Az Európai Bizottság számára a Magyar Gallup Intézet által kivitelezett és koordinált „Flash Eurobarométer” névre hallgató harmonizált közvélemény-kutatássorozat az aktuális uniós politikákat érintő közvélemény-adatok gyors felmérésének és elemzésének révén a társadalmi-, politikai- és gazdasági változásokat mutatják be. Annak ellenére, hogy ezt a jelentést magyarok készítik, nem érhető el magyar nyelven. Az alábbiakban az „Introduction of the euro in the new Member States”, 2004 szeptemberében kezdődő felméréssorozat  tizenkettedik, 2011 augusztusában publikált jelentését foglaljuk össze, amely az euró-övezeten kívüli hét tagállamban történt felmérések eredményeit tartalmazza arra fókuszálva, hogy az új tagállamok polgárai miként vélekednek az euró jövőbeni bevezetéséről országukban.

 

Ismeretes, hogy az Európai Unióhoz történő csatlakozási szerződésekben minden ország elkötelezte magát az euró mielőbbi bevezetése mellett – kivéve Dániát és az Egyesült Királyságot -, amelyre akkor kell sort keríteni, amikor az ország a Maastricht–i Szerződés gazdasági kritériumainak eleget tesz. Az új tagállamok állampolgárai tehát mint reális lehetőséggel számolhatnak azzal, hogy belátható időn belül az euró lesz a fizetési eszközük, noha az euró bevezetési folyamatnak nincs bevált „know how”-ja és kötött menetrendje sem.  

 

Arra kérdésre, hogy jelenleg hány Európai Uniós tagállamban hivatalos fizetőeszköz az euró, a válaszadók negyede válaszolta helyesen azt, hogy tizenhét országban. Ez az eredmény az előző, 2010 szeptemberében történt felméréshez képest hat százalékponttal rosszabb eredmény (1. ábra). Ennek az lehet az oka, hogy Észtország idei csatlakozásáról kevesen tudnak. A rossz választ adók közül legtöbben, az összes válasz 34%-a szerint jelenleg 13 országban használják az eurót fizetési eszközként.

 

 

A még mindig az euró-övezeten kívüli hét új tagállam polgárainak háromnegyede látott már euró-bankjegyeket – az euró-érmékkel kapcsolatban kétharmaduk állítja ugyanezt. A polgárok körülbelül fele használta már az eurót.

 

Arra a kérdésre, hogy „Eldöntheti-e országa, hogy bevezeti-e az eurót, vagy sem?” a többség valamennyi országban meg van győződve arról, hogy országa továbbra is teljes szuverenitással dönthet pénznemének megválasztásáról, különösen a lengyelek hiszik azt, hogy szabadon választhatnak.

 

A felmérésben megkérdezték azt is, hogy a válaszadó szerint hazájában „Mikor, melyik évben vezetik be Ön szerint az eurót?” Grafikonon pedig az utolsó öt felmérés adatait csak azokra az országokra vonatkoztatva ábrázoljuk, amelyek nem tagjai az ERMII árfolyam-mechanizmusnak (2-3. ábrák). A legpesszimistábbak a magyarokat követően a csehek és a románok (2. ábra) szerint az évtized vége felé kerül bevezetésre az euró. A válság mélypontján, 2009 elején készült felmérés alapján a bolgár- és a cseh válaszadók több mint 10%-a úgy gondolta, hogy egy-két éven belül bevezetésre kerül a közös pénz (3. ábra).

  

 

 

 

 

 

Az euróra vonatkozó tárgyi tudás mértéke nem túlságosan magas az új tagállamok polgárainak körében, és ez nem változott jelentősen évek óta. A kérdés azonban az, hogy mennyire elégedettek a polgárok a rendelkezésükre álló információk mértékével. Összességében 6% vélekedik úgy, hogy nagyon jól tájékozott az euróval kapcsolatban, és további 34% állítja, hogy meglehetősen jól tájékozott. Másrészt 16% állítja, hogy teljesen tájékozatlan az eurót illetően. A térség polgárainak többsége úgy gondolja, hogy nem túl jól tájékozott az euróval kapcsolatban (42%). Ennek fényében elgondolkodtató, hogy a nem eurót használó országok lakosainak kétharmada nem tartja aktuálisnak azt, hogy az euróról részletes tájékoztatást kapjon.

 

A bizalom kulcsfontosságú tényező a tájékoztatásban: az emberek elsősorban az arra vonatkozó értékelésük alapján tesznek különbséget a lehetséges források között, hogy mennyire megbízható az adott forrás. Mint a korábbi mérések is megállapították, hagyományosan a nemzeti központi bankok a legmegbízhatóbbnak tartott információs források az eurót és az átállással kapcsolatos kérdéseket illetően. 2010. szeptemberi, korábbi felmérésekhez hasonlóan a polgárok átlagosan 78%-a nyilvánította ki bizalmát a nemzeti központi bankok iránt. Az európai intézmények, amelyekben az euróval kapcsolatos információk tekintetében 65% bízik, második helyen végeztek. A költségvetési és adóhatósági intézményeket a fogyasztóvédelmi szervezetek, majd a kormányzati, nemzeti vagy regionális hatóságok követik. A sor végén a kereskedelmi bankok, az újságírók és a szakszervezetek szerepelnek.

 

 

 

Az euró bevezetését körülvevő általános légkör továbbra is pozitív, bár kis mértékben kedvezőtlenebb, mint a korábbi felmérésekben. A polgárok általánosságban arra számítanak, hogy az előnyök többsége kedvezőbb lesz országuk, mint saját maguk számára. Az országot illetően csak 10% gondolja úgy, hogy az euró bevezetése nagyon kedvező hatással lesz, és 33% gondolja úgy, hogy inkább kedvező, mintsem hátrányos hatásai lesznek.

 

Arra a kérdésre, hogy „Általánosságban az Ön által ismert emberek inkább támogatják, vagy ellenzik az euró bevezetését?” a válaszadók egyharmada azt állítja, hogy az általa ismert legtöbb ember inkább ellenzi az euró országában való bevezetését. Ez nagy visszaesésé a korábbi mérésekhez viszonyítva.

 

A nemzeti valuta lecserélése a racionális szempontok mellett érzelmi kérdés is. A nemzeti valuta jelképezi a nemzetállam autonómiáját, és hozzájárul a felhasználók közösségének nemzeti identitásához. Annak megvizsgálása céljából, hogy az emberek érzelmi szempontból hogyan viszonyulnak az euróra való jövőbeni átálláshoz, az Eurobarometer azt a kérdést tette fel, hogy örülnek-e annak, hogy az euró lép nemzeti valutájuk helyébe. A megkérdezetteknek kevesebb, mint fele, összesen 41% állítja, hogy nagyon örül, vagy inkább örül a jövőbeni átállásnak.

