Kim Dzsong Il észak-koreai vezető december közepén bekövetkezett halála váratlanul érte a Koreai-félsziget belső viszonyait vizsgáló elemzőket. Bár a phenjani vezető megrendült egészségi állapota az elmúlt három-négy évben nyílt titok volt a külföld előtt, a helyi tömegtájékoztatás sikerrel hitette el azt a képet, hogy a napi rendszerességgel „helyszíni útmutatásokra” járó Kim Dzsong Il állapota javult. A vezető váratlan halálát követően a phenjani rezsim teljes egységet sugározva jelölte meg a Koreai Munkapárt és a Koreai Néphadsereg első számú vezetőjének Kim Dzsong Ün-t, az elhunyt diktátor huszonéves fiát. Jelen elemzés ennek a folyamatnak a kulisszái mögé kíván betekintést nyújtani.
A „vezéri folytonosság” kérdésköre a phenjani rezsimben
A kelet-európai rendszerváltások és a Szovjetunió összeomlása után a phenjani rezsim teljesen elszigetelődött ugyan, de továbbra is fenn tudták tartani az önmagát túlélt „keményvonalas” kommunista rendszert. Ennek egyik fő oka a koreai hagyományokban rejlik: már a 17. században is a feudális koreai királyság az ország elszigetelésével konzerválta a belső viszonyokat, ami a 19. század második felében teljességgel kiszolgáltatottá tette az országot a gyarmatosító nagyhatalmaknak. A koreai hagyományok mellett fontos megemlíteni azt is, hogy a KNDK különutas politikája már a kelet-európai rendszerváltozások előtt kialakult. A múlt század ötvenes-hatvanas éveinek fordulóján ugyanis a phenjani vezetés a szovjet-kínai konfrontáció hatására egyenlő távolságot kezdett tartani mindkét szövetségesétől.
A KNDK politikai fejlődése szorosan összefügg Kim Ir Szen (1912-1994) személyével. A „Nagy Vezér” csaknem fél évszázados uralma során szélsőségesen „keményvonalas” államrendet épített ki. A példa nélkül álló vezérkultusz ideológiai alapját a konfucianizmus elemeire épülő csucshe-eszmerendszer szolgáltatta. Ennek részeként fogalmazódott meg a vezéri folytonosság gondolata, mint a szocialista építés elméleti és gyakorlati követelménye. Kim Ir Szen ugyanis a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság példájából azt a következtetést vonta le, hogy a rendszer jövendőbeli belső stabilitásának záloga a leendő örökösök személyében van. Sztálin és Mao halálát – a megfelelő örökösök hiányában – hatalmi bizonytalanság és politikai visszarendeződés követte. Kim Ir Szen tehát úgy döntött, hogy a legfelsőbb hatalmat mindenképpen a családon belül kell tartani. Legidősebb fiát, a Szovjetunió távol-keleti részén született Kim Dzsong Il-t már a hetvenes évek közepétől tudatosan készítették fel a majdani utódlásra. 1980-tól a Koreai Munkapárt KB Politikai Bizottságának, valamint a PB katonai bizottságának állandó tagja. A phenjani propagandakiadványok által előbb „Dicsőséges Pártcentrum”-ként majd „Kedves Vezető”-ként emlegetett ifjabb Kim azonban a külvilág számára sokáig ismeretlen maradt. A fokozatos hatalomátörökítés érdekében 1991 decemberétől a Koreai Néphadsereg főparancsnoka, majd 1992 áprilisától a KNDK marsallja lett. 1993-ban pedig a KNDK Államvédelmi (a hazai sajtóban elterjedt terminus szerint Nemzetvédelmi) Bizottságának elnöke lett.
Kim Ir Szen 1994-ben bekövetkezett váratlan halálát követően bizonyos politikai instabilitásra került sor, a kijelölt örököst ugyanis sem a pártfőtitkári, sem az államfői székbe nem iktatták be. A vezetésen belüli frakcióharcok kimenetele, illetve Kim Dzsong Il hatalmának megszilárdulása elsősorban a néphadsereg támogatásától függött. Kétségtelen, hogy a „kedves vezető” apja halála után nyilvánosan csak magas rangú katonatisztek kíséretében mutatkozott, csak katonai-hadiipari objektumokat látogatott meg. A katonaság lojalitása 1997 októberében vált egyértelművé, amikor Kim Dzsong Il a néphadsereg kezdeményezésére pártfőtitkár lett. A katonaság támogatása abban is megnyilvánult, hogy Kim hivatalos titulusa a Dzsangun (Tábornok) lett. Ennek a szónak a japán változata a populáris kultúrának köszönhetően széles körben ismert: ez ugyanis a Sógun.
