2013 júniusában negatívan érintette az EU túlzott deficit eljárása, amely miatt a kormány 500 millió forint egyenlegjavítást kért tőle. Ezt elsősorban az oktatási-nevelési támogatás összegének mintegy negyedével, 22.400-ról 17.200 forintra történő átmeneti(?) csökkentésével sikerült elérni.

További intézményrendszer

A Balassi Intézet, amelynek agendájában egyaránt szerepel a magyar kultúra külhoni – így a határon túli kisebbségek körében – való terjesztése, valamint a határon túli magyar kultúra belföldi bemutatása, programok sorát futtatja a határon túl élők számára. A belföldi rendezvények, valamint a pozsonyi és sepsiszentgyörgyi intézetek helyi jelentőségű aktivitásai mellett elsősorban a nyugati diaszpóra számára működtetett magyarságismereti és nyelvi képzések, illetve a szaktáborok és csereprogramok érdemelnek említést.

A Nemzeti Együttműködés Alap (NEA) alszervezetei közül a Nemzeti Összetartozás Kollégiuma azon magyarországi civil szervezetek működését hívatott támogatni, amelyek a határon túli magyarság (illetve a magyarországi kisebbségek) körében végzik tevékenységüket. A NEA a 2012 és 2013 tavasza között eltelt egy évben öt pályázati kiírásban mintegy 1.18 milliárd forintot tett elérhetővé az ilyen témában pályázók számára. A szervezet preferálja a határon túli szervezetekkel konzorciumban történő pályázást, ilyen esetekben a maximálisan lemeríthető összeg magasabb.

A KIM által a BGA és a BI bevonása nélkül működtetett programok közül elsősorban a 2012-ben a Diaszpóra Tanács ajánlásával indított Julianus-program érdemel említést, amely a magyar kulturális örökség és emlékhelyek dokumentálását tűzte ki célul. Emellett 2013-ban megindult a Kőrösi Csoma Sándor Program is, amelynek keretén belül 47 fő utazhatott ki a diaszpórába „a nyugati magyarság magyar identitásának érdekében végzett ismeretátadási, oktatási, szervezési” tevékenységet céljából.

Szót érdemel még az ún. Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), amelynek megalapításáról az Orbán-kormány 2012-ben döntött, elsősorban Szász Jenő MPP-elnök pacifikálásának érdekében. Az intézet működési kerete 1.3 milliárd forint, és tervezett létszáma 100 fő. Az intézet 2013 közepéig nem mutatott fel valós működést, jövője és az intézményrendszer egyéb elemeihez – elsősorban a Nemzetpolitikai Kutatóintézethez – fűződő viszonya pedig kérdéses

.

Szakpolitikai javaslatok 

A: A 2011-ben kialakított egyszerűsített szervezeti struktúra jó irány, amennyiben csökkentette az intézményrendszer redundanciáját, egyértelműsítette a kompetenciákat. Éppen ezért fenntartása összességében jó lépés. Mindamellett a rendszeren azóta keletkezett „kinövések”, mint a KIM önálló tevékenysége (Kőrösi Csoma, Julianus), illetve a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, ismét a komplexitás növelésének irányába mutatnak. A cél ezért egy egyszerű és centralizált intézményrendszer fenntartása lehet, a Bethlen/Balassi/NEA felosztásból kilógó kezdeményezések abba való betagolásával.

B: A Bethlen-alap irányításának jelenlegi formája, azaz a felügyelő bizottság működése elfogadhatatlan. A szervezet legitimitásának növelése a határon túli szervezeteket tömörítő, újragondolt MÁÉRT a BGA működésével kapcsolatos döntésekbe való közvetlen bevonásával lehetne elérhető, amely a reaktív politika elvével összeegyeztethető eljárás.

C: Szükségesnek tűnik a BGA meghívásos pályázatainak újraértékelése, illetve az ún. „nemzeti jelentőségű intézmények” listájának időszakos felülvizsgálata, a politikai kurzustól való függetlenítés. Ennek is jó eszköze lehet egy kiegyensúlyozottabb MÁÉRT. Ésszerű elvárás a meghívásos pályázatokkal kapcsolatban a támogatási kritériumok (mire, miért, mennyit) objektív rendszerének lefektetése és nyilvánossá tétele, amely a klientelizmus látszatát és lehetőségét egyaránt csökkentené.

D: A BGA „A magyar kultúráért és oktatásért” nevű kiírása a kisebb intézmények támogatásának legfontosabb csatornája a határon túli közösségek szempontjából. Amennyiben a 2. (oktatáspolitikai) rész A vagy B pontjaiban megfogalmazott, az oktatási-nevelési támogatással kapcsolatos jövőképek valamelyike megvalósul, úgy megfontolandó oktatási komponensének részleges áttervezése: a fejpénz intézményi támogatássá való konvertálása esetén a részleges összeolvasztás, a fejpénz kimeneti finanszírozássá alakítása esetén egy jelentős forrásemelés lehet az adaptálódás formája.

E: Szükségesnek látszik a társadalmi konzultáció a kiemelt fontosságú intézmények és az egyéb intézmények közötti forráselosztás arányáról. Erre azonban a MÁÉRT alkalmatlan, amennyiben az establishment a nagy intézmények erősítésében érdekelt. Éppen ezért a járható út a civil szférával való konzultálás, majd pedig egy ez alapján előkészített javaslat a MÁÉRT-en való áttárgyalás lehet a megfelelő eljárás.

F: Az anyaországi és külhoni diákok közötti érintkezést, valamint utaztatást megcélozó Határtalanul program hasznos nemzetpolitikai funkcióval bír, amennyiben a nemzeti összetartozás érzéset növeli. Éppen ezért megtartása – bár nem esszenciális fontosságú programról van szó – lehetőség esetén javasolt.

G: A BGA éves tematikus programjai (2012: óvodások, 2013: kisiskolások) hasznos keretet teremtenek célzott, koncentrált beavatkozásokra a határon túli intézmény- és támogatási rendszerbe, ezért folytatásuk, jól átgondolt középtávú koncepció alapján, ajánlott.

H: A Magyarság Háza-program, amely egy központi információs és PR-intézményt hoz létre a budai várnegyedben, 2014-re fejeződik be, ezért a következő kormány feladata lesz a kiépült intézmény pontos tartalmának meghatározása. Amennyiben ez a kormány egy bal/közép formáció lesz, úgy a Magyarság Háza hasznos infrastrukturális terep lehet a kormányzat nemzetpolitikai intézkedésének megjelenítésére, nemzetstratégiai gondolkodásának bemutatására és imázskampányokra is.

I: Szükséges lépés a nemzetpolitikai kutatóintézetek, szakmai csoportok és tanácsadói szervek egyesítése, különös tekintettel a Nemzetpolitikai- és Nemzetstratégiai Kutatóintézetekre. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet, melynek létrejötte politikai alku eredménye, leállítandó. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet, amely a BGA szervezete, hasznos alap lehet a szakpolitikai háttérkompetencia kiépítéséhez.

J: A BGA által üzemeltetett „Dr. Szász Pál tanulmány ösztöndíj”, amely otthon tanuló határon túli magyar jogász magyarországi tapasztalatszerzését célozza meg, hasznos best practice és a határon túli elitképzés legitim eszköze. Éppen ezért nem csak folytatása, de esetlegesen más szakmákra történő kiterjesztésének mérlegelése is ajánlott.

K: A Balassi Intézetek működése egységesítésük óta hatékonyabbnak tűnik. Egy ilyen intézményrendszer fenntartása hasznos kulturpolitikai lépés és a nyugati, a kultúrnemzet fogalmát használó országoknak is bevett szokása. Megfontolandó a vajdasági és kárpátaljai magyar közösségeket, valamint a helyi szerb és ukrán közéletet ellátó intézetek kialakítása Belgrádban (vagy Újvidéken) és Ungváron.

L: Megfontolandó a nyugati magyar diaszpóra támogatásának teljes átcsoportosítása vagy a Balassi Intézetek kompetenciájába, vagy pedig a balassis és rajtuk kívül eső kompetenciák közös átcsoportosítása egy új intézménybe. Ezáltal a diaszpóra esetében is megszűnne a diffúz állapot, a jelenleg a KIM által önállóan működtetett programok pedig integrálhatóak lennének egy közös stratégiai cselekvésbe.

M: A Julianus-program – a nemzeti örökség helyszíneinek összeírása – hasznos és támogatandó. Javasolható egy imázskampány ráépítése a Julianus-adatbázisra: azokon a helyeken, ahol a nemzeti örökségbe tartozó emlék található, a magyar állam finanszírozhatná formalizált, logóval-branddel ellátott háromnyelvű (magyar, államnyelv, angol) ellátott információs táblák elhelyezését. Ez a kampány egyaránt szolgálná a magyarság imázsának megerősítését és a szórványban élő magyarság önbecsülésének támogatását. A program vagy a BGA, vagy a Balassi portfóliójába áthelyezendő.

N: A Kőrösi Csoma Program (hazai értelmiség kiutaztatása a diaszpórába) jelenleg rosszul kommunikált, kis társadalmi ismertségű, és a kormányzati aktivistahálózat építésének vádjával terhelt program. Éppen ezért ebben a formában folytatása nem ajánlott.

O: Az elmúlt évek egyik fő fejleménye a határon túli közéletben a kétnyelvűségi kampányok (elsősorban Románia, Szlovákia) elterjedése, és a politizáló civil szféra ebbe való bevonódása. Bár a jelenlegi BGA-programokba ilyen kezdeményezések is bekapcsolódhatnak, megfontolandó egy külön pályázati kiírás, de minimum egy tematikus év létrehozása a kétnyelvű aktivizmus fontosságának fel- és elismerésére, támogatására. Ezzel egy bal-közép politikai erő legitimitást is nyerhetne a sokszor inkább a jobboldal (vagy jobb-közép) felé orientálódó aktivistahálózatok körében.

P: A támogatáspolitika jelen formájában kis mértékben veszi igénybe a bekapcsolható EU-s források körét, annak ellenére is, hogy a regionális együttműködés az EU prioritásai között van. A határmenti együttműködések, illetve határokon átnyúló mikrorégiók támogatása mellett a mindenkori kormányzat felmérhetné azt is, miképpen tudja EU-s forrásokat csoportosítani regionális jellegű, a határon túli közösségeket is érintő projektek mögé. Ezen megfontolásnak a Wekerle-tervben is hangsúlyosabban meg kellene jelennie.

(Sorozatunk következő, utolsó részében a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozunk.)

Egy centrista magyar kormány számára a hatékony és releváns politikai cselekvést biztosító határon túli politika célja a szomszédos országokban élő autochtón magyar közösségek továbbélésének és fennmaradásának biztosítása. Ez a cél a „hazahívás” stratégiájával szemben – mely a határon túli közösségekkel embertartalékként számol – fennmaradó, Magyarország és a szomszédos országok számára egyaránt hasznos, közöttük kulturális hidat képező közösségekkel számol. Egy centrista politikai erő a magyar-magyar kapcsolatokban nem célozhatja meg a tempó diktálását, ezzel szemben elsősorban a határon túlról érkező impulzusok feldolgozására és az azokra való reagálásra kell törekednie. Ezért a továbbiakban javasolt intézkedések mindig egy kettős nyomás eredőjeként alakultak. Egyrészt tiszteletben tartják az igényt a kontinuitásra, a már létező intézmények megtartására. Másrészt azonban azt is be kell látni, hogy a jelenlegi struktúrák részben működési deficitekkel küzdenek, részben pedig egy adott politikai irányzat túlélését szolgálják bármely alternatívával szemben. Egy centrista politika azzal számol, hogy határon túli partnerei között megtalálható lesz minden, a határon túli magyarság által nagyobb számban választott szervezet, illetve a civilek képviselői is. Ezért a jelenlegi struktúrák olyan irányú megváltoztatására van szükség, hogy ezek a csoportok egyaránt lehetőséget kapjanak saját nézeteik kifejtésére. Cikksorozatunk első részében a magyar-magyar kapcsolattartás intézményi hátterével, a határon túli magyar politikai képviselet állapotával és ezek szükséges fejlesztése érdekében teendő szakpolitikai lépésekkel foglalkoztunk, most az oktatáspolitika kérdései következnek.

