Görögország és az eurózóna többi, válsággal küzdő országainak válságkezelési megoldásairól egyre több vita zajlik az utóbbi hónapokban politikusok, gazdaságpolitikusok és közgazdászok között. A balti országok és köztük az euróval rendelkező Észtország válságkezelése egyre többször pozitív példaként szerepel a megszorításpárti makroközgazdászok körében. Lettország, Litvánia és a már említett Észtország a válságkezelés aránylag egyszerű formáját választva, egy drasztikusan végigvitt fiskális konszolidációval és jelentős nominális belső leértékeléssel (internal devaluation) aránylag rövid időn belül növekedési pályára állította gazdaságát. A balti példa azt mutatja, hogy a válságkezelési időszak elejére hozott jelentősebb költségvetési konszolidáció, bizonyos feltételek teljesülése mellett elvileg járható út. A kérdés azonban az, hogy ez milyen áron lehetséges és mennyire átültethető példa az eurózóna perifériájához tartozó és válsággal küszködő országai, köztük Görögország számára.

Az alig több mint kétmilliós Lettországba delegált IMF-misszió vezetője, Mark Griffiths szerint a kis balti ország Európa legszélsőségesebb "fellendülés-visszaesés" („boom-bust”) ciklust volt kénytelen elszenvedni. 2008 decemberében, a válság legmélyebb időszakában kevesen hittek abban, hogy Lettország képes lesz végrehajtani az IMF-fel és az EU-val egyeztetett gazdasági programot. De sokak várakozásaival ellentétben 2011 decemberéig mégis sikeresen végigvitte az IMF által is támogatott kiigazítást. Mára – írja Griffiths – Lettország az egyik leggyorsabban fejlődő ország az EU-ban, 2011-ben 5,5%-os és idén is valószínűleg egy 3,5% fölötti GDP növekedéssel büszkélkedhet.

A szintén IMF-es vezető közgazdász, Oliver Blanchard azt vetette fel, hogy végül Lettországnak is sikerült a rögzített árfolyamrendszer megtartása mellett végrehajtania a hatalmas kiigazítást a gazdaságban, noha azt korábban ő is csaknem elképzelhetetlennek tartotta. Blanchard ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy több szempontból sem lehet automatikusan átültetni a lett receptet az eurózóna periféria országainak válságkezelési gyakorlatába. Ennek egyik oka az, hogy a legtöbb periféria országnak nincs akkora külső (folyó fizetési mérleg) és belső egyensúlytalansága (költségvetési deficit), mint a letteknek volt, sokkal magasabb a kiinduló adósságszintje, jóval korlátozottabb a mozgástere a versenyképesség növelésére és nem olyan nyitott, kicsi ország, mint Lettország. Bármilyen módon is látnak hozzá a válságkezeléshez,  Blanchard fontosnak tartja azt, hogy (1) egyfajta "társadalmi szerződés" szülessen és (2) lényegében minél gyorsabban túlessenek a szükséges kiigazítások nagy részén, valamint (3) a piaci folyamatok által meghatározottnál gyorsabb és párhuzamosan bekövetkező ár- és bércsökkentés legyen.

Michael Hudson és Jeffrey Sommers neves amerikai közgazdász professzorok korábban a lett kormány mellett végeztek tanácsadói munkát a célból, hogy hogyan lehetne a válságkezelés során elkerülni a megszorításokat. A végigvitt gazdasági program alapján tanácsaikat nem feltétlenül valósították meg, ám a Financial Times-ban egy minapi elemzésükben felhívják a figyelmet arra, hogy Lettország példája – nominális belső leértékelés és bérek megvágása - nem lehet a válságból kivezető út Európa számára. Bár a lett kormány a megszorításokat választotta, a nép nem. A fiatal munkaerő jelentős számban- mintegy 200 ezer ember, a lakosság majd’ 10%-a!!! - hagyta el az országot a megszorítások hatására, ennek is köszönhető, hogy ma „csak” 15% körüli a munkanélküliség. Az, hogy a kormány nem bukott meg a rendkívül népszerűtlen intézkedések (pl. nominális bérek 30%-os visszavágása az állami szektorban) ellenére sem, a jelentős számú orosz kisebbség és a lettek ellentétének köszönhető. A legnagyobb ellenzéki párt az orosz kisebbség pártja és a többségi lettek számára nem alternatíva az, hogy egy orosz pártra szavazzanak. Így marad egyedüli választási lehetőségként a megszorításpárti kormányerő. A lett példa Európa többi országának döntő többsége számára tehát biztosan nem járható. Ahhoz, hogy egy ilyen program sikeres lehessen, egyfelől aránylag kicsi népességgel kell rendelkezni azért, hogy a kivándorló munkaerőt fel tudják szívni a befogadó országok és etnikailag erősen megosztott társadalomban lehet végigvinni ezt a programot, amelyben az etnikai ellentétek felülírják a megszorítások elutasítottságát.

