A nemzeti vidékfejlesztési stratégia megalkotását a kormánypártok még a választások utáni, szottyos indulatokkal és felfokozott várakozásokkal teli időszakban hirdették meg.  A tézisekről a baráti és támogató szervezetek aktív részvételével folyó társadalmi vitába a független szakmai szervezeteket csak a legszükségesebb mértékben, a látszat fenntartása érdekében vonta be a kormány, az ellenzéki politikai szereplőket pedig csupán egy konferencia erejéig szólította meg. Ez azért aggályos, mert a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés szükségszerűen jelentős állami intervenciónak van kitéve, így komolyan vehető hosszú távú stratégia csak politikai konszenzus mellett alkotható. Ám a felemás társadalmi vita után mély hallgatás következett, majd a korábban ígért parlamenti műfajok helyett csupán a Kormány előtt merték megméretni az anyagot, így csak a kormány hagyta jóvá a „Nemzeti Vidékstratégia 2012-2020” című, „a magyar vidék alkotmánya” alcímet viselő dokumentumot.

Az alábbiakban nem célom egy átfogó, minden részletre kiterjedő kritikáját adni az anyagnak és különösképpen nem szándékom alternatív stratégiát bemutatni. Ugyanakkor fontos rávilágítani, milyen következményekkel járhat a vidéken élők számára, ha elfogadják a dokumentum állítását, miszerint „A Stratégia olyan dokumentum, amely a lehető legszélesebb társadalmi konszenzus alapján kíván irányt szabni az agrár- és vidékpolitikának, a környezetpolitikai szempontok érvényesítésének, a vidéki térségek felemelkedésének. Ez ad alapot a megvalósítás kereteit adó vidékstratégiai nemzeti programok rendszeréhez, s határozza meg a szükséges jogalkotási, illetve költségvetési, pénzügyi lépéseket, a fejlesztés eszközrendszerét.”

Vidékstratégia = mezőgazdasági stratégia = környezetvédelmi stratégia?

Első kérdésként a Stratégia által valójában lefedett területet kell megvizsgálnunk. Ez azért is fontos, mert a dokumentum címe, illetve bevezetője ebben csúnya tévútra terelheti az olvasót. A magyar vidék alkotmányától az ember joggal várhatja, hogy az komplex módon kezelve a kihívásokat, a vidéken élők minden jelentős problémájára választ kíván adni. Ebben erősíthet meg minket az előszó: „A vidék nem csupán profitérdekeket kiszolgáló termelési tér, hanem társadalmi, kulturális és természeti értékek összessége. ….A vidék sikereinek és kudarcainak a társadalom minden tagja részese.” A dokumentum helyzetelemzésében már jóval kevésbé jellemző a komplex vidékpolitikai megközelítés, de nyomokban még felfedezhető. Ugyanakkor a beavatkozási részhez érve végletesen leszűkül a stratégia fókusza. Ha a valós javaslatokat nézzük, akkor a Nemzeti Vidékstratégia áll egy „vidéki terek környezetvédelmi stratégiájából” és egy mezőgazdasági-élelmiszergazdasági stratégiából. Jól mutatja ezt a stratégiai célok elérését mérő indikátorok megoszlása: a 25 indikátorból 2-3 olyan van, amely a mezőgazdaságtól vagy a vidék környezeti állapotától független lenne. Ezek az arányok a beavatkozási programoknál még kedvezőtlenebbek. Ebből az következik, hogy a stratégián nem kérjük számon azt, amire valójában meg sem kísérel választ adni, ellenben rögzíthetjük, hogy a kormánynak – kommunikációjával ellentétben – nincsen átfogó vidékpolitikai programja. Ez különösen annak jegyében szomorú, hogy a foglalkoztatás növelését zászlójára tűző kormány a mező- és élelmiszergazdaságon kívül a falusi turizmusban és a népi kézműves mesterekben látja a foglalkoztatási válság közmunkán túli, valóságos megoldását.

Érdemes tehát a stratégia mezőgazdasági részére koncentrálunk - a környezetvédelmi résszel jelentős részben egyet lehet érteni, az nem más, mint nemzetközi kötelezettségeink kommunikációs szempontú átcsomagolása. Átvezetésként a mezőgazdasági részhez annyit azért jegyezzünk meg, hogy a környezetvédelmi célkitűzések nem a gazdasági hozzáadott érték és ezen keresztül a munkahelyek számának a növelését szolgálják, ettől függetlenül felelős gondolkodó nem vitathatja el a szükségességüket.

Romantikus tervgazdaság

Az anyag kiinduló pontja sajnos a mai világ többszörös félreértésén nyugszik. Ezek között van egy fundamentális jellegű és nagyon sok fontos részletkérdést érintő tévedés. A fundamentális jellegű tévedés abban áll, hogy az stratégia összeállítói egész egyszerűen nem veszik azt figyelembe, hogy a mezőgazdaság és élelmiszergazdaság területén racionális gazdasági aktorok hozzák a döntéseket. Legyen szó földtulajdonosról, cégvezetőről, egyéni gazdáról vagy egy napszámból élőről. Olyan tevékenységet, ami nem éri meg, akkor sem fognak folytatni, ha a különböző, ehhez hasonló kormányzati dokumentumokban megduplázzák az egy oldalra eső Wass Albert idézetek számát. Nem azért szűnt meg a háztáji sertéstartás, mert gonosz labanc összeesküvők lennének azok a falusiak, akik egy darabig folytatták ezt a tevékenységet majd felhagytak vele, hanem azért, mert megváltoztak a világpiaci viszonyok és nem éri meg ezzel foglalatoskodni. Ennek persze számtalan mögöttes oka van: a WTO által diktált globális kereskedelmi feltételektől, a nemzeti támogatások forráselapadásán át a korszerű szakosított telepek hatékonyságáig. Az anyagot olvasva az embernek az az érzése, hogy egy romantikus tervgazdaság és nem tőkés piacgazdaság az alapvető gazdasági szisztéma hazánkban.

Majdnem ilyen jelentőségű tévedés az, amennyire lebecsüli az anyag azt a folyamatot, ami a világgazdaságban az élelmiszerpiacokon zajlik. Az árrobbanás hátterében a kereslet alapvető növekedése áll. Egy hazánkhoz hasonló ökológiai adottságokkal rendelkező országban erre valóban lehetne alapozni a vidék új aranykorát: lehet növelni a termelést, mert van piac. Márpedig foglalkoztatás-bővülés, eltartóképesség-növekedés is csak abból van, ha növekszik a teljesítmény, növekszik a kibocsátás. Azt állítani eközben az európai agrárpolitikáról, hogy „Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kell jönni: a mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett környezeti, társadalmi, regionális, és foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia.” sokszoros félreértés. Természetesen nem az a félreértés, hogy a mezőgazdaságnak óriási felelőssége van egyéb közjavak előállításában. Ugyanakkor, az elmúlt évtizedekben az európai agrárpolitikában ahhoz adtak támogatást, hogy a gazdák minél kevesebbet termeljenek (ld. cukorreform). Mára Brüsszelben is rájöttek, hogy a megváltozott világpiaci körülmények között ez a támogatáspolitika az európai vidék elszegényedéséhez és lecsúszásához vezet. A következő időszaki EU-s kerettervekben sokkal hangsúlyosabb elvárás lesz a versenyképesség növelése. Unortodoxnak számított a magyar agrárpolitika, amikor 2006-07-ben az előző tervezési időszakban a versenyképesség fokozására helyezte a hangsúlyt, de az élet ezt igazolta. Ma már egész Európa ebbe az irányba fordul.

Tudatos építkezés helyett újraelosztási háború

Az elfogadott stratégia leggátlástalanabb csúsztatása a kisüzem-nagyüzem szembeállítását célozza. Nem arra törekszik, hogy a mezőgazdaság meglévő duális szerkezetéből kiaknázható előnyöket realizálja, hanem arra, hogy – a magyarság „legjobb” hagyományait idézve – elhintse a széthúzás és ellenségképzés zsizsikjét az egyébként összefogásra predesztinált szereplők között. Azt állítani, hogy az egyéni gazdaságok egységnyi területen (egyébként más statisztikából tudhatóan kisebb fajlagos termelési volumennel) négyszer annyi főt tartanak el minimum a statisztikák félreértése, de nagyobb valószínűséggel tudatos félrevezetés: vudu közgazdaságtan, matolcsyzmus. Mintha almát hasonlítanának körtével. A bejelentett, hivatalos foglalkoztatottak számát hasonlítja össze a bemondásos alapon összeírt „háztartási jellegű” munkával. Erre, és régi indulatokra alapozva az anyag készítői az újraelosztási háború ideológiai alátámasztására tették a legnagyobb intellektuális erőfeszítést, és nem arra, hogy megtalálják a módját a vidéken élők rendelkezésére álló erőforrások összmennyiségének növelésére. Ahogy mondani szokták: már megint nem azzal foglalkozunk, hogy nagyobb legyen a torta, hanem a felszeleteléssel és elosztással. Fontos megjegyezni, hogy legitim törekvés az, hogy önhibájukon kívül hátrányos helyzetű szereplők versenyhátrányát csökkentse az állami beavatkozás. Ugyanakkor, ezt tenni egy versenyszektor központi mozgatórugójává, ráadásul üzemformához és nem teljesítménymutatókhoz kötve, elfogadhatatlan.

Az anyag összességében a professzionális árutermelő gazdaságokat ellenségnek állítja be, nem bíztatja őket fejlesztésre, beruházásra, sőt elbizonytalanítja azokat a jelenlegi termelési alapjaik megőrizhetőségével kapcsolatban is. Ennek gyors és konkrét következménye a visszafogott beruházási kedv, az innováció kiiktatása, a piacok elvesztése és végső soron munkahelyek megszűnése. Ha világosan látni lehetne, hogy milyen kitörési pontokat kínál a kisgazdaságoknak, ha látszana, hogy a nagyüzemi szektorból kiszorított egzisztenciáknak gyors felemelkedés és stabil megélhetés jut osztályrészül a kisüzemi szektorban, akkor a stratégiának csak az igazságosságát és méltányosságát lehetne vitatni. Azonban a helyzet ennél tragikusabb: arra mutat koncepciót és ideológiát az anyag, hogy miként szorítsuk vissza a magyar agrárgazdaság egyik részét, de sokkal vérszegényebb az alternatíva kimunkálásában. Ez még akkor is igaz, ha egyébként vannak támogatható elemek a programban. A következő kormánynak is folytatnia kell (pontosabban, ha ilyen ütemben halad az agrárkormányzat, akkor elkezdenie) a demográfiai földprogramot, az ökológiai termelésbe vont terület növelését, a kertészet és élelmiszeripar fejlesztését, a falusi turizmus terjesztését és valóban szemléletformáló kampányokat kell folytatni a magyar fogyasztók tudatosságának növelése érdekében.