Az oktatási intézmények a határon túli magyar közösségek önfenntartásának legfontosabb terepét jelentik. A kutatások egyértelműen arra utalnak, hogy ma az államnyelvű tanítási intézménybe járó gyermekek jelentős része nyelv- és nemzetiségcserén esik át, többségük  még létező magyar identitását nem adja át gyermekének. A magyar nyelvű iskolarendszerből való kiesés ráadásul aszimmetrikus helyzetben zajlik: az államnyelvű óvodába járók zöme nem vált magyar nyelvű alapiskolára, miközben fordított irányban a helyzet nem ennyire egyértelmű. Hasonló a helyzet az elemi iskolákkal is: az államnyelvű iskolákból nagyon kevesen térnek vissza magyar nyelvű középiskolákba. Fontos azonban látni azt is, hogy a mai magyar oktatáspolitika a nem magyar intézményekbe járó gyermekekről azonnal és automatikusan lemond: ez egy olyan hiba, amelynek korrekciója sürgős.

Oktatási-nevelési támogatás

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a határon túli közösségek támogatására szánt magyarországi források döntő része épp az iskolaügyben kerül felhasználásra. Ezen belül is a legnagyobb csomagot az oktatási-nevelési támogatások teszik ki; a KIM által kiadott 2012-es, „Magyar Nemzetpolitika” című alapdokumentum szerint a státusztörvény elfogadása óta a külhoni magyarságra elkülönített keret mintegy 40 százalékát ez a támogatási forma tette ki. A támogatás rendszere a második Orbán-kormány idején került egységesítésre, azt jelenleg a Bethlen Gábor Alapkezelő bonyolítja le. A formálisan „Szülőföldön magyarul” néven futó támogatás összege a 2013-as kiírásban évi 22.400 forint volt fejenként, immár 12 éve változatlanul – ezt ráadásul a kormány a túlzottdeficit-eljárás miatt júniusban „átmenetileg” 17.200 forintra faragta le –, ami fejpénzként került kifizetésre a magyar nyelvű oktatási intézménybe járóknak.

A fejpénzrendszer hatékonysága megkérdőjelezhető. Az első kérdés az adagolással kapcsolatban vethető fel. Miközben a magyar állam által kiadott támogatás összege milliárdokban mérhető, az egyes háztartások szintjén évente egy összegben, 22 ezer forint formájában megjelenő támogatás aránytalan az iskolaválasztási döntés súlyához képest. A támogatás összege Ukrajnában az egy havi nettó átlagkereset harmadát, Szlovákiában 12%-át teszi ki. Éves szinten, két átlagkeresettel rendelkező szülővel számolva ez az 0.5% - 1.3% zónában helyezi el a támogatás mértékét. Kérdéses, hogy mennyiben tölti be így a támogatás legfontosabb célját, azaz hogy a gyermekeket a magyar oktatási intézmények felé irányítsa; ez az összeg vélhetően a legtöbb esetben inkább bónuszként jelenik meg az eleve magyar iskolát választók szemében.

Az oktatási-nevelés támogatás összege az egyes országok havi és éves átlagkeresetének százalékában (két keresővel számolva).

Érdemes nyíltan beszélni arról a problémáról is, hogy a fejpénzrendszer egy ilyen kis összeg mellett is nagyon vonzó ajánlatot jelent a társadalom leginkább marginalizált csoportjai, különösen a határon túli magyarság által lakott régiókban nagy számban élő romák számára. A marginalizált csoportok esetében az oktatási-nevelési támogatás valóban eredeti szándéka szerint működik: becsatornázza a diákokat a magyar iskolákba. Helyi esettanulmányok mutatják, hogy ez számos esetben ún. white flight-hoz vezet ezekből az iskolákból: a beérkező nagy mennyiségű marginalizált gazdasági hátterű diák jelentősen csökkenti a biztosabb anyagi háttérrel rendelkező magyar szülők komfortérzetét a magyar iskolával kapcsolatban, és ezért más – gyakran államnyelvű – alternatívát keresnek maguknak. Nem ritkán nem magyar romák is beiratkoznak a magyar iskolákba a fejpénz kedvéért, ezek az iskolák azonban nincsenek felkészülve fogadásukra.

A fejpénzként megjelenő támogatás szabad felhasználású, azaz gyakorlatilag jutalompénz a „jól” választó szülők számára, amelyből viszonylag kevés jut vissza magába az oktatási rendszerbe. Ennek eredményeképpen az iskolák nem részesülnek releváns módon ebből a támogatási pénzből, amely így már a belépési pontnál azonnal eltávozik a határon túli magyar iskolaügyből.

Oktatás és identitáspolitika

A magyarországi nemzetpolitika gyakorlatilag explicit módon egyetlen lehetséges iskolai életutat kanonizál, és csak az azt bejáró gyermekeket hajlandó alanyaként elismerni. Másszóval, mindazok a magyar kötődésű diákok, akik nem magyar tannyelvű iskolába járnak, diákként nem alanyai a nemzetpolitikának. Ez egyetlen esetben lenne működhethető rendszer: ha a magyar nemzetiségi oktatásügy elégségesen vonzó / jól pénzelt lenne ahhoz, hogy önfenntartóvá tegye a határon túli magyar közösségeket. (Jó példa erre a németországi dán iskolarendszer, amely mindkét fél részéről gazdagon támogatott és egyre növekvő számú diák felfogására képes. Az 50 ezer fős közösség 2008-ban a nagy érdeklődés miatt egy második középiskola létrehozása mellett döntött az addig működő egy mellett.) Ettől azonban a támogatás jelenlegi összege messze van. Éppen ezért alternatív alapfilozófiára kellene építeni a támogatások rendszerét: ez pedig a magyar nyelv, mint azonosulási médium megtartása az iskoláskorúak körében.

Az ajánlott új fókusz az intézményrendszer helyett a magyar nyelvtudás, mint megtartó erő. Egy ilyen szemléletváltás lehetővé tenné azt, hogy releváns kapcsolat létesüljön és maradjon fent minden féle-fajta magyar kötődésű diákkal. A jelenlegi rendszer nem honorálja például azokat, akik szórványban, államnyelvű iskolákba járva is képesek megtartani nyelvüket; támogatja viszont azokat is, akik egy tömbmagyar faluban már a tehetetlenségi nyomás miatt is magyar iskolába járnak és magyarok maradnak.

Az oktatásügy identitáspolitika aspektusához tartozik a romák kérdése is. A magyar nyelvű romák sok helyütt a magyar közösség intézményrendszerének fenntartását lehetővé tevő kritikus tömeget jelentik. Ennek ellenére a magyar állam semmilyen formában nem ismeri el és fel a kettős kisebbségben (magyar + roma) levők különleges helyzetét és identitásuk védendőségét. A jelenlegi állapot skizofrénnak mondható: a magyar romákra szükség van létszámként, de a továbbiakban eltűnnek a szem elől. Természetesen szociális integrációjuk a saját államuk kötelessége és feladata, de kulturális integrációjuk a magyar állam célkitűzései között is helyet kell kapjon.

 Elitképzés és brain drain

Az elmúlt évtizedekben kiépült a határon túli magyar felsőoktatás csontváza. A struktúrák kiépülése egyben felszínre hozta a felsőfokú kisebbségi oktatási két fő kérdését is: az agyelszívás, valamint a minőségbiztosítás kérdéseit.

Az első kérdés magjában az áll, hogy a határon túli magyar közösségek legkiválóbbjai otthon, vagy pedig Magyarország iskoláiban folytassák tovább tanulmányaikat. Mindkét elképzelés mellett hozhatóak fel érvek: előbbi a közösség önfenntartó erejét növeli, utóbbi potenciálisan jobb szakembereket képez, igaz, ők korántsem biztos, hogy később hazatérnek majd. Az elmúlt évek fejleményei (kettős állampolgárság, felsőoktatási röghözkötés) implicit módon arra utalnak, hogy a magyarországi politikai jobboldal a második megoldás mellett kötelezte el magát.

A második kérdés lényege az, hogy érdemes-e alulteljesítő iskolákat mindenáron fenntartani? A határon túli magyarság iskolái – különösen a felsőoktatásban – szent tehén státuszban vannak: érinthetetlenek, mivel a bennük folyó munka minőségétől függetlenül értéket képviselnek a közösség számára. Ez megnehezíti azt, hogy minőségi javulás történjen ezen intézmények falain belül, ráadásul potenciálisan politikai problémát generál az államapparátusok mindennemű velük szembeni minőségi elvárásából. (Az már más kérdés, hogy ugyanezen államok gyakran valóban agresszív, korlátozó szándékkal viszonyulnak ugyanezen iskolai intézményekhez. Ez még nehezebben kibogozhatóvá teszi a szálakat.)

Szakpolitikai javaslatok

A: Az oktatási-nevelési támogatás jelenlegi modelljének első lehetséges alternatívája a Szlovákiában 2011-ig már kipróbált modell, amelyben a gyermek/szülők helyett az oktatási intézmény részesül a támogatásban. A modell előnye, hogy közvetlenül az intézményeket támogatja, azoknak teszi lehetővé a nagyobb volumenű projektek megvalósítását a támogatási pénzek kumulált összegéből. A támogatott iskolák – jó vezetés mellett – minőségük emelésével vonzzák be a diákokat. (Ez egyben választ ad a white flight problémájára is.) A modell egyértelmű hátrányai közé tartozik az, hogy a szülőt közvetlenül nem motiválja gyermeke magyar iskolába való beadására, miközben az iskola saját belátására van bízva, hogy mennyit és miből fordít beiratkozási kampányra. A modell további jelentős problémája a helyi elosztószervezet domináns pozíciója: a szlovákiai Pázmány Péter Alapítvány annó folyamatosan a kritikák kereszttüzében állt tevékenysége miatt.

B: Egy másik lehetséges modell a bemeneti oldal helyett a kimenetin keres és talál motivációs pontot. A „csővégi modellben” a diákot nem a magyar iskolákba való beiratkozásért, hanem a magyar nyelvtudás felmutatásáért honorálják iskolai pályája különböző pontjain. Egy ilyen modellben az éves fix összegű támogatás helyett a diákok magyar nyelvi (és kulturális) kompetenciáit az alapiskolás alsó és felső tagozat, valamint az érettségi időpontjában központi tesztelésen mérnék fel, és eredményeik mértékében jutnának hozzá egy egy összegű támogatáshoz (minimum a jelenleg egy-egy ciklus négy évére jutó fejpénz összegében). A modell egyértelmű előnye a sikerorientáltság: nem a folyamatot, hanem az eredményt támogatja, és a valós tudásra helyezi a hangsúlyt. Egy ilyen modellben lehetővé válik a nem magyar nyelvű iskolákban tanuló gyermekek motiválása a magyartudásuk megtartására és frissítésére. Az egy összegű támogatások egyben nagyobb löketeket adhatnának a gyermekeknek iskolaválasztásuk előestéjén, pozitívan befolyásolva gondolkodásukat. A modellnek azonban jelentős hátrányai is vannak: önmagában nem preferálja a magyar oktatási intézményeket, amennyiben azok nem a támogatás megszerzésének egyetlen helyeiként jelennek meg. Ha elfogadjuk, hogy a jelenlegi fejpénz hat a beiskolázásra, úgy ezt a hatást egy ilyen modell eltörölné. Véleményem szerint mindezek ellenenére hosszú távon, a határon túli magyarság csoportjainak bonyolódó identitásképletei mellett ez utóbbi megoldás nyújthatna valós motivációs bázist a magyar nyelvi kompetenciák megtartására a vegyes területeken, pontosan ott, ahol ez a leginkább kihívást jelent. Az intézményrendszer más ponton (lásd a jövő heti, támogatáspolitikai részt) kompenzálható.

