Kim Dzsong Il észak-koreai vezető december közepén bekövetkezett halála váratlanul érte a Koreai-félsziget belső viszonyait vizsgáló elemzőket. Bár a phenjani vezető megrendült egészségi állapota az elmúlt három-négy évben nyílt titok volt a külföld előtt, a helyi tömegtájékoztatás sikerrel hitette el azt a képet, hogy a napi rendszerességgel „helyszíni útmutatásokra” járó Kim Dzsong Il állapota javult. A vezető váratlan halálát követően a phenjani rezsim teljes egységet sugározva jelölte meg a Koreai Munkapárt és a Koreai Néphadsereg első számú vezetőjének Kim Dzsong Ün-t, az elhunyt diktátor huszonéves fiát. Jelen elemzés ennek a folyamatnak a kulisszái mögé kíván betekintést nyújtani.
A „vezéri folytonosság” kérdésköre a phenjani rezsimben
A kelet-európai rendszerváltások és a Szovjetunió összeomlása után a phenjani rezsim teljesen elszigetelődött ugyan, de továbbra is fenn tudták tartani az önmagát túlélt „keményvonalas” kommunista rendszert. Ennek egyik fő oka a koreai hagyományokban rejlik: már a 17. században is a feudális koreai királyság az ország elszigetelésével konzerválta a belső viszonyokat, ami a 19. század második felében teljességgel kiszolgáltatottá tette az országot a gyarmatosító nagyhatalmaknak. A koreai hagyományok mellett fontos megemlíteni azt is, hogy a KNDK különutas politikája már a kelet-európai rendszerváltozások előtt kialakult. A múlt század ötvenes-hatvanas éveinek fordulóján ugyanis a phenjani vezetés a szovjet-kínai konfrontáció hatására egyenlő távolságot kezdett tartani mindkét szövetségesétől.
![](http://hazaeshaladas.blog.hu/media/image/0120/kim2.jpg)
A KNDK politikai fejlődése szorosan összefügg Kim Ir Szen (1912-1994) személyével. A „Nagy Vezér” csaknem fél évszázados uralma során szélsőségesen „keményvonalas” államrendet épített ki. A példa nélkül álló vezérkultusz ideológiai alapját a konfucianizmus elemeire épülő csucshe-eszmerendszer szolgáltatta. Ennek részeként fogalmazódott meg a vezéri folytonosság gondolata, mint a szocialista építés elméleti és gyakorlati követelménye. Kim Ir Szen ugyanis a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság példájából azt a következtetést vonta le, hogy a rendszer jövendőbeli belső stabilitásának záloga a leendő örökösök személyében van. Sztálin és Mao halálát – a megfelelő örökösök hiányában – hatalmi bizonytalanság és politikai visszarendeződés követte. Kim Ir Szen tehát úgy döntött, hogy a legfelsőbb hatalmat mindenképpen a családon belül kell tartani. Legidősebb fiát, a Szovjetunió távol-keleti részén született Kim Dzsong Il-t már a hetvenes évek közepétől tudatosan készítették fel a majdani utódlásra. 1980-tól a Koreai Munkapárt KB Politikai Bizottságának, valamint a PB katonai bizottságának állandó tagja. A phenjani propagandakiadványok által előbb „Dicsőséges Pártcentrum”-ként majd „Kedves Vezető”-ként emlegetett ifjabb Kim azonban a külvilág számára sokáig ismeretlen maradt. A fokozatos hatalomátörökítés érdekében 1991 decemberétől a Koreai Néphadsereg főparancsnoka, majd 1992 áprilisától a KNDK marsallja lett. 1993-ban pedig a KNDK Államvédelmi (a hazai sajtóban elterjedt terminus szerint Nemzetvédelmi) Bizottságának elnöke lett.
Kim Ir Szen 1994-ben bekövetkezett váratlan halálát követően bizonyos politikai instabilitásra került sor, a kijelölt örököst ugyanis sem a pártfőtitkári, sem az államfői székbe nem iktatták be. A vezetésen belüli frakcióharcok kimenetele, illetve Kim Dzsong Il hatalmának megszilárdulása elsősorban a néphadsereg támogatásától függött. Kétségtelen, hogy a „kedves vezető” apja halála után nyilvánosan csak magas rangú katonatisztek kíséretében mutatkozott, csak katonai-hadiipari objektumokat látogatott meg. A katonaság lojalitása 1997 októberében vált egyértelművé, amikor Kim Dzsong Il a néphadsereg kezdeményezésére pártfőtitkár lett. A katonaság támogatása abban is megnyilvánult, hogy Kim hivatalos titulusa a Dzsangun (Tábornok) lett. Ennek a szónak a japán változata a populáris kultúrának köszönhetően széles körben ismert: ez ugyanis a Sógun.
