Tudható volt, hogy be fog következni, így meglepve igazából senki sem lehet. A kormány április 18-i határozata csupán megerősítette saját, decemberi döntését. A szöveg nem fogalmaz világosan, de olybá tűnik, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után 2014. január elsején a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség - legalábbis a mai formájában – megszűnik. A 1217/2013 (IV.18) Korm. határozat szerint az operatív programokat irányító hatóságok az ágazati szakpolitikákért felelős miniszterek irányítása alá kerülnek. A 2014-2020 közötti OP-k lebonyolítását támogató intézményrendszer központi koordinációját „a jelenleg működő intézményrendszer bázisán” a Miniszterelnökség irányítása alá helyezve kell biztosítani. A MeH a 2014-2020-as időszakra nézve egységes eljárásrendeket dolgoz ki. Egyben újabb előterjesztés készül a – pályázatokat ténylegesen kezelő – közreműködő szervezetek sorsáról.
A témában nemrég részletes elemzést írtam. Most is úgy gondolom, mint akkor: a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség – bár a kialakult helyzetért kétség kívül felelős – jelentős részben a mások által okozott balhét kénytelen elvinni. Eléggé világos az is, hogy a döntés nem szakmai vita, hanem a kormányon belüli hatalmi harc eredménye. Meglehetős bizonyossággal kijelenthető ugyanis, hogy a helyzet ettől az átszervezéstől nem fog javulni. Egyrészt azért, mert – csinálják azt bármilyen óvatosan, és hatékonyan – a reform alaposan felforgatja a rendszerben működő minden intézmény és szakember életét, így esélyes, hogy a következő 6-8 hónapban a pályázatok és a kifizetések lassulásával kell számolnunk. Másrészt azért, mert – úgy a 2004-2006 közötti hazai tapasztalatok, mint a legfrissebb nemzetközi adatok alapján – tudjuk, hogy a centralizált rendszer egyszerűen jobban működik. Íme:
A talán megdöbbentően egyértelmű kép magyarázata egyszerű. Egyfelől, mindazokat a problémákat és vitákat, amelyek a programokat végrehajtó intézmények között rendszeresen és kikerülhetetlenül felmerülnek, és amelyeket eddig az NFÜ házon belül meg tudott oldani, ezentúl tárcaközi egyeztetés tárgyává kell majd tenni. Így mostantól főosztályvezetők helyett kormánytagok fognak egymással alkudozni, és egész minisztériumok feszülnek majd egymásnak. Ha valaki azt állítja, hogy az ilyen döntéshozatal akár gyorsabb, akár átláthatóbb, akár szakmailag megalapozottabb lehet, az még nem látott államigazgatást közelről. Másfelől, az irányító hatóságok szétválasztása szinte elkerülhetetlenül rontja a pályázati rendszer egységességét és átláthatóságát – és ez is megnehezíti, hogy a kedvezményezettek a pályázati forrásokat megszerezhessék, és időben felhasználhassák.
A dolgok tehát egyértelműen rossz irányba mennek. Pedig most már tényleg nagyon evezni kellene, mert bizony a vízesés felé sodródunk. A 2013 első negyedéves adatok alapján úgy látszik, hogy az EU-források felhasználása az elmúlt esztendőben nem tudott gyorsulni. A 2012 év végi – az intézményrendszer számára is váratlan – kiugrás átmenetinek bizonyult. Ma ugyanott tartunk, mint egy évvel ezelőtt: a forrásfelhasználás sebessége a minimálisan szükségesnek nagyjából a fele. Az utolsó egy év összteljesítménye pedig – mintegy 1188 milliárd forint – nagyjából annyi, mint 2011-ben volt. A tagállamok rangsorában hazánk a 21. helyen tanyázik, lemaradása az EU-átlagtól – és a visegrádiak átlagától – tovább nőtt.
Kérdezhetik persze: mit szól majd ehhez a döntéshez az Európai Unió. Nos, ez jelentős részben a tálalástól függ. Egyfelől, az auditorok által jóváhagyott eljárásrendekben alapvetően nem a minisztériumok, hanem az irányító hatóságok és a közreműködő szervezetek szerepelnek. Ezek áthelyezése az eljárásrendek meghagyása esetén a pénzügyi ellenőrök számára nem feltétlenül jelent radikális változást (bár mindenki más számára egyébként igen). Elképzelhető az is, hogy a MeH alá kerülő „központi koordináció” elnevezéseként végül meghagyják a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség nevet – pl. azért, hogy az elmúlt hat évben az intézményre költött uniós milliárdokat ne kelljen Brüsszelnek visszacsengetni. Valószínű, hogy Brüsszel így is, úgy is, feltesz majd néhány kellemetlen kérdést. Egyértelmű ugyanakkor, hogy amire a kormány készül, nem szabályellenes. Ezért – mint más ügyekben – ezúttal is dőreség lenne abban reménykedni, hogy az EU majd megment bennünket saját magunktól.
Bizonyára sokan vannak, akik az NFÜ-t nem zárták a szívükbe. Megírtam korábban: az Ügynökség munkájával szembeni kritikának – 2010 előtt is – sok esetben megvolt az alapja. Mégis, számomra, és sok más szakember számára is egyértelmű: az NFÜ eltűnésével a magyar fejlesztéspolitika szegényebb és gyengébb lesz. Az agónia nem ma kezdődött. A 2010-es tömeges fejcseréket, B-listázást, a támogatási rendszerre nehezedő irdatlan politikai nyomást, a szakemberek önálló felelősségvállalására és kezdeményezőkészségére építő belső szervezeti kultúra elsorvasztását, a progresszív humán-erőforrás politika, a teljesítményösztönzési rendszer beszántását az Ügynökség nem élhette túl. Ez az NFÜ már régen nem az az NFÜ, amely 2002 és 2007 között nekem is kedves munkahelyem volt, és amelyet akkor egész Európa sikeres példaként emlegetett. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Az NFÜ-ben felhalmozott szervezeti tudás és kultúra, amely az elmúlt három év dúlása ellenére még pislákolt, 2014 elején visszavonhatatlanul elillan.
Nincs kétségem afelől, hogy a most elhatározott reform kudarcot fog vallani.
(A fenti cikk megjelenését követően két nappal érkezett a hír, hogy lemond posztjáról Petykó Zoltán, az NFÜ elnöke.)