C: Az etnikailag vegyes területeken, illetve a szórványközpontokban fontos funkciót töltene be magyar nyelvkurzusok szponzorálása az államnyelvű iskolákban. A kurzusok bilaterális államközi megegyezések alapján, optimális esetben a nemzeti tantervbe integrált fakultatív lehetőségként jöhetnének létre. Az ingyenes nyelvkurzusokat, amelyek létezéséről és funkciójáról a szülőket felvilágosítanák, a gyermekeket szerencsés esetben az előző B pontban ismertetett nyelvismereti vizsgán szerzett támogatási pénzhez tudnák elvezetni, ami egyben motivációs bázist is képezne. Fontos belátni: teljesen mindegy, hogy a magyar nyelv beszélője milyen származású, a lényeg a beszélt nyelv közegszerű túlélése.

D: Speciális programok indítására van szükség a magyar romák által lakott területeken. Hasznos lenne a határon túli magyar roma közösségek atlaszának összeállítása, amely a szakpolitikai cselekvés alapján képezhetné. Az ötlet magjában álló szlovák best practice egy gyűjtés, melynek során a roma ügyekért felelős kormánybiztos emberei kilátogattak az ország összes, romák által lakott településére, és ott összeírták a lakosság számát illetve a lakhatási körülményeik részleteit. A 2003-ban készült, 2013-ban pedig megújuló atlasz a szlovákiai romapolitika legfontosabb nyersanyagát jelenti. Az indított programok a magyar roma közösségek magyar vonatkozásának megerősítését, a kulturális kapcsok fenntartását célozhatnák meg. Az megváltoztathatatlan tény, hogy egyes régiókban a magyar diaszpórát évtizedeken belül de facto egyedül a romák fogják képviselni. Az viszont nem lefutott meccs, hogy ők meddig hajlandóak magyarként értelmezni magukat, és ennek pozitív befolyásolása a magyar állam egyértelmű érdeke.

E: A magyar nyelvű határon túli oktatásügy minőségi fejlődésére két út látszik. Az első ezek közül Magyarország olyan minőségű gazdasági felerősödése, amely lehetővé teszi, hogy ezeket az intézményeket releváns módon tudja támogatni, minőségi értelemben kiemelve őket régiójuk oktatási intézményei közül minőségükben (ez nyilván minden belátható időtávon belül irreális). A második pedig a határon túli magyar közösségek iskolarendszereinek autonómiája, azaz egy önszervező alrendszer létrehozása az egyes országokban. Az oktatási autonómia megszerzése elképzelhetetlen a másik fél, azaz a szomszédos országok tevőleges egyetértése nélkül. Olyan ügyről van szó, amely a magyar nemzetpolitika oktatási részének elsődleges távlati célja. A mindenkori magyar kormány ezt bilaterális úton próbálhatja előremozdítani, elsősorban ügyes diszkurzív tér megteremtésével, valamint a magyar állam egy ilyen autonóm rendszerben betöltött szerepének meghatározásával.

F: A felsőoktatás jelenlegi törvényi környezete (gyorsított honosítás, hallgatói szerződés) egyértelműen a magyarországi letelepedés felé irányítja a magyarországra érkező határon túli magyar diákokat. Bár ez – az agyelszívás által – erősíti Magyarországot, egyben jelentős módon legyengíti a határon túli közösségeket is. Éppen ezért ésszerű kompromisszumként a megfontolandó külhoniak a hallgatói szerződés alól való felmentése. Meg lehetne határozni a határon túli magyar felsőoktatási intézményekben való elhelyezkedésüket támogató ösztöndíjprogramot is, ezáltal egyaránt adva esélyt a Magyarországon maradásnak és a hazatérések.

G: A határon túli magyar felsőoktatásnak csak akkor van valós értelme, ha minőséget közvetít. Ha csupán átlag alatti minőségű képzések érhetőek el, akkor a hatás ellentétes lesz, a magyar közösségek elitjeinek felkészültségét rombolja. Éppen ezért a magyar kormánynak mindent meg kellene tennie azért, hogy – a beleszólási lehetősége helyenként eltérő mértékének megfelelően – ezekben az iskolákban létrejöjjön a multikulturális közegből adódó plusz minőség. Akkreditációs ügyekben az 1+0 modell a javasolt: a magyar kormány első alkalommal a körülmények helyszíni kivizsgálásása mellett mindenféleképpen álljon ki az iskolák státuszának megtartása mellett, azonban ha a hatóságok által kritizált objektív körülmények a következő ciklusra sem változnak, úgy ne tartson fent mesterségesen alulteljesítő intézményeket.

(Sorozatunk következő részének témája a támogatáspolitika lesz.)

„Én e szerencsét búsan ölelem;
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele”

A történet tényleg hasonlít kissé a Hamletre. A külső és belső harcokban lassan felőrlődött, kivérzett, jobb sorsra érdemes Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnökének széke idén április óta üres. Az intézmény erős, új vezér után kiáltott. És mint egykoron Fortinbras, 2013 augusztus 12-én Lázár János ünnepélyesen bevonult az NFÜ-be…

Az uniós fejlesztések intézményrendszerének elhúzódó átszervezéséről többször írtunk ezen a blogon, így a témáról már minden lényegeset elmondtunk. Hónapok óta tudható, hogy az EU-támogatásokból finanszírozott fejlesztési programok irányítását a FIDESZ tervei szerint 2014-től közvetlenül a szaktárcák végzik majd. A változást a kormány reményt keltő újdonságként kommunikálja, holott az valójában a 2006 előtti – kevésbé sikeres – rendszerhez való visszatérést jelenti. Az egyetlen kérdés, amire még mindig nincs egyértelmű válasz, az a „Lenni, vagy nem lenni”. Mármint: hogy 2014. Január 1-én az NFÜ formálisan is megszűnik-e, vagy „csak” jelentősen meggyengül. Ez azonban az ott dolgozókon kívül vélhetően keveseket érdekel igazán.

Nem is véletlen, hogy Lázár János tegnapi tájékoztatóját sem a meghirdetett téma „adta el”. Hírértéke sokkal inkább annak volt, hogy a Miniszterelnökséget vezető államtitkár-kormánybiztos

1.)    leuzsorásozta Csányi Sándort, ami kettejük korábbi vitáját ismerve nem meglepő;

2.)    szakállt növesztett, ami kétség kívül meglepő, bár kevéssé kardinális kérdés.

De a tréfát félretéve: a tájékoztatón azért elhangzott néhány olyan (fél)információ, amire a fejlesztéspolitika iránt érdeklődő polgár azért felkaphatta a fejét.

A piszkos tizenhárom

Először is, mint Lázár János elmondta: az utóbbi hetek során az EU a 2007-2013 közötti tervezési időszak tizenöt operatív programja közül nem kevesebb mint tizenhárom (!) finanszírozását felfüggesztette. A háttérben álló “különböző szabálytalanságok miatt” pedig alighanem 50-100 milliárd forintra meg fogja bírságolni Magyarországot…

A tizenhárom programból tizenegy vélhetően egy idén februárban nyilvánosságra került vita miatt nem kap további forrást Brüsszelből. Esetükben az Európai Bizottság mindenekelőtt azt kifogásolja, hogy az állami építési beruházásokat előkészítő közbeszerzéseknél az ajánlatkérő minisztériumok, önkormányzatok, közintézmények rendszeresen megkövetelték, hogy a tenderre jelentkező cégek mérnökei rendelkezzenek magyar kamarai tagsággal. Ez pedig – mint mondják – az uniós jognak ellentmondó versenykorlátozást valósít meg.

Az elmúlt pár hét során jó néhány szakértőt megkérdeztem erről. Az általuk elmondottak szerint a vonatkozó magyar jogszabályok – a tervező és szakmérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló törvény, ill. a külföldi bizonyítványok és oklevelek elismeréséről szóló törvény – a külföldi mérnökök munkavállalását előzetes kamarai regisztráció nélkül, kizárólag bejelentés alapján is lehetővé teszik. Az EU auditorai így nem is a jogi háttérbe, hanem a jogalkalmazás módjába köthettek bele. Abba jelesül, hogy az egyébként jogszerűen meg nem tagadható kamarai regisztrációt a tenderkiírók már a tenderre való jelentkezés időpontjában, nem pedig a megbízás elnyerése esetére várták el, ami a külföldről jelentkező cégeket az indulástól eleve eltántoríthatta, illetve a hazai pályán dolgozó magyarokkal szemben hátrányos helyzetbe hozta. Az NFÜ bűne pedig az lenne, hogy ezt a gyakorlatot a közbeszerzések ellenőrzése során tétlenül nézte.

Az EU pénzügyi ellenőreinek véleménye elvben vitatható lenne. Ha volna rá idő, ha a 2007-es operatív programok végéig nem csak két év volna hátra, meg lehetne fontolni, hogy Magyarország az ügyben az Európai Bírósághoz forduljon. Ugyanakkor, ha a kádi előtt olyan érvekkel jönnénk, mint Lázár János, miszerint eleve „nehezen elképzelhető”, hogy egy magyar közbeszerzés kivitelezésénél külföldi mérnök dolgozzon (!), nem jutnánk messzire. Ilyen üzenetekkel a kormánybiztos akarva-akaratlanul azt sugalmazza: a kormánynak tényleg esze ágában sincs az EUs mérnököket Magyarországra beengedni. Márpedig ilyen opciónk, amíg EU-tagok vagyunk, nincs, és nem is lesz. Erről kár lenne vitát nyitni.

Végtelen számsorok

A másik bejelentés – miszerint a minisztériumok „lustasága, bénasága vagy impotenciája miatt” a kormány komolyan tart attól, hogy 500-600 milliárd forint EU-támogatásnak rövid időn belül végleg búcsút inthetünk – még mellbevágóbb. Őszintén szólva: nem egészen világos, hogy Lázár miért pont ezt a számot említette. Tartok tőle, hogy a bajt valójában még így is jelentősen alulbecsülte.

Egyfelől, Lázár Jánosnak igaza van abban, hogy a hazánknak járó EU-támogatás teljes felhasználása érdekében egyre sürgetőbb feladat a támogatás teljes összegének odaítélése. Július végén a szerződéssel lekötött EU-források nagysága csak a teljes keret kb. 87-88%-a volt. Ráadásul biztos, hogy a támogatott projektek egy része nem fog sikerrel megvalósulni. Így valójában arra lenne szükség, hogy a kormány a támogatások odaítélésekor szándékosan túlvállalja magát. Így történt ez 2004-2006 között is, és akkor pont így sikerült végül 99,6%-os sikeres felhasználási arányt elérnünk. Ezzel a logikával az NFÜ-nek mintegy 1000 milliárd forintot kellene még odaítélnie, és 1500 milliárd forint értékű támogatási szerződést kellene még aláírnia, lehetőleg néhány hónapon belül.

