Lassan egy hónapja, hogy megalakult Izrael történetének egyik legszélesebb koalíciója. Egészen május 8-ig úgy tűnt, hogy a kormánykoalíciót alkotó kicsi, de annál erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező jobboldali nacionalista és ultraortodox pártok zsarolását a miniszterelnök megunta és előrehozott választásokat kell majd tartani szeptemberben. Akkor a legnagyobb kormánypárt, a Likud biztosan vezette a közvélemény kutatásokat, az addigi legnagyobb ellenzéki pártnak, az izraeli parlamentben, a Kneszetben legnagyobb frakcióval rendelkező centrista Kadimának meg nagyjából a korábbi népszerűsége felét mérték. A 120 fős Knesszet első olvasatban és 119-1 arányban el is fogadta illetve meg is szavazta a szeptember 8-ra kiírt választásokat. Ezalatt a háttérben Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Saul Mofaz, a Kadima frissen megválasztott elnöke egy váratlan húzással megállapodott arról, hogy az ellenzéki párt a maga 28 fős frakciójával csatlakozik a kormánykoalícióhoz, a pártelnök, mint miniszterelnök-helyettes vesz részt a kormány munkájában. A koalíció ezáltal 94 fősre bővült, azaz majd’ négyötödös többsége alakult ki a Knesszetben.
A megegyezés szerint a nagykoalíciónak 4 prioritása van, ezek teljesülése esetén a Kadima garantálja részvételét a kormányzásban a 2013 októberében esedékes választásokig. A 4 prioritás a következő: 1; a katonai és civil szolgálati közteherviselés igazságossá tétele. Ez az úgynevezett Tal-törvény módosítása, amely felmenti a katonakorú ortodox fiatalokat a katonai szolgálat alól. A törvényt februárban egy petíció nyomán az alapvető törvényekbe ütközőnek nyilvánította a Legfelső Bíróság. Hatálya júliusban lejár, és a Kadima a kormányzásban való előfeltételként szabta a törvény megváltoztatását, mely találkozott a Likud elképzeléseivel is. Míg a világi pártok az egyenlő teherviselés elve mentén módosítanák a törvényt, a vallásiak megtartanák a kiváltságokat. Ez az a pont ahol lehetséges egy-két vallásos kispárt kiesése a koalícióból, amennyiben a törvénymódosítást a kormánytöbbség megszavazza. 2; a költségvetés és a gazdasági stabilitás fenntartása. Ennek keretében az ÁFA megemelése tűnik a legesélyesebbnek. Ez a pont a Kadima egységét áshatja a leginkább alá. A korábbi elnök, Cipi Livni köré tömörült képviselők amúgy is árulásnak tartják a korábban még Mofaz által is hazugnak minősített Netanjahu kormányához való csatlakozást, ráadásul úgy, hogy pár nappal az egyezség előtt az új pártelnök nyilvánosan kijelentette, hogy sosem csatlakozna a Netanjahu vezette koalícióhoz, mivel Izrael legnagyobb problémája maga a kormány. Május folyamán a Kadima egyik, Mofaz politikáját elvető névtelenségbe burkolózó képviselője az izraeli sajtó számára leszögezte, amennyiben július elsejétől 16-ról 17%-ra felemeli a kormány az ÁFA mértékét, úgy a pártot több politikus is elhagyja, s új frakciót alapít. Mofaz mindössze annyit reagált a fenyegetésre, hogy elege van abból, hogy többet kell küzdenie a pártegységért, mint a választói érdekek megjelenítéséért és érvényesítéséért. 3; a választási rendszer megreformálása a kormányzati stabilitás elősegítése végett. A kormányzás jövőbeni stabilitásának céljából az egyik legsürgősebb feladat mindenképpen a politikai rendszer átalakítása, hisz a jelenleg 2 százalékos választási küszöbnek és az arányos képviseleti rendszernek köszönhetően Izraelben gyakorlatilag lehetetlen kormányt alakítani a kis vallásos és nacionalista pártok támogatása nélkül. Politikai súlyuk így irreálisan megnő, és rendkívül megnehezíthetik a kormányzást. Ha az új kabinet sikeresen viszi végig a választási reformot, nem valószínű, hogy utána a mostani helyzethez hasonlóan 13-15 párt juthatna mandátumhoz a Kneszetben. 4; a palesztinokkal való békefolyamat felújítása. Mofaz, aki az iráni kérdésben sokkal közelebb áll az Obama-adminisztráció által képviselt állásponthoz, mint Netanjahu, a palesztin kérdés rendezését tartja a legfőbb nemzetbiztonsági kihívásnak. Véleménye szerint amennyiben nem sikerül a palesztinokkal megállapodni a „két állam megoldásban”, amely önálló államot biztosítana a palesztinoknak, akkor kétnemzetiségű állam fog létrejönni, amelyben a zsidók hamarosan kisebbségbe fognak kerülni. Mofaz ezt nagyobb veszélynek tartja Izrael állam létezésére, mint Irán nukleáris programját.
