Ritkán szoktam Orbán Viktor védelmére kelni, és nem pusztán azért – a teljes őszinteség jegyében – mert az elődjének dolgoztam. De a legújabb „félrelépése” a Nabucco kapcsán világosan mutatja, miért káros eljátszani az ember nemzetközi hitelességét: akkor is bajba kerülsz, ha egyébként csak a tényekre mutatsz rá.

Nemrég Orbán azt nyilatkozta Brüsszelben, hogy „a Nabucco bajban van”, és hogy még a MOL is – a hat cégből álló Nabucco konzorcium egyik tagja – kilép a projektből. Orbán kritikusai kapva kaptak a kijelentésen, és egyből különböző összeesküvés-elméletekkel álltak elő arról, hogy a kormány eladja az országot az oroszoknak. Olaj volt a tűzre, hogy Alexei Miller, a Gazprom alelnöke nemrég Budapestre látogatott, hogy véglegesitsen a Déli Áramlatról szóló megállapodást, melyet Moszkva az örökké problematikus ukrán útvonal semlegesítésére használ.

Csak rontott Orbán helyzetén, hogy ellenzékben még a Déli Áramlat heves ellenzője volt. Újdonsült lelkesedése magyarázatra szorul. Sokan és joggal kiváncsiak, pontosan milyen üzletet is akar kötni Moszkvával. Putyin bizonyára érzékeli a magyar miniszterelnök sebezhetőségét és nemzetközi elszigeteltségét. Az is igaz, hogy a méregdrága Déli Áramlat körül is hemzsegnek a kérdőjelek. Mégis, ha a Déli Áramlat egyszer valóban megvalósul, jobb, ha mi sem maradunk ki belőle.

Az EU Déli Gázfolyosó-terve, amelynek sokáig a Nabucco szinonímája volt, azzal a céllal született, hogy diverzifikálja a Közép-Kelet-Európai tagországok energiaellátását, amely még mindig túlzottan függ az orosz gáztól és az ukrán tranzittól. A Gazprom monopóliuma azt eredményezi, hogy ezeknek az országoknak az amerikai Henry Hub referenciaár öt-hatszorosát kell fizetni a gázért, miközben a német és francia fogyasztók is olcsóbban jutnak hozzá a kék fűtőanyaghoz.

Ezzel együtt a Nabucco már jó ideje problémákkal küzd. Az acélárak emelkedése miatt az eredeti 7.9 milliárd eurós ár majdnem kétszeresére növekedett. A konzorcium egyetlen tagja (RWE, OMV, Transgaz, Bulgargaz, BOTAS és MOL) sincs olyan pénzügyi helyzetben, hogy megengedhetné magának egy távoli és bizonytalan kimenetelű projekt finanszirozását. Mind a gazdasági válsághoz köthető gáz iránti kereslet gyengülése, mind a tervezett éves 31 milliárd köbméternyi gáz forrása körüli bizonytalanság hátráltatta a projekt megvalósítását. Türkmenisztán addig nem tud ellátóvá válni, amig a parti államok nem oldják fel a Kaszpi tenger felosztásának gordiuszi csomóját – már ha erre valaha is sor kerül. Igy azonban kezdetben csak évi 10 milliárd köbméter azeri gáz lesz elérhető. Ráadásul Azerbajdzsán és Törökország nemrég elhatározta, hogy megépítik a 16 milliárd köbméter kapacitású Transzanatóliai Gázvezetéket (TANAP): ez egyben az eredeti Nabucco elképzelés végét is jelenti, miszerint a cső Kelet-Törökországban csatlakozik a Baku-Tbilisi-Erzurum gázvezetékhez.

A Déli Gázfolyosó továbbra is nélkülözhetetlen eleme a közép-kelet-európai országok és a Balkán gáz diverzifikációs stratégiájához. Közép- és hosszútávon egy kezdetben kisebb kapacitással működő, de később bővíthető gázvezeték, mely csatlakozik a TANAP-hoz, így a BP SEEP vezetékterve vagy egy módositott Nabucco (Nabucco-West) életképes lehet. Reálisan azonban a Kaszpi régióból származó gáz legjobb esetben 2018-ra éri el csak Európát. Addig az érintett országoknak elsősorban a régiós összeköttetések létrehozására és megerősítésére és LNG (cseppfolyósitott fölgáz) terminálok épitésére kell koncentrálniuk. Ez utóbbi abban segíthet, hogy Oroszországon kívüli forrásokhoz jussanak – jelenleg ezt teszi Lengyelország és a Balti államok. Magyarországnak Horvátország segítségével sürgősen követni kell a példát. Noha a ciprusi megosztottság miatt sok a kérdőjel a Földközi-tenger keleti medencéjének újonnan felfedezett offshore gázforrásai körül, és a Gazprom is készül megakadályozni, hogy ezek elérjék térségünket, az LNG fogadókapacitás mielőbbi kiépítése fontos lehet ezek fogadására.

Orbán kijelentése ügyetlen volt és felesleges. Ugyanakkor a Nabuccoval kapcsolatos diagnózisa mindent összevetve helytálló: jelenlegi formájában a projekt olyan nehézségekkel néz szembe, amelyet pusztán politikai akarattal nem lehet leküzdeni.

Korányi Dávid az Atlantic Council Eurázsia Központjának igazgatóhelyettese Washington, DC-ben. A cikk megjelent a Hürriyet Daily News törökországi angol nyelvű hírportálon is.

A május 6-i parlamenti választások óta a korábbi írásomban már február végén megjövendölt Grexit egyre inkább elkerülhetetlen végkifejletté válik. A kérdés ma már nem az a különböző elemzők, sőt egyre inkább az eurózóna vezetői között sem, hogy kénytelen lesz-e elhagyni Görögország az eurózónát, hanem az, hogy ezt milyen formában teszik meg, EU tagságukat ez miképpen érinti majd, illetve, hogy milyen következményei lehetnek a kilépésnek Görögországban és Európában. A görög választók 68 százaléka szavazott olyan pártokra, amelyek elvetik a Trojka (EKB, IMF, EU Bizottság) által diktált megszorító csomagot, viszont, egy a választások után végzett friss közvélemény-kutatás szerint, az euro zónában egyedül álló módon, a korábbi 70-ről 80 százalékra nőtt azok aránya, akik az pénzügyi unión belül látnák szívesen Görögországot a jövőben is. Mivel a parlamentbe bejutott pártok közül semelyik sem volt képes többségi koalíciós kormányt felállítani, ezért június 16-án újabb előrehozott választások lesznek. A mai felmérések szerint a májusi választás nagy meglepetése, a második helyezett Radikális Baloldali Koalíció néven futó szélsőbaloldali, populista pártocskákból álló pártszövetség esélyes az új választások megnyerésére, amelynek 37 éves vezetője, Alekszisz Ciprasz egyértelműen az IMF/EU hitelprogram felrúgását ígéri. Az alapvető görög dilemma az, hogy a görögök – és a júniusi választásokkal kapcsolatos előkészületeket is ezen a lencsén keresztül érdemes figyelni – ugyan az eurózóna tagjai kívánnak maradni, de úgy, hogy közben az ehhez szükséges hitelprogram keretében vállalt megszorításokból nem kérnek.  Ciprasz és követői azt hangoztatják, ami a görög establishment egyre szélesebb rétegeiben is fogékony fülekre talál -, hogy az EU végül úgyis beadja a derekát, csak blöffölnek, mivel legalább annyira félnek az EU-vezetők a görög csődtől és az azzal járó esetleges pénzügyi fertőzéstől, mint a középkorban féltek az emberek a pestis járványtól. Erre válaszul is, leginkább Németország részéről nyilatkoznak egyre többen, miszerint nem szabad hagyni, hogy Görögország és annak populista szélsőbaloldali pártjai zsarolhassák az EU-t, és készen kell állni egy, a görögök rendezett államcsődjét levezénylő tervvel. A német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble például a Rheinishe Postnak adott interjúban arról beszélt, hogy Európa képes a Grexit kezelésére. Németország és partnerei rengeteget tanultak az elmúlt két év tapasztalataiból és számos védő mechanizmust állítottak fel erre az esetre is. Véleménye szerint a pénzügyi fertőzés veszélye kezelhető és Görögország számára nincs könnyebb út, csakis a hitelprogram és a reformok végig vitele, az, amiben korábban megegyeztek az eurózóna tagországokkal. Hasonlóan vélekedett a német bankszövetség (BdB) elnöke, Michael Kemmer is, aki azt nyilatkozta: Görögország esetleges kilépésének közvetlen hatásai korlátozottak lennének, és az övezet hosszabb távon is "fel tudná dolgozni" a szakítást a görögökkel. Schäuble-vel ellentétben azonban nagyobb kockázatot lát az esetleges pénzügyi fertőzésre, illetve euróval kapcsolatos csökkenő bizalomra. A német külügyminiszter, Guido Westerwelle a Spiegel online kiadásának arról nyilatkozott, hogy a görög eurózóna tagságnak, vagy kilépésnek az eldöntése csakis a görögök kezében van. Ha Görögország nem folytatja a megkezdett reformokat, úgy Westerwelle nem látja annak lehetőségét, hogy tovább finanszírozzák a nemzetközi szervezetek az országot. A német baloldal is hasonló véleményen van, a szociáldemokrata volt pénzügyminiszter, Peter Steinbrück szerint a Grexit elkerülhetetlen és véleménye szerint kell felkészülni a B-tervre.

Nem csak Németországban, de az angolszász világban is egyre inkább a Grexit mikéntje a kérdés, nem annak szükségessége vagy szükségtelensége. Nouriel Roubini a Project Syndicate nevű internetes portálon legutóbb megjelent elemzésében egyenesen felszólítja Görögországot az eurózóna elhagyására. Véleménye szerint a napnál is világosabb, hogy idén vagy legkésőbb jövőre Görögország fizetésképtelenséget jelent és elhagyja az eurózónát. Véleménye és általában a Grexit mellett érvelők szerint Görögország egy ördögi körben, elvesztett versenyképességi helyzetben és egyre mélyülő válságban van. A megoldás a rendezett államcsőd és a kilépés, melyet a Trojka koordinálna és finanszírozna annak érdekében, hogy minimalizálni lehessen a járulékos veszteségeket mind Görögország mind az eurózóna többi tagja számára. A görög válság megoldása a gazdasági növekedés beindításában rejlik, ami viszont a versenyképesség javításával lehetséges csak. A versenyképesség javítása ebben az esetben a devizaleértékelés által lehetséges. Ez háromféleképpen mehetne végbe: 1, az euró jelentős gyengülésével, ami a német gazdaság erős mivolta és az EKB monetáris lazítást elvető politikájából adódóan nem reális. 2, a munkaerő költségének egy egységre jutó radikális csökkentése strukturális reformok által úgy, hogy a termelékenység növekedése magasabb legyen a bérek növekedésénél. Ez azonban nem reális terv, mivel Németországnak is 10 évre volt szüksége, hogy így tudja versenyképessé tenni gazdaságát, Görögországnak viszont nincs további tíz éve arra, hogy válságban legyen. 3, Az árakat és a béreket érintő deflációs politika, amely a válság további mélyülését jelentené, még vagy 5 évig. Ez sem járható út a guru szerint. Az egyetlen megoldás tehát a Grexit, visszatérni a nemzeti valutához és egy éles leértékeléssel gyorsan visszaszerezni a versenyképességet, majd a növekedés útjára lépni. Olyan ez, mint egy reménytelen házasság vége, véli Roubini, mindkét félnek kevésbé költséges, és jobb is úgy elválni, hogy meghatározunk bizonyos szabályokat. Mohamed A. El-Erian ugyanezen az internetes portálon, „Ki a felelős a görög tragédiáért” című cikkében arra próbálja meg felhívni a figyelmet, hogy annak idején nagyon sokan – magánemberek, intézmények, országok, görögök és nem görögök – hasznot húztak a gazdasági fellendülésből, amelynek félrekezelése is vezetett a mai görög helyzethez. A németek és a franciák az első között voltak, akik megszegték a költségvetési deficitre vonatkozó maastrichti kritériumot, és most ezen kritériumok korábbi be nem tartását kérik számon a görögökön. A válság következményei által érintettek nem azok, akik a legtöbb hasznot húzták korábban a görög eladósodásból, hanem a görög társadalomnak a leginkább sebezhető rétegei.

Wolfgang Münchau, a Financial Times vezető publicistája szerint jelenleg 4 lehetőség közül választhat Görögország: 1, A status quo fenntartása, folytatni a megkezdett megszorításokat és reformokat. Ez valószínűleg állandó válságban és hitelcsapdában tartaná az országot. És ha ez a forgatókönyv papíron, gazdaságilag, úgy ahogy működhet, társadalmilag és politikailag biztosan nem, mint ahogy ezt a szélsőséges, populista pártok előretörése is jól jelzi. 2, Status quo, de csak addig, amíg az elsődleges deficit megszűnik (kamatok nélküli költségvetési egyenleg), majd fizetésképtelenséget jelenteni. Ebben az esetben Görögország nem szorulna külső segítségre. 3, A szélsőséges, populista erők forgatókönyve: leállítani a hitelprogramot és néhány már megkezdett reformot visszafordítani. Emellett számításba venni egy esetleges fizetésképtelenséget, ám ez nem vezetne a Grexithez, mivel az EU úgyis csak blöfföl. 4, Azonnali Grexit. Münchau szerint az első lehetőség a legrosszabb. Az EU/IMF program folytatásával további 10 válságos év elé néz Görögország és a Grexit így is, úgy is elkerülhetetlen, ráadásul a demokrácia esetleges leépülése is benne van a pakliban. A legjobb megoldás szerinte az a stratégia lenne, miszerint az ország 2013-ra elérje, hogy a költségvetés elsődleges egyenlege egyensúlyba kerüljön és ezután minden – magán és állami - külföldi hitelére fizetésképtelenséget hirdetni.