Másfelől, az Unió által megítélt támogatást korántsem a döntéshozatal vagy a szerződéskötések lassúsága miatt fogjuk elbukni. A jogvesztő határidőket ugyanis az EU a kedvezményezetteknek szóló tényleges kifizetések nagyságához köti. Márpedig, a kifizetések üteme – egyetlen egy 2012 végi, átmeneti csúcsot leszámítva – folyamatosan és jelentősen elmarad attól, ami a strukturális és kohéziós alapok teljes felhasználásához kellene. Durva becsléssel, a jelenlegi felhasználási ütem mellett az a veszteség, amelyet Magyarország 2015 végéig várhatóan elszenvedne, meghaladná az 1200 milliárd forintot…

„Most előre, bízvást.”

Lázár János, mint mondja, napokon belül sürgős intézkedések tervét terjeszti majd a kormány, illetve a Parlament elé. Jól teszi: ilyen helyzetben valóban összehangolt erőfeszítésekre van szükség. És szükség van egy erős vezetőre is.

Amire azonban még szükség lenne, az a bizalom erősítése volna. Az, hogy tizenötből tizenhárom magyar fejlesztési program felfüggesztés hatálya alatt van, azt mutatja, hogy ez a bizalom Magyarország iránt Brüsszelben végletes módon hiányzik.

Lázár János tegnapi fellépése nem erősítette a bizalmat. Tárgyalópartnerei aligha tudnak mit kezdeni az olyan üzenetekkel, miszerint Lázár új beosztottaitól azt követelné meg, hogy „Brüsszel érdekeivel ellentétben” dolgozzanak a magyarok érdekeiért. És ugyanígy minimum disszonáns az a megjegyzés, miszerint „ismert, hogy Magyarországon milyen eszközökkel lehet ügyeket intézni”, és hogy a kormánybiztos most, háromévi FIDESZ-országlás, és az EU-támogatások 95%-ának szétosztása után látja elérkezettnek az időt arra, hogy a „kapcsolati úton történő előrejutást” az NFÜ-ben felszámolják. Különösen, hogy egyes hírek szerint a támogatások befagyasztásának másik oka hírek szerint épp a támogatások odaítélésének átláthatatlansága volna.

Az új kormánybiztos tehát finoman szólva is ellentmondásos rajtot vett tegnap friss pozíciójában. A stílus, amivel a FIDESZ-féle támogatási rendszer kudarcairól beszélt, az eddigi sikerpropaganda tükrében elég szokatlan. Hogy mire jut mindezzel, még a jövő zenéje. Hamarosan, még az év vége előtt látni fogjuk mi is.

Egy centrista magyar kormány számára a hatékony és releváns politikai cselekvést biztosító határon túli politika célja a szomszédos országokban élő autochtón magyar közösségek továbbélésének és fennmaradásának biztosítása. Ez a cél a „hazahívás” stratégiájával szemben – mely a határon túli közösségekkel embertartalékként számol – fennmaradó, Magyarország és a szomszédos országok számára egyaránt hasznos, közöttük kulturális hidat képező közösségekkel számol. Egy centrista politikai erő a magyar-magyar kapcsolatokban nem célozhatja meg a tempó diktálását, ezzel szemben elsősorban a határon túlról érkező impulzusok feldolgozására és az azokra való reagálásra kell törekednie. Ezért a továbbiakban javasolt intézkedések mindig egy kettős nyomás eredőjeként alakultak. Egyrészt tiszteletben tartják az igényt a kontinuitásra, a már létező intézmények megtartására. Másrészt azonban azt is be kell látni, hogy a jelenlegi struktúrák részben működési deficitekkel küzdenek, részben pedig egy adott politikai irányzat túlélését szolgálják bármely alternatívával szemben. Egy centrista politika azzal számol, hogy határon túli partnerei között megtalálható lesz minden, a határon túli magyarság által nagyobb számban választott szervezet, illetve a civilek képviselői is. Ezért a jelenlegi struktúrák olyan irányú megváltoztatására van szükség, hogy ezek a csoportok egyaránt lehetőséget kapjanak saját nézeteik kifejtésére. Cikksorozatunk első részében a magyar-magyar kapcsolattartás intézményi hátterével, a határon túli magyar politikai képviselet állapotával és ezek szükséges fejlesztése érdekében teendő szakpolitikai lépésekkel foglalkozunk.

Intézményi háttér

A Magyarország és a határon túli magyar közösségek közötti politikai kapcsolattartás legfontosabb fórumai jelenleg a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), valamint a Magyar Diaszpóra Tanács (MDT). Ezek legfontosabbika a MÁÉRT, amely 1996 óta 11 alkalommal rendezett csúcstalálkozót. 2004 és a kettős állampolgársági népszavazás után a Gyurcsány-kormány hat évig tartó „kényszerszünetre” küldte a baloldali kormányokkal korábban folyamatosan konfliktusban lévő szervezetet, amelyet 2010-ben hívott ismét össze a második Orbán-kormány. A jelenlegi stratégiai tervek szerint a MÁÉRT a kormányzat szintjén elhelyezkedő partner, azaz Magyarország miniszterelnöki szinten képviselteti magát benne, emellett pedig a határon túli magyarságot képviselő releváns pártok (kivéve a Hidat), a diaszpóra képviselői és a magyarországi parlamenti pártok képviselői vannak jelen.

A MÁÉRT négy albizottságot működtet (oktatási és kulturális, gazdaságfejlesztési és önkormányzati, külügyi és jogi, szórvány), melyek szerepe konzultációs és koordinációs. A MÁÉRT legfőbb gyakorlati funkcióit a támogatási rendszer befolyásolása, a határon túliakat érintő ügyek politikai feldolgozása, médiajelenlét és narrative biztosítása, valamint a nemzeti összetartozás szimbolikájának megjelenítése jelentik. Kecsegtető értelmezés a MÁÉRT-ot támogatáspolitikai találkozóra redukálni – ami annyiban igaz is, hogy például a Bethlen Gábor Alap működését a MÁÉRT nagyban befolyásolja –, ez azonban eltekint annak jelentőségétől, hogy mekkora előnyöket, és különösen károkat tud okozni a mindenkori kormánynak a MÁÉRT szimbolikus támogatása vagy ellenállása a politikájával szemben.

A 2006 óta létező KMKF a parlamentek szintjén próbálja kiegészíteni ezt az együttműködést. Tagságát a magyar parlament elnökének vezetése mellett a belföldi és határon túli magyar parlamenti pártok (ismét kivételt képez a Híd), illetve – meghatározott kulcs alapján – a parlamentbe be nem került pártok képviselői alkotják. (Az erdélyi EMNP jelenleg ennek alapján a MÁÉRT-tel ellentétben itt nem tag.)

A MDT 2011-ben jött létre, és kifejezetten a nyugati diaszpóra szervezeteinek koordinálását tűzte ki célul. A szervezet működése kapcsolódik a diaszpórában élők szavazati jogának kialakításához. Összefonódik vele a The Hungary Initiatives Foundation néven bejegyzett, a köznyelvben Friends of Hungary-ként ismert alapítvány működése is, amely a miniszterelnökség irányítása alatt áll és az USA-ban lévő magyar lobbit kívánja összefogni. Fellegi Tamás fideszes exminiszter mellett kuratóriumának tagjai egykori amerikai republikánus vezetők.

A határon túli magyar politikai képviselet állapota

2010-es megválasztása után a második Orbán-kormány újfajta határon túli politizálás meghonosítása mellett döntött. Egyfajta szelektív partnerségi elv alapján a Fidesz-kormány válogat a határon túli partnerek között, egyeseket teljesen kizárva az együttműködésből (Híd), másokat pedig folyamatosan gyengítve saját konkurenciájukkal szemben (RMDSZ, UMDSZ). Ennek megfelelően a határon túli magyar szervezetek között a magyarországi jobboldal preferálásával kapcsolatban kialakult de facto konszenzus, amely 2004 után a MÁÉRT szüneteltetésére kényszerítette az MSZP-kormányokat, mára felbomlott, és egy sokkal szegmentáltabb politikai tér alakult ki. Ennek részét képezik a Fidesztől politikai és támogatáspolitikai értelemben is függő szervezetek (EMNP, MPP, MKP, KMKSZ), a Fidesztől függetlenül is működőképes, de egyben a kormány számára is szalonképes szervezetek (RMDSZ, VMSZ), valamint a magyar-magyar kapcsolattartásból kiszorított és kiszorítani kívánt pártok (Híd, UMDSZ, kis vajdasági pártok) egyaránt.

2004 óta a magyarországi jobboldal s partnerei segítségével sikeresen uralja a diszkurzív teret a határ túloldalán, melynek révén dominánssá, bár közel sem egyeduralkodóvá vált a 2004-es kettős állampolgársági népszavazás, mint „ősbűn” narratívája. Ennek megfelelően az MSZP, mint brand, a mai napig olyan jelentős politikai terhet jelent bármely határon túli magyar párt számára, ami nehezen lenne felvállalható. Ugyanez igaz Gyurcsány Ferenc személyére is. Ez a diszkurzív hátrány azonban sokkal kevésbé érezhető bármely más bal-közép formáció és politikus esetében. Ennek megfelelően egy centrista politikai erő a határ túloldalán a Fidesz által nem dominált politikai pártok számára – szavazóbázisuk preferenciáit tekintve – elfogadható partner lehetne, miközben az MSZP inkább a „csendes partner” szerepére alkalmas ma.

A 2012-es választási hullám után, amelynek révén mind a négy 100 ezer főt meghaladó lélekszámú határon túli magyar közösség országában új parlament és kormány működik, ma a határon túli közösségeket egyetlen párt sem képviseli kormányon. Ez új helyzetet jelent, amely a következő évek során sajátos kihívások elé állítja a magyarországi politikai eliteket.

A legnagyobb határon túli magyar közösségek politikai képviselete.

A határon túli magyar pártok között az elmúlt évtizedekben sem alakult ki erős közösség, a létrehozni kívánt közös platformok – beleértve a beharangozott magyarországi „Határon Túli Magyarok Pártját” is – nem hozták meg a várt eredményeket. Ennek okai között az eltérő kihívások és problémák mellett a Fidesz, mint centrifugális erő is tetten érthető: a három határon túli parlamenti párt együttműködését akadályozza a Híd karantén-pozíciója, a magyar kormány pedig ebben a helyzetben nem mediátorként, hanem a status quo fenntartásában érdekelt félként viselkedik.

Szakpolitikai javaslatok

A: Szakítani kell a szelektív partnerség elvével, és kivétel nélkül jó kapcsolatokra törekedni a határon túli magyarságot képviselő szervezetekkel. A magyar-magyar kapcsolattartás alanyává kell válnia minden olyan országos és regionális jelentőségű pártnak, amely vagy etnikai elven szerveződik, vagy pedig fő agendája a kisebbségvédelem.

B: A mindenkori magyar kormánynak reaktív politikára kell törekednie, azaz elsősorban, azok tarthatósága esetén, a határon túli magyar politikai képviselet által becsatornázott témákat és kezdeményezéseket kell továbbvinnie. Az informálódás legjobb fóruma változatlanul a MÁÉRT lehet, emellett azonban a bilaterális kapcsolatok hálója is segíthet.

C: A Gyurcsány-kormányok negatív tapasztalatai alapján kijelenthető, hogy a MÁÉRT folytatólagos működtetése még akkor is kisebb költségekkel jár a „lefagyasztásához” képest, ha soraiban számos jobboldal-orientált szervezet is megtalálható. A további működés feltétele azonban a mai, a politikai jobbtól való függést intézményesítő gyakorlati formájának megváltoztatása.

D: A MÁÉRT ma sem rendelkezik formális statútummal (ellentétben például a KMKF-fel), ezért működése, alapelvei, tagsága ad hoc, a mindenkori politikai kurzus által befolyásolt. Ennek megváltoztatása, egy állandó statútum létrehozása elsődleges prioritás. Ez a statútum rögzíthetné a mindenkori résztvevők kritériumrendszerét, a működés pontos módjait és az egyeztetések csatornáit. A „bemeneti” oldalon viszont a MÁÉRT-tel kapcsolatos magyarországi döntéshozatali folyamatok transzparensebbé tételére van szükség.