Fontos azonban két megjegyzést tenni: egyrészt reálisan kell értékelni az ilyen programok munkahelyteremtő potenciálját, másrészt sokkal átfogóbb megoldást kell adni a vidéki foglalkoztatottság problémájára. A reális értékeléshez néhány megjegyzés: a legutóbbi agrár-környezetgazdálkodási program 2009-es indulásakor az ökológiai célprogramokban egyetlen kérelmező sem lett forráshiány miatt elutasítva. Tehát az anyag sommás megállapítása, miszerint „Az elmúlt évek agrár- és támogatáspolitikája következtében Magyarország volt az egyetlen olyan EU tagállam, ahol az ökológiai gazdálkodás területi aránya stagnált illetve csökkent.” nem igaz. Ennél szakmaibb megközelítéssel érdemes csak nekifutni az ökológiai termelés növelésének. A falusi turizmus keretében az anyag szerint 744 ezer vendégéjszaka realizálódott 2009-ben. Ennek a 268%-os növelését 2 millióra és átlagosan 5000 forintos költést feltételezve vendégéjszakánként egy évi 10 milliárd forint árbevételű (!) ágazat képe bontakozik ki előttünk, ami nem fogja azért radikálisan átrendezni a vidéki foglalkoztatási viszonyokat. A reális értékelésből látszik, hogy ezek a programok önmagukban nem jelentenek csodát. Meg kell vizsgálni emellett a közlekedési infrastruktúrát, hogy a körzetközpont, ahol több a munkahely, általában könnyen elérhetővé váljon, a közmunkaprogramokat úgy kell áthangolni, hogy a fő cél ne a büntetés, hanem a munkaerőpiacra való visszavezetés legyen. Ezen túl érdemi elemzést érdemelne, hogyan lenne esély egy vidéki ipartelepítési programot elindítására. Az ilyen programok kidolgozásában azonban a háborús logika, az ellenségkeresés kevésbé hatékony megközelítés, mint a sok egyeztetéssel lassított, szakmai gondolkozás.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a kormány vidékstratégia néven egy mezőgazdasági stratégiát alkotott. Egy olyan stratégiát, amelyik a két lábon álló magyar mezőgazdaság egyik lábát amputálásra készíti elő, míg a másiknak azt ígéri, hogy edzőterembe járás nélkül is nagyon izmos lesz hamarosan. Ahogy egy agrárszakember fogalmazott: a legnagyobb erénye ennek a stratégiának, hogy a jóváhagyói sem veszik komolyan, nem tekintik többnek, mint egy kommunikációs pamfletnek, ennek megfelelően várhatóan folytatódik az előző két évben megismert forgatókönyv: kemény retorika, nagy nekibuzdulás, majd az előző kormányok és az EU által kijelölt út járása. Ha ez történik, akkor csak azon kell bosszankodni, hogy mennyi lehetőség marad kihasználatlanul a valós stratégia hiányában. Az összes többi forgatókönyv ennél rosszabb.

Vajon a görög válság az eurozóna válságát jelzi, vagy az európai integráció alapjául szolgáló érdek-és értékközösség felbomlását is? Az uniós válságkezelés lehetséges módjáról és következményeiről valamint a magyar kormány ennek kapcsán sokak szerint megnövekedett mozgásteréről kérdezte Pikó András BALÁZS PÉTER volt külügyminisztert. 

Ön hogy látja, a jelenlegi görög helyzet az eurozóna válságát jelzi vagy az európai integráció jelenlegi formájáét? Pusztán gazdasági eredetű működési zavarról van szó, vagy arról is, hogy megszűnni látszik az az érdek- és értékközösség, amely az Uniót eddig összetartotta?

A görög válságról annyi értelmezési héjat lehet lehántani, mint egy hagymáról. Magja nyilvánvalóan a görög gazdaság és azon belül a költségvetés válsága. Ám a helyzet a görög politikai élet válságát is mutatja, nem tudnak stabil kormányt alakítani. Természetesen ez az euro övezet válsága is, mert nem képes beállítani a sorba az egyik renitens tagját. És igen, ez az Európai Unió válsága is, mert megkérdőjeleződött a közös értékrend, az egymás iránti szolidaritás és a kötelezettségek pontos betartását előíró szabályok fontossága. Ezért is ennyire izgalmas a helyzet, hiszen ha nem lenne ennyi rétege a konfliktusnak, egy tízmilliós ország aligha tudna ekkora gondot okozni egy félmilliárdos közösségnek. Görögország ezért válhatott egyfajta próbakővé, az európai konfliktuskezelés tesztországává.

Szerintem a jelentőségénél kevesebbet foglalkozunk az értékközösség felbomlásával, eróziójával, pedig ha az európai társadalmak többségében megszűnik a hit ebben, akkor félek, az ilyen konfliktusok közepette nem lesz annyi érdek, ami egyben tarthatná az európai közösséget.

Kétség nem fér hozzá, hogy Európa, nem csak az Unió, hanem a földrész mind az ötven állama egy érdekközösséget alkot. Ennek próbája az, hogy az egyes országoknak a problémák kezelésére külön-külön alkalmazott megoldásai soha nem olyan jók, mint amit közösen találnak ki és együttesen alkalmaznak. Az új értékközösség azonban már a Közös Piac első bővülésekor meghasadt. Az európai integrációt eredetileg francia ihletésre a mediterrán, katolikus, bor- és gabonatermelő hagyományokra építették. Ezt tükrözik az Unió szertartásos eseményei, a tekintély erős tisztelete, a terjengős joganyag, a dús intézményhálózat. Ehhez kapcsolódtak az első bővüléskor a protestáns északi országok hagyományai, a puritanizmus, az egyenes és őszinte beszéd, a társadalmi egyenlőség más felfogása. Amikor biztosként ott dolgoztam, nap, mint nap tapasztaltam ezt a duális értékrendet. A legszemléletesebb példát a mindennapi kommunikáció adja: egy finn munkatársnak nem szabad egy-két mondatos utasításnál többet mondani, mert úgy érzi, hogy vesztegetjük az idejét, míg egy olasszal esetleg kávézni is kell, személyesen érdeklődni a hogylétéről, mielőtt a feladatra térnénk, mert különben azt hiszi, nem szeretjük, vagy nem tartjuk elég fontosnak őt. Ehhez hoztuk mi, volt szocialista országok a hagyományos bizánci, vagy később „elbizánciasodott” kulturális és társadalmi hagyományt, amelynek nem természetes alkotóeleme az őszinteség, a nyíltság, a puritanizmus, de a formális jog és a szabályok tisztelete sem. A görög mentalitás is a bizáncias övezethez tartozik. Nagy kérdés, hogy hosszú távon egyben lehet-e tartani a borivók és sörivók klubját a vodkát és más égetett szeszeket kedvelők hozzájuk csatlakozott társaságával.

A mostani válság okaira van olyan magyarázat is, amely határozottan egy eredendő érdekkonfiktusra utal. Magyarországon talán Róna Péter fogalmazza meg a leghatározottabban, hogy az európai integráció gazdaságilag a periféria strukturális versenyhátrányát csak felerősítette, ezen országok hatékony válságkezelését viszont akadályozza a közös gazdasági szabályrendszer, amely elvette például a görögöktől azokat a gazdaságpolitikai eszközöket pl. a leértékelést vagy a védővámokat, amelyekkel kezelhették volna a bajaikat. Az eurozóna központi országai, leginkább a németek, az integráció ilyetén megvalósulásán gazdaságilag nyertek csak, míg a peremországok buktak. Márpedig ha ez így van, akkor a vesztes pozícióból nagyon nehéz érvelni a közös európai értékrend mellett, mert az nem tűnik másnak, mint gazdasági egyenlőtlenségek fedőideológiájának.

A felzárkózás esélyeit vizsgáló gazdaságelméleti iskolák egyike valóban úgy érvel, ahogyan Róna professzor, de megvan a hasonlóan markáns ellenpárja is, amely hisz az európai perifériának a jelenlegi integráció keretein belüli felzárkóztatásának esélyében. Az első azt állítja, hogy a közös európai térségben és szabályrendszerben az erősek még erősebbek, a gyengék még gyengébbek lesznek, hisz minden az erősek érdekei szerint van kialakítva, míg a másik iskola hasonlóan meggyőző érveket tud felsorakoztatni arra, hogy a közösen meghozott szabályok és az uniós források elosztása, valamint az erősek húzása, ösztönzése révén csökken a periféria elmaradottsága. Ez utóbbinak is nap, mint nap tapasztaljuk a látható jeleit, mivel a magyar hétköznapokban is színvonalas termékek és szolgáltatások jelentek meg. Ha körbenézünk a városainkban, olyan képet látunk, amely ifjúkorunk ausztriai emlékeit idézi inkább, mint az egykori keleti blokk KGST-valóságát.

Úgy érzem, Ön szerint több szól a második iskola mellett, mint az uniós integrációval kapcsolatos szkeptikus álláspont mellett.

Mindkét véleményben sok racionális, megfontolandó elem van. Az Unió mélyvíz, nem mindegy, ki milyen erőnléttel ugrik bele és utána mennyire akar küzdeni a relatív előnyökért az Unió fórumain. Az sem mindegy, hogy mennyire akarja és képes felkészíteni egy ország kormánya a vállalatait, a cégeit és a polgárait erre a versenyre. Látunk erre jó és rossz példákat egyaránt. A korábbi tagok közül a dánok, a svédek, vagy jó ideig az írek mintaszerűen álltak be a szélirányba és nyertek is a csatlakozáson, de ugyanez érvényes az osztrákokra. És láthatjuk, a velünk együtt csatlakozott országok között is vannak, amelyek nálunk jóval sikeresebben alkalmazkodtak az európai viszonyokhoz. Azzal mostanában szembesült csak az európai közösség, hogy a gazdaságilag legalább három különféle fejlettségi szinten lévő tagországokra nem lehet egységes válságkezelést és szabályokat alkalmazni. A német spórolás adaptálása önmagában nem oldja meg a görög válságot.

Fotó: Csoszó Gabriella

Most már azért sem, mert egyre nyilvánvalóbbak a társadalmi és politikai korlátok. A görögöknek is elegük van a megszorításokból, miközben a német adófizetőknek is elegük lehet abból, hogy az ő adójukat mindenféle érdemi eredmény nélkül öntik bele a görög válságkezelésbe.

Görögországban az is gond, hogy nem alakul ki egy belső konszenzus a válságkezelés terheinek elosztásáról. A szegények azt mondják, fizessenek a gazdagok, míg a tehetősebbek politikai képviselői amellett érvelnek, hogy egyenletesen kell a terheket elosztani. Ez a megoldatlan vita kedvez a politikai szélsőségeknek, mindenféle unióellenes élű magyarázatnak és nem erősíti a közismerten gyenge görög adómorált sem. Ami a donor oldalt illeti, az a helyzet, hogy Németország az eurozóna fennállása óta mindig csak adott, jóval többet, mint amit kapott.

Viszont a gazdasága nyert ezen…

A német cégek és a német gazdaság bizonyosan nyertek, de most a társadalmi korlátokról beszélünk. Az uniós költségvetésbe a német adófizető polgár jóval többet tesz be, mint amennyit onnan kedvezményezettként visszakap! Neki tartozik magyarázattal a német szövetségi kormány és a tizenhat tartományi kormány, mert nekik kell elfogadtatni az adófizető- és egyben választópolgárokkal azt, hogy te fizetsz az Uniónak, viszont cserébe az Audi, a Mercedes vagy a német üzletláncok nyernek, amelyek persze munkahelyeket tartanak fenn, exportálnak és adót is fizetnek.

A német adófizető polgár, aki tudja, hogy ő személyesen többet ad, mint kap, azt várja, hogy a megsegített görög is becsülje meg magát, húzza össze a nadrágszíjat, miközben a megsegített görög, aki már a sokadik megszorítást éli meg, dühösen az utcán tüntet az Unió és Merkel ellen. Mindenki a saját értékrendje és a saját érdekei mentén látja a válságot és annak okait, meg a kezelését is és épp ezért vethető fel szerintem az első kérdés: van-e még érték- és érdekközösség egyáltalán?