Kim Dzsong Il regnálása és a KNDK összeomlásának lehetősége
Kim Dzsong Il meglehetősen reménytelen helyzetben vette át az elszigetelődött ország irányítását. A súlyos ellátási nehézségek következtében a kilencvenes évek végén végülis részleges nemzetközi nyitásra kényszerült, amihez az 1998-ban hivatalba lépett balközép irányultságú dél-koreai kormányzat igyekezett minden támogatást megadni. Ennek eredményeképpen jöhettek létre a megosztott félsziget történetének első csúcstalálkozói valamint a déli nagyvállalatok északi tőkebefektetései is. A Dél-Koreában két egymást követő cikluson keresztül kormányzó balközép elit abban bízott, hogy a gazdasági együttműködés hatására a KNDK-ban kínai típusú reformok indulhatnak meg, amelyek hosszú távon hozzájárulhatnak az északi területek felzárkóztatásához és a félsziget egyesítéséhez. A kezdeti optimizmus után azonban egyértelművé vált, hogy a phenjani nomenklatúra nem vállalja a rendszer kereteit feszegető nyitási politika folytatását. A Bush-adminisztráció által a nemzetközi terrorizmus elleni harc lehetséges célpontjaként megjelölt ország ráadásul felújította nukleáris programját, aminek eredményeképpen 2006-ben és 2009-ben kísérleti atomrobbantást hajtottak végre. Mindez nagy csalódást váltott ki a két Korea együttműködésének bizalmat szavazó szöuli politikusokból és üzletemberekből.
Kim Dzsong Il több mint másfél évtizedes uralma során Dél-Korea és az érintett nagyhatalmak csaknem mindvégig aggodalommal tekintettek a KNDK hirtelen összeomlásának lehetőségére. Számtalan tanulmány készült, mely a német és a koreai megosztottság hasonlóságait kiemelve hatalmas költségeket jósolt arra az esetre, ha Észak-Korea ugyanolyan váratlanul és hirtelen omlana össze, mint az egykori NDK. E tézisek azonban figyelmen kívül hagyták a német és a koreai megosztottság eltérő történelmi-politikai hátterét.
Az egykori kelet-német területek a Weimari Köztársaság révén egyszer már részesei voltak Európa egyik leghaladóbb polgári demokráciájának. Ezzel szemben Észak-Korea öröksége sokkal súlyosabb: a Csoszon-dinasztia abszolút uralmát harmincöt év kíméletlen japán gyarmati uralom követte, majd a szovjet csapatok bábáskodása mellett jött létre a jelenlegi rendszer. Az észak-koreai lakosság számára az európai értelemben vett demokratikus értékek általában ismeretlenek. Továbbá az észak-koreai vezetésnek csaknem hermetikusan sikerült elzárnia a lakosságot a külvilágtól. A kelet-németeknek mindvégig tudomásuk volt a testvérország, illetve a világpolitika történéseiről, ugyanis a Szövetségi Köztársaságban, illetve Magyarországon vagy Lengyelországban tett utazások bizonyos mértékig immúnissá tehették a lakosságot a Német Szocialista Egységpárt propagandájával szemben. Észak-Koreában viszont csak a hivatalos delegációk és pártmunkásküldöttségek hagyhatják el az országot, illetve a külföldi rádió- és tévéadások vételét lehetetlenné tették. A lakosságnak tehát nincs valós képe a világpolitika realitásairól és Dél-Korea fejlettségéről. A Koreai Köztársaság hihetetlen sebességű modernizációja és gazdasági nagyhatalommá válása egyfajta ördögi körként akadályozza meg, hogy a KNDK-ban tényleges reformok kezdődjenek meg: a nyitás hatására a lakosság tömegei óhatatlanul szembesülnének a déli életszínvonallal, ami pillanatokon belül a rezsim bukásához vezetne.
A Kim-klán harmadik generációjának hatalomra jutása
Kim Dzsong Il viharos regnálásának utolsó éveire a vezető megromlott egészségi állapota nyomta rá bélyegét. 2009 január végén a dél-koreai sajtó phenjani értesülésekre hivatkozva közölte, hogy Kim Dzsong Il harmadik fiát jelölte ki majdani utódjául, a döntésről pedig már értesítette a Koreai Munkapárt illetékes szerveit is. Ettől kezdve a phenjani agitáció bár burkoltan, de folyamatosan készítette fel a lakosságot a küszöbönálló hatalomátadásra. Gyakran használták a „Pektu-vérvonal” és a „Mangjongde-vérvonal” kifejezést. Az előbbi a Pektuszan nevű koreai szent hegyre utal, ahol a helyi legendák szerint Kim Dzsong Il meglátta a napvilágot, az utóbbi pedig az észak-koreai Betlehemként számon tartott Mangjongde településre, ahol a KNDK-t megalapító Kim Ir Szen született. Mindez egyértelműen az apáról-fiúra szálló hatalomátadásra utalt.
