A hazai felsőoktatás elmúl három éve a felsőoktatás-rombolás időszaka. A Fidesz-KDNP kormány, miközben propagandájában minőségi felsőoktatásról és a világrangsorokban való előrelépésről beszél, a felsőoktatás állami támogatásának szűkítésével valamint a torz, a felsőoktatás iránti egyéni keresletet figyelmen kívül hagyó felvételi keretszám-politikájával éppen az ellenkező irányba taszítja a felsőoktatási rendszert. Polónyi István elemzése az idei felvételi adatokról.

1. ) Az idei felsőoktatási felvételi eredmények egyértelműen a kormány felsőoktatást szűkítő politikájának az érvényesülését mutatják. A Fidesz-KDNP kormány regnálása alatt a felsőoktatásba évente felvett hallgatók száma kevesebb, mint háromnegyedére esett vissza. Ezen belül a nappali tagozatos hallgatók esetében a csökkenés ötödnyi.

Legradikálisabban a felsőfokú szakképzésre, újabb nevén felsőoktatási szakképzésre felvett létszám csökkent, a 2011-es 40%-ára. Jól láthatóan halálra ítélte ezt a képzést az új felsőoktatás-politika, amin nem lehet csodálkozni, hiszen az nem fér össze az elitszemlélettel. Fontos hozzátenni, hogy ez a képzési forma a világ fejlett felsőoktatással rendelkező felén alapvetően a hátrányosabb helyzetű rétegek felsőoktatásba kerülését szolgálja, - lehet, hogy ezért sem tart rá igényt a jelenlegi kormány.

Forrás:  www.felvi.hu (gyorsjelentések)

2.) A kormány nagyon szereti a szűkítést a demográfiai folyamatoknak tulajdonítani. A csökkenésnek azonban semmi köze sincs a demográfiai folyamatokhoz, már csak azért sem, mert a felsőoktatás merítési bázisa nem a releváns korosztályi létszámtól függ, hanem az érettségizettek számától. Az érettségizettek száma pedig jelentéktelen mértékben csökkent az elmúlt években.

2010-ben 46,8, 2011-ben 46,6 ezer fő érettségizett gimnáziumban, szakközépiskolában pedig 40,5 illetve 39,4 – nappali tagozaton gimnáziumban 39,8 ill. 39,1, szakközépiskolában pedig 38,1 ill. 37,2 ezer. Azaz 2010 és 2011 között az érettségizettek számának csökkenése mintegy másfélezer fő volt. Az egyes évfolyamra járók létszámait vizsgálva a következő években nagyjából évi hasonló létszámcsökkenés várható – persze az érettségi konstrukciójának változatlansága mellett – (ami persze nem triviális, mert az oktatáspolitika többször ígérte az érettségi szigorítását) – azaz 2011 és 2013 között az érettségizettek száma, azaz a felsőoktatás merítési bázisa mindössze kb. 5 ezer fővel csökkent.

A releváns korosztályi létszám, és az érettségizők számának alakulása

Forrás: saját számítás a KSH és az OKM adatai alapján

A jelentkezők számának csökkenésében az igazi ok nyilvánvalóan a kormányzati kapkodás miatti elbizonytalanodás. A félönköltséges képzés (tehát a tandíj) bevezetésének ígérete, majd visszavonása, de 16, a politika által nem kedvelt szakon, teljes önköltség bevezetése. Tegyük hozzá, hogy mindez közvetlenül a jelentkezések megkezdése előtt történt. A korábbi kormányok húsz éven át, sőt már régebbi időszak óta – lényegében a rendszerváltást megelőző évtizedekben is – kínosan ügyeltek arra, hogy a felvételi feltételeinek változását legalább két évvel korábban jelezzék, - miközben a 2010-ben hatalomra került kormány gyakorlatilag minden évben radikálisan megváltoztatta, néha többször is az az évi felvételit, anélkül, hogy a jelentkezők arra időben felkészülhettek volna. Mindezek s - a jelentősen enyhített, de továbbra is létező és riasztó – röghöz kötés is mind abba az irányba hatottak, hogy sok fiatalt eltántorítottak a felsőoktatásba történő jelentkezéstől. Az is nyilvánvaló, hogy ez alapvetően az alsó középosztályba tartozó rétegeket érintette.

3.) A felvételi eredményeken egyértelműen látszik a kormány beiskolázási stratégiájának bukása. Ugyanis a kormány minden erőlködése – a termelési rendeltetésű szakok erőltetése - ellenére a felvettek struktúrája alig változott, ami azt mutatja, hogy a felsőoktatásba törekvők preferenciái rendkívül szilárdak. A tandíjassá tétel ellenére a gazdálkodás, menedzsment és a turizmus-vendéglátás szakok továbbá a jogász szak is az élmezőny élén maradtak, sőt a gazdálkodás menedzsment szakra felvettek száma a legmagasabb lett 2013-ban.

A kormányzati diszpreferencia nyomán két jelentősebb változás figyelhető meg az első 10 legnépszerűbb szak esetében: a kommunikáció és médiatudomány valamint a nemzetközi gazdálkodás szakok kiszorulása, és a műszaki menedzser szak bekerülése. Ez utóbbi elég kézenfekvő, mivel lényegében egy műszaki álruhába bújtatott, tehát preferált gazdaságtudományi szakról van szó.

Alap- és egységes, osztatlan szakok, nappali munkarendű felvett hallgatók szakonként, (az első nyolc) 2011-2013

A preferencia mellett - vagy annak ellenére - olyan műszaki szakok, mint a gépészmérnök és a villamosmérnök lényegében változatlan helyen szerepelnek.

Ha összehasonlítjuk a felvettek megoszlását 2012-ben és 2013-ban - az általános eljárásban összesen felvettek megoszlását képzési területek szerint -, akkor azt látjuk, hogy a két legnagyobb szakterület részvételi aránya úgy alakult, hogy a gazdaságtudományi területre felvettek aránya növekedett (17%-ről 20%-ra), a műszaki területre felvetteké pedig csökkent (17,5%-ról 16%-ra). Szintén csökkent a természettudományos területre felvettek aránya is (6,5%-ról 5%-ra). Ugyancsak kevesebb a felvett bölcsész is (11,4% helyett 9%), valamint a társadalomtudományi területre felvettek száma is (7,3% helyett 6%), viszont növekedett a pedagógusképzés (8,7%-ról 11%-ra), és az agrár (4,6%-ról 6%-ra) területre felvettek aránya. Úgy tűnik tehát, hogy ha a hallgatók választására van bízva – most a kormány decemberi koncepciójának bukása után arra lett bízva -, akkor az ingyenes termelési rendeltetésű (a kormány szóhasználatában „értékteremtő”) szakok prioritása még akkor is alacsonyabb, ha a – Klinghammer államtitkár megállapítása szerint – csupán „gyönyörködtetést szolgáló” szolgáltatási szakok jelentős része tandíjas.

4.) Érdemes egy gondolat erejéig a felvételi és a költségvetés kapcsolatára is kitérni. A felvett hallgatólétszám éves alakulása 2011 óta radikális csökkenést mutat. Ezen belül az államilag finanszírozott helyre felvett hallgatók száma is 20%-ot esett 2011 és 2012 kötött.

A felvett létszám 2008-2013

Forrás: www.felvi.hu

A felvett hallgatólétszám csökkenése nyomán természetesen csökken az összes hallgatólétszám is. A 2013-as összes hallgatólétszám a 2008-asnak 89%-a, az államilag finanszírozott hallgatólétszám pedig kb. 93%-a.

Az összes hallgatólétszám 2008-2013

Forrás: oktatási évkönyvek, illetve 2012/13 és 2013/14 saját becslés

Ugyanakkor – miközben a hallgatólétszám mintegy 10%-kal lett kevesebb – a felsőoktatás állami támogatása a 2008-as 214 milliárd forintról 155 milliárdra csökkent (itt a teljes felsőoktatási szféra támogatásról van szó). Ehhez ugyan 2013-ban mintegy 10 milliárd forint többlettámogatás hozzácsöpögtetett a kormány, azonban mindent összevetve nominálisan 80%-a a felsőoktatás támogatása a 2008-asnak, ami az inflációt is figyelembe véve, reálértéken számítva alig 60%-át teszi ki az öt évvel korábbinak.

Tehát a 2008-as létszám 90%-át az akkori állami támogatás 60%-ával kellene képezni, mégpedig - mint azt hallhattuk a kormány képviselőitől – világszínvonalra emelve.

5.) Rendkívül fontos kérdés, hogy mindez hogyan hat a felsőoktatási intézményhálózatra. A Fidesz-KDNP kormány eddigi tevékenysége alatt az évente felvett hallgatólétszám évről évre csökkent, 2013-ban a 2011. évinek kevesebb, mint 75%-a volt. Az államilag támogatott helyre felvett hallgatók száma 2011 és 2012 között mintegy 20%-kal csökken, ami 2013-ra valamicskét ismét nőtt, így 2013-ban a 2011-esnek 81%-a volt.

Ezek a csökkenések azonban eltérően hatottak az intézményrendszer különböző intézménytípusaira és a különböző régiókban elhelyezkedő intézményekre is.

A legkisebb létszámcsökkenés a budapesti egyetemek esetében tapasztalható. A budapesti állami egyetemek esetében a 2013-ban felvett összes hallgatólétszám 7%-kal – az összes budapesti egyetem (tehát az egyházi és magán egyetemekkel együtt) esetében 8%-kal - volt kevesebb, mint 2011-ben, ugyanakkor az államilag finanszírozott helyre felvett hallgatók száma nem változott.

A vidéki állami egyetemek helyzete ugyanakkor lényegesen kedvezőtlenebb. A 2013-ban felvett összes hallgatólétszám 30%-kal volt kevesebb, mint 2011-ben, az államilag finanszírozott helyre felvett hallgatók száma pedig 20%-kal.

A vidéki állami főiskolák esetében is nagyjából hasonló a helyzet: a 2013-ban felvett összes hallgató 28%-kal volt kevesebb, mint a 2011-ben felvett, - az államilag finanszírozott helyekre felvett hallgatók száma pedig 20%-kal csökkent 2013-ban 2011-hez viszonyítva.