Ebben sokkal inkább az európai jóléti modell válsága tükröződik. Ehhez a modellhez alkalmazkodott a politika, melynek alapszabálya: ígérj, ígérj, ígérj! A görög politika is ebbe a csapdába esett, de ugyanebben vergődtünk és vergődünk mi, magyarok is. A németek túl vannak ezen, az ő válságkezelési technikájuk a takarékosság és azt tartják, ha valaki külső segítséget igényel a bajai megoldásához, az szintén vállaljon áldozatokat és spóroljon, mint ők. Ez a recept viszont nem alkalmazható azokban a forrásigényes gazdaságokban, mint például a magyar, a görög, vagy a spanyol, ahol már a talpon maradásnak is nagy a tőkeigénye. Ez valódi ellentmondás és nem véletlen, hogy ezt a dilemmát szólaltatta meg hangsúlyosan a francia elnökválasztási kampány is.

A német adófizető nem tud másként gondolkodni minderről, mint ahogy a saját kultúrája, mentalitása és hagyományai meghatározzák. Mi lehet az az ajánlat számára, ami elég vonzó vagy racionális ahhoz, hogy egy másfajta megoldást elfogadjon.

El kell fogadni a németek azon feltételét, hogy lyukas hordóba nem akarnak több bort önteni. A külső támogatásra szoruló költségvetés sehol sem ereszthet, mert abba a német adófizetők pénzét már nem töltik bele. Ragaszkodni fognak a fenntartható egyensúlyt garantáló programokhoz, ez lenne a mi esetünkben a konvergencia program. Ha látják a programok végrehajtásának garanciáit, akkor nem lesznek türelmetlenek, akkor nem fognak vállalhatatlan határidőket szabni. De ehhez szilárd politikai elköteleződés is kell, nem csak a görögöknél, de például nálunk is.

A görögök felé szerintem ez a türelem már elfogyott…. 

Valóban úgy tűnhet, de stratégiaváltás is megfigyelhető. Ebben a helyzetben az Unió, amely eddig szorgalmasan ismételgette a német takarékossági szempontokat, most francia hatásra is jobban figyel majd arra, hogy a gyengébb tagországainak lesz-e forrása a gazdaságok dinamizálására. Az Uniónak magának is vannak ilyen forrásai és tartalékai, csak az a kérdés, hogy a tagállamok egyetértését meg lehet-e szerezni az ilyen célú forrásátcsoportosításhoz. Folynak az Unió 2014-től érvényes költségvetési időszakát meghatározó egyeztetések, és várhatóan ez lesz az egyik legfontosabb szempont a további vitákban. A kérdés megfogalmazható akként is, hogy a tagországok kis egyéni projektjeiből, széttartó alkujaiból összeálló mozaik lesz a következő ciklus európai fejlesztéspolitikája, vagy nagy, konszenzusos, összeurópai projektek mentén képzeljük el azt. Én igen határozottan az utóbbit támogatnám, mert az előnyök tagállami visszaosztása sokkal többet ér, mint az uniós pénzek szétaprózása.

Fotó: Csoszó Gabriella

Mindez azt jelentené, hogy módosulna ugyan, de maradna az egységes európai válságkezelés, és a közös európai szabályrendszer, hiszen ez egyben garanciális elem is. De ez ellen hat az, hogy a periféria válságkezeléséhez épp az összeurópai szabályokon kellene lazítani, kivételeket alkalmazni….

A magyar kormány láthatóan erre haladna, de ezt én nem tartom jó iránynak. Nem lehet összetéveszteni a banki hiteligénylést a bankjegy automatából való pénzfelvétellel. Az IMF nem a mi házi bankunk, hogy feltétel nélkül folyósítsa az olcsó kölcsönt. Lehet hitelt szerezni a nyílt piacon kötvénykibocsátással, de a szabadságnak óriási felára van. Ha egy ország olcsó hitellel akarja az elkövetett gazdaságpolitikai hibáit kijavítani, mint például a mi kormányunk az elmúlt két év után, akkor a kölcsönt nyújtó feltételeit akceptálni illik, például a gazdaságpolitika reálisabbá tételével, az adórendszer változtatásával és valódi munkahelyteremtéssel.

Nem biztos, hogy minden tekintetben áll a banki hasonlata és pont ugyanerre játszik a görög szélsőbal is. A bank, tehát az Unió is foglya a helyzetnek, nem engedhetik el a kezünket, mert akkor ők is bedőlnek….

Naivitás lenne azt hinni, hogy a tárgyalások során az effajta fenyegetésnek nincs funkciója. A zsarolás pedig a fenyegetés kiélezett formája és sokan élnek vele: „Ha nem kapjuk meg a pénzt, közösen megyünk csődbe. Ha nem lesztek jóindulatúak, jön a szélsőjobb, velük akartok inkább tárgyalni?” Ám a fenyegetés csak akkor hatásos eszköz, ha hihető. Ez eredményezi azt, hogy a jól alkalmazott, vagyis hiteles fenyegetést sosem kell beváltani. Ezek a fenyegetések azonban kevés hitelességgel bírnak.

A válság pszichés láncreakcióként való terjedése az uniós vezetők szerint is komoly veszély. Ön nem így látja?

Nyilvánvaló, hogy ha megindulna az eurozóna válságos felbomlása egy görög kiszállással, az magával ránthatna más gazdaságokat és országokat is. Az euró zónában Spanyolország és az olaszok, azon kívül pedig mi, magyarok lehetünk a leginkább kitéve ennek. Ám a G8-ak legutóbbi találkozójának egyértelmű volt az üzenete: Görögország maradjon belül az eurozónán. Ha erre a görögök nem lesznek képesek, mert nem tudnak egy stabil, eurokonform kormányt felállítani meggyőző többséggel, akkor sem kell visszatérniük a drachmához, maradhatnak sajátos, korlátozott jogokkal rendelkező, de eurót használó ország. A fizetőeszköz cseréje önmagában megroppantaná Görögországot, az argentin típusú válságkezelés pedig meggyőződésem szerint nem alkalmazható a görögökre. Egyszóval: nincs érdek, ami a görögöket az eurozónán kívülre vinné.

Közkeletű vélekedés szerint a görög válság „elviszi a show-t” Magyarország elől, már nem mi vagyunk a fekete bárányok, sőt, a görögök miatt nem csak hogy kevesebb figyelem irányul a magyar politikára, hanem hogy elkerüljék a többfrontos küzdelmet, az uniós vezetők engedékenyebbek lehetnek a magyar kormánnyal. Sokan ezzel magyarázzák a médiatörvény sajátos és csak részleges módosítását, a választási szabályokat érintő extrém kormányfői ötleteket vagy a szomszédos országokkal kapcsolatos élesebb konfliktusokat is. 

Érdekes, és ránk jellemző hiba, amikor a tárgyalópartner gondolkodását a saját szempontjaink szerint, a saját tükörképünkként képzeljük el. Aki tárgyalt már az EU-val, az pontosan tudja, hogy ez a rettenetesen összetett intézményrendszer képtelen felejteni. Az Unió nem tud másképpen működni: nagyon pontosan adminisztrál, lelkiismeretesen nyilvántart és következetesen halad előre azon a pályán, amelyet a tagállamok határoznak meg, és amelyek felé elszámolással tartozik. Ezért alapvető működési elve a vaskövetkezetesség. Nincs olyan, hogy „nem néznek oda”, vagyis szemet hunynak, mint a volt KGST-ben. Ha teljesítjük az IMF hiteltárgyalások megindításához szükséges minimális feltételeket, még nem jelenti azt, hogy az Unióval fennálló számos más vitás kérdést ad acta teszik. Egyes konfliktusok csupán máshová kerülnek, van, ami az Európai Bíróságon folytatódik, és van, ami a Bizottságnál, az Európai Parlamenti figyelme által kísérve halad tovább, bevonva az ET-t vagy szakértő testületeit is. Kétségtelen, hogy a magyar kormány a miniszterelnök április végi, brüsszeli látogatásán tett ígéretekkel időt nyert, de ennek ára van. Bizonyos kérdések megoldása egy későbbi szakaszban sokkal nehezebb lesz. A magyar külpolitika most szükségszerűen defenzív, a belpolitika szennyesét próbálja tisztára mosni. Az a tény, hogy - nagyon helyesen - kelet felé is nyitunk, nem feledteti azt, hogy a szakmailag silány magyarországi törvénygyár ezer ponton akad bele a nemzetközi jogrendbe. Ezért a legnagyobb konfliktusaink a saját szűkebb közösségünkön belül, az EU-ban vagy a NATO-ban keletkeztek. Ez a legnagyobb problémánk: a családunkon belül lehetetlenülünk el.

Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) vezetői általában dicsérik az EU-támogatásokat kezelő intézményrendszer működését, és a 2010-es „disznóólhoz” képest jelentős előrelépésről beszélnek. A pályázók, a „közönség” kevésbé elégedett. És egyre többen érzik, hogy baj van. Olyan baj, ami túlnőtt az NFÜ-n.

EU-források a számok tükrében

Az elmúlt hetekben a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség sokat szerepelt a sajtóban. Talán többet, és nem is úgy, mint szerették volna. Április közepén a kifizetések lassúságát kárhoztató Népszabadság cikk miatt kényszerültek védekezésre. Aztán KÖZGÉP-et látogatta meg az EU Csalásellenes Hivatala – amire a sajtó rögtön „simicskázni” kezdett. Két hete pedig az Állami Számvevőszék jelentése kritizálta a kiemelt állami beruházások kezelését. Utóbbi persze alkalmat adott egy jóízű „elmúltnyolcévezésre” is, de ettől még a probléma – feltéve, hogy az ÁSZ-nak igaza van – probléma marad, és mint ilyen, biztosan nem hiányzik.

Pedig Petykó Zoltán NFÜ-elnök nyilatkozatai szerint az uniós források felhasználása teljes gőzzel halad előre. A kifizetések sebessége – mind mondja – ma háromszor akkora, mint 2010 közepén. Ráadásul hetente kétszer annyi szerződést kötnek, mint a kormányváltáskor. Az összes rendelkezésre álló támogatás kétharmadát már odaítélték, csaknem ennyit le is szerződtek. Harminc százalékot, 2600 milliárd forintot, pedig ki is fizettek a közel 39 000 projektgazda számára. Az elnök arra is büszke, hogy az intézményrendszer ma rövidebb határidőkkel dolgozik. ( 2010. első negyedévében az intézményrendszer a beérkezett pályázatokról átlagosan 78 nap alatt döntött. A 2011-es kormányrendelet az NFÜ-nek ugyanerre 60 napot adott.  A rendelet idén februári módosításával a szerződéskötési határidő – 30 ill. 30+15 napra –  elvben tovább rövidült. A rendelkezés érvényesüléséről nincs publikus adat. A kifizetésekre az NFÜ-nek 45 napja van. Ezt a szintet azonban az intézményrendszer már 2010-ben is teljesítette.) Petykó Zoltán szerint az adminisztráció is egyszerűsödött, sőt, a pályázók likviditási gondjain is igyekeznek segíteni az ún. gördülő előleg ill. a közvetlenül a szállítóknak teljesített kifizetések intézményével. Ámen.

Az éremnek azonban van másik oldala is, és gyanítom, hogy ha nincs a közelben újságíró, akkor Petykó Zoltánék is inkább azzal foglalkoznak.