Kim Dzsong Il regnálása és a KNDK összeomlásának lehetősége
Kim Dzsong Il meglehetősen reménytelen helyzetben vette át az elszigetelődött ország irányítását. A súlyos ellátási nehézségek következtében a kilencvenes évek végén végülis részleges nemzetközi nyitásra kényszerült, amihez az 1998-ban hivatalba lépett balközép irányultságú dél-koreai kormányzat igyekezett minden támogatást megadni. Ennek eredményeképpen jöhettek létre a megosztott félsziget történetének első csúcstalálkozói valamint a déli nagyvállalatok északi tőkebefektetései is. A Dél-Koreában két egymást követő cikluson keresztül kormányzó balközép elit abban bízott, hogy a gazdasági együttműködés hatására a KNDK-ban kínai típusú reformok indulhatnak meg, amelyek hosszú távon hozzájárulhatnak az északi területek felzárkóztatásához és a félsziget egyesítéséhez. A kezdeti optimizmus után azonban egyértelművé vált, hogy a phenjani nomenklatúra nem vállalja a rendszer kereteit feszegető nyitási politika folytatását. A Bush-adminisztráció által a nemzetközi terrorizmus elleni harc lehetséges célpontjaként megjelölt ország ráadásul felújította nukleáris programját, aminek eredményeképpen 2006-ben és 2009-ben kísérleti atomrobbantást hajtottak végre. Mindez nagy csalódást váltott ki a két Korea együttműködésének bizalmat szavazó szöuli politikusokból és üzletemberekből.
![](http://hazaeshaladas.blog.hu/media/image/0120/kim7.jpg)
Kim Dzsong Il több mint másfél évtizedes uralma során Dél-Korea és az érintett nagyhatalmak csaknem mindvégig aggodalommal tekintettek a KNDK hirtelen összeomlásának lehetőségére. Számtalan tanulmány készült, mely a német és a koreai megosztottság hasonlóságait kiemelve hatalmas költségeket jósolt arra az esetre, ha Észak-Korea ugyanolyan váratlanul és hirtelen omlana össze, mint az egykori NDK. E tézisek azonban figyelmen kívül hagyták a német és a koreai megosztottság eltérő történelmi-politikai hátterét.
Az egykori kelet-német területek a Weimari Köztársaság révén egyszer már részesei voltak Európa egyik leghaladóbb polgári demokráciájának. Ezzel szemben Észak-Korea öröksége sokkal súlyosabb: a Csoszon-dinasztia abszolút uralmát harmincöt év kíméletlen japán gyarmati uralom követte, majd a szovjet csapatok bábáskodása mellett jött létre a jelenlegi rendszer. Az észak-koreai lakosság számára az európai értelemben vett demokratikus értékek általában ismeretlenek. Továbbá az észak-koreai vezetésnek csaknem hermetikusan sikerült elzárnia a lakosságot a külvilágtól. A kelet-németeknek mindvégig tudomásuk volt a testvérország, illetve a világpolitika történéseiről, ugyanis a Szövetségi Köztársaságban, illetve Magyarországon vagy Lengyelországban tett utazások bizonyos mértékig immúnissá tehették a lakosságot a Német Szocialista Egységpárt propagandájával szemben. Észak-Koreában viszont csak a hivatalos delegációk és pártmunkásküldöttségek hagyhatják el az országot, illetve a külföldi rádió- és tévéadások vételét lehetetlenné tették. A lakosságnak tehát nincs valós képe a világpolitika realitásairól és Dél-Korea fejlettségéről. A Koreai Köztársaság hihetetlen sebességű modernizációja és gazdasági nagyhatalommá válása egyfajta ördögi körként akadályozza meg, hogy a KNDK-ban tényleges reformok kezdődjenek meg: a nyitás hatására a lakosság tömegei óhatatlanul szembesülnének a déli életszínvonallal, ami pillanatokon belül a rezsim bukásához vezetne.
A Kim-klán harmadik generációjának hatalomra jutása
![](http://hazaeshaladas.blog.hu/media/image/0120/kim-jong-il-jong-un-64275188646.jpeg)
Kim Dzsong Il viharos regnálásának utolsó éveire a vezető megromlott egészségi állapota nyomta rá bélyegét. 2009 január végén a dél-koreai sajtó phenjani értesülésekre hivatkozva közölte, hogy Kim Dzsong Il harmadik fiát jelölte ki majdani utódjául, a döntésről pedig már értesítette a Koreai Munkapárt illetékes szerveit is. Ettől kezdve a phenjani agitáció bár burkoltan, de folyamatosan készítette fel a lakosságot a küszöbönálló hatalomátadásra. Gyakran használták a „Pektu-vérvonal” és a „Mangjongde-vérvonal” kifejezést. Az előbbi a Pektuszan nevű koreai szent hegyre utal, ahol a helyi legendák szerint Kim Dzsong Il meglátta a napvilágot, az utóbbi pedig az észak-koreai Betlehemként számon tartott Mangjongde településre, ahol a KNDK-t megalapító Kim Ir Szen született. Mindez egyértelműen az apáról-fiúra szálló hatalomátadásra utalt.