E: Működésének első fázisában, 2002-ig a MÁÉRT a parlamenti és/vagy tartományi képviselettel rendelkező pártokat tömörítette. Ez a gyakorlat azóta inkonzisztenssé vált. A MÁÉRT kiegyensúlyozott működésének előfeltétele az eredeti rendszer visszaállítása, azaz csak az országos vagy megyei képviselettel rendelkező pártok kapnának meghívást, a többiek megfigyelőként lehetnének jelen. A MÁÉRT működésében a valós társadalmi támogatottsággal rendelkező pártok kell, hogy domináljanak – különösen azok, amelyek kormányzati pozícióban vannak, és ezért a bilaterális lehetőségeket is erőteljesen tudják befolyásolni. Ezeket az erőviszonyokat és eljárásokat pedig a statútumnak kell rögzítenie.

F: A MDT a nyugati diaszpóra domináns beállítódásának megfelelően politikai jobboldal által dominált szervezet, és ez aligha változtatható meg egyhamar. Egy centrista politikai erőnek ennek ellenére, sőt, éppen ezért, fontos a korrekt munkaviszony kialakítása a szervezettel. Elképzelhető viszont a diaszpóra súlyának – méretével arányosra – csökkentése a MÁÉRT-ban: az aktuális XI.-edik ülésen például a kormányt 2 fő, a határon túli pártokat 11 fő, a diaszpórát 6 fő, a parlamentet 5 fő képviselte. A jelenlegi képviselet redukálhatónak tűnik 2 vagy 3 főre (Európa, USA, esetleg plusz egyéb kontinensek).

G: Erős figyelmet igényel az állami pénzből gazdálkodó The Hungarian Initiatives (Friends of Hungary) alap, amely első olvasatban az észak-amerikai diaszpóra választói mobilizációját megcélzó szervezetnek tűnik. Az alapítvány lehetséges jövőképe egy valós washingtoni lobbiszerep – ebben az esetben viszont a kuratórium demokrata/republikánus kiegyenlítettsége lenne célszerű a mai republikánus egyeduralom helyett.

H: A KMKF jelenlegi formájában tisztázatlan funkcióval bír, amennyiben statútuma szerint a „parlamenti együttműködés dimenzióját” szeretné megjeleníteni a MÁÉRT mellett, soraiban viszont hat parlamenten kívüli párt is megtalálható, miközben a két ciklus óta parlamenti képviselettel bíró Híd nem. Két út kínálkozik a további működésre: egyrészt a szervezet átalakítása a parlamenti jelenléttel rendelkező pártok együttműködésére, amely ezután a parlamentáris szinten jelentkező ügyek fórumává válhatna, vagy pedig a szervezet működésének a jelenlegi, nominális működésének szintjén történő fenntartása. Mivel a KMKF és a MÁÉRT tagszervezetei jelentős átfedésben vannak, a MÁÉRT működésének stabilizálása a KMKF működésére is jó hatással lehet.

I: A határon túli magyar közösségek életképességét döntően befolyásolja gazdasági helyzetük. Éppen ezért elérendő, hogy a szimbolikus és jogi kérdéseken túl elsősorban a gazdasági együttműködés legyen a mindenkori magyar-magyar kapcsolattartás súlypontja. Ennek eleme lehet a Kárpát-medencei magyar gazdasági jelenlétet definiáló, 2020-ig projektáló Wekerle-terv, amelynek felülvizsgálata és beillesztése a mindenkori kormány gazdaságpolitikai stratégiájába helyes lépés.

J: Jó gyakorlat az, hogy az Orbán-kormány igyekszik mélységet teremteni bilaterális találkozóinak a környező országok vezetésével (kormányfő, szaktárcák mellett gazdasági szereplők és regionális vezetők is). Egy ilyen szervezeti forma lehetőséget ad azon határmenti infrastrukturális projektek hatékonyabb megformálására és kivitelezésére, amelyek egyben a határ menti régiókban élő kisebbségek helyzetén is segítenek (határátkelők, hidak, autópályák).

K: Az autonómia intézménye a határon túli kisebbségek számára támogatandó cél, különösen kulturális formájában, de ahol lehetséges, területileg is. Mivel az „autonómia” szó a külföldi partnerek számára politikailag terhelt, ajánlott egy alternatív szóhasználat (például „önkormányzás”) alkalmazása. Az autonómia megszerzése csak úgy tűnik elképzelhetőnek bármely magyar közösség esetében, ha az a határon túli politikai képviselet eredményeként és a többségi nemzet törvényhozása által támogatott intézményként jön létre. Ezt a folyamatot azonban Magyarország erős lobbitevékenységgel és bilaterális tárgyalásokkal támogathatja. A magyar kormánynak érdeke a létező autonóm regionális struktúrákkal (Kárpátalja, Vajdaság) fenntartott konstruktív munkaviszony is.

( A folytatásban a határon túli magyar közösségek életének oktatáspolitikai kérdéseivel foglalkozunk. )

Magyarország miniszterelnöke a közelmúltban két számszerű kijelentést tett, amelyek befolyásolhatják a gazdaság kilátásait. Az egyik úgy szólt, hogy az adószerkezet mindaddig nem változik, és fennmaradnak az úgynevezett válságadók, amíg a GDP-arányos államadóság nem süllyed 50% alá. Hozzátette, hogy amennyiben az euróövezet kellően gyorsan növekszik, akkor ez akár 10 év múlva, vagy hamarább is bekövetkezhet. A másik számszerű üzenet úgy hangzott, hogy Magyarország csak akkor vezeti be az eurót, ha az ország egy főre jutó GDP-je eléri az euróövezet átlagának 90%-át. E kvantitatív kijelentéseket illetően többféle kérdés is felvethető, így például az, hogy van-e közgazdasági értelmük. Ezt azonban csak röviden érintem, inkább azzal a kevésbé magától értetődő kérdéssel foglalkozom, hogy hozzávetőlegesen mi lehet e kijelentéseknek az időbeni vonzata. Illusztratív számításaim szerint az 50, illetve 90 százalékos feltételből az következik, hogy a válságadók legkorábban 30 év múlva lesznek kivezetve, és ennél sokkal több időt kell várni az euró magyarországi bevezetéséig. Ezek a becslések azonban optimista feltevéseken alapulnak. Nem magától értetődő, hogy az adósságráta valaha 50% alá kerül, illetve fejlettségi szintünk egyszer eléri az eurózóna 90%-át. Megfontolást érdemel az is, hogy éppen a válságadók fenntartását és az 50%-os adósságráta elérését célzó egyidejű igyekezet gátolhatja meg a 90%-os relatív fejlettségi szinthez való közeledés lehetőségét. OBLATH GÁBOR írása az MTA KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetének blogján jelent meg eredetileg, köszönjük a másodközlés lehetőségét.

Létezik-e az államadósság-rátához kötött 50%-os, illetve a relatív fejlettségi szinthez kapcsolt 90%-os limitnek valamilyen közgazdasági megalapozása? Hiába is keresnénk, nem találnánk olyan– ortodox vagy unortodox– közgazdasági teóriát, vagy tapasztalati eredményt, amely szerint a GDP-arányos államadósság 50% feletti/alatti szintje bármiféle szempontból vízválasztó lenne. Hasonlóképpen: sem a valutaövezetekről szóló elméleti írások, sem az euróövezet tapasztalataival foglalkozó empirikus tanulmányok nem jutottak olyan eredményre, amely szerint a 90%-os relatív fejlettség szint fontos lenne az euró bevezetése szempontjából. (Például Írország egy főre jutó GDP-je 10%-kal az euróövezet átlaga felett volt, amikor csatlakozott, mégis súlyos bajba került a válság idején.)

Az írásomban tárgyalt két kérdéskört – túl azon, hogy a magyar miniszterelnök által bejelentett számszerű gazdasági kritériumokhoz kötődnek – három körülmény is összekapcsolja. Az első: egyik esetben sem történt kísérlet a számszerű feltétel szakmai elemzésen alapuló indoklására, ezért nem is merülhetett fel a feltételek és a célok közötti visszacsatolás lehetősége. Így például az, hogy minél szigorúbb adósságráta-feltételt szabnak a válságadók kivezetéséhez, annál tovább tarthat az adósságráta leszorítása, illetve minél magasabb relatív fejlettségi szinthez kötik az euró bevezetését, annál több időt igényelhet a fejlettebb országokhoz viszonyított egyes szintek megközelítése. Hasonló kapcsolat lehet a kétféle kritérium között is: ha az 50%-os adósságcél elérését a válságadók fenntartásához kötik, akkor csökkenhet a 90%-os szinthez való közeledés esélye. A második: 2011-ben még az 50%-os deficitráta elérése volt az euró bevezetésnek hivatalosan (Matolcsy György által, ugyancsak szakmai érvek nélkül) bejelentett feltétele; a 90%-os relatív fejlettségi szint csak néhány hónapja bukkant fel. Végül, van egy közgazdasági szál is, amely a két témakört összeköti. Mindkét téma a konvergenciáról szól: arról, hogy melyek egyes gazdasági mutatók valamely célállapothoz való közeledésének feltételei és kilátásai.

Először az adósságrátát alakító tényezőket tekintem át; ezt követően foglalkozom az eurózónához való felzárkózásunk alternatív forgatókönyveivel és a 90%-os relatív fejlettségi szint elérésének kilátásaival. Az utolsó részben foglalom össze következtetéseimet.

1. Az 50%-nál alacsonyabb állami deficitráta elérésének kilátásai

Orbán Viktor véleménye

Arra a kérdésre, hogy a válságadók meddig maradnak fenn, Orbán Viktor kétféle választ adott a Wall Street Journal-nak nemrégiben adott interjúban. Egyrészt, azt mondta, hogy mindaddig megmaradnak, amíg az állami adósságráta nem csökken 50% alá. Másrészt,arra a kérdésre, hogy ez mikorra várható, a következőképpen válaszolt(az MTI összefoglalójából ez a rész kimaradt): „Ha az eurózóna jobban tejesítene (could do better) ez tíz év múlva bekövetkezhet, ha rendkívül jól teljesítene (could do extremely well), hat vagy akár öt év múlva is”.

Az újságíró helyében még megkérdezem volna: miért gondolja a miniszterelnök, hogy a hazai gazdasági növekedés és az adósságráta alakulása az eurózóna teljesítményén múlik, ellenben nem múlik a válságadók meglétén és azon, hogy ezeket az adókat – amelyek a tapasztalatok és a nem unortodox közgazdasági logika szerint visszafogják a beruházásokat és a gazdaság összteljesítményét – hosszú ideig fenn kívánja tartani? Később visszatérek az eurózóna és a hazai növekedés múltbeli kapcsolatára, most arra a kérdésre keresek választ, hogy a hazai gazdaság várható hosszú távú növekedését és az államháztartás lehetséges egyenlegét tekintetbe véve, hozzávetőlegesen milyen időtávon érhető el az 50%-os adósságráta. Ennek nyomán adódik a második kérdés: mennyire valószerű az az elképzelés, hogy az állami adósságráta egyáltalán eléri az 50%-ot? Végül megbecsüljük: a gazdasági növekedést, illetve az államháztartási egyenleg/GDP rátát tekintve milyen feltevésekkel kell élni ahhoz, hogy a Konvergencia Programban szereplő, ez év végi 78%-ról tíz, hat, esetleg öt év alatt 50% alá kerüljön az adósságráta.  (Az EU-Bizottság tavaszi előrejelzése szerint 2013 végén 79,7% lesz az adósságráta, de a kormány prognózisát veszem alapul.)