A helyzet ugyanis az, hogy az említett kifizetések üteme jelenleg a fele annak, ami ahhoz kellene, hogy a 2007-2013-as tervidőszakban rendelkezésre álló 8 500 – 8 700 milliárd forintnyi támogatást a 2015 végi határidőre felhasználjuk. Tekintettel pedig arra, hogy a 7+2 éves támogatási időszaknak már csak a harmada van hátra, a léc, amelyet át kellene ugrani, napról-napra magasabbra kerül. A nemzetközi összehasonlítás ugyancsak kedvezőtlen. 2010 első negyedévének végén az EU-országok rangsorában az ötödik helyet foglaltuk el, és az új tagállamok közül csak Lengyelország állt előttünk. Jelenleg még a top húszban sem vagyunk benne.

De van ennél nagyobb baj is. Mert lehet, hogy az NFÜ jelenleg több támogatási szerződést köt, mint a kormányváltáskor. Ha azonban a szerződéskötések sebességet nem darabban, hanem forintban mérjük, akkor a 2007-2010-es időszak átlaga magasabb, mint a mostani. Sőt, a kormányváltás előtt – egy évre vetítve – másfélszer annyi támogatást ítéltek oda, mint azóta. Ami azért több mint meglepő. Ráadásul, félő, hogy mindez nem is arra utal, hogy az NFÜ belassult volna, hanem arra, hogy Magyarország „abszorpciós tartalékai” kimerülőben vannak. Arra, hogy a jelenlegi feltételek mellett az országban egyszerűen nincs elég jó projekt ahhoz, hogy az EU-forrásokat időben elköltsük.

És ez sokkal nagyobb baj, amelyre ráadásul – a jelek szerint – a kormánynak nincs receptje.

Miért nem megy?

A fejlesztési támogatásokat többé-kevésbé minden kelet-európai ország nagyjából ugyanarra használja. A pénz fele közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúrára – utakra, vízművekre, hulladékgazdálkodásra – megy el. Negyedét költik oktatásra és képzésre (ide nem értve az iskolaépítéseket). Mintegy 10-15% jut a vállalkozásoknak, a maradék pedig a városfejlesztésé, turizmusé, illetve az közigazgatás-fejlesztésé. Így oszlott meg a 2004-2006 közötti Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) és a 2007-2013-as Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) költségvetése is. Sőt, ha hiszik, ha nem: az „Új Széchenyi Terv” költségvetése, felosztása is még mindig fillérre ugyanaz, mint amit a baloldali kormányok örökül hagytak. De nem is ezzel van a probléma.

Egy másfajta statisztika szerint a támogatásoknak nagyjából a felét költjük kiemelt állami beruházásokra – olyan projektekre, amelyekről a kormány dönt. A másik fele az, amelyet a pályázók – többségükben a civil szféra, és a vállalkozások kaphatnak meg, versenyeztetés útján. És a kormánynak mindkét területen lépnie kellene. Méghozzá sürgősen.

A kiemelt állami beruházásokról

A projektek első csoportjáról – azon belül is a kormány által közvetlenül eldöntött beruházásokról –az Állami Számvevőszék alig két hete tett közzé jelentést. Az ÁSZ szerint az előző kormányok sorozatban fogadtak el olyan állami és önkormányzati projekteket, amelyek a döntés pillanatában nem voltak megfelelően előkészítve. Ezért támogatási szerződés megkötése gyakran sokáig elhúzódott, és a vizsgált fejlesztések nagyjából fele a vizsgálat időpontjáig be sem fejeződött – miközben elvonták a forrást más projektektől. Ráadásul, a kormány és az NFÜ nem vizsgálták, hogy az adott projektek tartalmilag milyen mértékben járultak hozzá a Fejlesztési Terv céljaihoz. Rangsorolás híján pedig az eredményességi szempontok háttérbe szorultak.

Személy szerint azt gondolom, hogy az ÁSZ jelentése súlyosan téved. A baj ugyanis nem az, hogy a 2010 előtti kormányok rossz támogatási döntéseket hoztak, ne adj’ Isten, szórták volna a pénzt. Hanem az, hogy az Orbán kormány még mindig nem osztotta szét a maradékot. Nincs elég új állami fejlesztés, ami pedig lenne, azt gyakran elhúzzák, vagy kidobják – mint pl. a budai fonódó villamos, vagy a Szépművészeti Múzeum elmaradt bővítése mutatja.

Az ÁSZ-jelentés legnagyobb melléfogása az, hogy nem értette meg: a pályáztatás nélküli támogatási döntések lényegéhez tartozik, hogy a fejlesztésről az elvi döntést még a projekt teljes kidolgozása előtt hozzák. Például azért, mert e fejlesztéseknek az előkészítése is súlyos milliárdokba kerülhet, és egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy önkormányzatok, de akár állami cégek, intézmények is tömegével tervezzenek meg olyan beruházásokat, amelyekre a végén nem jut forrás. A kormánydöntés és a végleges szerződéskötés között eltelt idő – amelybe, mint már mondtam: szándékosan, a részletes előkészítés is beletartozott – egy és egynegyed év volt. És ez a legkevésbé sem mondható soknak. Egyébként pedig: a késésben lévő projektek sem vettek el pénzt senkitől. Volt, és van még a kasszában ma is.

Az az ÁSZ megállapítás, miszerint az NFÜ, majd a kormány, a tervezett fejlesztéseket tartalmilag ne értékelte volna, egyszerűen nem helytálló. Az akkori eljárásrend szerint a projekteket még a beterjesztés előtt egyenként elbírálta egy szakmai zsűri, amelynek civil tagja is volt. Ilyesmiről manapság szó sincs, úgyhogy kijelenthetjük: az akkori kormány döntései sokszorta szabályozottabbak, átláthatóbbak, szakmailag előkészítettebbek, számon kérhetőbbek voltak, mint jó néhány mostanság elfogadott, milliárdos beruházásnál. A projektek célszerűségére vonatkozó kifogásokat pedig lényegileg maga az ÁSZ jelentés cáfolja a legjobban: a vizsgálatba vont fejlesztések között ugyanis egyetlen egy olyat sem találtak, amelynek céljai ne álltak volna közvetlen kapcsolatban a fejlesztési terv átfogó céljaival, és az adott területre vonatkozó szakmai célkitűzéseivel is.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy a 2010 előtti támogatáspolitikai gyakorlatban szó sem volt kapkodásról, felelőtlenkedésről. Ellenkezőleg, az akkori kormányzat felismerte, hogy az EU-támogatások felhasználásához szükség van arra, hogy az abszorpció – a majdani kifizetések – legalább felét adó állami beruházásokról már a tervidőszak elején döntés szülessen. Méghozzá azért, mert a kiválasztott beruházások végrehajtása olyan sok tényezőn, és olyan sok szereplőn múlik, hogy az előre eltervezett ütemtervek betartását a világ legügyesebb pályázója és Fejlesztési Ügynöksége sem tudná garantálni. Legfeljebb törekedni tud rá. Az a tény, hogy a források harminc százaléka még mindig gazdára vár, arra utal, hogy az Orbán kormány nem jutott el eddig a felismerésig. És ha még sokáig húzza-halasztja a pénz kihelyezését, a végén késő lesz. Mert az alacsony kifizetéseknek az is az egyik oka, hogy üres a cső – nincs elég projekt ahhoz, hogy kellő mennyiségű beruházást termeljenek.

A kifizetési nehézségekért az NFÜ jelenlegi vezetése a meglévő projekt-portfóliót – és természetesen az elődöket – hibáztatja. Emellett Petykó Zoltán május eleji sajtótájékoztatóján élesen bírálta a projektgazdák fegyelmezettségét, felkészültségét is. A megoldást pedig – a hírek szerint több mint 2 milliárd forintért – egy ún. „projektdoktori” rendszer bevezetésében látta. Ennek célja az lenne, hogy a nagyobb fejlesztések gazdái mellé államilag fizetett tanácsadókat adjanak, akik segítenének a projekteket időben megvalósítani. Álljunk hozzá pozitívan: bizonyára lesznek olyan projektek, ahol ez segíteni fog. A magam részéről a pénzt sem sajnálnám: az Új Széchenyi Terv költségvetésébe ez belefér, és jó eséllyel többet használ, mint amennyibe kerül. Mégis azt gondolom, hogy Petykó elnök úr alapvetően rossz lóra tesz. Akár az ÁSZ, téved ő is. Az állami, önkormányzati fejlesztések problémáit a mikro-menedzsment nem fogja megoldani.

Pályázók kerestetnek!

A szocialista kormányokat az akkori ellenzék gyakran vádolta azzal, hogy politikai célból költenek annyit az uniós fejlesztések, pályázatok reklámozására. Legyünk őszinték: a „pénzeső” hasznos érvnek tűnhet a választókért folytatott csatában. Ezért, bár nem tetszik, de értem, hogy az ÚMFT helyett muszáj volt beiktatni egy Új Széchenyi Tervet – ha a lényeget tekintve azonos tartalommal is, de a régi kék helyett új, narancs-zöld logó alatt. Mert politika ide – politika oda: az uniós forrásokról szóló reklámoknak akkor és most is az lenne a lényege, hogy a megmozgassák a leendő pályázókat, és mindenkit arra ösztönözzenek, hogy keresse, és találja meg a pályázatok között a neki megfelelőt. Ha ehhez új csomagolás kell, hát legyen. Mert a mindenkori kormányok fejlesztési terveit nem az NFÜ, hanem a pályázók – jelen esetben a vállalkozások, intézmények, társadalmi szervezetek, civilek valósítják meg.

Illetve valósítanák, ha tudnák.

Nem, ehelyütt most nem az NFÜ pályázatkezelési gyakorlatát akarom kritizálni. Érintett szakemberként, aki 2002 és 2007 között magam is az Ügynökség munkatársa voltam, ismerem azokat a problémákat, amelyekkel az intézményrendszernek meg kell küzdenie. Azok a lépések, amelyeket az NFÜ az elmúlt két évben az egyszerűsítés érdekében megtenni igyekezett, a jó irányba mutatnak. A jelenlegi kormányzat mindebben pontosan azt csinálja, amit az előzőek is – úgyhogy az én személyes kritikám is inkább arról szólna, hogy – ha már a 2010 előtti rendszer olyan brutális keménységgel bírálták – miért nem tudtak valami olyat is felmutatni, ami a „régieknek” nem jutott eszébe. De ma nem ez a lényeg, még akkor sem, ha – legalábbis az utóbbi időben megjelent tudósítások szerint – a projektgazdák többsége az ügyintézésében inkább romlást, mint javulást lát. Mert a mai nehézségeket nem ez, hanem három, még 2010-ben elkövetett hiba okozta:

Sorrendben az első az NFÜ 2010-es vezetésének szinte azonnali és lényegében teljes cseréje volt a kormányváltás után. Petykó Zoltán saját bevallása szerint is csaknem 120 embernek kellett mennie, közöttük majdnem az összes operatív program-vezetőnek – jóllehet közülük senkinek nem volt politikai elköteleződése. Volt olyan szervezet, ahol a csere 90%-os (!) volt. A személyügyi lépések miatt az EU is hivatalosan tiltakozott. Tudni kellett volna, hogy ekkora vérveszteséget a rendszer nem bír ki jelentős fennakadás nélkül.

A második baklövés a teljesítményalapú bérrendszer beszántása volt, amely megszüntette az intézményrendszer munkatársainak erős személyes érdekeltségét a programok sikeres végrehajtásában. Nem a másutt kritizált „pofátlan fizetések” eltörléséről volt szó. Pusztán arról, hogy az NFÜ egyébként sok szempontból innovatív humán-erőforrás gazdálkodását a csatlakozás előtti állapotba röpítették vissza.