Érdekes elemzéssel állt elő Arvind Subramanian, a washingtoni Peterson Institut for International Economies vezető munkatársa, aki szerint Görögország az eurózónán kívül sokkal nagyobb veszélyt jelenthet, mint azon belül. Ezt arra alapozza, hogy amennyiben a Grexit sikersztorivá válik, és Görögország néhány éven belül, akár már 2013 végétől látványos sikereket tudna elérni az eurózónán kívül – miközben tegyük fel, hogy az eurózóna továbbra is recesszióban van - úgy több tagállamnak is megfordulhat a fejében, hogy egy esetleges kilépéssel talán gyorsabban növekedési pályára léphetnének. Ez akár az eurózóna végét is jelentheti, ha csak Németország nem lesz képes sokkal vonzóbb feltételeket szabni a partnereinek, hogy a zónán belül maradjanak - Subramanian szerint.

Bár egyre nagyobb számban vannak olyanok, akik nyíltan a Grexit mellett törnek lándzsát, azért még mindig jelentős azok száma és súlya is (nem csak a görög szavazók 80%-a), akik Görögország jövőjét eurózónán belül tudják csak elképzelni. Az IMF vezérigazgatója, Christine Lagarde mellett, az EBRD hamarosan leköszönő elnöke, Thomas Mirow is arra figyelmeztetett a CNBC-nek adott interjújában, hogy tévednek azok, akik azt gondolják, hogy Görögországnak jobb lesz az eurózónán kívül. Egyelőre ismeretlen kockázatokkal kellene szembesülnie Európának, ha megtörténne a Grexit.

Görögország sorsa még nem dőlt el. A júniusi választások valószínűleg választ fognak adni arra a kérdésre, hogy a görögök inkább hisznek-e a populista erők szirénhangjainak, miszerint a görög gazdaság válsága fájdalommentesen is megoldható. Ha így lesz, azokat a pártokat emelik majd kormányzati pozícióba, amelyek felmondanák, vagy jelentősen módosítanák a korábbi kormányok által aláírt EU/IMF hitelprogramot. Ez persze az eurózónából való kiválást is jelentené. De győzhet a józan ész és az eurózóna iránti elkötelezettség. Ez azt jelentené, hogy a jobb és baloldali nem populista erők kapnak többséget és ezzel egy új esélyt arra, hogy a nemzetközi hitelezők pénzügyi és szakmai segítségével kivezessék Görögországot a válságból.

Hölgyeim és uraim, jó napot kívánok! Köszönöm szépen a meghívást! Amikor készültem erre a mai előadásra, valahogy a fülembe csengett Ralf Dahrendorfnak az a 20 évvel ezelőtti mondása, amelyet oly sokszor idézünk: a politikai rendszert 6 hónap alatt meg lehet változtatni, a gazdasági átalakuláshoz 6 év kell, de a társadalom átalakulása a 60 évet is meghaladhatja.

Azért jutott ez eszembe, mert ha az ember madártávlatból néz a régiónkra, amely 22 évvel ezelőtt indult el a rendszerváltás után egy új irányba, akkor azt láthatja, hogy a korabeli várakozásainkhoz képest egyik ország sem fejlődött valamifajta egyenletes, lineáris pályán. Minden országnak voltak hosszabb-rövidebb egyértelmű fejlődési szakaszai és ezeket a szakaszokat szinte minden egyes országban megszakították cikk-cakkok. Emlékezzenek Szlovákiára a kilencvenes években, Lengyelországra a kétezres évek közepén, vagy gondoljanak Romániára, amelynek ugyancsak több cikk-cakkja volt. Ha pedig madártávlatból nézek a hazámra azt kell mondjam, hogy Magyarország jelenleg egy „cakkban” van éppen – egy meglehetősen hosszú „cikk” után. Újabb irányváltásban. De mindezzel azt is akarom mondani, hogy reményem és hitem szerint Magyarország képes lesz – akárcsak a szomszédjai és sorstársai – szintén visszatérni az európai társadalomfejlődés számunkra megadatott útjára. Arra az útra, amelyen 1990-ben történelmünk során már sokadszorra elindultunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sok szó esik manapság nemzeti érdekeinkről, azok képviseletéről, sőt védelméről. Utcai tömegmozgalmak, radikális székházfoglalások szerveződnek rá; nemzetközi jogi eljárások és közgazdasági viták zajlanak e téma körül.

Van, aki Európával szemben kívánja a magyar érdekeket megvédeni, és van, aki a kormánnyal szemben. Van, aki az IMF és Brüsszel gyarmatosító törekvései ellen agitál, míg mások, sőt időnként ugyanazok, az IMF-től várják a megoldást. Talán a megváltást. Nagyszerű sikerekről, évtizedekre konszolidált költségvetésről hallunk az egyik oldalról, miközben a fizetésképtelenség fenyegető árnyékáról suttognak a másikon.

E vitákban eligazodni, a propaganda és ellenpropaganda függönyén átlátni nehéz feladat. Talán csak úgy lehet, ha a tényekből és a józan észből indulunk ki. Egy amerikai szenátor mondta egyszer találóan, hogy mindenkinek joga van a saját véleményéhez, de senkinek nincs joga saját tényekhez.

Márpedig a gazdaság területén a tényleges, a valódi nemzeti érdek meghatározása nem nehéz – még csak nem is nagyon szubjektív. Elnézést kérek, ha a következőkben közhelyeket sorolok, de most olyan időket élünk, amikor a nyilvánvaló célok, értékek leltározása is fontos. Fontos, hogy kimondjunk elemi közgazdasági igazságokat. A közgazdasági egyetemet ugyanis be lehet zárni, de a közgazdaságtan törvényei attól még érvényre jutnak és meghatározzák az életünket.

A nemzet érdeke tehát egy erős Magyarország, egy versenyképes, sikeres gazdaság, egy gyarapodó nemzet megteremtése. Ehhez a közösség – a magyarok közösségének –szintjén fő célunk a nemzetgazdaság stabil, hosszú távú, kiegyensúlyozott növekedése kell, hogy legyen, míg a polgárok, a családok, a háztartások szintjén a cél a tartós, lépésről-lépésre haladó, érzékelhető gyarapodás, a jólét fenntartható biztonságos növekedése a társadalom valamennyi csoportjában.

E növekedés döntő tényezői – még mindig a közgazdasági közhelyeknél tartva –, a munkaerő, ideértve a foglalkoztatást és a termelékenységet, a tőke, ideértve a hitelt is, az intézményi és jogszabályi környezet minősége és kiszámíthatósága, és az egyensúly, hiszen sok fájdalmas tapasztalat alapján megtanultuk, hogy növekedést csak egyensúlyra lehet építeni. Ezeken múlik a növekedés, ilyen egyszerű. Látszólag.

S ha ezek a tényezők rendben vannak, akkor a bővülő javak újraelosztása – annak társadalomfilozófiája, módja, kedvezményezettjei – persze lehet politikai vita tárgya. De az nem, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. Hogy fedezet nélkül nincs többé fogyasztás. Ha mást nem, ezt a leckét beleverte minden európai fejébe a válság.

A jó kormányzás tehát a gazdaságban ezekre a tényezőkre koncentrál.  S ha ez alapján azt vizsgáljuk, jó utat járunk-e ma Magyarországon, követjük-e saját nemzeti érdekünket, szomorú megállapításra jutunk: a 2000-es évek első évtizedében egymásra épülő, egymást erősítő, kormányokon átívelő, hibás gazdasági döntések miatt, Magyarország fokozatosan és egyre nagyobb mértékben maradt el attól a lehetséges növekedési és egyensúlyi pályától, amelyet befuthatott volna. Így érte el a válság első hulláma.

2010-től kezdve a páratlanul erős politikai mandátumhoz jutott kormány viszont számos ponton egyenesen szembe fordult a gazdasági és társadalmi ésszerűséggel: a növekedés szinte valamennyi tényezőjében súlyos károkat okozott/okoz az ország hosszú távú érdekeinek. Elsősorban, azt hiszem, politikai, hatalmi érdekek miatt.

Pedig a jó kormányzás nagyon fontos dolog a gazdaságban is. Hiszen, ha a jó és a rossz kormányzás teljesítménye között évente csak 1 %-nyi növekedés a különbség, Magyarország ma, 22 évvel a rendszerváltás után akkor is négy hellyel lehetne előrébb az európai rangsorban az egy főre jutó GDP alapján!

Elemzésünkhöz nézzük meg, hogy hogyan alakulnak az elmúlt években a növekedés alapvető tényezői.

Kezdjük a munkával. A munka, a foglalkoztatás 2 évtizede Magyarország legnagyobb problémája. Az 56 % körül tartósan rögzült foglalkoztatás a rendszerváltás legnagyobb kudarca. Az akkor elveszített 1,2 millió munkahely, amiből 1 millió mai is hiányzik, vezetett oda, hogy ma alig több mint minden második aktív korú ember dolgozik Magyarországon – legalábbis legálisan.

Az elmúlt 20 év minden egyes kormányával szemben az a kérdés, hogy képes volt-e javítani ezen a helyzeten? És vajon képes volt-e javítani ezen az a kormány, amely –roppant ambíciózusan – éppen a rendszerváltás kijavítását tűzte forradalmi zászlajára?

Ha érzelemmentes és tényeken alapuló választ akarunk adni, akkor az úgy hangzik, hogy nem. Épp ellenkezőleg, Magyarország kilátásai a foglalkoztatás terén rosszabbak, mint két esztendeje voltak. Sok szempontból önsorsrontó folyamatok indultak be. Az alacsony képzettséget igénylő munkahelyeket a kormány szerencsétlen intézkedései megdrágították, pedig Magyarország munkaerő tartalékai elsősorban és óriási mértékben az alacsony képzettségűek körében van. Mégis, a két évvel ezelőtti és a tavalyi adóváltozások eredményeként ma az összes adóelvonás mértéke magasabb, mint a kormányváltás előtt volt, magyarul: az „adócsökkentés kormánya” ma több adót von el, mint amennyit az előző kormány. A jövedelemadó változtatása alapján – és ez talán még nagyobb baj – ma 4,5 millió ember él olyan háztartásban, amelynek csökkent a jövedelme – a munkavállalók kétharmada veszített a jövedelemadó átalakításával! Így hát a munkaerő-piaci kereslet ebben a szegmensben drámaian romlik, miközben a kínálat – az állam tudatos lépései folytán, és egyébként részben ésszerű céljai folytán - soha nem látott mértékig fokozódott. Gondoljanak csak a munkanélküli járadék három hónapra történő csökkentésére, amely a munkát keresők tízezreit hozza idő szűkébe és kényszerít rossz a képzettségének nem megfelelő állás elfogadására!

Olyan ez, mintha a kormány egyre több eszkimót küldene ki a hidegbe vadászni, miközben ő maga ritkítja a fókaállományt... Számításaink szerint, a minimálbér radikális felemelése miatt mintegy 50 ezer munkahelyet veszít el Magyarország az alacsony képzettségűek szegmensében a következő két évben. Ezzel nem is az a legnagyobb probléma, hogy még a fülünkben visszhangzik az „egymillió új munkahely” nagyotmondása, hanem az, hogy ennek a lépésnek nincs nyertese. Ez egyaránt rossz a gazdaságnak és még rosszabb azoknak, akik e miatt veszítik el munkahelyüket.

Nem új jelenségről van szó. 2001-2002-ben is történt radikális emelés a minimálbérben. Annak akkor örültek, akik több minimálbért kaptak, de az a 100-120 ezer ember, aki két éven belül emiatt veszítette el munkahelyét Magyarországon, talán nem is kötötte össze a fejében, hogy öröme korai volt és talán a munkaadójára haragudott amiatt, ami valójában egy kormányintézkedés miatt következett be. Érdemes tanulni a múltbeli hibáinkból.

És amikor erről a 4,5 millió emberről beszélek, aki olyan háztartásban él, ahol kevesebb lett a jövedelem az adóváltozások következtében, akkor jó, ha tudjuk, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben ők a magyar középosztály legnagyobb része! Ez az alig létező vékony és máris lecsúszástól fenyegetett rétege a magyar társadalomnak: ők a középosztály – nem pedig azok, akiket a kormány a politikája nyertesének nevez. Az a szűk réteg, a felső, talán pár százezer ember, amely tényleg haszonélvezője az elmúlt két esztendőnek, legfeljebb a magyar felső középosztály és az azon felüli leggazdagabbak.

A magyar középosztály egésze, nagyobb része csak ürügye, de nem nyertese az elmúlt két év kormányzásának. Az ő nevükben kormányoznak, de a kárukra.