A legnagyobb vesztesek a budapesti állami főiskolák, ahol a 2013-ban felvett összes hallgató lényegében fele a 2011-esnek, az államilag finanszírozott helyre felvett hallgatók száma pedig negyede. Ebben nyilvánvalóan az játszik szerepet, hogy a fővárosi állami főiskolák között meghatározó (a hallgatólétszám több mint 95%-át kitevő) BGF, amely intézményt az önköltségessé tett 16 szak szinte ellehetetlenített.

A magán főiskolák jelentős részét hasonlóan előnytelenül érintette a 16 szak önköltségessé tétele, viszont az egyházi főiskolákat kevésbé érintette.

Összességében egyértelmű, hogy a kormány felsőoktatás-politikája, ezen belül a felvételi keretszám-szabályozás, radikálisan sújtotta mind a vidéki egyetemeket, mind régiótól függetlenül a főiskolákat. Ez a felsőoktatás-politika kapkodását, következetlenségét mutatja, hiszen az még elképzelhető, hogy a keretszámoknak a főiskolákra gyakorolt hatása kívül esett az elitszemléletű kormányzati politika látókörén, az viszont egyértelműen az oktatásirányítási lépések hatáselemzésének hiányát, végiggondolatlanságát mutatja, hogy - az egyébként kiemelt, ill. kutatóegyetemként kezelt – szegedi vagy debreceni egyetemek 10-15%-os államilag támogatott keretszám-csökkenést szenvedtek.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy az önfenntartó felsőoktatás miniszterelnöki fantazmagóriájának bukása óta nincs a kormánynak felsőoktatás-politikája. Helyette egy pillanatról-pillanatra működő, kapkodó – a forráskivonás miatt elkerülhetetlen - zavarelhárítás folyik, önkényes és öntörvényű beavatkozásokkal.

6.) Az MTI (2013. július 26.) híradásából tudni, hogy „a miniszterelnök egyetért abban a szocialista Hiller István volt oktatási miniszterrel, hogy fel kell emelni a bekerüléshez szükséges, jelenleg 240-es minimumponthatárt.” Ez a kijelentés azért is érdekes, mivel a 423/2012. (XII. 29.) Korm. rendelet (a felsőoktatási felvételi eljárásról) már jó fél évvel ezelőtt úgy rendelkezett, hogy felsőoktatási szakképzésre 200, alapképzésre és osztatlan képzésre 240 ponttal vehető fel csak jelentkező – amely ponthatárok helyébe 2014-ben 220 illetve 260, 2015-ben 240 illetve 280, 2016-ban pedig 260 illetve 300 pont lép.

Úgy tűnik a felvételi ponthatár – hasonlóan a tandíjhoz – a politikai propaganda, a nagypolitikai küzdelem, a választási harc részévé vált. Pedig sokkal inkább egy jól strukturált oktatáspolitika része kellene legyen, amely például az élethosszig tartó tanulás kapcsán a felnőttképzésben nem zár ki hallgatókat az alapképzésbő, ha fizetnek is azért. De általában is megkérdőjelezhető a képzési költségüket maguk fizető hallgatók generális kizárása a felsőoktatásból. Aligha fogadható el erre a miniszterelnök kinyilatkozása, miszerint „nincs ellene, hogy a közepes képességűek is tanuljanak, de nem egyetemen, hanem egy másfajta képzésben, szakképzésben” (MTI lásd fentebb) Ez egy olyan diktátor kijelentése, aki nem tiszteli az emberek szabad választáshoz való jogát. Egy ilyen megközelítés következményei egyértelműek, a felsőoktatásba törekvők keresletétől eltérő kínálat növeli a kényszerhelyettesítési hajlandóságot, s a végzettségükkel, majdani munkájukkal elégedetlen emberek számát. És ez a felsőoktatási törekvéseiktől elzártakra is igaz, akik belekényszerülnek egy nagyobbrészt fejletlen gazdaságot kiszolgáló, alacsony színvonalú szakbarbár szakképzésbe.

Egy demokratikus, az emberi szellem fejlődésében és fejlesztő hatásában gondolkodó felsőoktatás-politikának ezzel kapcsolatban mindenképpen végig kell gondolni a felsőoktatási felvételi rendszer központi szabályozásának fenntarthatóságát, hiszen a felsőoktatás egy nem jelentéktelen része regionális igényeket lát el, nem világos, hogy miért is kell központilag vezérelt, és allokált felvételi rendszert működtetni.

Az elmúlt három év kormányzati kommunikációjával homlok egyenest ellentétes gondolatokkal indul „A felsőoktatás átalakítás stratégiai irányai és soronkövetkező lépései” című vitaanyag. (Az anyag számos helyesírási és stilisztikai hibát tartalmaz – már a címében is – ezeket a szövegátvételekben nem javítottuk.) A dokumentum, melyet május végén küldött szét véleményezésre a minisztérium, már első, „Általános megfontolások” című fejezetével meglepetést okozhat, többek között az ilyen mondatokkal: „A felsőoktatás és a diplomaszerzés egyéni és össztársadalmi értéke, fontossága és nemzetstratégiai jelentősége kétségbevonhatatlan… a diplomás jövedelemprémium Magyarországon kimagaslóan nagy (250% körüli). A munkanélküliség a diplomások körében lényegesen alacsonyabb, míg a foglalkoztatottság lényegesen nagyobb”. Ezek a kijelentések köszönő viszonyban sincsenek pl. a Nemzeti Együttműködés Programjával, amely szerint: „Jelenleg a felsőoktatásban szerezhető diplomák felére nincs piaci kereslet,..”(NEP 31. old.) vagy a Széll Kálmán Tervvel, amely megismétli ugyanezt a mondatot (26. old), illetve tovább fokozza: „Az egyetemek, főiskolák tömegével és drágán juttatnak olyan diplomákhoz fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába. (Széll Kálmán terv 25. old.) Polónyi István ismerteti és értelmezi a vitaanyagot.

A szöveg, olyan gondolatokkal tetézi a meghökkentő hatást, mint az Aghion P.; Meghir C.; Vandenbussche J. 2005-ös tanulmányából idézett, miszerint: „a felsőoktatás bizonyult az egyes országok, illetőleg régiók közötti gazdasági különbségek legfőbb magyarázó-változójának.” S az Europe 2020-ból és a Lisszaboni Stratégiából is idéz az anyag, egészen odáig ragadtatva magát, hogy kinyilatkozza, hogy „A magyar felsőoktatásban a részvételi arány (20-25%) nemzetközi összehasonlításban alacsony”. Majd ezek után leszögezi, hogy „felsőoktatás átalakítás stratégiai irányokat” és cselekvési területeket kell meghatározni oly módon, hogy „jelentős részük 2014 májusáig végigvihető legyen, vagy legalábbis érdemi és tartós változást eredményező folyamatokat indítson el.”

Az ezt követő második fejezet azzal indul, hogy nyolc pontban foglalja össze a fő célokat, majd ezeken a célokon végighaladva építi fel a vitaanyagot, mely sok vonatkozásban a rendszerváltás előtti időket idézi, amikor is minden szakmai tanulmány egy-két Marx idézettel igyekezett mondanivalóját alátámasztani – vagy alibiből (önkéntes álcenzúrából), vagy ténylegesen, jobb érvek híján. Itt Marx helyére a miniszterelnök kerül, de nem csak egy-két passzus erejéig, hanem nem összesen hét bekezdésnyi Orbán-idézet került a szövegbe, igaz az egyik kétszer is. Egyértelmű, hogy itt nem alibi idézeteket látunk, hanem azt, ahogy a hű alattvaló meg akarja magyarázni uralkodója gyakran érthetetlen – vagy érthetetlen indíttatású – gondolatait.

A hozzáférésről szóló alfejezet „minden tehetséges, tanulni vágyó és arra alkalmas” fiatal bekerüléséről beszél, akik hajlandók vállalni az ösztöndíj – magyarul állami támogatás – elvárásait (a felvételi követelmény mellett nyilván a röghözkötésre gondol), vagy a diákhitel 2 feltételeit. A szerző keseregve állapítja meg, hogy „Magyarországon az elmúlt 20 év során minden tandíj bevezetési kísérlet megbukott”, ami igencsak meglepő egy kormányanyagtól, hiszen a kormánykoalíciót vezető Fidesz emelte választási programmá 1998-ban a tandíj eltörlését, a Fidesz kezdeményezte 2008-ban a tandíj ellenes népszavazást, s a Fidesz elnöke, a miniszterelnök jelentette ki a múlt év végén, hogy tandíjellenes – igaz hogy éppen az önfenntartó, teljes tandíjas felsőoktatási koncepciójának bukása kapcsán.

A makroszintű elosztási hatékonyság címet viselő rész igen óvatosan fogalmaz a felsőoktatás állami támogatását illetően – merthogy állítólag ennek „pontos meghatározása metodikai problémákba ütközik” (vajon milyenekbe?), de azért - „irányadó, hogy a felsőoktatásra történő GDP arányos költségvetési ráfordítások szintje az OECD országokban 1-1,2% körüli érték”. Azt azonban azonnal hozzáfűzi, hogy „Emellett a nem-költségvetési ráfordítások szintje az európai térség országaiban 0,2-0,4% körüli”, - s a továbbiakban azután ezt boncolgatja, hangsúlyozva: „a társadalmilag és nemzetgazdaságilag minimálisan szükséges méretű felsőoktatás is lényegesen nagyobb annál, mint amit kizárólag csak közpénzekből finanszírozni lehetne” Meg hogy „a versenytársnak számító régiókban a költségvetési ráfordítással legalább azonos méretű a nem költségvetési ráfordítások szintje”. És újra kiemeli, hogy „le kellene zárni az immár két évtizede zajló, meglehetősen álságos „tandíjvitát”” – de ismét megfeledkezik arról, hogy annak szítója éppen a Fidesz.

A makroszintű elosztási hatékonyság kapcsán végül is két célt fogalmaz meg: az egyik, hogy – középtávon - „az ország gazdasági teljesítményének javulásával belátható időn belül érje el a magyar felsőoktatás GDP arányos költségvetési ráfordítási szint tekintetében az OECD országokban szokásos 1-1,2% körüli értéket”. Továbbá rövidtávon, hogy „minden olyan mesterséges, adminisztratív akadály, mesterséges kapacitásszabályozás kerüljön megszüntetésre (deregulálásra), amely bármilyen módon korlátozza a költségtérítéses hallgatók felvételét”.