A szöuli elemzők már előre jelezték, hogy a Kim-klán harmadik generációjának első lépéseit az „uralkodóház” egyik idősebb tagja fogja a háttérből pártfogolni. A gyakorlatilag régensi szerepkört betöltő családtag egy Csang Szong Thek nevű pártfunkcionárius lett, aki sok szállal kötődik a Kim-klánhoz. A Moszkvában tanult, majd pedig a helyi KISZ vezetőjeként tevékenykedett férfi ugyanis Kim Dzsong Il húgát vette feleségül. A kijelölt örökös végül 2010 szeptemberének végén bukkant fel a nyilvánosság előtt, amikor apja az ún. 0051-es számú rendeletével négycsillagos tábornokká nevezte ki.
A phenjani rezsim jövője
Kim Dzsong Il tavaly decemberi halálát követően a phenjani rezsim teljes egységet sugallva jelölte meg első számú vezetőként azt a fiatalembert, aki két évvel ezelőtt még teljességgel ismeretlen volt a lakosság számára. A helyi tömegtájékoztatás szinte azonnal „főparancsnokként” jelölte meg Kim Dzsong Ün-t, ami azt bizonyítja, hogy a nómenklatúra elfogadta őt egyfajta szimbolikus vezetőnek. A rendszer kis számú haszonélvezőjének első számú célja az, hogy saját hatalmukat fenntartsák, amihez nélkülözhetetlen a belső stabilitás fenntartása. Andrej Lankov orosz Korea-kutató a közelmúltban publikált elemzésében úgy véli, hogy a dél-amerikai vagy dél-ázsiai diktatórikus rezsimek elitje tisztában van azzal, hogy a belső hatalmi harcok nem feltétlenül vezetnek az ország bukásához. Az észak-koreai rezsim azonban jelenleg a legnagyobb veszélyforrásként tekint a hatalmi harcokra, így a legmagasabb szinten lévő pártfunkcionáriusok és katonai vezetők egymást is szigorúan ellenőrzik. A nemzetközi hírű orosz kutató álláspontja szerint a rezsim meggyengülése vagy bukása esetén a hatalmi harcok győztesei és vesztesei egyaránt elvesztenék privilegizált pozícióikat, sőt az emberi jogokat súlyosan megsértő belső viszonyok miatt még felelősségre is vonhatnák őket.
Kim Dzsong Ün tehát egy szimbolikus vezető, aki a rezsim továbbélését testesíti meg. Bár a rendkívüli fejleményeket soha nem lehet kizárni, de a legifjabb Kim uralma sokáig fennmaradhat. A közeljövőben nem várhatóak nagy változások a rezsim politikájában, hisz a tényleges döntéseket az elhunyt Kim Dzsong Il korosztályához tartozó pártkáderek és katonai vezetők hozzák. Ha a későbbiekben Kim Dzsong Ün megpróbál kitörni ebből a szerepből, az kétségkívül megingathatja a rezsim stabilitását. Elképzelhető az is, hogy később Kim Dzsong Ün úgy próbálja kezébe venni az irányítást, hogy egyfajta koreai Teng Hsziao-pingként kínai típusú reformokat fog beindítani. Ez ugyanakkor sokkal inkább a Kínához fűződő kapcsolatok további mélyülését jelentheti, mintsem a Dél-Korea felé történő nyitást.
Végezetül érdemes megemlíteni Andrej Lankov azon meglátását, hogy a Kim-klán harmadik generációjának hirtelen hatalomra jutása nem várt következményekkel is járhat. Mint fentebb említettük Kim Dzsong Il-t évtizedeken keresztül készítették fel az utódlásra, és már elmúlt ötven éves, amikor apjától átvette az ország irányítását. Kim Dzsong Ün azonban csak a legutóbbi időszakban vált ismertté az észak-koreai lakosság előtt, ami több alacsonyabb rangú kádert ráébreszthet arra, hogy országuk csupán nevében köztársaság, sokkal inkább a feudális koreai királyságokra emlékeztet.