 

 

A rendszerváltás folyamata gazdasági válsággal járt együtt az 1980-1990-es évek fordulóján, pontosabban, a gazdasági és életszínvonal-válság maga volt a politikai rendszerváltás egyik fő kiváltó oka. Ezeknek az éveknek a biztonságvesztés az alapélménye, egyértelmű nyertesnek csak a társadalom kisebb része tekinthető. A szociálpolitika, mint szakma és mint intézményrendszer újraalapítása szempontjából mindez azt jelentette, hogy egy elhúzódó gazdasági válsághelyzetben kellett új szolgáltatásokat létrehozni, intézményeket felállítani, szakembereket képezni, jogosultságokat elismerni.

 

A gazdasági visszaesés e korszakában néhány év alatt másfél millió álláshely szűnt meg: nem csak ennyien lettek munkanélküliek, hanem ennyi kapu csapódott be a munkapiacról kikerülők háta mögött. Az 1990-es évek második felében, a konjunktúra idején az is bebizonyosodott, hogy a munkahelyek ilyen tömegben nem is pótlódnak vissza, s hogy a keletkező álláshelyek sok esetben nem is kompatibilisek a munkára várók képességeivel.

   

A stabil munkák világának vége szakadt – ami távolról sem csak magyarországi jelenség – és a bizonytalan ideig tartó, de inkább ideiglenes, bizonytalan díjazású munkák pótolták úgy-ahogy a háztartások kieső bevételeit. A gazdaság instabilitása, a munkára rakódó magas közterhek, az elkerülési stratégiák elterjedtsége és igen nagy részben a csak a legbizonytalanabb munkákhoz hozzáférő emberek kiszolgáltatottsága melegágyává vált a feketemunkának. S bár a feketén végzett munka nem támogatható, legfeljebb megérthető, az is világos, hogy az ilyen munkáknak nem a feketemunkás a fő nyertese, ha azokat az élethelyzeteket tekintjük, ahol a segély-közmunka-feketemunka-bevételhiány körforgásban zajlik az élet.

 

Ugyanez a forrásvidéke a rokkantnyugdíjas-problémának is. Nem túlzás azt állítani, hogy az 1990-es évek elejétől létezett egy hallgatólagos társadalmi szerződés, mely valahogy úgy szólt, hogy „ha nem tudok neked (stabilan és legálisan) munkát adni, akkor legálisan kiengedlek a munkapiacról”. Nyilván itt is visszaélések tömegét tudja mindenki felsorolni a közvetlen környezetéből, de alapvetően mégiscsak arról van szó, hogy a foglalkoztatás biztonságvesztése miatt nyíltak meg a kapuk és kiskapuk a rokkantosítás irányába. Ezt valaki vagy tudta lengőajtóként használni, vagy nem: vagyis az igen szerény járadékot vagy ki tudta pótolni (fekete) keresettel, vagy nem.

 

Összességében az 1990-es évek elején a foglalkoztatottság szintje drasztikusan csökkent, s előállt az a helyzet, hogy a közel teljes foglalkoztatáshoz képest pár év leforgása alatt bőven 60 százalék alá csökkent a munkaképes korú lakosság foglalkoztatási rátája.

 

Döntően ebből fakadnak a nyugdíjrendszer problémái is. Nyugdíjjárulékot fő szabály szerint a munkakeresetből vonnak le, következésképp, ha csökken a foglalkoztatottak száma, akkor a befizetők köre is szűkül. Ebből adódóan kevesebb ember pénzéből kell az ellátásokat finanszírozni, s ha ráadásul a munkapiacról eltűnők egy része a nyugdíjrendszerben tűnik fel, akkor a kevesebb embernek több ember járadékát kell kitermelnie. Ez abban az esetben lehetséges, ha a befizetők terhei növekednek. Talán nem kell külön ecsetelni, hogy az aktív kisebbségre kirótt terhek növelése milyen mértékben ássa alá a társadalmi szolidaritást, amely a szociálpolitikában nem csak egy szép eszme, hanem a cselekvést meghatározó alapelv is.

 

Az 1997-es magánnyugdíj-pénztári reform távlatosan kezelte a járulékhiány problémáját abban az értelemben, hogy az elképzelés szerint a jövő nyugdíjasai nem lennének (lettek volna) teljes mértékben kiszolgáltatva mások munkapiaci helyzetének: befizetésük egy része kizárólag attól függ(ött volna), hogy saját maguk milyen pályát futottak be. Ám fontos látni, hogy a kötelező magánpillér sem oldotta meg a mélyen fekvő problémát, ti. hogy mi történik azokkal a százezrekkel, akik kihullottak a (legális) munkapiacról, s feketemunkából vagy éppen szociális jövedelmekből élvén nincs esélyük arra, hogy időskorukra megtakarítást halmozzanak fel. Ezeknek az embereknek lényegében teljesen mindegy, hogy társadalombiztosítási járulékot, magán-nyugdíjpénztári tagdíjat vagy önkéntes nyugdíjpénztári díjat nem tudnak fizetni.

 

A magyar parlament 1991-ben elfogadott egy országgyűlési határozatot, amely szokatlan éleslátásról tanúskodott: olyan nyugdíjrendszer előkészítésére szólították fel a kormányt a képviselők, amelynek első pillére az állampolgári jogon (tehát nem járulékfizetésért cserébe) járó alapnyugdíj. Ennek célja és lényege az időskori szegénység enyhítése. Nyilvánvaló, hogy ennek a költségeit alaposan ki kellene számolni (és fedezni kell az adóbevételekből), ugyanakkor az is biztos, hogy ha egy társadalom egyik főproblémája a krónikus, évtizedekig (!) tartó foglalkoztatás-hiány, és közben az idősellátás alapja a járulékfizetés, akkor e társadalom végeredményben a tömeges időskori szegénységet kockáztatja. Márpedig, idős korban kisebb esély van arra, hogy akár illegális munkavállalással időről-időre javítgasson a helyzetén az érintett állampolgár. Az alapnyugdíjnak csak halvány mása az 1997-ben bevezetett időskori járadék – mely nem is járadék: egy segély megtévesztő elnevezéséről van szó csupán.

 

Ide tartozik az is, hogy az elmúlt húsz évben összességében nem alakult ki igazán hatékony munkaügyi szolgáltatási rendszer. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a munkaügyi központok és kirendeltségek tevékenysége kivétel nélkül véve rossz. Ám azt lehet tudni a témára vonatkozó kutatásokból, hogy a munkaügyi szolgáltatásnak az a része, amely ténylegesen hozzásegíthetné a polgárt a munkához, illetve a munkavállalásra való alkalmassághoz, kevéssé hatékonyan működik. Ha az állam nagy összegeket költ adminisztrációra, valamint a munkapiaci igényekkel köszönőviszonyban sem lévő képzésekre, továbbá a munkapiacira történő beilleszkedést nem szolgáló közmunkákban „tárolja” az embereket, akkor igazából csak önfelmentést ad magának, emellett költi a pénzt valamire, ami ebben a formájában nem is hozhat eredményt. Ha van pazarlás a rendszerben, akkor ez az. Persze, az is munkahely-teremtés, ha az adminisztratív munkatársaknak van állásuk. Ám Európában léteznek olyan hatékony szolgáltatások, amelyek eredményesek: azzal igazolják saját létjogosultságukat, hogy a szolgáltatást igénybe vevők közül sokakat segítenek munkahelyhez.