Már itt előre lehet bocsátani, hogy az anyag tulajdonképpen egyetlen igazi pozitívuma ez a két javaslat.

Ezt követi a felsőoktatási rendszeren belüli elosztási hatékonyságát boncolgató rész, amely terjedelmessége ellenére meglehetősen kevés újdonságértékkel bír. Az egyik végső kicsengése lényegében a normatív finanszírozási rendszer fenntartásának szorgalmazása, valamifajta minőség szerinti differenciálással, (a ”fejkvóták differenciáltabbá tételével annak érdekében, hogy a nem azonos minőségi és költség kategóriába tartozó képzések a finanszírozás szempontjából se tartozzanak egy kategóriába”). A kiválóság finanszírozás és a gyakorlóiskola támogatás lényegében változatlan maradna a javaslat szerint. És az sem jelent újdonságot, hogy „új kutatási, képzési programokhoz, projektekhez, kapacitások létrehozásához az intézmények pályázati úton juthatnak…. A pályázatokhoz az önrész biztosítása tekintetében az állam támogatást nyújthat.” Az, hogy ez a hozzájárulás erősen kézivezérelt, a szöveg folytatásából sejthető, miszerint „abban az esetben, ha felsőoktatáspolitika és/vagy tudománypolitikai szempontból kívánatosnak tartja az adott intézmény adott fejlesztését és az összhangban van az intézmény tavaly benyújtott Intézményfejlesztési Tervével.” A finanszírozási csatornák között nevet nyer a PPP finanszírozás is, sőt itt az anyag némi többlet forrásigényről is írni mer: „Fontos lenne a jelenlegi 47%-os állami PPP finanszírozási hozzájárulásnak a kibővítése olymódon, hogy az állam a PPP-k teljes beruházási költségének a finanszírozásához nyújtson támogatást.”

Az írásnak ez a része hosszan – és több miniszterelnöki citációval – foglalkozik a hallgatói allokációval és annak finanszírozásával. Úgy tűnik, nem vált be a kézivezérelt finanszírozás rendszere, - azaz a miniszter által intézményekre, karokra, szakokra történő férőhely allokálás – amit az új felsőoktatási törvény hozott vissza. Mint írja: „A kormány az intézményi férőhelyek finanszírozása helyett a jövőben közvetlenül a hallgatókat akarja finanszírozni” – nagy dolog ám ez, ugyanis ezt Magyar Bálint vezette be 2004-ben, s így volt 2012-ig. Tehát el kell magyarázni, miért is tér vissza a rendszer a borzalmas liberális mételyhez, a hallgatói választásokat követő finanszírozáshoz. Az anyag igen nagy teret szentel annak, hogy bebizonyítsa milyen jó „a hallgatók (a felsőoktatást igénybevevők) döntésein, választásain alapuló kvázi piaci és kvázi versenymechanizmusokon alapuló allokációs mechanizmusok eredménye.” Kiderül az is, hogy tulajdonképpen a miniszterelnök is ezt hangsúlyozta, amikor kijelentette, hogy nem a falakat kell finanszírozni, hanem a hallgatókat kell követni a finanszírozással. Ráadásul az is kiderül, hogy „A szakirodalom alátámasztja a miniszterelnök ezzel kapcsolatos iránymutatását: az összes felvételiző, hallgató összes jó és rossz döntése együttesen összehasonlíthatatlanul jobb minőségű allokációhoz vezet, mint egy olyan mindentudónak feltételezett központi tervező döntése, akinek kb. 40 évre előre olyan részletességgel kellene látnia a jövőt – egy olyan világban, amelyben egyedül szinte csak a változás és a kiszámíthatatlanság az állandó –, hogy nemcsak nagy szakterületekre vonatkozóan, de intézményre, karra, szakra vonatkozóan is megtudja mondani, hogy melyik intézmény, melyik képzési programjára most éppen mennyi hallgatót kell fel venni azért mert az elkövetkező 40 évben folyamatosan pontosan ilyen összetételben lesz szükség diplomásokra munkaerőpiaci előrejelzések alapján”. (Ez ám egy mondat!)

Persze némi szaknév pontosítás, tudományági pontosítás, és ehhez hasonlók fontosak az anyag szerint, amelyek közül valójában egyedül a „Science” versus „Profession” szakok elkülönítése jelent, ha nem is újdonságot, de az oktatáspolitikai elemzésekben régen fel-felbukkanó és megvalósításra váró szükségszerűséget. Mindennek lényegében a finanszírozási vetülete az igazán érdekes, mert mint az anyag írja „egy adott képzési területnek megfelelő képzés alapfejkvótája más „kulccsal” lenne megszorozva, ha azt tudományegyetem, szakegyetem, szakfőiskola, vagy helyi főiskola végzi. Ugyanakkor bizonyos kategóriájú képzéseket bizonyos intézmények eleve nem is végezhetnek (pl.: science kategóriájú Msc, vagy PhD kis helyi főiskola által).”

Az alfejezet legfontosabb megállapítása, az hogy „az intézmények, karok, képzési programok finanszírozása attól függne, hogy mennyire képesek elegendő számú hallgatót magukhoz vonzani”, s az ezzel kapcsolatban leszögezi, hogy „kikerülhetetlenül fennmarad a fejkvóta alapú finanszírozás”. Szintén fontos kijelentés: „azon képzési programok megszüntetése, ahová nem jelentkeznek diákok, illetőleg méretgazdaságossági szempontból nem elegendő számban jelentkeznek hallgatók”, s hogy „nincs helye semmiféle bújtatott, a magyar nyelv hajlékonyságával visszaélő és más néven elnevezett de facto intézményi szintű keretszám szabályozásnak…”

Ez a rész a lemorzsolódással kapcsolatos – ezúttal nem a hallgatókat, hanem az intézményeket vádló - kirohanásokkal zárul, amelynek egyetlen lényeges eleme a képzések átjárhatatlanságával kapcsolatos megállapítás, miszerint „magyarán a képzési szerkezet átjárhatatlansága, rugalmatlansága azt is eredményezi, hogy a rendszer a rendkívül színes képzési kínálata ellenére gyakorlatilag egy zárt, merev falú csőben viszi végig az adott fiatalt azon a képzésen, amibe egyszer belépett.” Az elemzésbe némi csűr-csavar után sikerül ismét a vezér állásfoglalását és helyszíni útmutatását belekeverni: „ezt a képzésszervezési gyakorlatot fel kell számolni. Ez okozza azt a miniszterelnök által is említett problémát, hogy számos hallgató olyan helyen tanul amivel nem biztos, hogy sokra fog tudni menni a munkaerőpiacon, továbbá bizonyosan ez a merev, csőszerű és átjárhatatlan képzési rendszer az egyik mélyebben fekvő ok az igen jelentős lemorzsolódási ráták mögött.”

A következő alfejezet az intézményhálózat racionalizálásával s fejlesztésével foglalkozik. Lényegében semmi újdonságot nem tartalmaz a Fidesz kormányra kerülése óta többször államtitkári értekezletig jutott – de kormány elé sose került – hálózatfejlesztési elképzelésektől. Eszerint vannak „Nemzeti Tudományegyetemek” (ELTE, DE, SZTE, PTE), „Szakegyetemek” (ahova „a teljesség igénye nélkül példaként a Miskolci, Veszprémi, Győri egyetemek említhetőek meg....”, s ahová nyilván a Semmelweis is tartozna, azonban mint az egyik lábjegyzetből tudni lehet: a ”Semmelweis Egyetem valószínűleg szakegyetemi kategóriába tartozna. Ugyanakkor kétségbevonhatatlan, hogy az orvosképzés szempontjából a Semmelweis Egyetem kimagasló, és bizonyosan nem lenne indokolható, hogy alacsonyabb finanszírozásban részesüljön, mint a szegedi, pécsi, vagy a debreceni orvosképzés”.). További intézménycsoport a „szakfőiskolák” és a „helyi, illetve kistérségi főiskolák”. Az anyag erősen hangsúlyozza a kistérségi főiskoláknak „a helyi közösségeket kiszolgáló, a helyi közösségek felemelkedését szolgáló szerepét” Az írás itt némileg ellentmondásba keveredik saját magával, hiszen elöl az alapvetésekben még azt hangsúlyozta, hogy fő cél olyan fenntartható felsőoktatási rendszer kialakítása, amely – többek között - „kellően nagyméretű és képes egyidejűleg megfelelő minőséget nyújtani”. Az ellentmondás egyik vetületét az anyag is érzékeli, amikor hangsúlyozza, hogy „aggályos az, ha egy adott tehetséges fiatal azért nem kerül be egy képességei szerint számára megfelelő sokkal magasabb szintű képzést nyújtani képes nagy intézménybe, mert valakinek a vidékfejlesztési érdekek és szempontok miatt fontos kis vidéki főiskolák kapacitásait is fel kell tölteni.” Ugyanakkor mintha az anyag készítője nem venné észre, hogy ezek a főiskolák nem a tehetséges fiatalok képzésére szakosodtak. És emiatt azt sem veszi észre, hogy a felsőoktatás minőségi szempontból nem homogén, hanem sokszínű. Azaz igen heterogén képességű és motivációjú fiatalemberek törekvéseit kell kielégíteni (ha mint fentebb láttuk, az a cél, hogy a fiatalok széles rétegei bekerülhessenek). Az anyag a homogén felsőoktatási minőség felületes közhelyén nem tud túllépni. Pontosabban nem meri azt nyíltan kijelenteni, csak áttételesen, amikor azt írja, hogy „Az alapvető cél az, hogy a fiatalok a képességeiknek leginkább megfelelő képzőhelyekre jussanak be”.

Végül az intézményi vezetés kérdései kerülnek terítékre. Ez a rész mindjárt az elején leszögezi, hogy „az akadémiai autonómia biztosítása, amely elsősorban az oktatás, kutatás és tudományművelés szabadság”. Lényegében az autonómiának nincs helye „a sok milliárdos … költségvetéssel működő intézmények professzionális menedzsmentjénél”, sem pedig a „tulajdonosi (fenntartói) kontroll, illetőleg a klasszikus „board of directors” szerepek erősítésénél”. A felvázolt „korszerű rendszer” egyértelműen az állami irányítás dominanciáját jelenti. A Felügyelő Testület/Igazgató Tanács – jóllehet elnevezésében a Magyar Bálint féle törvény Alkotmánybíróság által elvetett nagyvállalati igazgatási szisztémájának konstrukciójára hasonlít – ténylegesen csak megerősített állami kontrollt jelent, hiszen a ”felsőoktatás felügyeletében résztvevő minisztériumok (EMMI, NFM, NGM) delegált és kompetens, e feladatra felkészített képviselőkből áll”.