A deficitráta, a gazdasági növekedés és az adósságráta kapcsolata

Kellően hosszú távon,változatlan nominális gazdasági növekedési ütemet és állami deficit/GDP arányt feltételezve, az adósság/GDP ráta egy stabil szint felé konvergál, amelyet a deficitráta és a nominális gazdasági növekedés ütemének hányadosa határoz meg. Ezért egy rögzített számszerű deficitszabály és adósságszabály csak akkor lehet konzisztens egymással, ha mögöttük realisztikus feltevések állnak a gazdaság nominális növekedésére nézve. Például a maastrichti 3%-os deficit- és 60%-os adósság-kritérium 5%-os hosszú távú nominális növekedés (így kb. 2,5%-os reálnövekedés és 2,5%-os infláció) esetén konzisztens egymással (0,03/0,05=0,6). Ha az infláció és a reálnövekedés ütemének csökkenése hosszabb távon például 4%-ra lassítaná a nominális növekedést, akkor a 3%-os deficitkritériummal egy 75%-os adósságkritérium, vagy a 60%-os adósságkritériummal egy 2,4%-os deficitkritérium lenne konzisztens. (Más kérdés, hogy az utóbbi tovább lassíthatná a nominális növekedést, és így tovább. A fentiekből az is következik, hogy permanens költségvetési egyensúly esetén az adósság hosszú távon nullához konvergál, többlet esetén pedig idővel elfogy (az állam nettó követelővé válik), hacsak a növekedés nem negatív, az utóbbi esetben viszont kérdés, hogy az adósságrátából mi szűnik meg előbb: a számláló vagy a nevező.)

A hazai adósságráta alakulása alternatív feltevések mellett

A továbbiakban hipotetikus forgatókönyvek alapján azt vizsgálom, hogy (1) milyen időtávon kerülhet 50% alá az államadósság/GDP arány, (2) kellően realisztikusak-e azok a hosszú távú forgatókönyvek, amelyek szerint 50% alá süllyedhet a ráta, (3) viszonylag realisztikus, illetve óvatosan optimista feltevések mellett milyen tartós szintek felé konvergálhat az adósságráta.

Mielőtt azonbanválaszolni próbálnék ezekre a kérdésekre, bemutatok egy példát arra, hogy szerintem hogyan nem célszerű megközelíteni őket. A közelmúltbeli folyamatok, vagy a következő néhány évre elképzelt változások ütemének/mértékének szimpla kivetítése félrevezető lehet, ha hosszabb távú folyamatokról gondolkodunk. A példát Magyarország 2013. évi, 2016-ig tartó Konvergencia Programjából veszem, amelyben az áll, hogy az idei 78%-ról két év alatt (2015 végéig) 76%-ra, majd 2016-ban – vörös farokként – hirtelen 73,4%-ra csökken a GDP-arányos államadósság. (A „vörös farok” – az előrejelzési időszak utolsó pontjára vonatkozó szélsőségesen optimista prognózis – egyébként azóta jellemezi a Konvergencia Programokat, amióta léteznek; 2004 előtt az úgynevezett előcsatlakozási programokat jellemezte ugyanez. A 2016-ra beírt 2,6 százalékpontos adósságráta-csökkenés egyébként igen merész, illetve titokzatos feltételezéseken alapul: a kormányzati elsődleges többlet/GDP 1,4%-ról 2,1%-ra nő, és a GDP 0,6%-ának megfelelő – nem specifikált – „egyéb tényezők” is csökkentik az adósságrátát. Ez utóbbiak közül ki kell hagyni az árfolyamváltozást, az előrejelzés ugyanis konstans árfolyam feltevésén alapul. )  Az alábbi ábra az adósságráta 2015-ig, illetve 2016-ig tartó hivatalos hazai előjelzésének (fekete vonallal jelzett) négyféle feltevésen alapuló meghosszabbítását mutatja. A 2012-15 közötti (vörös farok nélküli) átlagos csökkenésta kék vonalak, a 2015 és 2016 között előrejelzett változást pedig stílszerűen a vörös vonalak vezetik mechanikusan tovább. A sima vonalak az adósságráta feltételezett százalékos (relatív) csökkenését, a szaggatottak az abszolút (százalékpontnyi) mérséklődését hosszabbítják meg.

Az adósságráta hipotetikus változása lineáris kivetítések alapján

Az adósságráta 2015 és 2016 közötti változására vonatkozó hivatalos előrejelzés kétféle lineáris meghosszabbítása szerint 2024-26 körül (12-14 év múlva) érhető el az 50% alatti szint; ez nem áll távol a miniszterelnök becslésétől (az eltérés alighanem abból ered, hogy az euróövezet nem teljesít jobban). A másik kivetítés szerint 2038 vagy 2044 táján kerülhet 50% alá az adósságráta, ami – az előbbitől eltérően – nem lehetetlen. E kivetítésekkel kapcsolatban azonban nem egyszerűen a megcélzott adósságráta elérésének implikált időigénye probléma, hanem az, hogy lineárisak, és ezért bármilyen paramétereket választunk is, egyszer biztosan 50% alá kerül az adósságráta. Holott az egyik fontos kérdés éppen az, hogy milyen hosszú távú feltevések szükségesek ahhoz, hogy az adósság/GDP valaha elérje a megcélzott szintet, s ezek kellően realisztikusak-e.

E kitérő után térhetünk át arra, hogy mitől változik az állami adósságráta. A bruttó államadósság/GDP éves változása alapvetően az éves deficittől (az adósság nominális emelkedésétől) és a GDP változásától függ. Az adósság nominális változását azonban a deficiten kívül számos egyéb tényező is befolyásolhatja. Ilyen az árfolyam alakulása, amely az adósság devizarészét értékeli át; a deficitet meghaladó, vagy attól elmaradó hitelfelvétel (az állam likvid eszközeinek gyarapodása, illetve azok felhasználása), s nálunk különösen jelentékeny „egyéb tényező” volt a magánnyugdíj-pénztáraktól átvett vagyon. Az ilyen tényezőkkel a továbbiakban nem foglalkozom, mert vagy nincs tartós hatásuk, vagy ha van, nem tudható, hogy az milyen irányú és mértékű.

Az említett két fő tényező közül a deficit az úgynevezett elsődleges egyenlegre és a kamatfizetési részre, a GDP változása pedig ár- és reálváltozásra bontható. Az adósságdinamika alapos elemzéséhez és valóságos előrejelzések készítéséhez az alábbinál részletesebb, olyan felbontás indokolt, amely figyelembe veszi az elsődleges egyenleg, a reálnövekedés, a reálkamat és a reálárfolyam-alakulás hatását. A további nagyvonalú szcenárió-elemzéshez azonban az alábbi egyszerű formulák is elegendők. Az első képlet azt mutatja, hogy az adósságráta mitől változik az egyik évről a másikra, a második pedig azt jelzi, hogy a tárgyidőszakban milyen szintre jut.

ahol ba adósság/GDP-t, d a deficit/GDP-t, y a folyóáras GDP növekedési ütemét, tés t-1 indexek pedig a tárgy-, illetve bázisidőszakot jelölik. Az első formula szerint az adósságrátát emeli a tárgyévi deficit GDP-hez viszonyított aránya, és csökkenti a tárgyévi nominális gazdasági növekedésnek a bázisévi adósságrátával képzett szorzata.A második képlet az előbbinek az átrendezése, amely felhasználható bármely év adósságrátájának meghatározására a bázisévi adósságráta, a nominális GDP tárgyévi változása, valamint a tárgyévi deficit/GDP arány ismeretében – feltéve, hogy a korábban említett tényezők (az árfolyam változása és egyebek) nem befolyásolják az adósság változását.

Ha b_t-1 helyére 0,78-at (a kormány által az idei év végére prognosztizált adósságrátát) helyettesítjük be, akkor a d-re és az y-ra vonatkozó feltevések meghatározzák b_t értékét (2014-re), és egy Excel táblában b későbbi értékei bármely 2014+n. évre „manuálisan” kiszámíthatók. Létezik azonban általános formula is a (t+n)-edik év adósságrátájának meghatározásához konstans növekedési ütem és deficitráta feltevése mellett, amelyet kollégám, Valentinyi Ákos kérésemre levezetett.  (Megjegyzés: ez a képlet nem egészen pontosan azt adja vissza, mint amivel számoltam, mert az adósságráta változására vonatkozó formula nem t-re, hanem, t+1-re van felírva, de ez a lényegen nem változtat, és a számszerű eltérés sem számottevő.)

Ahogyan az évek száma (n) növekszik, egyre kisebb lesz a jobb oldalon az első tag, csakúgy, mint a zárójelben szereplő tört értéke, így az adósságráta tart d/y felé. Ez megegyezik azzal a korábbi megállapítással, hogy konstans növekedési ütem és deficitráta esetén az adósságráta a deficitráta és a nominális növekedés hányadosa felé konvergál.

Az alább bemutatott szcenáriók mindvégig konstans nominális növekedést (y) és deficitrátát (d) feltételeznek, és teljesen mechanikusak: nem tartalmaznak semmiféle előfeltevést a kettő egymásra gyakorolt hatásáról. Lehet persze úgy érvelni, hogy a magasabb növekedési ütem alacsonyabb deficitet, vagy az alacsonyabb deficit (a nagyobb bizalom és alacsonyabb kamat folytán) magasabb növekedést tesz lehetővé. De fordított kapcsolat is lehetséges: ha az alacsonyabb deficit úgy jön létre, hogy az állami beruházások elmaradnak, az infrastruktúra, az oktatási és egészségügyi rendszer leromlik, illetve azáltal, hogy az adóztatás szintje/szerkezete megbénítja a gazdaságot, akkor a kisebb deficit lassúbb növekedést (vagy stagnálást) von magával. Nincs tehát semmi ok arra, hogy a kettő kapcsolatát illetően bármiféle előfeltevéssel éljünk.

Egy fontos feltevésre azonban szükség van ahhoz, hogy a szcenáriókat össze lehessen hasonlítani: az infláció üteme mindegyikben azonos (legegyszerűbb a hazai 3%-os inflációs célra gondolni), így a nominális növekedési ütemkülönbségek a reálnövekedés eltéréseiből adódnak. Ez azért fontos, mert ha a nominális gazdasági növekedés az infláció ütemétől függően is változhat, akkor a deficit a kamatokon keresztül a nominális növekedés függvényévé válik, és ez feleslegesen bonyolítaná illusztratív számításainkat. A változatlan infláció feltevését alátámasztó tartalmi érv az, hogy adott reálkamat esetén, a magasabb infláció növeli ugyan a deficitrátát, de nem befolyásolja az adósságrátát. Az infláció akkor tudja a reálkamatot lenyomni, ha váratlanul emelkedik. A folyton váratlannak szánt emelkedés azonban hosszú távon hiperinflációt jelent, ettől a lehetőségtől pedig inkább eltekintek.

Az alábbi ábra hatféle konstans deficit-növekedés pár feltevése mellett mutatja az adósságráta alakulását. Az induló szint 78% (2013);a hipotetikus folyamatok ábrázolása 2113-ban szakad meg. A feltételezett deficitráták: 2, 2,5 és 3%, a növekedés pedig 4 és 6% között változik (ez 3%-os infláció mellett kb. 1 és 3% közötti reálnövekedés).