A szöuli elemzők már előre jelezték, hogy a Kim-klán harmadik generációjának első lépéseit az „uralkodóház” egyik idősebb tagja fogja a háttérből pártfogolni. A gyakorlatilag régensi szerepkört betöltő családtag egy Csang Szong Thek nevű pártfunkcionárius lett, aki sok szállal kötődik a Kim-klánhoz. A Moszkvában tanult, majd pedig a helyi KISZ vezetőjeként tevékenykedett férfi ugyanis Kim Dzsong Il húgát vette feleségül. A kijelölt örökös végül 2010 szeptemberének végén bukkant fel a nyilvánosság előtt, amikor apja az ún. 0051-es számú rendeletével négycsillagos tábornokká nevezte ki.
A phenjani rezsim jövője
Kim Dzsong Il tavaly decemberi halálát követően a phenjani rezsim teljes egységet sugallva jelölte meg első számú vezetőként azt a fiatalembert, aki két évvel ezelőtt még teljességgel ismeretlen volt a lakosság számára. A helyi tömegtájékoztatás szinte azonnal „főparancsnokként” jelölte meg Kim Dzsong Ün-t, ami azt bizonyítja, hogy a nómenklatúra elfogadta őt egyfajta szimbolikus vezetőnek. A rendszer kis számú haszonélvezőjének első számú célja az, hogy saját hatalmukat fenntartsák, amihez nélkülözhetetlen a belső stabilitás fenntartása. Andrej Lankov orosz Korea-kutató a közelmúltban publikált elemzésében úgy véli, hogy a dél-amerikai vagy dél-ázsiai diktatórikus rezsimek elitje tisztában van azzal, hogy a belső hatalmi harcok nem feltétlenül vezetnek az ország bukásához. Az észak-koreai rezsim azonban jelenleg a legnagyobb veszélyforrásként tekint a hatalmi harcokra, így a legmagasabb szinten lévő pártfunkcionáriusok és katonai vezetők egymást is szigorúan ellenőrzik. A nemzetközi hírű orosz kutató álláspontja szerint a rezsim meggyengülése vagy bukása esetén a hatalmi harcok győztesei és vesztesei egyaránt elvesztenék privilegizált pozícióikat, sőt az emberi jogokat súlyosan megsértő belső viszonyok miatt még felelősségre is vonhatnák őket.
![](http://hazaeshaladas.blog.hu/media/image/0120/KimJong-un-480x345.jpg)
Kim Dzsong Ün tehát egy szimbolikus vezető, aki a rezsim továbbélését testesíti meg. Bár a rendkívüli fejleményeket soha nem lehet kizárni, de a legifjabb Kim uralma sokáig fennmaradhat. A közeljövőben nem várhatóak nagy változások a rezsim politikájában, hisz a tényleges döntéseket az elhunyt Kim Dzsong Il korosztályához tartozó pártkáderek és katonai vezetők hozzák. Ha a későbbiekben Kim Dzsong Ün megpróbál kitörni ebből a szerepből, az kétségkívül megingathatja a rezsim stabilitását. Elképzelhető az is, hogy később Kim Dzsong Ün úgy próbálja kezébe venni az irányítást, hogy egyfajta koreai Teng Hsziao-pingként kínai típusú reformokat fog beindítani. Ez ugyanakkor sokkal inkább a Kínához fűződő kapcsolatok további mélyülését jelentheti, mintsem a Dél-Korea felé történő nyitást.
Végezetül érdemes megemlíteni Andrej Lankov azon meglátását, hogy a Kim-klán harmadik generációjának hirtelen hatalomra jutása nem várt következményekkel is járhat. Mint fentebb említettük Kim Dzsong Il-t évtizedeken keresztül készítették fel az utódlásra, és már elmúlt ötven éves, amikor apjától átvette az ország irányítását. Kim Dzsong Ün azonban csak a legutóbbi időszakban vált ismertté az észak-koreai lakosság előtt, ami több alacsonyabb rangú kádert ráébreszthet arra, hogy országuk csupán nevében köztársaság, sokkal inkább a feudális koreai királyságokra emlékeztet.