 

Mindehhez nyilván szükséges olyan gazdaságpolitika is, amely megtalálja a munkahelyek gyarapításának lehetőségét, s olyan oktatási, képzési rendszer, amely illeszkedik a munkaügyi szisztémához. S akkor még nem is említettük a közösségi bérlakásszektor sajnálatos hazai elhalálozását, ami a munkavállalási céllal történő térbeli mobilitás egyik fő akadálya.

 

 

A szociális szolgáltatások az 1980-es években kezdtek éledezni Magyarországon, intézményesítésükre az 1990-es években került sor. A szociális törvény (1993) és a gyermekvédelmi törvény (1997) sok jó szándékkal, s rosszabb-jobb megoldásokkal alakította ki a szociális szolgáltatások kereteit, működési módjukat.

 

A szociális törvény egyik legfontosabb alapelve a ma is sokat emlegetett szubszidiaritás, ami azt jelenti, hogy a problémát a keletkezés helyéhez legközelebb kell megoldani, s csak végső esetben emeljük magasabb szintre. Ez szorosan összefüggött azzal az alkotmányos felfogással, hogy a közösségek a maguk urai, ezért erős önkormányzatokat tarthatnak fenn. Hamar kiderült: ha az önkormányzatok nem kapnak (tarthatnak meg) elég pénzt, akkor nehezen tudják a rájuk ruházott funkciókat ellátni. A másik nagy baj, hogy bár a szegénység vagy a munkanélküliség gondja helyben jelentkezik – a szomszédom lesz munkanélküli –, ám egyáltalán nem biztos, hogy ennek az okai is helyben vannak, s főleg nem biztos, hogy a probléma helyben kezelhető.

 

Mindebből legalább két dolog következett. Az egyik, hogy összefüggő, nagy társadalmi problémák darabokra törtek és olyan szinteken kellett volna ellátni, megoldani őket, ahol erre esély se volt. A másik, hogy a megoldási módok, sőt, a megoldási szándékok is annyi felé aprózódtak, ahány önkormányzat csak van (most még) az országban. A kutatások szerint nem csupán a pénzforrások mennyisége, hanem az ezekkel kapcsolatos helyi politikai döntések is döntő befolyást gyakoroltak arra, hogy az egyes településeken az ellátásnak milyen szintje épült ki, kiépült-e egyáltalán minden törvényben kötelezővé tett szolgáltatás. Az állampolgár szempontjából ez azt jelenti, hogy eltérő és nehezen kiszámítható, mely juttatásokhoz vagy szolgáltatásokhoz férhet hozzá, s melyekhez nem.

 

További gond, amire Ferge Zsuzsa már az 1990-es évek közepén, pár évvel a szociális törvény elfogadása után felhívta a figyelmet, hogy a szociális ellátórendszer segélyezés-központú. Ez akadályozza, hogy a szegény kiléphessen a szegénységből, hiszen a segély nem kilendít, ahhoz az összege is kevés, s maga az eszköz sem erre való. Célzott, jó minőségű szociális szolgáltatás, ehhez kapcsolódó munkaügyi és oktatási intézményrendszer kellene ahhoz, hogy ne a szegénységben tartsuk az érintetteket, hanem valóban segíthessünk nekik a kilépésben.

 

Ha ez nem lenne elég, Szalai Júlia saját kutatási alapján több tanulmányában megfogalmazta a múlt évtizedben, hogy bár az önkormányzati szintű segélyezési rendszer hivatalos céljai részben pozitívak voltak, a legnagyobb kézzelfogható eredménye mégis az volt, hogy létrejött egy százezernyi embert foglalkoztató segélyezési üzem. Aminek az a feladata, hogy más százezrek megélhetéshez való jogát és lehetőségét kiporciózza. Azt is hozzáteszi, hogy az erről szóló döntésekben gyakran tetten érhető a rasszizmus, a helyi személyes kapcsolatok hatása (nem az kap feltétlenül segélyt, aki a legszegényebb, hanem aki a leginkább simulékony az ügyintézővel – ez a „szubszidiaritás” másik oldala). Sőt, arról is ír, hogy a segélyrendszer sajátos irányítószerepet tölt be a feketemunka és a közmunka piacának szabályozásáéban.

 

Az eredmény megint csak az, hogy tízmilliárdos nagyságrendben költ pénzt az ország valamire anélkül, hogy akár csak esély lenne a hivatalosan deklarált pozitív célok elérésére. Még az is lehet, hogy az intézményrendszerben dolgozók mindannyian pontosan megfelelnek az elvárásoknak, ám hiába, ha maga a szisztéma rosszul kalibrált.

 

 

 

Minden probléma ellenére a gyerekvédelmi törvény, a fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségéről szóló törvény (1998), az antidiszkriminációs törvény (2003) vagy például a betegjogokat is tartalmazó egészségügyi törvény (1997) minőségi ugrást jelentett a szociális problémákkal, az ezekben résztvevő emberekkel kapcsolatos gondolkodásban. Nem kevesebbről van itt szó, mint a demokratizálódási folyamat kiterjesztéséről. Arról, hogy nem csak hatalommegosztással él az ember, hanem azzal is, hogy a mindennapi életben is érvényre juttathatja jogait, és kikényszerítheti, hogy állampolgárként bánjanak vele.

 

Ezek a demokratikus elvek pontosan annyira terjedtek el a magyar társadalomban és az érintett ellátórendszerekben, amennyire az alkotmányosság alapelvei a politikai osztály körében. Úgy is mondhatnánk: amennyire az köztes Európában szokás. Sokan vannak, akik értik és alkalmazzák ezeket az elveket, de általánossá nem váltak és iszonyatos harc folyik minden egyes újabb lépés megtételekor.

 

A magyar szociálpolitika sokkal hatásosabb és hatékonyabb működést mutatna, ha ezek a 21. századhoz illeszkedő alapelvek nagyobb mértékben érvényesülnének. Több embernek lehetne valóban segíteni, oly mértékben, hogy aztán nem is szorulnának többé segítségre. Másokat pedig – mert az illúzió, hogy mindenkit aktiválni lehet – emberségesen, méltóságukat megőrizve lehetne szolgáltatásokban részesíteni. Nem a demokratizálással volt tehát a baj az elmúlt húsz évben – lásd még a „politikai korrektség” divatos szidalmazását – hanem a teljes társadalmi és intézményi demokratizálás hiányával.  

 

 

E problémákat a témával foglalkozó, ebben dolgozó szakemberek észlelték, s történtek lépések annak érdekében, hogy a demokrácia-deficit enyhüljön. Ám a szociális törvény megújítására tett 2003-as kísérlet (SZOLID projekt), vagy éppen a 2005-ös telepfelszámolási program jóval töredékesebb és kevesebb eredményt hozott a megcélzottnál. A gyerekszegénység visszaszorítását célzó nemzeti program a 2005-ös ígéretes start után folytatólagos pénzhiányban szenvedett, s ma már végóráit éli. Nem elég mindig azt mondani, hogy elfogyott a pénz. Helyesebb, ha úgy fogalmazunk: a politikai érdeklődés fogyott el, mert a kormányok nem érezték át, mennyi elvi és gyakorlati pozitívumot hozhatnának ezek a reformkísérletek, és ezért nem adtak pénzt.   