A 78%-ról induló adósságráta alakulása konstans deficitráta és nominális GDP-növekedés egyes kombinációi mellet

Az adósságráta ábrázolt pályáit csak abban az értelemben kell komolyan venni, hogy korántsem magától értetődő az 50%-os szinthez való konvergencia, s az utóbbi sem azt jelenti, hogy az adósságráta egyszer 50% alá kerül. Az illusztrált pályák közül kettő csúszik 50% alá (tartós 2%-os deficit és kb. 3%-os reálnövekedés esetén 30 év múlva; 2,5%-os deficit és kb. 2,5%-os reálnövekedés esetén 50 év múlva), a többi esetben az adósságráta vagy 50%-nál magasabb szint felé tart, vagy a végtelenben éri el az 50%-ot.

Az alábbi táblázat a fentihez hasonló, illusztratív számításokat tartalmaz arról, hogy alternatív deficit-növekedés párok mellett hány év múlva kerülhet a hazai adósságráta 50% alá. A beszínezett terület olyan kombinációkat tartalmaz, amelyek estében soha (zárójelben az az érték szerepel, amely felé az adósságráta hosszú távon tart). 3% feletti deficitrátákkal nem számoltam.

Az 50% alatti adósságráta elérésének időigénye (évek száma) alternatív konstans deficitrák és nominális GDP növekedési ütemek mellett; induló érték: 78%

A táblázat segítségével bárki kikeresheti, hogy – az általa valószínűsített növekedés-deficit kombinációtól függően – hány év múlva kerülhet az állami adósságráta 50% alá (illetve egyáltalán az alá kerülhet-e). Az mindenesetre látható:nem kell kifejezetten borúlátó feltevésekkel élni ahhoz, hogy az adósságráta ne érje el az 50%-ot, ellenben túlzottan derűlátó feltevések kellenek ahhoz, hogy a megcélzott szint 20-25 évnél gyorsabban legyen elérhető. A személyes derűlátó verzióm a deficitrátára nézve 2,5-3%, a nominális növekedésre pedig 5-5,5% (kb. 2-2,5%-os reálnövekedés); ebben a tartományban van esély arra, hogy az adósságráta mintegy 50 év múlva 50% alá kerüljön. A 2,5% alatti tartós deficitráta és a 6% feletti tartós nominális (3% feletti reál-) növekedés kombinációja szerintem valószínűtlen, ellenben lehetséges, hogy hosszabb távon a deficitráta 3 % közeli, a nominális növekedés pedig 5,5% alatti lesz – ez esetben az adósságráta nem érheti el az 50%-ot.

Végül arra is érdemes röviden kitérni, hogy a deficitre és növekedésre nézve milyen feltevéseket implikál Magyarország miniszterelnökének véleménye, amely szerint a hazai adósságráta tíz éven belül 50% alá kerülhetne, ha az euróövezet „jobban telesítene”, sőt, ez akár 5-6 év múlva is bekövetkezhet, ha az euróövezet kimagaslóan teljesítene. A jövőbeli hazai és euróövezeti teljesítmény ilyen szoros összekötése persze azt a kérdést is felveti, hogy az eddigi tapasztalatok szerint az eurózóna növekedése csakugyan meghatározza-e a hazait. A következő ábra bal és jobb oldalának összehasonlításából látható, hogy – a jelenlegi adatok szerint – 1996-tól 2008-ig alig volt összefüggés a kettő között; a kapcsolat csak a 2009. évi nemzetközi válságés az azt követő három év adatai folytán mutatható ki.

Magyarország és az eurózóna éves gazdasági növekedésének kapcsolata 1996 és 2008 között (bal oldal), valamint 1996 és 2012 között (jobb oldal)

Tegyük azonban fel, hogy az elmúlt négy évben keletkezett szoros kapcsolat tartósan fennmarad. Ha az eurózóna gazdasága a jelenlegi 0,5% körüli zsugorodásról például 2,5%-os növekedésre (az 1998-2002-es időszak átlagára) váltana, az feltétlenül jobb teljesítményt jelentene, ha pedig a ritka években tapasztalt 3%-ra, az valóban kimagasló lenne. Az alábbi táblázat azokat a hazai 2, 2,5, illetve 2,9%-os deficitrátához tartozó gazdasági növekedési ütemeket tartalmazza, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az adósságráta 10, illetve 6 év alatt 50% alá kerüljön (az 5 évet elhagytam). Az utolsó előtti oszlopban szerepel az euróövezet feltételezett reálnövekedése, az utolsóban pedig a hazai növekedés afeletti többlete.

Milyen, a deficitrátára és a gazdasági növekedésre vonatkozó feltevések mellett süllyedhet 10, illetve 6 év múlva 50% alá az államadósság-ráta? Illusztratív számítások

(Százalék, százalékos változás, illetve százalékpont)

A miniszterelnöki kritérium 10, illetve 6 éves időhorizonton való teljesüléséhez 2%-os konstans deficitráta mellett (végig 3%-os inflációt feltételezve), megközelítően évi 5%-os, illetve 8% feletti reálnövekedés szükséges. Ha a deficitráta 2,5%, a szükséges reálnövekedés 5,3%, illetve több mint 9% évente. A 2,9%-os deficitrátákhoz tartozó növekedési ütemeket már le sem írom (a táblázatban megtalálhatók, az eurózónához viszonyított növekedési többletekkel együtt).Röviden: csak a realitásoktól való teljes elszakadásként értelmezhető az az elképzelés, hogy az állami adósságráta 10, illetve 6 (5) év alatt 50% alá csökkenhet.

2. Felzárkózás, a 90%-os relatív fejlettségi szint és az euró-bevezetése

Az euró hazai bevezetéséről Neményi Judittal írt (a Közgazdasági Szemle 2012. júniusi számában megjelent) tanulmányunkban számos – a maastrichti kritériumok puszta teljesítésénél szigorúbb – feltételt fogalmaztunk meg arra nézve, hogy Magyarország kihasználhassa az euróövezeti csatlakozásból eredő előnyöket, s elkerülje a más országokban realizálódott kockázatokat. E feltételek közül azonban nem feledékenységből hagytuk ki az euróövezethez mért fejlettség valamely kitüntetett szintjét. Hanem azért, mert nincsenek olyan meggyőző közgazdasági érvek vagy tapasztalati eredmények, amelyek alátámasztanák, hogy a kockázatok realizálódása a relatív fejlettségi szinttől függne (az euróövezet átlagához viszonyított GDP/fő Írországban 133%, Spanyolországban pedig 95% volt, amikor ezek az országok – nagyon hasonló okokból – súlyos válságba kerültek).

A magyar miniszterelnök 90%-os feltételével azonban nem egyszerűen az a baj, hogy nélkülözi a szakmai megalapozást, és a ködös jövőbe tolja ki az euróövezeti csatlakozást – mindjárt látni fogjuk, mennyire sűrű ez a köd – hanem főként az, hogy ezzel eleve kizárja a hazai euró-bevezetés belföldi feltételeinek kidolgozására és azok teljesítésére irányuló kormányzati törekvést.

„Utolérés” vagy konvergencia?

A következőkben azt vizsgálom, hogy alternatív feltevések mellett mekkora lehet az euróövezet 90%-os fejlettségi szintje elérésének időigénye. A kérdésről a porfolio.hu áprilisban már közölt egy tanulságos cikket, amelynek következetései hasonlóak azokhoz, amelyekre magam jutottam. A lényeges különbség nem az illusztratív számítások „eredményeiben”, hanem a felzárkózási folyamat szemléletében van.

A felzárkózás időigényére vonatkozó illusztratív szcenáriók összealításakor a konvergencia mechanikájáról kétféle keretben lehet gondolkodni. Az egyik lehetőség az, hogy kiválasztunk egyes múltbeli periódusokat, amelyeket gyors/lassú felzárkózás jellemzett, és a GDP/fő múltban tapasztalt növekedési ütemeit, illetve azok különbségét (esetleg a közeledés évi átlagos, százalékpontban kifejezett mértékét)– a mai relatív fejlettségi színből kiindulva – kivetítjük a jövőbe. Ez a módszer garantálja, hogy a fejletlen ország valamikor biztosan utolérje, majd meghaladja a fejlettebb térség színvonalát, így mellesleg azt is, hogy elérje annak 90%-át. Ha adott az induló relatív szint, akkor az, hogy hány év múlva éri a 90%-ot, a fejlett térség egy főre jutó GDP-jének növekedésére és a fejletlen ország afeletti többletnövekedésére vonatkozó feltevésből adódik.

Ezzel a megközelítéssel hasonló a probléma, mint azokkal a kivetítési technikákkal, amelyek garantálják, hogy az adósságráta egyszer elérje az 50%-ot. A gazdasági felzárkózás ugyanis nem utolérést, pláne nem meghaladást, hanem közeledést jelent, még pontosabban azt, hogy csökken a gazdaság mindenkori helyzete és hosszú távú fejlődési pályája közötti távolság. Lehet persze azzal a feltevéssel élni, hogy Magyarország hosszú távú fejlődési pályája megegyezik a fejlett térségével (esetünkben az euróövezetével), de ez nagyon távol áll bármiféle szükségszerűségtől. E feltevés alapján beszélhetünk abszolút konvergenciáról az euróövezet szintjéhez, és végezhetünk illusztratív számításokat a 90% elérésének időigényére, a konvergencia alternatív (hipotetikus) ütemei mellett.

Csakhogy az előbbinél nem kevésbé kézenfekvő az a feltevés, hogy Magyarország – tartós sajátosságai folytán – hosszú távon nem az eurózóna 100%-a hanem például 80, vagy 90%-a felé konvergál a mai 61%-os szintről. Ez esetben lehetne feltételes konvergenciáról beszélni, ellenben semmiféle illusztratív számítást nem lehetne végezni a 90% elérésének időigényéről, tekintve, hogy az első esetben soha, a másodikban pedig kb. a végtelenben érnénk el a megcélzott szintet. Az utóbbi számszerű feltevések esetén azonban írásom itt véget is érne, pedig van még mondandóm, így a következőkben abszolút konvergenciát feltételezek (a hazai GDP/fő hosszú távon az eurózóna átlagának 100%-a felé közelít).

Magyarország gazdasági felzárkózásának közelmúltja

Mielőtt a hazai gazdaság hosszú távú felzárkózásának kilátásait mérlegelnénk, érdemes egy pillantást vetni az 1995 és 2012 között tapasztalt felzárkózás profiljára. Ehhez – a gyakori félreértések miatt – fontos tisztázni: a nemzetközi statisztikákban közölt vásárlóerő-paritások csak keresztmetszeti összehasonlításban (egy-egy évben) alkalmasak a viszonylagos fejlettség alapmutatójának, az egy főre jutó GDP relatív volumenének meghatározására. Az így számított mutató évek közötti változását azonban nemcsak a relatív volumenek, hanem a relatív árak változása is befolyásolja, ezért alkalmatlan a relatív reál-szintekben bekövetkezett változások mérésére. Ahhoz, hogy a relatív fejlettség reál-szintjének időbeni alakulásáról képet kapjunk (idősort készítsünk), valamely kiválasztott év vásárlóerő-paritásán és árain kell a többi év relatív szintjeit meghatározni (a kiválasztott év folyó vásárlóerő-paritáson mért relatív szintjének és az egy főre jutó GDP relatív volumenindexeinek összekapcsolásával). Az alábbi ábra arról ad képet, hogyan alakultak az euróövezethez viszonyított éves szintek egyrészt folyó, másrészt 1995. évi, illetve 2012. évi konstans vásárlóerő-paritáson (és árakon) 1995 és 2012 között. A folyó vásárlóerő-paritáson számított szinteket oszlopok jelzik, utalva arra, hogy azok tartalma évenként változik. Látható: az, hogy az időszak kezdő vagy záró évét választjuk a reálszint-összehasonlítás referenciaévének, nem befolyásolja a felzárkózási folyamat profiját, csupán 5 százalékponttal eltolja az éves szinteket. Ez nagyjából úgy értelmezhető, hogy Magyarország 1995 és 2012 közötti, az euróövezethez 45%-ról 60%-ra történt, folyó vásárlóerő-paritáson mért 15 százalékpontnyi felzárkózásához mintegy 10 százalékponttal járult hozzá a relatív volumenváltozás és 5 százalékponttal a relatív árváltozás. A reáljövedelmi felzárkózás szempontjából természetesen a relatív volumenváltozások az érdekesek, a továbbiakban csak ezekről lesz szó. (Persze az is izgalmas kérdés, hogy egyes periódusokban miért válnak el egymástól markánsan a folyó, illetve konstans vásárlóerő-paritáson (és árakon) mért változások (például 2000-2002-ben vagy 2008-2009-ben), de ennek tárgyalása messze túlmenne írásom keretein.)