A magyar munkaerőpiacot – és így ezt a törékeny középosztályt – ráadásul még egy csapás érte. Bár ez a szóhasználat azt sejteti, mintha egy természeti erő miatt történnének velünk a dolgok, pedig itt kormányzati döntésekről van szó…

Például arról, hogy a felsőoktatást, amely mindenütt a társadalmi mobilitás leghatékonyabb csatornája, bezárja, leszűkíti, elsorvasztja az új szabályozás. Egyre kevesebben jutnak egyre kevesebbet érő tudáshoz.  A közoktatás és a felsőoktatás a szakképzés átalakításával a szegényebb fiatalokat öröklött helyzetükbe zárják be a kormányzati intézkedések, míg a tehetősebbek és a középosztálybeli családok gyermekeit saját hazájuk elhagyására ösztönzik.

A magyar fiatalok többsége – szemben európai társaikkal – ugyanis nem azért megy külföldre tanulni, hogy világot látott emberként, a tudását még versenyképesebbé téve térhessen haza, hanem azért, mert a szülőföldjén nem vagy egyre kevésbé lát jövőt a maga számára. Egy szép, és sajnos fájóan igaz megfogalmazás szerint 100 éven belül Magyarország negyedszerre űzi el társadalma leendő elitjét, a holnap értelmiségét. Innen most nem tanulni akarnak elmenni a diákok, hanem élni – ők számolnak erről be nap, mint nap a sajtó híradásai és a személyes tapasztalataim szerint is.

A gazdasági növekedés másik tényezője a tőke. A tőke az, amelyben Magyarország különösen „hiányos” volt a rendszerváltás után, az első 20 év gyors fejlődésének motorja a gyors tőkebeáramlás volt. Nem azzal van a baj, hogy sok külföldi tőke jött Magyarországra, hanem az elmúlt 20 év kormányzásának azzal a kudarcával, hogy a KKV-k nem tudtak érdemben, nagy tömegben összekapcsolódni a beáramló modern külföldi tőkével. Hogy kettős, vagy duális szerkezetű lett a magyar gazdaság. Erre, úgy tűnik, most van „válasz”: a külföldi tőkebefektetőket elűzzük az országból. Miközben a régióban mindenhova növekvő mértékben áramlik be az a tőke, amely egyre alaposabban nézi meg, hogy hol érdemes költséghatékonyan termelni, eközben Magyarországon az elmúlt két év kormányzása alatt az 1997–es szint közelébe esett vissza a tőkebeáramlás mértéke. Ez jelenleg a legalacsonyabb a régióban. „Személyünkben” egy olyan ország kezdett el háborúzni külföldi befektetőkkel, beruházókkal, amelynek a gazdaságában az export a soha nem látott 93% a GDP arányában. Hiszen miközben a magyar gazdaság belső növekedése, fogyasztása, beruházása csökken, az egyetlen tényező, amely a magyar gazdaságot a víz felszínén vagy csak időnként kicsivel alatta tarja, az az export.

A tőke témájához tartozik a növekedés másik előfeltétele, a hitel is. Nem vitás, hogy a válságot megelőző hosszú időszakban jó néhány bank Magyarországon szakszerűtlenül, és időnként etikátlanul viselkedett az ügyfeleivel szemben. Annak idején magam is a „vadkeleti viszonyok” felszámolása érdekében szólítottam fel az érintetteket a banki etikai kódex bevezetésére. Ám a bankok ellen meghirdetett népszerű háború már rövidtávon is újra recesszióba tolta a magyar gazdaságot. Miközben a vállalati hitelezés a régió főbb országaiban már most is meghaladja a válság előtt szintet, aközben ugyanez a vállalati hitelezés nálunk a válság előtti szint 83%-ra esett vissza, és tovább csökken! Nem tudom, emlékeznek-e a válság előtti növekedő időszakban meglévő arányszámra: a Bankszövetség – saját tapasztalata alapján –, akkor azt állította, hogy 1% gazdasági növekedéshez, 4-5% banki hitelbővülésre van szükség. Abban, hogy Magyarország most a közép-európai régió leggyászosabb növekedési adatát produkálta, valószínűleg döntő szerepe van ennek a drámai hitelszűkülésnek is. És ne legyenek kétségeink: ez a hitelszűkülés nem a multinacionális vállalatokat érinti elsősorban, hanem a hazai KKV-tól veszi el a talpra állás, talpon maradás esélyeit…

A növekedés harmadik tényezője a kiszámítható és minőségi intézményrendszer, illetve jogszabályi környezet. Sokat lehetne erről beszélni, én azonban csupán két dologra szeretném felhívni a figyelmet.

A válság után ma széleskörű egyetértés van abban, hogy a piaci versenynek, külső felügyeletre, szabályozásra van szüksége, mert e nélkül a teljesen szabadjára engedett piaci verseny felfalhatja önmagát, tönkreteheti azt, ami jó lehet a kapitalizmusban, a piacban. Például kártékony monopóliumok alakulhatnak ki. De a döntően közgazdászokból álló közönséget hadd kérjem arra, hogy gondolja végig azt: ha a demokráciát egyfajta politikai piaci versenynek tekintjük, akkor valószínűleg ott is szükség van a szereplőktől független szabályozásra – ahogy máshogy mondják, fékekre és ellensúlyokra! Szükség van minderre ahhoz, hogy ne alakuljon ki olyan helyzet, hogy a verseny aktuális győztese nem zárja ki a jövőbeli verseny jótékony hatását a piacról – a politikai piacról. Mert, hogy is van az manapság Magyarországon, hogy a kormány a piac szabályozására lassan semmilyen eszközt nem tart elképzelhetetlennek, míg a hatalom gyakorlás piacán, a politikában kialakuló hatalom korlátozására már-már semmilyen eszközt nem tart elképzelhetőnek?

Amiképp az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások piacának kiszámítható és megbízható szabályozásra van szüksége, ugyanúgy arra van szüksége a politikai hatalom piacának is. Ezt a szabályozott versenyt hívják demokratikus jogállamnak, amelyet a fékek és egyensúlyok rendszere tart egyensúlyban.

Független, de a központi költségvetésből finanszírozott intézményekre van szükség, mint a cselekvőképességétől meg nem fosztott Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a Nemzeti Bank, Költségvetési Tanács vagy a független bíróságok.

És persze a fékek és ellensúlyok rendszerébe beletartozik egészében szabad sajtó is. E fékek, ellensúlyok és kölcsönösen tisztelt hatalmi korlátok nélkül a politikai verseny éppen olyan embertelenné és kontraproduktívvá válik, mint a verseny nélküli monopolkapitalizmus.

Magyarországon ma ez: a politikai monopolkapitalizmus kialakulása fenyeget. Egy elvileg szabad, de gyakorlatilag korlátozott verseny kialakulása. Ennek véget kell vetni és nem pusztán morális okokból… bár motivációnak az sem volna épp kevés. Véget kell vetni neki jól felfogott érdekből is. Mert a demokrácia végső soron nem más, mint a rossz vezetés gyors és békés korrekciójának lehetősége. Ezt a lehetőséget mindannyiunk érdekében és hosszútávon meg kell őrizni Magyarország számára.

Nem állítom azt, hogy a mai kormánypolitika mögött nincsen racionalitás, csak azt, hogy az nem a teljes közösség fenntartható gyarapodását tekinti meghatározó szempontnak. Hanem a hatalmi pozíciók intézményi, személyi bebetonozását. Egy viszonylag szűk, de elkötelezett szavazói csoport és egy ennél is szűkebb kegyenckör helyzetbe hozását.

És ezen a ponton kell a magyar politikai közbeszéd egy másik refrénszerűen ismétlődő kifejezését idéznem. A korrupciót. Azt gondolom ugyanis, egyáltalán nem véletlen, hogy manapság a ’nemzeti érdek’ és a ’korrupció’ feszültségteli párosa határozza meg a magyar közbeszédet.

A korrupció, amely az elmúlt 22 évben, de mondhatnék 220 évet is, átszőtte életünket, mint sok más közepesen korrupt felzárkózó poszt-szocialista országét, államét. És ez a korrupció eddig is rendkívül sokat ártott Magyarországnak. De most úgy tűnik, hogy a választások győztese megelégelte ezt az érdekcsoportok által szabdalt, zűrzavaros hatékonytalan rendszert és úgy döntött, véget vet neki.  Véget vet és helyette, mint annyi más területen, egy központilag koordinált, irányított hatékony szervezetet, centrális erőteret épít.  Amit a Transparency International márciusi jelentése „foglyul ejtett állam” -ként jellemez, az egyre több nyilvános információ alapján egy olyan rendszer, ahol az állam törvényhozó, szabályozó, ellenőrző és szankcionáló szervezetei, a forrás elosztással, közbeszerzéssel foglakozó egységek, a koncessziók kiadói, az ezek ellenőrzéssel megbízottak mind, végső soron egy kézből vannak irányítva. A másik kéz pedig, amely ugyanabból a testből nő ki, kiterjedt magáncégek hálózatán keresztül teszi magánprofittá a közpénzek egyre nagyobb hányadát. A döntéseket nem azok hozzák, akik a felelősséget vállalják, és a döntésekben a közérdek helyét egyre nagyobb részben veszi át a magánérdek.

Ennek vesztesei a magyar kis- közép és nagyvállalatok, akik kiszorulnak a közbeszerzések, az állami megbízások rendszeréből; vesztesei az itt lévő és leendő külföldi beruházók; vesztesei európai és magyar adófizetők. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy egységnyi magánérdek kielégítése érdekében sokszor 100 egységnyi méretű közérdekű döntést rosszul hoznak meg.

A nemzeti érdek és a szűk politikai, hatalmi érdek szembekerüléséből következik az is, hogy az Európai Bizottsággal és IMF-fel régóta folyó vitában valójában végső soron nem a nemzeti érdekeinkért folyik a küzdelem. Hiszen nehéz lenne nemzeti érdeknek nevezni például mondjuk a bírák korai nyugdíjazásának ügyét, valójában ezzel a bírói függetlenség felszámolására tett kísérlet, hol ebben a nemzeti érdek? Vagy ugyan mitől volna nemzeti érdek a jegybank függetlenségének csökkentése? Ez is hatalmi kérdés csupán, mindegy milyen jelzőt aggat rá a kormányzati kommunikáció.

2008-ban a válság kitörésekor a kormány tárgyalt és meg is állapodott az IMF-fel. Akkor elejétől a végégig körülbelül 4 hétre volt szükség ehhez a megállapodáshoz. Most 8 hónap telt el azóta, hogy a korábban kigúnyolt „három betűből” várva várt partner lett, de nem hogy megállapodás nincs, még a tárgyalások sem kezdődtek el.

Mindezt látva egyre többen teszik föl a kérdést itthon és külföldön is: vajon csak tárgyalni akar Magyarország kormánya, vagy megállapodni is?

Mert az igaz, hogy már a tárgyalások esélye is képes átmenetileg stabilizálni a forintot. De az még inkább igaz, hogy a megállapodás viszont aligha lesz elképzelhető a jelenlegi gazdaságpolitika kudarcának beismerése és a zsákutcás kormányzás érdemi korrekciója nélkül.

Vajon hajlandó-e idáig elmenni Magyarország jelenlegi kormánya? És vajon érdeke-e? Mert Magyarországnak ez volna az érdeke, de vajon egybe esik-e Magyarország érdeke és a kormány, a kormány mögött álló erők érdeke?

Szeretnék világossá tenni valamint, mert sokan az IMF-ről, mint megoldásról beszélnek. Az IMF nem megoldás! Az IMF haladék, második esély. Második esély arra, hogy a korábbi hibákat legyen időnk kijavítani. A megoldás a mindenkori kormány kezében van. És ha megoldásokról beszélünk, akkor azt hiszem a megállapodás elhúzódása, hiánya, bizonytalansága döntően abból fakad, hogy a kormány valójában nem a gazdaságpolitika korrekcióját keresi, hanem a jelenlegi gazdaságpolitika minimális kompromisszumokkal, taktikai engedményekkel való folytatását szeretné elérni – ám tudja, hogy szüksége van az IMF védő-hálójára. Ebből fakad a bizonytalanság, ezért telik- múlik az idő megállapodás nélkül.

Melyek azok az alapvető fordulatok a magyar gazdaságpolitikában amelyre szükség van? Hadd utaljak arra, amit már elmondtam a növekedés tényezőiről, hiszen ebből következnek az azonnali teendők is.

Korrekcióra van szükség az intézményi és jogszabályi rendszerben. Helyre kell állítani a független intézmények erejét, becsületét, függetlenségét.

Helyre kell állítani Magyarország hosszú távú kormányozhatóságát és válságkezelő képességét. Például azoknak a 2/3-os törvényeknek a módosításával, amelyek az ország napi kormányzásához szükséges jogszabályokat – például az adótörvényeket –2/3-ossá tette. E nélkül Magyarország nem lesz képes a jövő válságait kezelni.