 

A rendszerszintű beavatkozás helyett arra jutott idő és figyelem, hogy a segélyekhez való hozzájutás feltételeit több hullámban szigorítsák. Tausz Katalin a Segélyezés Abszurdisztánban című munkájában bemutatja, milyen döbbenetes gyakorisággal nyúltak bele a szociális törvénybe az 1990-es és a 2000-es években, s tendenciává mindinkább a szigorítás vált. A 2006 utáni megszorítás, majd a 2008-ban kipattanó gazdasági világválság hatásaként a szociális problémák egyre nehezebben kezelhetővé váltak. Mivel a pártpolitika folytonos cselekvéskényszert is jelent, a politikusoknak produkálni kellett valamit. A „produktum” pedig valahogy így írható le: ha nem tudsz rajtuk segíteni, hibáztasd őket; ezzel megmagyarázhatod a saját kudarcod, és még spórolhatsz is, hiszen az aktív adófizetők és szavazók többsége nem bánja, ha pénzt veszel el a bűnbaktól. Sőt, meg is dicsérnek érte, hiszen e bizonytalan körülmények között mindenki félti a másiktól, amije van.

 

Ha a politika erre az érzületre még rá is játszik, akkor olyan célt tud maga elé tűzni, amelynek teljesítésére végre képes is lehet. Ettől kezdve már arról szól a verseny, ki tud többet tenni a szegények ellen, ahelyett, hogy a szegénység ellen dolgozna.

 

 

 

A demokratizálás és a szociális ellátórendszer modernizálásának útján bemutatott oldalazás és hátralépegetés évei után 2010-től ezen az úton határozottan meg is fordultunk.

 

A Széll Kálmán Terv tudatosan és tervezetten visszafogja nem csak a passzív munkapiaci eszközök büdzséjét, hanem az aktív eszközökét is. Eddig tehát nem vagy nem mindig jól költötték el például az átképzési pénzeket, ám eztán 90 milliárddal kevesebb jut erre a célra – úgy, hogy senki nem számolta ki, a lenyesett hatalmas összeg mire lett volna alkalmas. A kormány ellenben vakon hisz a közmunkaprogramokban, amelyekről pedig rengeteg (gyakran közpénzen megrendelt) tanulmány, felmérés, kutatás bizonyítja: nem segítenek hozzá a nyílt munkapiacon történő elhelyezkedéshez. Igaz, amennyiben nem is ez a cél, hanem pusztán az, hogy a közmunkások megjelenjenek a foglalkoztatási statisztikában, akkor le lehet mondani az integrálásukról és létre lehet hozni egy hatalmas külön szegmenst a számukra. Így a magyar modell lényegévé válik, hogy az állam nemhogy küzdene a munkapiac szegmentálódásának káros társadalmi hatásai ellen, de ő maga darabolja tovább az álláshelyek piacát és a munkavállalók, munkakeresők társadalmát.

 

Rövidebb lesz az álláskeresési járadék időszaka is, holott a munkakeresés eredményessége érdekében az állam nem tesz semmit. Erősödik viszont a segélyért munka elve – és itt már vissza is kanyarodtunk a közmunkához. A közmunkások úgy kapnak a munkáért kisebb összeget a nyílt munkapiacon elérhetőnél, hogy nincs esélyük a nyílt munkapiacra bejutni. Ajtók záródnak, avagy minden út a közmunkához vezet. A munkanélküli szegények dolgoztatott szegényekké válnak, és munkájuk, "bérük" olyan, amely nem segít nekik kikerülni a szegénységből.  

 

A másik trend a transzferjövedelmek természetbeni kifizetése felé történő elmozdulás. Ez évek óta egyre népszerűbbé váló követelés, és már az előző kormányok se tudtak ellenállni a kísértésnek. Ez azt hozza magával, hogy az a szociális munkás, akinek feladata lenne, hogy képessé tegye az önálló és viszonylag problémamentes életre a szolgáltatást igénybe vevő állampolgárt, a gyakorlatban a családi kassza gazdájává, ily módon hatósági személlyé válik. Nem szólva arról, hogy ha másvalaki osztja be a háztartás pénzét, az inkább vezet fokozott függéshez, mint az önálló döntésekre való alkalmassághoz (ha egyáltalán valóban alkalmassági probléma a kiindulópont). Ráadásul, a természetbeni segély nem zárja ki az uzsora lehetőségét (simán létrejöhet a termékek vagy voucher-ek másodlagos piaca). Az állam úgy véli: a minisztériumban vagy a polgármesteri (járási?) hivatalban pontosabban eldöntik, mire van szükségük az állampolgároknak a megélhetéshez, mint a háztartásokban. Figyelem: itt hirtelen megszűnik a szubszidiaritás. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezzel az állam és polgárai közötti érintkezés autokrata és paternalista hagyományai nyernek ismét teret.

 

A sor folytatható: a gyerekszegénység elleni program teljes szétverése, a munkajogi védelmek felszámolása, a szociális jogokból történő visszalépés (lásd az új alaptörvényt a területileg illetékes asztalkán), vagy éppen a hajléktalanok és kukázók ellen indított hadjárat mind-mind az állampolgáriság elvéből történő visszalépést jelentik.

 

 

 

A kormány az Alkotmánybíróság kikapcsolásával – vagyis az alkotmányellenesség nyílt beismerésével – elvette a magán-nyugdíjpénztárak (mnyp) vagyonát és a társadalombiztosítási nyugdíj elvesztésének fenyegetésével átterelte az mnyp-tagok 97 százalékát a tisztán tb-alapú rendszerbe. Lehet kizárólag tb-pillér a hazában, ez is egy megoldás. Ám ezen az úton biztos nem lett volna szabad ezt elérni.

 

Az e témában fentebb írtaknak megfelelően pedig még mindig nem vagyunk kint a vízből: a foglalkoztatási problémát kellene először megoldani, máskülönben továbbra is mindegy milyen járulék vagy díj az, amit nem tud fizetni az állás híján lévő polgár. Hacsak azt nem gondolja a kormány, hogy a közmunka díjazása után fizetett járulékkal rendezte a helyzetet – és nagyon úgy néz ki, hogy ezt gondolja. Meg azt is, hogy tényleg lesz 300-500 ezer embernek közmunkája. Annál is inkább ezt kell gondolnia, mert a kormány gazdaság- és költségvetési politikája nem látszik segíteni a munkahelyek spontán szaporodását, tehát vagy közmunka lesz vagy szinte semmi.

 

 

Nem mellesleg, jelenleg nincs is nyugdíjrendszer: a második pillér kidöntését követően egyelőre nem volt idő dönteni arról, hogyan is nézzen ki az átalakuló első pillér.