Számos izraeli elemző szerint az Irán elleni esetleges lépések és az azt követő politikai támadások esetén az iráni születésű és Iránnal szemben megengedőbb Mofaz részvétele az izraeli kabinetben, hasznos lehet a keményvonalasabb Netanjahu és Ehud Barak védelmi miniszter számára. A gesztuspolitika a palesztinok felé már a kormányzás első hónapjában megkezdődött: a kormány döntést hozott, egy vitatott település kiürítéséről (Beit El, Ulpana körzet), melyet a palesztinok régóta követelnek, illetve Izrael átadta a Palesztin Hatóságnak nyolcvan palesztin felkelő és terrorista földi maradványait, tizenegyét pedig az iszlamista Hamász uralta Gázai övezetbe szállították át. Érdekes módon a Kadima koalíciós szereplésére az Avigdor Lieberman külügyminiszter vezette szélsőségesnek tartott jobboldali Izrael az Otthonunk és az ultraortodox Sasz is rábólintott.
Véleményem szerint az új helyzet két pártvezetőnek ad hatalmas esélyt arra, hogy a következő, kevesebb, mint másfél év múlva esedékes választásokon nyerő pozícióba kerüljön. Az egyik a mostani, második ciklusát töltő miniszterelnök, Benjamin Netanjahu, a másik az ellenzék vezérévé előlépett Munkapárt elnöke, Shelly Jachimovich. A Kadimával nem számolok, mert a frissen megválasztott pártelnök által néhány nap alatt levezényelt 180 fokos fordulat a szakadás szélére sodorta az amúgy is csökkenő népszerűséggel rendelkező pártot. Jair Lapid üstökösként feltűnő, direkt a mostani választásokra alakult új pártjának, a „Van Jövő”-nek egyelőre nem tudni mit hoz a jövő. Mivel jórészt önkéntesek segítik a munkáját, kérdéses, hogy a lendület kitart-e jövő októberig?
A 120 fős Kneszetben a 25 fős ellenzék vezére május óta a 8 fős frakcióval rendelkező baloldali Munkapárt. Eleinte élesen kikelt Mofaz árulása ellen és a gyávák koalíciójának nevezte a Likud-Kadima vezette kormányt, mivel a megállapodással elkerülhették a választásokon való megmérettetést. A párt vezetése azonban tisztában van azzal, hogy jószerivel egyedüli, komolyan vehető ellenzéki pártként hatalmas lehetőség ez az elmúlt években megroggyant Munkapárt számára. A Munkapárt malmára hajtja a vizet az is, hogy a Kadima előző elnöke, Cipi Livni leszerepelt a parlamenti ellenzék vezéreként. Ezt nem csak a pártvezetőségben történt csere, hanem a közvélemény kutatások szerint a párt népszerűségének megfeleződése is megmutatta. Jachimovichék szava, bár alig több mint 6 és fél százalékkal vannak jelen a Kneszetben, létszámuknál sokkal súlyosabb lesz az izraeli közéletben. Amennyiben képesek lesznek becsatornázni a kormánnyal elégedetlenek tömegeit, újra kormányzati alternatívaként léphetnek fel. A jobboldali sajtóban egyenesen már arról is lehet olvasni, hogy akár olyan helyzet is adódhat, amikor a Munkapártnak is csatlakozni kellene a nagykoalícióhoz. A baloldali sajtóban viszont olyan véleményeket olvasni, hogy a baloldalnak mást sem kell tennie ezentúl, mint hátradőlni és folyamatosan rámutatni arra, hogy ezt a kormányt senki nem választotta meg. Mind a korábbi Munkapárt vezért, Ehud Barakot, mind Mofazt árulónak tartják, és nem számolnak velük a következő választások után. Mofazt egyenesen „potyautasnaknak” hívják a mostani kormányban a baloldali kommentárok. Egy május eleji közvélemény-kutatás szerint azonban az izraeli lakosság 44%-a bízik az egységkormányban, kedvező fejleménynek tartja a nagykoalíció létrejöttét. Nem sokkal kevesebben, 37%-a a választóknak egyelőre negatívan viszonyul a fordulathoz.