Vissza kell szerezni a külföldi és hazai ország finanszírozói bizalmát, és helyre állítani a jogszabályok biztonságát. Talán Önök is látták, én az Indexen olvastam, hogy az elmúlt évben átlagosan 2 hetente módosítottuk az adójogszabályokat. Nos, ha ilyen gyakori módosításokra lehet szükség, akkor talán nem kéne őket alkotmányba, vagy 2/3-os törvénybe foglalni…

 Az intézményi kérdések rendezése még önmagában nem megoldás, a növekedés képességét kell helyreállítani Magyarországon. Mai előrejelzések szerint a magyar gazdaság lehetséges növekedése középtávon 2% körül van. Nem, nem az aktuális, hanem az amit, akkor lenne képes elérni, „ha minden jól alakul”. Ez azonban édes kevés. Magyarországnak abban a fázisban, ahol az Európai Unióhoz szeretne felzárkózni, ahol társadalmi stabilitást akar teremteni, hosszútávon legalább 2%-kal meg kellene haladnia az Európai Unió átlagos növekedési potenciálját, ahhoz hogy érdemi, érzékelhető társadalmi, politikai stabilitást jelentő felzárkózásban vegyen részt!

Ez azt jelenti, hogy legalább 3-4% közötti növekedési potenciálra kellene a magyar gazdaságot visszajuttatni.

Ennek elsődleges feladata – és a korrekciónak ezzel kell kezdődnie –, hogy a munkaerőpiacon beállt aránytalanságokat, hibákat korrigáljuk: koncentrálnunk kell arra, hogy rövidtávon az alacsony képzettségű munkaerőt visszahozzuk, visszaengedjük és „vissza-késztessük” a munka világába. A másik oldalról középtávon pedig arra van szükség, hogy a magyar oktatási képzési-szakképzési rendszer a magas hozzáadott értéket előállítani képes munkaerőt, a hasznos, versenyképes tudást állítsa elő.

És persze rendkívül sürgető a tőkevonzó, vagy legalább a tőkemegtartó képességünk helyreállítása: a külföldi és magyar vállalkozók bizalmának helyrebillentése. Mint ahogy új egyességre lesz szükség az országban finanszírozó bankokkal is ahhoz, hogy a magyar KKV-k minél előbb hitelhez jussanak. Ehhez is gyökeres fordulat kell.

Természetesen az egyensúly megtartása, illetve az egyensúly fenntartható biztosítása is szükséges egy ilyen korrekciós programban. Magyarországnak tartósan elsődleges többletet – 2% körüli elsődleges többletet – kell produkálnia, ahhoz hogy az államadósság csökkentésének (egyébiránt helyesen kitűzött) célja valóra is válhasson.

Szóval ma sok a kétely abban, hogy Magyarország meg akar-e egyezni: én azt gondolom nincs más választása, nincs más választásunk. De értem a bizonytalanságot a tamáskodó kérdéseket. Ráadásul a kételkedők gyanakvását csak táplálhatja az a fajta új Európa-ellenesség is, amelyet időnként a kormány vezetőpolitikusai is sugallnak. Ennek kitalálói, önbeteljesítő jóslatként akarják ezt az új harcot működtetni. Nem azért beszélnek róla, nem azért utalnak rá olyan sokszor és tudatosan, mert Magyarországon meghatározó mértékben létezik Európa- ellenesség, hanem azért, hogy legyen. Mert ha van kivel küzdeni, az elfeledi az itthoni hiányosságokat, az itthoni tévedéseket.

A mindenkori magyar kormányok Magyarország drukkereként szeretnék figyelmeztetni minden döntéshozót: lehet, hogy rövid távon hasznos és kifizetődő bűnbakot, politikai mumust csinálni legfontosabb szövetségeseinkből, de hosszú és-középtávon a saját jövőnket veszélyeztetjük ezzel.

Az az okoskodás, hogy „jobb ma egy Európával szembe fordított Magyarország, mint holnap egy új kormány” romlásba viheti a nemzetgazdaságot, és letérítheti a helyes pályáról Magyarországot. Egyességre van szükségünk, mert ha valamikor akkor most különösen igaz a mondás, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Ez igaz. A legfontosabb most, hogy a mentőcsónak közelébe úszhassunk. De ehhez például az is kell, hogy a vízből, ne próbáljunk feltételeket diktálni a csónak evezősének. Aztán csónakba kell szállni, pokrócot kell teríteni a vállunkra és kievickélni oda, ahol a legközelebbi kikötő van.

De attól még meg kell őrizni a józan eszünket. És különbséget kell tudnunk tenni a ’partot érés’ és a ’révbe érés’ között. Különbséget haladék és gyarapodás, időnyerés és győzelem között.

Az ámításnak és az önámításnak: ennek a nem az elmúlt 2 évben kezdődött magyar feneségnek véget kell vetni. És nem elsősorban azért, mert tisztességtelen, hanem azért, mert tönkremegyünk bele mindannyian.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi, magyarok, világnézettől és pártállástól függetlenül, valamennyien drukkerei – sokszor kényszerű drukkerei – vagyunk a mindenkori magyar kormánynak. A mindenkorinak, így a mostaninak is, mert a hazánk sorsa van rábízva. A gyermekeink hazájának a sorsa.

Ezért is mondom azt, hogy változtatni kell. És a változtatás nem a 2 évvel ezelőtti állapot visszaállítását jelenti. Akkor sem mentek jól a dolgok és nagyon sok mindent nagyon alaposan meg kellett és kellene még mindig változtatni ahhoz képest is ebben az országban.

A válság utáni Magyarország nem tud és nem is szabad, hogy olyan legyen, mint a válság kitörése előtt volt. Magyarország jóval régebb óta van válságban, mint mások. Gondolják meg, Magyarországon a megszorítások 2006—ban kezdődtek! Egy fáradt, elgyötört társadalom néz szembe a még nem belátható végű megszorításokkal. Egy ilyen helyzetben a mindenkori kormánynak 3 kötelessége mindenképpen van.

Az első, hogy az áldozat ne tartson tovább és ne legyen nagyobb, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges a válságkezeléséhez.

A második, hogy azok, akiktől az áldozatot kérik, értsék-érthessék, hogy mindez mi végre van. Lássák be az értelmét és fogadják el. Ez nehéz politikusi feladat.

És a harmadik – talán a legfontosabb mind közül –, hogy a mindenkori kormány felelőssége az, hogy a rengetek áldozatnak, amelyet Magyarország polgáraitól kértünk/kérünk, valóban legyen értelme. Hogy jussunk ki végül ebből az állapotból, és ami utána jön, az érezhetően jobb legyen, mint amilyen előtte volt.

Ezért sürgetem, hogy Magyarországon gyökeres, elemi, alapvető fordulat következzen be, minél gyorsabban.

Köszönöm a figyelmüket!

(Az előadás szerkesztett változata olvasható a mai Vasárnapi Hírekben.)

Milyen választási kampány vár ránk 2014-ben? Mit és kiket látunk hallunk és olvasunk  majd, mennyit és mennyi ideig? Az országgyűlési kampány kommunikációs szabályozásával kapcsolatos terveiről eddig még nem sokat árult el a Fidesz, így azokra a logikus politikai érdekeiből és az eddigi törvényalkotási gyakorlatából lehet következtetni. Erre teszek most kísérletet egyben felvázolva egy méltányos és az esélyegyenlőséget biztosítani képes szabályozás elemeit is.

Immár bizonyos, hogy a magyarországi országgyűlési választások jogszabályi környezetének átalakítása el fog húzódni. Új választási rendszer már van, átalakított kampányfinanszírozási törvény még nincs és az eljárási részletszabályoknak sem lehet hírét hallani. Utóbbi ügyében a kormányzó erők korábban azt ígérték, hogy a most folyó tavaszi ülésszak során dönthet az Országgyűlés a kérdésről. Többpárti egyeztetést is kezdeményeztek, kevés hittel, gyenge elszánással. Jelenleg úgy tűnik, legkorábban ősszel lesz bármi is a reform lezárásából. Nehéz volna korrekt egyeztetést remélni egy olyan folyamat közben, amikor mindenre kiterjedő koncepciót egyszerre soha, senki nem ismerhetett meg a választási szabályok átalakítása ügyében. És bár lehet vitatkozni azon, hogy az új jogi status quo egyes elemei kisebb vagy nagyobb mértékben kedveznek-e a jelenleg kormányzó erőknek, illetve a mindenkori nagyobb pártoknak (amilyenből egyelőre csak egy van a 2010 utáni magyar politikai rendszerben), az egészen bizonyos, hogy olyan részletszabályt nehéz találni, amely a jelenlegi ellenzéki erőknek kedvez.

Úgy gondoljuk, hogy egy tisztességes választási reformnak elengedhetetlen része maga a folyamat, amely új szabályozást eredményez, így azt mindenképp meg kell állapítani, hogy az elhúzódó, a jogalkalmazók alkalmazkodását ellehetetlenítő, szakaszolt reformfolyamat ismét csak egy szereplő számára kedvez. A kormányzó erők számára. Hiszen ők már nyilván tudják, mi lesz, mihez kell alkalmazkodni, az ellenzék pedig nem.

Nem várva a reform következő, hivatalos lépésére, az alábbiakban az országgyűlési választási kampány kommunikációs elemeinek szabályozását tekintjük át.

A járt utat el kell hagyni

Ha van olyan terület, amely a parlamenti választási kampányok ügyében megérett a jogszabály-változtatásra, akkor a finanszírozási kérdések mellett éppen a források felhasználása az. Előbbi ügyében nyilvánvaló, hogy a húsz év alatt kialakult átláthatatlan, korrupt és közben a hivatalos alulfinanszírozottság miatt felelőtlenül politika-ellenes finanszírozási kérdéseket rendezni kell. E területen legalább a deklarációk szintjén jó irányba indult el a kormány. A minimális nyitottság a Transparency International legutóbbi javaslatainak elfogadására jó jel. A demokrácia üzemeltetése drága dolog, egy erős és adakozni kész polgári középosztályt nélkülöző, átmeneti társadalomban pedig különösen. Egy átláthatóbb és megfelelően finanszírozott rendszer gyengítené a korrupt, pártközeli oligarchák belső legitimációs mechanizmusait („nem magamnak, a mozgalomnak lopok”), és így végre megmaradnának annak, amik valójában: befolyásukkal visszaélő, korrupt hatalmasságoknak, akik nélkül is lehet immár elég plakát, rendezvény és szórólap. A választási kampány céljára folyósított állami források felhasználása ügyében viszont eddig semmi érdemi nem került nyilvánosságra. Érdemes megvizsgálni az elmúlt két évtized gyakorlatát, a nemzetközi példákat, az érdekviszonyokat és a várható, illetve a reálisan elfogadható új szabályozás elemeit.

A rendszerváltást követően az új politikai rendszer új pártjai számára a szabályok igyekeztek esélyegyenlőséget biztosítani. A kvótázott, ingyenes TV és rádióhirdetések mellett ad hoc plakátok, szóróanyagok jellemezték az 1990-es kampányt. A kialakulatlan szokások találkoztak a fejletlen, prekapitalista magyar hirdetési ipar korszerűtlen adottságaival. Ha akart volna, akkor sem tudott volna egy párt átfogó, célzott és tervezett óriásplakát-kampányba kezdeni 1990-ben – hiszen egyszerűen nem alakult ki még akkor ez a piac. Direkt marketing eszközöket pedig azért nem használhattak volna, mert ilyen célra nem voltak adatbázisok, nem volt elegendő telefonvonal, nem volt megfelelő informatikai infrastruktúra és nyomdai gyártókapacitás.

Az elmúlt húsz év során a magyar választási kampányok eszközhasználata együtt fejlődött a világ kampánytechnológiájával, a magyar kommunikációs piac eszközrendszerével és a hazai szakemberek tudásával. Paradigmatikus átalakulást a Wermer András által irányított 1998-as Fidesz-kampány és a Ron Werben, Baja Ferenc, Gyurcsány Ferenc, Horn Gábor és Gál J. Zoltán által irányított 2002-es MSZP–SZDSZ kampányok jelentettek. Ezek voltak azok a kampányok, amelyek esetében nagy technológiai előrelépések történtek, és 2006-ra érte el a magyar politikai rendszer és a kommunikációs ipar azt a helyzetet, amikor már eszközeit és know-how-ját tekintve egy magyarországi politikai kampány a legtöbb releváns párt szempontjából nemigen tért el egy nemzetközi politikai kampánytól. Amit érdemes volt használni, azt használhatták és használták is a pártok, egy-egy technika alkalmazásának csak a költséghatékonyság szabhatott határt.

A kialakult helyzet nem jó. A reklámpiac ugyan alkalmazkodott a négyévenkénti ajándékpénz kínálta helyzethez, de a források átláthatatlansága, a relatív esélyegyenlőség hiánya rombolta a magyar demokrácia minőségét. A kereskedelmi médiumok jellemzően üzleti érdekeik szerint hol engedtek politikai hirdetéseket, hol nem. 2002-ben például csak az egyik kereskedelmi TV-ben voltak politikai hirdetések, 2006-ban mindkettő nagy csatornán, 2010-ben pedig csak a másikon. Az országos kereskedelmi rádiók hol engedtek hirdetéseket, hol nem. A nyomtatott sajtó és különösen a magazinok pedig saját kiadóik bevételszerzési érdekei és az adott lapjaik márkájának politikai kampányok által megvalósított rombolásának elutasítása között ingadoztak. A közterületi hirdetési piacon vegyes status quo alakult ki, ahol egyszerre voltak jelen versenypiaci és pártközeli szereplők. Az óriásplakát harc ennek ellenére jellemzően egységes (de persze átláthatatlan) feltételek közepette folyt.