Mark Weisbrot a Guardianban élesen kritizálja Christine Lagarde IMF-vezért, aki szerint a lett példa sikersztori. Weisbrot szerint ez olyan, mintha az 1929-33-as gazdasági világválságot sikersztorinak hívnánk, hiszen végül a 40-es évekre az amerikai gazdaság ismét fellendült. Tavaly év végén a washingtoni Gazdasági és Politikai Kutatóközpontnak (CEPR) írt tanulmányában Weisbrot – Rebecca Ray-jel együtt – arra a megállapításra jut, hogy azok az országok, amelyek a válságkezelés során a nominális leértékelés útját választották, nagyjából 4,5%-os GDP veszteséget könyvelhettek el. Lettország azonban a valutáját nem értékelte le az euróhoz képest és így 24,1%-os GDP csökkenést szenvedett el. De ami még ennél is fontosabb: a leértékelést választó országok gazdasága három évvel a válság által kikényszerített leértékelés után már a válság előtti gazdasági szint fölött voltak, átlagosan 6,5%-al, szemben Lettországgal, amely 3 évvel a válság kirobbanása után még mindig 21,3%-al volt a válság előtti GDP szint alatt. Az elemzés azonban a tavalyi év végén íródott, sem az 5,5%-os 2011. évi, sem a 2012-re prognosztizált 3,5% feletti GDP növekedéssel nem számolhatott.

Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász, aki korábbi írásaiban rendre a megszorításokat kritizálta, most sem igazán elégedett a megszorítások által vezérelt balti úttal. Az, hogy a legutóbbi évben elég szépen alakul a gazdasági növekedés, azok után, hogy egy rendkívül nagy visszaesésnek lehettünk tanúi, illetve a gazdaság teljesítőképessége  továbbra is jócskán a válság előtti szint alatt van, még nem jelenti azt, hogy a gazdasági megszorítás a válság megoldásának kulcsa. Egy másik blogbejegyzésében Krugman arról értekezik, hogy attól még, hogy a megszorítások hatására a folyó fizetési mérleg (amely a válság előtt 20%-os hiánnyal bírt) javult, semmi nem támasztja alá, hogy ez nem kizárólag  megszorításoknak köszönhető-e, épp emiatt elképzelhető, hogy hasonló problémák merülnének föl, ha a gazdaság ismét felszálló ágra kerülne.

Hasonló kételyeket fogalmaz meg Dani Rodrik is, aki szerint nem világos, hogy a folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságának megszűnése tartós lesz-e. Az annyira szükséges nominális belső leértékelés elmaradt, a bérek megnyirbálása jórészt az állami szektorban történt, amely igazából nem segíti az export versenyképességének javítását, viszont a versenyszféra bérei szinte egyáltalán nem is változtak.

Az Economistban, Ryan Avent egy 5 elemből álló feltételrendszerről ír, amelynek együttes teljesülése szükséges ahhoz, hogy a mások által annyira kívánatosnak tartott nominális belső leértékelés elérje célját. Az adott gazdaság: (1) elfogadja a rövid távú „szenvedést”, (2) nyitott és relatíve kicsi, (3) rugalmas munkaerőpiaccal rendelkezik, főleg a bérekre vonatkozó szerződések tekintetében, (4) relatíve alacsony eladósodottsági ráta, (5) a jelentősebb gazdasági partnerek egészséges gazdasággal rendelkeznek. Mivel ezen tulajdonságok jó része nem jellemzője az eurózóna periféria országainak, ezért a belső leértékelés nem járható út a gazdasági válságkezelésnél.

A már korábban idézett Blanchard egy minapi írásában ismét megpróbálja levonni a tanulságokat a lett példa alapján, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az "átalakítási fáradtság" (adjustment fatigue) egy jelentős tényező, amit a politikusoknak mindenképp figyelembe kell venni. A válságkezelés elején még könnyebben lehet megszorításokat, akár jelentősebb megszorításokat is bevezetni, de az idő múlásával a kiadások megvágása egyre nagyobb társadalmi ellenállásba ütközik. A célzott költségcsökkentési intézkedések politikailag többe kerülnek, mint az általános adóemelés. Ezért, érdemes az adóemelést a válságkezelés egy későbbi szakaszára tartalékolni, amikor az „átalakítási fáradtság” jelei megjelennek. 

A balti út és azon belül is a lett példa nem alkalmazható véleményem szerint a görög és a többi periféria ország válságkezelése során. Ezt az utóbbi idők jelzései alapján az EU vezetői is látják. A fáradtság jeleit nem lehet nem észrevenni a válság által leginkább érintett eurózóna tagállamokban. Ennek legeklatánsabb példája a legutóbbi görög választások voltak, ahol a megszorításokat és a trojka által kijelölt kiigazítási programot teljes mértékben elutasító szélsőbaloldali párt mára a legjelentősebb ellenzéki erővé, kormányképes alternatívává nőtte ki magát. Csak remélni lehet, hogy a múlt heti, a négy legnagyobb eurózóna tagállam vezetőinek római csúcstalálkozója és az eheti brüsszeli EU-csúcs most már tényleg a régóta várt megoldás irányába mozdítja el a válságkezelés szekerét.