A professzionális menedzsment bevezetése az anyag szerint azt jelenti, hogy „a gazdasági főigazgatók megbízásának és munkáltatásának jogkörét az EMMI-hez kell telepíteni az NGM-től”, továbbá alapvető „a gazdasági főigazgatói tisztség átnevezése kancellárra”. És persze, hogy „függően a kancellárok megbízásának jogköre a felsőoktatásért felelős szaktárca javaslatára a Miniszterelnökhöz kerülhet”.

Elég nyilvánvaló, hogy az anyag a korszerű menedzsment és intézményirányítás megteremtését az intézményi autonómia szűkítésében, és az állami hatáskörök növelésében, az állam által kinevezett gazdasági vezetőben – és kancellárrá történő átkeresztelésében – látja. (Csak érdekesség, hogy a tárcák kormányon belüli harca is jól tetten érhető az anyagban, ami az NGM hatásköreit szeretné az EMMI-hez át/visszahelyezni)

Az anyag állást foglal, hogy „egyidejűleg szükséges az akadémiai autonómia megszilárdítása érdekében az egyetemi/főiskolai önkormányzati testületet (szenátus) rektorválasztási jogosítványainak a helyreállítása is”, - ami azért érdekes, mivel az anyag megjelenését követően nem sokkal – a nagynyilvánosság szinte teljes kizárásával – június 14-én az államfő átadta a (közismerten kisebbségi szenátusi szavazatot kapott) új debreceni egyetemi rektor megbízatását.

Összességében nehéz komolyan venni a felsőoktatási stratégiáról vitára bocsátott anyagot, ami olyasmi, mintha a kormány (vagy inkább az oktatási kormányzat) egy meglehetősen hevenyészett „fehér könyve” lenne a felsőoktatásról. Az írás érdeme, hogy részint nyilvánvalóvá teszi, hogy a kormány felsőoktatás-politikája hazugságokra épül, részint fel mer vetni néhány „visszafordulási” javaslatot a felsőoktatás-finanszírozásban és irányításban.

Valószínűleg hatás nélkül fog elfelejtődni.

A jelenlegi kormányzat oktatáspolitikájának igazolásaiként gyakran halljuk, hogy erősíteni kell az állam szerepvállalását a közoktatásban. Jelenlegi oktatásirányítóink értelmezésében ez az iskolai autonómia teljes felszámolását, a pedagógusok közszolgálati hivatásrendbe szervezését és munkájuk adminisztratív ellenőrzését, egy hatalmas bürokratikus tanügyigazgatási vízfej létrehozását, a piaci alapon működő szolgáltatások államosítását, a tanítás és tanulás aprólékos központi szabályozását és a ráfordítások egységesítő központi finanszírozását jelenti. Egy ilyen pillérekre épített közoktatási rendszer nem vezethet máshoz, mint a minőség fokozatos leromlásához. Hangozzék azonban bármilyen furcsán is a tanszabadság hívei számára, a magyar közoktatás 2010 előtti fejlődését elemezve számos olyan problémát találunk, melyek megoldása csakugyan az állam rendszerszabályozó szerepének megerősítését igényli, de csak ott, ahol az feltétlenül indokolt, s amikor meg lehet teremteni a szükséges változtatások kellő támogatottságát.

A Haza és Haladás Alapítvány számára nemrég elkészült Fehér könyv egyik legfontosabb kiinduló pontja az, hogy az egyes rendszerszabályozó eszközök hasznosságát nem önmagában kell mérlegelni, hanem abból a szempontból, hogy azok – külön-külön és egyetemlegesen – mennyire biztosítanak megfelelő környezetet a tanulás eredményességének fejlesztése számára. A 2010 előtt működött rendszer igen magas minőséget biztosított – keveseknek. A legfontosabb cél tehát az, hogy az alapkészségek fejlesztése tekintetében makacsul újratermelődő kiugróan magas egyenlőtlenségek csökkenthetők legyenek, mert ez a feltétele annak, hogy később minden tanuló hozzáférhessen a jelentős egyéni megtérülést biztosító középfokú és/vagy felsőfokú tanulás lehetőségéhez. Ennek alapján a Fehér könyvben szereplő oktatáspolitikai javaslatok rendszerkörnyezetre vonatkozó „Helyreállítás és korrekció” címet viselő része, valamint a javasolt egyes problémamegoldó beavatkozások a következő területeken módosítanák a 2010-ig kialakult közoktatási rendszert.

Irányítás és finanszírozás

Bármilyen oktatásirányítási és oktatásfinanszírozási reformról csak egy közigazgatási és közfinanszírozási reformprogramba ágyazottan lehet gondolkodni. Az oktatás szempontjából az ideális közigazgatási környezet az lenne, ha működnének járási önkormányzatok, azon belül pedig települési részönkormányzatok. Mivel a jelenlegi kormányzat csak állami hivatalokat telepített az újra létrehozott járásokba, kiforrott alternatív közigazgatási reformelképzelés pedig nincs, a Fehér könyv – amolyan provizórikus kényszermegoldásként – járási szintű kötelező intézményfenntartói társulásokat javasol. Ehhez kapcsolódóan a Fehér könyv több ponton is javaslatot tesz az állami szerepvállalás növelésére:

• A létrehozandó járási és városi intézményfenntartó szervezeteknek egységes működési szabályok szerint kell működniük és szakmai tevékenységük rendszeres értékelését, valamint a jogszabályok betartásának ellenőrzését az Oktatási Hivatalnak kell ellátnia;

• Egy másik erősebb állami szerepvállalást igénylő probléma az iskolák szervezeti működésének szabályozása. A nyolcvanas években kialakult autonóm iskolai működési modellhez képest, amely az iskolai autonómia jelenlegi felszámolásáig igen kevés módosítással fennállt, meg kell erősíteni az intézmények vezetőinek és középvezetőinek szerepét, valamint nagyobb teret szükséges biztosítani a szülői és diákrészvétel számára;

• A 2010 előtti gyakorlattal szakítva garanciákra van szükség a közoktatás stabil központi költségvetési finanszírozásra. Ennek feladatfinanszírozáson, tehát a kötelezően ellátandó feladatok pontos meghatározásán és azok 100 százalékos – a dologi és bérköltségeket is magában foglaló – finanszírozásán kell alapulnia.

Tartalmi szabályozás

A 2010 előtti tartalmi szabályozási rendszer fejlődése lényegében egy megrekedt rendszerszabályozási reformként írható le: az állam – igen helyesen nagy teret adva az iskolai szakmai autonómiának - kivonult a tanítási idő felosztásának és az oktatott tartalmak aprólékos szabályozásából, de ezzel párhuzamosan nem támasztott eredményoldali teljesítményelvárásokat. A kormányzat sem az általános iskola végére, sem pedig a szakiskolák közismereti tartalmainak rögzítésére nem adott ki teljesítménykövetelményeket. Ennek következtében tartalmi értelemben csak az érettségivel záruló középiskolák nem maradtak szabályozatlanok. A jelenlegi kormányzat ezt a problémát úgy kívánja orvosolni, hogy a központilag kiadott sillabuszokkal visszatér egy 30-40 évvel ezelőtti szabályozási eszköztárhoz.  Ezzel szemben a szakmai elszámoltathatóság elvének érvényesítése érdekében a Fehér könyv nem csupán a 2010 előtti tantervi szabályozó rendszer visszaállítását és a hiányzó standardok kiadását javasolja, de azokat az eszközöket is, melyek kikényszerítik a követelmények teljesítését. Az általános iskola végén ennek legmegfelelőbb eszköze egy a teljesítménykövetelményeken alapuló tanulói, magyar nyelvi, matematikai és természettudományi mérés, melynek alapján azonosíthatóak az alulteljesítő, s ezért fejlesztésre szoruló iskolák, a szakiskola 10-ik évfolyamának végén pedig egy kötelező közismereti záróvizsga ugyanezekből az alapkompetenciákból. A 2010 előtti gyakorlathoz képest a Fehér könyv még egy eltérést tartalmaz: az általános iskolákban és a középfokon zajló oktatás tartalmát nem feltétlenül célszerű ugyanúgy szabályozni. Az általános iskolákra vonatkozó tartalmi szabályozásnak egységesnek kell lennie, középfokon azonban érdemes helyreállítani a választás lehetőségét biztosító tantervi sokszínűséget.

Minőségpolitika

Európa egyik legcizelláltabb tanulói teljesítménymérési rendszere Magyarországon működik. Ennek ellenére a mindenkori oktatási miniszterek képtelenek voltak eleget tenni a közoktatás minőségéért viselt törvényekben rögzített felelősségüknek, ugyanis az intézményi minőségfejlesztés iskolai mechanizmusai nem működtek megfelelően, és semmilyen intézmény nem látott el valódi állami intézményértékelési feladatot. E területen is szükség van tehát az állami szerepvállalás erősítésére, mégpedig egy korszerű, egész intézmények rendszeres értékelését végző tanfelügyelet létrehozásával. (Ezzel egy időben meg kell szüntetni a jelenlegi kormányzat által létrehozott bürokratikus adminisztratív értékelést végző szakfelügyeletet.) A létrehozandó tanfelügyeletnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy tükröt állítson az iskolai önértékelés elé, amivel segítheti az intézményi minőségfejlesztést (kötelező iskolafejlesztést), feltárja az alulteljesítő intézmények kudarcának okait és a közoktatás minden szereplőjének objektív információt szolgáltasson az egyes iskolák és az egész rendszer által nyújtott közoktatási szolgáltatások minőségéről. A minőségértékelés hitelessége érdekében egy a kormánytól független tanfelügyeleti szervezet létrehozására van szükség.