 

 

Amilyen következetesen érvelt – Csigó Péter kiváló 1997-es tanulmánya alapján – az akkori ellenzék a Bokros-csomag idején a humán erőforrások megőrzésének szükségessége mellett a makrogazdasági logikával szemben, annyira nagy most a forráskivonás a humán ágazatokból. Nem csupán a szociálisból, hanem a sok szállal ide kötődő oktatásból, egészségügyből, kultúrából is. Csend, rend, fegyelem van – tényleges segítség nincs. A rendpárti szegénypolitika adminisztrálja és kontrollálja a szegényeket, de a szegénységet nem számolja fel, a szegénységi küszöb feletti világba vezető utakat nem tartja karban. Nem a szegénység okait kutatja, hanem a jelenlegi egyenlőtlenségi viszonyok stabilizálásának és intézményesítésének lehetőségeit keresi.

 

A szociális szakmát értő, annak demokratikus elveit eredményesen alkalmazni képes szakemberek háttérbe szorulnak. Ha eddig felemás eredménnyel küzdöttek egy statikus és rossz hagyományokat ápoló intézményi struktúra ellen, akkor most a küzdelem eszközeit is egyre gyakrabban elveszik tőlük, legyenek azok pénzforrások vagy jogszabályok.

 

Közben a társadalom a rendszerváltás, a Bokros-csomag és a 2006-2009-es megszorítási hullám utáni negyedik nagy biztonságvesztési élményét éli át. A szegényedés, valamint a kiszolgáltatottság és a szegénységben ragadás veszélye újra fokozottan jelen vannak, és alig van esély küzdeni ellenük. A kormány a jóléti funkciókon – és azokat igénybe vevő átlagos és rosszabb helyzetűek ellátásain – spórol, másfelől viszont olyan elosztást valósít meg az adórendszeren keresztül, ami kifejezetten a magasabb jövedelműeket segíti.

 

Mindebből talán azt lehet megtanulni, hogy a jóléti politikák nem koloncként lógnak a gazdaság és a költségvetés nyakán. Olyan eszközök ezek, amelyeket lehet(ne) úgy használni, hogy azok a gazdaság erőforrásait gyarapítsák, rugalmasságát fokozzák. Képzettebb, testileg és mentálisan egészségesebb, önálló gondolkodású, kreatív polgárok rugalmasabban alkalmazkodhatnának a világban zajló változásokhoz. Egy elgyötört, kiszolgáltatott társadalom könnyebben irányíthatónak tűnik, csak éppen mindez permanens válsághoz, valamint kiszámíthatatlan politikai, társadalmi, gazdasági történések sorához vezethet.

 

 

 

A Privát sarok indító írását Bojár Gábor jegyezte, aki a saját cégében szerzett tapasztalatain keresztül mutatta az egyszemélyes vállalati vezetés hibáit. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a tapasztalat jelentőségét. Miközben egy ország nem egy vállalat, ahogyan erre több kommentelő is nagyon helyesen rámutatott, mégis az alapvető vezetési értékek, hibák és jó megoldások hasonlóak. A jó vezetőnél elengedhetetlen kritikatűrő képesség csak úgy alakulhat ki, ha előtte beosztottként átélte az igaztalan vádaskodás élményét vagy azt, hogy egy általa nagyon jónak gondolt javaslat elvérzik a magasabb szinteken, csak mert több szempontra nem volt rálátása, így a jó ötlet valójában káros lett volna a vállalatnak.

 

Én most hasonló megközelítésben, de egy másik aspektusát szeretném megvilágítani a vezetési képességnek, a helyes vezetői viselkedésnek. Ez pedig az intézményrendszer és az intézményrendszer adta játékszabályok elfogadása, illetve annak tudatos felrúgása a vállalati ranglistán történő előrejutás érdekében.

 

Egyszer 16 évesen egy úttörőtáborban (a fiatalabbak kedvéért: ez ugyanaz, mint a cserkésztábor ma) ifivezetőként a másik csapat vezetőjét viccesen ugrattam a saját „emberei” előtt, megkérdőjelezve az általa adott utasítások értelmét. Akaratomon kívül bár, de megingattam a vezetőjükbe, és ezen keresztül az intézményrendszerbe vetett bizalmukat. Két nap múlva a saját csapatom tagja elgondolkodtak azon, hogy ha én mindig ellentmondok a másik vezetőnek, akkor mitől olyan biztos, hogy nekem van igazam. És elkezdték az utasításokat semmibe venni, megkérdőjelezni. Ebből a bizonytalan helyzetből már csak a tábor vége mentett ki minket.

 

Egy életre szóló lecke volt, ami a későbbiekben, cégeknél eltöltött időm során is hasznomra vált. Nem lehet egy vállalati struktúrát, a szervezeti rendet, a vezetői kompetenciákat beosztottként folyamatosan támadni, majd pedig vezetővé válva elvárni a normakövetést. Nem véletlen, hogy sok olyan esetről hallani, amikor elbocsátják a nagyhangú, elégedetlenkedő beosztottat, majd csendben elküldik a vezetőt is — ha volt alapja az elégedetlenkedésnek. De nyilvánosan akkor sem lehet az intézményrendszert támadni, mert bizonytalanságot szül, a biztos fogódzók nélkül pedig szétesik a cég.

 

Ezt a folyamatot látom most megvalósulni Magyarországon. A jelenlegi politikai elit nagy része nem dolgozott soha klasszikus értelemben vett munkahelyen. Soha nem érezhette és érthette meg a munkahelyi etika jelentőségét, sohasem szocializálódtak munkahelyi közösségben, soha nem kellett alkalmazkodniuk utasításokhoz és kollektív szabályokhoz. A hatalmi pozícióba kerülés érdekében, a választóik támogatását remélve, elfogadhatónak tartották az évtizedes normák lerombolását, megkérdőjelezését, míg most, immáron hatalomban, elvárják az őket hatalomba segítőktől a normakövetést. Egy közismert példa: egyre nyilvánvalóbb, hogy a rendőrség vétett hibákat a 2006-os TV ostrom és az azt követő napok tömegoszlatásai során. De emiatt nem lehet egy egész testületet megbélyegezni semmisségi törvénnyel, hiszen így nem is várható el az állampolgároktól a jelenleg már a legnagyobb kormánypárt irányította rendőrség tisztelete. Félni persze lehet a rendőrtől, de ebből a félelemből biztosan nem születik meg az önkéntes normakövetés kultúrája. Márpedig hosszú távon egy demokrácia alapvetően csak erre épülhet.

 

 

De ha visszább megyünk az időben, emlékezhetünk a nevezetes kordonbontásra is. Teljesen érdektelen, hogy mit gondolt annak erkölcsösségéről és politikai legitimitásáról az akkori ellenzék. Ha a jogszerűen kihelyezett kordon látványos megbontása akkor „a cél szentesíti az eszköz alapon” megengedhető volt, akkor ma is az lenne a hasonló céllal a fotókiállítás ürügyén lezárt tér elfoglalása is.