Végül, de nem utolsó sorban, a pályázati rendszer mesterséges lefékezése – lényegében: leállítása – 2010 második felében, a Széchenyi Terv meghirdetésének felvezetéseként. Akkoriban az ügynökség sorra zárta be a pályázati ablakokat. 2010 végén már alig lehetett valamire pályázni. Az új lehetőségek elindításával egészen 2011 tavaszáig, az ÚSZT ünnepélyes meghirdetéséig kivártak. Kiszámítható, hogy a leállás az azóta elkönyvelt kifizetésekben sok százmilliárdos kiesést okozott. Ez is szükségtelen és értelmetlen volt – különösen annak fényében, hogy az „új” kiírások nagy része – a 2011-12-es akciótervek alapján kb. azok 80 százaléka – az előző kabinetek által megindított pályázatokat vitte tovább.

Magyarán: a kormányváltás után nem csak az állami beruházások, hanem a pályázati rendszer is megakadt. Értékben mérve a ma folyamatban lévő projektek hetven százalékáról még az előző kormány döntött (Lásd a fenti ábrát). Logikus, hogy a mai kifizetések hetven százaléka is jelentős részben a 2010 előtt, a kárhoztatott elődök által elvégzett munka eredménye. (Az NFÜ honlapja szerint az Új Széchenyi Terv keretében eddig 87 milliárd forint kifizetés történt. Az ÚMFT-statisztikában 2600 milliárd szerepel.)

A megoldás lehetőségei

Az eddig elmondottak lényege az, hogy a rendszer legnagyobb gondja ma nem a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség és az intézményrendszer – egyébként nyilván mindig javítható – működése, hanem a projekthiány. Az, hogy az ablakot, amelybe a pénzt kitették, a legtöbb projektgazda létráról sem éri el. Sem az állami szférában, sem a pályázati rendszerben.

És ne tessék azt hinni, hogy ennek mindig a pénz az oka. 27%-os ÁFA kulcs mellett ugyanis az állam a saját beruházásain – bármilyen hihetetlen – még akkor is keres, ha a 15 százalékos társfinanszírozást legalább átmenetileg valahonnan elő kell teremtenie. Magyarán: az állami beruházások megvalósítása nem viszi a költségvetés pénzét, hanem kifejezetten javítja az egyenleget, nem is beszélve arról, hogy munkahelyeket és növekedést, tehát további adóbevételeket teremt.

Ahhoz, hogy több állami beruházásunk legyen, a kormány legalább három dolgot tehetne.

Egyfelől, még többet kellene költenie a jövőben – lehetőleg még 2015 előtt – megvalósítható fejlesztések előkészítésére.

Másfelől, mindent meg kellene tennie azért, hogy az összes olyan állami fejlesztést, amely egyébként napirenden van – kifejezetten azokat is, amelyeket már elkezdtek, de még nem fejeztek be – EU-forrásból valósítsák meg. Egyszerűen „ki kell söpörni a projektpadlást”, és az összes olyan fejlesztést, amely indokolt, előkészíthető, vagy már építés alatt is áll, be kell vinni az Új Széchenyi Tervbe. Méghozzá villámgyorsan.

Harmadszor, az összes önkormányzatnál és költségvetési intézménynél biztosítani kell, hogy a fejlesztések társfinanszírozása feltétlenül rendelkezésre álljon. Mint már említettem: alapvetően nem kiadási, hanem likviditás-finanszírozási problémáról van szó. Erre pedig kell legyen megoldás. De, ha muszáj, a kétharmados többség akár az önkormányzati gazdálkodási szabályok módosítását is lehetővé teszi.

Az állami és az önkormányzati szférában egyetlen érdemi korlát az új beruházások fenntartási költségeinek fedezése. Előnyben kell tehát részesíteni a többletkiadást nem okozó, illetve a kifejezetten megtakarítást hozó projekteket. Ott pedig, ahol elkerülhetetlen a többletkiadás, valóban csak az alapos tervezés a megoldás. De erre a célra is lehetne pl. projektdoktorokat kiküldeni.

Ami a nem állami szereplőket illeti, nem gondolom, hogy a pályázatok adminisztratív és biztosítéki feltételei a továbbiakban lényegesen tovább egyszerűsödhetnének. De ami megtehető:

Egyfelől, az NFÜ-nek mindenütt a lehető legegyszerűbb pályáztatási formákat kellene használnia. A projektek időigényes rangsorolása, zsűrizése helyett a minimumfeltételeknek megfelelő pályázatokat érkezési sorrendben mind el kellene fogadni. Ahol csak lehet, a zsűrizésről teljesen le kell mondani, és objektív – tehát számszerűsíthető – feltételrendszer alapján, ún. „automatikus” pályáztatással kell dönteni.

Másfelől, természetesen vizsgálni kell a projektgazdák anyagi teljesítőképességét. Ami a pénzügyi biztosítékokat illeti, meg kell nézni, hogy a kisvállalkozóknak szóló állami hitelgarancia-rendszer erősítésében – kifejezetten az EU projektgazdák számára – minden lehetőséget kimerítettünk-e már. De megkockáztatnám azt az eretnek gondolatot is, hogy ott, ahol a társfinanszírozási követelmény végképp túl magas, az állam a pályázatokon győztes projektgazdáknak adókedvezményt is nyújthatna. Ez nyilván tovább növelné a pályázói kedvet.

Harmadszor, el kellene gondolkodni olyan egyszerű, de hasznos pályázati formákon, amelyeket a vállalkozók, vagy civil szervezetek akár tömegével igénybe tudnak venni. Az ÚSzT szövegezése nagyon sok dologra lehetőséget ad. A program prioritásain belül Brüsszel engedélye nélkül is lehet átcsoportosításokat végrehajtani, tehát a sikeres pályázatok számára programmódosítás nélkül is teremthető többletforrás. És a vállalkozói, vagy a civil szférában is vannak olyan mikro-fejlesztési lehetőségek, pl. az IT területen, amelyeknek a hasznossága különösebb rangsorolás nélkül is biztosra vehető.

Végül, de nem utolsó sorban: az NFÜ elnökének igaza van, amikor a már megindított projektek nehézségeiért a jogi intézményi környezetet – a közbeszerzési rendszert, az építési, örökségvédelmi és környezetvédelmi engedélyezési rendszert – is okolja. Ehhez valóban összkormányzati cselekvésre van szükség. De volt már erre példa korábban (2005-2006-ban), és annak is megvolt az eredménye. Az 2004-2008-as első Nemzeti Fejlesztési Terv forrásait 99% feletti arányban sikerült igénybe vennünk. Pedig akkor nem volt kétharmad.

Konklúzió

A fenti javaslatok némelyike talán meglepőnek tűnik. De – ha őszinték vagyunk – akárki akármit gondoljon az intézményrendszer mai állapotáról, a jelenlegi helyzetben már „unortodox” megoldásokon is el kell gondolkodni. Nem sok rosszabb dolog van annál, hogy az EU támogatásait elveszítsük – sem gazdasági, sem politikai szempontból. Sem rövid távon, sem a 2014 utáni támogatási időszak, a nekünk létfontosságú kohéziós politika jövője szempontjából. Márpedig: ezermilliárdokról beszélünk.

Az Orbán kormánynak nagyjából egy éven belül 2700 milliárd forint támogatást kellene szétosztania, hogy a megcélzott fejlesztések időben be tudjanak fejeződni. Ehhez pedig nem egyszerűen az adminisztrációnak kell összekapnia magát. A támogatást „el is kell adni”, olyan feltételekkel kell kínálni, hogy a kedvezményezettek azt igénybe is tudják venni. Ezért a pályázatok feltételrendszerét a lehető legnagyobb mértékben a leendő kedvezményezettek tartalmi igényeihez és anyagi lehetőségeihez kell szabni, sőt, ha muszáj, a pályázatokon való indulásukat akár anyagi eszközökkel is segíteni kell. (És akkor még nem beszéltünk azoknak a projekteknek – önkormányzati és vállalati fejlesztéseknek a megmentéséről – amelyek az állami kiadások megkurtítása, a kormány kuruckodása miatt beszakadt forintárfolyam, a hitelszűke, és a meglódult hitelkamatok miatt kénytelenek projektjeik feladását fontolgatni.)

Még véletlenül sem szeretném, ha a fentieket valaki úgy értené, hogy az EU-támogatások „nyakló nélküli” osztogatására buzdítok. Megértem azokat – így végső soron az ÁSZ egyébként tévúton járó szakembereit is – akik a kifizetett támogatások hasznosulásáért, növekedési hatásáért aggódnak. De állítom, hogy ez az aggodalom nem időszerű. A kérdés ma nem az, hogy melyek a legjobb fejlesztési ötleteink, hanem az, hogy egyáltalán van-e elég megalapozott, kivihető ötletünk.

Emellett igyekeztem rámutatni, hogy az intézményrendszer – vagy a projektgazdák – további abajgatása helyett ideje a legalapvetőbb problémával foglalkozni. Azzal, hogy a nekünk járó támogatás egyharmadáról még el sem döntöttük, hogy mihez kezdjünk vele. Azzal, hogy a támogatások kihelyezésében az Orbán kormány az összes elődjénél jelentősen rosszabb teljesítményt nyújt. Hanem azért is, mert még mindig nem találtak megoldást arra, hogy az állami beruházásokat felgyorsítsák, és a pályázókat helyzetbe hozzák.

Ezért aggasztó, hogy az NFÜ vezetői a mikro-menedzsmentben – és ezzel lényegében a pályázókon és az intézményrendszeren lévő nyomás fokozásában – keresik megoldást, az egyebekről pedig hallgatnak.

Mikroszkópba néznek, a távcső helyett. Azért reméljük, látják, hogy merre van a fal – és hogy egyre gyorsabban közeledik.

A mögöttünk hagyott hét bizonyosan egyik legfontosabb európai eseménye az Európai Bizottság (EB) által, a tagállamok gazdaságáról készített helyzetelemzés, illetve javaslatok szerdai nyilvánosságra hozása volt. A magyar vonatkozások sem elhanyagolhatók, hiszen mióta 2010 nyarán a kormány számára is világossá vált, hogy a hiánycsökkentés pályájáról nem térhet le, hirtelen az egyik legfőbb céljává vált a 3% alatti hiány biztosítása, valamint a túlzott deficit eljárás alóli kikerülés. Mi magyarok és persze a Magyarországon befektető vagy ezen gondolkozó külföldiek azért is izgatottan vártuk a szerdát, hiszen már előzőleg kiszivárgott, hogy a Bizottság várhatóan javasolni fogja az eddig még soha egyetlen tagországgal szemben sem alkalmazott szankció, a kohéziós források felfüggesztésének megszüntetését. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még velünk szemben sem alkalmazták ezt a büntetést, hiszen az majd csak 2013 januárjától lépett volna életbe. De persze vannak versenyek, ahol nem szívesen kerülünk az élre…

A háttér

Mielőtt megvizsgálnánk a szerdai bejelentések érdemét, talán nem haszontalan röviden áttekinteni a történtek hátterét.

A magyar európai uniós elnökség legnagyobb (és talán egyetlen említésre méltó) vívmánya az úgynevezett hatos jogszabálycsomag tető alá hozása volt. Ennek egyik legfontosabb eleme az úgynevezett európai szemeszter, amelynek keretében az Európai Bizottság – immáron másodszor – a tagállamok költségvetési politikájának kidolgozásához, valamint versenyképességük javításához és munkahelyteremtésük elősegítéséhez ország-specifikus ajánlásokat fogalmazott meg.