Az 1984-es, a mostani köztársasági elnök Simon Peresz, illetve Jichak Samir által rotációban vezetett nagykoalíciós kabinet óta nem volt ilyen jelentős támogatottsága egyetlen kormánynak sem Izraelben. A legnagyobb, 111 fős képviselői bázissal a hatnapos háború előtt megalakult egységkormány bírt még 1967-ben. Számos elemző tette fel a kérdést, hogy a mostani egységkormány, olyan tapasztalt katonai vezetőkkel a kormányban, mint Mofaz és Barak, nem egy esetleges Irán elleni támadás előkészületeire utal-e?
Netanjahu számára mindenesetre a mostani 78%-os többség hatalmas lehetőség. A kétharmados többség azonban kétélű fegyver is lehet. Ugyan a lehetőségek tárháza tágra nyílik a kormány politikai céljainak megvalósításában, ám ha a politika, amit képviselnek, sikertelen, vagy nem sikerül megvalósítani, az hatványozottan hullhat vissza a kormányzó erők fejére. Erre mutatott rá Thomas Friedman is a New York Times hasábjain, aki szerint hatalmas lehet a kísértés Netanjahu számára, hogy igazából semmit se csináljon a következő másfél évben. Ezt a forgatókönyvet támasztja alá, hogy Netanjahu számára úgy tűnhet, hogy a palesztinok megosztottak, viszont a kormányzó Fatah által irányított Nyugati Parton az életszínvonal a gazdasági növekedéssel együtt javult. A palesztin biztonsági erők és a fal visszatartják az öngyilkos terroristákat, az izraeli béketábor kifulladt, az arab tavasz pedig a legtöbb arab ország figyelmét elvonta a palesztinok ügyéről. Friedman felhívja azonban a figyelmet arra, hogy minél kisebb a kontrol egy kormányzó erőn, annál nagyobb az esély, hogy félreértelmezzen dolgokat. Netanjahu is könnyen ebbe a hibába eshet, ha elhiszi, hogy a gazdaság fejlődése elfeledteti a mindennapi megaláztatást a megszállt területeken. Az izraeli kormány téved, ha azt hiszi, hogy a status quo fenntartható és nem tesz semmit a palesztin kérdés megoldásában. Véleménye, megegyezik Ami Ayalon pár héttel korábban megjelent elemzésével, miszerint a „konstruktív egyoldalú lépéseknek” kellene vezérelnie az izraeli kormányt a megszállt területekkel kapcsolatos politikájában. Ez azt jelenti, hogy Izraelnek először is ki kellene nyilvánítania, hogy feltételek nélkül hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni a palesztinokkal, és nyitottnak kellene lennie a kivonulásra a megszállt területekről a védelmi vonal mögé. Le kellene állítani a telepek építését ettől a vonaltól keletre és Jeruzsálem arab felében. A gesztuspolitika jegyében az izraeli hadsereg a végleges megállapodásig nem vonulna ki a Nyugati Partról (Ciszjordánia, vagy bibliai nevén Júdea és Szamária), a zsidó lakosság – mintegy 100 ezer fő – visszatelepítése pedig fokozatosan történne és a megállapodásig nem lenne kötelező érvényű. Ezek a lépések jelentősen javítanák Izrael képét a világban és a palesztinok nyitottságát a tárgyalásokra és a kompromisszumkeresésre.
A múlt héten Ehud Barak védelmi miniszter aztán bejelentette, Izrael "egyoldalú lépést" fontolgat, ha a régóta megrekedt izraeli-palesztin tárgyalások nem vezetnek megállapodáshoz. Szavaival arra utalt, hogy Izrael saját feltételei szerint kivonulhat Ciszjordánia általa megszállt részeiből. Kijelentése meglepetésként hatott, mivel Benjamin Netanjahu kormányfő ellenezte a 2005. évi gázai övezeti kivonulást. Barak egyenlőre nem részletezte, milyen egyoldalú lépést fontolgatnak, az azonban biztos, hogy az új izraeli kormány forró nyár elé néz mind belpolitikai, mind külpolitikai téren.