 

Óriási demokratikus deficitet eredményezett a köztisztviselői kar kriminalizálása. Folyamatosan, de különösen az elmúlt nyolc évben csak azt hajtogatta a mindenkori ellenzék, hogy a köztisztviselő ingyenélő, lusta, sok van belőle és ráadásul sokba is kerül. Most ugyan mitől nőne meg egy csapásra ugyanennek a köztisztviselői karnak a presztízse? Az önmagában nem teremt köztiszteletet irántuk, ha átnevezik őket kormánytisztviselőnek. Márpedig tudomásul kell venni, hogy az államot a pártpolitikai viharoktól független közszolgák üzemeltetik, és ezért tiszteletet érdemelnek. A vezetők dolga, hogy olyan légkört teremtsenek, ahol szeretnek dolgozni, erkölcsi megbecsülést kapnak, ha már az anyagi elismerésük egyre kisebb.

 

A legnagyobb baj mégis az, hogy az államba vetett hit megingatásának egyenes következményeként az adómorál alacsony szinten marad, sőt, ha lehet, még tovább süllyed. Ha ugyanis folyamatosan azt hallja az adófizető, hogy a pénzét mindig, mindenki, kivétel nélkül elpazarolja, lassan el is hiszi ezt a valótlanságot és a végén megkérdőjelezi az adózás szükségességét is. Az így kieső adóbevételek miatt a közszolgáltatások (egészségügy, oktatás, közösségi közlekedés) színvonala valóban csökkenni fog, tehát az állampolgár utólag igazolva is látja a kiinduló állítást. Sőt, még büszke is lesz, hogy milyen ügyesen túljárt az állam eszén hiszen „ezeknek, ezért nem fizetek egy vasat sem”.

 

A mostani kormánypártok ugyan próbálnak a még ellenzékből saját maga által is elindított vagy felerősített negatív folyamatok ellen tenni, de a helyes felismerés sajnos rossz következtetést szült: csak az állam, a központi kormányzat szerepét erősítik az állam tekintélyének helyreállítása helyett. Ez pedig, éppen a Bojár Gábor által kritikával illetett központi, egyszemélyes döntések okán, még több konfliktust fog szülni. Még több elégedetlen állampolgár lesz, és az adómorál sem fog javulni. Márpedig egy igazi demokráciában a nagy többségnek be kellene látnia az adózás szükségszerűségét, és nem csak félnie kellene az adóhivatalt.

 

Az Alkotmánybíróság de facto megsemmisítéséről, a visszamenőleges jogalkotásról, a bírói eljárásokba vetett állampolgári bizalom megingatásáról nem írok, mert azt már sokan előttem elemezték. De e döntések mind rombolták az állam tekintélyét, a személyektől és pártpolitikától elkülönült — így garanciát jelentő — intézmények erejét.

 

A jelenlegi bizonytalan közállapotokért, az értékválság kialakulásáért tehát a politikusaink  acsarkodó, minden áron való szavazatszerző politikája okolható. Be kell látniuk politikusainknak is, hogy saját, kicsinyes bosszújukra rámegy az ország. A politika által felhergelt társadalom mentális állapota nem teszi lehetővé a gazdasági fejlődéshez szükséges konszenzus és köznyugalom kialakulását.

Deák István, a Columbia University New York történészprofesszora Semjén Zsolt Trianonra emlékező mondatai kapcsán emlékeztet azokra a tényekre, melyek az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús vereségéhez és a történelmi Magyarország felbomlásához vezettek. Az írás olvasható a Népszabadságban is.   

 

 

Az eljárás koncepciós jellege több körülményből is kiviláglik. Egyfelől, merőben szokatlan, hogy egy távozó kormányfő politikai környezetének tevékenységét olyan szisztematikusan próbálják kriminalizálni, mint ahogy ezt 2010 nyarától az év elején megválasztott új elnök, Viktor Janukovics és szövetségesei teszik. Mert az mégis csak felettébb elgondolkodtató, hogy tavaly szeptembertől különböző köztörvényes vádakra hivatkozva letartoztatták Timosenko kormányának környezetvédelmi és belügyminiszterét, helyettes védelmi és igazságügyi miniszterét, a vámhivatal vezetőjét, az állami tulajdonban lévő Naftogaz igazgatóhelyettesét és nemzetközi elfogató parancsot adnak ki a gazdasági miniszter ellen. Másrészt az sem vall jogállami gyakorlatra, ahogyan folyamatosan váltogatják a Timosenko elleni vádakat. Amikor az ügyészség tavaly december 20-án elrendelte a lakhelyelhagyási tilalmat a volt kormányfő, és egykori helyettese, Alekszandr Turcsinov ellen, akkor még mindenekelőtt azzal vádolták őket, hogy hivatali hatalmukkal visszaélve nem rendeltetésszerűen használták fel az ukrán szén-dioxid-kvóta egy részének eladásából származó bevételeket. A vádhatóság szerint Timosenko nem átallott e befolyt pénzből nyugdíjakat fizetni, holott az összeget a büdzsé hiányának csökkentésére kellett volna fordítani. És hol vannak ma már azok a politikai vádak, amelyek még 2009 végén, az elnökválasztási kampány finisében hangzottak el? Akkor ugyanis még azt rótták föl Timosenkonak, hogy az IMF-kölcsönök jelentős részéből finanszírozza kampányát. Beszédes, hogy akkor még szó se volt a mai vád és a hét éves büntetés alapjául szolgáló 2009 januárjában aláírt ukrán-orosz gázszerződésről.  Ahogy ma egy szó se hangzik el se a szén-dioxid-kvótákról és az IMF-hitelekből pénzelt kampányról sem. Mindez arra vall, hogy nem az elkövetett bűnhöz keresik a tettest, hanem az előre kijelölt bűnöshöz keresik a leginkább hitelt érdemlőnek tetsző bűncselekményt.

 

 

De miért érdemes ennyi energiát ölni Timosenko politikai ellehetetlenítésébe? Mindenekelőtt azért, mert a 2004-es „narancsos forradalom” egyik vezetőjeként és egyben szimbólumaként ma is népszerű politikus Ukrajnában. Sokkal népszerűbb, mint egykori harcostársa, Viktor Juscsenko, aki 2010-ben néhány százaléknyi szavazói támogatást szerezve már az elnökválasztás első fordulójában elvérzett. Julia Timosenko azonban talpon maradt. Sőt, a második körben csaknem fordítani tudott és Janukoviccsal szembeni tíz százalékos hátrányát három százalékra dolgozat le. És tette ezt egy olyan korszak kormányfőjeként, amikor a globális válság következményeként az ukrán GDP az előző évhez képest 15 százalékot zuhant. Ez – ítéljük meg bárhogy is Timosenko gyakorta populista politikáját – nem kis teljesítmény. És ezzel az ország keleti területeinek politikai támogatását élvező győztes, Viktor Janukovics is tisztában van. Bár Timosenko népszerűsége az elnökválasztás után feltűnően megkopott, potenciálisan továbbra politikai veszélyforrás. Mindenekelőtt azért jelent, mert politikai jelenléte megakadályozhatja Janukovics táborát abban, hogy a Rada-választásokon minősített többséghez jusson. Noha az elnök ma is ellenőrzése alatt tartja az ukrán törvényhozást, ám a kétharmad kísértése Kijevben is óriási. Annál is inkább, mert ha sikerülne alkotmányos többséghez jutni, úgy végképp kiteljesedhetne Janukovics hatalma. Az a hatalom, amely már ma is alig-alig korlátozott. Janukovics egyik első döntése volt ugyanis, hogy a 2004-es fordulat idején – a szembenálló felek közti kompromisszum nyomán – „félelnökire” gyengített államfői hatalmat ismét teljes értékű elnöki rendszerré alakította vissza. De ma már Janukovics ellenőrzi a helyi hatalom irányítóit is. Az ukrajnai régiók élén állók többsége ugyanis vagy a jelenlegi elnök embere, vagy messzemenően lojális iránta. Az alkotmánybíróságot pedig már közvetlenül tavaly februári megválasztása után sikerült szoros felügyelete alá vonni. Vagyis csak egyetlen építőkocka hiányzik az impozáns politikai építményből, a parlamenti kétharmad. És ha sikerül Timosenkot és legközelebbi szövetségeseit az ukrán politikai szcénából kitessékelni, nem marad erő, amely meg tudná akadályozni az ukrán elnök támaszát adó Régiók Pártjának parlamenti diadalát.