Az európai szemeszter további részeként a makrogazdasági egyensúlytalanságok megelőzése, illetve kiigazítása érdekében azon tagállamok esetében, ahol a Bizottság lényeges egyensúlyhiányt tapasztal, ott részletes elemzést készít. Ha megállapítható, hogy az egyensúlytalanság valóban fennáll és lényeges, akkor a helyzet súlyosbodását elkerülendő megfogalmazza megállapításait, javaslatait. Az EB idén először, 12 tagállam, köztük Magyarország gazdaságát elemezte és értékelte az egyensúlytalanságuk mértékét.

Végezetül, ahogy általában a konvergencia és stabilitási programok elemzéséhez kapcsolódóan szokásos, a Bizottság értékelte a túlzott deficit eljárás (EDP – Excessive Deficit Procedure) alatt álló országok intézkedéseit is. Az EDP a Stabilitási és Növekedési Egyezmény része, célja a fenntartható államháztartási pozíció megőrzése, helyreállítása. Ennek érdekében, amennyiben egy tagállam államháztartási hiánya meghaladja a GDP 3%-át, vagy államadóssága a GDP 60%-át, akkor ezen eljárás alá vonható. A rendszert a hatos jogszabálycsomag frissítette föl, amennyiben az euró övezeti tagok, ha nem teljesítik az EDP keretében számukra előírt intézkedéseket, pénzügyi letét és bírság megfizetésére is kötelezhetők. A nem euró zóna tagok pedig, amennyiben a kohéziós forrásokból részesülnek, nem megfelelő teljesítmény esetén ezen forrásoktól eshetnek el. Érdekes adat, hogy jelenleg 23 tagállam áll EDP alatt, és most 2 tagállam (Németország, Bulgária) esetében javasolja az Európai Bizottság az eljárás megszüntetését.

Érdemes még megjegyezni, hogy jelen pillanatban az Európai Bizottság javaslatai ismerhetők még, és bár nem valószínűsíthető jelentős változás ezekhez képest, a végső szót a gazdasági és pénzügyminiszterek tanácsa (ECOFIN) fogja meghozni június végén.

A „nagy” siker

Ami nem más, minthogy a várakozásoknak megfelelően a Bizottság nem javasolja a kohéziós források felfüggesztését. A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy Magyarország 2004 óta, tehát európai uniós tagságunk kezdete óta EDP alatt áll, mivel eddig nem sikerült tartós módon biztosítanunk az államháztartás 3% alatti GPD arányos hiányát. Az eljárásnak megfelelően az ECOFIN folyamatosan ajánlásokat fogalmazott meg a hiány és az államadósság csökkentése érdekében, amelyeket a mindenkori kormányzat igyekezett végrehajtani. Sajnos azonban 2012 januárjában az ECOFIN azt állapította meg, hogy hazánk nem tett meg mindent a legutolsó ajánlások teljesítése érdekében, illetve egyszeri bevételekkel fedezte – az egyébként strukturálisan jelentősen romló – deficitet, ezért – a hatos jogszabálycsomag által biztosított lehetőségével élve – kilátásba helyezte a kohéziós források mintegy 29%-ának (495 millió euró, közel 150 milliárd forint) felfüggesztését 2013. január 1-jétől.

A siker tehát abban áll, hogy a Széll Kálmán terv 2.0 után az Európai Bizottság már elhiszi, hogy a kormány próbál tenni a hiány 3% alatt tartása, valamint ezzel párhuzamosan az idei 2,5%-os, illetve a jövő évi 2,2%-os deficit elérése érdekében.

Amivel nem büszkélkedhetünk

Örömünk azonban nem lehet felhőtlen. Először is azért, mert egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülnünk. Ne felejtsük el, hogy ha a kormány tavaly decemberig nem az EU és a hárombetűs intézmény (sic!) ellen hangolta volna a gazdaságpolitikáját, és nem egyedi intézkedésekkel, valamint a családi ezüst (magán-nyugdíjpénztárak) elkótyavetyélésével fedezte volna az adóátrendezést, a kiadás oldali konszolidáció hiányát, akkor valószínűleg sor sem került volna erre a büntető intézkedésre. Olyan ez, mint amikor a villanyszerelő azért vár köszönetet (és esetleg fizetséget), mert megjavította azt a vezetéket, amelyet éppen ő fúrt át korábban.

Másodszor, annak ellenére, hogy ez már a kormányzat egyértelműen deklarált gazdaságpolitikai célja, a túlzott deficit eljárás alól most sem kerültünk ki. Bár Németországhoz és Bulgáriához hasonlóan nálunk is lehetősége lett volna, az EB nem javasolta az EDP megszüntetését. Egyrészt azért, mert a kormányzati intézkedések továbbra sem kellően hitelesek az Európai Bizottság számára. A bizottsági anyag számszerűsíti is a GDP fél és negyed százalékában (100-150 milliárd Ft) az ígéretek és a megvalósítás közötti tapasztalati eltérést. Másrészt előrejelzésük szerint 2012-ben továbbra is egyszeri tételek segítik a hiány 3% alá csökkenését (egyébként 3,4% lenne). Továbbá 2013-ra is úgy lát a Bizottság 3% alatti deficitet (2,7%), hogy a mindig követelt 0,5%-os biztonsági tartalékkal már ez sem teljesülne. A fenntarthatóság tehát nem biztosított, a gazdaságpolitikai kiszámíthatatlansággal együtt pedig komoly kockázatot jelent.

Különösen aggasztó ugyanakkor az Európai Bizottság néhány területet érintő helyzetértékelése. A növekedést illetően mindkét évre (2012, 2013) fél százalékponttal alacsonyabb értékeket várnak a kormánynál, és ezzel messze nem ők a legpesszimistábbak sem a hazai, sem a külföldi elemzőket tekintve (2012-re a GKI és az OECD is -1,5%-ot vár). Az infláció sokkal magasabb lesz, mint korábban várható volt, a hiány elsősorban bevételi intézkedések nyomán csökken. A középtávú államháztartási egyenlegcélt (+1,5%) nem látják 2013 után tarthatónak, kifogásolják, hogy a középtávú államháztartási terv (3 éves kitekintés) semmilyen kötelezettséget nem jelent, illetve, hogy a Költségvetési Tanács akár kormányt is buktathat, bár például az elnökének jó, ha egy titkárnője van.

Az Európai Bizottság is rögzíti, hogy az adóátalakítások az alacsony jövedelműek terhére történtek, az ezt ellensúlyozó intézkedések (minimálbéremelés, bérkompenzáció) viszont a foglalkoztatottság növekedését gátolják. A vállalatok adminisztratív terhei továbbra is nagyon magasak, különösen a kis- és középvállalkozások esetében. A vagyon- és energiaadók súlya a szükségesnél alacsonyabb, hiszen az ingatlan és a vagyonadó sikeresen szitokszavakká váltak. A bölcsődei, óvodai férőhelyek bővítése nem megfelelő, az oktatási rendszer átalakítása nem előremutató, várhatóan nagyobb rétegek szorulnak ki a felsőoktatásból, holott épp az egész életen át tartó tanulás segíthetné a munkaerőpiaci alkalmazkodást. Az EB jelentése is úgy látja, a növekedést alapvetően gátolják az új adók, a munkanélküliség csökkenése elsősorban a közmunkásoknak köszönhető, akik tartós munkapiaci integrációja legalábbis kérdéses.

Hogyan is fog ez működni?

Azt tudjuk, hogy a kormány deklarált célja a növekedés serkentése, hiszen épp ezért kellett megtapasztalnunk a korábban még sehol nem ismert unortodox gazdaságpolitikát, ami a hiány csökkentését egy válsággal sújtott környezetben az adóbevételek csökkentésével, a kiadások minimális farigcsálásával, soha igazán el nem kezdett strukturális reformok ígéretével és egyszeri vagy átmeneti bevételi elemekkel próbálta megoldani. Az így elkerült megszorítás, az unortodoxia tételei szerint elvezet a növekedéshez (sőt, az új gazdaságpolitikát megalkotó nemzetgazdasági miniszter várakozása „senki által el nem képzelhető növekedési ütem” lesz jellemző a magyar gazdaságra).

Sajnos a gazdaság csak nem érti meg az unortodoxiát. Az előzetes gyorsbecslés szerint a magyar gazdaság 1,5%-kal csökkent az első negyedévben, a beruházások 8,6%-kal és egy negyedév alatt is 4,2%-kal. Ahogy az Európai Bizottság jelentése mondja, az elmúlt 14 negyedévből 12-ben csökkentek a beruházások. Az ipar is gyengélkedik, márciusban éppen csökkent, bár az export rendelésállomány legalább tartja magát. A külkereskedelem szintén bajban, euróban számított értéke már csökkent márciusban, a volumenindex szerény emelkedést mutat. Építőiparról már nem is érdemes beszélni.

Az infláció közben pörög, magasan 5% fölött ragadt be. Az ígért 400 ezer vagy 1 millió munkahely a kanyarban sem látszik. Az unortodoxia azon – egyébként már letűnt közgazdasági elméletek által is vallott – megközelítése, amely szerint, a kínálat megteremti a keresletét, azaz ha rengeteg embert öntünk ki a munkapiacra, akkor valaki majd alkalmazza őket, látványosan megbukott. Egyedül közmunkára alkalmazzák őket, 6 órában, 3 hónapig, 48 ezer forintért.

Az új adók közben még jobban megfojtják a gazdaságot, hiszen azokat az ágazatokat vágják nyakon, amelyek még esetleg beruháznának, bővítenének, új alkalmazottakat vennének föl ( és amelyek persze adót is fizetnének). Az ráadásul már a –- legutóbb épp a múlt héten bátran elutasított – európai válságkezelőknél is alapvetés, hogy a növekedés beindítását elsősorban a bankrendszertől és a hitelezéstől lehet várni. Hát mi az utóbbi két évben inkább őket is kivéreztettük bankadóval, végtörlesztéssel, majd újabb bankadóval (ami most épp illeték).

Reformokat illetően tudjuk, hogy strukturális reformra került sor az egészségügyben, bár csak államosított kórházakról és a gyógyszerkassza folyamatos passzírozásáról hallunk. Az oktatási reform szintén az iskolák átvételéről szól, de összevonások híján itt vagy az államnak kell a zsebébe nyúlnia, vagy valamilyen módon (a feladatfinanszírozás bevezetésével szerintem már csak az iparűzési adó elvonásával) mintegy 200-300 milliárd forintot ki kell húzni az önkormányzatoktól. Ez persze nekik nem fog jól jönni. De van önkormányzati reform is, bár a járások, úgy tűnik, egyelőre csak vinni fogják a pénzt, ahogy a kormányhivataloknál, de még a kormányablakoknál sem látszik megtakarítás. A felsőoktatásból is gyorsan kirántottak jelentős forrásokat, de ezt strukturális reformnak eladni azért nem könnyű. Lesz közösségi közlekedési reform is, bár két éve sok nem történt, ha csak az nem, hogy a nagy csinnadrattával visszanyitott vonalak egy részét ismét bezárták. Az elektronikus útdíj kiadási oldalát (kb. 100 milliárd forint) senki nem veszi figyelembe csak az előírt 75 milliárd forintos bevételt. A költségvetési fejezeteknek is takarékoskodni kell, de a legújabb hírek szerint a ki nem fizethető prémiumok helyett most a 150-200 ezer forintos ruhapénz a divat. És még lehetne folytatni!