Pedagógus politika

A jelenlegi kormányzat pedagógus politikája szinte semmit nem tartalmaz, ami a pedagógusok szakmai fejlesztését szolgálná, a pedagógus életpálya modellt egy előmeneteli és bérezési rendszerre redukálta, amely külső államigazgatási eljárás keretében lefolytatott minősítésen alapszik. Noha nem kétséges, hogy e tekintetben is lényegesen nagyobb állami szerepvállalásra van szükség a 2010 előtti állapotokhoz képest, a most kiépülő rendszer azonban nem tartható fenn, mert erősen minőségellenes. A Fehér könyvben felvázolt pedagógus politikában az előmenetel és bérezés kérdése, valamint a szakmai fejlesztés egyenrangú kérdések, az utóbbi célt beavatkozások és fejlesztések nagy száma hivatott szolgálni. Ami az előmeneteli rendszert illeti, azt hozzá kell igazítani a javasolt irányítási rendszer általános kereteihez, melyben a szakmai elszámoltathatóság érvényesítése az egyes pedagógusokkal szemben nem állami bürokráciák, hanem munkahelyi vezetők feladata. Ennek megfelelően az előrelépés rendszer elsősorban teljesítményértékelésen alapuló vezetői döntéstől függ. (A tanfelügyeletnek e vezetői feladatok ellátását és nem az egyes pedagógusok munkáját kell értékelnie.) Kisebb egyéb korrekcióktól eltekintve a javasolt életpálya modell egy másik új eleme az, hogy az előrelépés nem csupán magasabb fizetést, de nagyobb felelősséget is jelentene. Ennek érdekében megtörténne az egyes fokozatok birtokában elvégezhető addicionális feladatok meghatározása is. A módosított előmeneteli rendszer alapján természetesen újra kell kalkulálni a pedagógusbérek felzárkóztatásának finanszírozási pályáját is. (Mivel a következő évtized során a jelenleg foglalkoztatott pedagógusok közel egyharmada nyugdíjba vonul a fiatalok pályára vonzása érdekében elsősorban a pálya első éveiben van szükség az átlagost meghaladó béremelésre.)

Iskolaszerkezet

A nyolcvanas évek vége óta a magyar iskolaszerkezet Európában példátlan mértékben dezintegrálódott, ami az egyik legfontosabb oka a magyar közoktatás mérhetetlenül nagy szelektivitásának. A korábbi kormányok nem egyszerűen meg sem kísérelték visszaszerezni az iskolaszerkezet feletti kontrollt, de szinte mindegyik olyan lépéseket tett, melyek maguk is hozzájárultak az intézményrendszer szétzilálódásához. (Ugyanez vonatkozik a jelenlegi kormányzatra is.) Az egyenlőtlenségek csökkentése és a tanulási alapok megerősítése érdekében feltétlenül szükség van egy olyan beavatkozás csomagra, amely a ma csak nevében „általános” iskolát egységes, erősen az alapkészségek fejlesztésére irányuló munkát végző intézményekké alakítja át. Ennek érdekében a Fehér könyv a rugalmas beiskolázás visszaállítását, a tagozatok és képességcsoportok indításának tiltását, az iskolai kezdőszakasz minőségének javítását szolgáló fejlesztéseket, az általános iskolából való korai kilépés lehetőségének szűkítését, valamint a már említett kimeneti követelményeket és tanfelügyeleti értékelést javasolja.

Mint az eddigiekből látható, az állam felelősségének érvényesítésének nem kell feltétlenül együtt járnia a közoktatás összes többi szereplője autonómiájának felszámolásával. A bürokratikus és centralizált irányítás csupán csak a kontroll illúzióját nyújtja; a Fehér könyvben szereplő javaslatok azonban az államosítással teljesen elvesztett állami befolyás helyreállítását szolgálják – lényegesen okosabb és máshol már bizonyított eszközökkel.

A Fehér könyvhöz teljes szövege itt letölthető, a hozzá készült háttértanulmányok itt találhatóak, a Fehér könyv elkészítésének módjáról pedig itt olvashatnak.

Az Európai Bizottság péntek délelőtt tette közzé szokásos tavaszi teljes előrejelzését. Ebben 2013-ra 0,2%-os 2014-re 1,4%-os növekedést vár. Idénre a foglalkoztatás és munkanélküliség stagnálását várják a közmunkaprogramok kiterjesztésének és a nagyobb cégek további létszámleépítésének eredőjeként, míg jövőre a gyorsuló növekedéssel párhuzamosan lassú foglalkoztatottság bővülés várható. Az államháztartási hiány várhatóan a GDP 3%-a lesz 2013-ban, 3,3%-a 2014-ben. A 2012-es jelentős megszorítások után 2013-ban bevételkiesések (egykulcsos szja kiterjesztése, Munkahelyvédelmi Akcióterv) és nagyobb kamatkiadás miatt, 2014-ben a pedagógus életpályamodell, valamint kormányzati beruházás és fogyasztásnövekedés miatt emelkedik a deficit.

Unalomig ismert a történet: a 2010-ben hatalomra került kormány, mivel – valószínűleg elsősorban diplomáciai hiányosságai miatt – nem tudta az Európai Bizottságot meggyőzni egy jelentős hiánynövekedésre alapozott növekedésösztönző gazdaságpolitika működőképességéről, olyan váratlan helyzettel szembesült, amivel a mai napig nem tud mit kezdeni. Egyszerűen nem volt „B”-terv. Ne legyenek illúzióink, senki nem akart itt unortodox gazdaságpolitikát meg olyat, amit majd egy ismeretlen jövő, még meg nem írt közgazdasági tankönyvei fognak piedesztálra emelni. Egyszerűen egy nagyon régi taktika alkalmazásának lehetünk tanúi: „Ha valamit nem tudsz megváltoztatni, akkor állj az élére.” Mivel nem lehetett hiányt növelni, hát csökkentsük mi a legalacsonyabbra!

Ez még nem is lett volna komoly gond, ha nem ragaszkodik a kormányzat a magas jövedelműek személyi jövedelmadójának csökkentéséhez, amivel hatalmas lyukat ütött a költségvetésen. Az már 2010-ben is látszott, nagy bűvészmutatvány kell az óriási bevételkiesés melletti hiánycsökkentéshez. A megoldás végül a magánnyugdíjpénztárak államosítása, valamint rendkívüli mértékű „válságadók” bevezetése volt. (Csak a bankok kizárólag különféle válságadók címén fizetnek annyit, mint az összes vállalkozás társasági adóként.) Ezzel viszont a kormány elérte, hogy 2012-re teljesen lefulladt a gazdaság motorja, a fogyasztás, beruházás zuhan, az export csak azért járul hozzá a növekedéshez, mert az előbbiek miatt az import összeesett. A gazdaságpolitika ilyen körülmények között semmilyen eredményt nem tud felmutatni, így 2012 elejére a kormány legfőbb és valójában egyetlen gazdaságpolitikai céljává a túlzott deficiteljárásból (EDP) való kikerülés vált.

A helyzet azonban most megint úgy áll, hogy nem sikerül a célt elérni. Az Európai Bizottság ugyanis péntek délelőtt tette közzé szokásos tavaszi előrejelzését, amelyben idén 3%-os, 2014-ben 3,3%-os deficitet várnak, szemben a kormány 2,7-2,7%-os tervével. Ez alapján nem valószínű az EDP megszüntetése, hiszen a tartósan alacsony államháztartási hiány nem biztosított. Olli Rehn – az illetékes uniós biztos – sajtótájékoztatóján nem is említette Magyarországot azon országok között, akik kikerülhetnek a tavaszi/nyári felülvizsgálat során a túlzott deficiteljárás alól.

Ez azért nagyon kellemetlen, mivel a kormány most tényleg mindent egy lapra tett föl. A 2010-es magasabb hiányt még sikerült rákenni az elődökre, a 2011-es jelentős strukturális elfutást pedig elfedte a magánnyugdíjpénztáraktól einstandolt vagyon, 2012-ben végül brutális megszorításokat vert végig a kormányzat. Ennek (valamint egyelőre nem teljesen világos egyéb tényezőknek) hatására 1,9%-ra csökkent a hiány, amire valóban nem volt még példa. Ezek alapján nem várt fordulat a kormányzat számára,  hogy mégsem sikerül az EDP lezárása. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszteri kinevezése, valamint a konvergencia program benyújtása után is magabiztosan nyilatkozta, nincs szükség további kiigazításra. Most azonban úgy tűnik, az Európai Bizottság szerint mégis szükség lesz erre, ráadásul május végéig kell valamivel előrukkolni, ha még ebben az etapban szeretné a kormány az eljárást lezárni. Ellenkező esetben legkorábban csak ősszel kerülhet a téma megint napirendre, ez pedig tényleg az utolsó lehetőség a 2014-es választások előtt. (Feltéve, hogy pédálul erre a kudarcra hivatkozva, nem próbál a kormány előrehozott választásokkal előre menekülni.)

Figyelemre méltó, hogy a korábbi várakozásnál 0,5 százalékponttal alacsonyabb 2012-es hiány után az előrejelzés idénre csak 0,4, jövőre pedig mindössze 0,1 százalékponttal csökken. Azaz az idei óriás megszorítást sem tartja a Bizottság tartósnak, ami valójában nem meglepetés, hiszen számos elemzés aláhúzta már, az államháztartási hiány és az államadósság csökkenése valójában kizárólag a magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetésének köszönhető. Minden más deficitcsökkentő intézkedés, akár bevételi, akár kiadásoldali mindössze arra elegendő, hogy a hiány (az szja rendszer átalakítása, különböző kiadásnövelő intézkedések hatására) ne növekedjen. Ezt támasztja alá az is, hogy a bizottsági előrejelzés szerint a strukturális deficit mind idén, mind jövőre emelkedik.

A brüsszeli előrejelzés abból a szempontból ráadásul kedvező, hogy 2014-re számításba vették a használatarányos útdíjból, valamint az adóbeszedés hatékonyságából (online pénztárgépek) származó többletbevételeket (holott ezek még igen távol vannak a megvalósítástól), valamint nem számoltak a Magyar Nemzeti Bank számára veszteségtérítéssel. Ezzel tulajdonképpen minden, a kormányzat által kommunikált tényező a bizottsági előrejelzésnek is része.

A kormány és a miniszterelnök kommunikációja a szokásos: a döntés politikai, mi mindent megtettünk, kettős mérce, miért nem nekünk hisz Brüsszel, amikor mindig nekünk volt igazunk stb. Azért, ha ezekre az érvekre egy pillantást vetünk, mégsem olyan jó a mérleg. Lehet, hogy mindig nekünk volt igazunk, de csak utólag! Ha megnézzük az Európai Bizottság előrejelzéseit, egyrészt látható, hogy kiigazítási lépések nélkül nagyjából az teljesült volna, amit ők vártak, másrészt az előrejelzéseket illetően is magasan a brüsszeliek voltak a legközelebb a végső tényadatokhoz.