 

De megéri-e mindez? Nem áldoz-e fel túl sokat Janukovics, amikor politikai kisgömböcként megpróbálja lenyelni az ukrán politika neki nem engedelmeskedő tényezőit? Több mint nyilvánvaló, hogy óriási kockázatot vállal mindezzel. Timosenko kriminalizálása, meghurcolása és az első fokon kiszabott büntetési tétel oly abszurd és ingatag alapokon álló, hogy a külvilág azt aligha fogja szó nélkül elfogadni. Janukovics megválasztása után nagyon bölcsen fölhagyott elődje NATO-tagságot forszírozó politikájával, és azzal is, hogy közös múltat teremtve egyesítse az ukrajnai politikai nemzetet. Azt is helyesen mérte fel, hogy nem érdemes az ukrán identitást az orosz ellenesség szenvedélyes retorikájára építeni. Ezek a stratégiai súlyú ügyek ugyanis nem egyesítik az ukrán politikai nemzetet, hanem csak tovább fokozzák a megosztottságát. Ezzel szemben van egy kérdés, amely tartósan nem megosztója az ukrán társadalomnak, épp ellenkezőleg, a nagy többség támogatását élvezi. Ez pedig nem más, mint Ukrajna Európai Unióhoz való közeledésének, majd pedig teljes jogú tagságának ügye. Ezzel Janukovics is tisztában van. És azzal is, hogy amennyiben a jelenlegi vezetés nem talál kiutat a maga teremtette csapdából, úgy nemcsak a decemberre tervezett EU-ukrán szabadkereskedelmi szerződés úszhat el, de az ukrán politikai közösség egy ennél sokkal fontosabb ügyét is elveszíthet. Azt az ügyet – az EU-csatlakozás ügyét –, amely. mint cél nem megosztja, hanem egyesítheti őket.

 

 

Eközben illúzió arra gondolni, hogy majd Moszkva kisegíti Janukovicsékat. Miért is tenné? Putyin, akit a Timosenko elleni ítélet híre Pekingben ért utol, nehezen félreérthető indulatossággal jegyezte meg, hogy a 2009-es januári gázmegállapodást Timosenko alá se írta, merthogy a szerződést a Gazprom és a Naftogaz vezetői látták el kézjegyükkel. És egyébként is – tette hozzá Putyin – a megállapodás hosszú évek huzavonája után végre elválasztotta egymástól az európai gáztranzit ügyét az ukrajnai gázszállítások kérdésétől és az árak megállapítását is az Európában bevett hosszú távú szerződésekben alkalmazott gyakorlathoz kötötte. És történt mindez épp akkor – tehetnénk mindehhez hozzá – amikor a globális válság nyomán a gázárak viszonylag alacsonyan voltak, vagyis a lehető legkedvezőbb pillanatot kínálták Kijevnek az európai mintákhoz való igazodásra. Ne feledjük, az orosz gáz nagy európai fogyasztói – a németek, a franciák, az olaszok és az osztrákok – már régóta így járnak el, miként a Köztes Európa országai, így Magyarország is, miután e fordulatot – még a rendszerváltás éveiben – megtette. Ideje volt ezt Ukrajnának is megtennie, és 2009. január 19-én meg is tette ezt, lezárva ezzel egyben az akkor már csaknem háromhete tartó ukrán-orosz gázcsatát. Európából nézve Timosenko mindezért nem büntetést, hanem elismerést érdemel.

 

De ez a gázszerződés az ukrán politikai közösség megbecsülését is ki kellene, hogy érdemelje. Mindenekelőtt azért, mert a közvetítők kiiktatásával – lásd: RoszUkrEnergo – és a bevezetett, hosszú távon érvényes árképlet révén Moszkva ukrán politikára gyakorolt befolyása is jelentősen mérséklődött. Az évenként visszatérő, átláthatatlan áralkuk világa jóval nagyobb manőverezést és befolyásolási lehetőséget adott az orosz félnek, mint az árképlet teremtette új helyzet.  Lehet persze próbálkozni e keretek felrúgásával, csakhogy időközben Moszkva Kijevvel szembeni pozíciói anélkül erősödtek meg jelentősen, hogy akárcsak egy métert is lefektettek volna az Ukrajnát roppant mód nyugtalanító Déli Áramlat gázvezetékből. És ennek igen egyszerű oka van. Ezt az okot Északi Áramlatnak hívják. E vezetékrendszer első szála ugyanis néhány héten belül, október végétől megkezdi kereskedelmi célú európai szállításait. Jövőre pedig megépül a rendszer második ága is. Ez pedig azt jelenti majd, hogy e duplaszálú vezetéken már évi 55 milliárd köbméter gázt tud Oroszország Európába juttatni. Mindeközben egyre gyakrabban kerül szóba egy majdani harmadik szál megépítése is. Ha az is megvalósulna Ukrajna tranzitáló szerepe végképp megroppanna. A Gazprom már az Északi Áramlat első szálának üzembeállításával elkezdi kiszárítani az ukrán vezetékrendszert. Ezzel pedig Kijev komoly tranzitdíjaktól esik el. Az ukrán költségvetés ugyanis 15-17 százalékban e bevételekből származik.

 

Nincs tehát könnyű helyzetben az ukrán elnök és környezete. Sem az EU-val nem lesz könnyű tárgyalnia, sem Oroszországgal – és Janukovicsot október 20-ra Brüsszelbe várják. 

Donald Tusk és pártja a jobboldali-liberális Polgári Platform (PO) történelmet írt Lengyelországban a vasárnapi választásokon. A korábban kormányváltásokkal és válságokkal küzdő ország mára az Európai Unió egyik, politikailag legstabilabb és gazdasági értelemben legsikeresebb tagállama lett. Újraválasztásával először fordul elő Lengyelországban a rendszerváltás óta, hogy kormányból sikerül nyernie valamelyik pártnak, és a biztos parlamenti többséggel a PO-Parasztpárt (PSL) koalíció folytathatja a kormányzást.