Közben a kormány tavaly december óta minden nap elmondja, hogy a delegáció már teljesen kész, csak az Európai Bizottság és az IMF nem jön tárgyalni. Viszont bármit kérnek, azt nem, vagy legalábbis nem úgy teljesítjük. Hisz már tényleg csak a jegybanktörvény állna az utunkba, de a kormány csak azért sem enged. A költségvetést elfogadja ugyan a Parlament még a nyáron, ezt azonban senki nem kérte. Ráadásul a sietségnek egy volatilis környezetben értelme sem sok van, hiszen szinte biztos, hogy később módosítani kell a büdzsét. Tehát vagy a számok nem stimmelnek (ami azért elég valószínű) vagy esetleg attól félhetnek, hogy az ősszel már nehezebb lesz a kormánypárti képviselők szavazatát bármihez is megszerezni. Egy azonban biztos: most úgy áll, hogy a hitelezők sem akarnak mindenáron segíteni nekünk. Közben CDS-ünk újra a csúcson, az euró pedig tartósan 300 forint fölött ragadt. Ismét.

Lassan egy hónapja, hogy megalakult Izrael történetének egyik legszélesebb koalíciója. Egészen május 8-ig úgy tűnt, hogy a kormánykoalíciót alkotó kicsi, de annál erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező jobboldali nacionalista és ultraortodox pártok zsarolását a miniszterelnök megunta és előrehozott választásokat kell majd tartani szeptemberben. Akkor a legnagyobb kormánypárt, a Likud biztosan vezette a közvélemény kutatásokat, az addigi legnagyobb ellenzéki pártnak, az izraeli parlamentben, a Kneszetben legnagyobb frakcióval rendelkező centrista Kadimának meg nagyjából a korábbi népszerűsége felét mérték. A 120 fős Knesszet első olvasatban és 119-1 arányban el is fogadta illetve meg is szavazta a szeptember 8-ra kiírt választásokat. Ezalatt a háttérben Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Saul Mofaz, a Kadima frissen megválasztott elnöke egy váratlan húzással megállapodott arról, hogy az ellenzéki párt a maga 28 fős frakciójával csatlakozik a kormánykoalícióhoz, a pártelnök, mint miniszterelnök-helyettes vesz részt a kormány munkájában. A koalíció ezáltal 94 fősre bővült, azaz majd’ négyötödös többsége alakult ki a Knesszetben.

A megegyezés szerint a nagykoalíciónak 4 prioritása van, ezek teljesülése esetén a Kadima garantálja részvételét a kormányzásban a 2013 októberében esedékes választásokig. A 4 prioritás a következő: 1; a katonai és civil szolgálati közteherviselés igazságossá tétele. Ez az úgynevezett Tal-törvény módosítása, amely felmenti a katonakorú ortodox fiatalokat a katonai szolgálat alól. A törvényt februárban egy petíció nyomán az alapvető törvényekbe ütközőnek nyilvánította a Legfelső Bíróság. Hatálya júliusban lejár, és a Kadima a kormányzásban való előfeltételként szabta a törvény megváltoztatását, mely találkozott a Likud elképzeléseivel is. Míg a világi pártok az egyenlő teherviselés elve mentén módosítanák a törvényt, a vallásiak megtartanák a kiváltságokat. Ez az a pont ahol lehetséges egy-két vallásos kispárt kiesése a koalícióból, amennyiben a törvénymódosítást a kormánytöbbség megszavazza. 2; a költségvetés és a gazdasági stabilitás fenntartása. Ennek keretében az ÁFA megemelése tűnik a legesélyesebbnek. Ez a pont a Kadima egységét áshatja a leginkább alá. A korábbi elnök, Cipi Livni köré tömörült képviselők amúgy is árulásnak tartják a korábban még Mofaz által is hazugnak minősített Netanjahu kormányához való csatlakozást, ráadásul úgy, hogy pár nappal az egyezség előtt az új pártelnök nyilvánosan kijelentette, hogy sosem csatlakozna a Netanjahu vezette koalícióhoz, mivel Izrael legnagyobb problémája maga a kormány. Május folyamán a Kadima egyik, Mofaz politikáját elvető névtelenségbe burkolózó képviselője az izraeli sajtó számára leszögezte, amennyiben július elsejétől 16-ról 17%-ra felemeli a kormány az ÁFA mértékét, úgy a pártot több politikus is elhagyja, s új frakciót alapít. Mofaz mindössze annyit reagált a fenyegetésre, hogy elege van abból, hogy többet kell küzdenie a pártegységért, mint a választói érdekek megjelenítéséért és érvényesítéséért. 3; a választási rendszer megreformálása a kormányzati stabilitás elősegítése végett.  A kormányzás jövőbeni stabilitásának céljából az egyik legsürgősebb feladat mindenképpen a politikai rendszer átalakítása, hisz a jelenleg 2 százalékos választási küszöbnek és az arányos képviseleti rendszernek köszönhetően Izraelben gyakorlatilag lehetetlen kormányt alakítani a kis vallásos és nacionalista pártok támogatása nélkül. Politikai súlyuk így irreálisan megnő, és rendkívül megnehezíthetik a kormányzást. Ha az új kabinet sikeresen viszi végig a választási reformot, nem valószínű, hogy utána a mostani helyzethez hasonlóan 13-15 párt juthatna mandátumhoz a Kneszetben. 4; a palesztinokkal való békefolyamat felújítása. Mofaz, aki az iráni kérdésben sokkal közelebb áll az Obama-adminisztráció által képviselt állásponthoz, mint Netanjahu, a palesztin kérdés rendezését tartja a legfőbb nemzetbiztonsági kihívásnak. Véleménye szerint amennyiben nem sikerül a palesztinokkal megállapodni a „két állam megoldásban”, amely önálló államot biztosítana a palesztinoknak, akkor kétnemzetiségű állam fog létrejönni, amelyben a zsidók hamarosan kisebbségbe fognak kerülni. Mofaz ezt nagyobb veszélynek tartja Izrael állam létezésére, mint Irán nukleáris programját.

Számos izraeli elemző szerint az Irán elleni esetleges lépések és az azt követő politikai támadások esetén az iráni születésű és Iránnal szemben megengedőbb Mofaz részvétele az izraeli kabinetben, hasznos lehet a keményvonalasabb Netanjahu és Ehud Barak védelmi miniszter számára. A gesztuspolitika a palesztinok felé már a kormányzás első hónapjában megkezdődött: a kormány döntést hozott, egy vitatott település kiürítéséről (Beit El,  Ulpana körzet), melyet a palesztinok régóta követelnek, illetve Izrael átadta a Palesztin Hatóságnak nyolcvan palesztin felkelő és terrorista földi maradványait, tizenegyét pedig az iszlamista Hamász uralta Gázai övezetbe szállították át. Érdekes módon a Kadima koalíciós szereplésére az Avigdor Lieberman külügyminiszter vezette szélsőségesnek tartott jobboldali Izrael az Otthonunk és az ultraortodox Sasz is rábólintott.

Véleményem szerint az új helyzet két pártvezetőnek ad hatalmas esélyt arra, hogy a következő,  kevesebb, mint másfél év múlva esedékes választásokon nyerő pozícióba kerüljön. Az egyik a mostani, második ciklusát töltő miniszterelnök, Benjamin Netanjahu, a másik az ellenzék vezérévé előlépett Munkapárt elnöke, Shelly Jachimovich. A Kadimával nem számolok, mert a frissen megválasztott pártelnök által néhány nap alatt levezényelt 180 fokos fordulat a szakadás szélére sodorta az amúgy is csökkenő népszerűséggel rendelkező pártot. Jair Lapid üstökösként feltűnő, direkt a mostani választásokra alakult új pártjának, a „Van Jövő”-nek egyelőre nem tudni mit hoz a jövő. Mivel jórészt önkéntesek segítik a munkáját, kérdéses, hogy a lendület kitart-e jövő októberig?

A 120 fős Kneszetben a 25 fős ellenzék vezére május óta a 8 fős frakcióval rendelkező baloldali Munkapárt. Eleinte élesen kikelt Mofaz árulása ellen és a gyávák koalíciójának nevezte a Likud-Kadima vezette kormányt, mivel a megállapodással elkerülhették a választásokon való megmérettetést. A párt vezetése azonban tisztában van azzal, hogy jószerivel egyedüli, komolyan vehető ellenzéki pártként hatalmas lehetőség ez az elmúlt években megroggyant Munkapárt számára. A Munkapárt malmára hajtja a vizet az is, hogy a Kadima előző elnöke, Cipi Livni leszerepelt a parlamenti ellenzék vezéreként. Ezt nem csak a pártvezetőségben történt csere, hanem a közvélemény kutatások szerint a párt népszerűségének megfeleződése is megmutatta. Jachimovichék szava, bár alig több mint 6 és fél százalékkal vannak jelen a Kneszetben, létszámuknál sokkal súlyosabb lesz az izraeli közéletben. Amennyiben képesek lesznek becsatornázni a kormánnyal elégedetlenek tömegeit, újra kormányzati alternatívaként léphetnek fel. A jobboldali sajtóban egyenesen már arról is lehet olvasni, hogy akár olyan helyzet is adódhat, amikor a Munkapártnak is csatlakozni kellene a nagykoalícióhoz. A baloldali sajtóban viszont olyan véleményeket olvasni, hogy a baloldalnak mást sem kell tennie ezentúl, mint hátradőlni és folyamatosan rámutatni arra, hogy ezt a kormányt senki nem választotta meg. Mind a korábbi Munkapárt vezért, Ehud Barakot, mind Mofazt árulónak tartják, és nem számolnak velük a következő választások után. Mofazt egyenesen „potyautasnaknak” hívják a mostani kormányban a baloldali kommentárok. Egy május eleji közvélemény-kutatás szerint azonban az izraeli lakosság 44%-a bízik az egységkormányban, kedvező fejleménynek tartja a nagykoalíció létrejöttét. Nem sokkal kevesebben, 37%-a a választóknak egyelőre negatívan viszonyul a fordulathoz.

Az 1984-es, a mostani köztársasági elnök Simon Peresz, illetve Jichak Samir által rotációban vezetett nagykoalíciós kabinet óta nem volt ilyen jelentős támogatottsága egyetlen kormánynak sem Izraelben. A legnagyobb, 111 fős képviselői bázissal a hatnapos háború előtt megalakult egységkormány bírt még 1967-ben. Számos elemző tette fel a kérdést, hogy a mostani egységkormány, olyan tapasztalt katonai vezetőkkel a kormányban, mint Mofaz és Barak, nem egy esetleges Irán elleni támadás előkészületeire utal-e?