Ami a politikai érveket illeti (kettős mérce stb.) szintén nem világos a kormányzati érvelés. Hiszen ha tényleg olyan fontos a kormány számára a túlzott deficiteljárás alóli kikerülés, amennyire a kommunikáció alapján erre lehet következtetni, akkor nem világos, hogy ezt a kiemelt célt miért nem tudják a politikai síkon elérni. Ha ugyanis a döntés politikai, akkor nem a gazdasági adatokkal, hanem politikai érvekkel kell a csatát megvívni. Ezek szerint viszont a kormány nemcsak a gazdaságpolitikai színtéren, de a politikain is kudarcot vallott. Ráadásul úgy, hogy mind az Európai Parlament, mind az Európai Bizottság néppárti többségű, sőt, a Bizottságot is néppárti politikus vezeti. Ha itt nem sikerül a az Európai Néppárt pártcsaládjába tartozó magyar pártok által létrehozott kormányunknak politikai eredményeket elérni, akkor mégis hol?

Összességében tehát úgy tűnik, a túlzott deficiteljárás alóli kikerülés feltétele egy minimális (kb. 30 milliárd Ft-os) idei és egy komolyabb (100-150 milliárd Ft-os) jövő évi megszorítási csomag összeállítása. Máskülönben nem valószínű, hogy a választásokig az eljárás megszűnhet, amivel viszont a kormány az utolsó gazdaságpolitikai célját is elbukhatja. Brüsszeli kettős mérce ide, unortodox intézkedések oda, a magas jövedelműek személyi jövedelemadójának csökkentésén túl semmilyen gazdaságpolitikai eredményt nem tudott a jelenlegi kormányzat elérni.

Három év kormányzás után ez – finoman szólva –hatalmas kudarc.

Tudható volt, hogy be fog következni, így meglepve igazából senki sem lehet. A kormány április 18-i határozata csupán megerősítette saját, decemberi döntését. A szöveg nem fogalmaz világosan, de olybá tűnik, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után 2014. január elsején a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség - legalábbis a mai formájában – megszűnik. A 1217/2013 (IV.18) Korm. határozat szerint az operatív programokat irányító hatóságok az ágazati szakpolitikákért felelős miniszterek irányítása alá kerülnek. A 2014-2020 közötti OP-k lebonyolítását támogató intézményrendszer központi koordinációját „a jelenleg működő intézményrendszer bázisán” a Miniszterelnökség irányítása alá helyezve kell biztosítani. A MeH a 2014-2020-as időszakra nézve egységes eljárásrendeket dolgoz ki. Egyben újabb előterjesztés készül a – pályázatokat ténylegesen kezelő – közreműködő szervezetek sorsáról.

A témában nemrég részletes elemzést írtam. Most is úgy gondolom, mint akkor: a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség – bár a kialakult helyzetért kétség kívül felelős – jelentős részben a mások által okozott balhét kénytelen elvinni. Eléggé világos az is, hogy a döntés nem szakmai vita, hanem a kormányon belüli hatalmi harc eredménye. Meglehetős bizonyossággal kijelenthető ugyanis, hogy a helyzet ettől az átszervezéstől nem fog javulni. Egyrészt azért, mert – csinálják azt bármilyen óvatosan, és hatékonyan – a reform alaposan felforgatja a rendszerben működő minden intézmény és szakember életét, így esélyes, hogy a következő 6-8 hónapban a pályázatok és a kifizetések lassulásával kell számolnunk.  Másrészt azért, mert – úgy a 2004-2006 közötti hazai tapasztalatok, mint a legfrissebb nemzetközi adatok alapján – tudjuk, hogy a centralizált rendszer egyszerűen jobban működik. Íme:

A talán megdöbbentően egyértelmű kép magyarázata egyszerű. Egyfelől, mindazokat a problémákat és vitákat, amelyek a programokat végrehajtó intézmények között rendszeresen és kikerülhetetlenül felmerülnek, és amelyeket eddig az NFÜ házon belül meg tudott oldani, ezentúl tárcaközi egyeztetés tárgyává kell majd tenni. Így mostantól főosztályvezetők helyett kormánytagok fognak egymással alkudozni, és egész minisztériumok feszülnek majd egymásnak. Ha valaki azt állítja, hogy az ilyen döntéshozatal akár gyorsabb, akár átláthatóbb, akár szakmailag megalapozottabb lehet, az még nem látott államigazgatást közelről. Másfelől, az irányító hatóságok szétválasztása szinte elkerülhetetlenül rontja a pályázati rendszer egységességét és átláthatóságát – és ez is megnehezíti, hogy a kedvezményezettek a pályázati forrásokat megszerezhessék, és időben felhasználhassák.

A dolgok tehát egyértelműen rossz irányba mennek. Pedig most már tényleg nagyon evezni kellene, mert bizony a vízesés felé sodródunk. A 2013 első negyedéves adatok alapján úgy látszik, hogy az EU-források felhasználása az elmúlt esztendőben nem tudott gyorsulni. A 2012 év végi – az intézményrendszer számára is váratlan – kiugrás átmenetinek bizonyult. Ma ugyanott tartunk, mint egy évvel ezelőtt: a forrásfelhasználás sebessége a minimálisan szükségesnek nagyjából a fele. Az utolsó egy év összteljesítménye pedig – mintegy 1188 milliárd forint – nagyjából annyi, mint 2011-ben volt. A tagállamok rangsorában hazánk a 21. helyen tanyázik, lemaradása az EU-átlagtól – és a visegrádiak átlagától – tovább nőtt.

Kérdezhetik persze: mit szól majd ehhez a döntéshez az Európai Unió. Nos, ez jelentős részben a tálalástól függ. Egyfelől, az auditorok által jóváhagyott eljárásrendekben alapvetően nem a minisztériumok, hanem az irányító hatóságok és a közreműködő szervezetek szerepelnek. Ezek áthelyezése az eljárásrendek meghagyása esetén a pénzügyi ellenőrök számára nem feltétlenül jelent radikális változást (bár mindenki más számára egyébként igen). Elképzelhető az is, hogy a MeH alá kerülő „központi koordináció” elnevezéseként végül meghagyják a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség nevet – pl. azért, hogy az elmúlt hat évben az intézményre költött uniós milliárdokat ne kelljen Brüsszelnek visszacsengetni. Valószínű, hogy Brüsszel így is, úgy is, feltesz majd néhány kellemetlen kérdést. Egyértelmű ugyanakkor, hogy amire a kormány készül, nem szabályellenes. Ezért – mint más ügyekben – ezúttal is dőreség lenne abban reménykedni, hogy az EU majd megment bennünket saját magunktól.

Bizonyára sokan vannak, akik az NFÜ-t nem zárták a szívükbe. Megírtam korábban: az Ügynökség munkájával szembeni kritikának – 2010 előtt is – sok esetben megvolt az alapja. Mégis, számomra, és sok más szakember számára is egyértelmű: az NFÜ eltűnésével a magyar fejlesztéspolitika szegényebb és gyengébb lesz. Az agónia nem ma kezdődött. A 2010-es tömeges fejcseréket, B-listázást, a támogatási rendszerre nehezedő irdatlan politikai nyomást, a szakemberek önálló felelősségvállalására és kezdeményezőkészségére építő belső szervezeti kultúra elsorvasztását, a progresszív humán-erőforrás politika, a teljesítményösztönzési rendszer beszántását az Ügynökség nem élhette túl. Ez az NFÜ már régen nem az az NFÜ, amely 2002 és 2007 között nekem is kedves munkahelyem volt, és amelyet akkor egész Európa sikeres példaként emlegetett. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Az NFÜ-ben felhalmozott szervezeti tudás és kultúra, amely az elmúlt három év dúlása ellenére még pislákolt, 2014 elején visszavonhatatlanul elillan.

Nincs kétségem afelől, hogy a most elhatározott reform kudarcot fog vallani. 

(A fenti cikk megjelenését követően két nappal érkezett a hír, hogy lemond posztjáról Petykó Zoltán, az NFÜ elnöke.)

2011. december 13-án lépett életbe az Európai Unió közös gazdasági kormányzásra vonatkozó ún. 6-os jogszabály-csomagja. Ennek részét képezi a makrogazdasági egyensúlyhiányok kezelésére, a felügyelet erősítésére szolgáló EU-rendelet, amely alapján a Bizottság évente jelentést készít a tagországokról, értékelve gazdasági és pénzügyi helyzetüket (Alert Mechanism Report – AMR-jelentés). A jelentést a Bizottság továbbítja az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, valamint a Gazdasági és Társadalmi Bizottságnak és amennyiben a jelentés megvitatása során egyensúlyhiányra, illetve egyensúlyhiány fellépésének kockázatára utaló adatok, tények merülnek fel, a Bizottság az érintett tagállam tekintetében részletes felülvizsgálatot (In-Depth Review – IDR-elemzés) végez. A tavaly május 30-án közzétett bizottsági IDR-elemzés Magyarország esetében súlyos egyensúlyhiányt állapított meg, amelynek oka a nettó folyó fizetési mérleg kedvezőtlen alakulása és a magas államadósság. A Bizottság részletes országspecifikus elemzés elkészítését tartotta szükségesnek, mivel az elemzés alapját képező 10 mutatóból 4 meghaladta a küszöbértéket.  Ezért készült el a mostani, immár második részletes felülvizsgálati jelentés Magyarországról, mely elismeri ugyan hogy különösen a külső egyensúlyhiány mérséklésében történt előrelépés, de az ennek érdekében meghozott, nem piackonform intézkedések következtében romlott az ország növekedési potenciálja. A nagy adósságállomány és az alacsony növekedési ütem együttesen sérülékennyé teszi az országot, kitéve piaci hangulat esetleges hirtelen megváltozásából fakadó veszélynek. A konkrét ajánlásokat is megfogalmazó jelentést most magyar nyelven, rövidítve és szerkesztve közöljük.