Világos hagyományok által szabályozott gyakorlat egyik területen sem alakult ki, a jogszabályok egyáltalán nem követették a burjánzó hirdetési piac kínálta lehetőségeket – ezáltal pedig tovább nőtt az átláthatatlanság és a kisebb pártok, a politikai rendszeren kívüli szereplők hátrányos helyzetbe hozása.

Jó példát jelent erre a kereskedelmi TV-k hirdetés-befogadási gyakorlata, a kormányzati hirdetések közzétételének ügye és az internetes politikai kampányok szinte teljes szabályozatlansága. Amikor még nem hasonlított a maihoz a magyar televíziós piac, akkor az országos listát állítani képes pártok a választási törvények által megszabott, egyenlő feltételek között, ingyenesen tették közzé rövidebb-hosszabb hirdetéseiket a közszolgálati csatornákon. Ezek rendszerint archaikus technikával felvett, félamatőr munkák voltak, amelyeket komoly választói derültség fogadott rendszerint. A kereskedelmi csatornák megjelenése után fennmaradt az a fontos szabályozási elem, hogy a törvény által szabályozott kampányidőn kívül politikai entitás reklámot sem TV-ben, sem rádióban nem helyezhetett el. Kampányidőn belül viszont szinte teljesen szabályozatlan keretben zajlottak a folyamatok. Hiszen a pártok igen jelentős pénzeket költhettek el (teljesen önkényes árképzés mellett) szerződéses szempontból átlátható feltételek közepette a különböző kereskedelmi csatornákon – a jogalkotónak ehhez a folyamathoz gyakorlatilag szava sem volt. A kormányzati hirdetések ügyében önkéntes vállalások és be nem tartott ígéretek, valamint a nagyfelületű médiumok tulajdonosi érdek (üzleti, politikai) által vezérelt zagyvaléka alakult ki, ami leginkább a mindenkori ellenzéki pártok és a választók szempontjából volt elfogadhatatlan. Mivel az internetes politikai hirdetési piac nem is létezhetett 1990-ben, így a kampányokra gyakorolt hatása jogszabály-értelmezések révén alakult ki, jellemzően magas szabadságfok mellett. Így például, szemben a televíziókkal és rádiókkal, hivatalos kampányidőn kívül is lehetséges hirdetések elhelyezése különböző portálokon, és ez alapvetően így volt helyes.

Mit kell szabályozni és milyen céllal?

Ha leegyszerűsítjük a modern választási kampányok szintjeit, akkor négy fő területről beszélhetünk. A személyes választói kapcsolatteremtésre építő földharcról (személyes mobilizálás, ajtótól ajtóig megvalósuló kampány), a különböző közvetítő eszközökön keresztül történő elérés szétaprózott eszközeiről (szórólapok, eseménymarketing, direktmarketing, stb.) és az átfogó, nagy volumenű hirdetési eszközökről (óriásplakátok, TV és rádióreklámok, internetes hirdetések, illetve jelenlét).

A negyedik nagy ág, a sajtómunka, az angolszász nyelvterületen ingyenes médiának nevezett terület kampánybeli lehetőségeinek önmagában való elemzésétől eltekintenénk, mivel ez a magyar hírpiac, a médiavilág és a közmédia szabályozásának és mindennapi gyakorlatainak elemzése irányába terelné el jelen bejegyzésünket. És bár e kérdések fontosak, sajnos problematikusak is – alapvetően azért más területet érintenek, mint a közvetlen vagy közvetett, de mindenképpen kontrollált és harmadik, interpretáló felet igénybe nem vevő reklámozás, szórólapozás és egyéb üzenetközvetítés. Elvi jelleggel itt csak azt kell elvárni, hogy minden jelöltállító szervezet és jelölt egyenlő esélyekkel férhessen az adófizetők pénzén fenntartott nyilvánosság-formáló eszközökhöz.

A földharc kampányterületének szabályozása korlátozottan fontos terület, hiszen minden valamire való kampány arra törekszik a 21. században, hogy erős és aktív hálózati szervezete legyen. Kérdés a kampánycsend és a személyes megszólítás lehetőségeinek szabályozása, de ebben az elmúlt tíz év során a magyar jogalkalmazás és jogszabályi feltételrendszer jó irányba mozdult, és jelenleg nincs is információ arról, hogy a kormányzó erők az aktivisták kampánybeli mozgásterét érdemben szűkíteni kívánnák. Itt a status quo megtartása, a lehetőségek esetleges bővítése elfogadható.

A kampányok köztes eszközrendszere (DM-levél, szórólapok, vadplakátok, eseménymarketing, időszaki újságok, az internetes jelenlét bizonyos formái, stb.) fontos terület, de kevésbé a jogalkotó szempontjából, hiszen megfelelő kampányfinanszírozás esetén az ilyen eszközök használata csak kampánystratégia és költségvetés kérdése. A posztmodern kampányok időszaki válságtünete, hogy bár immár hazánkban is szinte bármit le lehet gyártani, meg lehet rendelni, az internet mégis mindent felülír. Vonalas telefon 2006-ban még több mint kétmillió volt hazánkban a közületek nélkül is, míg ma már jó, ha kevesebb, mint másfél millió ilyen előfizetés van, az is jellemzően az idősebb és alacsonyabb tájékozottságú választók körében. Így az előre rögzített telefonos üzenetek zaklató gyakorlatát is fokozatosan nélkülözni leszünk kénytelenek. E köztes kampányeszközök világa nyilvánvalóan át fog alakulni, idővel kevesebb szórólapot kényszerülünk majd kidobni a gyűjtőládába, és a kampány egyre inkább át fog helyeződni ezen eszközcsoporton belül is az internetre. És ezzel semmi baj sincs, legalább némileg olcsóbb kampányaink lesznek. Itt a jogalkotó és a választópolgár szempontjából az egyenlő feltételek biztosítása, az adatbázisokhoz való hozzáférések világos szabályozása, a pártok számára eladott, állami névjegyzék értékesítésének olcsóbbá tétele (8 millió választópolgár adatának az államtól történő megvásárlása kampányidőben kb. 20-30 millió forint kiadást jelent négyévenként egy-egy országos kampány számára) és az állampolgári kijelentkezés (opt out) lehetőségének megteremtése volna szükséges.

A széleskörű választói elérést biztosító kampányeszközök területe (óriásplakátok, TV-reklámok, rádióreklámok) az, ahol az új szabályozás hatása a legfontosabb és a legérdekesebb. Az előző bekezdésekben foglaltak ügyében a parlamenti pártok és a parlamenten kívüli mozgalmak között kevés érdekkülönbség van. E területen viszont sokkal több.

Nemzetközi példa szinte mindenre van itt is

Ismerve számos ország kampányeszköz-rendszerét meg lehet állapítani, hogy szinte minden megoldásra van példa. Van úgy, hogy rövid, kis felületű kampányt enged csak a jogalkotó, kevés plakáttal, minimális TV-rádió hirdetéssel, sok utcai jelenléttel és erős direktmarketinggel. Van úgy, hogy kampányon belül és kívül sok minden engedélyezett, a lényeg csak a felhasznált források átláthatósága. Vannak vegyes megoldások, időszaki tiltások és esélyegyenlőséget garantálni hivatott szabályozási formák.

Az elmúlt időszakban kialakult nemzetközi szabályozási status quo legfőbb csomópontjai a következők: a közszolgálati felületek hirdetési használata, a kereskedelmi hirdetési felületek (TV, rádió, nyomtatott sajtó, közterület, internet) használata, a kampányok időbeliségének szabályozása és a kampányidőn kívüli eszközhasználat tisztázása, a felhasznált források limitálásának kérdése, valamint a harmadik (nem pártpolitikai, hanem civil) szereplő által finanszírozott politikai hirdetések ügye.

A szükséges szabályozás keretei

Fontos tisztázni, hogy az esélyegyenlőség biztosítása csak a források területén és az állam által fenntartott felületek esetén fontos. A piacgazdaság része, ha egy kereskedelmi médium tulajdonosa úgy dönt, hogy személyes politikai meggyőződésének érvényesítése érdekében médiumaiban semmilyen politikai hirdetés számára nem biztosít felületet, még akkor sem, ha erre lehetősége volna. Sőt, az is teljesen elfogadható és a jogalkotó által nem befolyásolandó, ha egy profitérdekelt tulajdonos a saját felületein csak egy politikai párt számára kíván fizetett hirdetési lehetőséget biztosítani. Az az ő lapja, az az ő TV-je, az az ő óriásplakátja.

Itt a jogalkotó feladata az, hogy a rendszer egésze és az egyenlő állampolgárok sokrétű tájékozódási jogának szempontjából tekintsen rá saját országa, saját hirdetési piaca adottságaira, lehetőségeire. Általános megfogalmazásban: lehetséges számos nemzetközi példa átvétele, nemzetközi sztenderdek csak egyes kontinensek bizonyos részein azonosíthatóak be, de a jogalkotónak a politikai kampányok eszközhasználatának szabályozása során a saját viszonyaira kell szabnia a játékszabályokat. Ha nincsenek még kereskedelmi médiumok, akkor sok közszolgálati felületet kell ingyen, kvótázva, illetve kedvezményes áron. Ha a kereskedelmi hirdetési piac visszaél erőfölényével és túlárazza a politikai szereplők számára kínált szolgáltatásait, akkor árszabályozóként, a tisztességes versenyfeltételek garantálójaként kell fellépni. Hiszen ne feledjük: a piac láthatatlan keze a politikai hirdetési piacon rendszerint azért nem tud rendet rakni, mert jogilag és politikai érdek szempontjából is behatárolt az az időszak, amikor a politikai szereplők igénybe veszik ezt a szolgáltatást. Végezetül, akkor lehet még szerepe a jogalkotónak, ha egy adott területen torz a verseny, így a piaci szolgáltatásokat jogszerűen igénybe venni kívánó politikai szereplők a kampányaikat érdemben befolyásoló mértékben találnák szembe magukat a hirdetési eszköz tulajdonosainak érdekeivel. Itt az állam helyesen értelmezett szerepe nem a piaci viszonyok átalakítása, hanem a méltányos hozzáférés lehetőségének kialakítása.

Fontos további részszempont, hogy egy körültekintően kialakított szabályozás egyszerre biztosít egyelő hozzáférést a különböző jelöltállítók számára, de közben lehetőséget kell biztosítania a korábban megszerzett választói bizalom miatt nagyobb népképviseleti részesedéssel rendelkező pártok számára az erősebb kampányjelenlétre. Ennek megfelelő szabályozási eszköze a kampányfinanszírozási, az állami finanszírozási oldal kereteinek tisztázása, és a másik oldalon pedig a vásárolható szolgáltatások körének világos rögzítése. Nem attól lesz tisztességes egy kampányhirdetésekre vonatkozó szabályozás, hogy mindenkit egyenlő mértékben korlátoz minimális mértékű felületre, hanem attól, ha a jogalkotó egyszerre van tekintettel az esélyegyenlőség és a korábban megszerzett támogatottság érvényesülésének szempontjaira.

Mi a kampányok célja?

A politikai szereplők a kampányok során politikai üzeneteiket közvetítik, megismertetik szakpolitikai javaslataikat, érzelmi elköteleződést és azonosulást igyekeznek kiváltani a választókból és végül szavazásra mobilizálják őket. Ezeket a célokat szolgálják a különböző eszközök.

Ha minden felület szinte korlátlanul, csak a pénzügyi források mértékétől függően áll rendelkezésre, akkor felhevült, kemény, átpolitizált, hosszú kampányok lesznek. Ha nagyon korlátozott a kampányok eszközrendszere (mint például az Egyesült Királyságban) akkor felhevült, kemény, átpolitizált, rövid kampányok lesznek. A jogalkotó felelőssége annyi, hogy törekednie kell a lehető legnagyobb mértékben informált (és a hirdetések által persze manipulált) választói közösség megteremtésére. Itt arra kell vigyázni, hogy az „objektív, elfogulatlan és őszinte” hírközlés mellett nem szabad háttérbe szorítani a hirdetések révén történő „bűnös politikai manipulációt”, mert érdemes inkább a választópolgárra bízni a szelekciót a hírek és a hirdetések manipulációjának ügyében.

Ha betiltják a közterületi hirdetéseket, akkor sok új újság fog megjelenni a piacon, amely véletlenül éppen az A vagy B párt politikusát rakja kampányidőben a címlapra. Ha nem lehet pénzt költeni TV reklámra, akkor a megspórolt tíz és százmilliók megtalálják helyüket a telemarketing költéseknél vagy az interneten. Ha minden hirdetést betiltanak és csak a hírek mozgósíthatják a választókat a nyilvánosságban, akkor ugyan csökkenhet a választói részvétel, fojtottabb lehet a kampány, de a pártok tevékenysége is ehhez idomul, minden erővel szervezetet fognak építeni, és más kapcsolatot keresnek az amúgy (a közmeggyőződéssel szemben) a választási időszakokban a politikai iránt sokkal élénkebben érdeklődő választópolgárokhoz.