Az egy főre jutó GDP Magyarországon a mai Eurózóna (EZ-17)százalékában,folyó, valamint 1995., illetve 2012. évi változatlan vásárlóerő-paritáson (1995-2012)

Az 1990-es évek elején tapasztalt visszaesést és az 1995. évi stabilizációt követően, 1996 után bontakozott ki az ábrán bemutatott felzárkózási folyamat, amely 2001-ben váltott nagy sebességre és egészen 2006-ig tartott. Azóta Magyarország relatív fejlettségi szintje, kisebb elmozdulásokkal, csökken. A történet voltaképpen arról szól, hogy az elmúlt 17 évből 11 évben zárkóztunk fel, ebből 6 évben volt gyors a felzárkózás (2001-2006-ban), éppen azokban az években, amelyeket jelentős belső és külső egyensúlyhiányok jellemeztek, és a GDP-arányos államadósság, valamint a nettó külföldi adósság fenntarthatatlan sebességgel emelkedett. Azok a gazdaságpolitikai lépések és külgazdasági sokkok pedig, amelyek az eladósodási folyamatot megfékezték, a felzárkózást is megakasztották.

Mindebből persze korai lenne olyan következtetést levonni, hogy Magyarország csak fenntarthatatlan egyensúlyhiányok mellett képes (s így hosszú távon képtelen) felzárkózni, de a múltbeli tapasztalatok a jövőre vonatkozó felzárkózási forgatókönyvek közül az óvatosabbak mellett szólnak. Abban az időszakban ugyanis, amelyet viszonylagos makrogazdasági stabilitás jellemzett (1996-2000), a felzárkózás igen lassú volt: üteme nagyjából megegyezik a teljes 17 éves perióduséval, amelynek utolsó 6 évében egyáltalán nem mutatkozott felzárkózás.

Azt is érdemes megnézni, hogy a felzárkózást előmozdítónövekedési ütemkülönbségeket milyen hazai, illetve euróövezeti növekedési ütemek alapoztak meg. A következő ábrán látható, hogy az igazán gyors felzárkózás évei egybeestek az euróövezeti dekonjunktúrájával, illetve lassú növekedéssel (2001-2005), amikora külső kereslet visszafogó hatását a fenntarthatatlannak bizonyult fiskális élénkítés erősen túlkompenzálta.

A GDP/ fő növekedési üteme az eurózónában és Magyarországon (százalékos változás), valamint az éves növekedési ütemkülönbségek (százalékpontban)

A 90%-os szint elérésének időigénye: illusztratív forgatókönyvek

Három feltevés alapján és kétféle módszerrel illusztrálom a 90%-os fejlettségi szint elérésének lehetséges időigényét. A feltevések ahhoz kapcsolódnak, hogy az 1995 és 2012 közötti időszak melyik szakaszának „átlagos” folyamatait hosszabbítjuk meg: 1. a teljes időszakét; 2. a nemzetközi válság kitöréséig tartó periódusét (1995-2008); 3. a felzárkózás csúcspontjáig tartó szakaszét (1995-2006). Lehetne persze más feltevéseket is választani, továbbá fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem valószínű vagy lehetséges kimenetek, hanem illusztratív példák. E feltevések alapján egymástól lényegesen eltérő pályák rajzolódnak ki, pedig mindössze 0,5 százalékpontnyi hazai növekedési többletben különböznek egymástól. A hazai és az euróövezet egy főre jutó GDP-növekedésének évi átlagos üteme a három időszakban rendre a következőképpen alakult: 2,2, illetve 1,2%; 1,7, illetve 3,3% és 1,8, illetve 3,8%.

Ami a szcenáriók előállításának kétféle módszerét illeti, az egyikbe – konstrukciójánál fogva – bele van építve az utolérés (+ „túlszárnyalás”) víziója, mivel konstans növekedési ütemkülönbségeket feltételez. A másik technika ettől csak két aprónak látszó mozzanatban különbözik. Egyrészt a példaként választott periódusokban tapasztalt konvergencia-sebességet tekinti konstansnak, másrészt merész ugyan, de az előbbinél kevésbé: abszolút konvergenciát (hosszú távon 100%-os felzárkózást) feltételez, ám ezzel kizárja a „túlszárnyalást”. Az első ábra az utolérés, a második a konvergencia feltevésén alapuló szcenáriókat illusztrál.

Az euróövezethez viszonyított GDP/fő hosszú távú illusztratív pályái konstans növekedési ütemkülönbséget feltételezve

Az euróövezethez viszonyított GDP/fő hosszú távú illusztratív pályái a konvergencia konstans ütemét feltételezve

A két ábra merőben különböző pályákat mutat be, jóllehet azonos múltbeli időszakok folyamatait vetíti a jövőbe. A különbség abban van, hogy amíg az első a növekedési ütemeket, a másodika fejlettségi réscsökkenésének éves ütemét tekinti változatlannak (a konvergencia ütemét béta értéke jelzi). A konvergencia változatlan üteme azzal jár, hogy a távolság csökkenésével együtt zsugorodik a fejlett térség és az utolérő ország közötti növekedési ütemkülönbség. Amíg az előbbi megközelítés értelmesnek látszó választ ad arra a kérdésre, hogy hány év múlva érjük utol az eurózóna fejlettségi szintjét, az utóbbi esetében csak annak a kérdésnek van értelme, hogy hány év alatt tehetjük meg a fejlettségi rés záródásához szükséges út felét (ez az úgynevezett felezési idő; az ábrán szaggatott vonal jelzi a félutat a 100%-os felzárkózás felé). (A konvergencia ütemét a következő formulával számítottam: béta= log[(1-YR_t)/(1-YR₀)]/t, ahol t és 0 index a tárgy, illetve bázisidőszakot jelöli, így t az eltelt évek száma, YR (a relatív jövedelemszint) = (GDP/népesség)_HU/(GDP/népesség)_EZ; HU Magyarország, EZ az eurózóna jele. A meghatározásból következik, hogy konvergencia esetén béta előjele negatív.)

A fenti ábrák egyrészt azt üzenik, hogy (a) csak szuper-optimista feltevésekkel és a felzárkózási folyamat természetének alapvető félreértésén alapuló technikával hozható ki az euróövezet 90%-os szintjének kb. 21 éven belüli elérése; (b) józanabb feltevések és módszer szerintugyanehhez mintegy 50-100 évre lenne szükség (ha abszolút konvergenciát feltételezünk, amely feltevés okkal megkérdőjelezhető). Másrészt azonban azt is üzenik, hogy olyan kritérium, amely teljesítésének becsült időigénye ennyire tág határok között mozog, valójában nem kritérium, hanem elhárítás.

3. Összegzés és kitekintés

Írásom két, szakmai indoklás nélkül bejelentett, számszerű kritérium teljesítésének lehetséges időigényét firtatta. Az áttekintett illusztratív szcenáriók szerint meglehetően rosszak az esélyek arra, hogy az úgynevezett válságadók (kiválasztott szektorokra kivetett különadók) megszüntetése feltételeként megjelölt 50% alatti államadósság-ráta, valamint az euróövezeti csatlakozás feltételeként megszabott 90%-os felzárkózási szint három évtizeden belül elérhető legyen. Realisztikusabb feltevések mellett e szintek eléréséhez lényegesen több idő szükséges, és távolról sem irreálisak azok a feltevések, amelyek mellett az adósságráta és az ország relatív fejlettsége tart ugyan a megjelölt szintek felé, de azokat nem érik el. Végül az is lehetséges, hogy hosszú távon az adósságráta 50%-nál magasabb, relatív fejlettségünk pedig az eurózóna 90%-ánál alacsonyabb szint felé konvergál; ez estben a megkívánt feltételek a végtelenben sem teljesülnek.

Ellenben – a realitások határain belül mozgó feltevések mellett – nem lehetséges, hogy az állami adósságráta 5-6-10 év alatt 50% alá süllyedjen. Láthattuk, hogy a 10 évhez is kifejezetten extrém feltétevések tartoznak, az 5-6 évhez tartozók pedig mérlegelést sem érdemelnek.

A miniszterelnököt munkatársai alighanem félretájékoztatták az 50%-os adósságráta elérésének valószínű időigényéről. Mivel az 5-10 év még a belátható időhorizonton belül van, kizárhatjuk azt a lehetőséget, hogy a feltétel úgy lett megszabva, hogy a különadók csak hosszú évtizedek múlva, vagy soha ne legyenek kivezetve. Meglehet, hogy az euró-bevezetés feltételeként megszabott 90%-os relatív fejlettség elérhetőségéről/kilátásairól is téves információkat kapott a kormányfő, s így a feltétel nem azt a szándékot fejezi ki, hogy Magyarországon beláthatatlanul sokára, vagy soha ne legyen belföldi valuta az euró.

Ez esetben itt az alkalom a munkatársakat rávenni arra, hogy számolják újra az állami adósságráta és a jövedelmi felzárkózás lehetséges hosszabb távú pályáit, ezúttal azonban realisztikus feltevések alapján. S ha már számolnak, akár figyelembe is vehetnének két problémát, amelyekről írásomban nem eshetett szó. Az egyik a feltételek és a célok, a másik a kétféle feltétel kapcsolatát érinti. Egyrészt alaposan végig kellene gondolni (és számolni), hogy mennyiben akadályozhatja a válságadók fenntartása az 50%-os adósságráta és a 90%-os fejlettségi szint megközelíthetőségét. Másrészt az a kérdés is beható elemzést érdemel, hogy ha egy stagnáló gazdaságban erőltetni kezdik a 80%-os adósságráta 50%-ra való leszorítást, az vajon nem blokkolja-e a gazdaságfejlődését, és nem tolja-e folyamatosan maga előtt a 90%-os relatív fejlettségi szint elérhetőségét.

Ha a munkatársai korrekt módon elvégzik a kitűzött feladatot, a miniszterelnök nyilván be fogja látni, hogy a válságadók kivezetésére és az euró hazai bevezetésére meghirdetett feltételei felülvizsgálatra szorulnak. Ezért okkal számíthatunk arra, hogy hamarosan fontos kormányzati bejelentések következnek. Egyrészt közölni fogják a válságadók kivezetésnek pontos menetrendjét, másrészt bejelentik, hogy hamarosan konkrét feltételeket és hozzávetőleges határidőket is tartalmazó tervet készítenek az euró hazai bevezetésére. Mindezeket azért közlik majd, mert belátták, hogy a gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága és a gazdaság szereplőinek folyamatos elbizonytalanítását célzó kormányzati igyekezet lehetetlenné teszi a beruházásokat, ezáltal pedig a gazdaság fejlődését.

Ha mégsem jönnek majd ilyen bejelentések, akkor a miniszterelnök számszerű kritériumai nem téves tájékoztatáson, hanem téves ítéleteken alapulnak, amelyek hatásáról nem a közgazdasági szakma képviselői, hanem a választópolgárok hivatottak dönteni.