Makrogazdasági környezet

Magyarország a válság előtti években is nehéz helyzetben volt erős külső pénzügyi kitettsége és gyenge növekedési potenciálja miatt, ezért 2008-ban az elsők között szembesült a csőd kockázatával. Az EU és az IMF által nyújtott 20 milliárd eurós pénzügyi segítséggel és a makrogazdasági kiigazító program következtében a helyzet stabilizálódott és 2009. második felében megindult a növekedés.  A szerény mértékű növekedés 2010-ben és 2011-ben is folytatódott, a GDP 2010-ben 1,3 százalékkal, 2011-ben pedig 1,6 százalékkal nőtt. A növekedés az exportnak volt köszönhető, miközben a belső fogyasztás visszaesett.

2012-ben azonban újabb, 1,7 százalékos visszaesés következett be, mely elsősorban a fogyasztás és a beruházások visszaesésére vezethető vissza, de a visszaeséshez hozzájárult az aszály sújtotta mezőgazdaság történelmi mélységű rossz teljesítménye is. A Bizottság 2013-ra 0,1 százalékos visszaesést prognosztizál, amit 2014-ben várhatóan 1,3 százalékos növekedés követ majd, melyet azzal indokol a jelentés, hogy a hitelezési feltételek lazulása némi kedvet csinál a beruházásokhoz, az infláció lassulása pedig a belső fogyasztáshoz. 

Mindazonáltal Magyarország 2009 óta a visegrádi országok között a leggyengébb teljesítményt mutatja, ennek oka ország különösen gyenge növekedési potenciálja.  A növekedési képességünk azért gyenge, mert mind a termelékenység növekedése, mind pedig a tőkefelhalmozás visszaesett az elmúlt években, a beruházások pedig csupán a nettó amortizáció ellensúlyozására voltak elegendőek.

A külső pozíciók fenntarthatósága

A válságot megelőzően Magyarország nettó nemzetközi befektetési pozíciója (NIIP) folyamatosan romlott; a negatív pozíció 2009-re már elérte a GDP 117 százalékát. Az utóbbi években azonban folyamatos javulás tapasztalható, vagyis 2011-ben a GDP 106 százalékára esett vissza, 2012 végére pedig 103 százalékot prognosztizáltak. ( A küszöbérték 35 %.)

2009-ig a NIIP drasztikus romlását az okozta, hogy a folyó fizetési mérleg már a válság előtti években sorra deficites volt, mértéke a 2000-2008 közötti időszakban átlagosan a GDP 7.5 százalékát tette ki. Ebben az időszakban a javuló külkereskedelmi mérleg nem ellensúlyozta a  termelési tényezők jövedelmeinek strukturálisan magas negatív egyenlegét. Ez utóbbihoz főleg az állami és magánszféra adósságállományára rakódó, egyre növekvő kamatterhek, és a magas FDI állomány által generált osztalék jellegű kifizetések járultak hozzá. Mindazonáltal, a működő tőke magas aránya a nemzetközi befektetési pozícióban valamelyest tompította a rövid- és középtávú fenntarthatóság miatti aggodalmakat.

2009 után a folyó fizetési mérleg többletet kezdett mutatni, 2010-2012 között elérte a GDP 1 százalékát.  Ezt a pozitív fejleményt részben a hazai kereslet gyors csökkenése, az import visszaesése váltotta ki, valamint a jelenlegi többlet a beruházások alacsony szintjére, továbbá a lakosság növekvő megtakarításaira vezethető vissza.   Jóllehet a devizahitelek aránya a végtörlesztési akció eredményeként 23 százalékkal csökkent, a devizahitel-állomány még mindig 50 százalék fölött van, ami óvatossági megtakarításokra ösztönzi a háztartásokat Ha a forint folyamatos 10 százalékos leértékelésével számolunk, a törelsztési terhek tovább fognak nőni.

A Bizottság 2013 végére is többletet prognosztizál a folyó fizetési mérlegben.  A Bizottsági előrejelzés szerint 2013-ban a többlet eléri a GDP 3,3 százalékát, 2014-ben pedig a GDP 3,6 százalékát. A többletet a növekvő járműipari export és a csökkenő belső fogyasztás eredményezi, amit a tényezőjövedelmek egyenlegének újbóli romlása valamelyest ellensúlyoz A folyó fizetési mérleg többletén kívül a külső finanszírozási képességet valamelyest javítani fogják az Európai Unióból érkező források is.

Annak ellenére azonban, hogy az ország nettó nemzetközi befektetési pozíciója javulni fog, az elkövetkezendő néhány évben továbbra is rendkívül mélyen negatív tartományban marad.  Feltéve, hogy rendkívüli események nem következnek be, a Bizottság 2014 végére mínusz 88 százalékos GDP-arányos szintet prognosztizál. Annak ellenére, hogy a magyar gazdaság magas bruttó külső hiteligénye csökkenni fog, továbbra is a pénzügyi egyensúly törékenységének forrása marad. A rövid távú külső hitelállomány továbbgörgetéséhez a gazdasági szektoroknak évi 30 milliárd eurót kell kitermelnie az elkövetkezendő években. Ez az óriási összeg turbulens piaci helyzet eseténnöveli az ország sérülékenységét. Bár a Bizottság szerint a távolabbi jövőben is javulni fog a nettó nemzetközi befektetési pozíció, a rendkívül rossz kiindulási helyzet miatt a Makrogazdasági Egyensúlyhiányok kezelésére szolgáló folyamatban (MIP) előírt 35 százalékos küszöb elérése legalább egy évtizedet vesz igénybe.

Versenyképesség és kereskedelmi forgalom

A külkereskedelmi többlet gyors növekedése (2008-ban a GDP 0,3 %-a, 2014-ben pedig már a GDP 9,6 %-a) is a gazdaság gyengeségére utal. A beruházások és a fogyasztás alacsony szintje – tekintve, hogy az export versenyképessége nem változott lényegesen, sőt romlott – visszafogja a belföldi keresletet.

Bár a fajlagos munkaerőköltségek növekedése nincs a küszöbérték fölött, az elmúlt évtized nagy részében mégis igen magas volt ez a mutató, ami Magyarország külső versenyképességét rontotta. Ez tükröződik a fajlagos munkaerőköltség alapú reálárfolyam felértékelődésében is. A versenyképesség főleg a nominális árfolyam gyengülése folytán javult a válság előtti szintekhez képest, azonban a minimálbér 19%-os emelése 2012-ben ezen javulás nagy részét ellensúlyozhatta.

Magyarország export teljesítménye is gyengül, részben ciklikus, de strukturális, ártól független tényezők következtében is. Ennek kézzelfogható jele, hogy Magyarország exportpiaci részesedése 2009 óta csökkent az 1995-2008 közötti időszak töretlen növekedése után.  A magyar exportnak a nemzetközi keresletre való nagyfokú érzékenysége folytán ez a visszaesés a válság éveiben ciklikusnak volt tekinthető, ám ez a negatív tendencia folytatódott az utóbbi években is.

A nettó külföldi működőtőke-beruházás állományának stagnálásához hozzájárult a működő tőke beáramlásában az utóbbi években bekövetkezett visszaesés, továbbá az a körülmény, hogy számos multinacionális termelő vállalat tevékenységének megszüntetéséről, relokációjáról döntött, különösen az elektronikai iparban. Ugyanakkor pozitívan értékelhetők a GDP mintegy 2 százalékára rúgó autóipari beruházások, ami a következő években az autóiparban mintegy 50 százalékkal növeli meg a termelő kapacitásokat, megfordítva az export-teljesítmény negatív trendjét.

A magyar exportteljesítmény az európai átlagnál jelentősen jobb volt, viszont reginális versenytársaihoz képest hátramaradt.

A magánszektor adósságállománya

A magánszektor adóssága 2000 és 2009 között megtriplázódott, 2009-ben elérte a GDP 170 százalékát.  2010-ben ez a mutató jelentősen visszaesett a tőkeáttétel csökkentése (deleveraging) miatt. A magánszektorban a nettó hitelkihelyezés 18,7 százalékkal esett vissza. 2011-ben és 2012-ben a delevaraging dinamikusan folytatódott, mind a háztartások mind pedig a vállalatok hitelfelvétele jelentősen csökkent.  Azonban a devizában denominált adósságok magas aránya miatt ezt a hatást több mint ellensúlyozta a forint 12%-os leértékelődése a 2010 végi szintjéhez képest.

A háztartások hitelállományának csökkenése bizonyos mértékig az ellentmondásos végtörlesztési akciónak köszönhető. Az akció enyhítette ugyan a háztartások kitettségét, de – a GDP közel 1 százalékának mértékéig – megnövelte a pénzügyi szektor nettó veszteségét. A banki szektor nyereségességének romlása miatt csökkent a forrás- allokáció mértéke, ezáltal csökkent a hitelkínálat is. A hitelkínálatot visszafogták a pénzügyi szektorra kivetett túlzott különadók is.

A bankok kockázatvállalási hajlandóságát nagymértékben visszafogta a magas beragadt hitelállomány. Ezzel is összefügg, hogy az alkalmazkodási folyamatban Európában a magyar bankok igényelték legerőteljesebb mértékben a külső forrásbevonást. A nemzetközi bankok jelenléte is csökkent Magyarországon, miközben ezek a bankok a visegrádi országokban megőrizték pozíciójukat.

Miközben a magyar bankszektor tőkemegfelelési mutatója jónak tűnik (mintegy 15 %), a vállalati szektorban történő hitelkihelyezés feltételei szigorodtak, a hitelezés visszaesett, elsősorban a hitelezési hajlandóság csökkenése miatt. Következésképpen a pénzügyi szektor Magyarországon jelenleg negatív hatással van a gazdasági növekedésre.

Államadósság

A csökkentésére irányuló törekvések ellenére 2011-ben a bruttó államadósság csak kis mértékben, alig 0,5 százalékkal csökkent (a GDP 81,4 százalékára). Ez a kis javulás is a magánnyugdíj-pénztárak vagyonának elkobzásából származó egyszeri bevételnek (a GDP 9,5 százaléka) volt köszönhető, amit részben az adósságállomány csökkentésére fordítottak.  Pozitív hatását azonban szinte teljesen közömbösítette a forint egy év alatt végbement több mint 10 százalékos leértékelődése, ami 2012-ben megnövelte az devizában lévő államadósság forintban kifejezett értékét. Újabb fiskális erőfeszítéseknek (strukturális egyenleg 2.5 százalékpontos javulása), valamint a további nyugdíjvagyonból való adósságtörlesztésnek és kedvező árfolyamváltozásnak köszönhetően az államadósság GDP-hez viszonyított aránya a Bizottság becslése szerint 2013-ben 78,6 %-ra, 2014-ben pedig 78 százalékra esik vissza.