A kampány, a politikai üzenetközvetítés mindig utat talál a maga számára. A kampányok eszközrendszere mellett a tét sosem lebecsülhető mozgósító erővel bír. A józan és végrehajtható szabályozás sem nem túlzóan engedékeny, sem nem túlszabályozó. Világos feltételek egyensúlya kell.

Mire készülhet a kormányoldal a hirdetések szabályozása során?

Az elmúlt időszak hivatalos kommunikációja és a kormánypártnak a választási reform során mindvégig érvényesített hatalmi érdekei szempontjából a következőkre lehet számítani.

Rövid, gyors, olcsónak hazudott kampány, amely a választók „manipulációtól mentes hírtájékoztatására” épít. Ehhez rendeli hozzá a közszolgálat és a kereskedelmi világ eszközeit. Erős személyes megszólítási felület, széles aktivista-bázis kialakításában érdekeltté tevő szabályozás, amely sokrétű adatbázis használatot is lehetővé tesz. A kormányoldal jelenlegi érdekei alapján előálló szabályozás nem szabályozza a harmadik fél (üzleti, civil) általi politikai üzenetközvetítést. A CBA például nem csak óriásplakáton hirdethet, hanem TV-ben és rádióban is buzdíthat újabb ítéletnapra. Ha a kormánypártok konzekvensek, akkor betiltják a kereskedelmi alapon vásárolt TV és rádióhirdetéseket, hiszen „a reklám bűnös manipuláció”, és az elmúlt tíz év során e vertikumban jellemzően kevesebbet költöttek ők versenytársaiknál. Így csak a közszolgálati felületeken lesznek pártreklámok (kvótázva, nem pénzért), és közben tág teret engednek a közterületi hirdetések használatának, amely piaci szegmensben a kormánypártokhoz köthető oligarchák az elmúlt pár év során jelentős, 50 százalékot érdemben meghaladó, profitábilis piaci részesedést szereztek. Az internetes politikai hirdetések piacának korlátozásában érdekelt a kormányzó erő. Az ilyen szolgáltatások területén minimum a kampány időbeliségének érdemi korlátozására lehet számítani. A nyomtatott sajtóhirdetések politikai kampányokban játszott szerepe folyamatosan csökken, a konzekvens szabályozás a kormányoldal érdekei szerint ezeket is tilalmazná, de legalábbis korlátozná. A kormányzati reklámok használatának kampányidőn kívül valószínűleg tág teret enged majd az új jogszabály, kampányidőn belül pedig tiltani fogja őket. Azonban valószínűsíthető, hogy az új szabályozás semmit nem fog mondani az állami vállatok szolgáltatásainak, termékeinek (hitelprogramok, pályázati rendszerek, stb.) reklámozásáról, így bár a központi kormányzati szervek által megrendelt hirdetések el fognak tűnni kampányidőben, de az állami vállalatiak nem.

Ha az előző bekezdésben foglaltak szerinti kampány lesz 2014-ben, akkor az nagymértékben a hatalomban levő fél számára fog kedvezni, ha a kampány kezdetére már nem lesz leváltó hangulat. Hiszen ilyen eszközök mellett a leváltás feltételeinek kommunikációs megteremtése erősen korlátozott lesz. Ez az (ellenzéki) politikai szereplőket arra fogja kényszeríteni, hogy az aktív kampányidőszak előtt tegyenek meg mindent a politikai hangulat megváltoztatása érdekében.

Ha ilyen feltételek között egy, a jelenleginél rosszabb helyzetű kormányzópártnak kell kampányolnia, harcolnia a hatalomban maradásért, akkor részben saját helyzetüket is megnehezítik. Hiszen csak a hírtájékoztatás és a kormányzati propaganda eszközei maradnak, a párt-alapú tájékoztatás háttérbe szorul. Ez utóbbi hatását sem túlbecsülni, sem lebecsülni nem kell, mert bár a választók pártokra szavaznak és a jövőre vonatkozó ajánlatot így tőlük várják, nem a kormánytól, de megfelelő propaganda gépezettel ezek a határok elmoshatóak. A minden korábbinál aktívabbá tett köztájékoztatási célúnak mondott miniszterelnöki kommunikáció (DM levelek az átalakított kormányzati adatbázis-hozzáférési szabályok miatt, kormányzati hírlevelek, konzultációs kérdőívek, stb.) választási kampányidőszakban lefojtott pártkommunikáció mellett is lehetőséget teremt a kormányzó erők üzeneteinek eljuttatására.

Miért volna baj, ha így lenne?

Mivel semmit sem tudunk jelenleg a kormányzó erők valós szándékairól, így az előbbiekben kénytelenek voltunk az elmúlt időszakban könyörtelenül érvényesített politikai érdekeikből kiindulni. Ha az előbbiekben foglaltak szerinti szabályozást alakítanak ki, akkor hírtájékoztatás és a kormányzati propaganda ellensúlyok nélküli érvényesüléséből fakadóan egyenlőtlen versenyhelyzet alakulna ki. Továbbá a kereskedelmi jellegű felületek használatának esetleges korlátozása pedig részleges volna. Ott valósulna meg csak, ahol a kormányzó erőkhöz közel álló tulajdonosok nem meghatározó szereplői a piacnak.

Egy ilyen szabályozás nem volna konzekvens, hiszen szelektíven mégis teret engedne a „reklámok bűnös manipulációjának”, miközben a felszínen leginkább az Egyesül Királyságban alkalmazott szerkezethez hasonlítana. Ha a kormányoldal betilt minden kereskedelmi jellegű politikai hirdetést (TV, rádió, nyomtatott sajtó) kampányidőn belül is, de közben, egyedüli eszközként megengedi a közterületi hirdetések pártpolitikai használatát kampányidőben (és akár azon kívül is, hiszen jelenleg kampányidőn kívül is lehet óriásplakátokon hirdetni), akkor gyakorlatilag becsatornázza a jelenlegi ellenzéki pártok részéről majdan megjelenő keresleti nyomást Simicska Lajos és Nyerges Zsolt, illetve társaik közterületi hirdetési birodalmába. A saját hatalmi érdekeit a kampányhirdetések szabályozása területén akkor érvényesítené valóban abszolút (és abszurd) mértékben a Fidesz, ha az ellenzéki pártokkal finanszíroztatná meg a saját cégein keresztül a saját kampányait. Ez az, amit el kell kerülni.

Egy reálisabb megoldás

A fenti problémát úgy lehet kezelni, hogy vagy betiltanak minden kereskedelmi jellegű politikai hirdetést kampányidőben és azon kívül, vagy pedig önkényes szelekció nélkül engedélyezik a kiterjedt kereskedelmi eszközhasználatot a TV-kben, rádiókban és a nyomtatott sajtóban, illetve az interneten, legalább kampányidőn belül.

A teljes tilalom még lefojtottabb kampány-teret eredményezne, de legalább nem teremtene abszurd keresztfinanszírozási kényszert a politikai szereplők között. Egy ilyen helyzetre a pártok, különösen az ellenzéki pártok megfelelő alkalmazkodással reagálnának a hálózatépítés és a direktmarketing területén, továbbá ez a kormányzó erőket is kampányaik átstrukturálására kényszerítené. A kampányidőn belüli teljes, szabályozott árképzésű, átláthatóbb finanszírozású kereskedelmi hirdetési eszközhasználat engedélyezése pedig láthatóbb, érzékelhetőbb kampányokat, gyaníthatóan könnyebben növelhető választói aktivitást teremtene, miközben nem kényszerítené az ellenzéki szereplőket arra, hogy egy kitüntetett eszközcsoport kizárólagos használata révén támogassa a kormányzó erők oligarcha barátait.

A többi szabályozási kérdés vonatkozásában józan kompromisszum volna a kampányidő rövidítése, a kampányidőn kívül használható kereskedelmi hirdetési eszközök szűkítése. Ugyanakkor az internetre vonatkozóan az eszköz jellegéből fakadóan inkább megengedő (illetve valóban betartatható) szabályozást kell alkotni. A kormányzati és állami vállalati hirdetéseket engedni kell a kampányidőn kívül, de tiltani a kampány idején. A harmadik fél által politikai célok elérése érdekében megjelentetett hirdetések ügyében teljes tilalmat lehetetlen és szükségtelen volna bevezetni, illetve betartatható jogszabályt alkotni nehéz volna. A CBA egyik tulajdonosa által finanszírozott hirdetés 2010-es megjelentetése jogszerű volt, és nem jelentene bajt, ha olyan feltételrendszer alakulna ki, amelyben továbbra is jogszerű maradna. Azonban szigorú kampányhirdetési tilalom esetén e területen is szigorúan korlátozó szabályokra volna szükség. Köztes (részben megengedő, részben pedig szigorú) szabályozás esetén viszont az eddigi szabályozatlanságot kellene mederbe terelni, például azáltal, hogy elektronikus hírközlő eszközökön (TV, rádió) betiltaná a jogalkotó a harmadik fél általi politikai célú hirdetéseket, lehetetlenné tenné az ilyen reklámok kereskedelmi reklámblokkokon belüli közreadását, és ezzel párhuzamosan pedig kizárólag (önmagukat bizonyos mértékben kvalifikáló) jelöltállító szervezetek számára engedélyezné a politikai hirdetési blokkon belül történő felületvásárlást.

A kulcskérdést a nagy elérésű, kereskedelmi felületek kampányon belüli használatának a kérdése, a kampányfinanszírozás itt most nem tárgyalt rendezése, a korrekt (és jelenleg hiányzó) közszolgálati hírszolgáltatás nyomainak biztosítása és a kormányzati politikai hirdetések, illetve az állami vállalati hirdetések kampányidőn belüli érdemi korlátozása jelentik. Az ördögöt nyilván nem szabad a falra festeni, úgy gondoljuk, hogy valójában a kormányoldal is az olcsóbb, átláthatóbb, de egyenlő feltételeket biztosító kampányszabályozás megteremtésében érdekelt. Ehhez azonban érdemi egyeztetések kellenek, majd pedig kompromisszumok – mindezek azonban eddig teljesen hiányoztak a választási rendszer reformjának folyamatából.

Vajon milyenek a magyarországi romák integrációjának esélyei és mi az az ár, amelyet egy sikeres felzárkózásért a többségi társadalomnak vállalnia kell? Van-e békés, konfliktusmentes útja az integrációnak és miért rossz a nyelv, amit használunk a romákkal kapcsolatban. BÍRÓ ANDRÁS, alternatív Nobel-díjas, polgárjogi aktivistát kérdezte Pikó András.

Két évvel ezelőtt jelent meg az ÉS-ben egy írása,”Az integráció ára” volt a címe, melyben azt írta, hogy „a roma integráció szénája soha nem állt rosszabbul”, mint akkor. Azóta eltelt két év, megtörténtek a romákat érintő sorozatgyilkosságok, most folyik a per, bejutott a parlamentbe a többek között a romák elleni előítéleteket politikai programmá emelő Jobbik, sőt, lassan a második legerősebb párttá válik, túl vagyunk az EU magyar elnökségén, mely az európai roma integráció ügyét tette a féléves program fő elemévé és a kormány elfogadott egy a felzárkóztatási programot is. Most milyennek látja az integráció esélyét?

Sajnos nem tudok semmi jót mondani, az esélyek tovább romlottak. De, hogy legalább ez a beszélgetés ne csússzon félre, kérem, ne beszéljünk általában a cigányokról, hanem a romák különböző rétegeiről. Ezzel kapcsolatban először is arról a még inkább szembetűnő jelenségről kell szót ejtenünk, mely főleg a falun, mélyszegénységben élő romák helyzetét jellemzi: a slumosodásról. A magyar helyzet különlegessége pont abban rejlik, hogy a slumkultúra elterjedése a falusi és nem a városi romákat érinti mindenek előtt. Gyakorlatilag ezeken a településeken a törvény és a törvényesség, mint olyan megszűnt létezni. De ezen nincs is mit csodálkozni, munkalehetőség nincs, semmilyen perspektíva nem adódik az ott élők számára. A válság ezeket a településeket és az ott élőket sújtja a legjobban. Ha az ember elmegy ezekbe a falvakba, tömegével lát tizen- és huszonéves erős fiatalembereket az utcán lődörögni – hát ne csodálkozzon senki, hogy nő a roma fiatalok között az agresszió és hogy az ott élők, különösen az idősek, félnek. 

Ezek a Jobbiktól állandóan hallott mondatok….

Igen, mert sajnos ezeken a helyeken a Jobbik használta sztereotípiákban sok empirikus igazság van. Azóta, amióta a Jobbik visszahozta és tömegesen elterjesztett a cigánybűnözés sztereotípiáját, az legitimmé és elfogadhatóvá vált a magyar társadalom többsége számára is. Ezért nyert polgárjogot a rasszista indíttatású cigánybűnözés jelző, ahelyett, hogy bűnöző cigányokról beszélnénk. Ezért etnicizálódott annyira a probléma, és azon már píszí diskurzussal, jóindulattal segíteni, attól tartok, nem lehetséges.

A slumosodás, a slumkultúra etnicizálható?