 

Európa fellélegezhetett, hiszen az euró-zóna válságától már amúgy is sújtott Unió egyik legnagyobb tagállamában egy alapvetően modernista, Európa-barát kormány maradhat hatalmon. Az orosz és a német kormány is az elsők között üdvözölte a választási eredményeket. Tusk elődje, és mostani legnagyobb ellenfele, Jaroszlaw Kaczynski miniszterelnöksége alatt (2006-2007) a lengyel-orosz és a lengyel-német kapcsolatok mélyponton voltak, ami jórészt a konzervatív politikus populista, EU- és idegenellenes politikájának, kiszólásainak volt köszönhető. Az elmúlt hetekben Kaczynski megpróbált a korábbiaktól eltérő kampányt folytatni, kevésbé voltak nacionalista megnyilvánulásai, de a 2010-es elnökválasztás után újabb vereséget szenvedett. Az egyik legnagyobb hibát akkor követte el, amikor frissen megjelent könyvében minden alapot nélkülözően sejtetni engedte, hogy az egykori NDK-ból származó Angela Merkelnek kapcsolata volt a keletnémet titkosszolgálattal, a Stasival. A német külügyminiszter elsők között szólalt meg a választások után a külföldi politikusok közül és rendkívül fontosnak nevezte, hogy a lengyelek elutasították a németellenes érzelmek szítását, és a szomszédos országnak ismét Európa-barát kormánya lesz. Az USA-hoz való baráti és szoros viszony alapvetően nem változott annak ellenére sem, hogy a Tusk-kormány 2008-ban kivonta a lengyel csapatokat Irakból.

 

 (Illusztráció: Gazeta Wyborcza)

 

A lengyel választások alkalmával mind a politikai elemzők mind a politikusok szeretik Lengyelországban és Magyarországon is a párhuzamosságokat keresni. Kaczynski az elvesztett választás éjszakáján Orbán Viktor Magyarországával példálózott: „Mélyen meg vagyok győződve, hogy eljön az a nap, amikor sikerül nekünk, és Varsó olyan lesz, mint Budapest. Előbb-utóbb győzünk, mert egyszerűen nekünk van igazunk.”A kijelentés nem feltétlenül hízelgő a magyar kormány számára, annak ellenére, hogy érthető és nem a valóságtól elrugaszkodott a populista-konzervatív Jog és Igazságosság párt (PiS) vezetőjének hasonlata.

 

Donald Tusk miniszterelnök kampánya színtelen-szagtalan, viszont sikeres volt. Olyan, mint amilyennek kormányzását is sokan tartják. Miniszterelnöksége alatt érte el az országot a 2008-as világgazdasági válság, és Lengyelország Európában egyedüliként büszkélkedhet azzal, hogy nem kellett szembenézni a recesszióval. Az átlagkeresetetek az elmúlt négy évben 18 százalékkal nőttek. Az EU-ban is egyre nagyobb befolyásra tesz szert Lengyelország, aminek egyik jele volt, hogy Jerzy Buzek személyében egy lengyel politikus lett 2009-ben az Európai Parlament elnöke. Belpolitikai téren is sikereket ért el Tusk, mivel a 2007-es parlamenti győzelem után pártjának jelöltje nyerte a 2010-es elnökválasztást.

 

A piacok szintén örültek a választások kimenetelének: a zloty háromhetes csúcsra erősödött, s a varsói tőzsdeindex is jelentősen emelkedett. A Tusk-kormány volt az első Európában, amely a válságra válaszul nem gazdaságélénkítéssel válaszolt, hanem fegyelmezett költségvetési politikát folyatatott. A tavalyi 7,9%-os költségvetési deficit után idén 5,6%-os hiány várható. Az GDP arányos államadósság továbbra is 55% alatt van. Mindezek ellenére a második Tusk-kormány erős nyomás alatt lesz a piacok részéről, hogy jelentős reformokat hajtson végre a gazdaságban: közkiadások racionalizálása, nyugdíjkorhatár megemelése vagy az állam által támogatott mezőgazdasági termelők nyugdíj rendszerének átalakítása az újraválasztott kormányerők előtt álló feladatok. Ez a gazdasági növekedés lassulását is magával fogja hozni (4%!), amit figyelembe kell vennie a régi-új kormánynak a maastrichti kritériumok teljesítésének tervezésekor – figyelmeztetett a Fitch. 

 

A vasárnapi választások – a PO győzelmének mértékén túl – két meglepetéssel is szolgáltak. A legnagyobb meglepetés talán a korábban a Polgári Platformból kivált és saját pártot alapító Janusz Palikot pártjának (RP) 10%-t meghaladó választási eredménye. Az RP sikere a legpregnánsabb példája annak mekkora változásokon ment keresztül Lengyelország az utóbbi években. A Nyugat-Európában dolgozó milliók és külföldön tanuló több százezer diák mára alapvetően sokkal nyugatiasabb értékvilággal rendelkezik, mint azt a legtöbb lengyel politikus gondolta volna. Az RP egy baloldali-liberális értékrenddel rendelkező vállalkozás-barát párt. Legmeghatározóbb szereplője, a párt alapítója számos provokatív kijelentéssel és politikai performansszal hívta fel magára a figyelmet az utóbbi években. A katolikus egyház befolyásának csökkentése, az abortusz tilalmának eltörlése, a szexuális, vallási és nemzetiségi kisebbségek egyenjogúsága egyaránt a programjuk sarkalatos része. A gazdaság modernizálásának tekintetében nagyobb sebességre kapcsolna, mint a jelenlegi kormány és egészen biztos, hogy a piac álalt erőltetett további gazdasági- és szerkezeti reformok megvalósításában nem fog a kormány ellen menni. Palikot, aki képzettségét tekintve filozófus és egyetemi szakdolgozatát Kant-ból írta - külpolitikai téren is a kormány irányvonalának megfelelő nézeteket vall. A választások utáni egyik nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a PiS veresége egyértelmű üzenet a választók részéről, hogy tovább kell folytatni a nyitást Oroszország és Németország felé.

 

A baloldal katasztrofális szereplése okozta a másik nagy meglepetést a vasárnapi választásokon. A Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) nagy meglepetésre mindössze 8,25%-ot tudott csak szerezni, ezzel a kisebbik koalíciós partner PSL mögött az ötödik helyre szorult vissza és teljesen elvesztette váltópárt jellegét. A párt elnöke, Grzegorz Napieralski nem volt képes a baloldal megújítására és a baloldal korábbi népszerűségének visszaszerzésére. A választási eredmények napvilágra kerülése után annak rendje és módja szerint, megtette azt, amit egy választásokon vesztes párt elnöke ilyenkor egyedül tehet: lemondott posztjáról.

 

„Polak, Węgier, dwa bratanki…”, azaz „Lengyel, magyar, két jó barát …” így kezdődik a lengyel-magyar történelmi barátságot is szimbolizáló mondás. Mi magyarok azonban nem csak a történelmi barátság okán szurkolhatunk a Tusk-kormánynak. Lengyelország vasárnap bebizonyította, hogy még Európa keleti felében sem csak populista ígéretekkel és a politikai ellenfelet kriminalizáló kijelentésekkel lehet választást nyerni, hanem a jó kormányzással is.