Netanjahu számára mindenesetre a mostani 78%-os többség hatalmas lehetőség. A kétharmados többség azonban kétélű fegyver is lehet. Ugyan a lehetőségek tárháza tágra nyílik a kormány politikai céljainak megvalósításában, ám ha a politika, amit képviselnek, sikertelen, vagy nem sikerül megvalósítani, az hatványozottan hullhat vissza a kormányzó erők fejére. Erre mutatott rá Thomas Friedman is a New York Times hasábjain, aki szerint hatalmas lehet a kísértés Netanjahu számára, hogy igazából semmit se csináljon a következő másfél évben. Ezt a forgatókönyvet támasztja alá, hogy Netanjahu számára úgy tűnhet, hogy a palesztinok megosztottak, viszont a kormányzó Fatah által irányított Nyugati Parton az életszínvonal a gazdasági növekedéssel együtt javult. A palesztin biztonsági erők és a fal visszatartják az öngyilkos terroristákat, az izraeli béketábor kifulladt, az arab tavasz pedig a legtöbb arab ország figyelmét elvonta a palesztinok ügyéről. Friedman felhívja azonban a figyelmet arra, hogy minél kisebb a kontrol egy kormányzó erőn, annál nagyobb az esély, hogy félreértelmezzen dolgokat. Netanjahu is könnyen ebbe a hibába eshet, ha elhiszi, hogy a gazdaság fejlődése elfeledteti a mindennapi megaláztatást a megszállt területeken. Az izraeli kormány téved, ha azt hiszi, hogy a status quo fenntartható és nem tesz semmit a palesztin kérdés megoldásában. Véleménye, megegyezik Ami Ayalon pár héttel korábban megjelent elemzésével, miszerint a „konstruktív egyoldalú lépéseknek” kellene vezérelnie az izraeli kormányt a megszállt területekkel kapcsolatos politikájában. Ez azt jelenti, hogy Izraelnek először is ki kellene nyilvánítania, hogy feltételek nélkül hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni a palesztinokkal, és nyitottnak kellene lennie a kivonulásra a megszállt területekről a védelmi vonal mögé. Le kellene állítani a telepek építését ettől a vonaltól keletre és Jeruzsálem arab felében. A gesztuspolitika jegyében az izraeli hadsereg a végleges megállapodásig nem vonulna ki a Nyugati Partról (Ciszjordánia, vagy bibliai nevén Júdea és Szamária), a zsidó lakosság – mintegy 100 ezer fő – visszatelepítése pedig fokozatosan történne és a megállapodásig nem lenne kötelező érvényű. Ezek a lépések jelentősen javítanák Izrael képét a világban és a palesztinok nyitottságát a tárgyalásokra és a kompromisszumkeresésre.

A múlt héten Ehud Barak védelmi miniszter aztán bejelentette, Izrael "egyoldalú lépést" fontolgat, ha a régóta megrekedt izraeli-palesztin tárgyalások nem vezetnek megállapodáshoz. Szavaival arra utalt, hogy Izrael saját feltételei szerint kivonulhat Ciszjordánia általa megszállt részeiből. Kijelentése meglepetésként hatott, mivel Benjamin Netanjahu kormányfő ellenezte a 2005. évi gázai övezeti kivonulást.  Barak egyenlőre nem részletezte, milyen egyoldalú lépést fontolgatnak, az azonban biztos, hogy az új izraeli kormány forró nyár elé néz mind belpolitikai, mind külpolitikai téren.

Álmélkodva szemlélődhet, aki csak kicsit is érdeklődik a közbeszerzési piac eseményei iránt, ki, mekkorát szakít, hirtelen semmiből kinőtt cégek mennyire sikeresek, hajdan tündöklő hazai nagyvállalatok pedig hogyan sorvadnak el. Nyílt, tehát mindenki számára látható feltételekkel kiírt pályázatokon sorra lépnek vissza, vagy már el sem indulnak a régi nagyok, ha pedig elindulnak, veszítenek, hiába a régi tapasztalat, referenciák, képzett munkaerő. A nyílt eljárások 47%- ára ma már csupán egyetlen ajánlat érkezik. Tárgyalásos eljárások kétharmadát verseny nélkül, a kiszemelt, kellően bátor pályázóval folytatják le. Verseny híján a pályázó diktál. Árat, minőséget, határidőt. Tunyogi László újabb gondolatai a jelenlegi hazai közbeszerzési gyakorlatról.

Nincs miért meglepődni, ha az ilyen eljárások nyomán megszületett szerződések tartalmát, az ellenszolgáltatás összegét sokszor csak szívós nyomozás után, vagy akkor sem ismerhetjük meg. 1998. óta próbálok rögzíteni minden egyes, a Közbeszerzési Értesítőben megjelent eredményt. Adatbázisunk a beszerzés tárgyát, az ajánlatkérő és a nyertes nevét, címét, az eljárás fajtáját és az ellenszolgáltatás összegét tárolja. Kezdetben egyszerűnek tűnt a feladat, majd az évek során egyre nehezebb lett a dolga annak, aki a nyilvános számok tengerében a valóságra halászik. Ma már a Közbeszerzési Hatóság jogelődjétől, a Közbeszerzések Tanácsától örökölt nyilvántartásból közzétett adatokból szinte lehetetlen megtudni, ki, mennyiért, kivel szerződött, és mire. (Tapasztalataimat a Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia és Társadalompolitikai Intézet Korupció-kutató központ 2012. márciusában megjelent, „Hibák, javítások és előzetes eredmények – magyarországi közbeszerzések 2010-2011” című tanulmány megállapításai is igazolják. Példáim döntően ebből a tanulmányból származnak.) Nyomozni kell, mert a közbeszerzések forgalmi adatait mindenki számára hozzáférhető helyen, a Közbeszerzési Hatóság honlapján, napra pontosan meg kellene ugyan találnunk, ámde nem találjuk. Semmiféle nyilvánosan elérhető és elemzésre alkalmas adatbázist nem találunk. Adatokat rendszerint kérésre sem kapunk, noha a Közbeszerzések Tanácsa – vagy újabban a Hatóság – éves parlamenti beszámolója közöl ilyen összesített adatokat.

Az egyik hetilap idén januárban mégis tételes táblázatot közölt a Közgép Zrt. elmúlt években megkötött szerződéseiről, ebben mintegy 200 milliárd forintra taksálta a kormányváltás óta általuk elnyert összeget. Azóta irigykedem, hogyan tudták mindezt ilyen pontosan megmondani.  Nem kétlem, hogy ez szigorúan ellenőrzött szám, mára a nép ajkán él, faktummá csontosodott. Az említett vállalat sem cáfolta, márpedig a mostani időkben ekkora pénzt kiharapni az építőipar egyre kisebb tortájából közvélemény-lázító magabiztosságra vall. Hónapokkal később – talán cáfolat helyett – a cég mérlegadataira hivatkozva, az jelent meg a sajtóban, hogy a cég 2009. évi árbevétele csak 43 milliárd, 2010-ben 48 milliárd, 2011-ben pedig 56,6 milliárd forint volt. Akárhogy nézem, ebből nem jön ki a 200 milliárd. Egy, a közelmúltban publikált, a Közgép 2010-2012-es forgalmi adatairól megjelent, 33 tételből álló kimutatás szerint viszont a cég a kormányváltás óta pontosan 275,3 milliárd forint építőipari közmegrendelést kapott, miközben az állami építőipari beruházások összértéke tavaly alig haladta meg a 680 milliárdot.

Régi adatbányász vagyok, minden tiszteletem azoké, akik kinyomozták ezeket az adatokat. Jobb híján egyenként, az eredményekről szóló hirdetményekből próbálom kivadászni, amire kíváncsiak lennénk. És csuda dolgokat tapasztalok!

Építési beruházások esetén gyakori, hogy a nyertes több cégből álló konzorcium, kitalált névvel. Nem ritka, hogy a hirdetményben nem jelölik meg, a konzorciumnak kik a tagjai. Azt pedig végképp nem tudjuk meg, hogy a konzorciumon belül milyen a feladatok megosztása, és melyik tag, hogyan részesül a bevételből. Az alvállalkozókról ezekből a hirdetményekből végképp semmit nem tudhatunk, noha a piacon terjednek olyan hírek is, hogy a beépített, kormány-közeli alvállalkozók viszik el a haszon legjavát.

Meglepő, és csöppet sem mulatságos, hogy sok esetben az eljárás nyertese nem is szerepel az ajánlattevők között. Az ajánlattevő cégek azonosítását az sem segíti, hogy különböző címekkel, feltehetően telephelyeik címeivel szerepelnek a kiírásokban. A Swietelsky Magyarország Kft 2010-ben például fővárosi címe mellett további 6 vidéki címről adott be pályázatokat.

A pótmunka az építtető megfejésének másik, nem ritka technikája. Emlékezetes, hogy a Margit híd felújítására kiírt tender értékének csaknem másfélszeresét fizette ki a főváros pótmunkaként. Márpedig, ha a pótmunka összege meghaladja az eredeti szerződésben foglalt – opcionális tételekkel növelt – ellenszolgáltatás összegét, új, adott esetben hirdetmény közzététele nélküli közbeszerzési eljárást kell lefolytatni. Azt, hogy lefolytatták-e ezeket az eljárásokat, kihirdették-e az eredményét, csak belső vizsgálatok tudják kideríteni. Az egymáshoz kapcsolódó eljárásoknak nincs azonosító kódjuk, keresőszavakkal sem tudjuk őket egybevetni.

Az eljárások több mint egytizedénél ugyanannak az eljárásnak az eredményét kétszer is leközlik, más-más nyilvántartási számmal. A korábbi években ez rendszerhiba volt, jogszabály írta elő ugyanis, hogy a Közbeszerzési Értesítőben, az oda beküldött híranyagon túl azt a hirdetményt is meg kellett jelentetni, ami az Európai Unió honlapján megjelent. Ma nem jogszabály, csupán szerkesztési figyelmetlenség okozza a zavart.

És az egyik leggyakoribb rejtély: a közölt ár tartalmazza-e az ÁFA-t? A jogszabályok szerint a nettó összeget kell közölni, de az ajánlatkérők, akik nem igényelhetik vissza az ÁFA-t, szeretik azt az összeget beírni, amibe nekik kerül a vásárlás. Ha a Hatóság szerkesztő bizottsága átengedi a hirdetményt, az ellenértékként feltüntetett összeg a bruttó ár marad. További gond, hogy árubeszerzés esetén, határozott idejű szerződéseknél nem tisztázható, hogy a szerződéses összeg havi, illetve az éves költséget mutatja, vagy a teljes szerződéses összeget.

Számos esetben már nem létező, vagy soha nem is létezett valutákban adták meg a szerződés értékét. Például HUIF rövidítésű valuta nem létezik. De kötöttek szerződést egy már nem létező pénznemben (IEP: ír font) is. Az is nehezen értelmezhető, miként köthetett szerződést Budaörs Város Önkormányzata IDR-ben szerződést a budapesti illetőségű Get_Energy Magyarország Kft.-vel, amikor az IDR az Indonéziai Rúpiah valuta rövidítése.

Hihető-e, hogy Jászberény város Kincstára 21 ezer milliárdos szerződést kötött, Alsómocsolád 23 forintért építette fel az új Integrált Közösségi Szolgáltató Terét, Szigetszentmiklóson 100 milliárdot fizettek önkormányzati lakások részleges felújításáért? Hogyan kell beárazni azt a banki hitelszerződést, ahol a szerződéses összeg legtöbbször százalékban van megadva, vagy az áramvásárlási szerződéseket, ahol tipikusan KWh-ban adottak az árak? Mit kell kezdeni azzal a hirdetménnyel, amelyben a nyertes ár alacsonyabb, mint a minimális ajánlati ár? Nálunk ez sem egyedi eset.

Nem állítom, hogy minden hirdetmény a sanda ármány műve. Azt sem, hogy a hirdetmény feladásáért felelős közalkalmazott, vagy köztisztviselő szándékosan torzítja a számokat. Azok felelőssége azonban nem kérdőjelezhető, akik szerkesztik, 80 ezer forintért lektorálnak egy hirdetményt. Akiknek az a dolguk, hogy a közbeszerzések átláthatóak, szabályosak legyenek. Ma Hatóságnak hívják őket. Ők a közbeszerzés őrei. Úgy tűnik, azon őrködnek leginkább, minél nagyobb legyen a homály.

Ma így tájékozódunk, mint a régi viccben, amikor a kapitány leszól a gépházba:

-                     Mennyi?

-                     28.

-                     Mi 28?

-                     Mi mennyi?

Közgép ügyben már az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) is vizsgálódik. Ha elég szívós lesz, reméljük, többre jut, mint a nyilvánosságnak szánt adatokból mi megtudhatunk.