Én azt hiszem, hogy a slumkultúra nem csak a mélyszegénységben élő romákra jellemző, de rájuk inkább jellemző, mint a nem roma mélyszegényekre. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartom jelezni, hogy mennyire hiányos az szó és kifejezéskészlet, melyet használunk. Beszélünk szegénységről, mélyszegénységről, de nem használjuk kategóriaként a kirekesztettség jelenségét, többek között azért sem, mert ezzel kikerülhetetlenné válnának a probléma etnikai és emberi jogi aspektusainak egybekapcsolódása. Márpedig a mélyszegénységben élő romákról, szemben a nem roma sorstársaikról, a rasszista alapú etnikai jellegű kirekesztettség gyakorlata a jellemző. Ezt a helyzetet egy több évszázados megkülönböztetési gyakorlat alapozza meg, az intenzitása koronként változik, de amely beépült a magyar társadalom kollektív öntudatlanába, és amelyet felerősítenek azok az esetek, melyeket a rasszisták érvként, politikai fegyverként használnak. Ez ellen más és más okból, de védtelen a magyar többségi társadalom és védtelenek a magyarországi romák is. Utóbbiak azért, mert nem alakult ki egy hiteles, a társadalmi és politikai képviseletük ellátásra is alkalmas roma vezetőréteg. A cigány vezetők többségének egyszerűen nincs legitimitása. Másrészt mélyebb is a baj: az öngyűlölő elemekkel tarkított szub-etnikai identitástudat továbbra is dominál a romák többségénél, míg a civil, össz-etnikai identitásuk csak húsz éve van épülőben. Ezek azok a témák, amelyekről tapasztalatom szerint nem lehet objektív, tárgyilagos vitát folytatni, már csak azért sem, mert mára végletesen beleragadtunk a „rasszista-píszí” paradigmába. Az un. cigányszociológia a 70-es évek eleje óta nagyszerű, elismerésre méltó teljesítményt nyújt, de bizonyos szakmai korlátokon nem lépett túl, így az antropológiai aspektusokat kihagyja az elemzéséből, talán azért, mert akkor ki kellene lépnie diszciplínája, illetve a politikai korrektség kereteiből. Azonban a valóság a szociológiai és etnikai problémák szoros egymásba fonódásából épül. Az ezzel való szembenézéstől annyira fél a jóérzésű, píszí értelmiségünk, hogy lehetetlenné teszi a problémákat, akár konceptuális szinten is, komplexen módon vizsgálni, mivel hisztérikusan tart attól, hogy ily módon érvanyagot nyújt a rasszisták diskurzusának.

Fotó: Csoszó Gabriella

Ön ezt a problémát évek óta felveti, mindig meg is kapja érte a kritikákat minden oldalról, de most, amikor a válság miatt amúgy is sokkal több előítélet éri a szegényeket, különösen a romákat, most, a romagyilkosságok után, a paramilitáris erőszakszervezetet gründoló Jobbik nyomulását látva nem lenne tényleg tanácsosabb az óvatosság ezen a téren?

Nézze, lehet igazság abban, amit mond, de azért látni kell, hogy a szőnyegalásöprés stratégiája szinte elönti egész publikus életünket. Ezért is lett ilyen kormányunk, amilyen. De emlékezzen csak vissza, mi történt az olaszliszkai tragédia után! Attól való félelmében, hogy nehogy ételt adjon a rasszista vadnak, a roma és a vele szimpatizáló értelmiség kínjában egy rosszul értelmezett szolidaritásból néma maradt, ahelyett hogy elítélte volna a bűnözőket, még ha azok történetesen romák is. Hiszen ők elsősorban gyilkosok, és nem cigányok! A szolidaritás és a kegyelet az áldozatot illeti meg, e tekintetben nem lehet válogatni a szerepek között, komolyan venni vagy negligálni a megszólalást a szerint, mikor áldozatok a romák és mikor nem. 

Értem, amit mond, de azokat is megértem, akik azzal érvelnek, hogy csak olaj lett volna a tűzre, ha tömegével mennek el romák Szögi Lajos temetésére.

Nem tudom. Bátorság és intellektuális becsületesség kell ahhoz, hogy az ember ne legitimálja azt, ami nem legitimálható.

Van egy másik félelem is, mégpedig az, hogy ha erőteljesen fogalmazzuk meg ezt az igényt a romák felé az olaszliszkai eset kapcsán, akkor ezzel párhuzamos és összemérhető történetté tesszük a romákat ért sorozatgyilkosságokkal. Márpedig nem tehetők azzá: az egyik egy indulati lincselés, ahol Szögi Lajost nem azért támadták meg, mert nem volt roma, míg a másik eset egy előre eltervelt rasszista gyilkosságsorozat, ahol az áldozatokat azért támadták meg, mert romák voltak.

Ez pontosan így van, egyetértek. De mégis, ezt az ügyet kihasználta a rasszista jobboldal, és társadalmi kommunikációjában úgy tálalta, mint egy specifikus cigány elkövetési módot. És ezzel szemben senkinek nem volt egyetlen szava sem! Stikában elfogadottá vált az előítéletteli diskurzus. De nem akarok igazságtalan lenni, könnyű nekem kibicként beleszólni, és tudom, roma és velük együtt érző értelmiségi barátaim irtózatosan nehéz helyzetben voltak. De mégis, a történet rávilágít szerintem arra, amitől alapvetően szenvedünk: nem merünk a dolgok, a jelenségek mélyére ásni, nincs tárgyilagos, minden szempontra nyitott közbeszéd, így aztán könnyen megesszük azt, amit a mindent fekete-fehérben látók megfőztek. Ez nem kiút.

Erről jut eszembe egy dilemmám, mely a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány legutóbbi kutatása kapcsán támadt. Ennek az egyéves kutatásnak a célja a mélyszegénység csökkentését szolgáló szociálpolitikai eszközök megtalálása volt. A kutatók végül az un. feltételes készpénz transzfer eszközök sokoldalú felhasználását ajánlották, amelyeknek a mögöttes filozófiája leegyszerűsítve annyi, hogy a támogatásért cserébe a támogatottól együttműködést vár el az állam. A kutatást alátámasztó közvélemény-kutatások megmutatták, hogy a megkérdezettek többsége egyetért a segélyek és támogatások feltételhez kötésével, de az indítékuk nem az volt, hogy a feltételek teljesítésével a támogatottaknak lehetőségük lesz kitörni a mélyszegénységből, hanem az, hogy a feltételszabással büntetni akartak. Büntetni, az úgymond érdemtelen, mindenhez ingyen jutó romákat. Nyilvánvaló, hogy csak olyan szociálpolitikai eszközrendszer hatékony, amelyet támogat a többség, de mi van, ha az eszköz támogatása nem nemes célból fakad?

Ön szerint ez egy specifikusan magyar probléma?

Nem tudom.

Ezt a jelenséget a jóléti állam elmúlt évtizedei éve alatt összegyűlt szociálpolitikai konfliktus és a neokonzervatív diskurzus ütközése táplálja. A vita ugyanígy jelen van Nyugat-Európa számos társadalmában, bár ott a fő téma nem a cigányok, hanem a bevándorlók, i extraeuropei, ahogyan az olaszok fogalmaznak. Azonban mindig a másikról van szó. A francia, a holland meg a dán Jobbikok nem cigányokkal meg zsidókkal foglalkoznak – zsidózni amúgy is szalonképtelen – hanem a muzulmánokkal. De a motiváció ugyanaz: verseny a szűkös állami forrásokért, most meg a válság okozta csökkenő állami juttatások miatt a többség sokkal fogékonyabbá vált az ilyen érvekre. Le Pen-nek sosem volt 18 százaléka korábban! De nem szeretném, ha túlságosan elkalandoznánk a hazai problémáktól.

De akkor hogyan lehet mégis beszélni a romák integrációjának esélyeiről, ha a többségi társadalom ez irányú indíttatása negatív, ha büntetni akar?

A legnagyobb bajnak azt látom, hogy a romák problémájának megoldásában csak a romáknak nincs szerepük. Az ő szerepük nem más, mint végrehajtani vagy elszenvedni azt az integrációs politikát, oktatáspolitikát, amit mi, a többség tartunk helyesnek. Nem is tudjuk, ők mit tartanának a maguk szempontjából kívánatosnak, mert nincs semmiféle dialógus. De nem is igen fogalmazódik meg a romák álláspontja és itt visszatérünk a romák belső mozgalmának a roma elitnek a problémájához. Magyarország rettenetes átka az, hogy a roma mozgalmat még csírájában elfojtották a rendszerváltás hajnalán, amikor a kisebbségi önkormányzatiság bevezetésével úgymond államosították a roma mozgalmat. A szomszédos országokban sokkal jobb állapotban vannak a roma mozgalmak. Nem hiszem, hogy a kisebbségi önkormányzatiság 93-as bevezetésének ez lett volna explicite a szándéka, de a következménye ez lett

Most akkor mi a teendő, számoljuk fel a kisebbségi önkormányzatokat, csak hogy legyen esélye alulról megszerveződnie egy új roma elitnek?

Fotó: Csoszó Gabriella

Nem kell tenni semmi ilyesmit, mert a dolgok történnek maguktól is. Most már megjelent egy, a többé-kevésbé iskolázott vidéken élő fiatal romák rétege, amelyben kezd kialakulni egy új, pozitív tartalmú roma civil öntudat is. A tevékenységüknek erős emberi jogi alapozottsága van, és ami fontos: többségük helyben marad, nem feltétlenül jönnek fel Pestre nemzetközi szervezetekbe, nem karriert vagy megélhetést látnak abban, hogy ők roma aktivisták. Még nagyon a kezdetén vagyunk ennek a jelenségnek, de ez a dolgok természetes menete. Ahogy szoktam mondani és erre a helyzetre is igaz: senki sem hajlandó feláldozni magát azért, hogy a GDP 1 százalékkal nőjön. Ahhoz több, más, az anyagiakon túljutó motiváló erő kell. Ha ez kialakul Magyarországon is, gyökeresen más lesz a helyzet, elindul a vezetők és a közösség egymásra találása, a romák elhiszik majd, hogy ők is szereplők a magyar közélet színpadán. Akkor majd természetes lesz számukra, hogy egy többségében romák lakta településen roma legyen a polgármester és a roma lakosság kontrollja alatt működjön.

Ebből rengeteg konfliktus lesz. A többségi társadalomnak el kell fogadnia, hogy a roma integráció ügyében erős tárgyalópartnerrel néz szembe és fel kell dolgoznia azt a sokkot, hogy többszázezer roma jelenhet meg a helyi és országos politikában tudatos szavazóként. De ennek előfeltétele egy másik konfliktus végig vitele is, hogy az új roma vezetők háttérbe tudják szorítani az államosított önkormányzatokban ülő régieket, és persze van egy harmadik konfliktus is, hogy a romáknak, vezetőknek és képviselteknek is meg kell tapasztalniuk és meg kell tanulniuk a demokratikus kontrollmechanizmusokat az egymás közötti viszonyban. Ez utóbbi kettő sem lesz egyszerű menet, ismerve a régi roma vezetők kapcsolati hálóját és a szavazatoknak konzervre váltó politikai gyakorlatnak az elterjedtségét. Vajon vannak-e a magyarországi romák a tudatosságnak olyan fokán, amely a vezetőik feletti kontroll lehetőségét megteremtheti?

Ha ez a tudatosság még nem is általánosan jellemző, de az a kritika, amellyel a társadalom a politikusi réteget illeti, megvan a romákban is a saját politikusaival szemben. Ebben a kérdésben egyelőre az igény kialakulása a fontosabb és nem egyszerűen az iskolázottság vagy a jövedelem. Ami a kérdésében megfogalmazott konfliktusokat illeti, egyetértve elemzésével, hadd tegyem hozzá, hogy a roma elit még nem folytatta le a romák magyarországi helyzetéről és szerepéről szükséges konceptuális vitákat. Ezzel adósok maradtak, a koncról sokkal több szó esett közöttük, mint a koncepcióról. Hiányolom az önálló, roma szempontból megfogalmazott elemzéseket és stratégiákat. Azért nem születtek meg ezek, mert a roma vezetők között is általános a nézet, hogy a roma felzárkózás megoldása kizárólag az állam feladata. Márpedig a romáknak csak akkor van esélyük valódi felzárkózásra és integrációra, ha a vezetőik legitimek lesznek, olyanok, akik az általuk képviseltek támogatását és voksait megszervezve felkészülten ülnek le az állam képviselőivel a tárgyalóasztalhoz, úgy, hogy pontosan tudják, mit akarnak elérni.  Ez még tizenöt-húsz év, de a folyamat, válaszként a gyilkosságokra, a Jobbik és a Gárda sétálgatásaira is, már elindult. Kétségtelenül rendkívül ellentmondásos, kemény időszak előtt állunk.

Én azt hiszem, hogy ez az az út, amelyet a magyar többségi társadalom, ha lehetne, megspórolna. Szerintem ott, ahol a társadalom előítéletessége ilyen fokú, ahol a rasszista szélsőségnek politikai képviselete és gárdája van, tényleg jogos a félelem attól, milyen konfliktusokat okoz majd, ha a romák is megszervezik magukat. Talán nem tudatos, de lehet, hogy pont emiatt is szeretett bele a romák sorsáért felelősséget érző értelmiség is a különböző sikeres integrációt lehetővé tévő iskolai programokba. Lehet, hogy azért, mert az a békés út lehetőségét nyújtja?