Miközben a „bázis” forgatókönyv szerint az adósságállomány lényegében a jelenlegi szinten stabilizálódik, az elemzések szerint az adósságállomány növekedésére lehet számítani abban az esetben, ha romlanak a finanszírozás feltételei. A „bázis” forgatókönyv megvalósulása esetén a Bizottság 2020-ra az államadósság GDP-hez viszonyított arányát 74 százalékra prognosztizálja. Ám ha az állam a finanszírozás forrásait hosszabb távon a jelenleg stabilizálódni látszó 8,5 százalékos kamattal tudja csak biztosítani, az adósságállomány már 2014-től kezdődően gyors növekedésnek indulhat és 2020-ra elérheti a GDP 85 százalékát.  Hasonló hatása lehet annak is, ha a strukturális egyensúly egy százalékkal romlik. Tehát a költségvetés elsődleges egyenlegének többlete révén csökkenthető az államadósság, de a gyenge növekedési alapok és a finanszírozás viszonylag magas költségei miatt bizonytalanok a kilátások. További kockázatot jelent a deviza-alapú hitelállomány, aminek mértékét ugyancsak megnövelheti a forint esetleges 10 százalékos leértékelődése.

A kedvezőtlen forgatókönyvek megvalósulási esélyeit növeli a pénzpiacok magatartásának kiszámíthatatlansága is.  Előfordulhat, hogy csökken a külföldi befektetők kockázatvállalási hajlandósága, márpedig Magyarország finanszírozása jelentős mértékben tőlük függ. 2013-ben az ország a refinanszírozásra a GDP csaknem 20 százalékát fordítja. Bár tavaly sikerült devizaadósságunk arányát a teljes adósságállományhoz viszonyítva 50 százalékról 40 százalékra csökkenteni, a külföldi befektetőknek való kitettségünk még mindig jelentős - összességében az államadósság kétharmadát külföldiek tartják a kezükben. Magyarország finanszírozásának biztonsága tehát a piac magatartásától függ.

Munkaerőpiac

Jóllehet, a munkanélküliségi mutató 3 év átlagában 2011-ben túllépte a MIP szerinti küszöböt (10,7 százalék lett a 10 százalék helyett), a munkaerőpiacon tapasztalható némi javulás a kormány munkaerő kínálatát ösztönző reformintézkedéseinek köszönhetően, mint a szociális ellátások és a korkedvezményes nyugdíjazás feltételeinek szigorítása.  A legutóbbi adatok szerint a foglalkoztatás elérte a válság előtti szintet. A munkanélküli segély drasztikus korlátozása azonban inkább ellentmondásos hatást eredményezett. Az utóbbi időszakban tapasztalható csökkenés ellenére a munkanélküliség viszonylag magas maradt.

A bizottság továbbra is kétszámjegyű munkanélküliségi rátával számol.

Az elért eredmények mögött azonban néhány ellentmondás húzódik. A foglalkoztatás a közmunkaprogramnak köszönhetően javult és valós annak a kockázata, hogy a közmunkában foglalkoztatottak tartósan ebben a szegmensben maradnak, mivel a szabad munkaerőpiac aligha lesz képes alternatívát kínálni számukra.  Az is kérdéses, hogy a magánszektor képes lesz-e fenntartható növekedésre, tud-e egyáltalán új munkahelyeket létrehozni. Probléma, hogy a közmunkások bére alacsonyabb a minimálbérnél, ezért egyes rosszul fizető nem állami szektorokban is előszeretettel alkalmazzák őket (például a mezőgazdaságban és az építőiparban), tovább rontva a magánvállalkozások versenyhelyzetét. Nem lehet még tudni, hogy a munkahely-megőrzési csomag ellensúlyozni tudja-e az adójóváírás teljes megszüntetésének hatását.

A gazdaság növekedési potenciálja - múlt és jövő

Magyarország növekedési potenciálja a régiós versenytársak mögé szorult vissza. Miközben Magyarország növekedési potenciálja már az elmúlt évtized második felétől kezdve fokozatosan gyengült,  Csehország, Lengyelország és Szlovákia meg tudta azt őrizni, sőt növelni is tudta növekedési képességét.  A válság valamennyi országban visszaesést okozott, de a kedvezőtlen kiindulási helyzet miatt Magyarországon a növekedési potenciál gyakorlatilag befagyott.  Hasonló következtetésre jut az IMF és az OECD is.

A Bizottság elemzése alapján Magyarország gyenge növekedési potenciálja mögött egyértelműen termelékenységi problémák húzódnak. Miközben a tőke és a munkaerő helyzetének alakulása, ha szerényen is, de hozzájárul a növekedéshez, a teljes termelékenységi mutató (TFP) miatt mérséklődnek a növekedési kilátások.

Magyarországon a válságot követően romlott a pénzügyi közvetítés hatékonységa, visszaesett a hitelezés; a termelékenységi mutató romlásának valószínűleg ez az egyik oka. A  tőke potenciális növekedéshez való csökkenő hozzájárulása a beruházási ráta történelmileg alacsony szintjének tökröződése. Ez utóbbi a válság előtt a GDP 20 százaléka fölött volt – hasonlóan a régió többi országához – de azóta a GDP 17 százalékára esett vissza, miközben a visegrádi országok megőrizték a válság előtti szintjüket. Az alacsony beruházási rátát keresleti és kínálati tényezők is magyarázhatják. Kétségtelen, hogy a kereslet alakulására kihatással volt a válság okozta gazdasági bizonytalanság és a háztartások adósságleépítési folyamata, a különadók pedig visszafogták a vállalatok beruházási kedvét. Ezzel párhuzamosan a pénzügyi szektorban is adósságleépítés ment végbe (részben a bankadó kivetése miatt), ami a hitelkínálat visszafogásán keresztül szintén károsan érintette a beruházásokat..

A társasági adórendszer és annak hatása

2010-ben az új kormány egységes, 10 százalékos adókulcs bevezetését tervezte 2013 évi hatállyal. Ezt a célját azonban módosította a Széll Kálmán tervben: elhalasztotta a vállalati nyereségadó csökkentését, speciális adózási rendszert hozott létre a KKV szektor részére, bizonyos ágazatokban pedig különadókat rótt a vállalkozásokra. Ez utóbbi célja részben a KKV szektor számára adott különféle kedvezmények költségeinek ellentételezése volt.  Az intézkedések eredményeként lényegében csak bizonyos szektorokban nőttek az adóterhek, míg a KKV-szektor élhet a preferenciális adórendszer nyújtotta kedvezményekkel.

Egyes szektorális különadók bevezetésére már 2010 előtt is sor került (ezek közé tartoznak a hitelintézetekre, gyógyszeripari cégekre és energiaszolgáltatókra kivetett adók), ezek mértéke azonban a költségvetés méretéhez képest viszonylag szolid volt, különösen az e szektorok nyereségességéhez viszonyítva.   2010-ben azonban a költségvetési kiigazítás részeként további jelentős, a GDP 1 %-át meghaladó mértékű – jóllehet átmeneti jellegű – különadókat vetettek ki a pénzügyi, a távközlési és a kiskereskedelmi ágazatokban. 2011-ben a gyógyszeripari cégek különadója csaknem megkétszereződött, 2012-ben pedig a kormány a különadókat állandósította. Az ágazati különadókat az állam 2009-2013 között a GDP 0,5 százalékáról a GDP 2,5 százalékára növelte. Ehhez adódtak még a GDP 1 százalékát kitevő normál vállalati nyereségadóból és a GDP 1,5 százalékára rúgó iparűzési adóból származó bevételek és további fogyasztási típusú (többek között a telefonálási percdíjakat és készpénzfelvételt terhelő) adónemeket is bevezettek.

A különadók fékezik a vállalatok fejlesztési kedvét, ami különböző csatornákon keresztül elsősorban a beruházásra és termelékenységre gyakorolt torzító hatása révén visszafogja a gazdasági növekedést. A magyarországi beruházási kedvet nem csak a pénzügyi szektor hitelezési hajlandósága mérsékli, hanem az adórendszer túl gyakori változása is.

A magas vállalati adók – különösen egy feltörekvő gazdaság esetében – elbátortalanítják a külföldi befektetőket, a már megtelepedett külföldi multinacionális vállalatok pedig visszafogják fejlesztési tevékenységüket, leállítják az új technológiák és know how-k átadását.

Nem véletlen, hogy a beruházási ráta történelmileg legalacsonyabb szintjére (17 %) esett vissza, a nyereség reinvesztíciója is hasonló tendenciát mutat. A romló üzleti környezet miatt csökkent Magyarország versenyképessége, a Global Competitivness Report szerint elveszítette az előző évben elfoglalt 12. helyét.

Politikai kihívások

Jelen elemzés szerint Magyarország számára kedvezőtlen folyó fizetési mérlege, magas adósságállománya jelenti a legnagyobb kihívást. Ezzel együtt javítania kell a vállalkozói környezetet és a versenyképességet az ország növekedési alapjainak és a foglalkoztatási lehetőségek javítása érdekében. Már az előző IRD-jelentés is rámutatott Magyarország makrogazdasági egyensúlyzavaraira, különösen a rendkívül negatív NIIP-re és a magas államadósságra. Magyarország folyamatosan dolgozik az egyensúlyhiány leküzdésén, de a folyamat néhány bizonytalansági tényezőt rejt magában. 

A legnagyobb kihívást a vállalkozásbarát környezet létrehozása jelenti.  Ehhez kapcsolódik a hitelezés normál szintjének helyreállítása, elsősorban a vállalati szektor számára.  Folytatni kell a fiskális konszolidációt a Tanács ajánlásainak megfelelően mind az Európai Szemeszter mind pedig a Túlzott Deficit Eljárás keretében. Tartósan enyhíteni kell a hitelállomány sebezhetőségét, megerősítve a növekedési potenciált és további strukturális reformok megvalósításával javítani kell a foglalkoztatottságot. Erősíteni kell a versenyt, ami ösztönzőleg hathat a növekedésre. Ösztönözni kell a vállalatokat forrásaik hatékonyabb kihasználására.