Ezekre az iskolai programokra természetesen szükség van, - halkan megjegyzem az adekvát pedagógia módszertannal együtt - de meggyőződésem, a konfliktusok nem úszhatók meg. Szörnyűnek hangozhat, amit mondok, de nekem ez a véleményem: a magyar társadalom rendkívüli módon el van kényeztetve. A negyven év puha pornográfiájának a következménye, hogy a konfliktusok elkerülésének az ars poétikája dominál továbbra is, mert valaki mindig helyettünk oldotta meg azokat. A magyar társadalom idioszinkráziájának mottójává vált a konfliktusok mindenáron történő elkerülése. De ezek akarva-akaratlan úgyis előjönnek, kikerülhetetlenül!  Engem a hideg ráz, amikor a roma integrációs programokról hallok, mert azt kérdezem: ki fogja ezeket megvalósítani? Ki az a nem roma tanító, állami alkalmazott, akik jóindulattal beleállna megvalósításukba. vállalva a konfliktusokat is. Ki lesz az a rendőr, aki érvényt szerez az igazságnak a helyett, hogy büntesse a romát, mert nincs lámpa a biciklijén? Amikor Johnson idején a déli államok hatalmi struktúrája sűrűn ellenállt a fekete gyerekek iskolai buszozásának, akkor a kormány leküldte a katonaságot. Ha az államnak határozott álláspontja, politikája van, akkor érvényt akar és tud szerezni a törvénynek, egy rasszista helyi elittel szemben is. Ha másképp nem megy az erőszak monopóliumával.

Az amerikai elnök támaszkodhatott a közvélemény többségére és persze a törvények tiszteletének foka is sokkal magasabb ott, mint nálunk. Nincs az a magyar kormány, amely leküldené a csapatokat Borsodba a roma gyerekek diszkriminációja miatt és többek között azért sem, mert nincs az a magyar kormány, amely biztos lehetne abban, hogy a közvélemény többsége támogatja ebben.

Lehet, de ha így folytatjuk nem is lesz soha ilyen magyar kormány. Nyilván most elképzelhetetlen egy ilyen kormánymagatartás, de ha nem vállaljuk el a konfliktusokat, akkor meg a növekvő problémahalmaznak nem lesz megoldása. Nem az a cél, hogy csapatokat küldjünk bárhová, de sikert csak akkor remélhetünk, ha készek vagyunk szükség esetén ehhez az eszközhöz is nyúlni. De mindezek előtt az un. romakérdést kell kiszabadítani a nyelvi béklyókból is, egy kritikus és egyben empatikus, tárgyilagos beszédmódnak kell felváltania a mai „rasszista - píszí paradigmát”. Amíg ez érzelmek által motivált szeretem - nem szeretem típusú téma marad, és nem válik olyanná, mint az egészségügy vagy az oktatásügy kérdése, nincs esélyünk az előrelépésre. 

Nincs olyan közszolgáltatási terület ma Magyarországon, ahol a fülkeforradalmi hevület olyan radikális, a rendszer minden egyes elemére kiterjedő átalakítást generált volna, mint a közoktatásban. Oktatáskutató, oktatáspolitikai blogot író szerzőnk, Radó Péter írásában a rendszerváltás óta eltelt időszakról szóló reflexióról, mint bármilyen alternatív oktatáspolitika kialakításának előfeltételéről ír.

A köznevelési törvénybe foglalt változtatások puszta tömege – akár függetlenül azok tartalmától és céljaitól - is elrettentő. A kormányzat néhány év alatt tökéletesen felforgatja az elmúlt negyedszázad alatt kialakult és működő közoktatási rendszert. Az új konstrukció kínos pedantériával rekonstruálja az államszocializmus nyolcvanas években megkezdődött bomlása előtti körülményeket. Nem képzelhető el tehát olyan oktatáspolitikai alternatíva, amely nem foglalja magában a köznevelési törvény radikális módosítását vagy egy új törvény megalkotását. Noha a demokratikus politikai pártok még nem álltak elő megfontolható oktatáspolitikai alternatívákkal, a köznevelési törvénnyel szembeni növekvő ellenállás életre hívott olyan fórumokat, melyekben szisztematikus programalkotás folyik. E fórumok talán legfontosabbika a két pedagógus szakszervezet és számos oktatással foglalkozó nonprofit szervezett által létrehozott Agóra Oktatási Kerekasztal.

Az alternatívák keresése mögötti legfontosabb hajtóerő a konszenzusteremtés vágya. Jelenleg azonban az egyetlen, az oktatási szakma többségét egy táborba terelő konszenzusteremtő erő a jelenlegi oktatáspolitika elutasítása. Ebben a helyzetben a legkisebb ellenállás iránya a korábbi rendszer helyreállítása lenne, de ez – a rendszerváltás után kialakuló keretek számos erénye ellenére - nem vezet sehová. Az első lépés tehát a reflexió; annak számbavétele, hogy a 2010 előtti két évtizedes fejlődésnek melyek a megőrzendő-helyreállítandó értékei, s melyek azok a jellegzetességek, melyekhez nem kell, sőt, nem szabad visszatérni. Az erről szóló gondolkodást bizonyos értelemben a jelenlegi kormányzat teszi lehetővé: szakmapolitikai tabula-rasa-t csinált.

Folytonosság

Az erről szóló eddigi egyetlen reflexiós kísérlet az Alternatív Oktatáspolitikai Műhely „Egy alternatív közoktatás-politika alapvonalai” című vitairata. A vitairat természetesen foglalkozik a beavatkozást igénylő problémák azonosításával, a követendő nevelési-oktatási célokkal, és a kívánatos oktatáspolitika pilléreivel, (melyekről korábban a Magyar Narancsban írtam) az elmúlt két évtizedről szóló reflexiónak azonban nem ezzel kell kezdődnie. Mivel a jelenlegi ellenreform nem egyszerű oktatáspolitikai fordulat, hanem gyökeresen felülírja az oktatás kormányzásának egész rendszerét, a reflexiónak is a rendszer általános működési keretiről szóló diskurzussal kell kezdődnie. Abból érdemes kiindulnunk, hogy a magyar közoktatási rendszernek voltak olyan strukturális alapjegyei, melyeket eleddig alapvetően minden kormányzat tiszteletben tartott. Ezek közül a legfontosabbak a következők voltak:

• Az óvodák és iskolák kiterjedt és teljes körű (szakmai, szervezeti, gazdálkodási) intézményi autonómiája;
• Szektorsemlegesség, az önkormányzati és magániskolákra ugyanazok a szabályok vonatkoztak (az egyházi iskolák kedvezőbb finanszírozása miatt ez a Horn-kormány óta nem érvényesült maradéktalanul);
• Szabad iskolaválasztás;
• A közoktatás helyi (alapvetően önkormányzatok által biztosított) közszolgáltatás, az állam nem gyakorol szabályozó és ellenőrző funkcióit legyengítő tulajdonosi jogokat;
• Ehhez illeszkedő módon decentralizált és a rendes közigazgatási rendszerbe integrált oktatásirányítás, a szubszidiaritás elvének érvényesítése;
• „Keresletvezérelt” (az intézményi igényekhez alkalmazkodó) szakmai támogató és szolgáltató rendszerek.

A közoktatás mindeme jellegzetességei meghatározták a kormányzás módját. Egy olyan oktatásirányítási rendszer határait jelölték ki, amely lehetővé tette a szülők és helyi közösségek elvárásait is integráló (nem csak a központi standardoknak való megfelelésen alapuló) minőségfogalom érvényesítést, biztosította a nyitottságnak és rugalmasságnak azt a mértékét, mely lehetővé tette az egyre sokfélébb tanulási igényekhez való alkalmazkodást, hosszú távon biztosította az oktatás és munkaerőpiac közötti illeszkedést, és az intézményi autonómiák tiszteletben tartásával lehetővé tette a modernizációt szolgáló fejlesztést. Ez a kormányzati rendszer elméletileg lehetővé tette volna azt is, hogy az állam a stratégiai irányítás indirekt eszközeivel kormányozzon, melynek hatékonysága összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a direkt adminisztratív irányításé. Véleményem szerint ezekhez az alapelvekhez mindenképpen vissza kell térni. (Már csak azért is, mert felfüggesztésüket semmilyen vita nem előzte meg.) A rendszer alapvonásainak helyreállítása természetesen nem történhet mechanikusan; a róluk szóló nyilvános és intenzív diskurzus nélkül a helyreállítás nem lenne több, mint egy újabb „modernizációs összeesküvés”.

Korrekció

A fülkeforradalom előtti idők kormányzásának és oktatáspolitikájának van azonban számos olyan vonása, melyhez nem lenne jó visszatérni. Induljunk ki az oktatáspolitika alkotás utólag leginkább nyilvánvaló kudarcából: a kóros legitimitáshiányból, mely nélkül a NER nem rohanhatta volna le komoly ellenállás nélkül az oktatási szektort. A rendszerváltás óta az oktatáspolitika lényegében kevesek (politikusok, tisztviselők és szakértők) monopóliuma marad. Az erős formális és informális szakértői befolyás egyfelől komoly és elvitathatatlan teljesítményeket eredményezett, a magyar oktatáspolitika Európa egyik kísérleti laboratóriuma volt. Másfelől azonban az oktatáspolitika demokratikus legitimitása rendkívül gyenge maradt. Mindig meglepett például, hogy az Országos Köznevelési Tanács, mely elméletileg a miniszterek pedagógiai tanácsadó testületeként kellett volna működnie, sokkal erősebb jogosítványokkal rendelkezett, mint a legkülönbözőbb érdekek ütköztetését biztosítani hivatott Közoktatás-politikai Tanács. Általában: egy decentralizált rendszerben, melyben a különböző autonóm szereplők nem „végrehajtják”, hanem interpretálják az országos oktatáspolitikát, a meggyőzésükre és ösztönzésükre való törekvés hiánya az egész rendszert ássa alá.

Bármilyen furcsán hangzik is, a kevesek által meghatározott oktatáspolitika hatására súlyosan sérült a kormányzás szakmai legitimitása is, mert az egymást követő kormányok a szakértők közötti szabad válogatás eszközével gyakorlatilag felszámolták a szakma függetlenségét. (Ahol ez kizárólag egyes szakértők személyes integritásán múlik, ott valami baj van.) Ez volt az oka annak, hogy az Oktatáspolitikai Elemzések Központja által 2006-ban készített egységes közoktatási minőségértékelési rendszerről szóló javaslat a minőségértékelést kivette volna a kormányok kezéből és egy Országgyűlés által létrehozott független testületre bízta volna. A politikai ciklusok „rángásainak” gyengítése nélkül nem oldható meg az oktatásirányítás egyik legnagyobb gyengesége, a szakmai elszámoltathatóság elvének érvényesíthetetlensége sem. (Ezt a problémát a jelenlegi kormányzat is felismerte, csak éppen nagyon rossz választ adott rá.)

Egy másik korrekciót igénylő terület az oktatásirányítás szervezete és az oktatásfinanszírozás. Miközben meggyőződésem, hogy vissza kell térni a decentralizált, a közigazgatási rendszerbe integrált és az intézményi autonómiákat tiszteletben tartó irányítási rendszerhez, úgy gondolom, hogy a korábbi, nemzetközi összehasonlításban hihetetlenül szétaprózott szisztéma helyreállítása erősen kontra-produktív lenne. A közoktatás egy olyan közigazgatási és közfinanszírozási reformban érdekelt, amely helyi-kistérségi iskolahálózatok, s nem egyes iskolák tulajdonosi irányításán alapszik, s amely nagyobb teret hagy a mérethatékonyság és szakszerűség érvényesítésének. Ehhez kapcsolódik olyan oktatásfinanszírozási automatizmusok kialakítása, melyek egyfelől biztosítják a közoktatási minimum-szolgáltatások stabil és kiszámítható finanszírozását és a területi jövedelmi egyenlőtlenségek kompenzálását, másfelől nivellálás és túlzott standardizáció nélkül teret engednek a helyi és intézményi célok és prioritások érvényesítésének. Az irányítás és az attól elválaszthatatlan finanszírozás kívánatos rendszere nincs még „kitalálva”. Mindezidáig az oktatási szakma sokkal inkább elszenvedte a közigazgatási rendszer változásait, s nem alakította azokat. Véleményem szerint a közeljövő egyik legfontosabb teendője az oktatás szereplőinek aktív részvétele egy a helyi szociális, oktatási, egészségügyi, kulturális és oktatási közszolgáltatások irányításáról és finanszírozásáról szóló reformprogram elkészítésében.

A két rendszerváltás közötti húsz év újragondolást és korrekciót igénylő problémái még hosszasan sorolhatóak lennének; minden bizonnyal felkerülne még a listára a koherens pedagóguspolitika kóros hiánya, az iskolaszerkezet és – ettől nem teljesen függetlenül – az oktatás méltányosságának kóros gyengesége, a kívánatos tanulási célok és azok rögzítésének működőképes módja, vagy éppen a közpolitika-helyettesítő szerepet játszó és korrupcióval fertőzött fejlesztéspolitika is. Egy dolog azonban biztos: a múlttal való szembenézés nélkül a jelenleg épülő szélsőségesen centralizált rendszernek nem lesz komolyan vehető alternatívája.